A segítség
~William Storm~
Bár már nagyjából beleszoktam az éjszakai életmódba, mégis órákkal a napnyugta előtt keltem. Csak egy másodperc kellett, hogy minden a helyére kerüljön. Minden, ami tegnap történt, mindaz, amit tegnap megtudtam. Nem voltam átlagos, ezt már kiskoromban is felfedeztem. Sokkal ügyesebb voltam társaimnál, sosem kellett különösebben tanulnom, hiszen minden megragadt a fejemben, testnevelés órán is alig izzadtam le. De csak azt hittem, ügyesebb és okosabb vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy én valójában másmilyen vagyok, mint ők. Azt mindig is tudtam, hogy nem egy átlagos, szürke fiú vagyok, hanem van bennem valami különleges, csak azt nem tudtam, hogy az ekkora dolog.
Ahogy eszembe jutott a tegnapi beszélgetésen a szüleimmel, újra harag futott végig rajtam. El sem tudtam hinni, hogy tényleg ennyi éven át titkolták előlem. Persze ez más szemszögből nézve érthető, hiszen ők csak egy legendának hitték az egészet, azt hitték az egészből semmi sem igaz, de azért amikor rájöttek, hogy mégis igaz, beküldtek egy vámpírokkal teli kastélyba, és nem szóltak egy szót sem. Hát akkor már igazán nem bántam volna, ha felvilágosítanak, hiszen addigra már ők is tudtak mindent. Nem lehetett csak egy régi családi mendemonda az egész, ha velem is megtörtént.
Anyám kopogott az ajtón, de nem válaszoltam neki, csak a plafont bámultam, miközben próbáltam rendszerezni a gondolataimat. Eltartott pár percig, míg elfogadtam, hogy ez a valóság, ezt kell szeretni. Megszoksz vagy megszöksz, és jelen esetben a megszöksz túl durva alternatíva volt, így kénytelen voltam belenyugodni a jelenlegi helyzetembe. Túljutottam a kezdeti sokkon, elég gyorsan. Tegnap az egészet úgy fogtam fel, mint egy esti rémmesét, egyszerűen nem gondoltam bele, hogy ez velem történik. Csak lefeküdtem, és addig bámultam a plafont, amíg el nem aludtam. Persze álmaimban szüleim szavai köszöntek vissza, de csak rémálomnak gondoltam az egészet. Most meg, ébredés után nem sokkal elfogadtam a tényt. Végül is, elég különlegesnek számítottam mindig is, elfogadtam a dolgok rendjét, ez miért ne lenne másképp most is? Ez van, és kész, nem tudok ellene mit tenni.
Már csak azt kellett kitalálnom, mit akarok most csinálni. Nyilvánvalóan nem feküdhetek itt az idők végtelenségéig, azt hajtogatva, hogy ez nem történik meg velem, annak semmi értelme nem lenne. Főleg, ha már egyszer azt mondtam, hogy ez így van. Nem akartam a házban maradni. Bár tudtam, hogy célszerű lenne szüleimtől segítséget kérni, hiszen most talán ők az egyetlenek, akik a legtöbbet tudnak a dologról, és segíteni is hajlandóak, de elárulva éreztem magam. Nem akartam a közelükben lenni, mert egészen idáig megbíztam bennük, tudtam, hogy számíthatok rájuk, bármi történjék is, de mint tegnap kiderült, tizennyolc éven keresztül hazudtak nekem. Hogyan is bízhatnék meg bennük ezután?
Tudtam, hogy nem maradhatok itt. De nem mehetek a kastélyba sem. Talán John és Charlotte már telekürtölték az egész kastélyt azzal, hogy mi vagyok. Akkor pedig a halálos ítéletem várna a suliban. És mégis… vágytam vissza. Tudtam, nincs más hely, ahova mehetnék. Őszintén szólva, hiányzott az a vörös hajú, naiv lány. Még akkor is, ha megváltozott a szememben, ha már tudtam, hogy ő valójában vámpír, és nem ember. De hiszen én sem voltam az, ha úgy nézzük. Egyszerűen csak tudtam, hogy a kastélyban a helyem, még akkor is, ha talán az lesz az utolsó hely, ahol lehetek. Egy kastélynyi vámpír között sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, mint itt, a házamban, a szüleim otthonában, ahol megvédhettek volna. Megvédeni engem? Hiszen az én feladatom volt másokat védeni, akkor nem mástól kéne várnom, hogy engem védjen meg. Persze ez az egész még teljesen új volt nekem, nem tudtam, hogyan vágjak bele az egészbe, de biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, másoknak is kellett lennie. Nem lehetek egyedül, van, aki segítsen nekem.
Az a vörös majom, John a legutóbb megfenyegetett engem, mert azt hitte, bántani akarom a barátnőjét, de nagyon tévedett, akkor még semmit sem tudtam. Talán ha próbálnám elmagyarázni neki, megkérdezhetném, honnan tudta meg, hogy ismer-e másokat is. Talán segíteni is tudna. Talán. De miért segítene? És én miért kérném az ő segítségét? Komolyan ennyire mélyre süllyednék, hogy pont az ő segítségét kérném? Azért nekem is van büszkeségem, nem az ellenségemtől fogok biztonságért könyörögni.
Ahogy végigvettem a lehetőségeimet, tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem, csak a béna vörös meg a sötét barátnője segíthetnek rajtam, nincs már alternatíva. Ráadásul, ha ők nincsenek, még most is gyanútlanul ülnék egy teremnyi vámpír között. A büszkeségem és a sértett önérzetem miatt nem beszélek a szüleimmel, hanem inkább rohanok ahhoz, akit néha legszívesebben megvernék. Ehhez is fel kellett adnom a büszkeségem, sokkal jobban, mintha az őseimhez fordultam volna, de bennük egyszerűen már nem bíztam. Hiába, az érzelmek sosem logikusak.
Felkeltem, és amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem, és összepakoltam néhány cuccot, ami jól jöhetett a suliban. Reméltem, hogy kifelé menet nem kell találkoznom a szüleimmel, de csalódnom kellett. Ugyan, miért is gondoltam, hogy esetleg elmennek valahová, amikor én itthon voltam? Sejtettem, hogy beszélni akarnak velem, miután átgondoltam a dolgokat, de egyszerűen csak kikerülve őket kiviharzottam az ajtón, majd jó erősen becsaptam magam után. Ezt talán jól értelmezik, és nem jönnek utánam.
Hamar visszaértem a kastélyhoz, világos volt még, így nem kellett attól tartanom, hogy észrevesznek, hiszen mindenki aludt. Én viszont nagyon is éber voltam, és még csak meg sem fordult a fejemben az alvás gondolata. Egyből John szobájának keresésére indultam. Bár nem tudtam, melyik szobában lakik a rengeteg közül, és azt hittem, meg kell várnom, míg kitolja a képét, mert sose találom meg, ennek ellenére viszonylag hamar megtaláltam a szobáját. Viszonylag... Ahelyett, hogy órákat bóklásztam volna a hatalmas épületben, alig egy fél óra alatt meglett a keresett ajtó. Nem volt nehéz felismernem. Ha nem lett volna kint a neve, valószínűleg akkor is rájövök, hogy itt szokott aludni. Az ajtaja tele volt írva mindenféle viccesnek szánt mondattal és üres fenyegetéssel. Bele sem gondoltam, hogy megsértem az illemet, és talán kopognom kellett volna, egyszerűen csak nagy hangzavarral kísérve berontottam. De mintha csak néma csendben átsiklottam volna a falon, senki sem ébredt fel. John szobatársa sokkal inkább hasonlított egy hullára, mint alvó emberre, de hát végül is az volt. A vörös majomnak pedig még a feje is be volt takarva, csak a vörös haja látszott ki a takaró alól.
Ráugrottam az ágyára, és a táskámat a feje felé dobtam, ami talált is. A fiú egy nyögés kíséretében felébredt, és a hangjához egy másik, sokkal magasabb is csatlakozott. Csak akkor tűnt fel, hogy a hajtömegnek bár piros színe volt, de kétféle. Mielőtt eszembe jutott volna valami csípős megjegyzés, két fej bukkant ki a takaró alól, és akkor már láttam, hogy egyikük sincs hiányos öltözetben. Szerencsére. Azonban így sem tudtam megállni, hogy ne húzzam Charlotte-ot egy kicsit. Csak mert muszáj volt.
- Mi az? Nem volt kényelmes kispárnád, és ide jöttél keresni egyet? Azt hiszem, eltévesztetted az emeletet, raktár a pincében van, ott találsz magadnak párat – jegyeztem meg, mire a képembe kaptam egyet az említett tárgyból.
- Menj a francba, Storm! – sziszegte a kislány. - Semmi közöd hozzá, hogy én hol alszom. Egyébként is, mi a fenét keresel itt? Ez nem a te szobád, és nem hiszem, hogy olyan jóban lennél akár velem, akár Johnnal, hogy bármelyikünkkel is együtt akarj aludni.
- Ne aggódj, igazán nem érdekel, melyik éjszakát kinek az ágyában töltöd, ha érted, mire gondolok – kacsintottam rá. Az arca dühében olyan vörösre váltott, mint amilyen a haja is volt. Láttam rajta, hogy legszívesebben a falhoz vágna. Konstatáltam magamban, hogy ezt bizony meg is tudja tenni, úgyhogy nem ártana, ha mostantól visszafognám magam, különben az agyam beteríti a falat.
- Akkor húzz innen a picsába! – Nem kiabált. Vagy nem akarta felébreszteni a még mindig hullának tűnő fiút a másik ágyon, vagy úgy gondolta, ezzel nagyobb hatást gyakorol. Nem jött be. Kár, mert élvezet volt nézni, ahogy próbál nem felrobbanni. A barátja magához húzta, és egy csókot nyomott a homlokára. Ezzel akarta megnyugtatni? Hát elég béna volt.
- Vagy öt másodpercen belül az ajtón kívül vagy, vagy én juttatlak az ajtón kívülre, de az nem lesz kellemes – fenyegetett meg John. Ez sem hatott meg. Mielőtt elkezdett volna magában számolni, mentegetőzni kezdtem, nehogy találkozzon az arcom az ajtóval. Mentegetőzöm az ellenségnek, ez nem tetszik, de hát ez van.
- Nyugi már, nem kell úgy felhúzni magatokat. Persze fel is húzhatjátok, ha akarjátok, de csak az után kezdjétek el, miután én kimegyek, nem vagyok rá kíváncsi. – Valaki belém rúgott a takaró alól. – Jól van, na! Nem azért jöttem, hogy idegesítselek titeket.
- Tényleg? – tetetett csodálkozást Charlotte. – Pedig azt hittem ez a kedvenc hobbid.
- Ez a kedvenc hobbim, de most nem azért vagyok itt. És ha nem vágnál közbe, talán megtudnád, miért zavarlak titeket ezen a korai órán, és annál hamarabb szabadulhatsz meg elbűvölő személyemtől – villantottam felé egy mosolyt. Megvetően felhorkantott, és karjait egymásba fonta maga előtt, de nem szólalt meg. Ügyes kislány. – Szóval… - kezdtem bele, de itt el is akadtam. Vajon hogy is mondhatnám el? - segítenetek kell! – Oké, ez elég kétségbeesetten hangzott, de mit mondhattam volna? Nem jutott jobb az eszembe.
- Dehogy kell! – háborodott fel Charlotte, annak ellenére, hogy úgy tűnt, nem szól bele.
- Miért kéne pont nekünk segíteni? – kérdezte John homlokráncolva. Ő nem volt mérges, inkább csak elgondolkodott.
- Menj, keress valakit, aki nem utál, az talán majd hajlandó lesz segíteni – bökött a lány az ajtó felé.
- Nyugi, cica, nem is a te segítséged kéne. Olyan sötét vagy, hogy ha villanyt gyújtanánk benned, az sem látszana. A pasidra gondoltam.
- Hé, ha sértegeted a barátnőmet, ne várd, hogy segítsek! – figyelmeztetett John.
- Oké, nem kell mellre szívni. Azért kell segítened, mert csak te segíthetsz. Ha a többiek megtudják, mi a helyzet, rövidtávon hulla lesz belőlem, és nem a ti fajtátokból. Csak ti tudjátok, mi vagyok…
~Charlotte Bird~
- Mi? – kérdeztem vissza. Nem értettem. Egyrészt bejött ide, és mindenfélét mondott rám, aztán azt várja el, hogy segítsünk, ráadásul úgy, hogy semmit nem mond, csak rébuszokban beszél. És akkor még azt akarja, hogy fogjam be, és várjam meg, amíg végigmondja. Előbb olvasok el egy ezer oldalas könyvet, minthogy ez itt befejezi a mondókáját. Nem is értem, hogy várhatta el, hogy hallgassak, ha nem szólok bele, talán ítéletnapig is várhatok, míg kimegy.
- Amikor odajöttetek hozzám, és megfenyegettél – nézett Johnra -, akkor még nem értettem, miről van szó. De az egész olyan furcsa volt, és lassan kezdtek összeállni a darabkák, de még mindig nem értettem. Gondoltam a legegyszerűbb, ha a szüleimet kérdezem, ők valószínűleg tudják, miről van szó. Aztán kiderült, hogy egészen eddig hazudtak nekem, és ők mindvégig tudták. Persze, úgy érzem magam, mint egy idióta, aki mindig mindent utoljára tud meg, de ez van, legalább tudom. És higgyétek el, eddig nem tudtam, mi folyik körülöttem, hogy miért vagytok olyan furcsák, és én miért vagyok néha olyan furcsa, de most már minden a helyére került, értek mindent, legalábbis azt hiszem. Segítenetek kell, meg kell mutatnotok, mit tegyek és hogyan, mert ha ez az egész kitudódik, vacsi lesz belőlem, és még csak meg sem tudom akadályozni.
Elgondolkodva hallgattam a történetét. Nem igazán tudott meghatni, pedig igazán szívszaggatóan adta elő, de az én szívem már halott volt, úgyhogy ez mit sem számított. Persze érzéseim attól még voltak, szívből utáltam ezt a fiút. Nem akartam neki segíteni. Nem bíztam benne, mert talán megtanítok neki pár trükköt, és rögtön ellenem fordítja. Nem is kedveltem. Arról már nem is beszélve, fogalmam sem volt, hogy segíthetnék, nem tudtam, mit kellene tennie. A halálát azért nem kívántam, ha eddig nem kürtöltük szét az iskolában, ez után sem fogjuk, de nem fogok neki semmit sem tenni, és kész.
- Szóval, ha én nem rontottam volna neked tegnap, nem is jössz rá? – kérdezte John.
- Ahogy mondod – bólintott Will. Hallottam, ahogy John elnyom magában egy káromkodást, a gondolatait figyeltem. – De ha nem jöttél volna oda, akkor is előbb-utóbb rájövök. Ez nem olyasmi, amit csak úgy el lehet titkolni. Illetve nagyon hosszú időn át.
- Túlzás, ha azt mondanám, hogy szívesen segítünk, az egyértelmű okok miatt, de én majd igyekszem válaszolni pár kérdésedre, vagy megmutatni néhány dolgot, ha szeretnéd – válaszolta a vörös hajú, erősen megnyomva az én szót. Az állam valahol az ölemben landolt. – Talán megkereshetnéd Scarletet, ő biztosan tud rajtad segíteni.
Egyszerűen nem tudtam, mit gondoljak. Hihetetlen volt számomra, hogy John nemcsak, hogy felajánlotta a segítségét, de egyenesen Scarlethez küldte, akit még Willnél is jobban utálok, és ő maga a megtestesült boszorkányság. Egészen addig bámultam a semmibe, míg John rázogatni nem kezdett. Észre sem vettem, mikor ment ki Will a szobából, csak láttam, hogy már nincs ott. Mikor John zöld szemébe néztem, láttam a szeretetet és a törődést, de mégsem hittem, hogy tényleg törődik velem. Ha törődne, nem küldte volna egyenesen ahhoz a ribanchoz a fiút. Talán… talán rosszat akar nekem. Vagy szakítani akar velem, csak gyáva, ezért a legaljasabb módon teszi meg velem, úgy, hogy azt gondoljam, az egészet csak a veszekedések szülték, de valójában ő az, aki irányította.
Kiugrottam az ágyból, és elkezdtem összeszedni a cuccaimat. Nem akartam itt maradni. Átöltözésre nem vesztegettem a drága időmet, az sem érdekelt, ha valaki meglát pizsamában, még abban is elég jól néztem ki ahhoz, hogy akár emberek közé menjek. John az ajtónál állított meg. Gyorsabb volt, mint én, így mire rájött, miért nézek úgy ki, mint egy őrült, már rég késő volt a szabaduláshoz. Eddig sem igazán tetszett, hogy a fejemben kutakodik, de most aztán kifejezetten gyűlöltem ezért. Talán ha nem vesztegettem volna az időt a ruháimra, időben kijutok, de a bakancsomat mégsem hagyhattam itt.
Már emeltem a kezem, hogy jól felképelem, amikor elkaptam a kezem, magához húzott, és megcsókolt. Rendszerint elolvadtam az ölelésében, de ez most nem hatott. Ellöktem magamtól.
- Miért akarnék veled szakítani? Hiszen szeretlek!
Ledermedtem. A dolgok majdnem kiestek a kezemből, de egy pillanat múlva újra tudtam mozogni, úgyhogy megakadályoztam ezt. Egy másodpercre hittem neki, a csöpögős szövegének, de szerencsére észbe kaptam. Léptem egyet oldalra, és John, utánam lépett.
- Menj az útból, ki akarok menni!
- Nem. Szeretném elmondani, miért tettem. Csak hallgass meg. És maradj, kérlek. Mert szeretlek. Tényleg szeretlek. Ez nem csak egy csöpögős szöveg. Higgy nekem.
Visszamentem az ágyhoz, és ledobtam a ruháimat. Tudtam, hogy addig úgysem enged ki, amíg el nem mondja, amit akar, úgyhogy akár meg is várhatom. Aztán lelépek, ha tényleg el akarok menni utána, nem állítana meg, de úgyis ő az erősebb, úgyhogy akár meg is hallgathatom, mit mond.
- Jól van – kezdte. – Nem kedvelem Willt – jelentette ki, és én gúnyosan rápillantottam. Nem akartam hozzászólni, mert haragudtam rá, nagyon, de így kifejeztem azt, hogy nem hiszek neki. – Tényleg nem kedvelem – folytatta. – Szeretlek téged, és ő folyton gonosz veled, és cseszeget. Te sem kedveled, ez egyértelmű. De képzeld magad a helyébe. A szüleiben bízott meg a legjobban, és most kiderült, hogy hazudtak neki. Te hogy éreznéd magad ilyen helyzetben; mondjuk, ha kiderülne, hogy Dana hazudott neked? Hinnél neki utána, akarnál vele beszélgetni? Nem hinném. Neki a szülei voltak az egyetlenek, akikkel beszélt, leszámítva az osztálytársait. Nem tudott kihez fordulni, csak mi maradtunk neki. Hidd el, nem akarom, hogy bántson, nem akarok rosszat neked, de szüksége van valakire. És ha egyszer majd mindent megtanul, akkor is emlékezni fog rá, hogy mi segítettünk neki, nem bánthat minket. Ha akarna is, megvédelek. Mi vámpírok vagyunk, ő pedig nem. Nem veszíthetünk ellene.
Beszéd közben felém sétált, és mire monológja végére ért, ideért, és leguggolt elém, hogy az arcomba nézhessen.
- Kérlek, higgy nekem. Szeretlek. – Arca olyan volt, mint egy könyörgő kiskutyáé. Hát lehetett őt nem szeretni? Kizárt. Egyszerűen tudtam, hogy meggyőzött. Akármennyire is tiltakoztam a magyarázata ellen, igaza volt, hittem neki és megbocsátottam. A szerelem bonyolult, és cseppet sem racionális.
- Én is szeretlek – mondtam, és a nyakába borultam, hogy adjak neki egy csókot, de a mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, és hátra esett engem is magával rántva. Hangosan kezdtünk el nevetni, amire már felébredt a szobatársa. Tudtam, hogy nem igazán tetszik neki, hogy ott alszom, de nem szólt. Most viszont egyértelműen látszott a rosszallás az arcán. Morcosan csörtetett a fürdőbe, hogy egy perccel később felöltözve viharozzon ki az ajtón. Bizonyára haragudott ránk, és sejtettem, hogy még bocsánatot kell kérnem tőle, de most csak az számított, hogy kettesben lehettem Johnnal.
A fülem mögé tűrte a hajam, hogy ne lógjon az arcába, de hiábavaló mozdulat volt. Túl sok hajam volt, és nem tudott kibújni alóla. Inkább csak vállat vont, és gyengéden megcsókolt. Ezek után nem foglalkoztam semmivel, csak élveztem a puha ajkak érintését.
Az sem számított többé, hogy Will talán képzett vámpírvadász lesz egyszer…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird, William Storm
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Titkok nélkül
~John Cold~
Ahogy a könyvtár felé haladtunk, éreztem Charlotte aggódását, és hallottam, hogy a gondolatai még mindig barátnője körül forognak. Nem akart egy újabb veszekedést, így inkább hagyta, hagy menjen Dana a városba, de aggódott érte. Én sem szívesen engedtem el egyedül, de azt gondoltam, az ő baja, Char jobban ismeri őt, és ha ő elengedte, akkor nekem sem lehetett ellene kifogásom. Szimplán csak figyelmeztettem őt, ahogy Char tette volna, de ő inkább nem szólt.
Tudtam, eleinte valamiért furcsának tűnhetett a vörös angyalomnak – Lotte így hívott engem gondolatban, bár ez a jelző inkább rá illett volna -, hogy nem megyek ki, hiszen igazi rosszfiú hírében álltam. Bevallom, nem is volt ellenemre egy-két szabály megszegése, sőt elég rég követtem el valamit, ami tilos volt, így egészen hiányzott már, de ezt az egy szabályt nem akartam megszegni többé. Kétszer vettem semmibe ezt a szabályt, de amikor másodszorra egy barátom életébe került, úgy gondoltam, nem véletlenül hozták érvénybe. Furcsálltam is, hogy erről sem Charlotte, sem más diák nem tudott azok kívül, akik már eleve részt vettek benne. Hiszen ebben az iskolában nem lehetett titkot tartani, amint történt valami, azt a tanítás végére garantáltan mindenki tudta. Még az igazgató is, bár gyanítom ő amúgy is tudott mindent, és sejtettem, hogy azt kívánta, bár ne tudna.
Menet közben Char elengedte a kezem, és szembe fordult velem. Jobb kezét a mellkasomra helyezte. Jelentőségteljesen pillantott rám, és tudtam, nem fedtem el eléggé gondolataim, és meghallotta. Az is lehet, hogy direkt mászott be a fejembe, átvitten értve, persze.
- Sajnálom, nem akartam hallgatózni, csak tudod a tegnap után… - hagyta befejezetlenül a mondatot, és én pontosan tudtam, mire gondol. Nekem már előtte sem esett nehezemre olvasni a gondolataiban, de miután együtt töltöttük a hajnalt, sokkal könnyebbnek tűnt, mintha csak egy nyitott könyv lenne, amibe akkor pillantok bele, amikor akarok. Éreztem, hogy zavarban van, és ha tudna, elpirulna. Aranyos lenne, illene az arca a hajához. Nem tudtam, hogy az este említésétől jött zavarba, vagy attól, hogy a gondolataimat olvasta, de azt hiszem, mind a kettő közrejátszott benne. Annyira aranyos volt, hogy nem tudtam megállni mosolygás nélkül. Magamhoz húztam, és egy csókot nyomtam a feje búbjára.
Hozzám bújt, fejét a mellkasomon pihentette, és úgy kérdezte meg:
- Miért nem mondtad el?
Hangosan sóhajtottam egyet. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Aztán végül a szavak maguktól kicsúsztak a számon.
- Nem azért nem szóltam róla, mert nem bízom benned vagy, mert nem akartam elmondani. Egyszerűen nem szeretek róla beszélni. Még csak pár napja vagyunk együtt, nem is tudtam volna mikor elmondani.
- Például, amikor nem engedted, hogy Dana után menjek a városba, az igazán megfelelő alkalom lett volna – vágott vissza enyhén sértődött hangon. De nem akart távolabb kerülni tőlem, biztonságban érezte magát a karjaimban, és ennek igazán örültem.
- Jaj drágám, de hiszen annyira aggódtál a barátnődért. Teljesen zaklatott voltál, fel sem fogtad volna, miről beszélek, hidd el.
- Nem igaz – tiltakozott erőtlenül, de ő is tudta, hogy igazam van. – Sajnálom, én csak szeretnék mindent tudni rólad, de megértem, hogy nem szeretsz erről beszélni. Igazából azon is csodálkozom, hogy erről az esetről még egy pletykát sem hallottam, hogy nem robbant ki botrány belőle.
- A tanároknak sikerült eltitkolniuk az esetet, és jobb ez így. Nem szeretném, ha más is tudna róla, rendben?
- Nem mondom el senkinek, ígérem – nézett rám azokkal a gyönyörű, zöld szemeivel, és tudtam, komolyan beszél.
- Bízom benned – jelentetem ki ünnepélyesen, majd egy csókot nyomtam az ajkaira. Legszívesebben addig csókoltam volna, míg el nem fogy a levegője, de most valami sokkal fontosabb dolgunk volt.
Tovább indultunk a könyvtárba, miközben ezen elmélkedtem. Igaz, hogy csak pár napja ismerkedtünk meg egymással rendesen, de sokkal többnek éreztem. Már egy éve egy osztályba jártunk, és a legelső nap felfigyeltem rá. Olyan gyönyörű volt. Meg akartam közelíteni, de mindig volt valami, ami miatt nem jött össze a dolog. Egy évig csak néztem, és úgy éreztem, teljesen kiismertem őt. Persze azért ő is ismert, párszor beszélgettünk, de ahogy meg tudtam állapítani, ő nem mutatott felém különösebb érdeklődést. És most mégis itt voltunk mindketten, és boldogok voltunk. Az élet kiszámíthatatlan, furcsa dolgai.
Ahogy a könyvtárba értünk, célirányosan indultam el egy polc felé, Charlotte-ot is magam után húzva, aki látszólag nem értett semmit. Nem volt időm elmagyarázni neki a dolgokat, gondoltam, ha megtudja, melyik könyvet keresem, meg fogja érteni.
- Mit akarsz ezzel? – kérdezte, ahogy levettem a polcról azt a kötetet, amibe minden valaha élt, és most is élő nagy vámpír fel volt jegyezve. – Azt hittem, egyértelmű, hogy Will nem vámpír, hiszen még a vak is láthatja, hogy ember.
- Lehet, hogy a fiú nem vámpír, de az ősei még azok lehetnek. Ritkák a félvámpírok, de léteznek. – mondtam, miközben a lehető legóvatosabban lapoztam a megsárgult, öreg lapokat.
- Nézd, itt az igazgató is! – kiáltott fel Charlotte meglepődve. Nem tudtam, miért volt úgy meglepve, egyértelmű volt, hogy benne van a könyvben, elég öreg volt hozzá. Az én érdeklődésemet egy másik név keltett fel.
- Emily Midnight? – kérdeztem meglepődve.
- Úgy érted, Midnight, mint Scarlet? – kérdezett vissza Char a könyv felé hajolva. Gyönyörű haja a lapokra hullott, és én gyengéden a füle mögé tűrtem a rakoncátlan tincseket. Mosolyogva nézett rám, és én visszamosolyogtam rá, de figyelmemet visszafordítottam a könyvre. Bármily csábító is volt a mellettem lévő lány, most sokkal fontosabb dologról volt szó.
- Pontosan úgy – feleltem kérdésére.
- Gondolod, hogy annak a ribancnak köze van hozzá? – kérdezte reménykedve, hátha csak névrokonok.
- Biztos vagyok benne, hogy Scarlet a leszármazottja. Nem sok Midnight szaladgál a világon. De legalább most már tudom, miért volt olyan ismerős Scarlet neve, Emilyről már hallottam, híres volt. Most Scarlet vette át a helyét. Így már legalább érthető, mit keres a kastélyban. Nem tudom, kire fáj a foga, de szerintem mi nem vagyunk veszélyben. Egyrészt mi nem követtünk el semmiféle törvénytelenséget, másrészt, ha minket akarna eltávolítani, már megpróbálta volna, és talán még ő sem annyira hülye, hogy nyíltan kikezdjen akármelyikünkkel, ha ki akarna iktatni minket. Már pedig te állandó konfrontációban vagy vele. De ha bármivel próbálkozna, ne aggódj, majd megoldjuk – nyugtattam meg Lottét, és jobb kezemmel átkaroltam a derekát, hogy közelebb húzzam magamhoz.
- Erre rájöhettem volna magamtól is, annyira egyértelmű volt a viselkedése. Legalábbis ezek fényében, már értem, miért viselkedik úgy, ahogy.
- Legalább ezt megtudtuk, de most nem ezért vagyunk itt, emlékszel? Scarlet nem olyan érdekes. Koncentráljunk arra, amiért itt vagyunk – mondtam, és lapoztam egyet. Ott láttam meg a nevét: Theodore Storm. De ez nem az volt, amire számítottam. A valóság a képzeletemet is felülmúlta.
~William Storm~
Charlotte közeledett felém kézen fogva Johnnal, a barátnőjével… illetve barátjával. A fiú annyira lányosan nézett ki, hogy sokkal inkább úgy néztek ki Charlottal, mint egy leszbikus pár, mint egy fiú és egy lány. De talán még testvéreknek is mondhatták volna magukat azonos (bár láthatóan festett) hajszínük és hasonlóan zöld szemük miatt.
A fiú elég feldúltnak látszott. Igazából ez enyhe kifejezés volt arra, amit az arcán láttam. Láttam rajta, hogy legszívesebb feldarabolt volna legalább négy darabba, de az is lehet, hogy sokkal többe. De ez nem zavart igazán, úgysem tudta megtenni. Felültem, és a hátamat a mellettem lévő fának döntöttem. Kényelmesen elhelyezkedtem, és vártam mit akar tőlem.
- Tudom, mi vagy, és figyelmeztetlek, hogy figyelni foglak. Egy másodpercre sem vesztelek szem elől, és ha megpróbálod bántani Charlotte-ot, az lesz a veszted. Megértetted? – kérdezte szinte kiabálva. Az udvaron lézengő pár ember felfigyelt ránk, nem csodáltam, elég nagy feltűnést kelthettünk. Illetve John, én eddig is elvoltam magamban.
- Mi bajod van, ember? – kérdeztem vissza értetlenül, de rendes hangerővel. Nem nagyon izgatott fel a fenyegetőzése. – Tudod te egyáltalán, mit beszélsz? Csak mert nekem fogalmam sincs róla.
- Csak jegyezd meg, amit mondtam, mert halálosan komolyan beszéltem! – figyelmeztetett halkabban, de nem kevesebb dühvel, és a halálosan szót enyhén megnyomta, hogy biztos legyek benne, hogy nem viccelt. De én nem tudtam komolyan venni az üres fenyegetőzéseit. Nem csak arról volt szó, hogy túl gyáva lett volna megtenni, egyszerűen túl ártatlan volt ehhez. Még azt is kétségbe tudtam volna vonni, hogy egyáltalán verekedni mer-e, de gondolom, ha az ember elég jó indokot adott rá, nem vonult vissza.
A barátnője húzni kezdte hátrafelé, láthatóan nem akart a közelemben lenni, vagy csak nem akart bajt. De én igazán nem tehettem arról, hogy sármom olyan ellenállhatatlan, hogy folyton elájul tőle. Az is lehet, hogy a csaj szimplán vérszegény volt, nem tudtam, hogy máskor előfordult-e vele ilyesmi, mindenesetre a jelenlétemben már elég sokszor lett rosszul, és szerintem ez pozitív volt rám nézve. Legalábbis így gondoltam.
Charlotte felé küldtem egy vigyort, ahogy a válla felett rám nézett, de ő csak sértődötten húzta fel az orrát, és fordult vissza. Ahogy eltűntek a kastélyban, körülnéztem, és bár a takarodó még messze volt, már csak páran voltak az udvaron. Biztosan a hideg éjszaka miatt. Az ősz mindig sok csapadékkal és alacsony hőmérséklettel járt errefelé. Mindenesetre ez az én szerencsém volt, így feltűnésmentesen juthattam ki a városba, ahol a szüleim is éltek. Legalábbis most, hogy átraktak ebbe az iskolába. Nem akartak távol lenni tőlem, mondván, hogy bármi szükségem van rájuk, ők itt lesznek a közelben. Hiába bizonygattam nekik, hogy már csak egy fél év választ el attól, hogy hivatalosan is felnőtt legyek, és tudok gondoskodni magamról, hajthatatlanok voltak. Azt persze nem említették egy szóval sem, hogy miért kellett átjönnöm a régi gimimből. De most nem is ez érdekelt. Biztos voltam benne, hogy ők tudnak mondani valamit arról, amit John említett nekem.
Azt mondta „Tudom, mi vagy”, nem pedig azt, „ki vagy”. Az egész iskola olyan furcsa volt. Egy kicsit hülyeségnek hangzik, de valahogy misztikusnak éreztem. Hogy a tanórák éjjel vannak, nem pedig nappal, és ebédlő nincs is az épületben, pedig elvileg ez egy iskola volt. Iskolának nevezték, de inkább volt egy kastély. A terem, amiben valószínűleg mindenki elfért volna, ami talán lehetett volna ebédlő is, az a bálteremnek nevezett helyiség volt, de még sose láttam. Zárva tartották. Csak Andrew mesélt róla egyszer. Persze nem alakították át ebédlővé, inkább mindenki a saját szobájában evett. Kezdett összeállni a kép, csak még azt nem tudtam, mivé.
Nem kellett messzire mennem. Szüleim a város szélén laktak egy hatalmas házban. Megengedhettük magunknak, csak azt nem értettem soha, miért kell két, velem együtt három embernek egy ekkora lakás. Csengettem, de senki sem nyitott ajtót. Hétvége volt, így mindenkinek itthon kellett volna lennie. Aztán eszembe jutott, hogy én talán fordított életmódot élek, de ők még rendesen élik az emberek mindennapjait. Bár alig múlt éjfél, ők ilyenkor már aludni szoktak. Újra megnyomtam a csengőt, vagyis inkább rátenyereltem, hogy biztosan felébredjenek. Nappal nem tudtam volna biztonságban ide jönni, és az ügy nem tűrt halasztást.
Apám nyitott ajtót, és bár meg volt lepve késői látogatásomon, azért örült nekem.
- Szia, apa! Hogy vagy? – kérdeztem, és beljebb léptem.
- Az éjszaka közepe van – felelte. – Mit keresel itt? Mi a baj? – kérdezte aggódó arccal, de csak intettem, hogy semmi, és a nappali felé indultam. Alighogy két lépést tettem, anyám már rohant is le a lépcsőn, hogy üdvözöljön. Szorosan magához ölelt, mintha nem egy hete, hanem egy éve látott volna utoljára, aztán jól szemügye vett, hogy megnézze, mennyit változtam ez alatt a hosszú idő alatt. Aztán együtt elindultunk a nappali felé. Miközben apám – anyám utasítására – narancslevet hozott nekem, anyám elárasztott kérdésekkel, de mielőtt akár egyre is válaszolhattam volna, már mondta is következőt. Mikor apa visszaérkezett a konyhából, végre meg tudtam szólalni.
- Hagyd már szóhoz jutni szegényt! – rótta meg finoman anyámat.
- Igazából eddig minden jó, de azért jöttem, hogy beszéljek veletek az iskoláról. És rólam – kezdtem bele, és mielőtt még egy újabb kérdésáradatot zúdítottak volna rám, gyorsan folytattam is. – Arról van szó, hogy ez az egész dolog fura. Hogy a tanórák éjjel vannak, hogy az iskola inkább egy kastély, hogy nincs ebédlő, de még csak ebédidő sem, vagy egy hosszabb szünet, amiben enni lehetne, és mindenki egy kicsit furcsa. Még a tanárok is. És néha olyan furán néznek rám, mintha más lennék, mint ők. És nem csak erről van szó, körülöttem is történnek furcsa dolgok. Az egyik lány például többször is elájult már a közelemben, és olyan szokatlanul viselkedik. Le merem fogadni, hogy az első nap meg akarta harapni a csuklómat, csak a barátnője kirángatta a teremből. És sokszor beszélnek a közelemben rébuszokban, direkt, hogy egy szót se értsek az egészből. Mi folyik itt?
- Tudod, hogy csak a legjobbat akartuk neked. Ez volt a legjobb iskola a környéken, és azt akarjuk, hogy a legjobbaktól tanulj – felelte apám.
- Ez nem erről szól, te is tudod. Az előző iskolám is volt annyira jó, mint a mostani. Arról nem is beszélve, hogy a mostaniban még csak megközelítőleg sem azt tanuljuk, amit minden más rendes iskolában. Tudni akarom, hogy miért kerültem át oda, hogy mi történik velem, mert biztos vagyok benne, hogy valami történik. Az igazat akarom hallani! – néztem először apámra, majd anyámra.
Apa hangosat sóhajtott, és láttam, ahogy átgondolja a dolgokat. Aztán elkezdett mesélni, és ahogy a mese az idő lassú haladtával a végéhez közeledett, minden képkocka a helyére került, és végre megértettem mindent. Tudtam az igazságot, de erről még nem volt könnyebb, sőt igazság szerint mintha sokkal nehezebb lett volna, mint előtte. Nem tértem vissza a kastélyba, úgy gondoltam, nem akarom többet látni azt a helyet. Szüleim megengedték, hogy a saját szobámban aludjak, és bár nagyon haragudtam rájuk, hogy ezt ennyi éven át eltitkolták előlem, de meg is értettem őket. Most csupán egy kis időre volt szükségem.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: John Cold, William Storm
Írta és rendezte: Charlotte Bird