Két órányi kegyelem
~Scarlet Midnight~
Nem sokkal azután, hogy elhagyta számat önnön felfedezésem, ráébredtem, mennyivel jobb lett volna, ha csöndben maradok. Nemcsak azért, mert akkor eltitkolhatom előlük, és mehetek egyedül, de a feltámadó érzéseik nem tettek jót az amúgy is vitustáncot lejtő gyomromnak. Iason erős meglepettsége még hagyján volt, ám Angelique a tudásszomj megtestesülésévé változott. Egészen eddig az is zavart, hogy milyen jól szórakozik, de az figyelmen kívül hagyható volt, többé kevésbé. Ám ezt az erőteljes, várakozással átszőtt sürgetést nem bírta a gyomrom. De még ezek összessége sem volt olyan idegesítő, mint Vladimir, és az ő megszokott alig – de látható – mindent jobban tudó mosolya. Mintha mindig is tisztában lett volna vele, hogy hol van az a vacak, átlátszó kő, csak nem mondta volna el, és inkább megvárta, amíg kitalálom én. Persze nem tudta. Nem tudta hamarabb, mint én.
Megint feltámadt bennem a vágy, hogy bemossak neki egy óriásit. Nagyon jól állna neki a monokli a szeme körül. Olyan igazi, régimódi angol úriembernek nézne ki vele. Bár tudok valakit, akinek sokkal jobban állna. És ez a valaki már öt perce úgy bámul rám, mintha miattam nem tudna levegőt venni. Vagy új lila cipőt.
Viszonoztam a pillantását. Hm… neki sokkal jobban állna az a monokli. Illene a szeme színéhez. Sminkelnie sem kellene reggelente. Milyen kedves ajándék lenne tőlem, nem? Ha már úgy is ilyen mérsékelhetetlen a tudásszomja, legalább ezt is megtudhatná. Ő két legyet, én meg két szemet ütnék, egy csapásra.
Ám végül letettem arról, hogy csodálatos terveimet a tudtára adjam. Semmi haszna nincs most marakodni, sértésekkel dobálózni, még fél napig, vesztegetve a drága, és amúgy sem túl sok időnket. Elvesztegettünk már eleget. Réges-régen túl kellett volna lépnünk ezeken a körökön. Rég túl is léptünk volna rajtuk, ha a gyűrűt azonnal megmutatják. Vagy esetleg éveket nyertünk volna, ha Vladimir nem ilyen öntelt, és szólt volna a dologról. Lenéztem rá, mert még mindig alattam feküdt, mozdulatlanul, és most először láttam rajta, mennyire fáradt, meggyötört, és milyen nagyon unja már ezt az egész játékot. A folytonos, gyerekes, értelmetlen vitáinkat Angelique-kel, a két tanárom titkos szívviszonyát, hogy a köztem és Jeremi között folyó állandó drámázást már ne is említsem. Istenem, mindjárt megsajnálom… ja nem, bocs, ez a hányingerem volt.
Végül megszólalt a méltóságom, és arra ösztökélt, hogy mihamarabb számoljam fel a dühkitörésem nyomait, ezért feltápászkodtam az igazgatóról – megjegyzem, más diákot már rég kettétépett volna ezért – és kezet nyújtottam neki. Számára ez teljesen magától értetődő volt, és elfogadta.
Megint Angelique-re néztem, mert erős meglepettséget éreztem az irányából. Úgy látszik, ma ilyen „csodálkozzunk a világ legtermészetesebb dolgain” napot tart. Mily szép is, ha az ember még csak öt éves… De azért igyekeztem nem vigyorogni, bár nagy volt a késztetés, inkább vetettem rá egy fáradt pillantást, és megpróbáltam visszafogni a gondolataimat:
- Nem ennyire egyszerű, igazából – tartottam egy rövid szünetet, és újra összeszedtem magam. – Tudom, hol kell elkezdeni keresni, és meg is találom. De egyedül.
Láttam rajta, hogy mindjárt felháborodik, és közli, hogy most beszéltük meg, hogy senki sem dolgozik egyedül, de azért megbocsásson. Az ember nem minden nap rabolja ki a szívéhez legközelebb állók végső nyughelyét, és ami azt illeti, én sem vágytam erre az élményre. Pláne nem nagyközönség előtt.
Angelique és Iason nem tűntek sem boldognak, sem kielégítettnek, ami a magyarázatomat illeti, de ezt majd egymás között rendezzék, mert nem az én dolgom. Vladimirról meg úgy is tudtam, hogy mindent hall, mindent tud, éppen ezért neki nincs mit megmagyaráznom.
- Rendben – mondta szigorú hangon – De tovább nem léphetsz egyedül, ugye tudod, miért? Vidd magaddal Jeremit, és induljatok minél hamarabb. Nem igazán van időnk késlekedni.
Bólintottam, bár nem tetszett, hogy egy pillanatra megint úgy csinált, mintha mindent jobban tudna nálunk, egyszerű földi halandóknál, de nyilván csak a megszokás. Aztán meghallottam a gondolatait a magaméi között:
- Kapsz két órát, hogy elintézd. Ha nem érsz vissza addigra, utánad megyünk, tehát a saját érdekedben ne késlekedj.
Egy pillanatra nem értettem, miért mondja ezt, azután leesett, és mérhetetlen hálát éreztem. Ez a kőszívű vámpír soha, senkivel nem törődött látszólag, és mégis kaptam tőle két órát, hogy magam intézzem el ezt az egészet. Tőle ez rendkívülien kedves gesztusnak számított. Bevallom, eddig azon gondolkodtam, hogy kerülhetném meg azt, amit mondott, de ezek után nem volt szükséges. Felszegett fejjel vonultam ki, mint akit vérig sértett a parancs, ám valójában erről szó sem volt. Kimondhatatlan megkönnyebbülés hullámzott végig rajtam.
Ám még nem volt vége. Ahogy a folyosókon lépdeltem végig, azon gondolkodtam, mi lenne célszerűbb. Előkeríteni Jeremit, aki ha tényleg megfogadta a kérésem, akkor valahol a városban kóborol, ha meg nem, akkor sem biztos, hogy szeretném látni. Még mindig dühös voltam rá, amiért azzal az egy mondattal utalt az állapotomra.
Valószínűleg nem haltam volna meg, és az anyáskodása nélkül is összeszedtem volna magam előbb vagy utóbb. Utálom, mikor úgy csinál, mintha tőle függne az életem, és csak ő védhetne meg rossztól. Mintha levegőt sem tudnék venni nélküle, mintha még azt is ő fújná a tüdőmbe. Bár végül is a szempontjai az érzelmek kontextusában tökéletesen érthetőek, de ettől még cseppet sem elfogadható a viselkedése.
Most azonban igyekeztem mindezt elfelejteni, és az előttem álló sokrétű probléma valamely részletének megoldására fordítani a figyelmem maradékát. Azt a maradékot, amit nem kötött le a koncentráció. Ugyanis a gyomrom kifejezetten értésemre adta, hogy legszívesebben kidekorálná a falat némi gyomorsavval. Végül is egész jól nézne ki.
Végül is megálltam egy kicsit, hogy amíg a szédülésem csillapodik kicsit, addig ki tudjam találni, a számtalan út közül melyik a legrövidebb a családi kripta felé. Persze tudtam, hogy a kastélyt nem érték jelentősebb változtatások, a legtöbb út azonban érintette a báltermet, ami azon kívül, hogy nem vonzott túlzottan, még zárva is volt. Nem mintha nem tudnék szétrúgni egy zárat, de most inkább az egyszerűbb megoldást választom, és kerülök. Gyávaság a részemről? Á dehogy. Én? Soha.
A legrövidebb út persze a lépcsőn lefelé vezetett, amit jobban belegondolva inkább bukfencezve kellett volna megtennem. De az ablakon is kiugorhattam volna, mert kevesebb ideig tart összekanalazni a gyufás skatulyába préselhető maradványaidat, mint körhinta életérzés mellett lemászni a csigalépcsőn. És épp az idő az, ami nem áll végtelen mennyiségben a rendelkezésemre.
A következő csapás az udvaron várt rám. A kapu mellett két szőke lány ácsorgott, akikkel önmagában véve még nem is lett volna baj. Csakhogy az egyik szőke hozzá van nőve a világ legidegesítőbb és ostobább vámpírjához, akinek még a légzést is külön tantárgyként kell oktatni. És persze ott áll mellettük Will. Ez meglepett egy kicsit. Andrew-t inkább vártam volna, mint Willt, mert emlékezetem szerint nincsenek valami jóban. Pontosabban azt hittem, hogy valamelyikőjük már kitekerte a másik nyakát. Vagyis reméltem. De túl szép is lett volna, ráadásul Will ember, úgyhogy nem lett volna egyszerű dolga.
Nem igazán volt kedvem a konfliktushoz, ami ezüsttálcán kínálta a saját fejét, de mit tegyen az ember? A sors humora szar, és ez ellen nem lehet mit tenni. Amúgy is, nincs valami jó napom, és ha csak egy kicsit sikerül felidegesítenem a Ribanckirálynőt, máris értelmet nyer az életem. Ha meg ő idegesít fel, akkor lehányom. Nos, én mindenképp jól járok.
Nem bírtam megállni vigyor nélkül az agyamba tolakodó képet. A felrobbanni készülő Chafkát, és a rózsaszín foltokat a tökéletes fekete összeállításán, vagy a dühtől eltorzuló arcát.
- Nahát, Charlotte – köszöntem neki előre, meglehetősen szívélyes hangon, mintha tényleg örülnék, hogy viszontláthatom – Ezer éve nem láttalak. Mi újság veled? Még mindig Willel? Melyik heti divatmagazin írta, hogy divat a monogámia? Vagy a többiek már rájöttek, hogy a barlangászást nem olyan barlangban kell gyakorolni, amiben egy kamion is könnyedén megfordulhat? – mondtam vigyorogva. Igen, tényleg nincs kedvem balhézni, de ami elkerülhetetlen, annak jobb szeretek elébe menni.
- Egyik sem. De ha már az időnél tartunk, téged is rég láttunk errefelé. Csak nem eltévedtél a kastélyban a kutyuskád nélkül, aki elrágta a pórázát és elszaladt az erdőbe?
- Elszaladt? Valóban? És kifért az egódtól? Mert én hirtelen nem tudom, melyik oldalról kerüljem meg…
- Megkerülni? Dehogy. Gyorsabban kijutsz, ha átásod magad alatta – érkezett oldalról a támogatás. Ez meglepetésként ért. A mély férfihang még sokáig ott remegett a levegőben, márpedig Will volt az egyetlen, akitől ilyesféle hang származhatott. Vetettem rá és a vigyorára egy gyors pillantást. A helyzetet Charlotte is átláthatta, mert elvörösödött. Nahát. Ez tényleg nem túl sok agymunkát igénylő szituáció. Will és ő nem bírják egymást. Hogy is van az a mondás az ellenségek ellenségeiről? Na jó, barát azért nem. De a potenciális szövetséges címet hajlandó vagyok megszavazni neki.
- Igazad van. Bár lehet, hogy mégis gyorsabb, ha őt ásom el… - feleltem mélázva, persze vártam, hogy a fiú lecsapja a szavaimat. Szinte tálcán kínálta magát, mit akarok hallani.
- Nem létezik olyan mély gödör, amiben elférne. Meg szerintem így is elég szennyezett a talaj, ne súlyosbítsd a dolgot. Még a végén kipusztul az erdő.
Elismerem, ez egész eredeti volt. Lehet, mégis adok a fiúnak egy esélyt. Mármint arra, hogy hátha értelmes. Végül is ezek egészen elfogadható beszólások voltak, majdnem lejegyzésre érdemesek, bár ahhoz még fejlődnie kell egy kicsit.
- Majd meglátjuk, mennyire leszel vicces kedvedben, ha John is ideér. Lehet, hogy nem én fogok elsüllyedni.
- És ugyan mit akar csinálni? Csúnyán néz rám? Hú, de meg fogok ijedni – felelt és zsebre vágta a kezeit. Ha hülye lennék is tudnám, mennyire szórakoztatja, hogy bosszanthatja azt a lányt. – Pont annyira fogok félni, mintha egy kisbaba nézne rám csúnyán.
Nocsak, a bátor, és nem mellesleg rettenthetetlen szájhős valakinek a pelusa mögé bújik? Hihetetlen. Én pedig már azt hittem, hogy van benne annyi büszkeség, hogy a saját sérelmeit maga rendezze. Ezek után pedig még hatványozottan bizonyítja az ostobaságát – önnön nagyképűségével.
És bár Will éles nyelvű kommentárjait, magasröptű sértéseit órákig tudtam volna élvezni, kénytelen voltam belátni, hogy jobb, ha rájuk hagyom a kisstílű vitatkozást.
- Nos, Charlotte, üdvözlöm a további kamionforgalmat, de most mégiscsak kénytelen leszek egyetlen lépéssel átlépni az egódat, akármilyen nehéz, és véghezvihetetlen feladat is ez. Sokkal könnyebb dolgom lenne, ha az IQ-dat kéne megkerülni. Ugyanis ami nincs…
Még egy gonosz vigyort megeresztettem felé, majd Willre is vetettem egy „csak így tovább” pillantást, és hátat fordítva a kis csapatnak egyenesen az erdő felé indultam, és bevettem magam a békés – vagy, legalább is annak látszó – erdő puha sötétjébe. A fák ágai bár csupaszak, az égboltot alig lehet látni, olyan sűrűn nőnek a fák. A gondolataim, a háttérbe szorult, elnyomott, kitörni vágyó érzéseim már kezdték volna megrohanni az elmémet, és én ezer örömmel adtam volna magam a kezükbe – bár tudtam jól, hogy nem lenne szabad, amikor döngő lépéseket hallottam a hátam mögül. Életbe léptek a reflexeim, és más nem számított. A következő pillanatban már villant is a tőr a kezemben…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Megvilágosodás
~Scarlet Midnight~
Iszonyatos fejfájással és hányingerrel ébredtem, mintha egy komplett hangyafarm költözött volna az agyam helyére. A fülem zúgott, a torkom fájt és a gyomrom hangosan korgott, jelezve, hogy már több mint egy napja egy falat ételt nem emésztett. S most lázadó hangulatában a felgyülemlett gyomorsavat szerette volna a számon át kiüríteni. Már csak ez hiányzott, de komolyan…
Eközben kábán pislogtam a szobában honoló sötétségbe, melyből lassan körvonalak rajzolódtak ki, majd színek váltak külön. Egészen eddig nem csak a látásom volt ködös, hanem az emlékezetem is kissé. Egyrészt nem emlékeztem rá, hogy hol ért véget a tegnap, azt sem tudtam eldönteni, mikor aludtam el és álmodom-e még vagy esetleg…
Felébredtem. Határozottan éreztem, hogy magamnál vagyok, mert kezdett irritálni az alvó Jeremi, és a derekamon felejtett keze. És ráadásul a sötétítő ellenére is éreztem a nappal illatot a szobában a keserűmandula és a por mellett. Nagyszerű. Egyetlen ébren töltött nap, és átállok nappali fokozatba… jó tudni. Legközelebb nem követem el ezt a hibát. Most azonban azon ügyeskedtem, hogy lehetőleg kedves társam felzavarása nélkül bontakozzak ki óvó és fojtó öleléséből, és a lehető legkevesebb zajt csapva jussak el a szoba másik felébe.
A legkevésbé sincs most szükségem egy hosszú lelkizésre, viszont a fésülködő asztal alatt álló régi ágytálnak nagyon örülnék. Ha ott van még. Mert igenis Ő nem tudná elfogadni, hogy vannak kérdések, amelyekre nem válaszolok, és vannak dolgok, amikre gondolni sem akarok.
És a tegnap, az pont egy ilyen dolog, mert… idióta, lányregénybe illő naiv gondolataim, érzéseim voltak, ábrándok és képek, amik soha a büdös életben nem fognak valóra válni, akkor meg minek fárasszam magam a megfogalmazásukkal? Teljesen felesleges. Meg amúgy is, ahhoz előbb végig kellene gondolnom, és azt nem sok ember élné túl…
Úgyhogy most jobb, ha valami másra és véresebbre koncentrálok. Sergeire, példának okáért. Most az elsőszámú feladatom, hogy őt likvidáljam, aztán majd ráérek gondolkodni, ha addigra érdemes lesz még. Mostanában csak összezavarodom Jeremi közelében. Mint legutóbb a városban, amikor azt akartam… hogy velem maradjon. Vagy amikor állítása szerint meg akart csókolni… hiszen akkor a tőrért kellett volna nyúlnom, és nem betörni az orrát. Mármint, eltörni a saját kezemet. És nem mondhatom, hogy nem akartam megölni, meg akartam, de…
Néhanapján olyan érzésem van, hogy az Antarktiszon piros hó esik. Most pedig itt térdepelek a valamikori szobám padlóján, és ágytálért kotorászok a vághatatlan sötétben. Képzelem milyen jól mutathatok.
Ám kénytelen voltam befejezni világmegváltó tevékenységemet, amikor lépések zaja ütötte meg a fülemet. Csikorduló ajtópántok melódiája társult hozzá. Ebből pedig kitaláltam, hogy valaki jár a folyosón, és szisztematikusan bepillant a szobákba, így jobbnak láttam az ajtó mellé húzódni, úgy, hogy a belépő ne láthasson meg, de én simán harcképtelenné tudjam tenni. Értsd, le tudjam szúrni.
Ám hiába álltam ott, mint egy faszent, nem jött senki. Csak tompa puffanások hallatszottak, amiket nem tudtam mire vélni. Majd ezek is eltűntek, s egész lágy suttogást észleltem. Valakik beszélgettek, s időközben az érzelmeik is elhatoltak hozzám. Az egyik valaki nagyon-nagyon aggódott valakiért - annyira, hogy összerándult belé a gyomrom, és a tartalma kis híján a padlón landolt - a másik meg az érdeklődését, s a bosszúságát próbálta elleplezni. Nem kellett sok ész – még Charlotte-é is elég lett volna -, hogy kitaláljam: ez utóbbi csak Vladimir lehet. Más nem győzködné ilyen kitartóan önmagát, hogy nem tetszik neki a zajló élet.
Innen már igazán egyszerű volt kitalálni, Iason az illetéktelen járkáló. És egészen úgy hangzott, mintha keresne valakit, aki kizárásos alapon csak Angelique lehet. Vajon hova tűnt el, az óriási francia büszkeségével együtt? Bár, nem érdekel. Csak csöndesen remélem, hogy minél messzebbre. Őszintén szólva már nem érdekel. Ha ki is akartam belőle szedni valamit napokkal ezelőtt, az már nem lényeges. Már mindent olyan infot tudok, ami kellhet: tudom, ki az, akit meg kell öljek. És hiába szajkózza Vladimir, hogy ezúttal nem leszek elég egyedül, megcsinálom. Túl is élem. De ahhoz előbb…
Ahhoz előbb ennem kellett valamit. Ha éhen halok még vadászat előtt, az nem árulkodik a profizmusomról, ugyebár. Odalenn viszont még eszembe jutott, el kell kérnem Vladimirtól a gyűrűt, így egy újabb hosszadalmas, alakformáló lépcsőzés várt rám, a csodálatos alkonyi félhomályban. Ezeket a folyosókat persze csak fáklyákkal világítják, mert azt hiszik, ezzel elriasztják a diákokat. Ami lehet bejön, én viszont kékre-zöldre törtem az arcom, mire felvonszoltam magam. Na igen, kijöttem a lépcsőmászási gyakorlatból. Arról ne is beszéljünk, hogy így is hiányzik néhányszáz óra alvás ahhoz, hogy kipihent legyek. Persze a lassúság másik oka az volt, hogy el akartam kerülni Angelique-t és Iasont. Valahogy zavartak volna. Bár, mikor és mi nem zavar? Ugye erre nem kell válaszolnom?
A gondolataimba merülten baktattam előre, nem figyelve, szokásomhoz híven, s így belefutottam – szó szerint – a szobából épp kilépő Jeremibe, aki ezúttal megmentett egy fenékre üléstől. Igazán értékeltem volna a gesztust, ha a keze egy fél tenyérnyit fentebb van… mondjuk a derekamon. Vagy két tenyérnyivel fentebb, a lapockámon…
- Örülnék, ha elvennéd onnan a kezed… - sziszegtem a képébe fagyosan. Az sem bírt jobb belátásra, hogy éreztem, aggódott értem. Ám szavaim nyomán az aggodalma eltűnt, s a benne kavargó masszából határozottan kivált a düh.
- Eltűntél. – Közölte az enyémhez hasonló hangnemben, és szinte hallottam, ahogy csikordulnak a jégtáblák. Remek. Megbántottam. Pedig most ez állt legkevésbé a szándékomban, de… a reflexek, ugye. Örülhet, hogy még megvan a feje. Kit akarok becsapni…
Csak megint túl közel volt, és már megint kezdett bennem megmozdulni az az érzésköteg, amelyre nem volt szükségem. Nem akartam megint a hamis biztonságérzettel birkózni, a hiánnyal és a félelemmel…
- Éhes voltam – feleltem a mellkasának. A féligazság is igazság, elégedjen meg vele.
- És le akartál rázni – rótt meg dühösen. Na álljon meg a díszes gyászmenet. Anyáskodásról nem volt szó.
- Csak nem aggódtál értem? Tudod, még mindig tudok magamra vigyázni, sőt elvagyok nélküled is – mondtam mérgesen, és hátrébbléptem tőle. A csönd úgy zuhant közénk, mintha a suli fölött zuhant volna ki egy repülőgépből. Egészen meg lehetett süketülni a becsapódásba.
- Mint tegnap, ugye? – érdeklődött Jeremi, hosszas hallgatás után könnyednek szánt remegő hangon. Kit akart átverni? Tombolt benne a harag, és éreztem, hogy legszívesebben most nekem ugrana.
Ami azt illeti, az érzés kölcsönös volt. A vérnyomásom pillanatok alatt az egekbe röpült, és alig bírtam leküzdeni a késztetést, hogy nekiugorjak, karmoljak, és üssem, amíg ez a szorító érzés távozik a mellkasomból. De egyikünk sem tett semmit. Csak álltunk némán egy lépésnyire egymástól, alig észrevehetően zihálva, fortyogva.
Megbántott. Páros lábbal taposott bele az önérzetembe. Egyszer, na jó, párszor, csak ő láthatta, hogy… és erre… így. Árulásnak éreztem a szavait. Árulásnak éreztem, pedig az igazságot mondta csak. És így… hülyének éreztem magam, mert megbíztam benne. Mert engedtem, hogy a közelembe férkőzzön. Hogy elhitesse velem, számíthatok rá.
A saját dühöm függönyén keresztül kezdtem érezni, ahogy az övé csillapodik, meglepetésnek és bűntudatnak adva át a helyét, de nem érdekelt. Nem érdekelt, sajnálja-e vagy nem. Meg akar-e vigasztalni, ki akar-e engesztelni.
- Menj a francba – suttogtam, mikor felemelte a karját. Meg akart érinteni, a tudtomra akarta adni: megbánta. Tudhatná már, nálam ez nem működik ilyen gyorsan. Sőt, most úgy tűnt, egy jó darabig… - nem akarlak látni.
És elindultam, pontosabban elviharzottam mellette. Nem foglalkoztam a szívében növekvő kétségbeesésével, a tekintetében tomboló fájdalommal, nagy ívben kikerültem, és szinte viharos gyorsasággal Vladimir lakosztálya felé vettem az irányt. Még be sem értem, de már tudtam, hogy kik vannak még odabenn az igazgatón kívül. Újabb lény, akinek nem vágyom a társaságára, jelen pillanatban.
- Tudtam, hogy ő is itt lesz. – Naná. Miért is lenne máshol? Csak hogy nekem jó legyen? Még véletlenül se. Mindenesetre lefékeztem az ággyal szemben, és végigmérve megállapítottam, hogy nincs valami jó állapotban. Ejnye, azt hittem már leszoktam a diplomatikus fogalmazásról.
- Néha azért vigyáznia kéne a hangsúllyal, kedves Scarlet. – Néha azért felfüggeszthetné a fejemben való turkálást, kedves Vladimir – Angelique kisasszony ma azért van itt, hogy meggyőzzön róla, hogy nem mindent tehet egyedül, és biztosíthatom, hogy igaza van.
- Honnan tudtok róla, hogy egyedül akarok utána menni? – Nem is értem, komolyan. Miből találták ezt ki? Sohasem jöttem volna rá, hogy egy magamfajta vámpírvadász egy gyilkos vámpír nyomába akar eredni. Én, ironikus? Soha.
- Na persze, a gondolatolvasás… - motyogtam magam elé. Az is sokat segít. Bár nem tartom kizártnak, hogy e nélkül is rájöttek volna. Szerintem ez még Charlotte számára is teljesen magától értetődő lenne. Bár, ebben azért nem vagyok olyan biztos…
Én pedig Angelique-re szegeztem a tekintetem, csak hogy lássa, nem zárkózom el mereven az együttműködéstől. Persze, ha meg tudja indokolni, miért jó nekem, ha Iasonnel a nyakamon lógnak. Öltem már egyedül is elég vámpírt, Sergeinél jóval idősebbeket, nagyobb hatalmúakat, olyanokat is, akikhez képest ez az ötszáz éves vámpír a hátam mögött csak egy kis idegesítő Charlotte volt. Kérdem én: mi más most?
Persze sóhajtozott, meg félbehagyott egy szép íves, csak tanárokra jellemző szemforgatást, mellyel bármikor ki tudják fejezni, hogy a diákjuk hülye. De azért, nem létezik olyan non-verbális közlési forma, ami helyettesítheti a szóbeli megalázást:
- Tudod, Scarlet, nem kedvellek. És hozzátenném, hogy fáj a fejem, kába vagyok, megmagyarázhatatlanul szomorú, és ezer más gondolatom van, amivel szívesebben foglalkoznék, minthogy téged győzzelek meg valamiről, amit még én sem tudom, hogy szeretnék-e.
Nem kedvel. Nahát, ezen már rég túltettem magam, hiszen én se kedvelem őt. Nem is fontos. Hogy kába és szomorú. Előfordul. Én egyik sem vagyok, csak álmos, nyűgös meg dühös, és nem hivatkozom ezekre. És nem kértem, hogy győzködjön mindezekről. Bár fogadni mernék, hogy nem az ő ötlete volt ez a dolgozzunk csapatban dolog. Sőt, Vladimir egóját ismerve nem is az övé. Talán közös szülemény, vagy nekik magától értetődő. Lehet, nekik szükségük van egymásra, vagy rám, de nekem nincs rájuk. És jelen pillanatban, semmi sincs, ami az ellenkezőjéről meggyőzne.
- Egy ideje… néha bepillantást nyerek a jövőbe, és láttalak téged. – Én meg vásárolni megyek Lottécskával. Na ne…
- A jövőt látni? – Ezt nem hiszem el… - Még ha csak alkalmankénti eseményről is lenne szó, a történelem folyamán mindenkiről, aki ezt állította, kiderült, hogy nem igaz. Ne nevettess, ez gyenge próbálkozás volt.
Így igaz. Évszázadonként talán egy-két ember akad, aki lát valamit, ami lehet a jövő is, de a legtöbbjükről kiderült, hogy durván drogoztak. Bár… Elgondolkodtam. Mintha tanultam volna egy ipséről, akinek, bejöttek a jóslatai. Valamikor Carlin idejében élt… a tizenhatodik században… de sosem figyeltem oda történelem órákon. Főleg, hogyha a franciákról volt szó… De most mindegy is, ez nem volt lényeges. Láthatóan neki sincs ínyére a közös munka, akkor meg miért erőlködik?
- Köszönöm szépen, hogy segíteni szeretnél, kedves lenne-jobb-dolgom-is kisasszony, de megoldom egyedül is. – Egyedül dolgozni még mindig eredményesebb, mint úgy csapatban, hogy az összetartás csak látszólagos. Ha valamit, hát ezt megtanultam a családi vacsorákon.
Mindenesetre a polchoz léptem, és leemeltem róla a dobozt, amiből csak úgy sütött a rosszindulat. Nem kell sok ész, ezen az éjszakán már sokadszorra, hogy kitaláljam, ebben van a gyűrű. Szinte tapintható volt a belezárt rosszindulat, félelem, rettegés, düh. Bár utóbbi máshonnan is kivehető volt. Angelique-nek nyilván nem tetszett, hogy nem értékeltem az erőfeszítéseit. Nahát, van ilyen.
- A gyűrű immáron ismét nálam van, és amint kiküszöbölöm rajta az átok hatását magam irányába, alkalmas is lesz rá, hogy megtaláljam, egyedül. Akarom mondani nem egyedül, Jeremivel. Mindenki álma teljesül. – Mármint Jeremivel, ha jól viselkedik, de ezt csak magamban tettem hozzá. Ha maradunk, ahogy most vagyunk, akkor vajmi kevés esély van arra, hogy bármiben is… szóval hogy együtt vadásszunk. Ám ezzel most nem akartam foglalkozni.
Mire észbe kaptam, kedvenc tanárnőm már mellettem állt, és valami nagyon nem stimmelt vele. Engem nézett, de valahogy furcsán, mintha átnézett volna rajtam egy úttal, hiába ott álltam mellette, az az érzésem volt, hogy a távolba réved. Aztán megragadt, és megállíthatatlanul ömleni kezdett valami az agyamba. Képek. Amiket, basszus, szóval…
Lepergett előttem minden, minden, amit látott. Ott volt Sergei és én, aztán küzdöttünk, milyen elegánsan és ösztönből harcolt, aztán. Aztán. Éreztem a tőrt a bordáim között kúszni, éreztem, ahogy elér a szívemig. Ezüstből volt, és égette a húsomat. Tehát tudja - megdöbbentő volt látni, és szerettem volna hinni, hogy ez nem a valóság, csak épp tudtam a szívem mélyén, hogy így van -, Sergei tudja, hogy velem is csak úgy lehet végezni, mint egy idős vámpírral. Éreztem a sebet a torkomon is, amin át a vérem kizubogott a testemből, majd mindketten összerogytunk, mint holmi ócska Marionette-ek.
A kezei végre nem érintették az arcom, mégis ott lángolt bennem a kép, ahogy fekszem holtan, de még mindig nem ez volt a legijesztőbb, hanem Jeremi. A kétségbeesetten zokogó fiú aki, nem ért oda időben. A látomásbeli barátom érzései még mindig összeszorították a torkom. Erős volt, és meglepően ismerős. Szakasztott mása volt annak, amit a bátyám és Amanda halálakor éreztem. A bosszúvágy fémes ízét is éreztem a számban. A mai ellenére. Az elmúlt évek ellenére… pontosan azt tenné, amit én tettem annak idején. Én… mivel érdemeltem ezt ki? Hogy valaki… engem… így…
A padlót bámultam. Csak néztem az egymáshoz simuló köveket, és próbáltam nem sírni, vagy hányni. De leginkább mindkettő. Egyszerre gondoltam mindhárom személyre, akik valaha fontosak voltak a számomra, és akikre nekem kellett volna vigyázni. Kettejüket elveszítettem és hiányoztak…. Valaki megszorította a kezem… és én visszaszorítottam… Amandával mindig ezt csináltuk, így bíztattuk a másikat.
- Igazán érdekes ez a mágia megosztás, talán többet gyakorolhatnák. - Leguggolhatott hozzánk, mert egészen közelről hallottam a hangját - Remélem, hogy most már a kisasszony elhiszi, hogy van, amihez kevés.
Nem szóltam semmit, mert azon igyekeztem, hogy ne ugorjak neki. Hiába éreztem magam erősebbnek egy tigrisnél, megint, tudtam, hogy csak illúzió. És hogy nagy valószínűséggel nem bírnék megállni a saját lábaimon.
- Vladimir – suttogtam csöndesen és reméltem, hogy csak ő hallja – Maga tudta, hogy akkor ott volt, ugye?
Ránéztem. Nem szólt egyetlen szót sem, de alig észrevehetően bólintott. Tudtam, hogy tudja, hogy mire készülök, mit akarok tenni, de reméltem, hogy nem állít meg. Nem tette. Fogadni mertem volna, hogy az egész kastély hallotta, ahogy a feje koppant a kövezeten. Érzékeltem a két tanár megdöbbenését a hátam mögött, de hidegen hagyott a jelenlétük.
- Tudta, azt is, mire készült, mit terveltek ki, Elijah meg ő, és nem szólt. Képes volt ölbe tett kézzel végignézni, ahogy megölnek mindenkit, ugye? Mert azt nem merem elhinni magáról, hogy komolyan azt hitte, egyedül ön forog veszélyben, hogy csak egy sima kis merénylet készül maga ellen, ami eleve sikertelen, mert tud róla. Aztán meg úgy gondolta, hogy a szerződésszegést akarják magára kenni, hogy mi öljük meg. Ugye? Vagy csak ennyire alábecsülte Sergeit? – Suttogtam, vagy üvöltöttem? Fogalmam sem volt. Csak markoltam az inge nyakát, mert különben szilánkosra törtem volna a kezem, és azt el akartam kerülni. Pedig igazán meg akartam ütni. Mégis volt benne annyi tisztesség, türelem, talán részvét, hogy hagyott ülni a mellkasán, hagyott ordítani. És volt benne annyi tapintat, hogy kerülte a tekintetemet.
- Ó – ahogy tisztult az agyamból a köd, rájöttem. – Akkor még nem tudott a gyémántokról és nem tudta, hogy azokat keresi. – A megvilágosodás villámként hasította át a tudatomat. Tudtam már, hogy hol van az, aminek a létezéséről fogalmam sem volt. Tudtam már, hogy a számomra oly két kedves lény halála nem volt hiábavaló. Védtek egy ékszert, amelynek a fontosságáról nem volt tudomásuk. Hisz Amanda valamelyik menyasszonyi díszébe van foglalva az, amire a mi vámpírunk annyira áhítozik.
- Tudom, hol van Toscana hercege…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Félelmek és álmok
~Scarlet Midnight~
Rémes és nyirkos helyen találtam magam, megannyi sikítás és borzalmas érzések közepette. A levegő büdös volt, doh, vér és belsőségszagú, hiába fogtam be az orrom, semmit sem használt. Mindenünnen érzések kígyóztak elő, rettegés, félelem, gyűlölet, düh és egy nagyon erős. Káröröm. Olyan intenzív és erőteljes volt, hogy nem bírtam vele, egyszerűen összeroskadtam a fal tövében, amelynek nekihátráltam. Egészen megszállt, mintha a sajátom lett volna, bár tudtam, hogy nem az, és valahol a tudatom mélyén az is világos volt, hogy az egész egy illúzió, mégsem tudtam ebben hinni. Körülöttem minden valóságos volt.
Hiába emlékeztem az nappal eseményeire, távolinak, életképtelennek tűnt mindaz. Mintha csak egy kitalált mese lett volna, vagy egy álom. Káprázat. Mindenütt egyszerre hallottam a csendet és az emberi sikolyokat és egy vámpír gonosz, fékevesztett kacagását. Immár nem csak mások félelmét éreztem, a sajátomat is.
Mert árthatott volna nekem. A közelemben sem volt, hozzám sem kell érnie, és mégis, mintha jéghideg keze a torkomra tapadt volna, alig kaptam levegőt, remegni kezdtem, majd egy sarokba húzódtam. A legrosszabb a tudat volt, hogy nem tehetek semmit. Egyre csak ismételgettem magamban, hogy ez csupán egy illúzió, amit az a rohadt kis gyűrű okozott, de nem használt. Semmi sem tűnt el, sőt a kacagás is egyre közeledett.
Aztán emelkedni kezdtem. Felemelkedtem a mocskos padlóról, a falak és a hang is eltávolodott. A jókedvet, az örömöt iszonyatos, lángoló harag váltotta föl. A rubinvörös nyelvek utánam kaptak, és megpróbáltak körbefonni, visszarántani, de nem akartam, küszködtem ellene, és végül ketten együtt győztünk.
Nyomtalanul elmúlt, ahogy az igazi álmok szoktak. Feküdtem. Lélegzetvételek halk hangja ölelt körbe, érzések és illatok kígyóztak körülöttem. Keserűmandula, az volt a legerősebb. Most már ki mertem nyitni a szemem, és Jeremi nézett rám vissza.
Láttam rajta, de tudtam is, hogy legszívesebben a fejemhez vágná, hogy mekkora egy barom állat vagyok, és talán – meglepőmód már sokadjára az utóbbi időben – egyet is értenék vele. De azt hiszem, hogy elég lesz majd akkor elismernem, ha már kicsit kevesebben hallják. Vannak dolgok, amikről nem kell mindenkinek tudni.
Azzal viszont szerettem volna tisztában lenni, hogy mi a fene történt itt. Vagy azzal, hogy ki segített kijönni abból a rémes látomásszerű álomból, de csak feküdtem, és vártam. Túl fáradt és kimerült voltam ahhoz, hogy hőzöngeni, vagy háborogni kezdjek. Egész eddig nem is tudtam, hogy ennyire ki tud lapítani egy mentális út- és érzelemhenger. De minden nap tanulok valami újat. Végül Angelique szólalt meg, és elég fáradt hangon ahhoz, hogy ne irritáljon.
- Az, hogy magához tért attól, amit tettem, egyértelműen arra utal, hogy a gyűrűn átok ül. Az átok persze lehet az elmúlt évszázadok gyűlöletének következménye, de lehet szándékos is. Persze szintén évszázados vámpírokra nem hat.
Na jó. Legalább, legalább mondják azt, hogy nem kell neki megköszönnöm. Bár, annak függvényében, milyen hulla vagyok, talán nem kérik ezt tőlem. Viszont ha azt nézzük, milyen hulla lennék, ha nem segít, akkor viszont már nem külső kényszer, hanem belső. Félreértés ne essék, ettől még nem kedvelem. De már hajlandó vagyok elismerni: nem alaptalan az óriási méretű franszhia büszkesége. Úgyhogy köszi, Ange.
Első lépés: kipipálva. Most már csak ki kéne mondani. Ám sajnos a mai látványosság elszántság és erő hiányában elmarad. Ugyanakkor, ha most nem nyögöm ki, csak később, akkor az olyan lenne, mintha azóta ezen rágnám magam. Afranc. Csak néha tudnám, miért vagyok ilyen körülményes.
Már épp sikerült elég erőt összevakarnom egy mezei „köszi” elrebegéséhez, amikor Angelique felnyalábolta azt a vacak gyűrűt, majd Vladimir kezébe nyomta. Nem mondhatná, hogy vonakodva fogadta el, ahogy a hízelgést is úgy vette tudomásul, ahogy szokta. Faarccal.
Majd végül a tanársegéd úr segítségére sietett a felettesének, és felnyalábolta. Ha egy kicsivel több élet lenne bennem, talán, esetleg megpróbálnék kárörvendeni. Csak baj van. Az, hogy én nem hogy talpon maradni, de megszólalni sem vagyok képes. Mégis vettem felé néhány részvéttel és hálával teli pillantást, csak hogy tudja: köszönöm. Néhanapján érdekes az élet. Most kivételesen nem kívántam neki, hogy megértse, miért érzek hálát.
Csak szótlanul néztem, ahogy eltűnnek az ajtófélfa mögött és hirtelen erőt vett rajtam a vágy, hogy kövessem őket. Jeremire pislogtam, aki teljesen értelmes tekintettel visszapillogott énrám. Nagyszerű, megdumáltuk. Szépen, lassan elkezdtem arra gondolni, hogy megmozdítom a jobb kezemet, utána a balt, és ülő helyzetbe tornázom magam. Gyakorlatban megmozdult a jobb kezem kisujja. Az apró örömök is örömök. Tudni kell őket értékelni.
Vladimir meg somolyogva figyelte, ahogy bénázom. Bénázunk. És ahogy ragozni tanulok. Aztán elővette azt a kis vackot, és másodpercekig csak bámulta. Jeremi viszont nem okozott csalódást, amikor gyengéden a vállam alá nyúlt, és egy mozdulattal ülő helyzetbe igazított.
Érzések viaskodtak bennem, és bambán elmeredtem a semmibe. Egy részemnek nagyon jól esett a törődés, a töretlen kedvessége, mint mindig. Ha azt vesszük, ahogy én viselkedem irányában, pláne. Mert felesleges tagadni, hogy még mindig nem tudok benne teljesen megbízni. Például hatvanöt év után sem vagyok képes elhinni neki, hogy nem fog kinyírni. Mindannak ellenére, ami akkor történt, azon az éjszakán. Mind az én hibámból.
Másrészt viszont, ilyenkor eszembe jut, hogy bizony jól megvoltam én nélküle is, százharminc évig, sőt. Még annál is jobban. Egyszerűen abba a marha nagy büszkeségembe taposott, ahogyan most pesztrált, és egyszerűen ki nem állhattam. Akartam is, meg nem is. Ilyenkor, szerintem, örül titkon, magában, hogy csak barátok vagyunk. Mert mi csak barátok vagyunk. És ezen az se változtat, hogy állítása szerint meg akart csókolni. Röhögnék, ha tudnék. Megcsókolni, engem? Ez az évszázad poénja. Majd ha kipihentebb leszek, elmesélem neki is, hadd nevessen.
Jeremi mellkasa hideg volt, mint a jég, és belül csöndes. Síri csendes. Ahogy átkarolt, dideregni kezdtem, mégsem volt kellemetlen. A fejemet a vállának támasztottam, és lehunytam a szemem és örültem neki, hogy van és hogy vigyáz rám. Igyekeztem nem elaludni, vagy legalábbis nem nagyon. Ahogy lépkedett a könyvtár ajtaja felé, lágyan ringatott, néhány kósza másodpercig, és olyan érzés volt, mint mikor régen a bátyám ringatott. Valami furcsa okból voltak olyan illúziói, hogy meg tud védeni. Pontosan úgy, ahogy Jereminek is vannak hasonlóak.
Már majdnem álomba süllyedtem, akaratom ellenére, amikor hirtelen megtorpantunk.
- Mondja – mondta Jeremi, csöppet sem barátságos hangon. Muszáj volt kinyitnom a szemem. Vladimir mellettünk állt, és majdnem ugyanolyan zord pillantással mérte végig imádott házivámpíromat, mint az őt.
- Beszélnem kell vele – Farkasszemet néztek. Remek. Ha most ez rám vonatkozik, akkor közlöm, hogy a munkaidőm lejárt, időpontot a titkáromtól kérjen.
- Majd holnap – közölte Jeremi olyan fagyosan, hogy legalább öt fokot csökkent benn a hőmérséklet. A klímát kéretik feljebb kapcsolni, mert különben tönkre mennek a könyvek, akkor pedig morcos leszek. Bár mégsem, mert nem hajók, hogy fatönkre fussanak.
- Még ma – mondta halkan az igazgató, és minden tekintélyével igyekezett Jeremi és fölém tornyosulni. Még jó hogy nem ferde, ha már torony, nem szeretnék kilapulni. – És te, kis barátom, kénytelen leszel engedni, mert a kastélyból nem juttok ki még sokáig. Nem vagy elég erős, hogy fényes nappal az utcán sétálj. Te is tudod.
- Ez nem tőlem függ – közölte összeszorított fogakkal. Iszonyatosan, égetően, pokolian dühös volt és legszívesebben az egészét az igazgatóra zúdította volna, ám mégsem tette. Okos fiú. Egy vérengzés az, amire a legkevésbé van most szükség, legfőképp ilyen apróság miatt. – Komolyan, maga olyannak ismeri Scarletet, aki ha szólni tudna, szó nélkül hagyná, hogy ölbe vegyem?
~Jeremi James~
Vladimir végül elengedett minket, ami meglepett. Távozóban még azt is közölte, hogy a tornyát és a könyvtárt összekötő folyosón majdhogynem az összes szoba üres, nyugodtan vegyünk egyet birtokba, majd eltűnt a polcok között. Én pedig Scarlettel a karjaimban útnak indultam az egyik ilyen menedéknek felhasználandó szoba felé. Óvatosan és lassan haladtam, mivel különösebb okom nem volt a sietségre. Ahogy Scarlet arcát fürkésztem, úgy tűnt, neki sincs ellenére a lassú tempó. Kényelmesen és nyugodtan feküdt, egészen ellazult, csak néha pislogott fel rám oldalasan.
Igazából szeretném azt hinni, hogy a mostani jó kislány vagyok viselkedése egyfajta kárpótlás az utóbbi idők kalamajkáiért, de ha így is van, sosem fogom megtudni.
Most mindenesetre nyugodt volt, és ha nem ismerném, még rávágtam volna, hogy élvezi a rendkívül romantikusnak tűnő helyzetünket. De ha akartam volna sem találok más magyarázatot rá. Talán elképzelhető, hogy mégis bízik bennem? Vagy legalább egy kicsit kedvel? Nem tudom, fogalmam sincs.
Mindenesetre az egyik ajtó előtt kénytelen voltam megállni, mert valaki hirtelen félni kezdett és izgatott is lett. Nahát, és egy adag kíváncsiság is motoszkált benne, aminek olyan zamata volt, mint a legédesebb csokoládénak. Bűnre csábított. Nem kell hozzá három diploma, hogy kitaláljam: Scarlet ebbe a szobába szeretne bemenni. De a félelméből arra következtettem, fontos emlékek fűződnek hozzá, amelyek talán nem kellemesek.
Mégis a vágyakozás egyre erősödött, és egyre inkább visszaszorította a félelem enyhe kesernyésségét, így bátorkodtam benyitni az ajtón. Odabenn kellemes félhomály uralkodott, és ahhoz képest meglepő volt a tisztaság. Már nem volt odabenn semmi az ágyon kívül, ami az egykori tulajra utalt volna, de én még is teljes bizonyossággal tudtam, hogy ez a karomban fekvő lány szobája volt valamikor. A vanília és a karamell illatmaradványok finoman lebegtek a levegőben, egyedi arányban keveredve a citrommal és a szerecsendióval.
Lenéztem a karomban fekvő, már majdnem alvó, nyugodt lányra és akaratlanul is elmosolyodtam. Sohasem volt még ilyen közel a valódi önmagához, ahhoz, aki lehetett volna, ha nem kellene ezt az áldásnak kikiáltott átkot a vállára vennie. Bár, bizonyos szempontból örülök, hiszen ha nem lenne bunkó, tüskés és bizalmatlan, akkor valószínűleg nem ismerhetném. Nem érte volna meg, hogy megszületek.
Gyengéden végigfektettem az ágyon, és ráterítettem a takarót. Hálásan, laposakat pislogott, halovány mosoly játszott az ajkain. Gyönyörű volt. Ilyenek az angyalok, amikor alszanak?
Néha, mint most, úgy örülök, hogy nem tudja, miket gondolok. Teljesen kiborulna tőlem. Igazából fogalmam sincs, hogy mióta érzek így, vagy miért. De azt hiszem, ezeket nem is olyan fontos tudni. Leültem mellé az ágyra, és végigsimítottam a haján, majd az arcán is gyengéden. Ő pedig furcsamód úgy simult az érintésemhez, mint egy szeretetéhes kiscica. Annyi kellemetlen pillanatot okoz nekem, amikor feleslegesen, ugyanakkor esztelenül sodorja veszélybe magát, mégis ilyenkor szinte mintha megérné. A füléhez hajoltam, és úgy suttogtam, mintha a falak sem hallhatnák:
– Halálra rémítettél, te kis esztelen – motyogtam neki. Valahogy úgy gondoltam, majd lesüti a szemét, elfordítja a fejét, de egy valamire nem számítottam:
– Sajnálom – súgta bűntudatosan. A halk hangok egyaránt simogatták az arcomat és a szívemet. – Nem akartalak…
– Css. Ne beszélj, aludj inkább – tanácsoltam neki mosolyogva. – És ha akarod, akkor… – Az ajtó felé pillantottam, hogy így mondjam, magára hagyom, ha arra vágyik. Nem válaszolt, csak nézett rám. Nem tudtam eldönteni, mit akar, aztán már mikor épp rászántam volna magam a cselekvésre, megszólalt.
- Ne. Maradj! – Talán csak képzeltem, de mintha…
- Te reszketsz… - Nem felelt, de nem nézett a szemembe. Félrefordította a fejét, és a falat kezdte el fixírozni, miközben sűrűn pislogott. Szinte tátott szájjal bámultam őt, és a születő könnyeket. A legborzalmasabb az volt, hogy fogalmam sem volt, mi váltotta ki belőle ezt. Ültem ott, mint egy szobor és csak bámultam a küzdelmét, figyeltem, ahogy a remegő alsó ajkába harap, nagyokat nyel, hogy elfojtsa a zokogását.
Önkéntelenül is odahajoltam hozzá, és csitítani kezdtem, magamhoz húztam, és így valamennyire lecsillapodott. A könnyei már megállás nélkül patakzottan, és valamitől iszonyatosan félt, annyira, hogy az én gyomrom is összerándult belé.
- Mitől rettegsz így, Scarlet? – kérdeztem halkan. – Akármi az, nem bánthat. Nincs itt. – Hogy tudatosítsam benne, lágyan végigsimítottam a vállán, majd a karján. Csak én vagyok itt, és vigyázok rá. Végül összeszedte magát annyira, hogy el tudja mondani:
- Félek… elaludni. A gyűrű… mindenki sikított és félt és Sergei meg… megölhetett volna… egy átok volt csak de… ott se volt… féltem…
Amikor újra elcsuklott a hangja, felnézett rám, könyörgőn, mintha az élete forogna veszélyben. Teljesen össze volt törve, s ezért olyasmit keresett, ami a biztonság illúziójába ringatja. Szüksége volt a jelenlétemre, hogy biztonságban tudja magát. Hogyha jönne valami, akkor legyen aki megvédi, vagy legalább felébreszti, hogy ne álmában, alattomban érje a borzalom.
Bólintottam.
- Itt maradok veled, ha ezt szeretnéd. Nem bánod, ha… - lefekszem melléd? Akartam kérdezni.
- Nem… köszönöm.
Finoman beljebb raktam az ágyon, és elfoglaltam a helyet, ahol feküdt. Előfordult nappalonként, amikor nem tudtam aludni, azon kaptam magam néha, hogy arról álmodozom, a karjaimban tartom őt. Csak átölelem, ahogy most, míg ő a vállamba temeti a könnyes arcát, és még mielőtt elaludna egyik pillanatról a másikra, ahogy szokott, gyöngéden megcsókolom a homlokát, és megígérem neki, hogy vigyázok rá, amennyire tudok, és amennyire hagyja. És még egy utolsó hálás és lapos pillantást vet rám, majd közel húzódik hozzám, amennyire ez csak lehetséges. És még hosszú órákig feküdtem, és egy idő után nem tudtam megmondani, hogy ébren vagyok-e még, vagy alszom már?
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Jeremi James, Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Titokzatos ereklye
~Scarlet Midnight~
Lefékeztem a folyosón, amint megpillantottam a fal tövébe roskadt és őszinte kárörömömre meglehetősen gyűrött, mosott rongy közeli állapotban lévő Angelique-et, aki meglehetősen mereven bámult maga elé. Nocsak, csak nem az utolsó morzsányi erejét szedi épp össze? Mintha mondtam volna olyasmit, hogy nem kellene elmennie, vagy csak gondoltam? Csak akartam volna mondani? Vagy, nem is akartam? Ilyen rosszindulatú lennék? Erre ugye nem kell válaszolnom? Ugyanis elég kiábrándító a válasz erre a minden bizonnyal költői kérdésre.
Meglepetésként ért viszont - igazi, kellemes meglepetésként -, hogy Vladimirt is itt találtam. Nem is tudtam, hogy néha hajlandó a kastélynak más részein is kószálni az irodájának használt helyiségen és a toronyszobáján kívül. Bár, ha jól tudom, a bálterembe – bár nem tudom, átépítették-e – ő sem tette be a lábát azóta az éjszaka óta, amikor először találkoztunk. Most, hogy köszönésképp rám mosolygott, valami furcsa, megmagyarázhatatlan nosztalgia vett rajtam erőt, és viszonoztam a mosolyát.
Persze csak addig, amíg Angelique kiasszony mocorogni nem kezdett. Ahogy rápillantottam, szinte azon nyomban megrohantak az érzései, és szemvillanás alatt újra a szívembe költözött a káröröm. Legközelebb talán majd hallgat egy tizenhét évesnek látszó, valójában kétszáz éves vámpírvadász ki nem mondott, de rendkívül bölcs tanácsaira. Magyarul: miután megcsapolt egy őserejű dög, ne nagyon mászkálj. Ha – most csak tegyük fel egy pillanatra - Vladimirnak az a képtelen ötlete támadna, hogy az én véremmel oltja a szomját (persze ennél ő azért kilométerekkel okosabb), akkor én is kénytelen lennék egy napig a hátsómon maradni. Persze, úgy látom a mélyen tisztelt kolléganőnek nem tanítottak meg ilyen alapdolgokat.
Újra Vladimirre néztem, aki viszont most nem is vett rólam tudomást. Kedves, udvarias és lovagias, ötszáz éves vámpírhoz illően felsegítette kedvenc tanerőmet a padlóról.
- Elnézést, hogy megtöröm a meghitt romantikát – mosolyodtam el. Valahogy ez egy olyan megjegyzés volt, ami kellett. Persze, nem a lelki békém meglétéhez volt elengedhetetlen, csak olyan… muszáj volt – csupán jelezni szeretném, hogy én is itt vagyok.
- Én is ugyanezt jelezném irányodban – csendült egy komor hang a fejemben, és egyből elszállt minden kárörömöm, de még a jó kedvem is. Nem kellett hátrafordulnom, tudtam, hogy Jeremi épp most érkezett meg, s hogy ezt testileg is tudatosítsa bennem, a vállamra helyezte a kezét. Legszívesebben… legszívesebben kiabáltam volna vele, hogy mégis mit képzel, és takarodjon. Hirtelen, valamiért… dühös lettem rá, szinte megmagyarázhatatlanul. Az érintésével együtt az érzelmei is körbeburkoltak, aggodalom, fáradtság, bűntudat. Egy elegy, amit meglehetősen utálok, főleg, ha kiadós adag elszántság is társul hozzá. Most mondjam azt, hogy éljen? Nem véletlenül kértem, hogy maradj az előcsarnokban? Nem, nem véletlenül. De visszafogtam magam, mert igazából, nem volt logikus okom arra, hogy mérges legyek. Sem arra, hogy úgy viselkedjek vele, mint egy hárpia. Mármint, egy menstruáló hárpia.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy leemeljem a kezét a vállamról, mert kissé bűntudatom támadt. Mostanság nagyon is szemét vagyok vele. Túlzottan. Néha, nem is értem, miért marad mellettem, miért nevez még mindig a barátjának. Igazából, nem érdemlem meg a törődését.
A gondolataimból Vladimir tépett ki, egy jól irányzott mondattal.
- Milyen kivételes élmény önt a társaságunkban tudni, kedves Scarlet. Épp a könyvtárba tartunk, és ha jól sejtem, ön is. Mehetnénk akár együtt is – Az arcán kedves, kérdő kifejezés ült. Aki nem ismeri, azt hiszi, ő egy rendkívül udvarias gavallér. Régi vágású, és ezért tűnik udvariasnak. A kérdése, a régi korok kódexei szerint inkább számított parancsnak, mint kérésnek, de ahogy elnéztem, ezt kettőnkön kívül senki sem érezte. Ami meglepett. Azt hittem, Angelique hallani fogja a szavak mögött megbújó merev tekintélyt. De nem.
Felmosolyogtam a szigorú igazgatóra, és utána indultam. Az igazat megvallva, szerettem volna vele néhány szót váltani szemközt, de valami azt súgta, ráérünk még azzal. Úgy éreztem, valami komoly mondanivalója van, mert kifejezetten gondterhelt arcot vágott, amíg el nem értünk a könyvtárig, ahol egy újabb kedves ismerősbe botlottunk.
Csak nem Monsieur Dirac személyesen? Nem is hittem volna, hogy ezek után itt találkozunk, hisz oly hevesen elrohant a lakásomról. Ó, micsoda véletlen! Komolyan mondom, egy komédia ez az egész. Már csak Will, Chafka, Dana és Andrew hiányzik… mint hátamra a púp, körülbelül.
Persze Iason se könnyítette volna meg a jelenlétét azzal, hogy nem dühös. Tehát immáron volt mellettem egy gondterhelt igazgató, egy elszánt hátvéd, egy dacosan sértődött Angyal, meg egy dühös tanársegéd. Legalább olyan ez nekem, mint egy érzelmi sakkjáték. Nem csak unalmas, de fárasztó is. Bár a tanáraim között lezajló hosszú, tartalmas beszélgetés (kutatni jöttünk) és a felőlük előkavargó érzelmek egyaránt azt sugallták, valami mélyebb dolog is húzódik közöttük. Valami komoly érzelmi szappanopera, egészen hasonló a közöttem és Jeremi között feszülőhöz.
Sosem hittem volna, hogy valaha is lesz közös vonásom Angelique-el, de úgy látom, végre ezt is kipipálhatom a listámon. Életem értelmet nyert. Ah. Micsoda sablonos frázis erre a katarzisra. Megtaláltam a lelki társam, a magam teljességét, elveszett felemet. Na jó, már csak az a kérdés: a gyomortartalmam vajh’ mikor hagyom el?
Hamarosan… - nyugtatott meg egy hang a fejemben.
Nagyszerű.
Most hogy meg volt a puszi-puszi-édesviszontlátás Vladimir előrelépett, és az ajtóval kezdett el babrálni, én meg tiszteletteljes tekintettel figyeltem a ténykedését. Ennyit megengedhetek magamnak, hiszen ezt az ajtót még majdnem két évszázaddal ezelőtt én magam zártam be, mégpedig nem kulccsal. Bár, mivel ő azóta itt lakik, valószínűleg volt ideje gyakorolni. Nem is kevés.
Belépve a terembe szinte meglepetten tapasztaltam, hogy semmi sem változott. Na jó, letörölték a polcokat. Ám a könyvek ugyanabban a sorrendben voltak, ugyanúgy kategorizálva. Még a szekrényeket, az asztalokat sem mozdították el jelentősebb mértékben. Csak amennyire a takarítás azt megkövetelte. Egy pillanatig csodálkozva meredtem az igazgatóra, ahogy méltóságteljes lépteivel elindult a polcok között, s végigsimított a könyvek gerincén. Vajon melyik könyvet keresi?
Végül megtudtam. A vaskos, ősrégi enciklopédia kinyitva landolt az én és francia kolleginám magasra tartott orra előtt. Nyitva, természetesen. Mert egy ötszáz éves vámpír vagy őrült, vagy végletekig kifinomult és elegáns. Ez a férfi pedig az utóbbi kategóriába tartozik.
A mellettem álló lila szemű isten te… csapásával szinte egyszerre indultunk el a könyv felé, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni azt a mosolyt Vladimir arcán. Ha az jár a fejében, hogy még egy hasonlóságpont, kénytelen leszek elválasztani az említett testrészét a nyakától. És akkor bajban lesz. Hacsak nem ő a hétfejű sárkányvámpír, akinek ezzel még maradna hat feje.
Mindazonáltal nem töprenghettem tovább a kérdésen, belepillantottam a könyvbe, és összerándult a gyomrom. Szembe találtam magam egy halomnyi vámpírral, azok közül is a jelentős családok leghírhedtebb tagjaival. Kénytelen voltam nyelni egyet. Mert ő is ott volt. Dmitrij Rurikov hihetetlenül kék tekintete nagyban hasonlított az Orlovokéra, de sokkal szürkésebb volt annál. A fiatal arc engem, pontosabban a portré rajzolóját figyelte. A múlt egy darabja. Ezt az enciklopédiát még Emily kezdte el, a legöregebb vámpírok képeit ő maga festette bele. Csodálatos, egyedi könyv volt ez. Gondolom, említeni sem kell, hogy nem egyedül hozta létre, hanem Dmitrij is aktívan közreműködött benne. A mai napig nem értem, miért került bele. Én az üköm helyében kihagytam volna innen. Talán csak viccnek szánták. És immáron évszázadok óta ott feketéllet a kereszt a neve mellett, és a zavaros kusza betűk mellette vérvörössel hirdették gyilkosának a nevét: Emily Midnight.
Igazándiból nem kellett több pillantást vetnem erre a két lapra, mert tudtam, hogy kinek a neve mellett nincs kereszt. Ha valamit naponta egyszer minimum fél óráig bámulsz, akkor beleég a retinádba, akár akarod, akár nem. Márpedig nem volt nap, hogy elmulasztottam volna megtekinteni ezeket az oldalakat.
Sergei Morozov, szintén öreg és orosz. Az összes koros, híres és gonosz vámpír orosz származású. Ez szabály. Vagy francia. Kivételes esetben román, magyar vagy bolgár. Gondoljunk csak Karózós Vladra, vagy Báthory Erzsébetre, bár az ő vámpíri mivoltát a mai napig vitatják. Nem csak az emberek, de a vámpírok is. Ugye, tudott valamit a csaj?
Bár Sergeiről sem volt sokkal több információ. Sőt, mondhatni semmi. Ettől a pár sortól nem lettünk okosabbak. Bár a valószínűleg kedves ősöm festette portréról világító szempár túlontúl maradandó volt, és elvonta a figyelmet a kép mellé skiccelt címerről, ami ismerős volt, de fogalmam sem volt, hogy honnan.
Tehát végül ő lesz az, akit meg fogok ölni. Már a közelgő vérontás eshetősége is izgatott örömmel töltött el. Vér. És akkor, hirtelen mintha… újra hatalmába kerített az az érzés, ami korábban a folyosón. Egyetlen pillanat alatt évszázados düh lobbant fel bennem, és hiába rángattam a gyeplőt. Arrébb toltam a drága könyvet, hogy ne legyen baja, és így Isaon is szemügyre vehette, én pedig elindultam előre.
Jeremi fogott le. A szorítása olyan erős volt, mint a legerősebb bilincs, amivel valaha is fogva tartottak. Átölelt és befogta a számat. Hiába haraptam, hiába akartam üvölteni, nem hagyott. A fejét megtámasztotta a vállamon és a fülembe suttogott. Le akartam rázni. Meg akartam tőle szabadulni, hirtelen az sem érdekelt, hogyan. De hiába rúgtam, martam, nem eresztett. Vergődhettem, de már biztonságban voltam a karjaiban, ahogy a környezetem is.
Vladimir egy pillanatig értetlenül, majd aggódóan pillantott rám. Nem tudta mire vélni. Őszintén szólva én sem. Jó, igaz, eredetileg is dühös voltam, nem is kicsit. Angelique-től és Iasontól elég nagy mocsokság volt, hogy visszatartották az információkat, és emiatt olyanok is meghaltak, akiket amúgy megmenthettünk volna. Ráadásul az én területem vadásznak, az én levesembe akarnak beleköpni. Abból meg nem esznek. Hogy őszinte legyek, őkisasszonysága a pofont is megérdemelte. De az élete így is csak Jeremin múlt. Ha ő nem lett volna, miszlikbe aprítom puszta kézzel, és még Vladimirnak sem hagytam volna, hogy megfékezzen. Erre egyedül ez a fiú képes itt mögöttem.
Az érzéseim lassan párologtak el, idegen utóízt hagyva maguk után, amelyekkel nem törődtem. Puhán megcsókoltam a számat befogó tenyeret, és hátrahajtottam a fejem. Csak enyhe jelzés volt, ám ő értette. Elengedte a számat, de nem szűnt meg ölelni.
A lila szemek meg úgy néztek rám, mintha most szálltam volna ki egy Mars-járóból, és hirtelen a földi radioaktivitástól három fülem nőtt volna az orrom közepére. Meg két új szemöldököm a szám helyére.
Végül mégis elfordította a fejét. Vladimirt bámulta, aki megint mosolygott, és megint énrám. Ezek szerint őt nem leptem meg. Vagy igen, de ez tetszik neki. Fantasztikus.
- Most, hogy végre-valahára Scarlet kisasszony is képes figyelni elmondanám, hogy mennyivel tudok jómagam többet a könyvben szereplő pár szónál – a hangja komor volt, és még én is meglepődtem rajta.
Hosszú, ám csöppet sem unalmas fejtágítás következett, amitől zsongani kezdett a fejem, még a szünetekkel együtt is zavaros volt az egész. Ez a gyémánt dolog… nos, enyhén hihetetlenül hangzott elsőre, de az a gond, hogyha valami köré ilyen legendák szövődnek, az nem véletlen. Még a tudatlanok is megéreznek olyan dolgokat, amelyekhez nem értenek. Ezt szerencsének, meg hatodik meg egyéb sorszámmal illetett érzéknek nevezik.
De egyben aláásta az amúgy is roskadozó lábakon álló agyműködésemet. Először is azért, mert az éjszaka eseményeit tekintve nekem kötelezően elő lenne írva az alvás. Másodszor, nappal van, és máskor nem tudok pihenni.
Hirtelen felkaptam a fejem, még a nyakam is reccsent belé. Gyémánt a családom birtokában? Kizárt. A tehetősebb rokonok túladtak volna rajta, mielőtt bárki más magáénak akarhatta volna. Nálam biztosan nincs, mert szándékosan nem tartottam meg semmi értékeset. Csak néhány családi kacatot, főleg olyanokat, melyekhez emlékek is kötődnek. A többi „tulajdonomat” közkinccsé tettem. A régi képek múzeumba kerültek, a kastélyból ugye vámpírsuli lett, a könyvtár meg… az is használható.
Mégis, ami komolyan, igazán és ténylegesen döbbentett, az Vladimir figyelmeztetése volt. Először vetett egy jelentőségteljes pillantást rám, majd Angelique-re, majd úgy mondta a mondatot, mintha figyelmeztetés lett volna. Pont mint, mint régen, de most… sokkal nyíltabban fogalmazott:
- Épp elég probléma a kettő példány birtoklása is ahhoz, hogy egyikük se próbáljon maga Sergei nyomába eredni. Amíg nem szerzi meg a másik kettőt, addig lehet esélyünk közösen megakadályozni a tervét… de később már nem. Ez pedig különösen fontos, ha azt vesszük, hogy Sergeit nem állítja meg se könyörgés, se kérés, és kifejezetten imád gyilkolni.
A szavait csönd követte. Óriási, visszavonhatatlan és üres. Szinte nyomasztó. Valakinek ezt meg kell törni, de ahogy végignéztem a többieken, valahogy egyikük sem úgy festett, mintha ekkora terhet magára bírna venni. Tehát nekem kell. Mily hősies, mártírhoz illő tett… oh. Csak hasra ne essek magamtól…
- Nekem lenne egy kérdésem – Egyenesen Vladimir szemeibe néztem. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni minden zavaró körülményt. Jeremit, aki még mindig átölelt, Angelique-et, aki arra vár, hogy őt okolva, kifakadva eláruljam a gyűrűt. És igen, jól sejtette, a kis titkáról akartam beszélni, de megkímélem az árulkodó óvodás hangnemtől. – A birtokomba jutott egy gyűrű, amely Sergei tulajdonát képzi, illetve képezte és, nos… meglehetősen erős mágia itatja át.
Vladimir felvonta a szemöldökét. Fordítok: „Ezt mégis honnan tudja?”
- Elkövettem azt a hibát, hogy puszta kézzel értem hozzá – immár nemcsak ő, de egy lila szempár is meglehetősen érdeklődően figyelt. Bár, lehet hogy inkább csak lesújtó volt. Csak a szemem sarkából láttam, de nem voltam rá kíváncsi. Nem kezdem el neki magyarázni, hogy milyen képességeket örököltem, mert akkor még holnap is itt állunk, de az igazgatónak nem kell magyaráznom. Sőt, magyar béznem sem kell neki.
- És? – Nahát, egy mondat…
- Én… tartok tőle, hogy… nagyon erős érzelmek fűzik hozzá, amelyek hatnak rám. Mármint, az iménti kirohanásom… – Nem, nem kérek bocsánatot. Nem, nem mentegetőzöm, tényeket közlök. De ezt most nem állok le részletezni, mert az már tényleg mentegetőzés lenne. – és korábban is, a folyosón.
- Itt van most az említett tárgy?
- Nálam van – mondta Jeremi, és már nyúlt is a zsebébe, hogy átadja. Nem túl diszkréten elhúzódtam. A düh akkor legyintett meg, amikor az a vacak a közelembe került, és nem kívánom másodjára is szilánkosra törni az öklöm.
Hála az égnek, semmi sem történt. A kis ereklye gond nélkül cserélt gazdát, így szembe találtam magam Miss Felhúzott Szemöldökkel. Vagy hülyének néz, vagy idiótának tart. Azt hiszem, nincs lényegi különbség…
Mr. Orlov gond nélkül zárta össze az ujjait fölötte. Semmi hatással nem volt rá az a kis vacak. Jeremire úgy szintén. Valószínűleg Iason és kedvenc tanárnőm keze ügyében is volt jó párszor azon időintervallumban, amíg náluk volt. Költői kérdés: Csak én vagyok ilyen szerencsétlen?
- Semmi különöset nem tapasztalok rajta – állapította meg az igazgató. Sóhajtottam. Gyengéden lefejtettem a vállamról Jeremi ujjait, és kinyújtottam a kezem. Ha az igazamról van szó, akkor semmi sem érdekel. Márpedig, be kell bizonyítanom, mert különben sérülne az önérzetem. Hurrá.
A kis fémkarika engedelmeskedett a gravitációnak, és én is vele együtt zuhantam a sötétség felé. A saját sikításom sem érhetett utol.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Meglepetés hat cukorral
~Jeremi James~
- Scarlet, nyisd ki ezt az istenverte ajtót! - üvöltöttem, és minden egyes szótagnak egy ökölcsapással adtam hangsúlyt, melybe beleremegett a minket elválasztó elem. - Nyisd ki, vagy betöröm!
Üvöltöttem, miközben újra és újra támadást intéztem az ajtó ellen. Rettegtem. Úgy, ahogy soha még ezelőtt. Most elrontottam mindent, összezúztam minden bizalmát. Soha nem fogja elhinni nekem, hogy ez mindössze egy csók akart lenni, és nem egy igazi gyilkossági kísérlet ellene. Hiszen olyan nem történhet meg, hogy egy vámpír beleszeret egy emberbe, mert a fajtámnak nincsenek érzései. Ha ez így van, nem vagyok vámpír.
Összerogytam az ajtó előtt, teljes tanácstalanságban. Mit csináljak most? Nem fog beengedni, makacsabb ő annál, s az, hogy ez a vacak nyílászáró nem esett még atomjaira, csak azt jelenti, hogy varázslattal van bezárva. Olyan erővel, amit a természet a vámpírok gyilkolására fejlesztett ki. Komoly erő kellene hozzá, hogy áttörjem. Olyan, amilyen nekem nincs, de… annak a vámpírnak, akit az erdőben láttunk, annak van. És csak a jó ég tudja, hogy mi fog történni miután mindent tud, amiről Angelique tudott, aki tud Scarletről, tud rólam, tud a suliról, és arról hogy nyomozunk. Én nem értek a dologhoz, ehhez az egész vámpír-hajtó-vadász őrülethez, csak azt tudom, hogy az a dög immáron tudja, hogy mi is a nyomában vagyunk. Szinte…szinte biztos vagyok benne, hogy ezért ivott Ange véréből, nem, mert nem talált jobbat.
És mi mit csinálunk? Én itt szenvedek, ahelyett hogy tennénk a dolgunk, és akadályozom Scart is mindenben. A hülye gondolataimmal, az hülye érzéseimmel, amik most neki is meg nekem is útban vannak. Ő mit csinál? Duzzog. Már csak azért is…
Rettenetes sikítás rázta meg a szobát, olyan erejű, hogy egészen lesápadtam bele, már ha egy két lábon járó hulla képes ilyesmire, majd egy pillanattal később újult erővel indultam neki a szerencsétlen, jobb napokat is megélt ajtónak, amely végül átok ide, átok oda, megadta magát a természetnek, és finom faforgáccsá porladt szét.
A látvány, mely fogadott, annyira elképesztő volt, hogy széthullott körülötte minden más. Főképp az idő, amely mintha eltűnt volna. Megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan és megérthetetlen volt.
Scarlet a kádban feküdt, látszólag kábán, ájultan, s hideg vízcseppek zuhantak a fejére, mely a kád szélén pihent. Vörös haja elkínzott arcára tapadt, melyen valamiféle furcsa önkívület tükröződött. Egyik kezével a kád szélét markolta, mégpedig olyan erősen, hogy ujjai alatt végigrepedt a csempe, a másik keze, amellyel megütött, mielőtt bezárkózott volna ide, ernyedten lógott a padló felett. Szilánkosra tört ökle furcsa fehér fényt árasztott magából. Az agya azonban valami bizarr és megmagyarázhatatlan oknál fogva teljesen üres volt, s az érzései közül sem tudtam semmit kivenni, csak pokoli fájdalmat. Nem értettem, mi történik vele, csak álltam bambán, és néztem. Tudtam, hogy egy lépéssel sem mehetek közelebb, mégis majd beleőrültem a gondolatba, hogy innen kell végignéznem ezt, teljesen tehetetlenül. Mégpedig úgy, hogy nem értek semmit.
Azt hiszem, ez az, amiről nem hajlandó mesélni soha. Egyszer, még tapasztalatlanabb voltam vele kapcsolatban, s tudatlan is, megkérdeztem miért lehetséges az, hogy ember létére halhatatlan. Még arra is tettem néhány megjegyzést mennyire irigylem, hisz neki nem kell másokon élősködni az életben maradásért. A szokásos kesernyés stílusában csak annyit tett hozzá, hogy: „Hát igen, jól kitalálták.” Sosem volt hajlandó elárulni, hogy kik és mit fundáltak ki olyan jól, de nem nyaggattam nagyon miatta. Nem akart róla beszélni, bár mindig is reméltem, hogy egyszer bízni fog bennem annyira, hogy elmondja.
Most viszont, a puszta véletlennek köszönhetően rájöttem. Nem olyan király dolog ez, mint ahogy kívülről tűnik. Nem halsz meg, de ember vagy. A csontjaid eltörnek, az idegek sérülhetnek és nem egy leányálom, míg helyre rakja magát a test. Talány gyorsabban gyógyul, mint egy átlagos ember, de – azt hiszem – ez csak harc közben fontos. Ha pedig biztonságba kerül, akkor az egész hosszú fájdalmas kínszenvedést belesűrűsödik neki néhány pillanatba. Ez lenne az, amit olyan jól kitaláltak?
- Ki lehetett ilyen mazoista állat, hogy megtartotta a fájdalmat, amikor örökre sebezhetetlen? – csúszott ki a számon döbbenten. Nem vártam rá választ. Mégis meglepett…
- Az ükanyám, Emily – motyogta Scarlet elhalóan, majd mosolyogva és fáradtan rám emelte zöld, tekintetét egy pillanatra. – Hogy ne felejtsük el, milyen embernek lenni.
- Ezt jól kitalálta – morogtam hitetlenkedve, mire ő nem felelt, csak szkeptikusan mosolygott. – Bocs, hogy… - akartam mondani.
- Hogy meg akartál harapni? – kérdezte. A hangja olyan furcsán és távolságtartóan csendült most, mintha épp csak most jutott volna eszébe, s épp most öntötte volna el a düh. Vetettem rá egy fáradt pillantást. Nem szeretem, ha befejezi a mondataimat, mikor fogalma sincs róla, mit akarok mondani. Dacosan összefontam a karom.
- … hogy meg akartalak csókolni. De én vagyok a hülye.
Hitetlenkedve, sőt, döbbeneten nézett fel rám, majd egy szkeptikus fintort sikerített. Vagy nem hisz nekem, vagy a fülének. Lényegtelen. Nem számít. Most van ennél jobb dolgunk is.
- Hozok egy kávét, szedd össze magad. Dolgunk van. – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, mire ő egy vakkantás szerű hanggal válaszolt.
- Fura, én is épp ezeket akartam mondani. Még mindig hallod a gondolataimat? – nézett rám bűntudatosan.
Megdöbbentem. Ekkor ugrott be, hogy a fejemben cikázó összes gondolat a sajátom, egy sem tartozik hozzá. Egy pillanat alatt végigvizsgáltam az összest, de ugyanazt tapasztaltam.
- Nem. Hihetetlen, de nem… Hét cukorral kéred, ugye?
- Ma csak hattal – mosolyodott el. Láthatóan megkönnyebbült, hiszen a feje most már újra, és teljes egészében az övé, s arra gondolhat, amire csak akar. Nem kell azzal törődnie, hogy mit gondol, mivel nem borít ki. Csináltam egy hátraarcot és fütyörészve indultam neki a konyhának, amikor Scarlet a nevemet kiáltotta. Visszafordultam a küszöbről még. Láthatóan küszködött azzal, hogy mondjon valamit, de meggondolta magát. Talán bocsánatot akart kérni, mert szilánkosra törtem az öklét az arcommal? Nem, az nem vallana rá…
- Tegyél egy kitérőt a vendégszoba felé, légy szíves. Iason elhagyott valamit.
~Scarlet Midnight~
A szobát lassan a kávé frissítő illata töltötte be, mely egészen felfrissített a szörnyű állapotból, miközben kellemesen hideg víz csorgott végig a hátamon. Igyekeztem gyorsan végezni, mivel ajtó híján bárki megláthat. És akkor bárki igencsak nagy bajban lenne, ugyanis kénytelen lennék belefojtani a vízbe. Persze csak azután, miután kitoltam a szemét.. Mert én ilyen kedves és humánus lélek vagyok.
Bár igaz, máskor negyed ennyi időt se pazarolok a tisztálkodásra, csakhogy a csontregeneráció mindig jobban igénybe vesz. Nem is beszélve arról, hogy mindig szörnyen fáj végighallgatni Emily hangján a kiselőadást, hogy miért volt szükség erre az eljárásra. Mintha ugyan a családi kalendárium nem őrizte volna meg eléggé terjengősen a történetet, azt a történetet, ami szégyenfolt a Midnight család hírnevén. „Csak azért, hogy okulj belőle.” Pff. Hánynom kell. Képmutatás felsőfokon. Ha jobban belegondolok, ez is családi ökörség. Illetve örökség. Mindenki tekintse, aminek akarja.
Miután végeztem, gyorsan magamra kaptam néhány kényelmes göncöt, és a konyha felé vettem az irányt, ahol kedves házi vámpírom már várt rám, a konyhapulton ücsörögve. A bögrémet, mely felett finom vízpára kavargott, a kezében tartotta.
Mély levegőt vettem, mikor lefékeztem mellette és elvettem tőle a kérdéses tárgyat. Egy hajtásra ittam meg az egészet, annak ellenére, hogy tűzforró volt és leégette a nyelvem, de – most mondanám hogy sajnos, de nem mondom, mert hazudnék – nem érünk rá egész éjjel.
- Mit találtál a szobában? – kérdeztem türelmetlenkedve, mire ő megforgatta a szemét, majd a zsebébe nyúlt.
- Ezt. Egy gyűrűt. Férfié, úgyhogy biztos Iasonhoz tartozik. Kieshetett a zsebéből, amikor…
Ahogy hozzáért az az átkozott tárgy a kezemhez, menten elmosódott a konyha, és minden, ami hozzá tartozott. Egy pillanatra zuhanni kezdtem, ahogy megrohantak az érzések. Rengeteg-rengeteg dolog, vágyak, düh, erőszak, kegyetlenség, emlékek… megannyi áldozat. Minden, minden sikítani kezdett a fejemben, méghozzá egyszerre. Nem bírtam tartani. A kis fémkarika egyszerűen kihullott az ujjaim közül.
Mint aki jég alól bukkan fel, olyan érzés volt elengedni. Zihálva vettem tudomásul, hogyan koppan a kezemből kihullt tárgya mosogató fémtálcáján, miközben én úgy kapaszkodom a pultba, mintha tán az életemet mentené meg a tengeren.
- Ez nem az övé – néztem fel Jeremire, és éreztem, ahogy a düh elborít. Egy mocskos, rohadt vámpíré, azé a szemété, aki elintézte nekem a vendégeket éjszakára, aki kis híján megölte Jeremit, aki megölt annyi más embert itt. És akire hónapok hossza óta eredménytelenül vadászunk. Ez a dög…ez a dög. Nekem. Ki kell őt nyírnom.
- Meg kell keresnünk. És meg kell ölnünk.
- Iasont? – nézett rám Jeremi értetlenül. Ó, hogy a… ilyenkor annyira szeretnék értelmet verni a fejébe. Csak a mai éjszakából kiindulva inkább nem tenném. Egyszer elég végigszenvednem a gyógyulást, egy éjszaka, nem kérek többet.
- Nem, nem őt. Azt, akivel te már találkoztál, és akinek köszönhetjük, hogy kedvenc tanárnőm szagától bűzlik az egész ház... – morogtam, majd lenéztem a tárgyra. Előástam egy kanalat, majd azzal vettem ki a mosogatóból. Jobbnak láttam, ha nem érek hozzá.
Nem elég hozzá, hogy rendkívül erős mágia és érzések fűződtek ehhez a vacakhoz, ilyen kellemes éjszakák után különösen fogékony voltam rájuk.
- Tedd el és menjünk! – parancsoltam rá Jeremire, aki szó nélkül teljesítette a dolgot, majd felpattant.
Mielőtt még elmentünk volna, beátkoztam az ajtót, és vetett egy gyors, megrovó pillantást felé, és igyekeztem belesűríteni az ajtót fogsz szerelni melléktartalmat is, hátha felfogja, hogy csinos, félholt, majdnem holt, francia tanárnők kedvéért nem rugdosunk be ajtókat, majd anélkül, hogy egy szót is szóltam volna hozzá, elindultunk előre. Mintha az árnyékom lett volna, úgy követett, s egy darabig csendesen baktattunk egymás mellett.
Nem mintha megsértődtem volna, csak egyszerűen nem bírtam volna vele emberi hangnemet megütni, pedig most leordítani a fejét a helyéről, azért mert… mert… állítása szerint meg akart csókolni, a legeredetibb időpocsékolás lett volna a világon. Ugyanakkor, azt is tudtam, hogy valamiféle magyarázatot nyílván fog kérni arról, hova rohanunk ilyen lelkesedéssel.
- Scarlet, hova…?
- Iskolába – mondtam, meg sem várva, hogy befejezze, amit mondani akart.
- Amikor már nyomon vagyunk? – döbbent meg teljesen. – Te iskolába akarsz menni és idiótaságokon vitatkozni Charlotte-tal, ahelyett hogy véget vetnénk az idegen vámpír gaztetteinek?
Ezt hallva megtorpantam, mire ő is. Rápillantottam, és minden magassága ellen is úgy nézett ki, mint egy makacs kisgyerek.
- Francot akarok menni – nevettem el magam. Látva a reakcióját, ő valóban elhitte, hogy mi most bemegyünk az órákra. Egy, már az éjszaka fele eltelt. Kettő, eszem ágában sincs azt a cemendét bámulni egész éjszaka. – Legalábbis az osztályba biztosan nem. Ellentétben…
- Ellentétben mi? – kérdezett vissza szkeptikusan.
- Nos, a könyvtárba megyünk, hogy megtudjuk, hogy kihez tartozik az a gyűrű a zsebedben. Úgyhogy legyél szíves igyekezni, mielőtt a tulaj megérzi, hogy egy kispályás vámpír zsebében van a legféltettebb kincse.
- A könyvtárba?
- Jah. Utána nézünk a vámpírnak, a gyűrűnek, és úgy érzem, ki kell műveljem magam a félvámpírok biológiájából is.
- De hát oda új diákot nem engednek be. Csak ha már fél éve az iskola tagjai…
Muszáj volt nevetnem, mire ő elhallgatott. Most jutott eszébe, hogy mekkora baromságot mondott. Engem nem igazán érdekelnek azok az istenverte szabályok. Bár az az igazság, hogy most az egyszer, törvényesen fogom betenni a lábam oda.
- Mégis hogy gondoltad, hm? Bemegyünk és kész. Nekem jogom van bemenni abba az átokverte könyvtárba, bár ha nem lenne is bemennék. Hiszen tudod.
- Jogod?
- Jah – rávigyorogtam, miközben újra elindultam előre. – Tudod, Jeremi, az a kastély a szüleim halála előtt, a miénk volt. Azután eladtam. Egyedül élni abban az óriási házban pocséklás lett volna. Az igazgató megvette, és a Vámpír-Vadász béke értelmében iskolát nyitott. Elfogadták, mert így könnyebb kontrollálni a fiatalokat, mint egyenként levadászni az utcán mindet. Főleg azoknak, akik gyengék, és egy székben ülve másoktól várják el, hogy megmentsék a hájas seggüket.
Szinte hallottam, ahogy leesik az álla, de amikor hátrafordultam, csak egy csodálkozó szempárral találtam szemben magam.
- Hogy lehet, hogy a könyvtárba szabad bejárásom van? Egyszerű… ez volt a kikötésem az adás-vételi szerződésben. Igyekezzünk, jó? Lassan pirkad.
Bizony hosszú út vezetett fel a könyvtárig, rengeteg lépcső és folyosó. Ez volt az egyetlen terem, amiről tudtam, hol van. Jereminek meghagytam, hogy várjon meg az előtérben, az első szinten, mivel a könyvtár egy toronyban volt, így két út vezet oda, majd kettesével szedve a fokokat elindultam fölfelé. Az egyik az volt, amin ő őrt állt, a másikról viszont nem számítottam látogatóra, mivel az a folyosó az igazgató hálójához vezetett. Legalábbis úgy tudtam, hogy oda költözött be.
A folyosón azonban, igazi meglepetésbe futottam...
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Jeremi James, Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Éjjelbe hulló nappal
~Jeremi James~
A nap utolsó sugarai végigsimítottak az arcomon, lágyan és kedvesen ébresztettek a sötétségből, amelybe süllyedtem, nem is túl régen. Gyakorlatilag nappalnak számított még az óra szerint, de már esteledett. Scarlet, aki mindig a napnyugtával ébredt, most az egyszer még a matracán pihegett csöndesen. Az én matracom mellett, karnyújtásnyira tőlem. Olyan álom volt ez, ami régóta rohan előlem, de sohasem értem még utol. Most viszont, most viszont alig néhány centire hevert tőlem, miközben békésen álmodta a maga álmait.
A lemenő nap vérző fénye az ő arcát is simogatta, mely így lángolóbbnak tűnt, mint bármikor az életben. Mégis szinte sápadtan ragyogott a feje alatt elterülő égővörös hajzuhatag felett, érdekes kontraszt volt, gyönyörű. Valahányszor láttam, mindig így aludt, mint holmi ősi istennőről formázott eleven szobor.
Imádtam nézni, amikor aludt. Főként azért, mert ilyenkor nem volt sem dühös, sem gőgös, nem volt visszautasító, szomorú. Ilyenkor lehetett látni az igazi Scarletet. Akit senki sem ismer. Még önmaga sem.
Érdeklődve figyeltem minden vonását, hogy minél jobban emlékezzek arra, amilyennek most látom, hogy könnyebben el tudjam viselni a felébredése után. Embert és vámpírt próbáló feladat, ezt még én is elismerem. Mégis pont az teszi érdekessé, hogy nem egyszerű, hogy minden pillanata maga a földre szállt pokol. Még azt is elviselem, hogy ilyen átkozottul vonz a vére. Olyan íz és illat, ami mellett minden más csak keserű gyógyszer az érzékeid számára.
Megint éreztem azt a késztetést, amit az elmúlt napokban már annyiszor, pedig tudtam, hogy el kell fojtanom. Rettegtem, hogy ha egyszer elvesztem az irányítást önmagam felett, akkor ezzel az ő bizalmát is összetöröm. Márpedig ez semmiképpen sem fordulhatott elő.
Attól hogy elveszítsem a fejem ma, csak az mentette meg, hogy minden átmenet nélkül aludt el abban a másodpercben, amikor még hezitáltam. Más nem térített volna észhez. Tudtam, hogy el kell fordulnom, különben érdekes ébredésnek nézett volna elébe ez a csöpp, Isten csapása. Ám ez sem hozott megkönnyebbülést, mert bár már nem láttam, a vérének illata még mindig olyan csábítóan örvénylett a levegőben, hogy a rég elfeledett gyomrom is belekordult.
Kitámolyogtam hát a konyhába, és a hűtő felé vettem volna az irányt, de megtorpantam. Szokatlan volt, hogy van már valaki a konyhában, egy idegen vámpír idegen illata lengte be a helyiséget, de akárhogy néztem előre, nem láttam a kimerültségtől és a furcsa félhomálytól. Az édeskés illat viszont elárulta a tulajt. Fenyőgyanta és fahéj. Csak és kizárólag Angelique vére lehet.
Egy pillanatra elbambultan meredtem felé. Mit keres ő itt? Azután eszembe jutott minden, és az is, hogy neki még ágyban kéne lennie leginkább.
- Te meg mit keresel itt ébren...? - hozzá akartam tenni, hogy jobb lenne, ha visszamenne az ágyába, de egyetlen pillantással belém fojtotta a szót.
- Ki akarok jutni. És a kedves öö… barátnőd túlságosan alaposan elzárt minket a külvilágtól.
Kijutni? Ó, szóval Scarlet ajtót zárt, mégpedig nem kulccsal, ezek szerint. Akkor innen tényleg se kis, se be...
Várjunk csak, mi ez a várakozó felállás? Csak nem? Nem fogom felkelteni. Végre alszik, végre nyugalom van, végre igazán önmaga, nem fogom felkelteni. Először is biztosan megpróbálja betörni az orromat, de ha nem töri el a kezét a műveletben, akkor is ezer apró darabra átkoz utána.
Mégis ránéztem a makacskodó nőre, a lila szemekre, és nagyon reméltem, hogy egyszer ezt még megtorolhatom rajta. Én felkelthetem, de abban nem lesz köszönet.
Visszatértem hát a szobába, ahol a rémek réme az igazak álmát aludta. Letérdeltem mellé, s gyengéden megszorítottam, majd megráztam a vállát, s félhangosan elsuttogtam, hogy ébredjen. Nem mozdult, még csak a szeme sem rebbent, de a gyorsuló szívverése jelezte nekem, hogy bizony nem örül nekem.
- Te, Scarlet - morogtam a fülébe. - Charlotte-ot épp most húzzák karóba az utcán. Nincs kedved segédkezni?
Enyhén megrezzent az ajka, majd végül kelletlenül kinyitotta a szemeit. Egy pillanatig úgy nézett rám, mintha nem is tudná, hol van, vagy ki vagyok, aztán a szeme megtelt a szokásos búskomor csillogással.
- Már nem csak a gondolataimat, az álmaimat is végignézed? - kérdezte halkan. A gondolatai között felbukkantak a szokásos öntépő, önvádló kétkedések, muszáj volt gyorsan válaszolnom rá.
- Nem. Csak gondoltam örülnél neki, ha ilyen gyönyörű gondolatokkal keltenélek.
Vetett rám egy hálás pillantást, majd, mintha valami megérzés vezette volna, szó nélkül elindult a konyha irányába. Amint meglátta ki vár rá, egy pillanatra éreztem fellobbanni a dühét, amely szinte azonnal elpárolgott, még igazán dühösnek lenni is fáradt. Már azelőtt tudta, hogy Angelique menni akar, hogy ő egyáltalán említette volna.
- Avataa. - Ennyit hallottam, azután már csak a haragos hangját. Nem érdekeltek a szavai, nem érdekelt mit gondol arról, hogy itt hagyják a nyakunkon Iasont, sem az, hogy mennyire fontosnak tartja magát megint. Sokkalta inkább igyekeztem arra a lányra koncentrálni, aki mellett reggel felébredtem, miközben igencsak dühös voltam Angelique-re, mert elvette tőlem.
~Scarlet Midnight~
Miután Miss "önfejű vagyok és nem árulom el mit tudok, hogy jól pukkadj meg" elment visszahanyatlottam a matracomra. Egyszer csinálok egy hetet, hogy bezárkózom a lakásba és alszok, és alszok és alszok. Ja és a változatosság kedvéért alszok.
Volt most nála nagyobb problémám is, mégpedig nem is egy. Valami furcsa és kifacsart oknál fogva a velem élő Jeremi sorsa jobban izgatott, mint a lilaszemű félvámpír öngyilkossági kísérletei. Csináljon, amit akar, nekem teljesen mindegy.
Amúgy is, szinte biztos voltam benne, hogy Iason, amikor felkel roppantmód dühös lesz. Roppantul nem tudott meghatni ez sem.
Jeremire néztem, aki elmélázva bámult ki az ablakon, így önkéntelenül is arra néztem. A fák koronája felett még lehetett látni némi mélybíbor derengést, de már homály fedett be mindent. A nappal lassan éjjelbe hullott.
Visszanéztem rá, és akkor realizáltam, hogy még mindig a tegnapi, koszos, véres és szakadt cuccai vannak rajta. A koszról és vérről nem tehetek, viszont a szakadások nagy részét én alkottam, amikor birkóztunk. Pedig amúgy még megmenthető lett volna. Valamiért zavarba jöttem tőle. Úgy viselkedtünk, mint holmi ötéves kölykök, de a baj nem itt volt. A baj ott volt, hogy nem emlékeztem rá, mi történt mielőtt felébredtem. Erre most rá kéne kérdezni vagy...
Újra ránéztem, ő pedig most felém fordította a tekintetét. Olyan merően vizslatott, hogy megzavarodtam tőle:
- Mit nézel? - érdeklődtem nem túl eredetien.
- Majmot - morogta, de én sem válaszoltam. Csönd volt.
- Te Jeremi én... - vettem erőt magamon, de ahogy a szemébe néztem, nos...eredetileg azt akartam kérdezni, hogy mit művelt velem, de valami megakadályozta, hogy ezt kimondjam. Talán túlzottan élénken élt bennem az emléke, hogy mi történt legutóbb, amikor kimutattam, hogy még mindig nem bízok benne eléggé... - Rendes tőled, hogy ágyba pakoltál tegnap. Cserébe kiigényelheted a fürdőt elsőként.
A tekintetén látszott, hogy komolyan megleptem a mondatommal, de inkább leharapta volna a nyelvét, semhogy hangot adjon ennek. Helyette hálásan rám mosolygott és elszáguldott egyetlen fürdőszobánk irányába. Lassú léptekkel követtem, pedig a gyomrom iszonyatosan korgott, de sajnálatos módon valaki megette az estelimet...
Elheveredtem az ágyként szolgáló matracon, sőt még vissza is takaróztam. Míg Jeremi elvégzi a szokásos rituáléját, tudok még egy kicsit aludni, amire szükség is lesz, ha el akarjuk kezdeni a nyomozást. Először az itthoni könyveket kell átnézni, hátha találok bennük valami érdekeset. Ha azt sem, akkor kénytelen leszek felkeresni valamelyik akadékoskodó, jóval halandóbb, nyámnyila rokont és szétnézni a könyvtárukban újra meg újra. Nem lesz egy leányálom... de, ez most hadd legyen...
A sötétség lassan ölelt körbe, és zuhantam a képek felé, amik a pihenést hordozták magukban, csakhogy valami feltépte. Éles csattanás hallatszott. Lassan felszakadozott az álom.
- Hol van Angelique? - kérdezte Iason, és szinte fojtogatott a düh, ami áradt belőle. Persze nem csak az...
Ahogy tisztult a fejem, realizáltam, hogy épp a nyakamnál fogva vagyok a falnak préselve és épp nem ér le a lábam. Pedig, a magasságomra igazán nem panaszkodhatok...
- Alkonyatkor fogta magát és meglehetősen franciásan távozott - közöltem nyugodtan és kedélyesen. Már amennyire a szituáció ezt engedi.
- És te elengedted?
- Miért ne? Talán az van kiírva az ajtóra, hogy vámpíróvoda? Vagy nagy kislány és vigyáz magára, vagy nem az és már halott. Mellesleg...örülnék, ha... esetleg... újra lenne talaj... a lábam alatt - tettem még hozzá darabosan. A szorítás a torkomon egyre nőtt. Ha nem lennék az aki, még el is érhetne ezzel valamit. Így maximum a szót tudja csak belém fojtani.
- Annak én is nagyon örülnék... - csendült egy vészjósló hang a zuhanyzó felől, ahonnan Jeremi a villám sebességével robbant ki, és megindult felénk. Megjegyzem... egy negyed lépést sem kellett tennie, Iason már el is engedett, mire én talajt fogtam a fal tövében, s Jeremi felé fordult morogva.
Megtapogattam a nyakam, hogy ellenőrizzem, hogy minden rendben van-e vele, megvan-e még vagy ilyesmi, majd tettre készen ugrottam közéjük. Még a végén egymásnak esnek, és akkor takaríthatok...
Végül semmi sem történt. Iason mérgesen elvágtázott Jeremi mellett, majd olyan ajtócsapkodást hajtott végre, hogy ha lettek volna képek valamelyik falon, akkor biztosan leestek volna. Így viszont csak a döbbenet maradt.
- Jól vagy? - rohant hozzám Jeremi, és választ sem várva emelte is meg az álam, hogy megvizsgálhassa a nyakam. Rávágtam volna a kezébe, de az aggodalom, ami áradt belőle elöntötte a szobát, engem pedig egyenesen letaglózott. Sokáig nem is bírtam kinyögni semmit, csak álltam felszegett fejjel, ő pedig egyre közelebb és közelebb hajolt a nyakamhoz. Talán csak szemügyre akarta venni, de fellángolt bennem a vámpírvadászok ősi ösztöne, merthogy mégiscsak az volnék. Ő pedig vámpír. Legszívesebben elléptem volna tőle, de nem ment. Rettegtem, ezért észre sem vettem, mikor karolta át a derekam, mikor fordította egy másabb szögbe a fejem és mikor hajolt ennyire közel...
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Jeremi James, Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Rejtélyek a láthatáron
~Scarlet Midnight~
Onnantól kezdve már semmi sem érdekelt. Ha annak a hülyének valami baja esik, és azt nem én okozom, hát kitekerem a nyakát. Egyszer meg akarom óvni magamtól, erre valaki más beleköp az egészbe. Ez annyira ironikus, hogy még nekem sincs kedvem röhögni rajta, de ha történik valami, akkor valakit biztosan megölök. Nem érdekel kit, sőt nem érdekel most semmi sem. Még az sem, hogy Iason Dirac a nyomomban van, csak azt tudnám miért. Csúnya véget ér az élete, ha megpróbál feltartani, arra esküszöm. Mégis, valahogy az volt az érzésem, hogy nem véletlenül követ. Egy idő után pedig az ő félelmei is eljutottak hozzám. Aggódott, valakiért nagyon, de most erre voltam a legkevésbé kíváncsi. Még csak arra sem méltattam, hogy hátranézzek. Jöjjön csak, ha jönni akar. Előbb utóbb úgy is kiderül minden.
Az út lassan fogyott. Gyötrelmesen hosszúnak tűnt hazáig, pedig új egyéni rekordot futottam. Tizennégy perc, harminchat másodperc Az ajtót nem nagyon kellett nyitni. Ahogy elnézem, tönkrement az összes zár, ahogy Jeremi berúgta, a kedves és humánus módszereivel. Szegény ajtó...
Ekkor ért utol Iason is, s egyetlen pillantás elég volt hogy megállapítsam, ki miatt jött ide, és szinte bizonyos voltam benne, hogy ez a valaki nem Jeremi. Őszintén szólva nem örülök neki, hogy itt van. Se ő, sem Angelique, de ha már ez a helyzet, akkor ez van. Intettem neki, hogy induljon előre. Most mit mondjak? Nem kellett kétszer mondani. Addig legalább bezárom az ajtót, nehogy véletlen valaki meglephessen minket. Aztán jöttem rá, hogy működő zárak híján a kulcsaimmal nem sokra megyek. Marad akkor a másik módszer. Finoman megsimítottam az ajtót, és magam elé motyogtam:
- Sulke!
Megpróbáltam kinyitni, de nem ment. Na ha ezen valaki bejön, az ügyes, de nem tartottam valószínűnek, hogy bárki is meg akarná próbálni. A megelégedettségem kiélvezésére azonban már nem maradt idő. A vendégszoba felől előkígyózó düh nem sejtetett sok jót, arra vettem hát az irányt. Az egyetlen helyiség, ahova be sem teszem a lábamat. Be van rendezve...
Az utolsó pillanatban érkeztem, és még sikeresen lefogtam az éppen vérengzeni készülő Iasont. Meglepett, hogy mennyire erős, alig bírtam visszafogni. Az is meglepett, hogy bár hozzá kellett érjek, most nem tűntek el a gondolataim.
- Nem ő bántotta - közöltem csöndesen. Nyilvánvaló volt. Jeremi soha nem tenne ilyet. Undorodik az egész fajától, gyűlöli a vérszívást, már rég halott lenne, ha én nem kényszeríteném arra, amire. Dühösen lefejtette a karomat a karjairól, miközben vetett egy futó pillantást Jeremire.
Istenem. Annyira meglepett, hogy ilyen rossz állapotban látom, hogy nem is tudtam egy percig, mit csináljak. Először az jutott eszembe, hogy át kéne cipelnem az ágyába, aztán azt hogy mégse. Az üres tekintete teljesen kiütött. Aztán megráztam a fejemet, mert éreztem, ha nem teszem, erőt vesz rajtam az önmarcangolás. Most pedig nem engedhettem meg magamnak a luxusát. Majd később, majd hajnalban...
Vetettem egy pillantást Miss Blanche-ra is, aki mozdulatlanul és öntudatlanul hevert az ágyon. Fehérebb volt, mint a egy átlagos vámpír, viszont a feszült csendben tisztán kivehető volt, hogy alig lüktet a szíve. Várjunk, egy vámpír szíve? Hogy lehet az?
Egyenesen rákérdezni azonban nem akartam. Még Iason leszedné a fejem tehetetlenségében, és azt el akartam kerülni, mert különben sosem jutnak ki a lakásból.
- Érdekesebb kérdés hogy hogyan lehet egy vámpír vérét úgy kiszívni, hogy utána teljesen olyan tüneteket produkáljon, mint egy halandó?
- Úgy, hogy nem vámpír. Vagy legalábbis nem egészen. Félig halandó, félig vámpír. És nektek éppen elég lesz csak ennyit tudni.
Jeremire néztem, aki felnézett rám.
- Hoztam tegnap a vérellátóból - hallottam a gondolatait a magaméi között. - A hűtőben van.
Bólintottam, és halkan elindultam arrafelé. Nem kellett sok, leemeltem egy bögrét, is kifejtettem belé a tasak tartalmát. Egy szép nagy adag A pozitív. Undorító.
A szobába visszatérve vörös barátom kezébe nyomtam a bögrét, pedig már Iason nyúlt volna érte.
- Inkább Jeremi. Én kérdeznék tőled, inkább.
Meg sem vártam, mit mondd, nem érdekelt. Most ez nem fontos. Majd szétvetett az aggodalom, és tudni akartam, hogy ki az, akit fel kell koncoljak, karóra húzzak, kerékbe törjek, összevagdossak, hamuvá égessek ezért. Mert Jeremi alig van magánál. És mert nem voltam ott, hogy megmentsem. A kérdést úgy tettem fel, mintha semmit sem tudnék. Reméltem, hogy nem jön rá. Nem jön rá arra, hogy sejtünk valamit.
- Az, hogy kiderítette, hogy így el lehet bánni vele - Angelique felé intett - egyértelműen arra utal, hogy valami nagy hatalmú család sarja. A gyűrű meg aztán végképp annak a bizonyítéka, amit találtunk. Egy a bökkenő, hogy mi sem derítettük még ki, hogy pontosan ki is az, mert a környéken nem él már ilyen vámpír.
Egyetértek, valami ősi család. Jól mondja, hogy a környéken nincs belőlük túlzottan sok. Esetleg a föld alatt néhány, vagy az útkereszteződések porába vegyülve. Hála a családomnak, és nekem. Töprengeni kezdtem, hogy vajon melyik lehetne. Viszont az, hogy kedvenc tanerőmből hiányzott egy adag vér, arra engedett következtetni, hogy valószínűleg mindent tud már, amit ő is. Csak azt tudnám, hogy mi mindent tud ő.
A gondolataimat egy hatalmas puffanás szakította félbe. Miss Blanche felébredt és megpróbált kikászálódni az ágyból, hogy megszédüljön és agyonnyomja Jeremit. Ezt senki sem teheti meg az engedélyem nélkül. Főleg úgy, hogy így is alig él. Iason meg perszer rögtön rohant, hogy visszapakolja az ágyába.
- Hol vagyunk? Haza kell mennünk, Iason – suttogta kábán. Szívem szerint támogattam volna az ötletét teljes mellszélességgel, de sajnos nincs szállítható állapotban. Azt pedig nem vettem volna a lelkemre, ha elpatkol, főleg úgy, hogy nem tudom mire jött rá. És amíg azt nem tudom, hogy mit tud, azt sem tudhatom a vámpírnak milyen információkat szerzett. Tehát ha életben akarom tartani…
Felfordul a gyomrom. A saját gondolataimtól. Megáll az ész!
- Ma már nem tanácsos mozogni – jegyezte meg Jeremi – Hajnalodik.
Csak azt tudnám, hogy ez után a kijelentés után, miért néz mindenki rám? Taknyos vagyok, vagy mi? Amúgy meg… mintha vitatkozhatnék kész tényekkel. Bár az is egy fajta tény, hogy nem vagyok épp felvillanyozva tőle.
Nemes egyszerűséggel megrántottam a vállam. Csináljanak amit akarnak…
- Valahol van ágynemű – morogtam, majd lehajoltam a földön ülő vámpíromhoz, és átvettem az egyik kezét a nyakamon. Iason mozdult volna, hogy segítsen, de egy randa pillantással meggyőztem, jobb, ha nem teszi. Nekem nem kell segítség.
- Jó éjszakát! – suttogta Jer búcsúzóul, mielőtt bevágtam volna magunk mögött az ajtót. Iszonyatosan dühös voltam rá, amiért kimondta a gondolataimat, amikor nekem nem volt hozzá gusztusom, de magamra még inkább. Szó nélkül lepakoltam a matracára és nekiindultam a konyhának. Sonkás szendviccsel és egy bögre 0-s vérrel tértem vissza.
- Reggeli – A kezébe nyomtam a bögrét és lehuppantam mellé. A keserűmandula finom illatfelhővel vette körül. Ez volt az egyik kedvenc illatom, de ha megéreztem a mérgem is mindjárt fellángolt, mert az azt jelentette, hogy ő megsérült.
Ez is az én hibám. Ha két napja nem erőszakolom bele a vért úgy ahogy,akkor nem keveredett volna oda az erdőbe. Bár, ha Angelique szemszögéből nézzük a dolgot, szerencse, hogy így történt. Egyedül már rég halott lenne, hacsak nem… hacsak nem a vérére ment ki az egész. Mindegy. Ott kellett volna lennem.
- Nagyon jól tudod, hogy nem tehettél volna semmit. Erre még te sem voltál felkészülve…
Nem válaszoltam. Elnyammogtam a reggelimet (közel száz éve az elsőt) és megvártam a míg kiüríti a bögréjét, de csak nagyon kelletlenül, kortyokat volt hajlandó eltűntetni belőle.
- Azt várod, hogy megalvadjon a szádban? – csipkelődtem. – Azt várom, hogy elfogyjon. Szeretnék még a mai nappal aludni, tudod?
Mordult valamit vissza, de nem volt elég hangos ahhoz, hogy eljusson a tudatomig. Félig már bóbiskoltam, a vállának dőlve, amikor befejezte az étkezést. Sokkal jobb színbe került utána.
Ez volt az én végszavam. Átküszködtem magam a matracomra, és az arcomat a párnába fúrtam. Fáradtan süllyedtem az önmarcangolás keserédes mocsarába. Félig ébren félig álmodva csak az járt a fejemben, hogy nekem kellett volna ott lennem, nem neki és francicának. A magas fokú vámpírok irtása az én feladatom az egész kontinensen, nemhogy a városban vagy a környékén.
Bűntudatosan hallgattam, ahogy a szoba másik felében imádott vámpírom mocorog, mert fáj mindene. Bárcsak én lennék szarul helyette.
- Függeszd fel az önmarcangolást, kérlek – A hangja egészen közelről csengett. Gyanakodva fordítottam oldalra a fejem, de meglepetten eszméltem rá, hogy a zaj egészen más volt. Fogta magát, és matracostól mellém költözött, így csillogó, zöld szemeivel találtam szemben magam. – Helyette inkább a megoldásba kéne erőt fektetned.
- Ráér holnapig – legyintettem egykedvűen.
- Nem ehhez a hozzáálláshoz szoktam hozzá.
- Fáradt vagyok – közöltem közönyösen, majd megtoldottam egy óriási ásítással.
- Sem ilyen béna mentségekhez.
Elhúztam a számat. Késő/korán van nekem ehhez. Most pláne, tekintve, hogy egy egész napja nem aludtam semmit.
Most minden megmaradt erőmet leszívta az, hogy ne rendezzek vérfürdőt odaát. Bár ettől eltekintve, egyetértek…
- Jó lenne egyszer a szádból hallani ezeket a szavakat – morogta bosszúsan. A hangjába és az érzéseibe azonban egy jó adag bűntudat is vegyült. Ez egészen meglepett.
- Nem úgy volt, hogy kizársz az agyadból?
- Nem megy – vallotta be halkan – én… túl közel vagy.
- Ez esetben irány a szoba másik vége – Felemeltem a kezeimet, hogy matracostól a szoba másik végébe repítsem, de..
Megdöbbenten fogtam fel, hogy elkapta a csuklómat. Ez az arcátlanság netovábbja. Hogy képzeli, hogy ilyet tehet? És az még csak hagyján, hogy képzeli, de hogy meg is valósítja.
- Eressz el! – sziszegtem az arcába, de nem használt. Megpróbáltam kiszabadítani a kezeimet, de túl erősen szorított. Küszködtem, a lábamat is megemeltem, hogy megrúgjam, de ügyesebb volt, vagy állta minden csapásom. Néma játékba kezdtünk, csöndes birkózásba, matracról matracra fordultunk. Hol ő került alulra, hol én, mert nekem a kezem kellett, ő meg nem akarta elengedni.
Órákig játszhattunk volna még, de nagyon fáradt voltam már, így az egyik kemény huppanáskor már nem volt erőm fordítani a helyzeten.
- Engedd el a kezem, kérlek – suttogtam halkan, miközben óriási, esdeklő tekintettel meredtem rá, majd lehunytam a szemem. Az utolsó dolog, amit éreztem a hezitálása volt…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Ami már nem játék
~Scarlet Midnight~
Hihetetlen módon játszott a kezemre a szerencse, amikor már éppen kezdtem volna nagyon belemelegedni a gondolkodásba, hogyan is léphetnék meg még a második óra vége előtt. Ugyanis Miss Blanche meglehetősen dühös volt. Már megint a jó nagyra nőtt büszkesége, amivel kellő mértékben feldühítette magát, amiért Charlotte nyilvánvalóan hazudott neki. Illetve, én tudtam, hogy nem mondd igazat, hiszen éreztem a diszharmóniát még önmagán belül is. Az elrejtett hezitációját is.
Szóval a kedves Miss meglépett, és én úgy éreztem, hogy ideje lenne nekem is követnem. Annyira nem érdekel, hogy mi történik ebben a teremben, sőt azt sem nagyon tudom már, hogy mi volt itt a feladat vagy mi nem. Meg akartam találni Jeremit, amilyen sürgősen csak lehetett. Így céltudatosan megcéloztam az ajtót és magabiztosan elindultam felé, csakhogy nem számoltam egy... kitett bakanccsal. Mindig ez van, ha túlzottan elmerülök az "engem senki sem állíthat meg" életérzésben, és elfelejtek az orrom elé nézni. Mindenesetre a lendület megvolt, úgyhogy egy jó fél méteres csíkot nyaltam a padlóra, amit aztán fel is töröltem. Ezt hívják minőségi padlófényezésnek, nem mintha olyan gyakran fényeznék padlót.
- Csak nem igyekeztél valahova? - kérdezte fölöttem Charlotte, és egy pillanat alatt el is felejtettem mi volt a valódi célom. Hallottam a hangján, hogy mosolyog, sőt éreztem, jól szórakozik a kis "bosszúján". Épp ezért igyekeztem a lehető leglassabban és legkevésbé feldúltnak tűnő arccal feltápászkodni, és leporolni az amúgy tök mocskos ruhámat, mert tudtam, hogy ez idegesíti.
- Ami azt illeti. Semmi. Közöd. Hozzá - tagoltam neki puszta jóindulatból. Csak hogy megértse, bár azért így is eléggé sok ideig tartott, amíg elkezdett vörösödni a feje. Mire leesett neki, hogy ez sértés akart lenni, és hogy kettőnk közül nem én vagyok az értelmi fogyatékos.
- Mégis mit képzelsz magadról? Ki vagy te? - emelte fel a hangját teljesen szükségtelenül. Itt állok mellette, meghallom.
- Scarlet Midnight 17 éves diáklány. Bosszantására, asszonyom - vigyorogtam szemtelenül. Igaz hogy 182 éve volt igaz teljesen ez az állítás, de neki erről nem kell tudni. Nekem is jobb, meg neki is jobb.
Éreztem, hogy lassan jobb lenne véget vetni a szócsatának, nem mintha tartottam volna Charlotte-tól, pedig már egyszer sikeresen megvacsorázott belőlem dühében. Igaz, hogy akkor máshol jártak a gondolataim, s álmomban sem feltételeztem volna, hogy egy ilyen fiatal, tojáshéjas vámpírról, hogy ilyen aljasságra vetemedne. De megint tanultunk a leckéből. Tapasztalat ide, tapasztalat oda, ezek kiszámíthatatlan dögök.
- Óh, én meg azt hittem, hogy Miss Szarkazmus áll előttem személyesen – próbált csípős lenni, de ma még ezek szerint nem húztam fel eléggé, mert nem ment neki valami túl jól. Sőt, enyhén fogalmaztam, szánalmas volt.
Minden esetre úgy gondoltam, nem érdemel választ, egészen egyszerűen csak elfordultam, és elindultam az ajtó fel, amikor is belém villant a felismerés: ez nem éppen a legbrilliánsabb ötletem. Pont abban a pillanatban éreztem, hogy a dühe a tetőfokára hágott és most megint vagy megcsapol, vagy nincs kedvem kivárni más lehetőséget. Ugyanolyan villámgyorsasággal nyúltam a karomra csatolt tőr után, mint amilyen sebességgel ő közeledett. Szerencséje, hogy az esti kicsi incidens után véletlen összecseréltem a két tőrt. Ami nekem az életembe kerülhetett volna egy élesebb szituációban, az most megmentette a biztos pusztulástól.
Végeredményképp pedig ügyes tigrisbukfencszerű manőverének hála nekiestünk azt ajtónak mindketten, majd végezetül a földön landoltunk, amikor másfél másodperccel később nyílt az ajtó és megérkezett…
Az egyik pillanatban még az osztály tagjainak döbbent arcát tanulmányoztam, a következőben viszont egy meglepett zöld szempár vizslatott. Szóval, ennyit arról hogy meglépjek. Mert Mr. Dirac nem fog hagyni meglépni, még akkor sem, ha ő kivételesen tudja, hogy ki vagyok.
- Nocsak… - suttogta. – Csak nem sietünk valahova?
Ahogy rám nézett, éreztem, hogy képtelen vagyok megszólalni. Már megint az a vesébe látó tekintet, ami egyszerűen kisepri a gondolataimat a Jeremi szerint csökevényes agyamból.
- Csak a WC-re – próbáltam elütni a dolgot. Miért ne? Miért ne venné be? Viccelsz, Scarlet? Már akkor sem verted át ezzel, amikor először találkoztatok.
- Scarlet megpróbált lógni az óráról – világított rá az egyértelműre Charlotte, és gonoszul elvigyorodott. Persze, ha ez a vacak ezüst lenne, már kínnal telt halálhörgések közepette hányná a vért az arcomba, de egy sima kis acéltőr kevés, mint Drakulának a fokhagyma. Most legfeljebb annyit érez, hogy valami nyomja az oldalát. A tőr markolata meg az enyémet. Az együttérzés csodálatos dolog, de legszívesebben tájékoztattam volna arról is, hogy hülyének nézni ezt a tanárt nem nyerő ötlet.
- Mintha én nem látnám, Miss Bird. – szúrta le. Ezt már nagyon szeretem. Mármint, szeretném, ha nem épp saját magam ülnék a kakiban, vagyis feküdnék. – Azonnal az irodámba mind a ketten.
- De miért? – csattant fel ártatlanul ő. Én bölcsebb dolognak láttam csöndben maradni. Ne súlyosbítsuk még a dolgot. Iason nem felelt, csak szigorúan összehúzta szemét, és megigazította a szemüvegét.
- Ez is a te hibád! – háborgott az agyalágyult ribanc, miközben fel és alá járkált az irodában, mert olyan ideges volt, azt hittem mindjárt felrobban. Hát kérdem én, én ugrottam saját magamnak azzal a szándékkal hogy kékre zöldre verem magam? Nem. De ha már itt tartunk, ez legalább összejött neki. Akkorát koppant a fejem a kövön, hogy még most is sajog. Ami azt illeti…ezt még fel lehetne használni, mert még mindig nem adtam fel, hogy meglépek innen valahogy.
- Ugyan már, én ugrottam magamnak?
- Megérdemelted.
- Mint mindig, ugye?
Aduász. Végre befogta. És miért? Mert nem akart velem egyetérteni, és erre más válasz nincs. Ez mindig beválik a gyakorlatlan vitapartnereknél. Jereminél már nem szokott, ő ügyesebb. Hiába, mellettem edződik évek, sőt évtizedek óta. Büszke vagyok rá.
Most viszont eszeveszettül hiányzott, ráadásul kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy bajban van. Jó, persze az ilyen megérzéseim nagy hányada általában csak a gondolataim túlpörgése, de voltak már esetek, amikor bejött. Mindenesetre abban biztos voltam, hogy halálosan ideges, hiszen nem voltam otthon egész nap, pedig megígértem, hogy hazamegyek. Amilyen lökött, még útnak is indult, ha csak nem… nem futott össze az idegen vámpírral, akkor pedig…
Ekkor lépett be Iason meglehetősen gondterhelt arccal. Próbáltam az érzései között kotorászni, de nem találtam sok mindent. Töprengett, és ilyenkor még a vámpírok is sokféle dolgot éreznek. Haragot, bűntudatot, örömöt, aggodalmat. Az mindenesetre igazán felkeltette a gyanúmat, hogy abban a pillanatban, amikor rám nézett valami furcsa dolognak adta át magát. Volt benne elégedettség, izgatottság de valamennyi düh és bizonytalanság is. Kész rejtély. Néha azt kívánom, hogy bár láthatnám a gondolatokat is. Mindegy…
- Mégis, muszáj nektek minden másnap megölni egymást? Nem fér a vámpír fejébe, hogy mi ez a kibékíthetetlen ellentét köztetek… - Hazug dög! Mintha nem tudná, hogy egy kivételével minden vámpírt utálok, pusztán családi neveltetés okán, mintha nem tudná mennyit is öltem már ok nélkül - … vagy ha már minden áron kitekernétek egymás nyakát, hát oldjátok meg valahol az iskolán kívül. Végeztem.
Most mit mondjak? Hát szóhoz sem jutottam. Végre valaki, aki szemet hunyna a törekvéseim felett. Ennyi nekem elég, hogy befogjam a száj…néhány percre. Ami a legviccesebb volt, nem is kellett oldalra pillantanom, de még csak Charlotte érzéseibe se kellett belenyúlnom, hogy lássam, neki is tetszik az ötlet legalább annyira, mint nekem.
Végezetül csak megkaptuk az utasítást, hogy fogjuk magunkat és tegyük vissza a székhelyünket a terembe. Remek. Eljött az én időm. Felemelkedtem a székből, és nekiindultam az ajtónak, és a cafka is így tett. Örültem, hogy megúsztuk ennyivel. Tekintve, hogyha nem bakizom, most lenne egy szép vámpírhullánk. A napom fénypontja lehetett volna…
- Scarlet, egy pillanatra… - csendült fel a tanár hangja, mire az én ereimben meghűlt a vér. A vámpírlány csak vetett rám egy kárörvendő vigyort, és kilépett a teremből. Rosszindulatú liba, nagyon szeretné, hogy nekem nagyon rossz legyen.
- Igen… tanár úr? – nyeltem egy nagyot. Hogy lehet egy férfinak ilyen bársonyos a hangja? Jó, költői kérdés. Úgy hogy ilyet mutált. Egyszerű és nagyszerű válasz. Csak arra nem ad magyarázatot, hogy én miért bénulok le tőle teljesen. Mire megfordultam, már egészen közel állt hozzám, közelebb, mint amennyire egy diák-tanár, vagy egy vámpír-vámpírvadász viszony, vagy úgy egyáltalán a józan ész engedte volna. Átható zöld tekintete szinte felnyársalt.
- Mondja, nem fáj a feje?
- Uhm… a fejem? – amikor ilyen közel van akkor gondolkodni sem tudok, nemhogy érezzek! Te jó ég! Hát persze…
- Ami azt illeti szörnyen. És szédülök is. Hazaengedne, tanár úr?
- Nyilvánvaló örömmel. Ne is lássam…
Nagyot sóhajtva elfordultam, és már nyitottam is volna az ajtót, amikor eszembe jutott még valami. Valami, ami fontos. Amit ha én nem tudok, mint vámpírvadász, akkor talán tudhat egy tapasztalt vámpír. Megoldást, megoldást Jeremi problémájára. Csakhogy, ha rákérdeznék, el kellene mesélnem mindent, ami történt, akkor pedig kiszolgáltatnám magam, és veszélybe sodornám őt is. Azt pedig nem akarjuk, igaz? Mégis, ha nem róla lenne szó, nem is hezitálnék.
- Elnézést, lenne egy kérdésem… - néztem vissza rá, és furcsamód most valahogy tiszta maradt a fejem. Talán azért, mert már a szoba másik végében volt, és iratokat rendezgetett az asztalon. – Lehetséges az, hogy egy vámpír képtelen legyen a fejéből kizárni egy halandó gondolatait?
- Jeremiről lenne szó, ha jól sejtem… - imádom, amikor nem kell rizsázni. Bólintottam. – Gondolom, te itatod – újabb bólintás – Önként? – érdeklődött. Bólintás. Nyilvánvalóan…
- Ez esetben úgy vélem ez nem rendkívüli. Nyilván tudod, hiszen jó ideje vagy a „szakmádban” hogy ha egy vámpír valakinek a vérét issza, akkor nem csupán a gondolataiba, az érzéseibe is bepillantást nyer.
- Ez nem új. Csakhogy eddig ki tudott zárni. Úgy tudott kezelni, mint mondjuk Charlotte-t. Ha nem akarta, nem hallotta a gondolataimat, de most…
- Ezért nem jött iskolába?
- Megkértem rá.
- Talán a szituáció volt különleges, vagy a mód. Valaminek máshogy kellett történnie, mint azelőtt.
Ú, hogy az a… Hogy én erre eddig nem gondoltam! Hát persze. Az volt a baj, ahogy… jó isten. Nem ismétlem meg többet ezt a mutatványt, az fix.
- Látom, megvan a magyarázatod – mosolygott rám.
- És tudna ellene valami segítséget, esetleg? – érdeklődtem színtelennek szánt hangon, de kit akarok átverni? Őt. Csak nem szokott összejönni.
- Esetleg igyon más vért. Úgy érettem mástól. Vagy cseréljetek módot.
- Igen, azt mindenképp… - morogtam magamnak. – Köszönöm – tettem hozzá udvariasan, majd kirohantam az ajtón. A tudatomba a saját nevem hasított, mégpedig Jeremi üvöltötte…
~Jeremi James~
A lenyugvó nap vöröses fénye ébresztett, ahogy bevilágított az ablakon, mint minden áldott őszi este. Bársonyosan végigsimított az arcomon, és azt kívántam, bárcsak ne a nap lenne az, hanem valami más. Valaki más…
Lustán vetettem magam a másik oldalamra, hogy megnézzem Scarlet hazaért-e már. Amikor elaludtam, még nem volt itthon, de képtelen lettem volna tovább várni. Még fürdeni se volt erőm elmenni, pedig azt még a legvéresebb csata után sem hagyom ki. Igazából most sem sokkal jobb, de tűrhető. Lehet igaza volt és innom kellett volna valakiből, de úgy rettegtem. Rettegtem attól, hogy amint megérzem a vér szagát, az áldozat helyett neki rontok majd. Tegnap óta minden egyes pillanat mellette olyan, mint egy év kínzás. A gondolatai, az illata, ő maga.
Riadtan eszméltem rá, hogy nem fekszik a helyén, sőt, egyetlen pillanat kellett, hogy felmérjem, nem is járt itthon. A konyha érintetlen, a csészék mind el vannak mosva, a zuhanyzó üres, és sehol sincs egyetlen szétdobált fehérnemű sem. Tehát bennmaradt a városban, hogy nyomozgasson a vámpír után. Ó hogy tudtam, hogy ott kellett volna maradjak mellette.
Nem tétovázhattam. Meg kell keressem. Úgyhogy percek múlva már útra készen álltam az ajtóban és a kulcsom után kutattam. Felesleges művelet. Nem mintha bármit is el lehetne innen lopni. Ami értékes, azt azért nem, mert Scarlet varázs szarságai őrzik, amúgy meg semmi értékes. Se elektronikai kütyü, se ékszer, se kép. A minimalista stílus varázslatossága.
Egy pillanatra elgondolkodtam azon, merre lenne érdemes kezdeni, de végül az iskola felé vettem az irányt. Kellemetlen kötelesség, rühelli is, de makacs, mint az öszvér. Oda kellett, hogy menjen. Villámgyorsasággal haladtam át az erdőn, amikor zajok csapták meg a fülemet. Alig hallható, de nem egyszerű zajok. Valaki járta a sötétet, méghozzá nem emberi gyorsasággal. Azután megéreztem azt a szagot. Egyetlen pillanat…elöntött a düh. Ölni akartam, tépni, szaggatni, utánaeredtem. Hiába voltam gyors, hiába igyekeztem, nem értem utol. Gyorsabb volt nálam, de az illatcsík, amit húzott, vezetett.
Le akartam zárni azt az ügyet minél gyorsabban, lehetőleg. A világ kiélesedett hirtelenjében. Akármilyen gyorsan rohantam, a homályba vesző fatörzsek, a sötét árnyak, az avar rezdülése, az éj hangjai kristálytisztaságúvá váltak. Tehát ilyen érzés, amikor egy vámpír vadászik? És a préda, a préda az idegen vámpír előttem.
Meglepetésemre lassított. Egészen lelassított. Mintha, várt volna. Furcsamód engem is lassításra késztetett. Mintha nem is én irányítanám magamat, hanem ő mondaná meg mit tegyek, én pedig tudattalan követném az akaratát. De ez hülyeség… ahhoz nagyon nagy hatalmú vámpírnak kéne lennie, hogy ilyet tudjon tenni. Olyan nagy hatalmúnak, amilyenekre Scarlet és a hozzá hasonlóak az elmúlt évszázadokban vadásztak. Belőlük pedig kevés van már… állítólag.
Mégis elöntött a bizonyosság. Ő egy ilyen. Nemhiába őrjít meg. Nem hiába lóg meg olyan könnyen. Ezt majd el kell mondjam Scarletnek. Ha…
Az a megérzésem támadt, hogy a lassítása nem volt véletlen. Vadászik valamire, de leginkább valakire. A lassan kavargó szél pedig hozza a választ. Jajj, ne… nem engedem.
~Vérszagra gyűl az éji vad~
Eszemet vesztve rohanni kezdtem felé, feléjük. Nem is értettem miért. Nem is értettem hogy. Csak azt tudom, hogy ott álltam vele szemben, és még sohasem láttam ehhez foghatót. Hát már értem a büszkeségét annak az istencsapásának. Megölni egy ilyet sem kis teljesítmény. Egy egész családot kiirtani már valami. Egy egész nemzedéket kinyírni, méltán lehet büszke magára akármelyik még élő vadászfamília. Most viszont csak egy célom volt. Meghátrálásra kényszeríteni valahogy. Nem érdekelt hogy. Csak lehetőleg éljük túl. Én is, meg Miss Blanche is.
A sárga tekintetébe meredtem, mely üres volt, ám lenézéssel telt meg, amint végigmért. Nyilvánvalóan egy kupac kutyaürülék vagyok a szemében, kitudja hanyadik generációs vámpír az ő nemzedékének szánalmas, halovány utánzata. Már csak akkor lehetnék groteszkebb eltorzítása, ha a hullafehér bőröm csillogna is a napfényen.
Puszta kézzel indult meg ellenem, és természetesen én sem rántottam fegyvert. Nyilván meg akart ölni, nyilván, amiért megzavartam vacsorázás közben. Vagy… határozottan elfogott valami balsejtelem, amin nem volt időm töprengeni.
Úgy harcolt, mint aki már ösztönből csinálja, és akármilyen gyorsnak és ügyesnek is tartottam magam, vagy voltam, hozzá képest semmi. Márpedig, az is világos volt, hogy olvassa a gondolataimat is, ezért reagál úgy, ahogy. Semmi esélyem nincs. Ez világos. Csak azt tudnám, Scarlet hogy éli túl illetve hogy győzedelmeskedik. Ő még csak nem is vámpír, hanem ember, bár nem egyszerű, de ember.
Az egyik csapásnál a földre kerültem, és már emelte a kezét, a pupillája kitágult, de fogalmam sem volt hogy akar végezni velem. Aztán…megjelent a kép Scarlet egyik kedvenc filmjéből, amikor a vámpír úgy öl meg mást, hogy puszta kézzel szakítja ki a szívét. Ez várna rám is?
Ám az a kéz kénytelen volt útirányt változtatni…
Angelique Blanche mint holmi hófehér mentőangyal zuhant alá, s előreszegezett kardja levágta a vámpír feltartott kezét, majd az ölemben landolt. Ez volt az utolsó erőfeszítése erre az estére. Még épp láttam, amint a dög varjúvá változott, és elrepült a fák lombja felé.
Az ösvényen gyorsan eljutottam hazáig. Az ajtót csak úgy szimplán berúgtam, nem volt értelme kulcsot keresgélni, de bevallom, energiám sem igazán volt hozzá.
Hulla voltam, nemcsak szó szerint, de átvitt értelemben is. Utolsó erőmmel még bepakoltam az egyik vendégágyba, vagyis a helyre, amit az ágynak sejtettem, majd összerogytam és igyekeztem a tudatomnál maradni, legalább azért, hogyha baj van, akkor még tudjak valamit tenni. Magamban pedig kiáltottam, sőt ordítottam a szél minden irányába egy nevet:
- Scarlet!
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Jeremi James, Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Külön utakon
~Scarlet Midnight~
A rendkívül érdekfeszítő társalgásunkat hála az égnek tényleg Jeremi érkezése szakította félbe, és nem az idegen vámpír, akit üldözött. Kivételesen bánom, mert... talán még egy szó és én szaggatom darabokra Charlotte-t. Mégis mit képzel magáról, hogy csak úgy információkat követel, méghozzá teljesen alaptalanul. Igen, idegen vámpír van a városban, aki talán nem is annyira idegen, ártatlanokat öl, és tippem sincs ki az, sőt, senkinek sincs, aki itt tologatja a napjait. Szóval semmit nem mondhatok neki, mert én is körülbelül ugyanennyit tudok. Őrjítő a tudat. Muszáj volt ennek a ribancnak emlékeztetni erre?
Ráadásul mit ugat itt a tiszteletről, meg a korról. Kétszáz rohadt éve élek ebben a városban, úgyhogy nem valószínű, hogy több köze lenne hozzá, mint nekem. Hozzám képest még vámpírnak is fiatal.
Mindazonáltal igyekeztem nyugodtnak maradni, már csak azért is, hogy dühítsem. Éreztem - bár látszott is - hogy ettől megy igazán csak a falnak. Ami jó lett volna.
Ugyanakkor tudtam azt is, hogy Jereminek nem lesz szabad sokat időznie itt, közöttünk. Amúgy is teljesen ki volt akadva a gondolataimtól, ha Charlotte is ingerli az üres fenyegetőzéseivel, még talán elveszti a türelmét, és akkor még talán én is kevés leszek, hogy megállítsam. Rá kell vennem, hogy menjen haza. Csak a két inkompetens személyt kellene eltüntetni valahogy, és azt hiszem, most kivételesen... kénytelen leszek olyan eszközökhöz nyúlni, amiktől általában ódzkodom.
Na jó, igazából csak részben, hiszen nem kell minden töltényt ellőni idő előtt, nem igaz?
Lehunytam a szemem, és próbáltam elképzelni a sikátort, ebben a formában, és végigpörgettem magamban egy jó nyolc perces beszélgetést köztem és Jeremi között, aminek ők csak néma megfigyelői, és elképzeltem, ahogy barátom végül is sietve távozik.
- Uneksikaa! - súgtam halkan, és a képek, amelyeket megfogalmaztam, mint egy színes lánc kicsúsztak a fejemből, és kígyó módjára fonták körbe őket. Igazából, nem szeretem ezt a módszert használni, mert sok időt vesz igénybe, amíg az "álmukat" tökéletes pontossággal felépítem, hogy tényleg észre se vegyenek semmit. Csak hát valljuk be, ez egy kissé alattomos. Pontosan ezért imádom.
Viszont az meglepett, hogy bár nem akartam, a kis mesterkedésem Jeremire is hatott, és ő is ugyanolyan értetlen, bamba arckifejezéssel meredt maga elé, mint a többiek. Csak az ő arcán aranyosnak találtam, míg Char és Wilike fején inkább kárörvendtem egy pillanatot, de a kevés idő miatt nem tehettem sokáig. Odaléptem hát kedvenc vörös vámpíromhoz, és gyengéden végigsimítottam az arcán, s lágyan a fülébe súgtam a feloldást:
- Herää!
Imádom nézni, ha valakit én keltek fel, és nem magától éled, mert legelőször mindig megijed, aztán hátrahőköl, végezetül elesik a saját lábában. Ő is megcsinálta.
- Megkérhetnélek, hogy legközelebb ne gyere ilyen közel? – kérdezte bosszúsan, miközben megpróbáltam elfojtani a vigyorgásomat, vajmi kevés sikerrel.
- Ne haragudj – motyogtam és kinyújtottam a kezem, hogy felsegítsem – Elaltatni sem akartalak. Csak azt akartam mondani, hogy…
- Hogy tűnjek el, tudom – fejezte be a mondatomat, bár a szöveg nagy részét megvágta.
- Hogy egyél, menj haza és ne gyere a közelembe – bólintottam és előhúztam az ilyenkor szokásos kiskutya nézésemet, amit kizárólag nála alkalmaztam. Más úgyse dőlne be neki, továbbá másról gondoskodni sem akarok.
- Hagyjalak itt ezekkel? – bökött a többiek felé.
- Megoldom… - szögeztem le.
- Két késed van, tényleg – vitatkozott. – Melyiket melyik hátába állítod?
- Úgy is tudod. A sima Wilikének jár, az ezüst pedig Charlottenak.
- Nem megyek sehova – jelentette ki konokul. Éreztem az aggodalmát, hogy fél, hogy valami meggondolatlanságot teszek, amíg ő nem lesz itt. Nem akartam hogy magát hibáztassa, de azt se, hogy bepörögjön a Chéda hülyeségeitől, vagy az én reakcióimtól.
Az ajkamba haraptam. Most mit mondjak? Muszáj hogy menjen.
- Könyörgöm Jeremi – néztem fel rá, és már nem kellett erőltetnem a cicaszemeket. Ment az magától is. Nem tudom, mikor és kinek könyörögtem így utoljára, de az tény, hogy talán száz év is eltelt azóta – Elbírok velük, úgyis egymásra vannak leginkább kiakadva, én meg még szórakozom is rajtuk.
Hezitálni kezdett. Az már jó jelnek számított. Vártam, még soha ilyen rettegéssel nem vártam, hogy mit határoz. Ha megy, megkönnyebbülök, mert nem köti le az energiáimat az, hogy megválogassam a gondolataimat, így teljes energiával tudok figyelni arra, hogy mire készül a másik kettő. Ráadásul őt sem kell attól féltenem, hogy felhúzza magát valamin.
Őszintén szólva, kicsit megijeszt, amikor… amikor dühös.
- Rendben, rendben – kiáltott fel, a fülére tapasztott kézzel, lehunyt szemmel. – Könyörgöm ne gondold végig még egyszer, mert beleőrülök – mielőtt azonban bólinthattam volna, vagy bármi mást reagálhattam volna, magához húzott és átölelt. – Azért vigyázz magadra. Lehetőleg egyben gyere utánam. Megígéred?
- Meg. Becsületszóra. – motyogtam zavartan. Hirtelen…úgy éreztem… hülye vagy Scarlet. Ne is pörgesd végig, amit érzel, majd ha csak már nem lesz itt Jeremi. Sőt, akkor sem. Nem kell neked mindig mindenen gondolkodni!
Mire kezdtem volna úgy érezni, hogy megőrültem, már megilletődöttségemben vissza is öleltem. Éreztem hogy valahogy vidám lesz ettől. Örülök neki, hogy ennyire örül, de lassan nem ártana mennie.
- Már itt se vagyok – súgta, és valóban. Olyan gyorsan útnak indult, hogy szinte észre se vettem volna. Álltam tovább bambán, és próbáltam nem arra gondolni, hogy egy percig határozottan azt akartam, hogy maradjon még egy jó darabig.
Megráztam a fejem, mert már megint többet látok bele a saját érzéseimbe, mint amik valójában. Igen is, Jeremi felé, sőt magam felé is felesleges tagadni, hogy jól esik a törődése. Annyira rideg még én sem vagyok.
Sajnos azonban sok időm nem maradt gondolkodni. A másik kettő mozgolódni kezdett, és nekem jó lett volna visszaállni az eredeti pozíciómba, ha tényleg hihetőnek akartam mutatni a rájuk küldött megtévesztést.
Egyszerre ébredtek fel, mintha nyakon öntötték volna őket egy adag vízzel. Tényleg reméltem, hogy nem fogtak gyanút.
- Kielégítőnek találtad a magyarázatot? – vetettem oda foghegyről. Az álomban kapott valamennyit abból, amit mi sem tudunk, persze csak annyit, hogy az soknak tűnjön, pedig igazából tényleg, semmi. A nullából még én sem gyárthatok értékelhető adatokat, akárhogy próbálom.
- Nem eléggé - vágta rá durcásan Charlotte.
- Én egy szót se értettem belőle – akadékoskodott Will is.
- Ennél többet úgysem tudsz kiszedni belőlem – vetettem a lányra egy megvető pillantást, majd összehúzott szemekkel elnéztem az égbolt felé. Hihetetlen, hogy hajnalodik.
- Mennetek kéne – mordultam feléjük. Az idegesítő liba követte a pillantásom és megértette. – Nem fognak beengedni titeket, ha késő reggel értek vissza – tettem még hozzá, és távoztam a sikátorból pont az ellentétes irányba, amerre Jeremi ment. Ha valamit nem találunk meg éjszaka, megpróbálhatjuk nappal, nem?
***
Az egész napos nyomozás a vérellátóban, a környékén, és a kóborgás a csatornavámpírok után eléggé lefárasztott, és bosszankodva konstatáltam, hogy ha be akarok érni a suliba – ami szörnyű és idegesítő kötelesség, ráadásul én magam varrtam a nyakamba – akkor már hazamenni sincs időm, venni egy zuhanyt. Úgyhogy azon fáradtan, büdösen, és karikás szemekkel imádott intézményem felé vettem az irányt.
Odaérve azt is sikerült megtudnom, hogy Miss Blanche-sal lesz első két órám, de már ahhoz is túl fáradt voltam, hogy gondolatban cifra sértéseket keressek. Egyszerűen csak ledőltem a padomra, és próbáltam nem elbóbiskolni.
Ez a tevékenység annyira lekötött, hogy észre sem vettem, ahogy a tanárnő betipegett a terembe. Ráadásul nem tipegőben, hanem egy szép zöld bakancsban. De az is lehet, simán csak elaludtam.
Udvariasan érdeklődött Dana holléte felől, majd Jeremi után. Őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogy hol van. Valamiért…nem is tudom. Nem firtatta sokáig. Biztos lezárta azzal, hogy kitettem a szűrét, vagy ő az enyémet. Engem viszont igenis foglalkoztatott. Miért nem jött el?Hirtelen minden álmosságom messze röppent, és nem tudtam elterelni a figyelmem. Őrjíteni kezdett a tudat, hogy még itt fogok ücsörögni két órát úgy, hogy gőzöm nincs hol van Jeremi.
Utána, még ha a magasságos atya úr istennel lesz órám is hazamegyek és megnézem. Nincs az a tanár, amelyik itt tudna tartani. Előkerítem a pokolból is, bár remélem nem esett semmi baja. Mert ha igen… nem bocsátom meg magamnak soha.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Forró vér
~Scarlet Midnight~
Csöndesen baktattunk egymás mellett Jeremivel a város felé vezető sötét és húde félelmetes ösvényen. Valahogy nincs kedvem felsorolni az összes sablonos horror kelléket, mint köd, bagolyhuhogás, sejtelmesen átderengő fények a fák között, avarzörgés, távoli város zajai. Lényeg, hogy minden kellő módon a helyén volt, épp csak az hiányzott, hogy beijedve kedvenc vérszívóm nyakába vessem magam, mert egy ág véletlenül megreccsent.
Mindegy. Annak viszont örültem, hogy Jereminek nem kellett külön szónoki beszédet tartanom arról, hogy miért életbe vágó utána mennünk. Ő is látta, meg én is láttam, mi történt amikor a múltkor Will és Charlotte összekerültek. Egyre jobban idegesít engem ez a gyerek. Kell, legyen valami oka arra, hogy pont ezt a sulit választotta, és pont Charlotte-ot. És nem, tényleg nem az irigység beszél belőlem.
- Sokkal inkább a harag - morogta Jeremi az orra alá. Nocsak hallgatózott, pedig sosem szokott. Hiába, megrontom…
- Nem nehéz hallgatóznom - felelte sértődötten, egy lemondó sóhajtás közepette. Hirtelen megcsapott a felőle áradó bűntudat, és idegesség is. Valahogy, az az érzésem támadt, hogy mondani akar valamit, valamit a tegnappal kapcsolatban. Valami olyat, amit nem biztos, hogy hallani akarok…
És ahogy ezt végiggondoltam, mintha csak parancsra tette volna, Jeremi megtorpant így, és leginkább olyan arcot vágott, mintha nem vett volna észre egy egész üvegfalat. Kénytelen voltam megállni (valamint nekidőlni egy fának jelzésképp, hogy rá várok) , és kivárni, hogy na most mi lesz, hiszen ilyenkor szokott következni az, hogy undorító dög vagyok, önző meg a szokásos. Charlotte-nak nyilván lennének tippjei, hogy milyen jelzőket aggassak még magamra, de szerencse, hogy nincs a fejemben.
Ahogy Jeremi elsötétülő arcát figyeltem, egyre csak az villódzott a fejemben, hogy „Ajjaj, ezt megint túl hangosan gondoltad.”, és az volt benne a legrosszabb, hogy tényleg.
- Scar – motyogta selymesen, és egyúttal bocsánatkérően is. Ennyi elég volt a bizonyossághoz, hogy nem fog csöndben maradni, csak azért, mert én nem akarom hallani
- Jó, mondjad – bólintottam végül. Nem mintha számított volna. Csak azt tudnám, minek mondtam el ezt a külsőség mondatot, amikor Jer pontosan tudja, hogy mi jár a fejemben.
- Fogd már fel, hogy nem szándékosan hallgatom a gondolataidat! – fakadt ki, kétségbeesettebben, mint amilyennek valójában éreztem. – Nálad jobban senki sem ismeri a fajomat, pontosan tudhatnád mit jelent a vér!
- Pontosan tudom, hogy tulajdonképp kiadom vele neked mindenemet – bólintottam idegesítően hidegen. A vér egy érme, amivel eladod a lelkedet. Persze, ezt eddig is tudtam. – Csakhogy eddig ki tudtál zárni, úgymond a fejedből, de most… mi a gond?
- Az hogy nem megy! – üvöltött fel. - Olyan mintha a fülemhez hajolnál és beleordítanál közvetlen közelről. Teljesen megőrülök a gondolataidtól! Hallom, amilyen cinikusak, amilyen kegyetlenek, hallom az öntépéseidet is, amiket eddig nem.
- Mióta – húztam össze a szemem rosszallóan.
- Tegnap este óta – felelte jelentőségteljesen, és egyből tudtam, hogy az itatásra céloz. Elméletem még éppenséggel akadt, de megoldási ötletem nem.
- Annyira tudtam, hogy ezt fogod gondolni – nyögött fel kétségbeesetten, miközben megragadta a vállaimat. – Kell lenni valami megoldásnak erre.
- Esetleg… - ötlött fel bennem a gondolat – ha eszel másból is, vagyis… akkor lehet, hogy csillapodik úgymond.
Basszus. Ennyire elkerekedett szemeket, és elkínzott arcot egyszerre még nem láttam. Azt viszont, hogy nem tetszik neki az ötlet, a felőle áradó ellenállás érzékelése nélkül is megmondtam volna. Csak azt nem értem hogy…
- Az isten verje meg, nemcsak a gondolataidat hallom jobban, de ilyen rohadtul szomjas még sose voltam – kiáltott rám, majd egyre halkult a hangja, és a kínlódása halálra ijesztett.
- Félsz, hogy megölsz valakit? – kérdeztem csendesen, mire idegtépő lassúsággal bólintott, s a szemeit lesütötte. Bűntudat. Olyan jellemző jel rá, hogyha nem érezném, akkor is tudnám, hogy ezt érzi. Már csak azért, mert erről rengetegszer beszélünk. Már rengeteg ideje van velem, rengeteg ideje él véren, és mégis csodálatos az a kontroll, amivel kordában tartja a saját magát, meg az éhségét. Szinte természet feletti, épp annyira, mint a lénye és a faja. Legalábbis az emberek így nevezik. Az én más véleményem most nem számít, rendben? Helyes…
Miután ezt megbeszéltem magammal, mert jól tudtam, hogy Jeremi is hallja újra gondolkodóba estem. Mit lehetne tennem annak érdekében, hogy javítsunk a helyzeten, de nem találtam más megoldást. Vér kell neki, de az enyém nem lesz jó. Így is kikészül szegény a fejemtől, bár igaz, hogy kínzókamrának nem utolsó.
- Meg kellene próbálnod akkor is. Tudod mit, keresünk valakit, aztán…aztán becserkészed. Én meg, én meg figyelek rá, hogy ne igyál többet, mint amennyit kell. Jó?
- Nem…nem leszek rá képes… - nyöszörögte, és esdeklően rám szegezte a tekintetét. Ha… másról, ha másról lett volna szó, akkor nincs az a szempár, amiért hagyom ellágyulni a szívem, de mivel Jeremiről volt szó… nos igen.
- Tudtam, hogy a vérellátó raktárának a kulcsa még egyszer jól fog jönni – sóhajtottam önmegadóan, és indulni akartam a város felé, amikor tudatosodott bennem, hogy barátom hosszú fehér ujjai még mindig szorosan tartanak a két karomnál fogva. – Ha elengedsz…
- Egy angyal vagy – bökte ki zavartan, miközben magához ölelt. Tagadni szeretném, hogy jól esett a gesztus, de nem teszem. Egyrészt, ezek szerint tudja, másrészt meg, nincs értelme. Legalábbis kettőnk között. Mások felé igenis. Az viszont meglepetésként ért, amikor felnéztem rá, hogy „elég lesz már, induljunk” felkiáltással összetörjem ezt a kellemes pillanatot, lenézett rám, és abszolút akaratlanul is az elmúlt este jutott eszembe, ahogy az is, hogy mintha Jeremi egy leheletnyivel közelebb hajolt volna.
- Jó, menjünk – bólintott és tétovázva elengedett, majd elindult tovább az ösvényen. Én meg lehajtott fejjel a nyomába eredtem, és igyekeztem semleges és nem idegesítő gondolatokkal megtölteni a fejem. Hiába, vannak emberek (jó, egyetlen egy, és ráadásul ő sem ember már), akikért mindent megteszek.
***
A városba érve azonnal a vérellátó központ felé vettük az irányt, sorra róva a sikátorokat. Elképesztő, hogy ilyen késői órán milyen sokan járkálnak szabadon a városban, főleg lányok. Egy némelyiken végignézve elkapott a sűrű hányinger. Hiába, az eltelt évek, az erkölcseimmel nem tudtam mihez kezdeni. Vámpírszemmel nézve mintha „Ingyenkonyha - ugorjon be egy harapásra” táblával mászkálnának magukon. Ennyi fedetlen nyak, súlyos illatok. Istenem, de örülök ilyenkor, hogy nem vagyok vámpír. Az viszont meglepett, hogy Jeremi arcán is hasonlókat véltem felfedezni. Mármint, az undorodó arckifejezése az eléggé hasonló volt ahhoz, amilyet én szoktam vágni néhanapján. Ettől megint olyan érzésem támadt, hogy valamit már megint nem mondott el, de nem volt kedvem végiggondolni a dolgot. Időm sem nagyon, ami azt illeti, mert megérkeztünk.
Előszedtem a kulcsot a zsebemből, hogy kinyissam az ajtót, de meglepőmód, amint hozzáértem, a lakathoz, az csörögve hullt alá, egyenesen a lábamra.
Az ajkamba haraptam volna, mert ez a vacak legalább két kilós volt, a lánc pedig még plusz egy, de szerencse és acélbetétes bakancs. Azt viszont egyértelművé tette, hogy járt már itt valaki olyan is, akinek nem volt kulcsa a raktárhoz. Márpedig vérellátóba humán eredetű bűnözők nem törnek be.
- De nem ám… - morogta Jeremi, és már éreztem az undort rajta… meg a dühöt, mégpedig azt, amit ma tapasztaltam tőle először, csakhogy ez most sokkal intenzívebbnek ígérte magát. Tudtam, meg fog iramodni, amint megsejti, merről érzi a szagát, és nem is csalódtam. Negyed perc sem telt bele, s már meg is indult előre, én pedig követtem. Vagyishogy próbáltam. Erőlködtem olyan gyorsan rohanni, ahogy ezt ő tette, olyannyira, hogy összefolytak az utcák, a színek a hangok, az arcok, fordultam jobbra, balra, megint balra, jobbra, de egy sötét sikátorban, ahol egy kerítést kellett volna hirtelenjében átugrani, megakadtam.
- Na ez… na ez szenzációs – lihegtem magam elé, s büszkeségemet sutba dobva rogytam le a tövébe. Mint egy amerikai üldözéses film, de tisztára. Kezd egy kicsit elsablonosodni az életem, de jár így az ember, ha mindent filmekhez hasonlít.
- Úgyis ki fog csúszni a kezünkből… - morogtam, bár csak magamnak. Igen, Jeremi reakciójából pontosan tudtam, hogy aki betört a vérellátóba, az ugyanaz a vadállat, aki vérbe fagyott hullákat hagy szerteszét a városban, és utána eltűnik. És… ráadásul még azt se mondhatnám, hogy a …
- A francba! – szakadt fel belőlem a szó. Kegyetlenség, vágyakozás, káröröm, düh. Ezeket hozta felém a szél. Megőrülök. Mindig is utáltam az élet humorát… Szóval lerázta Jeremit és most erre jár, nagyszerű. Csak, csak tudnám hogy… csattanás, léptek… olyan… ismerős. Túlon-túl…
- Charlotte? – ismertem fel a hangokat, és iszonyatos kíváncsisággal indultam meg abba az irányba, amerről mindezt éreztem, ám az egyik szomszédos sikátorban Willbe botlottam. Az érzések egyértelműen belőle áradtak…
Mi a jó…nem. Jeremi tudta volna, ha ő az. Maradt hát a kérdés…miért pont ő az, akibe belebotlottam, és mi történt itt. De legfőképp, hol van Charlotte? Nem mintha érdekelne, csak de.
- Áh, Scarlet – vigyorodott el a srác, és nagyon nem tetszett. Sem a vigyora, sem az, ahogy végigmért.
- Hát Charlotte-ot hol hagytad? – érdeklődtem cinikusan, keresztbe font karokkal, egyenesen az arcába nézve. Egyrészt, csak mert tudatni akartam vele, hogy nagyon nem érdekel, ahogy zavarba próbál hozni, másrészt meg azért, hogy ráébresszem, hogy nálam ez nem jön össze. Valószínűleg ő is erre a következtetésre jutott.
- Mit tudjam, merre jár az a kis cemende… - vigyorgott rám idegesítően, miközben elindult felém. Ócska trükk. Hatástalan. - …amikor te itt vagy…
- Cöh. Azt önnek nem ajánlom… - s már villant is a kezemben a kés. – Egy lépés, és a szívedbe szúrom. Úgyhogy szépen kapcsold le a farkad, és be az agyad. Márha… van olyanod.
Istenem, úgy imádom nézni, ahogy az emberek arcára kiül a döbbenet, ahogy megjelenik körülöttük a levegőben, és ezzel párhuzamban arra gondolnak, hogy „ezt meg honnan tudja”. Viszont valaki megint nem hagyta, hogy kiélvezzem a pillanatot, mert dübögő léptek zaja csapta meg a fülemet, és már alig vártam, hogy megtudjam, hogy ki az…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Érdekes találkozások
~Scarlet Midnight~
Egy pillanatra belém hasított a felháborodás, amint az észlelésem eljutott a helyzetfelismerés szakaszába, ugyanis mélyen megvetett Miss íjpuskája egyenesen Jeremi szívének szegeződött. A tény, először is padlóhoz vágott, azután pedig az égig emelte a vérnyomásomat. Ha biológiailag lehetséges lett volna, a fülemen kiáramló gőz tuti, hogy sípolni kezdett volna. Biztos voltam benne, hacsak… hacsak megindul az ujja ravasz felé, hát esküszöm, hogy a kezemben lévő tőrrel a szívében fog meghalni, mégpedig mielőtt bárkinek is megfordulhatna a fejében a dolog. Azonban valahogy mégis türelemre intett a felőle áradó kavargó érzelmek tömege, melyek között minden volt, csak gyilkos szándék nem. Bár az a nagy mennyiségű düh aggodalomra adott okot, mégis csak az a különös dolog szúrt szemet, hogy meglehetősen úgy tűnt, mintha kölcsönösen olvasnák egymás agyát. Legalábbis Jer akkor szokott ilyen feltűnően bámulni valakit. Egyébként sohasem...
Jól van, hát ha nekik ez jó. Nagyon remélem azért Jeremi nem teregeti ki az összes szennyesünket, a hullával, meg az egész küldetéssel kapcsolatban, mert ha eddig megúsztuk a lelepleződést, akkor eggyel kevesebb embert kell eltakarítanom. Elvégre én csak Scarlet Midnight vagyok...
- Anglia legeredményesebb vámpírgyilkosa már legalább száz éve - tolakodott egy hang a fejembe, és akkor döbbentem rá, hogy most elkövettem azt a hibát, amitől kedvenc házi vámpírom mindig is oly féltőn óvott. Agyatlanul gondolkodtam mindenféle hülyeségen, és az érzelmeim kiadták azokat. Ám az némi megkönnyebbüléssel töltött el, hogy nem Blanche hangját ismertem fel, hanem egy ismeretlen férfihangot. És valóban. A tisztást keretező sötétségből lassan kibontakozott a már ismert alak, a csillogó, zavarba ejtő, zöld szemeivel, és a szemüvegével. Végigpillantott Jeremin és Angelique-en és valószínűleg levonta ugyanazokat a következtetéseket, mint amiket én is, majd engem is tüzetesen végigmért. Basszus, mennyire szeretném azt mondani, hogy nem váltotta ki ugyanazt a hatást, amit már korábban is, csak az a baj, hogy de. A gondolataimat mintha kihúzta volna a fejemből, és mintha a szívem is hevesebben kezdett volna verni. Képzeletben hátsón rúgtam magam, hogy egy kicsit észhez térjek végre, mivel Jeremit most lekötötték egy kicsit, úgyhogy nem vághatott tarkón. Úgyhogy kénytelen voltam mégis összeszedni magam, és kezdtem dühbe gurulni. Vagy az agyamat pásztázta át, vagy ismer. Ha előbbi, akkor sajnos... kénytelen leszek kinyírni. Ha utóbbi, akkor is, amennyiben, hm, amennyiben le akarna leplezni.
- Nyugodj meg kislány. Nem áll szándékomban elárulni téged - üzente még, és hallottam, ahogy felkacag. Szórakozott és remekül. Ennek igazán örülök... végül is, végül is, most mindegy. Végül is, ezt vehetem egyfajta dicséretnek, hisz ez azt jelenti, hogy elég sok vámpírt kiirtottam már ahhoz, hogy a Szigetországon kívül is ismerjék a nevem. Erre a gondolatra muszáj volt elvigyorodom, hiszen meglehetősen becsvágyó lélek vagyok. Az elismerés pedig még nekem is jól esik néha.
Ekkor azonban véget ért Blanche és Jeremi között a "szemezés" és nem jó érzéssel töltött el az érzelmek között beállt változás. Míg Jer kifejezetten idegessé, addig a tanárnő túlzottan önelégülté váló kisugárzása engem sem töltött el épp megnyugvással. Ráadásul miután vérlázítóan, kölyökként kezelve kijelentette, hogy húzzunk órára, mert diákok vagyunk, nos, hát ... igen. Ilyenkor utálom, hogy jogilag 21 év alatt egy kis takonynak számítok. Épp csak igen kár, hogy körülbelül 1826 óta vagyok tizenhét éves. Azok a rohadékok még igazán várhattak volna négy évet, mielőtt megölik a szüleimet, és a nyakamba varrják a családi vállalkozást, meg a vele járó családi átkot is. Persze azóta biztosan tudom, hogy megbánták. Ugyanis a föld alatt hat lábbal elég sok minden meg lehet még az utolsó néhány napban, amíg szépen lassan a koporsóban fulladozik az ember. Mélyet sóhajtottam. Ez már a múlt.
- Menjünk órára - mondtam Jereminek, ő pedig bólintott. Semmi kedvem nem volt hozzá, szívesebben mentem volna Blanche után, de végül is mindegy. Én sem csinálhatok mindent kényem és kedvem szerint, mert semmi kedvem elbukni a küldetést. Márpedig, igaza van annak a ... némbernek. Rondább szót akartam igazából használni, de aztán rá kellett ébredjek, hogy annak ellenére, hogy idegesít, az eltűrhető kategóriába sorolom. Legalábbis Charlotte-hoz mérten mindenképp.
Néha azért kíváncsi lennék, miért utál meg mindenki rögtön az első pillanatban. Na jó, igazából tudom, hogy azért, ahogyan viselkedem az emberek irányában, de könyörgöm. Ez a túlélési módszer az eddigi 182 évben eléggé hatásos volt ahhoz, hogy ne nagyon akarjak mást keresni, csak az a baj, hogy néha olyan nehéz ezzel élni, folyton titkolva a valódi érzéseimet, csupán a dühömet és a dacomat csillogtatni. Eléggé felületes. Ráadásul már néha én sem vagyok benne biztos, hogy vannak egyáltalán ezeken kívül egyéb érzéseim, vagy sikeresen mindent kiöltem magamból, ami emberi. Bár, ha ilyeneken elmélkedem, akkor még kell lenni reménynek…
A gondolkodásból Jeremi rántott vissza, egy egyszerű mozdulattal átkarolta a derekam, és magához ölelt, majd mire észbe kaptam már az egyik közeli fa vastag ágán ültünk mindketten. Utálom amikor ezt csinálja, de tényleg. Legalább szólhatna előtte...
- Szóltam. Csak a gondolataid hangosabban tomboltak, mint az enyémek.
Egy oldalpillantást vetettem rá, de nem válaszoltam. Igaza van, egyre többször, és nem tetszik. Valami van ebben a helyben, amitől mintha kezdenék becsavarodni. Például, miért nem akarom orrba vágni Jeremit, pedig még mindig az ölében tart, és még mindig olyan helyeken fon át a karjaival, amiért mást már kinyírtam volna.
Bár ez valószínűleg csak és kizárólag azért eshetett meg, mert a közelgő lépések zaja bontakozott ki az éjszakából, s ezek jobban lekötötték a figyelmemet, mint az ilyen kis apróságok. Valaki jött, sőt, inkább valakik.
Méghozzá szép sorban "kedvenc" diáktársaim alakja vetette le magáról a sötétség leplét, amikor elhaladtak a fa alatt kanyarodó ösvényen. A három vámpírt még megértem, ha kajálni mennek a városba, de Will minek jött el velük, és miért van már megint az az érzésem, hogy valami nagyon nem stimmel…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Csók és hajsza
~Scarlet Midnight~
A hazafelé tartó út rövid, ám csöndes volt. Egyetlen szót sem ejtettünk hosszú sétánk során, hiszen elsősorban a fejünkben felvetődött gondolatok sokaságát próbáltuk meg rendbe szedni, miközben látszólag csupán a felkelő nap, és a hajnal pompás szivárványszíneiben gyönyörködtünk. Ezért, illetve mert a hiányzó vér okozta szédülés visszafogott, kissé lassabban haladtunk, mint általában.
Amint beléptünk a lakásba, Jeremi a fürdő felé vette az irányt, s ha lett volna hozzá elég energiám, biztosan felháborodtam volna, hogy lányoké az elsőbbség, mire ő nemes egyszerűséggel közölte volna, hogy magasról, és vastagon, plusz rám ez nem vonatkozik. Most viszont hagytam, hadd vegye birtokba a szokásos félórájára, én pedig mint egy boxzsák eldőltem a matracomon. Nem érdekelt, hogy ruhástul, nem érdekelt semmi most. Végre, valahára hazaértünk, itthon vagyunk, ráadásul élünk. Miss Blanche kedélyállapotát tekintve ez egy kisebbfajta csoda. Ámbár, ha azt nézzük, bizonyos szempontból érthető volt az éjszakai viselkedése. De csak és kizárólag a történtek tükrén át. És szó sincs arról, hogy sajnálnám. Elvégre, gondolom, ő sem úgy kelt fel tegnap, hogy Jeremi ma többször is hülyét csinál belőle (meg belőlem is, amiért előbb vagy utóbb - inkább utóbb – lakolni fog), engem majdnem szárazra szívtak, utána két vámpír még egymásnak esett és kisebb vérfürdőt rendezett, majd lefülel egy szép adag szabályszegőt és végül feleslegesen koptatja a száját, mert a kutyát se érdekelte, amit mondott. Na jó, ennyi után, tényleg megérdemel egy kis sajnálatot… meg talán… egyszer hajlandó leszek vámpírszámba venni. Ugyanakkor abban biztos vagyok, hogy a legutóbbi marhára bosszantotta, de akkor meg minek lett tanár? Most őszintén, a tanárok nagy többségét általában a kedves, hozzám hasonló diákok semmibe veszik, mert annál nincs is jobb.
Sóhajtva és nyögve vetettem át magam a másik oldalra. Lassan kéne szerezni egy új matracot, mert ez már megvan egy ideje, és néhány rugó túlzottan elrakoncátlanodott. Bizonyos pozíciókban nagyon bökik az oldalam. De lehet csak a kíváncsiság…
Igyekeztem bizonyos gondolatokat és képeket kiterelni a fejemből arra koncentrálva, hogy a fürdőszobában csobog a víz. Jeremi pazarolja a meleg vizet. Nekem is jól esne a dolog, csak már túl fáradt vagyok hozzá. Délután, miután felkelek, elintézem. Mármint a zuhanyzást. Jeremit még most kéne. Nemcsak, mert hülyét csinált belőlem, hanem mert megsebesült. Még Blanche-éknál észrevettem rajta. Gondolom, Charlotte tehet róla. Meg én…
Ekkor kivágódott a fürdő ajtaja és kitámolygott rajta kedvenc vámpírom és átsuhogott a szobán, kellemes szappan illattal és keserűmandulával terítve el a levegőt. Utóbbi az álom első hírnökeit kiseperte a szememből, s helyette bűntudattal töltve meg a lelkemet. Alig bírtam hallgatni, ahogy fojtott sziszegés kíséretében elterül a saját helyén, és mocorogni kezd. Valószínűleg fájtak neki a sebek, amiket annak a ringyónak a karmai vájtak a bőrébe. A dühöm egyre nőtt, ahogy hallgattam a ficergését, ahogy sehogy nem találja a pozíciót, ami kényelmes. Nem bírtam magammal.
Erőt vettem hát magamon, és feltápászkodtam, majd céltudatosan a konyha felé vettem az irányzékot. Más alkalmakra tartogattam ugyan, de ez sem egy kis vészhelyzet. Az illatok töménysége meggyőzött arról, hogy nem egy aprócska, jelentéktelen sebről van szó, hanem esetleg több nagyobbról. Valamiért nem venném a lelkemre, ha elpatkolna. Sem az, ha ezt hagynám. Úgyhogy vészhelyzet ide, vagy oda, a zsebembe süllyesztettem a kis fiolát, és visszasétáltam a szobába.
- Jeremi – szóltam, mikor átléptem a küszöböt, s hangom kissé aggódóan csendült. Tudtam, hogy tagadni és makacskodni fog. És hogy a régi trükkjeim, könyörgés és érvelés, most nem lesznek célra vezetőek. Pláne, hogy nincs elég nagy pofám és energiám a hosszú vitákhoz, érvelésekhez, könyörögni meg végképp nincs kedvem. A mai nap után, ha haldokolna se lenne hajlandó inni a véremből. Egy átlagos hónapban is gyűlöli, húzza-vonja, amíg lehet – Enned kéne.
- Nem – hallottam a matraca felől. Imádom, amikor ilyen tömör és konok. – Nem iszom a véredből. – Felült az ágyon, és felém fordult, bűntudatos arccal, mintha bizony megakadályozhatta volna. Pedig ismer, tudja, hogy úgyis kiprovokáltam volna valakiből.
- Jobb lenne. Olyan keserűmandula szaggal vagy, mint egy frissen sült muffin. Ráadásul – toldottam még hozzá – a sebeidet most nem én csináltam. A fajtársad ejtette sebek nem gyógyulnak, csak ha…
- Tudom – csattant fel indulatosan, mikor már ott jártam három lépésnyire tőle. – De nem kéne aggódnod. Bírom még.
- Nézd… - sóhajtottam fel, s düh ide vagy oda, lehuppantam mellé a matracra. – Tudom, hogy frissen jobban szereted, meg az alvadás gátló vackok is rontanak az ízén, de … - Előhúztam a zsebemből a kis kémcsövet, mely majdnem tele volt a véremmel. A múlt hónapban, voltam vérvételen, persze az egész csak arra ment ki, hogy összecseréljek pár címkét és elhozzam a magamból lecsapolt mintát.
- Te…azt meg honnan…? – értetlenkedett. Persze, hiszen a spájzolásról nem szólok neki, logikus. Akkor nem lenne hajlandó enni, csak azt a keveset, amit elhozok. Az meg nem lenne elég egy hétre se, nemhogy egy hónapra.
- A múlt hónapban voltam vérvételen – vallottam be. Csodálkoztam is, hogy nem szúrta ki. A vénáim olyan rondák voltak, hogy hihetetlen. Ha magamnak szúrom egy sötét szobában sem lett volna rosszabb. Hogy úgy fogalmazzak, mind a kettőt mintaszerűen elszúrt kísérletek díszítették. – Hajlandó lennél meginni? – néztem rá kérlelően, miközben egészen közel hajoltam hozzá. Ekkor kezdett el megfogalmazódni bennem egy ötlet, arra az esetre, ha megmakacsolja magát.
- Nem – jelentette ki. Reméltem, hogy ha megint megkérdezem, meggondolja magát. Az ötlet ugyanis kirajzolódása során kezdett egyre durvább lenni.
- Semmilyen körülmények közt? – érdeklődtem bátortalanná váló hangon.
- Pontosan – bólintott elszántan. Nagyon reméltem, hogy még nem olvasott bele a fejembe, mert ha elég gyors vagyok, akkor talán sikerül a kivitelezés.
- Te kényszerítettél erre – gondoltam magamban, s villámsebességgel lepattintottam a kis fiola tetejét, s húzóra kiittam a tartalmát, miközben megragadtam a meglepetten, sőt, kifejezetten bambán bámuló archoz tartozó póló nyakát, s magamhoz rántottam.
Éljen. Az első csókszerű élményem egy makacs vámpír itatásával kötődik egybe. Minden átlagos lány erről álmodik. Ez olyan romantikus, hogy el tudnám hányni magam. Ennek ellenére a gondolataim valahogy egyre kevésbé akartak a fejemben megmaradni, ahogy puha ajkaink összeértek, s a közöttük nyíló kis résen a vér végül célba ért.
Hihetetlen módon csak akkor tértem észhez, amikor Jeremi bátortalanul átkarolta a derekamat, s közelebb vont magához. Eltartott pár másodpercig, amíg erőt vettem lányos zavaromon, és ellöktem magamtól. Egy pillanatig olyan arccal nézett rám, mintha pofon vágtam volna
- Ne haragudj – nézett a fal felé. Olyan furcsán remegett a hangja, ahogyan még sosem hallottam, s meghatározni sem igazán voltam képes – Elvesztettem a fejem.
Én csak hallgattam. Mit mondhatnék most erre?
- Igen – csak az igazat – néha el szoktad – főleg amikor vért iszik, ugye. De ilyenkor melyik vámpír nem? – Legalább finom volt, ugye?
- Aham.
- Az remek – szögeztem le, majd újra megragadtam a felsőjét, és magamhoz rántottam – Továbbá vésd az eszedbe, mert többet nem fordul elő.
Nem is. De ezt ő is tudja jól. Az utolsó embersrác, aki megpróbált taperolni, az három törött foggal ment másnap örvöshöz. Habár az másfajta igazság, hogy előbb töröm szilánkosra az öklöm, minthogy neki egy fogát is kiüssem.
- Azért – fűztem tovább, miközben négykézláb kúszva a szoba másik felén elterülő matracom felé vettem az irányt – Aludj jól.
Már sötét volt, amikor felkeltem, és kitántorogtam a konyhába, hogy valami harapni való után nézzek, mert a gyomrom már igencsak korgott. Ahogy kibámultam a szürkületbe, akaratlanul is a tegnap esti események kavarogtak a fejemben. És nem, nem az iskolában történt dolgokra gondolok, hanem az itthoniakra, ugye. Most már, hogy nem zsong a fejem a zavartságtól, igazán és ténylegesen kijelenthetem, hogy Jeremi jól csókol. Ez a tény pedig tipikusan abba a kategóriába tartozik, hogy előbb harapom le a nyelvem, minthogy valaha is, bárkinek is eláruljam, hogy egyáltalán felvetült bennem a dolog lehetősége. Mindenesetre az is tény, hogy többet nem fordul elő. És nem, a sablonos romantikus regényekkel ellentétben, az én fejemben meg sem fordult az a szókapcsolat, hogy „De kár”.
Étkezés (Furcsa és helytelen lenne a reggeli szót használni, mert bár most keltem, hol van már a reggel. Akkor már inkább esteli.) után bevettem magam a zuhany alá, és megvalósítottam a lefekvés előtt tervezett hosszú tusolást, méghozzá úgy, hogy sikeresen nem gondoltam végig újra a tegnapi őrületet, ami mindent egybetéve elég nagy teljesítmény.
Mire végeztem, Jeremi már ébren, és útra készen várt rám, a konyhában, az asztal tetején ülve, nála volt az elmaradhatatlan táskája, meg az enyém is, s ezzel világosan a tudtomra adta, hogy nincs több vesztegetni való időnk. Morogtam volna már épp, hogy mindjárt, amikor iszonyatos üvöltés/visítás tépte fel a leszálló éj csendjét valami. Valami az ajtón kívülről. Ennél nem is kellett több.
Egy emberként indultunk ki az lakásból, ki a házból, melynek ajtajában megtorpanásra kényszerültünk. A házmester feküdt a lábunk előtt, átharapott torokkal, szétcincált tagokkal. Ránézésre meg lehetett állapítani, mi volt. Egy vámpír…
Ösztönszerű mozdulat után tőr villant a kezemben, Jeremi pedig undorodó arccal állt a hulla a felett. Figyeltem az eltorzuló arcvonásait, ahogy megérezte az idegen vámpír őt irritáló szagát. Nem kellett sok, már rohant is, és én utána, kissé lemaradva, de hasonló gyorsasággal, melyet a dühöm sajtolt ki belőlem. Utáltam a házmestert, egy ócska, lecsúszott alkoholistát, de ilyen halált ő sem érdemelt. Ráadásul egy mocskos vérszívó tette ezt, és nekem el kellett kapnom. Egy mocskos, gyilkos vérszívó…
Miután végighajszoltuk a fél városon, végül a sulihoz közeli erdőbe vezetett bennünket. Jeremi egy tisztáson vesztette nyomát, s ott dühében az egyik öreg tölgyfát ütötte.
- Mit ártott neked az a szerencsétlen fa? – érdeklődtem cinikusan, pedig, legalább olyan dühös voltam, mint ő. A mocsok kicsúszott a kezünkből, és megölt egy embert. – Ugyanaz volt, ugye?
- Jah – mordult fel, és újra belevágta az öklét a fába. Ez a rohadék az utóbbi időben, valamilyen titokzatos módon mindig az utolsó pillanatban lógott meg előlünk. Hogy miképp, még csak nem is sejtettük, és ötletünk sem volt. Ezek után az, hogy miért teszi, már teljesen mellékes dolognak számított, csak azt tudtuk, hogy el kell csípnünk mindenáron.
- Legközelebb elkapom a rohadékot – esküdözött, és újabb horpadást csinált a fa törzsére. Kissé elképesztett a szituáció, mert általában a fordítottjaként szokott kinézni az egész. Én dühöngök, török, zúzok, ő pedig áll felszakíthatatlan nyugalommal az arcán, és csillapít. Ekkor hasított belém az emlékezés, hogy le kéne nyugtatni, mert elvileg suliba indultunk, és bizony, a cikk-cakk mintájú üldözés során alaposan elkéstük az első óránk kezdetét. Már léptem volna hozzá, hogy a vállára tegyem a kezét, de úgy kapta fel a fejét, mintha vérszag csapta volna meg az orrát, majd elindult egy irányba. Arra fordultam, és láttam, hogy egy alak közeledik felénk.
Természetesen Miss Blanche volt az… ki is lehetne más?
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Válaszokra várva
~Jeremi James~
- Scarlet, te istenverte idióta - dohogtam magamban, s közben faltól falig járkáltam egy távolabbi folyosón. Nem mentem messzire a veszekedésünk helyszínétől, csak annyira, hogy ne érzékeljem a közelségét. Amúgy is az agyamra megy, de ezzel az utolsó húzásával elvetette a sulykot. Mégis, mit gondol? Majd elárulom neki, hogy Blanche rájött, hogy minek van itt és nagyon nem tetszik neki a dolog. Nem vagyok mazochista. Tudom, hogy az esetek 99 százalékában nem látszik, hiszen gyakorlatilag 24 órában vele vagyok, ráadásul önszántamból, de azért azt számítsuk hozzá, hogy legalább hat órát alszik ő is, akármennyire paranoiás, azért alvásra szüksége van. Olyankor olyan aranyos tud lenni... néha jobb lenne a világnak, ha úgy maradna.
Miközben fáradtan lerogytam a fal tövébe, egyre csak születtek bennem a kérdések, mert még mindig nem bírtam napirendre térni az események felett. Az igazat megvallva nem kellene csodálkoznom azon, hogy ilyen idegbeteg. Hajlamos túlozni, ráadásul a paranoiát olyan magas szintre fejlesztette az évek során, hogy azt is képes kiszúrni, ha egy porcica elmozdul a helyéről a legeldugottabb szekrény mögött. Tulajdonképp, az a csoda, hogy még nem ölt meg senkit. Persze, ami késik, nem múlik. Csoda hogy eddig képes volt fékezni magát. Illetve eddig képes voltam fékezni. A gondolataitól így is kevés híján frászt kaptam. Az is érdekes, hogy eddig még senki sem verte el, azokért, amik megfordultak abban a sötétedő, aprócska agyacskájában.
Ha így halad, elintézi magának, hogy legyen miből kivakarni. Csak azt tudnám, hogy akasztott ki megint ennyire. Esküszöm, nem emlékszem rá mi volt az, ami miatt vállaltam annak a kockázatát, hogy magára hagyom, már másodjára ma, ráadásul úgy, hogy az a két lány a közelben volt. Nála nem alapozhatok arra, hogy majd lenyugszik. Olyan, mint egy atombomba. Egyszer beindul a láncreakció, addig nem áll le, amíg van anyag. Te jó ég, ha azok odamentek hozzá, akkor ott már minden úszik a vérben.
Idegesen pattantam fel, s mély levegőt vettem, de vérszagot még nem lehetett érezni, viszont a folyosó irányából tompa hangok keringtek elő, s egyik sem súgott túl jót, majd egyik percről a másikra mindenre rátelepedett a csend. Nem az a nyugodt, békés csönd, hanem az a baljós, vérfagyasztó némaság, ami a tájat takarja el a vihar előtt.
Haboztam. Mit kellene tennem? Hiszen, ha visszamegyek és tévedtem, Scarlet - amilyen idegállapotban ott hagytam - még a végén előkapja imádott ezüst tőrét és nekem esik, aztán leshetek. Őszintén szólva most nincs sok kedvem a hülyeségeihez. Viszont ha bajba sodorta magát - ami valljuk be, esélyes - azt sosem bocsátom meg magamnak. Egyáltalán mit tudnék kezdeni nélküle? Ki lesz, aki ápolja a lelkem szúrós megjegyzésekkel, aki visszatart a vérszomjas éjszakákon, aki gondomat viseli sérülten? Mégis kit fogok akkor bosszantani?
Riadtan indultam hát a kérdéses irányba, s alig pár másodperccel később ráébredtem, hogy jó döntés volt. A keskeny, nyirkos kőfalak között ismerős illat tekergőzött felém, s görcsbe rántotta a gyomromat. Kellemes elegye volt ugyanis a vaníliának, a karamellnek, a citromnak és a szerecsendiónak. Egyszerre édes, savanyú, s enyhén csípős. Semmivel sem lehet összekeverni ezt az illatot, hiszen annyira jellemző rá, s személyiségére. Bár ez mindenkivel így van. Egy csepp vér, és megmondom mik a legjellemzőbb tulajdonságaid. Ahogy közeledtem, egyre töményebben volt jelen a levegőben, s ezzel párhuzamban bennem is egyre inkább megmozdult a düh. Valaki bántotta Scarletet, valaki a vérét vette. Veszélyben van, és miattam került oda, mert nem voltam ott, hogy vigyázzak rá.
Egy elmért csúszással nekivágódtam a zsákutca falának, s ott is voltam azon a folyosón. Szokásomhoz híven, pont az utolsó előtti pillanatban értem célt. Charlotte még mohón tapadt Scar hófehér, szépen ívelt nyakához, és mint valami pióca mohón szívta magába a vért, ám arca undorodba torzult, mert nem ízlett neki az, amit én mindennél nagyobb becsben tartok. Láttam, hogy Dana hiába próbálja szétválasztani őket, nem igazán sikerül neki. Az utolsó dolog azonban, amire még emlékszem, az Scarlet volt. Szép, kerek arcán a kín ezernyi árnyalata tündökölt, s zöld szemeiből a megaláztatás kövér könnycseppjei gurultak alá, hiszen már nem volt annyi ereje sem, hogy tőrt ragadva küzdjön. Ha ő nem, de én még ma kinyírom Char-t, ez immáron a világvégénél is biztosabb.
~Scarlet Midnight~
Valahogy, akkor nem tűnt fel, hogy mi történt velem, minden lelassult, ami a világot jelentette. Elsők közt az érzékszerveim, majd ebből kifolyólag minden más is. Az idő folyása és a tér létezése is például, mert mire rájöttem, hogy Charlotte épp belőlem ebédel, addigra már nem volt bennem elég vér, hogy tőrt rántva ellökjem magamtól. Béna voltam, és tehetetlen. Csak lebegtem a nagy semmi felé, s a tudatom valahogy érzékelte még a folyosóra tóduló diákok bámész tömegét, üvöltésünk bágyadt visszhangját, lépések zaját, de már semmi sem volt kézzel fogható és éles. Az élek egybemosódtak, a fölöttem lévő talpazat égő gyertyái halványultak és a látómezőm pereme is fokozatosan szürkült. És valahogy…az jutott eszembe hogy…ez az egész procedúra kevésbé megalázó, amikor Jeremivel, mert az ő mozdulataiban mindig van valami lágyság, gyöngédség. Pedig, tudom, hogy ő sincs olyankor magánál, de valamiért mégis más. Talán azért, mert azt én engedem, ez meg olyan mintha, mintha… de nem is tudom… nem is nagyon akarok rajta gondolkodni már.
Aztán forogni kezdett a világ, és éreztem, hogy szédülök. A mindenség sötét lett és tompa, s én zuhanni kezdtem valami iszonyú magasságból a feketeség legmélyebb pontja felé, s hiába kapálóztam volna dühödten, de nem volt elég erőm hozzá. Azt kívántam, bárcsak Jeremi itt lenne. Bár biztos a szememre vetné, mekkora barom vagyok. Igaza lenne, és sosem ismerném el. Ez is csak egy kivételes eset, mert tudom, hogy nem hallja. Hiszen nincs itt.
Tompán éreztem, ahogy talajt fogok, s csak annyi volt biztos, hogy a mohás padló hideg, s az arcom hozzányomódik. Minden szétesett, ami a világot képviselte. Valahonnan tompa puffanásokat hallottam, morgást, éreztem a vérszagot, de összefüggést nem találtam közöttük. Csak azt tudtam, hogy nem csak a saját vérem szagát érzem, hanem valaki másét is. Keserű volt, de nem a keserűmandula. Talán a gyógyszereknek szokott ilyen szaga lenni. De nem tudtam biztosan. Egy ideje nem igen volt szükségem rájuk, mert az állapot, amiben létezem, állandó. Valahogy még azt is felfogtam, hogy valami hideg és nedves csúszik be a fejem alá. Sós illata volt, és leginkább a vízre emlékeztetett. Éreztem még, hogy ég a bőröm. A zajok sem szűntek meg, bár most csatlakozott hozzájuk egy új. Ismerős volt és idegesítő. Talán Miss Blanche érkezett meg, csak ő lehet ilyen kiborító.
De hová lett Charlotte? Mikor engedett el? Miért? Várjunk… a zajok. Azoknak kell, hogy köze legyen ehhez, de… érdekel engem ez egyáltalán? Itt kellemes sötét van. Csak ne volna ilyen hideg… ráadásul egyre rosszabb.
És minden távolodik, messzebb kerül. Még jó, hogy engem mindig minden magamra hagy. Már a padlót se érzem. Csak a keserűmandulát, de az is olyan távoli, mintha csak egy emlék lenne. Jereminek van ilyen illata… milyen jó lenne, ha itt lenne.
Aztán valahogy rántott rajtam a világ, és megállt a zuhanás. Valami erős körbefont és ringatni kezdett, s Isten a tanúm rá, hogy küszködtem, harcoltam ellene, végül a kimerültség erősebb volt, és újra elindult a zuhanás a sötétség felé.
Sötét volt még, amikor feleszméltem, egy idegen ágyban, nagy, puha párnák között. De, hogy kerültem én ide az iskolából? Egyáltalán, hol a fenében van az az ide? Riadtan ültem fel, amit azonnal meg is bántam. A fejem, amiből hiányzott egy adag vér, lüktető fájdalommal tiltakozott a gondolataim, az emlékeim és a mozdulataim ellen. Viszont, eszembe jutott a jelenet Charlotte-tal a folyosón, és újra forrni kezdett a vérem. Az a rosszéletű vámpír mégis mit képzel magáról? Nem vagyok ingyentankolós benzinkút, ráadásul ...
- Jeremi - jutott eszembe hirtelen, és minden fájdalom és szédülés ellenére úgy pattantam ki a helyemről, mint akit bolha csípett meg, s imbolygó léptekkel indultam meg egy irányba. Nem sokat érzékeltem a szobából, de a helyzetfelismeréshez nem is kellett. Kezdtem sejteni, hogy hova keveredtem, hisz a francia pacsuliszag sok mindent elárult, de legfőképp a tulajt. Hogy lehet az ilyesmit illatszernek nevezni, föl nem foghatom. Azon se csodálkoznék, ha ettől fájna így a fejem. Borz-alom. De még talán az sem ennyire borzalom.
Mindegy. A lényeg az, hogy nagyon gyorsan el kellene tűnnünk innen. Többek között azért, mert jobban szeretném a saját ágyamban átaludni a napot, másrészt azért, mert ki kell szednem még belőle, hogy mi a büdös lóhúgy folyik itt.
Nagy nehezen elbotorkáltam az ajtóig és már a kilincsen volt a kezem, amikor egy jéghideg kéz pihent meg a vállamon. Pillanatra megriadtam, hiszen az említett végtag nem Jeremihez tartozott, az övét ezer közül is felismerném.
- Csak a WC-t keresem - mondtam ki az első elfogadható mentséget, ami eszembe jutott, s csak ezután fordultam szembe a tettenérőmmel, s közben lelkileg készülődtem arra, hogy lehetőleg ne legyek ideges, amint meglátom Miss Blanche-t a lila magassarkúiban, miközben úgy néz rám, mintha én tehetnék róla, hogy jön a globális felmelegedés és haldokolnak a jegesmedvék. A szigorú lila szempár helyett azonban, hatalmas zöld szemek fogadtak. Az első pillanatban nem ugrott be, honnan ismerem, de pár másodperc után eszembe jutott. Ő a tanársegéd, akiről már akkor megállapítottam, hogy helyes, amikor első órán bemutatkozott. Pontosabban bemutatták. Most pedig, egészen közel hajolt az arcomhoz, majd mindentudóan megigazgatta a szemüvegét és fejével a szoba másik sarka felé intett. Ugyanakkor az arcán lévő félmosoly elárulta, hogy nem vette be a mesémet.
- Na jó - adtam meg magam, kivételesen. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy olyan iszonyat közel hajolt az arcomhoz, és pislogás nélkül bámult rám, nekem meg égett a fejem, mint nyáron a görög erdők - Igazából Jeremit kerestem.
Erre bólintott, és végre elfordította a tekintetét az arcomról. Te jó ég, mi ütött belém. Charlotte a véremmel együtt az agyamat is lecsapolta? Mióta szoktam én zavarba jönni attól, hogy valaki az arcomba bámul közvetlen közelről, és mosolyog. Plusz helyes. Valamint vámpír, s ez egy cseppet sem elhanyagolható momentum.
Mindazonáltal inkább kihasználtam a lehetőség adta helyzetet, s egy gyors hátraarc kíséretében kinyitottam az ajtót és átléptem a másik helyiségbe, ami egy egyszerű konyha - étkező kombináció volt. Egészen megdöbbentett, hogy mennyien voltak benn. Az egyik sarokban Jeremi ácsorgott, és meglehetősen ronda pillantásokat vetett a tőle lehető legtávolabb álló Charlotte felé, aki próbált elvonatkoztatni a ténytől, hogy épp szemmel verik és szórakozottan bólogatott Dana csacsogására, miközben Andrew és Will sötét arckifejezéssel méregették egymást. Miss Blanche a konyhapultnál szorgoskodott, bár valószínűleg csak azért, hogy azonnal közbelépjen, ha valami netalántán, véletlen, esetleg történne. Nem is tudom, hogyan fordulhatott meg ilyesmi a fejében. Elvégre eddig sem történt semmi ilyesmi...
Pár másodperccel később viszont már minden tekintet rám szegeződött, így vetettem egy gyors "még megdöglesz" pillantást Charlotte felé, majd Jeremihez léptem. Egy pillanat erejéig hagytam, hogy lássa a bűntudatot az arcomon, majd elfordítottam a fejem, s várakozóan Miss Blanche-ra néztem, s igyekeztem nem azon gondolkodni - amíg arra vártam, hogy bökje ki, amit láthatóan mondani akar - hogy a bennem kavargó érzések közül melyik a legrosszabb. A bűntudat, mert most a mellettem álló vámpír megint nem kap enni egy hónapig, vagy a szégyen, mert képtelen voltam magamat megvédeni, vagy csak szimplán a tudat, hogyha nem lenne, bizony, én sem lennék már.
Mindenesetre, egyre jobban kezdett el foglalkoztatni az is, hogy mit keresünk itt mindannyian?
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Jeremi James, Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Düh és dac
~Scarlet Midnight~
Ezért még kicsinálom Jeremit, ha egyszer előkerül. Kezdtem
magam kellemetlenül érezni, hiszen körül voltam véve életveszélyes
vérszívókkal, akik akármikor beleolvashattak a szabadjára engedett, csapongó
gondolataimba, amelyek most különösen rakoncátlan módon viselkedtek,
akármennyire is próbáltam őket fékezni, hiszen nem volt itt az, aki egy
gondoskodó nyaklevessel kiterelje őket a fejemből. Ráadásul, a két lány
figyelme egységesen felém irányult, és még az agyamban való turkálástól sem
riadtak vissza, másrészt pedig ott volt még Andrew is, aki apró, óvatos
pillantásokkal mért végig a fejem tetejétől a lábam kisujjának körméig. Mintha
csak azt akarta volna eldönteni, hogy milyen köret illik hozzám, egy
háromfogásos ebédnél. Annyira frusztrált, hogy remegni kezdtem az elfojtott
indulataimtól. Egy hajszál hiányzott, hogy az óra kezdetéig ne törjem be az
orrát.
Ám végül is sikerrel jártam, s mikor felbődült a csengő
iszonyatos gyorsasággal iszkoltam vissza a helyemre, s meglepetten láttam hogy
Jeremi már ott ült (pontosabban feküdt a padon), s gondterhelt arccal meredt
maga elé, s ugyanúgy, mint eddig, egyetlen pillantásra sem méltatott.
Gondoltam, akkor játszunk, s hasonló arckifejezéssel zuttyantam le mellé. Hiába
éreztem a belőle áradó feszültséget, indulatot és keserűséget, túl dühös voltam
még rá az óra és a cipőfűzőm miatt, úgyhogy nem kérdeztem rá, mi aggasztja.
Amúgy sem árulta volna el, s ezért inkább nem is koptatom a számat, hiszen
felesleges. Sőt, az sem izgatott túlzottan, hogy merre csatangolt, amíg én
„kapcsolatépítettem” (jó vicc, hiszen hoztam a formám), de nem is gondoltam,
hogy olyan igazán fontos lenne.
Amint Miss Blanche megérkezett, unottan dőltem le a padra.
Egyre csak az járt a fejemben, hogy vajon mi vette rá az új fiút arra, hogy egy
vámpíroktól nyüzsgő iskolába jöjjön tanulni, amikor egy sima gimiben is ő
lehetne az ügyeletes Casanova, aki ágyból ágyba ugrál. Lehet, hogy a közízlést
elvetem, de azért ez nem jelenti, hogy a szemgolyóimat simán zsebre vágom. Bár
azért, előfordul. Elvégre, azt se vettem észre, hogy kikötöttek a padhoz.
Ráadásul ott ül szerencsétlen, tök tudatlanul (vagy annak
látszóan) egy éhes vámpír mellé, akin viszont tisztán látszik, hogy majd’ éhen
hal valami friss újdonságért. Vagyis érte. Összefoglalva, megérdemelne egy jó
kis megcsapolást, ha már ekkora marha. Bár, nem vagyok benne biztos, hogy ez a
fiú olyan ártatlan, mint amilyennek látszik. Elvégre, mégis csak itt van, és
nem hinném, hogy csupán azért ült le Charlotte mellé, mert gótnak tűnik, és
micsoda véletlen hogy ő is épp az. Szörnyen imádom az ilyen véletleneket, még
akkor is ha véletlenek. És nem tudom mi az az irónia.
A lányt meg kifejezetten kezdtem, ha nem is sajnálni, de
megérteni. Ahogy figyeltem, éreztem a vágyakozását, a sóvárgó éhséget, de a
küzdelmet is, hogy ne itt az osztály és a tanár előtt ugorjon neki Wilikének.
Jesszusom. Honnan jutnak eszembe ilyen szavak?
Mindenesetre a kopogtatás nem csak az én gondolataimat
szakította félbe, hanem végül sikeresen észhez térítette az első padban ülőket
is. Komolyan, tökre úgy néz ki, mintha az új srác szándékosan kínozná Lottét,
tekintve, hogy például Dana simán el van mögöttük és olyan nyugodt, mintha a
fiú a világon se volna.
Végül is Miss Blanche-t kereste a tanársegédje, s a tanárnő
bejelentette, hogy valami dolga van és jön pár pillanat múlva. Mielőtt elhagyta
volna a termet, még vetett rám és a mellettem tehénkedőre egy figyelmeztető
pillantást. Amint csukódott az ajtó, Jeremi úgy emelkedett fel fekvő
helyzetéből, mintha ostorral vágták volna hátba. Egész megelevenedett, s szembe
fordult velem, mint aki közölni akar valamit velem.
- Mi az, feltámadtál? – csipkelődtem vele, de egy bosszús
„Most nincs hangulatom ehhez” pillantással le is zárta a dolgot, s újra
elfordult. Mi bánthatja ennyire, hogy már a piszkálódásomat sem viszonozza? Már
épp emeltem a kezem, hogy egyrészt bocsánatot kérjek, másrészt egy érintéssel
tudassam, hogy érdekel a közlendője, amikor hirtelen belém vágott a
veszélyérzet. Ösztönszerűen fordultam Will és Charlotte párosa felé. A lány már
alig volt tudatánál és a vérszomj már szinte egészen elmosta a gondolatait,
csak az járt a fejében, hogy most itt a lehetőség egy finom falatra.
Jeremivel egyszerre ugrottunk fel, s Dana is ugyanebben a
pillanatban kapott észbe. Előrenyúlt, s egy határozott mozdulattal kibogozta
Will kézfejét barátnője kacsói közül, míg én és Jeremi egyezményesen
megragadtuk, s a padot feldöntve vonszolni kezdtük az ajtó felé. A túloldalon Jeremi kegyetlen erővel "csapta" falhoz, míg én szokás szerint:
- Te teljesen meg vagy húzatva? – estem neki. Fojtott hangom
remegett az indulattól, és nem sok hiányzott ahhoz sem, hogy magamról
elfeledkezve előrántsam a tőrt és a szívébe mártsam, amíg megvan a lehetőség és
gardedámom teszi a dolgát. Hiába akart szabadulni, nem tudott, hisz Jeremi azon
túl hogy alapjáraton sokkal erősebb lehet, de a kielégítetlen vérszomja nyilván
lemerítette.
- Mi... történt...? Miért vagyunk kint a folyosón, és mi a
fenét akartok tőlem? – kérdezte. Hallani lehetett a hangján, hogy semmire sem
emlékszik az ilyenkor általános vörös köd miatt, ami a legedzettebb, legerősebb
jellemű vámpírok tudatát is elfedi. Nem tehetek róla, de ez a kérdés felhúzott,
pedig tudtam, hogy igazából általános dolog az emlékek hiánya. Jeremi sem
igazán van magánál azon a bizonyos öt napon, amíg én tőrrel hadonászgatok,
ahelyett hogy egy vizes palackkal a hasamon agonizálnék.
- Mégis mit gondolsz, idióta?! Majdnem megvolt a mai ebéded! Majdnem felfedted
magad, és az egész gyilkos fajod egy mit sem sejtő ember előtt! Mondd, neked
elmentek otthonról?! – folytattam tovább, de nem tudom miért fújtam fel.
Megesik, hogy a csiga is elesik. Ráadásul a srác is csak első látásra tűnt
meglepettnek, viszont a belőle sugárzó érzelmek inkább izgatottságot, sem mint
ijedtséget tükröztek.
- Jól van, most már tiszta, nyugodtam elengedhetnéd... - szólt közbe a szőke
lány is, aki eddig dühösen és sértetten figyelte a jelentet, de mostanra erőt
vett magán. Bár Jeremire nézett, nyilvánvaló volt, hogy szavait hozzám intézi.
Csak azt tudnám minek. Nem az én parancsaimat teljesíti, hanem tulajdonképp azt
teszi, amit helyesnek lát, persze általában az egyezik azzal, amit én gondolok,
de az más lapra tartozik. Végül is Jer is belátta, hogy már elmúlt a veszély,
ezért leengedte a kezeit, s összehúzott szemekkel mögém lépett. Imádom, amikor
folyton színjátszik.
Charlotte persze rögtön nekem esett, de mit is vártam mást.
Élőholt számára elég bosszantó, ha egy ember „menti” meg, úgymond.
- Honnan tudsz te rólunk?
- Szerinted mégis honnan, okostojás? – húztam el megvetően a szám. Imádom,
amikor valaki ilyen intelligensen tud kérdezni - Nem tűnt fel, hogy ez a fiú
itt vámpír? Csak mert nekem igen. Talán, ha egy vámpírral barátkozok, akkor azt
hiszed, hogy nem tudok semmit rólatok? Ennyire hülyének nézel? – Jó. A hülyeség
dühítő. Engem meg duplán szokott bosszantani, ha valaki ennyire fáj. Mégis, a
szorító égető vágy, hogy Charlotte fejét a falba verjem, folyamatosan átfordult
abba az irányba, hogy a saját fejemet ütköztessem a kőlappal. Ugyanis az az
idegesítő cipőkopogás már pár lépés távolságban volt csupán, amikor észleltem. És
azt is, hogy gebasz van.
- Mi folyik itt? – érdeklődött a visszaérkező Miss Blanche és reflexszerűen rám
és Jeremire nézett, mintha minden bajt, ami csak előfordulhat a földön, hozzánk
kellene kötni. Csak ő hiányzott, mint púp a hátamra. Nem tudott volna még fél percig várni, amíg lenyugszom és visszaslisszolunk a terembe. Muszáj ennek a nőnek mindig a lehető legrosszabb pillanatban érkezni? El sem tudom képzelni, hogy képes valaki így időzíteni, ráadásul folyamatosan! Egyszer még oké, hogy előfordul, de hogy egyetlen nap alatt kétszer? Ehhez érzék kell!
Mindenesetre makacsul haraptam a nyelvem, nehogy kitörjön belőlem a véleményem, méghozzá a lehető legudvariatlanabb formában. Charlotte és Dana is hallgattak, s meglepetten pislogtak a tanárnő irányába. Jeremi viszont nem tűnt kifejezetten megilletődöttnek, s ahogy az arcára néztem elszántság sugárzott róla.
Újra feltámadt az a vágyam, hogy legalább egyszer jól megfojtsam. Tudta hogy jön, és nem szólt, hogy baj nélkül visszaosonhassunk. És szokatlan, hogy titkolózik. Ennyire megbántottam volna?
Mivel azonban Miss Lila csizmás Tanárnő nem kapott értékelhető választ, belibegett az osztályterembe. Elhamarkodott dolog lett volna azt gondolni, hogy ennyivel megúsztuk, bár egy pillanatra megfordult a fejemben. Aztán gyorsan elhessentettem a dolgot. Ő sem most jött le a falvédőről, hogy ezt ennyiben hagyja.
- Hé, Scar. Ezt elszúrtuk - hajolt a fülemhez Jeremi, amikor már épp kezdtem volna magam belelovalni a töprengésbe. Bár ez is jellemző rá. Ilyenkor is csak a pesszimizmus. És mi ez a többes szám?
- Talán hagyni kellett volna kibontakozni? - kérdeztem dühösen, miközben a hátam mögé böktem. Se az nem érdekelt, hogy az illetékes hallja és látja, se semmi, abban a pillanatban. Közel álltam hozzá, hogy szétdurranjak a dühtől. Tudtam, hogyha ezt a beszélgetést folytatjuk, akkor úgyis oda lyukadunk ki, hogy nem kellett volna elvállalnom ezt az egészet, főleg úgy, hogy mind a megbízás, mind a megbízó kiléte homályos. Viszont messze ez fizetett a legjobban, nekem pedig valamiből fizetnem kell a kiadásaimat, bár igaz, hogy Jeremi ilyen apróságokról megfeledkezhet. Nem mintha nem élvezném, amit csinálok. Szívvel lélekkel. Csak valljuk be, hogy nem sokaknak kell vámpírvadász, hiszen manapság ki hiszi el, hogy léteznek? Hát persze, hogy senki.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam - s vetett rám egy szokásos lesújtó pillantást, majd elnézett a fejem felett Charlotte irányába. Nekem viszont megfordulnom is felesleges volt, tisztán éreztem a belőle áradó zavarodottságot és félelmet, melyet az elkövetkező letolás lehetősége helyett a mondataim által kiváltott szégyenérzet okozott. Jó, neki is ciki, hogy majdnem csuklón harapott egy srácot, még akkor is, ha a szemtanúk nagy hányada beavatott.
Végül is tanárnő is megérkezett - bár tény, hogy a kiéletlen dühöm megnyújtotta a várakozás tényleges idejét - és elindultunk az irodája felé. Illetve csak én és Jeremi, mert ő lemaradt, gondolom, hogy kiszedje Charlotte-ból, hogy mi történet odabenn. Én pedig megtorpantam, mert őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogy merre tovább, s Jeremi is lelassított, s közönyösen a falnak dőlt. Ismert, tudta, hogy mi fog következni...
- Valamit tudsz és nem mondod el! - rontottam neki egyből, s megragadtam az inge nyakát, hogy olyan közel húzzam az arcát az enyémhez, amennyire csak lehet. - Követelem, hogy most azonnal áruld el!
- Tudod, hogy engem ez nem ijeszt meg, ugye? - kérdezett vissza, idegesítően nyugodtan. Húzza az agyam, imádja ezt csinálni, de ha akadályoz én isten bizony nem állok jót magamért. Elengedtem a grabancát, és épp készültem ott hagyni, amikor megragadta a csuklómat.
- Bízz bennem, és hidd el, hogy nem fontos. Legalábbis számodra.
- Nem tudhatod, hogy... - kezdtem volna bele.
- Az istenért, Scarlet, higgy nekem! - csattant fel dühösen, és újra visszarántott magához. Most ő ragadta meg az én felsőm nyakát, és emelt fel egy picit a padlóról. - Mikor leszel végre hajlandó elhinni, hogy ez a világ nem ellened esküdött össze? Hogy én sem akarlak bántani téged?
- Majd ha minden és mindenki halott lesz ezen a világon.
Durván fogtam talajt, ahogy elengedte a pólóm nyakát, és dühösen fordított nekem hátat, és elindult valamerre, egyenesen a folyosón, majd egy éles fordulattal eltűnt a szemem elől. S ekkor a ért utól a folyosó végéről a közeledő léptek zaja. Egy nehéz bakancs, és egy csinos tűsarkú...
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Megszégyenülve
~Scarlet Midnight~
Ha utólag megkérdeznék, hogy mi volt, ami először ellenszenvet keltett bennem a vámpírok iránt, nem tudnék rá értelmes választ adni, ha tüzes vassal szurkálódnának, akkor sem. Talán a családi nevelés, talán a saját rossz tapasztalatok, teljesen mindegy. A végeredmény szempontjából legalábbis mindenképp. Azt viszont tudom, hogy mára már a munkamániás vagyok, és az, hogy ezen egy vámpírokkal telt teremben gondolkodom, az felettébb elárul rólam egyet s mást. Mondjuk a perverz hajlamaimat - melyek általában havonta egyszer a halál szélére sodornak - mindenképp. Vegyük például a könyörületet és a gondviselést. Ha nem lennék rá hajlamos, akkor nem lennék havonta egyszer halálos veszélyben, amíg más nőnemű lény simán és nyugodtan agonizál, miközben filmet néz és vizes palackot tart a hasán. Én meg szinte minden percben tőrrel hadonászok, mert VALAKI folyton ingyenkonyhának néz. Bár... ha azt vesszük, ha nem lenne, már szinte hiányozna is. Elvégre minden rosszban van valami jó alapon, ha nem hallgatok a szívemre, akkor nem lenne kivel beszélgetnem, bámulnom a holdfényt, éjszakánként portyázni, vagy csak hagyni hogy pusztán szeretetből lekeverjen nekem egy kellemes kis tarkón vágást. Bevallom, hiányozna.
Hát ilyen gondolatok kerengtek a fejemben, ahelyett hogy a tanárnőre és a többiekre figyeltem volna, egy vámpírokkal telt teremben. Micsoda botorság a részemről. Meg is kaptam érte a kellő büntetést, és felolvastam a tananyag vonatkozó részeit a könyvből. Amúgy kellemes helyet szereztem itt a hátsó padban, hiszen rálátásom nyílt szinte mindenre, és ez az egyik legbosszantóbb mániám, legalább is Jeremi kifejezetten utálja. Persze, ő könnyen beszél, hiszen maximum én akarhatnám kinyírni, ráadásul még én sem tudnám, hiszen az én gondolataimat még könnyebben látja, mint másokét. És másokéban is úgy olvas, mint a könyvben. Mégis folyton bizonygatja, hogy ő aztán sohasem kukkant bele senki fejébe, mert az udvariatlan, csak azt tudnám minek. Pontosan jól tudja, hogy tudom, hogy ez csak az esetek ötven százalékában igaz. Különben honnan a fenéből tudná mindig, hogy mikor van az utolsó pillanat, amikor még ki tud vakarni a trutyiból, amibe rángattam magam. Vagy hogy mikor melyik irányból próbálom megütni/ megrúgni/ megharapni. Azt pedig le kell szögeznem, hogy nem a kiismerhetőségemről vagyok híres. Mondjuk tény, hogy valamilyen szinten én is rendelkezem ilyen stílusú képességgel, bár azért nagy különbség, hogy én csak az érzelmek hullámzását tudom követni, vagyis maximum arra jövök rá, hogy ki, mikor és mekkorát hazudik nekem. Viszont ha most elkezdenék fantáziálni, mondjuk arról hogy mi történik, ha mondjuk élve boncolnék itt valakit akkor...
- Áu. Ezt meg miért kaptam? - szisszentem fel tettetett értetlenséggel és fordultam az illetékes felé, aki ál-ártatlan arckifejezéssel pillantott rám. Elhúztam a számat, hogy jelezzem, a figyelmeztetésnek valami más formájára legyen szíves áttérni. - A maradék eszemet is kivered belőlem.
- Már nincs mit - vigyorgott rám, miközben oldalpillantásokat vetett a tanárnőre. Volt valami furcsa a nézésében, amit nem tudtam mire vélni, ezért én is alaposan szemrevételeztem a tanerőt. Az én szemszögemből teljesen normálisnak tűnt, szemei sötétkéken villantak meg ahogy minden figyelmét a felírt adatokra fordította a táblán.
- Miért bámulod? - súgtam Jereminek, aki viszont nem volt hajlandó válaszolni. Mi az, hogy nem válaszol? Valamit lát, amit én nem és nem mondja meg. Fura, pedig máskor mindig az orrom alá dörgöli.
Először elhatároztam, hogy nem érdekel, ám akármennyire igyekeztem, nem tudtam túltenni magam a dolgon. Elvégre Jeremi nem szokott csak úgy megbámulni sem embereket, sem vámpírokat, hiszen kifejezett udvariatlanságnak szokta találni (és általában jól értésemre is adja, ha én feledkezek bele a stírölésbe, mondjuk egy kellemes, kis, gondolatébresztő bokán rúgással). Végül nem tudtam legyőzni a kíváncsiságomat, bár az nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ahhoz, hogy lássam amit ő, ott kéne ülnöm, ahol ő. Óvatosan kezdtem közelíteni, centiről centire. Először csak a széken csúsztam odább, majd végül székestül indultam. Persze szokása szerint az utolsó pillanatban fordult felém és hajolt közel hozzám annyira, hogy az orrunk szinte súrolta egymást, mindezt pedig azért, hogy egy jól irányzott randa pillantással a helyemre parancsoljon, amikor...
- Miss Midnight, Mr James. Maguk meg mit művelnek ott hátul? Netalántán zavarjuk önöket valamilyen élettevékenységben? - csattant fel a tanárnő, és a szavaira mindenki szinte egyszerre fordult hátra. Mintha hónapokon át előre ezt a mozdulatsort gyakorolták volna, külön a mi tiszteletünkre.
Egy pillanatra eltöprengtem, mit is mondhatnék, de nem szólaltam meg. Talán túl hosszasan vaciláltam az "Igen, jó lenne, ha kimenne tanárnő, hogy mindenkit egyesével legyilkolhassak" és a tiszteletteljesebb "Dehogy tanárnő, imádom közönség előtt csinálni" változatok között, de egy újabb Jeremi-féle hamisíthatatlan "Meg ne szólalj, Scarlet!" meggyőzött arról, hogy jobb ha ráhagyom a konfliktusrendezést.
Mindenesetre elfordítottam a fejem és igyekeztem kissé zavart arcot vágni, mint aki rettentően elszégyellte magát, amiért rajtakapták a semmin. Közben ártatlan, nagyra tágított szemekkel pislogtam az előttem álló szigorú arckifejezésű Angelique-re. Basszus hogy lehet valakinek ilyen nevet adni. Már rég felkötöttem volna magam, ha így neveztek volna el imádott szüleim. Ekkor ért a villámcsapásszerű felismerés, mit találhatott Jeremi olyan érdekesnek ezen a nőn, amit én nem láttam meg. Lila volt a szeme. Amit én oldalról kéknek láttam, arról Ő megállapította, hogy lila. Gratulálok, Scarlet. Ha egy ilyen egyszerű tény felett elsiklasz, méltán kiérdemled, hogy egy vámpír pesztráljon.
- Tudja, tanárnő - törte meg a csendet Jeremi és úgy mosolygott, ahogy a helyzet ezt megkívánta, ártatlanul, tekintve hogy az is volt. - Az egész az én hibám. Scarlet olyan nehezen bír ellenállni nekem. Nézze el, kérem. Egyszerűen nem tudja türtőztetni magát.
- Ez nem igaz! - fordult ki belőlem a felháborodásom, és ahogy a lányok összenéztek és kuncogni kezdtek, már tudtam, hogy elhitték amit kedves vörös barátom mondott, és vagy észre se vették, vagy egyszerűen nem érdekelte őket, hogy baromi randán nézek rájuk ezért. Nekem meg háborogva forrt az agyvizem. Jeremi és a vonzerő. He-he-he, kacagnom kell. Ég és föld. Legalább. De inkább pokol és menny...
Na jó, azt azért hajlandó vagyok elismerni, hogy aranyos. Azt is, hogy az utcán tízből nyolc lány általában utánafordul, na nem mintha számolnám. De hogy én ne bírjak neki ellenállni, az nonszensz. Aljas hazugság! És mégis, elképesztő, hogy azzal, hogy a dühtől vöröslő fejjel bizonygatom az ellenkezőjét, csak adom alá a lovat, mert körülbelül senki sem hisz nekem. Basszus. Mikor lett Jeremi ilyen intelligens?
Viszont ezután majdnem eldobtam az agyamat, hiszen a mélyen thiszthelt thanerő a lila csizmáiban, úgy kezdett el vigyorogni, mint aki tökre tisztában van mindennel, ami történt, vagy ami köztünk van. Ez az a szitu, amikor én tipikusan egy sima "semmi köze hozzá"-val próbálom menteni a menthetetlent. Amivel mit érek el? Na? Pontosan azt. A nagy büdös semmit.
- Akkor mégis miért hagyta, hogy a kisasszony maga mellett foglaljon helyet? - szörnyen logikás, tanárnő. Erre én is kíváncsi lennék, ráadásul. Mert az igazság sajnos az, hogy bár vonzerővel nem rendelkezik, valami rejtélyes módon mindig képes megakadályozni, hogy elhamarkodottan cselekedjek, ezzel küszöbölve ki fatális hülyeségeim legnagyobb százalékát.
- Be kell valljam, Miss Blanche, Scarlet rajongása hízeleg nekem.
Pontosítok. Hízelegne. Ha létezne. Szeretem, amikor ilyen aprócska, pirinyó, induri-pinduri részleteket hagy figyelmen kívül. Kicsi, de fontos részleteket. Bár, végül is, az is mindegy, hogy megcsókolni, vagy megtépni szeretném-e. Nekem legalábbis. Tekintve hogy az első lehetőség ki van zárva. És az, hogy ő mit gondol, az meg engem hagy tökre hidegen.
Mindamellett Jeremitől ez a fajta magabiztosság számomra teljesen újszerű volt, méghozzá annyira, hogy hirtelen feleslegesnek éreztem a megszokott konstans lábtaposást azzal az állandó "Scarlet, tartsd a szád!" melléktartalommal, ami egy ilyen helyzetben általánosan szükséges létünk további megőrzésének eléréséhez. Bár az igazat megvallva, most levegőt is alig kaptam, nemhogy megszólaljak.
Ám a helyzet megoldódása nagy meglepetésemre szolgált, amikor a kedves Miss egy elnéző, sőt kacér mosolyt villantott a megverendő, kedves társam örök, önszerződött gardedámom irányába, majd meglehetősen komoly arckifejezéssel rám pillantott.
- Többet ne forduljon elő - utasított és összehúzta lila szemeit. Gondoltam, hogy visszaszólok valami csípőset, de egy újabb kedves bokán rúgás figyelmeztetett, hogy hanyagoljam a balhét.
- Rendben tanárnő - motyogtam magas, torz hangon, a bokámban lüktető fájdalomtól és még egy ál-ártatlan pislogást is csatoltam hozzá. - Órán nem fordul elő - morogtam magamban, majd előtúrtam egy kis, sárga cetlit és rosszkedvűen ráfirkáltam az üzenetemet:
"Egy héttel csúszik a vacsorád
Aláírás: A Vérellátó szolgálat"
Ezek után úgy éreztem magam, mint aki egy csernobili, háromfejű, kacsalábú, kígyónyelvű görögdinnyénél is érdekesebb. A többiek nagyjából fél percenként fordultak hátra, arra várva, hogy mikor kísérlem meg a padtársam letámadását, aki a vérellátós üzenet óta még egy szemmel verés erejéig sem volt hajlandó felém fordulni. Én pedig csöndesen kezdtem latolgatni a lehetőségeket, hogyan tudnék csengetéskor minél hamarabb és észrevétlenebb módon lelépni innen, lehetőleg másodpercekkel a csengőszó után.
Mondanom sem kell, hogy nem jött össze, ugye? Gondoltam... Imádott házi kedvencem ugyanis ez ügyben is intézkedett. Kevéssel a kicsengő előtt lesöpörte a tolltartóját, és még az asztal alatt gyűjtögető életmódot folytatott, addig fogta magát, és a bakancsom fűzőjét hozzákötözte a padhoz, majd mintha mi sem történt volna, várta a végeredményt.
Az első csengőszóra ugrottam, és a következő lépésem egy tíz pontos taknyolás bezsebelését hordozta magában, amit tényleg mintaszerűen mutattam be. Akkora nyekkenés volt, hogy a közeli földrengésmérő központban tuti bejelzett a kütyü egy ötöst. Amíg a segítőkész diákság körém sereglett, kis merénylőm fogta magát, és észrevétlenül meglépett.
- Nem esett bajod? - érdeklődött valaki férfihangon a fejem felett.
- Ezt inkább kérdezd a padlótól - feleltem harapósan, és megállapítottam, hogy nem vérzek, ami jó. Vámpírokkal teli teremben vérezni egyáltalán nem olyan dolog, amihez kedvem van. Inkább elkerülöm, ha lehet. Az egy dolog, hogy Jeremi kedvéért eljátszom az önkéntes véradót, de másnak nem szívesen adok belőle. Nekem is kell.
A következő pillanatban az öblös nevetésen kívül ketten megragadtak és talpra állítottak, lehetőleg a padhoz közelebb egy kicsit. Megköszönés helyett először azonban, nekiálltam leporolni magamat, majd utána felpillantottam, hogy na mégis kik vakartak fel a padlóról. Az egyik oldalamon Will állt, a másikon meg egy ismeretlen srác, aki eléggé szép fiú volt ahhoz, hogy kiérdemelje a HMCS (Helyi Menő Csávó) jelzőt.
- Kösz - vetettem oda mindkettejüknek, amikor az ismeretlen odalépett hozzám, és egy nem várt kedves mosoly kíséretében bemutatkozott.
- A nevem Andrew - és már tett is egy lépést, hogy a szokásos puszi-puszival üdvözöljön, amikor elszánt lépést tettem arra, hogy ezt elkerüljem, és kinyújtottam a kezem.
- Örvendek - még egy kedves mosolyt erőltettem magamra, és vártam, hogy megszorítsa a mancsomat. Amint ez megtörtént hozzátettem elvéknyított hangon - Scarlet vagyok.
Ezt a momentumot választotta az első sorokban ülő két lány is, s odasiettek hozzánk. Hozzáteszem, egyikük sem volt szimpatikus. Mármint, a szőke azért nem, mert látszott rajta, hogy belepusztulna, ha a vámpírok nem látnák a tükörképüket, a másik meg azért, mert láthatóan jóban volt vele, és ennek ellenére szörnyen gótnak tűnt. Hogy úgy fejezzem ki magam, kifejezetten a közvélemény által elfogadott gót jegyeit húzta magára. Bakancs, szoknya, fűző, de valahogy a kisugárzásához nem passzolt. Magyarul, divat. Bár azért reménykedtem benne, hogy rosszul ítéltem meg a helyzetet.
- Szia! Dana Wine - csicseregte a szőke, amint a közelembe került és egy cuki mosolyt villantott rám, és már hajolt a szokásos puszi-puszira. Már csak azért is kinyújtottam a kezem.
- Én pedig Charlotte Bird - tette hozzá úgy mellékesen, s csak egy futó pillantásra méltatott. Ellenben szemérmetlenül rábámult a "friss husira", méghozzá olyan arccal, hogy simán leolvastam az arcáról, hogy ebben az esetben ő a "cukorfalat" szókapcsolatot szó szerint értelmezi.
Dana viszont egyenesen felém fordult, Andrew-hoz hasonlóan, s jókedvű (maradjunk az annak látszónál) hangon faggatni kezdett mindenféle értelmes és félértelmes dologról. Családfa, tajszám, vércsoport, lábméret, kedvencek, mindezt teljesen szabad asszociációláncban. Nekem meg egyre csak az járt a fejemben, hogy vajon hova tűnt Jeremi ilyen sokáig. Nem szokása egy teremnyi vámpírral összezárva hagyni, hiszen ismer. De akkor mégis, hol van?
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Új osztálytársak
~Scarlet Midnight~
2009.10.05
Megérkezett az ősz. Véglegesen és visszavonhatatlanul bekúszott a városba is, s óhatatlanul körülkerített mindent. Imádom ezt az évszakot, mert a halál időszaka. A sötétség órái hosszúra nyúlnak, a hideg és a köd mindent a hatalmába kaparint, mindenen áthatol. Így érkeztem haza ismét, egy korai estén. Sietve léptem be a lakásomba, amely tulajdonképpen egy lepukkant bérház alagsorában kapott helyet, s lehajítottam a dolgaimat az ágyként szolgáló matracra. Alig érkeztem meg, de az új feladatom már várt reám, s nem késhettem el. Kapkodva vettem egy gyors fürdőt, felkaptam magamra a ruháimat, s nekiindultam a csendesedő városnak. Óvatosan jártam, hiszen ki tudhatja, mikor esik neki valaki az embernek. Nem mintha bármiféle veszélyt is jelenthetne rám egy erőszakos hajléktalan, vagy egy szemtelenebb punk, de ha nem muszáj, akkor nem hívom fel a létezésemre a figyelmet. Keresztülküszködtem magam néhány zebrán, s buszozás helyett futottam is néhány megállót, mert ha választani lehet, akkor inkább negyed óra kocogás, mint bunkó emberek, ellenőrök és egyáltalán élő lények közé felpréselődni a konzervdobozba, miközben el kell viselnem a testszagukat és az egyéb létfenntartásukat szolgáló tevékenységeiket, mint például a lélegzés.
Épp ráfordultam a park felé vezető útra, gyorsabb tempóra kapcsolva, amikor hallottam megreccsenni az egyik közeli tölgyfát. Időm sem volt cselekedni, s máris a földön találtam magamat, egy baromira nagy és sáros pocsolyában, egy jelentős súlyt képző valamivel a hátamon. Pontosítok, valakivel.
- Jesszus Jeremi, nem bírnál megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy vannak ágak, amik nem bírják el a súlyodat? - A szavaim bugyborékolás formájában törtek fel a víz alól, de meglehetős rosszkedvről tettek tanúbizonyságot.
- Késtél. Megérdemled a sorsod - vetette oda hidegen, és miközben feltápászkodott rólam, ha lehetséges, még pár centivel beljebb nyomott az anyaföld hűs sötétségébe.
- Ez még nem ok arra, hogy gondoskodj a halálomról és a temetésemről. Mellesleg, oda a ruhám - mutattam magamra.
- Úgysem a te stílusod - közölte, és a lényegre tapintott. Tekintve, hogy a rózsaszínt nem tekintem színnek, a bolyhoktól undorodom valamint a szakadt csípőnadrágot is élből tűzbe hajintom. - Van nálam váltásruha, öltözz át.
Olyan pillantást még élő nem kapott tőlem, mint akkor ő. Persze, ha arra gondolok, hogy már nem él, akkor lazán megengedhette magának.
- És az álca, a beilleszkedés? Úgy kellene tennem és viselkednem, mint ők, nem emlékszel? - emlékeztettem, de azért eleget tettem a kérésének, és levakartam magam a barna sárral vastagon megkent lila, csillagos felsőt.
- Úgyse menne. Még ha úgy is nézel ki, mint valami menő csajszi, nem vagy eléggé normális ahhoz, hogy hosszútávon elviseld. Plusz, csapnivaló színésznő vagy.
- Mondja az, akinek Oscar Wilde díjas alakítás az élete. Én, a normális srác. Hollywood zabálná. Persze a havi egy vérszívást, a heti egy megkattanást és a napi egy "Kérlek, ölj meg, szarazélet"-et ki kéne vágni belőle.
- Mondja az, aki havonta egyszer öt napig egy két lábon járó étlap, azon kívül meg ingyenes vérellátó szolgálat. - vágott vissza sértődötten.
- Ugye hogy felháborító, amikor az embert folyton emlékeztetik az igazságra? Bár tény, hogy nem tudnék sem a legtrendibb kiegészítőkről és a legszebb színű körömlakkokról hosszasan dumálni, de értékesen és értelmesen tudok hallgatni. Szinte úgy, mintha megszólaltam volna. - adtam végül egy kis igazat neki. Hadd örüljön. Előhalloweeni ajándék.
- Ilyen esetekben TÉNYLEG jobb, ha meg sem szólalsz. Sőt, az új suliban még a gondolataidra is jobb lesz ha vigyázol.
- Értettem, Főnök! - öltöttem rá nyelvet, mint egy agybajos kisóvodás, mire ő a képembe vágott egy rövid vörös pólót.
- Vetkőzz! Elkésünk - tette még hozzá pimaszul vigyorogva.
Ha lett volna időnk rá, biztos neki álltam volna mondjuk jól felpofozni, és a fején átcikázó gondolatokért egy próbát talán a kiherélésére is tettem volna, de szorított minket a szükség. Még szerencse, hogy ez a park ilyen késői időpontban már nem éppen forgalmas hely. Pontosan azért, amit magában rejt. Beljebb a fák között ugyanis áll az a kastély, amelynek az emberek többsége közelébe sem mer menni ilyen késői órán.
- A bakancsomat is elhoztad? - érdeklődtem, mikorra végeztem a nadrág magamra cibálásával is. Valamelyest lecsillapított az a tény, hogy végre olyan ruhák vannak rajtam, amelyek amellett, hogy takarnak, még kényelmesek is. Nem mintha valami világ rondasága lennék, de azért jobb szeretem, ha nem kell minden pillanatban azt ellenőrizgetni, hogy a felsőm a helyén van -e még, vagy a világ már a melltartómat csodálgatja.
- El - hangzott a bőbeszédű válasz. - Lassabban nem ment volna?
- Ha segítesz a vetkőzésben, lehet. Amúgy nem. - vetettem oda, de azért boldog vigyorral fogadtam el tőle a bakancsomat, és még boldogabb vigyorral dobtam el a rózsaszín, szakadt tornacsukámat, ami egy messzebb lévő pocsolyában landolt szívnyugtatóan nagy loccsanás közepette.
Így indultunk el az erdő belseje felé, ahol már várt ránk az új feladatunk, vagyis rám. Az hogy Jeremi elvállalta, hogy pesztrál, az csak annyiban jelentett újdonságot, hogy ezúttal kijelentette, hogy velem akar lenni. Máskor is pesztrált, de akkor csak az utolsó pillanatban tette meg. Most viszont valamiért tartott a feladattól. Persze, hogy ne tartott volna tőle. Engem bezárni egy rakás vámpír közé, kész gyilkosság.
A mai napig ő az egyetlen a fajából, akit megtűrök magam mellett. Persze ennek is megvannak a maga okai. Az egyik munkám során találkoztunk, már az idejét sem tudom hogy mikor, de nagyon a szívemhez nőtt. Akkoriban még ember volt, én pedig egy dögöt követtem. Életem legnehezebb melója volt, mindig egy fél lépéssel elém került, amikor már azt hittem elkapom a grabancát. Jeremi volt az utolsó ember, akit bánthatott. Utólag is furcsállom, hogy az időre nem emlékszem, viszont arra a vörös ködre - ami akkor borította el az agyam, amikor megláttam azt a dögöt vérző ajkakkal az ájult fiú fölé hajolni, akinek mozdulatlan ajkain megcsillant az idegen vér - tisztán emlékszem. A vér szagára is, ahogy a kellemesen sósból keserű mandula szagúvá változott. Sohasem éreztem még olyan kínzónak a vágyat, hogy öljek. Hogy érezzem az ezüsttőrt a hasfalába fúródni, hogy a szemébe nézhessek, amikor egy másik szúrással átüssem a szívét. Hogy érezzem a tűz melegét, amelyben el kell égessem a testét. Hogy hamut tapintsak az ujjaimmal, s hogy azt éjjel szélnek eresszek a legközelebbi útkereszteződésnél.
Az volt az első alkalom, hogy nem kötelességből öltem, hanem puszta élvezetből, mert látni akartam egy lény haláltusáját, félelmét, a saját érzékszerveimmel megtapasztalni a rettegését. És az volt az utolsó alkalom, hogy elmulasztottam megtenni, ami a kötelességem lett volna. Mert akkor meg kellett volna ölnöm őt is. De képtelen voltam rá. Csak álltam felette, és néztem, ahogy szépen csendben végbemegy a testén az a változás, ami elszakítja őt a normális emberektől. A bőre szemvillanás alatt porcelánszínűvé vált, kihűlt. Megvártam, amíg magához tért, felvilágosítottam mi lett belőle, és mivé fog válni.
Néha elgondolkodom azon, hogy helyes volt-e ellenszegülni a kötelességnek. Én megkedveltem azt a fiút, ezért nem tudtam megölni. Ő viszont láthatóan szenved a benne élő szörnytől, a mai napig nem tudott megbarátkozni azzal, hogy az "őrült" pillanataiban - amikor a vérszomj átveszi a tudata felett az irányítást - egyedül nekem köszönheti, hogy nem válik gyilkossá. Na jó, azért néha majdnem eltesz a föld színéről, de ezt neki nem kell tudnia.
Egy puha kéz pihent meg a vállamon, majd zöld szemek villantak meg az éjszakában. Egy pillanatra Jeremi bűntudatos arccal nézett rám, ám sóhajtva elfordult. Rögtön tudtam, hogy beleolvasott a gondolataimba. Azt is láttam rajta, hogy aggódik. De most nincs idő érzelmekre, most munka van.
Még utoljára megálltunk a rácsos kapu előtt, s akkor felém fordult.
- Biztos vagy benne, hogy készen állsz erre a feladatra?
- Ilyesmire nem lehet készen állni - feleltem komoran, majd megfogtam a csicsás kilincset. - Na jó, vessük magunkat a szakadékba, hogy aztán legyen honnan kimászni.
Bólintott, majd a kezemre helyezte a kezét. Hálás voltam a gesztusért. Együtt nyomtuk le a kilincset, s hallgattuk, ahogy a kapu hátborzongató csikorgás kíséretében kitárult. Szinte biztosra vettem, hogy a gerincemben elszakadt néhány idegszál a hatására. Hogy a horrorfilmekben miért nem tudják ilyen hátborzongatóra csinálni, azt ésszel fel nem tudom fogni. Végigvonultunk a rövid ösvényen, mely rövidre metszett ágú bokrok mellett vezetett el. Puha levélszőnyeg és apró kavicsok zörögtek és csikorogtak a talpunk alatt. A hatalmas, tornyos épület egyetlen ablaka sem világított, s az éjszaka sötét volt. Felmásztunk a lépcsőn, majd egy újabb gerincideg-tépő hangú ajtó kinyitása után szűk folyosón találtuk magunkat, melyet gyér fénybe vont néhány csonkig égett gyertya, amik díszes kovácsoltvas talapzaton pislákoltak. Mindenütt síri csend honolt, ám halk nyöszörgés kélt, s kíséretében becsapódott az ajtó. Pedig már épp jelezni akartam, hogy ez kimaradt a hatásvadász horrorfilm sablonokból.
- Na és most merre? - nézett rám értetlenül Jeremi.
- Maguk az új diákok? - csendült egy csevegő női hang a hátunk mögött. Minden lehetséges rosszra felkészülten fordultunk abba az irányba, s én már nyúltam a tőrért, ami a nadrágom övébe volt elrejtve, amikor szembetaláltuk magunkat a hang gazdájával. Egy ötven körüli, szemüveges, ősz hajú, alacsony öregasszony mosolygott ránk, szinte már hányingerkeltően kedves arckifejezéssel. Minden mozdulatából leplezhetetlen jóindulat sugárzott, ahogy elénk jött, s kezet rázott velünk - Már vártuk magukat. Istenem, mindig öröm új arcokat idehozni.
- Még jó hogy nem a friss hús kifejezést használta - gondoltam magamban, mire Jeremi szeretetteljesen tarkón vágott, hogy kifejezésemre jutassa, esetleg más is olvashat a gondolataimban.
A nő persze mindebből semmit sem észlelt, mert alighogy kiejtette a szavait feltárt egy nagy ajtót, melynek túloldaláról zsibongás és vihogás ömlött ki a megnyugtató csöndbe, s iszonyú fényesség vakított el. A teremben száz wattos izzók tömkelege, a folyosón meg spórolunk? Micsoda képmutatás.
- Osztály! - kiáltott fel a nő, mire mindenki elcsendesedett. Éreztem, hogy minden szem ránk szegeződik, s ezzel párhuzamban birkóztam az arcizmaimmal. Próbáltam minél kevésbé megvető arcot vágni. Ezzel szemben Jeremi egy szégyellős mosolyt is megeresztett az őt vizslató szempároknak.
Amint elmúlt az átmeneti vakságom, amit a hirtelen jött fényesség okozott, körbenéztem a teremben. Első pillantásra megállapítottam, hogy itt rajtam kívül mindenki vámpírból vagy egyéb éjszakai varázslényből van. Továbbá, hogy rajtunk kívül érkezett még egy új tanuló, mégpedig egy hímnemű. És ember? Öngyilkos jelölt vagy kamikaze? Vagy szimplán csak hülye...nekem mindegy. Érdektelen arccal nézett végig mind az osztályon, mind rajtunk, majd a haját kezdte el birizgálni, és a katedrán álló tanerőre meredt. Nyilván érezte, hogy meg kíván szólalni, ahogy én is, ezért követtem a példáját.
- Három új diák érkezett most hozzánk. Kérlek titeket, fogadjátok őket nagy szeretettel, s engedjük szólni magukról pár szót - csicseregte, majd az ismeretlen srácra szegezte a tekintetét, aki magabiztosan elmosolyodott, majd a tanárnőről egyenesen rám nézett.
- Hölgyeké az elsőbbség - hárított kellemes mély hangon, melytől rajtam kívül minden nőneműnek felállt a szőr a hátán.
Vetettem rá egy szúrós pillantást, majd vettem egy nagy levegőt, arra a két mondatra, amit mondani kívántam:
- Scarlet Midnight vagyok. Örvendek.
Hosszas csönd következett ezután, hiszen mindenki többre számított, de nem adom meg nekik ezt az örömöt. Végül, miután Jeremi és az ismeretlen - most már nem az - alias William Storm, helyet foglaltunk a nekünk kihagyott padokban, elkezdődött a tanítás. Direkt az egyik hátsó helyet választottam, s hálásan konstatáltam, hogy vörös barátom velem tart.
S míg mindenki szorgosan jegyzetelt én már lélekben készültem a szünetre. Hiszen biztosra vettem, hogy legalább egy lány nekem fog esni az itt lévők közül, hiszen a nevemen kívül másra is kíváncsiak. Mondjuk a vércsoportomra...
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight