A múlt kísértete
~Vladimir Orlov~
Még nem jelent meg, de már hallottam gondolatait. Bár gondolatai nélkül is könnyen rájöttem volna, hogy Scarlet közeledik, és persze Jeremi, mert ő nem hagyta volna egyedül császkálni szegény lányt ebben a nagy kastélyban fényes nappal. Nem csak árulkodóan dobogó szíve árulta el, hanem az a különleges illat, ami mindig körüllengte. Mindenkinek volt egy bizonyos, egyedi illata, de Scarleté még ezek közül is kitűnt. Talán, mert vámpírvadász volt, nem találkoztam eddig sok vámpírvadásszal, talán ha összefutok még párral, már nem léteznék.
Amint Angelique meglátta Scarletet, még levegőt is elfelejtett venni. Egyből gondoltam, hogy nem kedvelik egymást, csak nem értettem, miért. Biztosan valami női önérzet lehetett a dologban, mindenesetre én mindkettejüket értelmesnek találtam, így számomra teljesen értelmetlen volt ez az ellenszenv, amit egymás iránt éreztek. Amint Scarlet meglátott, és örömmel vette tudomásul jelenlétem, halványan elmosolyodtam, hogy ezzel köszöntsem őt.
Amíg a vörös hajú lány gondolataiban megengedte magának, hogy meglehetősen gonosz legyen a tanárával, addig Angelique-nek látomása volt. Méghozzá nem is akármilyen. Egészen félelmetesnek mondanám, főleg, hogy nem ez volt az első egészen rövid időn belül. Biztosan megviselte szegény lányt, talán nincs hozzászokva, hogy ilyen gyakran lásson előre. Kimerítő lehet, és ez meg is látszott rajta. Úgy nézett ki, mint aki nem is két napja, de egy egész hete nem aludt. Aggasztó látvány volt, féltem, hogy nem bírja ki ébren, míg elmondom, amit tudniuk kell. És kénytelenek lesznek egy helyiségben végighallgatni engem, mert nem mondom el kétszer. Főleg, hogy a személy, akiről szó van, csak egy könyvben szerepel, ebből pedig az iskola területén csak ez az egy példány van.
De ami Angelique kinézeténél is aggaszóbb, az a látomás volt. Sem Scarlet, sem pedig én nem tudtuk legyőzni a vámpírt, mégpedig nem sok nálam is idősebb vámpír volt, legalábbis a környéken. Már tudtam, kiről van szó, és azt is tudtam, hogy ők még nem tudják. Scarlet nem látta azt, amit Angelique, Ange pedig már túl fáradt volt, hogy észre is vegye, az összefüggéseket. Pedig igazán egyszerű volt. Ezt akartam most nekik is elmondani.
Habár Scarlet nem nevetett, magában azért igen jót mulatott tanára szenvedésén. Legszebb öröm a káröröm, ahogy szokták mondani. Talán nem kacagna ennyire, ha látta volna, amit én láttam – gondolta Angelique pont azt, ami az én agyamon is átsuhant. Valóban nem… - válaszoltam neki úgy, hogy csak ő hallja. A gondolataiban voltam, nem esett nehezemre ott válaszolni neki.
A kezemet nyújtottam a földön kuporgó hölgy felé, hogy felsegítsem. A vörös hajú lánynak – hiába volt már majdnem kétszáz éves, kamasz teste és jelenlegi gondolatai miatt nem tudtam nőként gondolni rá – ez persze nem tetszett. Nem mintha olyan sok dolog tetszett volna neki, maga volt a keserűség és az irónia. Szegény gyermek. Magamban megcsóváltam a fejem. Hát ezt teszi velünk a halhatatlanság. Szinte már magamat is sajnálnám, ha érdekelne, mi történt velem. Vagy akárki mással. A halhatatlanság hosszabb távon csak unalmassá tesz. Ugyan mit csináljon az ember – illetve vámpír – ötszáz éven keresztül? De végre itt egy kis izgalom, rég nem látott ellenségem újra felbukkan, legalább lesz min izgulnom végre. Csak nehogy becsináljak tőle.
- Elnézést, hogy megtöröm a meghitt romantikát – törte meg a csendes elmélkedésemet Scarlet. – de szeretném jelezni, hogy én is itt volnék.
Persze tudta, hogy teljesen tisztában vagyunk a jelenlétével, csak féltékeny volt, de még mindig nem értettem, miért. Hiába voltam ötszáz éves, és olvastam gondolatokban, a nők örökre rejtélyesek maradnak számomra. De megnyugtatott a gondolat, hogy nem egyedül vagyok ezzel így. Hasonló helyzetben volt a most érkező Jeremi is. Persze már korábban éreztem, hogy jön, de csak most mutatta meg magát. Vigyáznia kell Scarletre. Mintha ő nem tudna magára vigyázni. Szerettem volna azt mondani, hogy néha a fiúkat sem értem, viszont Jeremit sajnos pontosan értettem. Bár ne kellett volna. Természetesen a vörös hajú nem örült a kölyök jelenlétének. Meg tudtam érteni, én sem ugráltam a boldogságtól. De míg Scarletnek a női önérzetét sértette, engem pusztán a jelenléte zavart. Viszont ha választani kellett volna, inkább Jeremi, mint mondjuk Charlotte. Az a lány még két számot sem tud összeadni, lefogadom, ha megpróbálnám elmagyarázni neki a helyzetet, csak annyit fogna fel belőle, hogy van egy helyes pasi a környéken, akit esetleg felszedhet.
Angelique figyelmeztetett gondolatban, hogy nem ártana elindulni, hiszen dolgunk van még. Most figyelmen kívül hagytam kérését, inkább a vörös hajú lány felé fordultam, és ahogy az illem kívánta, köszöntöttem őt. Ha már úgyis szükségünk lesz rá, nem árt, ha megtartjuk a jó viszonyt.
- Milyen kivételes élmény önt a társaságunkban tudni, kedves Scarlet. Épp a könyvtárba tartunk, és ha jól sejtem, ön is. Mehetnénk akár együtt is – üdvözöltem, ahogy az illem megkívánja, arcomon kérdő kifejezés ült, hiszen látszólag csak felajánlottam a lehetőséget. Mégis inkább utasítottam, szükségem volt rá is, hogy segítsen nekem, hiszen minden jel szerint egyedül nem fog menni. Ezért kellett, hogy velem jöjjön. Tudtam, nem utasíthatja vissza, évszázadokkal idősebb voltam. De ha nem parancsolom, sem mondott volna nekem nemet.
Scarlet elmosolyodott, érezte, hogy a kérdésem valójában parancs volt. Az lett volna a furcsa, ha nem érezte volna. Akkor talán elgondolkoztam volna, hogy mi a baj velem. De mivel érezte, hogy fontos dologról van szó, válasz helyett csak elindult velem a könyvtár felé. Az ajtó előtt várt ránk egy újabb kedves ismerős: Iason. Már csak ő hiányzott. Ennyi erővel akár iskolai gyűlést is rendezhetnénk, hogy elmeséljem az egész történetet. Mindegy, ha már itt van, nem fogom elküldeni, hisz előbb-utóbb úgyis megtudná személyesen Angelique-től. Arról nem is beszélve, hogy már dühös volt. Ezeknek a fiatal férfiaknak néha annyi felesleges gondolatuk van, egyszerűen megspórolnának egy csomó felesleges érzelmet azzal, ha nem gondolkodnak. Vagy szimplán csak maradnak a fenekükön.
Ez egyre jobb és jobb lett. Fantasztikus volt hallgatni a tanárt, aki gondolatban kommunikált az aggódó segédjével, valamint a vámpírvadászt, aki magában morgolódott, és a vörös kisfiút, akinek az agyi kapacitása csak Scarletig terjedt ki.
Előre léptem, hogy kinyissam az ajtót. Gyanítottam, hogy Iason odabent várt volna, ha be tudott volna jutni, de mint a mellékelt ábra mutatta, kint várt, így tudtam, a védelmi varázs jól működik. Legalább a mai sikerélmény is megvolt. A következő siker az volt, hogy sikerült kinyitnom az ajtót. Meglehetősen kínos lett volna, ha ez nem sikerül, és Scarletnek kell a segítségemre sietnie. Akkor aztán vesztettem volna a tekintélyemből, és akár át is adhattam volna az igazgatói posztot a 17 éves kamasz bőrébe bújt embernek. Milyen megalázó. De persze volt időm gyakorolni az elmúlt pár évben, és már könnyű szerrel ki tudtam nyitni az ajtót, amit nem én zártam be egykor.
Nem vártam meg, míg feleszmélnek a többiek, tudtam, ha érdekli őket a mondanivalóm, majd úgyis jönnek utánam, és hogyne érdekelte volna őket. Céltudatosan indultam meg a polcok között, pontosan tudtam, mit keresek, és azt is, hol találom meg azt. Mivel az utóbbi pár évben a diákokon kívül csak én jártam itt, tudtam, hol van a könyv, amiben a megoldás rejtőzik. Magamban motyogva olvastam fel a kötetek címét, amiken finoman végigfuttattam az ujjam. A könyv pontosan a helyén volt, ahogy számítottam is rá. Nem egyszer nézegettem már ezt a művet, több alkalommal is szükségem volt rá. Egy bizonyos kor felett a vámpírok vagy megőrülnek, vagy teljesen érdektelenné válnak minden iránt. És meg vannak győződve róla, hogy ők a vámpírtársadalom irányítói. Ilyenkor ki akarják vonni a forgalomból az olyan idős vámpírokat, akik szerintük veszélyt jelentenek a hatalmukra. Nekem elég volt egy iskolát vezetnem, néha ezzel sem boldogultam. Szívesen átadnám bárki másnak, de akkor tényleg unalmassá válnék, még a mostanihoz mérten is. Nem lenne semmi dolgom, és talán teljesen megőrülnék. Vagy mumifikálódnék. Nem is tudom, melyik a jobb.
Az asztalra dobtam a könyvet, pont ott volt nyitva, ahol kellett, ez persze nem volt véletlen. Scarlet és Angelique egyszerre, pont ugyan azzal a mozdulattal indultak a könyv felé. Lám csak, hiába ennyire ellenségesek egymással, mégis mennyire egyformák. Ezen mosolyognom kellett. Nem is sejtik még, mennyi közös van bennük. De miért ennyire utálatosak, amikor közös az érdekük? Az élet megválaszolatlan kérdései. Valami azt súgta nekem, nem is akarom én megtudni. Scarlet gondolatai meglehetősen agresszívak voltak, de ezek mulattattak engem. Néha kifejezetten szórakoztató eszmefuttatásai szoktak lenni.
A két lány alaposan vette szemügyre a muzeális értékű könyvet. Végigolvasták az összes rég elhunyt vámpír nevét, amit még Scarlet őse vésett a papírra. Nem véletlen, hogy a lány egy pillanatra elködösült szemekkel bámulta az ősrégi kötet. Persze még magának sem vallotta volna be, így én sem törődtem ezzel. Csak vártam, hogy végre nekik is feltűnjön, mit kell nézni. Scarletben nem csalódtam, már az első másodpercben tudta, miért is mutattam meg nekik ezen oldalakat. Ange-nak kicsit több idő kellett, de ő is hamar megtalálta azt az egy nevet, ami mellett még nem állt kereszt, ugyanis az illető még élt: Sergei Morozov. Legalábbis nagyon eleven volt.
- Ez nem jó hír. – Utóbbi mondatot úgy gondoltam, hogy a francia hölgy is meghallja. Hogy ő is tisztában legyen a dolog súlyával. Ez már korántsem játék, nem olyan, mint megfékezni egy teremnyi tinivámpírt. Scarlet már gyakorlott volt, olyannyira, hogy tudta, őt kell majd megölnie, és ettől nem is rettent meg. Inkább örömmel vegyes izgatottság lett úrrá rajta. Talán nem gondolt bele eléggé, mennyire veszélyes is ez a vámpír. Vagy egyszerűen csak túl elbizakodott és vakmerő volt. Mindenesetre nem lett volna ennyire feldobva, ha tud Angelique jóslatáról.
Aztán valami megváltozott. Scarlet már nem volt egészen önmaga. Azt leszámítva, hogy pofonvágta a tanárát. Azt megtette volna akkor is, ha magánál van. De gondolatai nem voltak tiszták. Valami megzavarta, átvette a hatalmat felette. Ez még engem is meglepett, pedig ilyen ritkán fordul elő. Jeremi fogta le a dühöngő lányt. Nem hittem volna, hogy elbír vele, de ebben az állapotban talán nem volt olyan meglepő. Mit tett volna Scarlet, ha teljesen ura önmagának. Talán nem vágja pofon Angelique-et, de az is lehet, hogy mégis. Ange arra várt, hogy rendet tegyek, de nem voltam sem óvó bácsi, sem tanár, így aztán csak vártam, míg Scarlet lenyugszik. Végül aztán a kölyöknek sikerült lenyugtatnia a lányt. Azt hiszem, ő az egyetlen, akinek sikerült volna ebben a helyzetben. Valamiért viccesnek találtam Scarletnek ezt az oldalát. Bár nem volt teljesen önmaga, mégis, mintha csak egy elfojtott énje került volna felszínre. Aztán csend lett, és mindenki rám nézett, így végre el tudtam mondani, amit már az elején akartam.
- Most, hogy végre-valahára Scarlet kisasszony is képes figyelni, elmondanám, hogy mennyivel tudok jómagam többet a könyvben szereplő pár szónál. – Hangom komor volt, hisz ez fontos dolog volt, és reméltem, sikerül velük megértetnem. A többiek megdermedtek, ahogy hallgattak, és tudtam, nagyon figyelnek rám.
Elmeséltem mindent, amit tudtam erről a vámpírról. Vagyis majdnem mindent, néhány magánjellegű történetet nem ecseteltem túl részletesen. Egyrészt túl horrorisztikus lett volna mindezt most elmondani, másrészt nem kellett, hogy ők is megtudják, miken mentem keresztül. Felesleges. Nem volt szükségem a sajnálatukra, ezek már megtörténtek, és nem lehet rajtuk változtatni. A történet szempontjából pedig teljesen lényegtelen. Nincs szükségük, hogy megtudják, mert nem segít rajtuk. Meg rajtam sem.
Az ékszerek is mindenre választ adnak. Az egyik most nálam van, kalandos – és némiképp kicsit tragikus – útja után végül hozzám került a múlt évszázadban, és így könnyen szemmel tudtam tartani. Nálam biztonságban volt. A másikat pedig azt hiszem, Scarleték birtokolták, még ha erről nem is tudtak. A család elég ősi és nemes ahhoz, hogy ez ne legyen lehetetlen.
- Épp elég probléma a kettő példány birtoklása is ahhoz, hogy egyikük se próbáljon maga Sergei nyomába eredni – a két hölgyeményre néztem, hogy nyomatékosítsam szavaimat. Magamra is gondoltam, de én nem voltam olyan bolond, hogy egyedül induljak Sergei után, legalábbis Angelique látomása után semmiképpen -, amíg nem szerzi meg a másik kettőt, addig lehet esélyünk közösen megakadályozni a tervét… de később már nem. Ez pedig különösen fontos, ha azt vesszük, hogy Sergeit nem állítja meg se könyörgés, se kérés, és kifejezetten imád gyilkolni.
Aztán elhallgattam. Senki sem szólalt meg, csend volt. Mindenki csak emésztette az előbbieket. Aztán Scarlet szólalt meg először. Talán ő ocsúdott fel a leghamarabb, vagy egyszerűen magára vállalta a szerepet.
- Nekem lenne egy kérdésem – nézett a szemeimbe. – A birtokomba jutott egy gyűrű, amely Sergei tulajdonát képzi, illetve képezte, és nos… meglehetősen erős mágia itatja át.
Meglepődtem. Ez nem gyakran fordul elő velem. Nem értettem, honnan tudja. Valószínűleg arcomra is kiültek érzelmeim, mert Scarlet folytatta.
- Elkövettem azt a hibát, hogy puszta kézzel értem hozzá. – Erre Angelique is érdeklődve figyelt a lányra. Vártam a folytatásra, de az nem jött elég gyorsan.
- És? – sürgettem. Nahát, türelmetlen vagyok. És érdeklődő, sőt meglepett. Fura dolgok, amik jó régen történtek velem. Nem is tudtam, hogy ilyen, ha valaki érez még valamit. Úgy néz ki, néha kéne valami érdekeset csinálnom, mert a végén tényleg egy nagy múmia leszek.
- Én… tarok tőle, hogy… nagyon erős érzelmek fűzik hozzá, amelyek hatnak rám. Mármint, az iménti kirohanásom… és korábban is, a folyosón.
- Itt van most az említett tárgy?
- Nálam van – vágott közbe a kölyök. Minden probléma nélkül fogta meg, és tette a kinyújtott tenyerembe. Scarlet elhúzódott tőle, mintha a pestistől félne, de semmi érdekes nem történt. Mindenki várta a hatást, de rám nem volt semmilyen hatással. És ahogy Scarlet gondolataiba beleolvastam, Angelique és Iason kezében is volt, de ők sem tapasztaltak semmi különöset. Csak Scarletre volt hatással.
- Semmi különöset nem tapasztalok rajta – állapítottam meg. Olyan volt, mintha egy szimpla gyűrűt fogdosnék. Scarlet azonban be akartam bizonyítani, hogy igaza van. Ilyen ez a lány, hatja a bizonyítási vágy. Ráhagytam, ha annyira akarja, hát legyen. A tenyerébe ejtettem, de még hozzá sem ért, már láttam, hogy igaza volt. Hangosan sikított, ha nem olyan jól hangszigetelt ez a kastély, valószínűleg az összes diákot felveri vele. De ez most nem is volt lényeg. A lényeg Scarlet volt, és azok a fura rémképek, álmok, amiket látott. Mindenki meg volt lepődve, még én is, hiszen senki más nem érezte az, amit Scarlet. Az egyetlen, aki túllépett a meglepődésén Jeremi volt, a lény segítségére sietett, bár ő sem tudott mit tenni. Mindenki tanácstalan volt, ötletünk sem volt, hogyan segíthetnénk rajta. Újabb meglepő fordulatok az „életben”. Mi lehet még itt? Talán újra rendesen érezni kezdek? Olyan leszek akár egy kamasz vámpír. Az lenne a vég.
Angelique volt, aki végül cselekedett is. Bár Jeremi a lány segítségére sietett, nem tudott mit tenni, ellenben Ange-zsal. Tenyerét Scalet arca fölé helyezte, és egy számomra ismeretlen varázsigét mormolt. Milyen érdekes, léteznek még dolgok, amiket én sem ismerek. Igazán meglepő. Biztos voltam benne, hogy az ötszáz év sem minden, és nem elég ahhoz, hogy mindent megtudjunk, de ez a nap újabb és újabb meglepetéseket tartogatott a számomra. A végén még kénytelen leszek visszaülni a diákok közé. Mindenesetre a varázs hatott, mert Scarlet magához tért. Ma ismét új információhoz jutottam, miszerint Angelique vámpírvadász felmenőkkel rendelkezik. Sőt, mivel igazán gyakorlottnak tűnt a varázslat használatában, úgy gondolom, ő maga is vámpírvadász. Azt hittem, már semmin sem lepődhetek meg, de még a vámpírok sem tévedhetetlenek. Bizony, Angelique legnagyobb titka nem az volt, hogy csak félig vámpír, azt még előlem is sikerült eltitkolnia, hogy ő vadászik a saját fajtájára. Legalábbis félig az ő fajtája.
- Az, hogy magához tért attól, amit tettem, egyértelműen arra utal, hogy a gyűrűn átok ül – mondta, de közben senkire sem nézett. – Az átok persze lehet az elmúlt évszázadok gyűlöletének következménye, és lehet szándékos is. Persze szintén évszázados vámpírokra nem hat.
Újabb információk. Megint. Nem voltam hülye, ezt bárki megmondhatta, de mindez már kezdett nekem is kicsit sok lenni. Persze minden új információt be tudtam fogadni, és feldolgozni. Megértettem, és összeálltak a darabkák. Amit nem tudtam megérteni, hogy miért van ennyi dolog, amit én sem tudok. Nem voltam tökéletes, nem tudtam mindent, de régen volt, hogy egyszerre ennyi minden zúdult a fejemre. Szinte már nem is emlékszem rá. És így lesz, hogy az öreg vámpír sem tud semmivel sem többet, mint a nála évszázadokkal fiatalabb. Érdekes.
Angelique a kezembe adta a gyűrűt, mert látta, hogy felé nyúlok.
Nekem kellett utána járnom, ezt én is tudtam, és ő is. Angelique-en erőt vett a fáradság, így aludni tért a saját rezidenciájába. Fel sem néztem a gyűrűről, úgy intettem nekik. Azt gondoltam, ha elég ideig nézem, talán a megoldás magától kiugrik. Milyen egyszerű lett volna, csak hozzászoktam, hogy a dolgok nem működnek ilyen egyszerűen. Aztán tudomásul vettem, hogy hiába bámulom a gyűrűt, attól még a megoldásra nem fogok rájönni. Scarlet fel akart ülni, de megmozdulni sem tudott. Némán néztem egy ideig, ahogy csendesen szenved, de Jeremi a segítségére sietett most is. Scarlet gondolatai mosolygásra késztetek. Igazából ezek az egyszerű dolgok örömömre szolgáltak ez után a nehéz nap után. Nem volt semmi komoly, csak a szokásos Scarlet, még így is. Egy kis kikapcsolódás mielőtt újra a munkába vetném magam. Aztán eszembe jutott valami Scarlettel kapcsolatban. A gyűrű, ami a birtokában volt, elméletben. Tudom kellett, hol van, mit csinált vele. A könyvtár ajtajában Jeremi útját álltam, aki a lányt cipelte.
- Mondja! – förmedt rám a fiú cseppet sem udvarias modorban, de ez most nem zavart, fontos volt, hogy Scarlettel beszéljek, nem tudott érdekelni a kölyök.
- Beszélnem kell vele – néztem a szemébe. Nem érdekelt, mit gondolt, ez fontos volt, és nem tűrt halasztást. Tudtam, hogy a srác nem kedvel, de nem zavart túlzottan. Én sem zártam a szívembe őt.
- Majd holnap – felelte olyan hidegen, hogy szinte látszott a lehelete. De csak szinte.
- Még ma – válaszoltam halkan. Minden tekintélyemet bevetettem, és fölétornyosultam, hogy tudja, kivel beszél. – És te, kis barátom, kénytelen leszel engedni, mert a kastélyból nem juttok ki még sokáig. Nem vagy elég erős, hogy fényes nappal az utcán sétálj. Te is tudod. – Szembesítettem a puszta tényekkel, azzal, hogy ő még igazán fiatal, és az ereje igen csekély, főleg, ha az enyémhez viszonyítjuk.
- Ez nem tőlem függ – közölte összeszorított fogakkal. Dühös volt, nagyon dühös, annyira, hogy még az ízét is éreztem, de tudtam, hogy úgysem tehet velem semmit. Rám akarta zúdítani az egészet, de nem tette. A kölyök nem volt olyan hülye, tudta jó, hogy annak semmi jó vége nem lenne. – Komolyan, maga olyannak ismeri Scarletet, aki ha szólni tudna, szó nélkül hagyná, hogy ölbe vegyem? – tette fel a költői kérdést. Igaza volt. Scarlet, ha tehetné már üvöltözne Jeremivel. Tényleg ki volt merülve.
Így hát hagytam, hogy menjenek, és még fel is ajánlottam az egyik szobát. Örültem neki, hogy a kastélyban kell maradniuk. Így könnyen szemmel tarthatom majd őket. És amint Scarlet felébredt, tudok majd beszélni vele. Addig pedig visszatemettem magam a könyvek közé, hátha okosabb leszek még néhány információval.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Vladimir Orlov
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Váratlan meglepetések
~Vladimir Orlov ~
Amikor Charlotte kiment a szobából, és megszabadultam idegesítő gondolataitól, egy üzenetet írtam a helyettesemnek. Tudtam, hogy órán van, de úgyis megkapja, a vámpírmágia néha igazán jól jött. Leírtam, hogy elhagyom az iskolát pár órára, de nem megyek messzire. Nem mondhattam el, milyen ügyben, de mindig csak annyit árultam el, amennyit szükséges, és sosem mertek rákérdezni. Legalábbis szóban, a gondolataik nagyon árulkodóak voltak. Madarat hajtogattam az üzenetből, majd útjára engedtem, tudtam, hogy pár percen belül megérkezik a címzetthez, így teljes nyugalommal kaptam fel köpenyem, majd indultam az iskola kapuja felé.
Egy perccel később, mikor az erdő mélye felé haladva megéreztem az idegent, tudtam, hogy ez korántsem lesz olyan könnyű, mint gondoltam. Az illatát követve haladtam egyre mélyebben az erdőben. Megtorpantam, mikor az idegen szagba egy, majd egy másik ismerős illat csatlakozott, és ez cseppet sem volt megnyugtató jel. Megálltam, ahol a legerősebben éreztem, és egy másodperc alatt felfogtam, mit látok és érzek. Vér. Méghozzá az egyiket ismertem. Angelique vére. Leguggoltam, hogy közelebbről vizsgáljam meg, bár semmi szükség nem volt rá. Bár csak félig volt vámpír, mindig is tudott magára vigyázni. Főleg, ha Jeremi is segített neki. Az idegen vérből azonban több volt, valamint némi hamut is találtam. Nyilván valamelyikük levágta az idegen vámpír egyik testrészét. Egyik résztvevő sem halt meg, ahhoz nem volt elég testnedv és por. Ez biztató volt, de mivel jól tudtam, Angelique mennyire erős, rájöttem, hogy a vámpír jóval idősebb nála, talán még nálam is.
A közvetlen résztvevőkkel kellett volna beszélnem, de ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt ebben az időpontban. A nap már felkelt, még ha ez itt, a fák sűrűjében nem is volt érzékelhető. Blanche talán már aludt, mindenesetre ebben nem lehettem biztos. Abban viszont biztos voltam, hogy a harc, akármilyen is volt, elvette az erejét. Pihennie kellett, ha nem akart rövidtávon összeesni, kivéve, ha már össze volt esve. Ezt nem tudhattam, így Angelique és Iason közös háza felé vettem az irányt.
Azt tartottam a legvalószínűbbnek, hogy majd ott találom meg, de az ajtó elé érve rájöttem, hogy senki sincs bent. Pedig reménykedtem benne, hogy legalább egyikük itt lesz. Mivel továbbra sem éreztem a jelenlétüket a közvetlen környéken, feleslegesnek tartottam, hogy a városba induljak, hogy előkerítsem valamelyiküket. Teljesen értelmetlen lett volna. Így könnyedén beengedtem magam anélkül, hogy bármiféle ellenérzésem támadt volna. A vámpírmágia igen hasznos tud lenni bizonyos esetekben.
Csak felületesen néztem körbe. Nem érdekelt semmi, amit itt rejtegettek. Egyrészt, mert Angelique okosabb volt annál, minthogy a saját titkolnivalóját a lakásban tartsa, másrészt, amit itt tarthatott, arról inkább nem akartam tudni. És nem is ezért voltam itt. Szemmel láthatóan egyik lakó sem volt itthon, de ez nem túlzottan zavart. A nap már felkelt, de tudtam, hogy Angelique akár nappal is tud mozogni, nem úgy, mint azok a szerencsétlenek ott a kastélyban. Tíz perc a napon, és máris egy nagy hamukupac lesz a helyükön. Persze a vámpír korával ez is könnyebbé válik, nekem például nem esett nehezemre napokat fennmaradni, a napon járással azonban még én is küszködtem. Nem annyira, mint a diákok, de nekem sem volt egyszerű.
Zavartalanul helyeztem magam kényelembe a konyhában, egyenesen a bejárati ajtóval szemben. Reméltem, hogy a nőnemű lakó lép be először az ajtón, elég nehezen magyaráztam volna meg a helyzetet Iasonnak. Még megsebesülne, miközben megpróbál távozásra bírni, ezt pedig nem akartam. Persze nem véletlenül választottam ezt a helyet, az első belépő tudni fogja, hogy nincs egyedül, szembenézhet velem. Persze csak képletesen, a csuklyámat a fejembe húztam, hogy arcomat ne lássa. Nem megijeszteni vagy bántani akartam őket, nem bántottam senkit, ha nem volt feltétlen szükséges, csak megmutatni, hogy várok.
Az idő lassan telt, még számomra is, én pedig nem jutottam előrébb Idegesített a várakozás, de nem tudtam mást tenni. A konyhaablakból néztem, hogyan vált az ég lassan narancsba, majd szürkébe. Ekkor hallottam meg a lépteket, és a hozzá tartozó szívdobogást. Megkönnyebbültem, hogy nem Iason az, így senki sem fog ma megsérülni. Legalábbis reményeim szerint. Persze Angelique megállt az ajtóban. Hiba volt, ha nem én lennék, hanem egy idegen vámpír, már régen halott lenne. Még szerencse, hogy nem voltam idegen. Persze egy emberhez képest még így is gyorsan kapta elő tőrét, és majdnem el is mosolyodtam gyenge próbálkozásán. Ezzel még a szánalmas Charlotte-ot sem tudná lefegyverezni, pedig nála lassabb és nagyképűbb vámpírt aligha láttam. Kivéve Willt, de persze ő nem is volt vámpír. Gyorsabban kaptam el a tőrt, minthogy azt emberi szem láthatta volna. Ang is meglepődött. Hallottam a szapora szívdobogását, a lélegzetét és a gondolatait is. Mielőtt még összeesett volna, vagy rosszabb esetben nekem ront, megkíméltem. Lassan léptem oda hozzá, és egy hanyag mozdulattal löktem hátra csuklyámat, hogy arcom láthatóvá váljon.
- Ugyan már, Angelique, te ennél azért többre is képes vagy – szóltam mély hangon. Tudtam, mire képes, így nem tartottam elégnek, amit bemutatott nekem.
Amint felismert, szíve visszaállt a rendes ritmusba, zihálása is csillapodott. Gondolatai új irányt vettek. Félt, hogy felismerem, hogy tudom róla, csak félig vámpír. A lebukás gondolata pírt csalt az arcára, végleg felfedve mivoltát. Persze én már tudtam, mi ő. Már abban a percben tudtam, hogy félig halandó, amikor megláttam. Egy vámpír mindig megérzi a másik jelenlétét, kivéve, ha azt a vámpír nem akarja. Habár nem minden vámpír tudta ezt megcsinálni, még én sem voltam tökéletes ebben, persze egy nálam idősebb egy kis gyakorlással már könnyűszerrel elrejthette mivoltát. Amilyen fantasztikus az illúziókeltés, olyan nehéz.
- Remélem, nem hiszed, hogy nem tudtam, mi vagy – mondtam neki, hogy megnyugtassam, nem ő hibázott. Tőrét visszacsúsztattam az asztalon, de nem szakítottam meg a szemkontaktust. Bár gondolatai amúgy is hangosak voltak, ha nem hallottam volna őket, mindent kiolvashattam volna a szeméből. – Habár elég jól sikerült álcáznod, nekem nem állt szándékomban lebuktatni téged. És talán, még ezek után sem fogom megtenni – nyugtattam meg. Az iskolában talán én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy Angelique csak félig vámpír. Leszámítva persze Iasont, ő mindig mindent tudott… majdnem.
Halványan elmosolyodtam szánalmas próbálkozásán, hogy megszólaljon. Csak tátogni tudott, hang nem jött ki a torkán. Nem engedtem megszólalni, el akartam bűvölni. Tudni akartam, hogy vajon félvámpírokon hat-e. Az embereket könnyű szerrel el tudtam bűvölni. A vámpírok esetében nem mindig működött. Persze néhányan úgy is a hatása alá kerültek, hogy nem használtam. Ez már csak az ő bajuk, nem az enyém.
- Nem is tudom elképzelni, mit művelne veled az iskola, valamint a tanári kar, ha kiderülne, hogy kicsit halandóbb vagy az átlagosnál – morfondíroztam, miközben egyre közelebb kerültem áldozatomhoz. Egészen közel. Ő pedig csak bámult, moccanni sem tudott. Elmosolyodtam esendőségén, emberiségén.
- Mindig is kíváncsi voltam, hat-e ez rád… hogy el lehet-e bűvölni valakit, aki csupán félig ember. De sosem mertem megpróbálni. – Az idő viszont szorított, nem értem rá végighallgatni a történetet, ha egy idegen vámpír kószált a környéken (márpedig minden jel erre mutatott), akkor azonnal cselekedni kellett. – Azonban nem érünk rá, hogy megpróbáljam kiszedni belőled, hogy mi történt, ennél kicsit gyorsabb és megbízhatóbb információszerzési lehetőség kell.
Még mindig fogva tartottam tekintetét, és mosolyom sem tudtam visszafogni. Megfogtam a bal kezét, és csókot nyomtam rá, ahogy a régi illem tartotta, ahogy engem is tanítottak. Fejében még mindig nem volt sok gondolat, az elbűvölés használt.
- Ne okold magad, hogy nem tudsz ellenállni nekem. Nem a korom miatt vagyok rád ilyen hatással… csak, tudod, mindenkinek van egy különleges képessége.
Nem várhattam meg, hogy felébredjen a kábulatból, és elmesélje a történteket. Ennél gyorsabb módszer kellett, és szerencsémre rendelkezésre is állt egy. Óvatosan haraptam meg az ujját, nem akartam igazán megsebezni, csak egyetlen csepp vér kellett, és abból mindent megtudtam. Megnyaltam a sebet, így gyorsabban gyógyult. Aztán elmerültem az emlékeiben. A vámpír, Jeremi, a küzdelem. Már minden tiszta volt számomra, mindent értettem.
A képsor végeztével kinyitottam a szemem, és éppen ezt a pillanatot választotta ki Angelique, hogy össze próbáljon esni. Persze, gyorsabb voltam nála, sikerült megtartanom, mielőtt a padlón köt ki. Hangosan sóhajtott. Már nem használtam az erőm, már nem volt elbűvölve, így tekintete tiszta maradt, amikor a szemembe nézett. Közel hajoltam hozzá, a szavakat csak suttogtam.
- A kérdésedre nem fogsz választ találni a könyveidben, az iskola könyvtárára lesz szükséged. Az iskola könyvtárára, ahova én is csak elég szigorú feltételekkel léphetek be. Kövess! – szóltam, s a következő pillanatban már nem is voltam ott. Sietnünk kellett, nincs egyetlen vesztegetni való másodpercünk sem. Az ajtónál vártam, hogy magához térjen, és végre indulhassunk. Üzentet hagyott Iasonnak, és ezt igazán jó ötletnek tartottam, bár Ang nem remélte, hogy a címzett megfogadja a tanácsait.
Ha nem hallottam volna gondolatait, akkor is láttam volna rajta, hogy mennyire fáradt, ám nem hagyhattam pihenni. Szólni akart, de elmosolyodtam, mielőtt kinyithatta volna a száját. Csodálkozott rajta, hogy nem érezte, hogy kihallgatom a gondolatait, pedig nem volt ebben semmi meglepő, bárkivel meg tudtam csinálni. Kinyújtottam a kezem, és a mosolyom még szélesebbé vált, mikor ahelyett, hogy elfogadta volna segítségem, inkább csak a szemöldökét ráncolta. Nem vártam meg a tétovázását, inkább megragadtam, és minden nehézség nélkül felrepültem a levegőbe, egyenesen a saját tornyom felé.
- Kövess! – szóltam ismét, és a hűtő felé vettem az irányt. Mire ő utolért, a zacskós vért már egy bögrébe töltöttem, és felé nyújtottam. Ez nem a legjobb, nem meleg, de legalább segít rajta, ahogy rajtam is.
- Most várunk – közöltem nemes egyszerűséggel. – Te ébren tudod tölteni a nappali időszakot is, igaz? – kérdeztem, bár már tudtam a választ. Bólintást kaptam válaszul, nem is reméltem többet. – Akkor nem kell, hogy adjak a véremből – mondtam halkan, inkább csak magamnak. Már a második nappalt töltöttem ébren, megerőltetés nélkül. A laptopomon pötyögtem. Semmi érdemlegeset nem találtam, mint ahogy azt vártam is, inkább csak vártam, hogy elteljen az idő. A nappal most sokkal biztonságosabb volt számunkra, ilyenkor könnyebb bejutni a könyvtár azon részébe, ahova éjjel is alig tudtam bemenni.
Most nem igazán figyeltem Ang gondolataira. Persze hallottam őket, nem volt megerőltető számomra figyelni, és nem is járt olyan kínokkal, mint egyesek esetében, hiszen neki meglehetősen értelmesek voltak a gondolatai, de nem merültem beléjük komolyabban.
Ablak nem volt a szobában, de tökéletes időérzékem megmondta, hogy a nap lassan felkel. Ezt bizonyította, hogy vendégem már meglehetősen álmos volt.
- Pirkad – mondtam, majd belekezdtem a magyarázatba, miért kellet erre várnunk. – Nappal kell, hogy menjünk, az iskola legtöbb tanára és egyéb dolgozója nem képes nappal ébren maradni. Persze a tanács igen, de ők most… házon kívül vannak – néztem rá. Most kivételesen jól jött, hogy a tanács nincs itt, így könnyebb dolgunk volt. Lecsuktam a laptopot, és elvettem az üres bögrét a lánytól. Mire sikerült felállnia, már az ajtóban vártam rá, türelmetlen pillantással noszogattam.
Az egész kastély aludt, ezt meg tudtam állapítani, azonban mégis óvatosnak kellett lenni. Én sem voltam tökéletes, de az életnek nevezett irónia sok mindenre megtanított. Sikerült Angelique-et minden falnál megállítani, mielőtt belém ütközött volna. Nem volt olyan zavaró ezt tenni. Az sokkal zavaróbb lett volna, ha mondjuk letépik a fejét. Akkor nem mentem volna sokra vele. Éppen megindult volna teljesen óvatlanul, mintha semmilyen veszély nem létezne. Persze nem láthatta a gondolataimban felvillanó képet, de ennyire még ő sem lehetett figyelmetlen. Még sikerült időben elkapnom, és nekinyomtam a falnak.
- Elmondanád, hogy mégis mit gondoltál, mit csinálsz? – sziszegtem az arcába. De mintha meg sem hallotta volna, gondolatai egészen más irányt vettek.
Képeket látott, furcsa képeket. Olyan képeket, amiket eddig nem láthatott, mert még nem történtek meg. Én voltam ott, és egy másik vámpír, egy vámpír, akit még sosem láttam, de bizonyára nagyon erős volt. És aztán… csak ott feküdtem… tekintetem üveges volt, és minden csupa vér volt… halott voltam. Aztán hamuvá váltam, és a szél felkapott.
Nem értettem, kellett pár pillanat, mire felfogtam, hogy Ang a jövőt látta. Azt látta, hogy én meghalok, hogy megöl a vámpír. Tudtam, hogy nem tudok mindent, de azt gondoltam, majdnem mindent tudok, ami az iskolában történik, Angelique különleges képessége viszont még új volt számomra. És olyat éreztem, amit hosszú évek óta eddig nem: döbbenetet. Nem a titka döbbentett meg ennyire, hanem a kép, amit látott.
Ő pedig sírt. Sírt, mert tudta, amit én is. Nem az én halálom lesz az egyetlen, ha én is meghalok. Nem lesz már, aki védje az iskolát, és hatalmas lesz a veszteség. Csak azt nem értettem, miért.
- Nem mehetsz utána egyedül… kevés… kevés lennél hozzá – suttogta rémülten.
- Hogy lehet, hogy látod a jövőt? – kérdeztem, mert ez még mindig furcsa volt számomra.
- Nem tudom, így esett – válaszolta. – Miért, az hogy lehet, hogy te meg olvasod a gondolataim anélkül, hogy tudnék róla? – kérdezett vissza kapásból. Okosabb volt, mint hittem, és bátrabb is. Nem feleltem a kérdésére, inkább azt mondtam ki, amire rájöttem.
- Nem kell a könyvtárba mennünk – suttogtam, és arcát néztem. – Ha én egyedül nem tudom legyőzni, akkor az csak egyvalaki lehet…
Befejezetlenül hagytam a mondatot. Nem akartam kimondani, talán ő is hallott már róla. Hogyne hallott volna, nem olyan sok nálam is idősebb vámpír volt a világban, Scarlet gondoskodott róla, azonban még kevesebb volt a környéken. Ahogy eszembe jutott Scarlet, felsóhajtottam, nélküle nem fog menni.
- Szükségünk lesz Scarletre, úgy fogjuk elintézni. Kár, hogy ő erről még nem tud. Mindenekelőtt, mondd el, mit láttál – húzódtam közelebb, mintha azzal gyorsabban válaszolna. Mielőtt válaszra nyithatta volna a száját, megéreztem valaki jelenlétét, majd alig egy másodperccel később a lépteit is hallottam. Hátrébb húzódtam, hogy szembenézzek vele.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Vladimir Orlov
Írta és rendezte: Dana Wine
Az érme másik oldala
~Vladimir Orlov~
Miután Charlotte végre elment és az idegesítő gondolatait is vitte magával, magamra maradtam a sajátjaimmal, melyek most az egyszer teljesen haszontalanok voltak. Borzalmas, mert nem jutottam semerre. Miért van az, hogy akiktől bármit is meg lehetne tudni, nem tartózkodnak házon belül? Nehogy véletlenül pontot lehessen tenni az ügy végére gyorsan, egyszerűen és fájdalommentesen. Nehogy végre rájöjjek, milyen haszontalan dolgokat is fecsegett ez a liba össze-vissza.
Hogy elüssem az időt, az egyik aktakupacot magam elé húztam. Most van időm foglalkozni egy kicsit az iskola ügyeivel is. Bosszant, hogy nem tudok mit csinálni, csak ülni és malmozni. Az ember azt gondolná: ötszáz évesen már megtanultam türelmesnek lenni. Az igazság az, sosem voltam türelmes, és nem is leszek már az. Megfontolt igen, de a türelem… az nem az én sportom. A türelem a birkák erénye, akik nem akarnak tudni, akik nem ismerik el, hogy a tudás hatalom. Mert bizony az…
Kénytelen voltam feldolgozni, hogy a sors várakozásra kényszerít. A papírokba mélyedtem. Csodálatos, hogy mennyi bajjal jár egy ilyen intézmény vezetése. Szinte sajnálnám magamat, ha nem lenne ennyire unalmas. Csak azért nem haltam még bele a dologba, mert már eleve halott vagyok. Sok ostoba papír, felesleges rendelések, szánalmas apróságok, amikkel nekem kell törődni, mintha valami titkárnő lennék neonrózsaszín körmökkel meg kihidrogénezett aggyal. Hm… szegény én… Ráadásul, arról még egy szót sem szóltam, hogy a sok idióta kölyköt is egyfolytában idecipelik a hasonló intelligencia szinttel rendelkező tanárok. Mintha érdekelne mely szabályokat tartják be…
Pedig nem. Hála az égnek, nem is kell úgy tennem, hiszen nincs benne a munkaköri leírásomban. Persze, ha beleírnák… nos… azonnal felmondanék.
Egy bizonyos kor fölött a vámpír már megteheti, hogy ne engedelmeskedjen másoknak. Én meg aztán pláne. Hála Miss Midnightnak, nincs nálam idősebb vámpír a környéken, tulajdonképp az én kezemben van a hatalom. Ez sok problémámat megoldja. Mondanám, hogy egész életemben erre vágytam… és nem biztos, hogy hazudnék. Azt sem állítom, hogy ez nincs a kedvemre, mert igen. Csak ne járna ennyi elhanyagolható, jelentéktelen dologgal…
Akármennyire is „érdekesek” voltak az iskolai papírok, a gondolataim újra és újra a Charlotte által kikotyogott idegen vámpír felé terelődtek. Ezért utálom a diákokat ilyen nagyon. Tudnak valamit, ami közepesen érdekesnek hangzik, ahhoz viszont túl kevés, hogy rájöjjek, igazából mennyire jelentéktelen. Ez rendkívül bosszantó. Mert amíg nem látom be az elhanyagolhatóságát, addig engem is érdekel. Vagyis nem, csak majdnem.
Jobban belegondolva, szívesen gyötörtem volna még az elméjét, amíg fel nem köhög minden információmorzsát az utolsó emlékig. Akkor tudnék nyugodtan aludni. Persze így is tudok, ha akarok, de nem szándékozom, egyelőre. Csak bosszant, sőt irritál. Én nem vettem észre, hogy valaki új van a környéken, pedig a városban élő vámpírok fejét is rendszeresen leellenőrzöm. Ez két dolgot feltételez, bár az első alapból lehetetlen. Azt, hogy kihagytam egy fejet. Valószínűtlen. Ahhoz túl jó vagyok. A másik viszont túlzottan is aggasztó, hiszen az csakis úgy lenne lehetséges, ha az idegen hatalma még az enyémnél is nagyobb lenne. Az eléggé… kellemetlen…
Amellett, hogy képtelenség, hiszen Scarlet Anglia ősvámpírjainak nagy részét kiirtotta. Persze könnyű dolga volt, rendkívüli módon alábecsülték. Persze megértem, mit érezhettek a nagyhatalmú mesterek, akik már jóval a kereszténység kialakulása előtt is itt éltek, mikor eléjük állt az a kis Isten átka, és bejelentette, hogy ő most akkor megöli őket. Szinte hallom a nevetésüket. A nagy méltóságos urakkal szemben egy kamaszlány, aki olyan, mint egy dacos gyerek az óvodából. Sokan alábecsülték, de senki sem élte túl. Bár, az ő haláluknak is megvolt a haszna. Én nem követtem már el ezt a hibát.
Őszintén szólva, ehhez képest meglepő, hogy Charlotte még életben van. Scarlet az ilyen ügyekben elég alapos, sohasem hagy életben szemtanút. Bár… ha a lány nem volt szemtanú, akkor semmi értelme megölni, ahhoz túl jelentéktelen. Igen, egy minden lében kanál, kotnyeles, fiatal vámpír, aki az alig fél évszázadával olyan nagyra van. A megölése nem éri meg a befektetett energiát sem. Ráadásul nem is tud semmit.
Felkeltem az asztaltól, otthagyva azt a sok rendkívül érdekes iratot és az ablakhoz sétáltam. Áttekintve a fényes üvegfelületen, keleten már megpillanthattam a hajnal első bíborszínű sugarait ragyogni. Tehát esély sincs rá, hogy még ma információhoz jussak, hiszen nem túl bölcs dolog nappal mozogniuk. Hiszen a négyből kettő és fél mégiscsak halott, és ha nem is égnének hamuvá, hát pár napra biztosan használhatatlanná válnának. Azt pedig a két anyatigris büszkesége nem bírná.
Idegességemben fel-alá kezdtem sétálni az irodámban. A végére akarok járni a kis liba ostoba fecsegésének. Egyszerűen lehetetlen, hogy érdekes legyen. Bár csak feltételezéseket gyárthatok, de mégis az a sejtésem, ők négyen együtt vannak valahol. Elvégre Iason és Scarlet egyszerre tűntek el, tehát csak is a másik kettő után mehettek, az eltávozásuk hirtelensége pedig valami váratlan eseményre utal.
Egyre kevésbé tetszik ez a rejtély. Kénytelen leszek a végére járni, ha visszajönnek… de addig is… nekem sem ártana pihenni. Még utoljára egyszer átnéztem az ablakon, mielőtt a nap a horizont fölé emelkedett volna, majd elhúztam a függönyt, s gondos rendrakás után elhagytam az irodám.
***
Röviddel napnyugta előtt elhagytam az iskolát, mielőtt bármelyik tanár vagy diák magához térhetett volna, s hosszú fekete köpenyem rejtekébe bújva tettem meg azt a kevés utat Angelique és Iason lakosztályáig, amely egy apró, különálló épület volt nem messze az erdő határától. Ők maguk kérték tőlem, hadd lakjanak itt és nem a kastélyban, én pedig akkor lelkesen támogattam az ötletüket. Eszembe sem jutott, hogy azért találták ki ezt, mert ki akarnak bújni az ellenőrzésem alól, és nem azért, mert a lakókat (elsősorban engem) akarták megkímélni az esetleges szívviszonyaiktól. Hogy lehettem ilyen hiszékeny?
A nap már félig eltűnt a horizont mögött, mire elértem a gondosan bereteszelt ajtóhoz. Elmosolyodva konstatáltam, csak kulcsra van zárva, semmi egyéb, különleges védelem nem őrzi. Angelique, te kis naiv. Komolyan azt hiszed, hogy egy vacak zár bárkit is megállítana, ha be akarna jutni ide? Persze kell az illúzió, értem én. No de mégis… tőled elvárná a vámpír, hogy ne legyél ilyen kis ostoba, és hidegvérrel felmérd, hogy egy vámpírokkal telt iskolában felesleges öt másodpercet pazarolni a kulcs elfordítására. A fiatalabbak, ha akarnák, simán betörnék, a tanároknak meg ott a kezükben a finomabb hatalom: a mágia.
Nekem még csak meg sem kellett érintenem a hideg kilincset, az ajtó szinte magától kinyílt, s feltárult előttem a konyha. A benn uralkodó félhomály mintha maga is élt volna, követelve kiszólt volna: „Lépj be!”. Egy ilyen szívélyes meghívásnak pedig nem lehet ellent mondani.
Körbenézni nem nagyon volt kedvem, így helyet foglaltam az asztalnál, az ajtóval szemben. Amúgy is, mit találhatnék itt? Pár bögrét, néhány tányért, meg némi vért a hűtőben. Ha rejtegetni akarnának bármit is, akkor sem itt tennék, ennél azért csak több eszük van tán. Esetleg néhány fehérneműt találnék, pár tangát Iason holmijába keveredve, de mit tudnék meg abból? Semmit. Csak eszembe jutna néhány érdekes feltételezés…
Már épp kedvet kaptam a kutatáshoz, de sajnos késő volt. Megéreztem Angelique-et, amint túlzottan gyorsan és feldúltan közeledett a ház felé. Kíváncsi leszek, észre veszi-e, hogy valaki illetéktelen tartózkodik a házban. Csalódott lennék, ha csak úgy szépen besétálna.
Az ajtó előtt megtorpant, és hezitálni kezdett. Édesem, mitől félsz ennyire? A szíved dobogása olyan hangos, hogy egy egyszerű emberi lény is hallaná. Elővigyázatlan vagy. És ha nem én magam ülnék itt, hanem egy minden lében kanál diák? Nagy bajban lennél, angyalom…
Az ajtó nyikorgása és a levegőt kettéhasító penge zaja apró suttogás a szívveréséhez képest. Talán csak nem meg akar ölni? Gyenge kísérlet. A szó szoros értelmében. Könnyed kézmozdulattal elkaptam a tőrt, mintha csak én magam kértem volna, hogy dobja ide. Ez így szörnyen egyszerű lesz, és unalmas.
Ó, te kis naiv. Komolyan azt hiszed, eddig még nem jöttem rá félig halandó mivoltodra? A szívdobogásodon kívül más is elárult ám. Talán komolyan azt hitted, hogy engem át tudsz verni? Kissé túlburjánzik az önbizalmad, nem?
Felemelkedtem a székből lassan és méltóságteljesen, s mielőtt megszólaltam volna, hátrahajtottam a csuklyát az arcomból csupán a játék kedvéért. Egy ilyen kislány, mint Angelique kevés lenne reggelire, de olyan jó nézni, ahogy kínlódik.
- Ugyan már, Angelique, te ennél azért többre is képes vagy…
Hízelegtem direkt elmélyített hangon. Három, kettő, egy… indul. Kíváncsi vagyok arra, igazából mennyire ügyes, bedől-e a trükkjeimnek, vagy észreveszi-e egyáltalán: úgy olvasok a gondolataiban, ahogyan nekem tetszik. Első körben: mennyire tisztul ki az agya, ha a közelébe kerülök, a szemébe nézek.
Bár a világért nem vallanám be, de meglepett, amikor fél perc után a tulajdon nevemet olvashattam ki a gondolatai közül, s még érdekesebb volt, hogy ezzel párhuzamban lassult a pulzusa. De legalább régebben tartott tőlem. És jelenleg épp rám néz, és elpirul. Ez hízelgő, de ki kell ábrándítanom:
- Remélem, nem hiszed, hogy nem tudtam, mi vagy – mondtam, tartva a szemkontaktust, miközben visszacsúsztattam a tőrét az asztalon. – Habár elég jól sikerült álcáznod, és nekem nem állt szándékomban lebuktatni téged. Talán, még ezek után sem fogom megtenni.
Próbált megszólalni. Lehengereltem. Vagy én, vagy a gáláns gesztusom, de hogy is mondják? Minden szentnek maga felé hajlik a keze. Igen… nos. Egy apró alig mosolyra húztam az ajkaimat. Imádom nézni, ahogy az ellenkező nem személyiségem csapdájában vergődik. Pontosabban, ha olyanokról van szó, akiket tartok is valamire. A Charlotte-félék nem váltanak ki belőlem efféle izgalmat. Öntelt, gyenge, senkiházi vámpírok. Egy félvámpírral azonban ritkán találkozni, így egy kis játékot megbocsátok magamnak, pláne, hogy az illető még tehetséges is.
- Nem is tudom elképzelni, mit művelne veled az iskola, valamint a tanári kar, ha kiderülne, hogy kicsit halandóbb vagy az átlagosnál. – Nos, ez hazugság. Tudom, mit művelnének vele néhányan, ha kiderülne róla: egyszerűbb megölni az átlagnál. Vagyis, miket próbálnának meg. Ezekből mennyi sikerülne, azt nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, a próbálkozók közül sokan nem élnék túl. Iason hirtelen haragú tud ám lenni, ha a kis angyalkájáról van szó. Persze nem csodálom. Csinos is, okos is, erős is. De azért, ha nem haragszik, én nem esek teljesen hasra tőle. Teljesen.
- Mindig is kíváncsi voltam, hat-e ez rád… hogy el lehet-e bűvölni valakit, aki csupán félig ember. De sosem mertem megpróbálni. – Fűztem tovább a szavaimat, de egyre kevésbé volt kenyerem a pontos fogalmazás. Megpróbálni meg mertem volna, ám gyanítom, a mélyen tisztelt tanársegéd úr fejébe került volna mindenféle kísérlet – Azonban nem érünk arra rá, hogy megpróbáljam kiszedni belőled, hogy mi történt, ennél kicsit gyorsabb és megbízhatóbb információszerzési lehetőség kell.
Immáron igyekeztem észrevehetőbb mosolyt kalibrálni az arcomra, hogy kissé elködösített elmével is kitalálhassa, mire készülök. Persze kitalálta. Haloványan, de lehetett olvasni az ellenszegülést is. Mégis finoman a kezembe vettem a kezét, s lágy csókot leheltem rá, hogy elhallgattassam ezt a keveset is, ami benne vibrált. A legmélyebb ösztönök ezek, a túlélés ösztönei. Habár elhallgattak, mikor elsuttogtam neki az én kis titkomat:
- Ne okold magad, hogy nem tudsz ellenállni nekem. Nem a korom miatt vagyok rád ilyen hatással… csak, tudod, mindenkinek van egy különleges képessége. – Nem egy. De ezt neki nem kell tudni. Erre sem nagyon valószínű, hogy fog emlékezni, de ha még is, akkor megérdemlem, mert az azt jelentené, alábecsültem valakit. Az pedig hülyeség, tehát jogosan nyeri el végső „jutalmát”.
Mégis, egész biztonsággal vettem a szemfogaim közé az apró mutatóujját, s megszabadítottam néhány csepp vérétől, majd egy kis nyállal segítettem a gyógyulást. Mindeközben már peregni kezdtek azok a bizonyos képek a fejemben, s be is hunytam a szemem, hogy ne keveredjenek hozzá a jelen tényei.
A látvány, amit tapasztaltam, több szempontból is ijesztően meglepő volt, de a kisasszony alig hagyott időt, hogy foglalkozzak vele. Méltóztatott volna összeesni, és csúnyán megütni magát. Még ilyet! Hogy magyaráztam volna ezt meg Iasonnak, mielőtt letépem a fejét? Persze, pusztán önvédelemből…
Riadtan, egyúttal hálásan pislogott fel rám, s mintha holmi karok kavarták volna fel. Meglehetősen sértő ez, kérem szépen, köszönöm szépen, kikérem magamnak. Egy kalap alá venni engem más férfiakkal. Mindjárt megsértődöm. Bár, ha ennyire szeretné.
Úgy hajoltam közel hozzá, mintha meg akartam volna csókolni, s közben egy valódi mosolyt is vissza kellett fojtanom. Mégis két centiméterre az ajkaitól megálltam:
- A kérdésedre nem fogsz választ találni a könyveidben. Az iskola könyvtárára lesz szükséged. Az iskola könyvtárára, ahova én is csak elég szigorú feltételekkel léphetek be. Kövess.
Ennyit az idilli hangulatról, amire annyira vágyott, bár én már csak ilyen szemét alak vagyok, ezt a kis örömet is megtagadom tőle.
Eltelt egy kis idő, amíg felfogta, már nem tartom a karjaimban, sőt az ajtóban várok, türelmetlenül dobolva a lábammal. Megvártam, amíg valami cetlire firkált Iasonnak üzenetet, hogy ne kövesse. Óva intette tőlem. Jól teszi. És ez még mindig nem féltékenység, vagy nagyképűség, csak önvédelem.
Mikor végre hajlandó volt követni, újabb problémával kellett szembesülnünk. Mégpedig azzal, hogy már nincs elég ereje megmászni a lakosztályomhoz vezető lépcsősort. Sóhajtottam. Egye-fene. Megmentem a kisasszonyt az alakformáló lépcsőzéstől, ha ennyire nem bírja. Megálltam pár lépésre háztól, és elmosolyodtam. Mégpedig azért, mert a következő percek igencsak kedvemre való mulatságot kínálnak. Másrészt meg, kissé öntelt a hölgy, nem gondolja? Mégis hogy akar olvasni az én gondolataimban, mikor még egy pár foknyi lépcső gondolatától is az ájulás kerülgeti. Más időben is teljesen elképzelhetetlen mindez. Ráhibázni talán ráhibázhat, de kiolvasni… á, nem. De tetszik ez az önbizalom. Milyen kár, hogy majd egyszer letörik.
A kezemet nyújtottam felé, mire ő értetlenül meredt rám. Istenem! A nők néha napján észre sem veszik, amikor udvariasak akarunk lenni. Én például megkímélném egy kis testmozgástól, ha már így alakult. De még mindig csak állt tovább, miközben szép ívű homlokát ráncolta töprengve.
Na jó, nem ácsorgok itt reggelig. Megragadtam a derekát és együtt felemelkedtünk az ég felé. Szorosan hozzám simult. Na, nocsak. Csak nem fél a repüléstől? Nem. Sajnos csak a szokásos romantikus, női maszlag jár a fejében. Ó, ha élne még meleg lenne. Ne legyél ilyen naiv, kislány. Az határozottan nem tesz jót az egészségnek.
Végül megérkeztünk az én imádott tornyomhoz. Bizony, nekem egy egész toronnyi terem kellett. Puhán és csöndesen értünk földet, majd bevezettem a hálóterembe, pontosabban utasítottam, hogy kövessen. Még jó hogy.
A szobába érve láttam rajta a megdöbbenést, de hallottam is a gondolatait. Nem sokan voltak még ebben a helyiségben az iskolában dolgozó tanárok közül. Miközben helyet foglalt az ágyamon, elővettem egy tiszta bögrét, és egy tasak A pozitív vért töltöttem bele. Meglepődött. Mégis mit meséltek ennek a szerencsétlen nőnek? Hogy rossz szándékú férfi vagyok? A bögre vért is gyanakodva fogadta. Ez már abszurdum. Miért nem kínálhatnék meg valakit egy kis csupor innivalóval?
- Most várunk. Te ébren tudod tölteni a nappali időszakot is, igaz? Akkor nem kell, hogy adjak a véremből – mondtam, majd mintegy pótcselekvésképp leültem, és a laptopon kezdtem el pötyögni. Persze sokkalta inkább gondolkodtam a vér által közvetített emlékeken, mintsem hogy valódi munkával töltöttem volna az időt. Angelique gondolataira sem fordítottam most olyan nagy figyelmet. Hagytam, hadd csodálkozzon, nézzen körbe. Őt is, ahogy Jeremit (Scarlet pici játszópajtását) méltatlanul alábecsültem eddig. És ez szarvas hiba. Olyan, amit már elkövettek előttem sokan, és közülük többen nem élték túl.
Közben telt az idő, és untam magam. Annyira vártam azt az érzést, ami végül nem lepett meg, pontosan jött, mint mindig:
- Pirkad – szóltam hangosan, hogy kissé magához térítsem az el-elbóbiskoló tanárnőt – nappal kell, hogy menjünk, az iskola legtöbb tanára és egyéb dolgozója nem képes nappal ébren maradni. Persze a tanács igen, de ők most… házon kívül vannak.
Lezártam a gépemet, majd kecsesen az ajtóhoz suhantam, miközben ő továbbra is értetlenül bámult rám. Jó lenne, ha csipkedné magát. A nap nem végtelen, a könyvtár meg az egész épület másik sarkán van, és szeretnék minél hamarabb odaérni. Szerencsére vette a lapot, s jött.
Persze mindig belém ütközött, ami azt illeti, figyelhetne jobban is arra, hogy épp mit csinál. Mert bár a nappali időszakot a vámpírok nehezen töltik ébren, van néhány elvetemült, emberi alkalmazott. És még itt volt a hely különleges varázsa, amelyet a legtöbben észre sem vettek. Talán én is csak azért, mert tudok egyet s mást ezekről a falakról. Tudom, hányan haltak meg itt, akár ezeken a folyosókon, miközben menekültek a kaszás és egymás elől. A tanárnőről viszont lerítt, hogy nem érzi. Óvatosságát hátrahagyva, a vakmerőség határait feszegetve megelőzött. Jó elismerem, tényleg unalmas minden sarkon körülnézni, de azért azt még sem engedhetem, hogy valami baj essen. Megragadtam a karját, és magamhoz rántottam.
- Elmondanád, hogy mégis mit gondoltál, mit csinálsz? – sziszegtem az arcába, de ennek ellenére még furábban viselkedett. A tekintete úgy révedt a távolba, mintha szép emlékek kergetnék egymást a hátam mögött. A gondolatai között képek láncolata bukkant fel, s így én is láttam őket a maguk nyers vibrálásával együtt. Nehéz volt felfogni, megőrizni és megérteni de mégis… Angelique a jövőbe pillantva meglátta a halálomat.
- Nem mehetsz utána egyedül… kevés… kevés lennél hozzá – suttogta elhalóan, alig hallottam valamit a szavaiból.
- Hogy lehet, hogy látod a jövőt? – kérdeztem tőle, színtelen hangon. Ezután a kérdés után már biztos volt benne, hogy olvasom a gondolatait. Az eddigi sejtéseit nem is volt érdekes említenem, de ez. Egy stadionnyi hullámzó embert érdemelne.
- Nem tudom, így esett – válaszolt őszintén – Miért, az hogy lehet, hogy te meg olvasod a gondolataim anélkül, hogy tudnék róla?
El sem hittem, hogy megkérdezte. Bátor, ugyanakkor botor tett. Mert ha nem kedvelném, nos… ki kellene tekernem a nyakát, ami ugye bűncselekmény.
- Nem kell a könyvtárba mennünk – suttogtam, miközben egyre csak az arcát fürkésztem – ha én egyedül nem tudom legyőzni, akkor az csak egyvalaki lehet…
Igazából be akarom fejezni ezt a mondatot, de nem önszántamból. Hadd higgye azt, hogy nem akarom elárulni, vagy nem tudom megmondani, hogy ki lehet a titokzatos idegen, és ki az, aki segíthet megölni Őt. De nagyon akarta tudni, hiszen érdekesen tálaltam. Egy manipulatív dög vagyok, és élvezem. Sóhajtottam.
- Szükségünk lesz Scarletre, úgy fogjuk elintézni. Kár, hogy ő erről még nem tud. Mindenek előtt, mondd el, mit láttál?
Nem vártam meg, míg megemészti, hogy ugyanarra a Scarletre van szüksége, akit ki nem állhat. Nekem tudnom kellett…
Mégis, a folyosón felcsendülő léptek vetettek véget a társalgásunknak, majd kis idő múlva megjelent ő. Hogy is van azzal az emlegetett szamárral?
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Vladimir Orlov
Írta és rendezte: Dana Wine
Meggyilkolt bizalom
~Vladimir Orlov~
Összébb húztam magamon a kabátot, ahogy a hideg szél végigszáguldott az úton. Bár már tavaszodott, a tulipánok már nyílásnak indultak, itt, Oroszország északi csücskében a tavasz nem volt meleg. A nyár sem éppen arról volt híres, hogy az emberek levetették volna ruháikat, de egész kellemes volt az idő, az éjszaka fagyosból hűvössé enyhült, és nappal is le lehetett venni a vastag kabátokat. Most azonban még elég hideg volt.
A lemenő nap fénye arannyal vonta be a falu közepén álló várat, amit még a településhatártól is látszott, onnan, ahol én laktam feleségemmel és gyerekeimmel. Ahogy a ház felé közeledtem, fiam futott elém, hogy üdvözöljön, míg feleségem, lányommal a karjában közeledett felém, boldog mosollyal az arcán.
Az életünk nehéz volt, hiszen az uralkodó keménykezű volt, mégsem panaszkodhattunk, boldogok voltunk, és mindenünk megvolt ahhoz, hogy éljünk. Mindenem megvolt, amire valaha is vágytam: egy szerető feleség; gyönyörű, egészséges gyerekek; egy saját kis ház. A dolgom nehéz volt, a nappal keltem, és azzal is nyugodtam, az ébren töltött perceket pedig kemény munkával töltöttem el, de így sosem szenvedtünk az éhségtől, ahogy sok más ember. Feleségem is rengeteget dolgozott, azonban ő a gyermekeinket is tanította, amikor csak tudta. Mind a ketten nagyon okosak és tanulékonyak voltak. Tudtam, hogy ha egyszer felnőnek, sokkal többre vihetik, mint én. Legalábbis nagyon reménykedtem egy szebb jövőben, hogy számukra könnyebb lesz az élet.
Felkaptam fiamat, amint odaért hozzám. Boldog mosollyal csimpaszkodott a nyakamba, és megállás nélkül mesélte, mi mindent tanult aznap.
- Levegőt is vegyél – nevetett feleségem, majd üdvözlő csókot nyomott ajkamra. Együtt sétáltunk be a házba, hogy elfogyasszuk vacsoránkat. Így ment ez napról napra. Boldog voltam, és nem gondoltam, hogy a megszokott napi monotonitás megtörhet egyszer.
A hideg, téli időre való tekintettel mire hazaértem, a nap már régen megpihent a horizont alatt, a kevés fényt az égen a vastag felhők mögül kicsillanó pár csillag adta. Nem tartottam furcsának, hogy gyermekeim nem rohannak elém, ahogy szokták – hiszen nagy hó volt –, és a baljós, síri csendet sem. De amint beléptem a házba, tudtam, hogy itt valami nincs rendben. Idegen szagot éreztem, és csak lassan sikerült rájönnöm, mi az. A föld csúszós volt valami nedvességtől, és tudtam, hogy ebből jött a szag. A legrosszabbakat remélve néztem körül a vaksötétben.
Az uralkodó kegyetlen volt, és néha folyamodott drasztikus megoldásokhoz, ám csak azokkal szemben, akik elkövettek ellene valamit, és mivel sem én, sem más a családomból nem ártott neki, nem értettem az indokot. A szúrós szagú nedvességet követve jutottam el egészen a belső szobáig. Szemem hamar hozzászokott a sötétséghez, de a látványt nem bírtam felfogni. Térdre rogytam. Az agyam tiltakozott, nem akarta befogadni a képeket. A gyermekeim, az én reménységeim, az emberek, akik belőlem örököltek egy darabot... a földön feküdtek, testük torz, kicsavart helyzetbe merevedett. De nem is ez volt a legrosszabb: a torkuk fel volt tépve. Az ajtótól egészen idáig húzódó vértócsából arra következtettem, hogy már a bejáratnál megtámadták, aztán bevonszolták őket a szoba közepére, ahol végül végeztek velük. Olyan volt, mintha állat csinálta volna, és mégis, valamiért emberinek tűnt az egész.
Pár percig tartott, míg agyam védekező mechanizmusa kikapcsolt a sokkból, akkor fogtam fel, mit is látok valójában. Könnyeim megállíthatatlanul folytak végig arcomon, hogy a földre leesve próbálják elmosni a ragacsos bizonyítékot, hasztalanul. Először észre sem vettem, hogy a két kicsi testen kívül nem volt más nem odaillő a szobában. De amikor sikerült felemelnem a tekintetem a gyermekeimről, észrevettem, hogy valaki még hiányzik: a feleségem. Talán elcipelték, gondoltam. Elvitték, hogy megerőszakolják, hogy megalázzák, egyszerű szajhává tegyék. Az elképzelésbe beleborzongtam. A gyermekeimen már nem tudtam segíteni, de a szerelmem még életben lehetett. Elszántan, újult erővel keltem fel, és indultam útnak, először céltalanul, majd rájöttem, legjobb lesz, ha az illetékeshez megyek a várba. Szinte teljesen biztos voltam abban, hogy ott találom az elkövetőt.
Hogy is gondolhattam, hogy én majd csak simán besétálok a várba? Ilyen naiv lettem volna, ilyen felelőtlen és meggondolatlan? Minden bizonnyal. És itt, hogy célomhoz értem, nem tudtam, hogyan jussak be. Nem volt erőm küzdeni, nem volt erőm gondolkodni sem. A kétségbeesés újra erőt vett rajtam, és lerogytam egy fa tövébe. Nem akartam elhinni, hogy itt vége. A gyerekeim halottak, a feleségemet pedig olyan dologra kényszerítik, amit ő nem is akar megtenni, és talán soha többé nem láthatom.
Egy jeges kéz érintette meg a karom, és összerezzentem a meglepetéstől. Egy percig fel sem fogtam, hogy valóban őt látom, azt hittem, csak látomás és álmodom. De ahogy a jeges szél az arcomba fújt, és ahogy hozzámért kezével, megbizonyosodhattam róla, hogy valóban az igazat látom, és nem csak képzelődöm. Csodálatosan nézett ki. Egy gyönyörű ruha volt rajta, olyan, amilyet csak a nemesek hordanak. Bár olyan fehér volt, akár egy szellem, mégis volt valami földöntúli gyönyörűség benne, nem tudtam ellenállni neki. Karjaimba akartam szorítani, érezni akartam, és tudatni vele, hogy most már biztonságban van, akármi történjen is, de mielőtt mozdultam volna, ő lépett hátra, mintha csak olvasott volna a gondolataimban.
- Gyere! - szólt egyszerűen, és hangja mintha sokkal varázslatosabb lett volna, mint eddig bármikor. Megfordult és a bejárat felé vette az irányt, ahol egyszer már sikertelenül próbálkoztam. Követtem, bár nem értettem, mi ez az egész. Tudni akartam, mi történt, és mit csinál, de nem szólt hozzám, csak biccentett az őröknek, és besétált a várba, én pedig követtem.
- Várj! Mi ez az egész? Mi történt? - szegeztem neki a kérdést, amint kettesben maradtunk, és elkaptam a könyökénél, hogy rám figyeljen. Nyugodtan lefejtegette ujjaimat magáról, majd folytatja útját egyetlen szó nélkül. Egy szobába vezetett be, ahol nem volt más, csak egy kandalló és egy hatalmas ágy. Bezárta az ajtót, majd felém fordult.
- Sajnálom, meg kell, hogy öljelek. Ugyanarra a sorsa kell juss, mint a gyerekeid. Bár veled nem szeretnék annyi mocskot csinálni. Gyors leszek, és nem fogsz érezni fájdalmat, ígérem – mondta, s azzal közelebb lépett hozzám. Kabátomat olyan gyorsan lökte a földre, hogy észre sem vettem. Keze az arcomhoz közelített, de elkaptam a csuklójánál. Jéghideg volt. Egy szót sem értettem, magyarázatot akartam mindenre. Azt akartam, hogy a karjaimban legyen, hogy minden újra a régi legyen.
- Egy szót sem értek. Magyarázd el, kérlek, mi történt! - kértem udvariasan. Azt vártam, hogy leülünk majd, hogy mindent elmagyarázzon, de csak gúnyosan elmosolyodott.
- Akkor majd elmagyarázom. Végül is, teljesen mindegy, nem élsz már sokáig. Így ráadásul még élvezetesebb lesz nézni a kínt az arcodon. - Olyan volt, mintha inkább csak magának beszélt volna. Még mindig nem értettem semmit, de valami azt súgta, hogy nincs minden rendben. Sosem láttam még ilyennek őt. Gyönyörű volt, sokkal szebb, mint valaha, viszont volt valami hátborzongató ebben. Mintha félnem kellene ettől. A hangja is bársonyosabb volta szokásosnál. Csábító. A mozgása sokkal könnyedebb volt, mintha nem is járna, inkább lebegne. De ahogy beszélt, mintha valaki más lenne, egy egészen más ember.
- Én öltem meg őket. A gyerekeidet. Feltéptem a torkukat, és ittam a vérükből. Tudtam, hogy ez majd idecsábít, mert azt hiszed, megtámadtak engem, és elhurcoltak. De nem támadtak meg, én öltem meg őket. És még jól is jártam. Nem csak te jöttél el ide önmagadtól, hanem még új keletű szomjamat is csillapíthattam a fattyaiddal – nevetett fel, és ettől a hangtól összeborzongtam. Nem az a boldog, örömteli nevetés volt. Inkább olyan volt, mint a sátán gonosz kacaja.
- Ittál a vérükből? Mint a vérszívók, azok a mondabeli lények? De hát miért? Miért tetted ezt? Szeretjük egymást, a gyermekeinket! Mondd, miért tetted ezt? - követeltem a választ, és vállait megfogva, rázni kezdtem. Egy legyintéssel lelökte magáról a kezeimet.
- A vámpírok nem csak mondabeli lények. Valóban léteznek. Itt áll előtted az élő, vagyis nem is annyira élő, mint inkább holt példa. Vámpír vagyok. És egy cseppet sem szeretlek. Sem téged, sem azokat a porontyaidat, akiket ki kellett hordanom neked. Soha nem szerettelek. Világ életemben a bojár unokatestvérébe voltam szerelmes.
- A bojár unokatestvérébe? Hiszen ő már évek óta halott, akárcsak az ikertestvére! - kiabáltam.
- Persze – vágta vissza hangosan -, mindenki ezt hiszi, hiszen ez az elterjesztett szóbeszéd, de ő valójában még mindig él. Volt egy eltitkolt kapcsolatunk. Már az előtt kezdődött az egész, hogy megismertelek téged. A szüleim kényszerítettek a házasságra, nem volt más választásuk, az én választottamhoz nem mehettem hozzá, hiszen ő nemes, én pedig nem vagyok az. Idővel feltűnt, hogy nem változik, míg én minden egyes szülés után mintha éveket öregedtem volna. Ekkor mesélte el a titkát. Először nem hittem neki, kinevettem, hogy ilyen bolond mesékben hisz, de aztán bebizonyította, hogy ő tényleg vámpír. Teljesen elbűvölt, és ettől csak még jobban beleszerettem. Olyanná akartam válni, mint ő, inni a véréből, hogy aztán én is csodálatos legyek az öröklétig. Borzasztott a tudat, hogy úgy kell tennem, mintha szeretnélek, pedig undorodtam tőled. De érte bármit megtettem. Ma volt a nap, hogy végre olyanná válhattam, mint ő. Meg akartalak ölni, azért, amit tettél velem. Amiért hosszú éveken át úgy értél hozzám, ahogy én sosem akartam. És most itt az idő, hogy beteljesítsem a végzeted. Szerelmemmel együtt eszeltük ki ezt a tervet, de a végrehajtás egyedül az én feladatom volt, és hidd el, élvezetemet leltem benne, de a java még csak most jön – fejezte be monológját, s azzal megcsókolt. Nem azzal a csókkal, amit mindig kaptam tőle, ez teljesen más volt.
Éles szúrást éreztem, de még mielőtt elránthattam volna a fejem, a vér ízét éreztem meg, majd az ő nyelvét, ahogy végigsimít sebes ajkamon. Felfordult a gyomrom. Ez már nem az én feleségem volt. Ez egy nő volt, aki elárult, megcsalt, becsapott, megölte a saját vérét és most velem akart végezni.
Arcomat csókokkal borította el, mintha kényeztetne, de semmi élvezetes nem volt ebben. Végignyalt a nyakamon, ott, ahol a bőröm alatt verőerem futott végig. Megborzongtam. Féltem. Nem tekintettem embernek ezt a nőt, hiszen nem is volt az; egy gonosz, hideg szörnyeteg volt. Nem az én feleségem. Mielőtt még szemfogai belém vájtak volna, kihasználtam a meglepetés erejét. Ismertem a mondát, tudtam, hogy ezek a lények gyorsak és erősek, így esélyem sem volt harcolni ellene, de a vér most elvette az eszét, ha eddig látta is a gondolataimat, most biztosan nem figyelt rájuk. Közel volt az ablak, én pedig szerencsés helyzetben voltam. Egyszerűen kidobtam a csukott ablakon. Az üveg csörömpölve tört ezer apró darabra, de ahogy számítottam rá, a démont nem tudták különösebben megsebezni. Viszont egy pillanatra ledermedt, és ezt a pillanatot használtam ki a menekülésre. Az ajtóig sem jutottam el, mire újra ott termett, keze lefogott, szemfogai pedig a nyakamba vájtak. Nem ivott sokat, nem ez volt a célja, csak sebezni akart, fájdalmat okozni. Ajka elvált a nyakamtól, és hangosan felmorgott, mint aki élvezi. Megfordultam erős karjai között. Míg ő újra ivott, én összeszedtem minden lélekjelenlétem, és megragadva derekát, kiugrottam a törött ablakon. Tudtam, csak akkor van esélyem a túlélésre, ha kijutok a várból, mégpedig erre csak így volt lehetőségem. Úgy tűnt, csak a vérrel tud foglalkozni, így keményen csapódtunk a földbe, de szerencsére ő volt alul, így nem ütöttem meg magam. Újra sikerült kiszabadulnom fogai közül, ezt kihasználva legördültem róla, de annyi erőm és időm sem volt már arra, hogy felálljak. Ő pedig már rajtam volt, és újra táplálkozott. Az összes vér lassan elhagyta a testem, és a világ elsötétült. Hát itt a vég, gondoltam, és felkészültem a halálra. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, a suhogó hangok és valami hideg, rossz ízű folyadék az ajkaimon, ami végigfolyik a torkomon. Aztán elnyelt a sötétség.
Dobozkák: A múlt darabkái Megjelölve: Vladimir Orlov
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Kínzó gondolatok börtönében
~Vladimir Orlov~
Hallottam a csoszogó lépteket már akkor, amikor befordultak a folyosóra, de nem foglalkoztam velük. Nem sokkal később az illető gondolatait is meghallottam akaratom ellenére. Ebben a kastélyban a legidősebb vámpír is legalább kétszáz évvel volt fiatalabb nálam, így nem voltak érdekes gondolatai. Mindenki unalmas volt és érdektelen, de a diákok voltak a legrosszabbak. Nem volt egy olyan gondolat sem, amit szívesen meghallgattam volna, így legtöbbször nem is figyeltem rájuk. A mostani gondolatok viszont annyira zaklatottak voltak, hogy szinte üvöltöttek felém. Igaz, a nő nem azért volt zaklatott, mert nem talált meg két tanárt, hanem mert a „büdös kölykök” - ahogy ő nevezte őket – már megint felfordulást csináltak, és vért kellett takarítania a folyosóról.
Nem hatott meg a sanyarú sorsa, teljes nyugalommal kortyoltam bele bögrémbe, amiben egy adag A pozitív volt (a kedvencem). Ez volt a szokásos esti programom, amikor elkezdtem a napot. Ahhoz lehet hasonlítani, amikor az ember minden reggel megiszik egy bögre kávét.
- Igazgató úr! – robbant be a szobámba Mrs. Norris kopogás nélkül. - Nincs meg sem Ms. Blanche sem Mr. Dirac. Átkutattam az egész épületet, de sehol nem találom őket. A gyerekek meg egyre hangosabbak és idegesítőbbek – panaszolta, pedig láttam, hogy valójában a saját szobájukon kívül nem nézte meg őket. Igazából semmi újat nem mondott, ezt már percekkel ez előtt kiolvastam a fejéből.
- Köszönöm, hogy szólt, Mrs. Norris, megyek, és megkeresem őket – feleltem fel sem nézve a papírokból. A nő még állt ott egy percig. Azon tanakodott, vajon szóljon-e nekem, hogy siessek, mert még a végén valaki meghal (ami elég furcsa lett volna egy olyan helyen, ahol tulajdonképpen majdnem mindenki halott), de végül szó nélkül sietett tovább. Mivel nem érdekelt sem a diákok, sem pedig Mrs. Norris lelki és fizikai állapota, ezért még befejeztem a dolgom. A diákok nem az én hatáskörömbe tartoztak, és valahogy nem igazán volt kedvem egy csapat neveletlen gyerekhez.
Gondolatolvasási képességemet kiterjesztettem az egész iskola területére, így mindenki gondolatát hallottam, aki a kastélyban és környékén tartózkodott. Hamar rá kellett jönnöm, hogy Angelique és Iason gondolatait valóban nem hallom. Ezek szerint Mrs. Norrisnak mégiscsak igaza volt. Persze simán előfordulhatott, hogy egyéb elfoglaltságik miatt nem tudtak bejönni, de Angelique nem volt ilyen. Ha nem is jött be, mindig beküldte Iasont. És persze se Blanche, se Dirac, se egy helyettesítő tanár, aki éppen ráérne, így nekem kell a dolog végére járnom.
Ahogy a 86-os terem felé tartottam, kihallgattam az ott lévő diákok gondolatait, és az egyik érdekesnek bizonyult. Nem azért, mert éppen a szakadt ruháján bánkódott, és a kihozhatatlan vérfolton, hanem mert újra végigpörgette magában az eseményeket, és úgy gondoltam, ő lehet az, aki talán utoljára látta Iasont. Leszámítva persze Scarlet Midnightot, de mivel pár másodperc alatt rájöttem, hogy ő sincs az iskolában, ezért kénytelen voltam Charlotte-ot megkérdezni a történtekről. Pedig szívesebben beszélgettem volna Scarlettel, de szükséghelyzet volt.
A terembe belépve a hangot mintha elvágták volna, néhány diák még a légzéssel is felhagyott pár pillanatra. Senki sem mert rám nézni, mindenki inkább a padot bámulta, kivéve az ember, aki furcsa pillantással méregetett, de aztán hátulról megbökték, és másra terelődött a figyelme. Új volt még a suliban, nem tudta ki vagyok, de azt hittem elég hatásos volt a belépőm, hogy rájöhessen kilétemre. Megálltam Charlotte asztala mellett, és amint a szemembe nézett, a fejében csak a fekete űr maradt.
- Charlotte Bird – szólítottam meg, és ő azonnal felpattant, mintha parancsba adtam volna. - Jöjjön velem! - közöltem, és az ajtó felé indultam. Nem jött rögtön utánam, de tudtam, hogy majd úgyis utolér.
Kérdések ezrei cikáztak a fejében, de én egy szót sem szóltam. Majd úgyis megtudja időben. Azt hitte a szobámba megyünk, és nem is tévedett, csak ez a másik szobám volt. A diákok nem szerettek ide bekerülni, pedig igazán kevesen mondhatják el magukról, hogy jártak már itt. Csak azok a tanulók kerültek be ide, akikkel már a tanárok sem bírtak, én pedig hiába mondtam, hogy hozzám ne küldjék őket, mert amellett, hogy nem érek rá foglalkozni a problémájukkal, még nem is érdekelnek azok. De azért mégis voltak, akik már jártak itt, és utána a tanárok arról számoltak be, hogy már semmi gond velük. Pedig egyszerűen csak a véleményem közöltem velük: rohadtul nem érdekel, mit csinálnak, nem kötelező ide járni, de ha mégis elmennek, akkor minden tudás hiányában kell megküzdeniük az élettel. Majd vázoltam az milyen. Ezek után úgy döntöttek, mégis jobb lenne a biztonságot nyújtó falak között.
Becsuktam az ajtót a rémült lány mögött, és mind a ketten helyet foglaltunk. Hiába akartam kizárni a gondolatait, tudtam, hogy ezt most nem tehetem, mert így olyan információhoz is hozzájuthatok, amit egyébként nem közölne velem.
- Egy osztálytársáról van szó – kezdtem, és ő valamiért összerezzent. - Scarlet Midnight. Ismerősen hangzik? - kérdeztem. Direkt nem Iasont vagy Angelique-et hoztam fel, mert gondolatai folyton csak Scarleten jártak. Azt gondoltam, így könnyebben megközelíthetem a témát. Ráadásul valószínűleg Iason és Scarlet együtt távozhattak, hiszen mióta Charlotte otthagyta őket, senki sem látta egyiküket sem az iskola területén. Újra előjöttek a nemrég történt események a gondolataiban. - Úgy tudom, maga látta utoljára őt a mai nap az iskolában. Igaz ez? - néztem a szemébe, aminek hatására feje üres lett. Ez abból a szempontból egészen zavaró volt, hogy nem tudtam meg többet.
- Mr. Dirac-kal beszélt utoljára – rázta meg a fejét.
- Igen, ezt is tudom, csakhogy ő sincs az iskola terültén, ugyanúgy, ahogy Miss Midnight sem.
- Miért? - vágta rá rögtön.
- Pontosan ezt szeretném én is kideríteni. Ezért kérem, mesélje el, mi történt!
- Hát igazság szerint Scarlettel összekaptunk, és ekkor jött be Mr. Dirac. Meglátta, hogy Scarlet éppen egy tőrt szú belém, mert ez történt, Scarlet leszúrt egy tőrrel, ami mellesleg tiltott tárgy a suliban – mesélte felháborodott hangsúllyal, és alig vártam, hogy végre a lényegre térjen. - Szóval Mr. Dirac meglátta, hogy Scarlet éppen ellenem követ el egy szabályszegést, így mindkettőnket behívott a szobájába, és ott elmondta, hogy ne verekedjünk. Persze Scarlet volt a hibás az egészért. Aztán Mr. Dirac engem visszaküldött a terembe, Scarletet meg még ott tartotta. Gondolom el akarta venni a tiltott tárgyat. Ennyi volt. Azóta egyikükkel sem beszéltem.
- Meg tudná nekem mondani, hogy mikor volt ez?
- Hát Ms. Blanche kábé az első óra felénél mehetett ki. A tanárnő mostanában folyton kimegy óráról. Nem tudom, mi baja lehet, de szerintem... - tért el a tárgytól a lány, de engem nem érdekelt, hogy mit gondol, így megköszörültem a torkom, amivel sikerült visszatéríteni a témára. - Szóval ez közvetlen az után történt, hogy Ms. Blanche kiment a teremből – fejezte be.
- Köszönöm. Most elmehet – közöltem, és papírt majd tollat vettem elő, hogy üzenjek a helyettesemnek. Nem tudtam meg új dolgot, csak az időmet fecséreltem ezzel a kislánnyal. Már akkor megtudtam minden hasznos információt, amikor még be sem léptem a terembe.
- Mr. Orlov...
- Tessék? - kérdeztem, és rá néztem, mert gondolatai ezúttal nem voltak túl beszédesek.
- Van egy idegen vámpír a városban – hadarta, és hiába néztem a fejébe, nem erre gondolt, csak a lebukástól félt.
- Mégis honnan veszi ezt az információt? - dőltem előre a székben, és vártam, hogy az árulkodó gondolatai végre a témára koncentráljanak.
- Tegnap éjjel bent voltam a városban, ott éreztem a szagát. Legerősebben a vérellátó központnál lehetett érezni. Aztán követtem a szagot, de összefutottam Scarlettel és Jeremivel, akikről kiderült, hogy sokkal többet tudnak nálam, úgyhogy őket kéne megkérdezni – mesélte, de gondolataival nem jutottam előrébb, mint a szavaival. Egyszerűen nem volt képes másra gondolni, csak Scarletre. Ez roppantul idegesítő volt, engem a legkevésbé sem érdekelt a gyerekes kis vitájuk.
- Köszönöm a tájékoztatást Miss Bird. Sajnos jelenleg egyikük sem tartózkodik az iskola területén. Valamint Mr. Dirac és Ms. Blanche sem. Így nem áll módunkban megkérdezni őket.
- Gondolja, hogy köze van az idegen vámpírnak az eltűnésekhez? - kérdezte elgondolkodva, és lelki szemei előtt már egy kivérzett Scarlet jelent meg, ami örömmel töltötte el. Én valójában nem tudtam, a választ. Ennek alaposabban kellett utánajárni.
- Talán, erre egyelőre semmi bizonyíték. Semmi ok a pánikra, úgyhogy ha megkérhetném, ne beszéljen erről senkinek sem az iskolában – kértem, és ő bólintott. - Rendben. Van még valami, amit meg kíván osztani velem? - kérdeztem, majd egy ágyat láttam felvillanni a lány gondolatai között, de végül csak megrázta a fejét. - Köszönöm, hogy ezt elmondta. Távozhat – néztem rá jelentőségteljesen, majd felhagytam a gondolatolvasással. Nem kívántam többet ebben az agyban kutakodni. Pár másodperc múlva újra egyedül voltam a szobámban.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Vladimir Orlov
Írta és rendezte: Charlotte Bird