Titkok nélkül
~John Cold~
Ahogy a könyvtár felé haladtunk, éreztem Charlotte aggódását, és hallottam, hogy a gondolatai még mindig barátnője körül forognak. Nem akart egy újabb veszekedést, így inkább hagyta, hagy menjen Dana a városba, de aggódott érte. Én sem szívesen engedtem el egyedül, de azt gondoltam, az ő baja, Char jobban ismeri őt, és ha ő elengedte, akkor nekem sem lehetett ellene kifogásom. Szimplán csak figyelmeztettem őt, ahogy Char tette volna, de ő inkább nem szólt.
Tudtam, eleinte valamiért furcsának tűnhetett a vörös angyalomnak – Lotte így hívott engem gondolatban, bár ez a jelző inkább rá illett volna -, hogy nem megyek ki, hiszen igazi rosszfiú hírében álltam. Bevallom, nem is volt ellenemre egy-két szabály megszegése, sőt elég rég követtem el valamit, ami tilos volt, így egészen hiányzott már, de ezt az egy szabályt nem akartam megszegni többé. Kétszer vettem semmibe ezt a szabályt, de amikor másodszorra egy barátom életébe került, úgy gondoltam, nem véletlenül hozták érvénybe. Furcsálltam is, hogy erről sem Charlotte, sem más diák nem tudott azok kívül, akik már eleve részt vettek benne. Hiszen ebben az iskolában nem lehetett titkot tartani, amint történt valami, azt a tanítás végére garantáltan mindenki tudta. Még az igazgató is, bár gyanítom ő amúgy is tudott mindent, és sejtettem, hogy azt kívánta, bár ne tudna.
Menet közben Char elengedte a kezem, és szembe fordult velem. Jobb kezét a mellkasomra helyezte. Jelentőségteljesen pillantott rám, és tudtam, nem fedtem el eléggé gondolataim, és meghallotta. Az is lehet, hogy direkt mászott be a fejembe, átvitten értve, persze.
- Sajnálom, nem akartam hallgatózni, csak tudod a tegnap után… - hagyta befejezetlenül a mondatot, és én pontosan tudtam, mire gondol. Nekem már előtte sem esett nehezemre olvasni a gondolataiban, de miután együtt töltöttük a hajnalt, sokkal könnyebbnek tűnt, mintha csak egy nyitott könyv lenne, amibe akkor pillantok bele, amikor akarok. Éreztem, hogy zavarban van, és ha tudna, elpirulna. Aranyos lenne, illene az arca a hajához. Nem tudtam, hogy az este említésétől jött zavarba, vagy attól, hogy a gondolataimat olvasta, de azt hiszem, mind a kettő közrejátszott benne. Annyira aranyos volt, hogy nem tudtam megállni mosolygás nélkül. Magamhoz húztam, és egy csókot nyomtam a feje búbjára.
Hozzám bújt, fejét a mellkasomon pihentette, és úgy kérdezte meg:
- Miért nem mondtad el?
Hangosan sóhajtottam egyet. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Aztán végül a szavak maguktól kicsúsztak a számon.
- Nem azért nem szóltam róla, mert nem bízom benned vagy, mert nem akartam elmondani. Egyszerűen nem szeretek róla beszélni. Még csak pár napja vagyunk együtt, nem is tudtam volna mikor elmondani.
- Például, amikor nem engedted, hogy Dana után menjek a városba, az igazán megfelelő alkalom lett volna – vágott vissza enyhén sértődött hangon. De nem akart távolabb kerülni tőlem, biztonságban érezte magát a karjaimban, és ennek igazán örültem.
- Jaj drágám, de hiszen annyira aggódtál a barátnődért. Teljesen zaklatott voltál, fel sem fogtad volna, miről beszélek, hidd el.
- Nem igaz – tiltakozott erőtlenül, de ő is tudta, hogy igazam van. – Sajnálom, én csak szeretnék mindent tudni rólad, de megértem, hogy nem szeretsz erről beszélni. Igazából azon is csodálkozom, hogy erről az esetről még egy pletykát sem hallottam, hogy nem robbant ki botrány belőle.
- A tanároknak sikerült eltitkolniuk az esetet, és jobb ez így. Nem szeretném, ha más is tudna róla, rendben?
- Nem mondom el senkinek, ígérem – nézett rám azokkal a gyönyörű, zöld szemeivel, és tudtam, komolyan beszél.
- Bízom benned – jelentetem ki ünnepélyesen, majd egy csókot nyomtam az ajkaira. Legszívesebben addig csókoltam volna, míg el nem fogy a levegője, de most valami sokkal fontosabb dolgunk volt.
Tovább indultunk a könyvtárba, miközben ezen elmélkedtem. Igaz, hogy csak pár napja ismerkedtünk meg egymással rendesen, de sokkal többnek éreztem. Már egy éve egy osztályba jártunk, és a legelső nap felfigyeltem rá. Olyan gyönyörű volt. Meg akartam közelíteni, de mindig volt valami, ami miatt nem jött össze a dolog. Egy évig csak néztem, és úgy éreztem, teljesen kiismertem őt. Persze azért ő is ismert, párszor beszélgettünk, de ahogy meg tudtam állapítani, ő nem mutatott felém különösebb érdeklődést. És most mégis itt voltunk mindketten, és boldogok voltunk. Az élet kiszámíthatatlan, furcsa dolgai.
Ahogy a könyvtárba értünk, célirányosan indultam el egy polc felé, Charlotte-ot is magam után húzva, aki látszólag nem értett semmit. Nem volt időm elmagyarázni neki a dolgokat, gondoltam, ha megtudja, melyik könyvet keresem, meg fogja érteni.
- Mit akarsz ezzel? – kérdezte, ahogy levettem a polcról azt a kötetet, amibe minden valaha élt, és most is élő nagy vámpír fel volt jegyezve. – Azt hittem, egyértelmű, hogy Will nem vámpír, hiszen még a vak is láthatja, hogy ember.
- Lehet, hogy a fiú nem vámpír, de az ősei még azok lehetnek. Ritkák a félvámpírok, de léteznek. – mondtam, miközben a lehető legóvatosabban lapoztam a megsárgult, öreg lapokat.
- Nézd, itt az igazgató is! – kiáltott fel Charlotte meglepődve. Nem tudtam, miért volt úgy meglepve, egyértelmű volt, hogy benne van a könyvben, elég öreg volt hozzá. Az én érdeklődésemet egy másik név keltett fel.
- Emily Midnight? – kérdeztem meglepődve.
- Úgy érted, Midnight, mint Scarlet? – kérdezett vissza Char a könyv felé hajolva. Gyönyörű haja a lapokra hullott, és én gyengéden a füle mögé tűrtem a rakoncátlan tincseket. Mosolyogva nézett rám, és én visszamosolyogtam rá, de figyelmemet visszafordítottam a könyvre. Bármily csábító is volt a mellettem lévő lány, most sokkal fontosabb dologról volt szó.
- Pontosan úgy – feleltem kérdésére.
- Gondolod, hogy annak a ribancnak köze van hozzá? – kérdezte reménykedve, hátha csak névrokonok.
- Biztos vagyok benne, hogy Scarlet a leszármazottja. Nem sok Midnight szaladgál a világon. De legalább most már tudom, miért volt olyan ismerős Scarlet neve, Emilyről már hallottam, híres volt. Most Scarlet vette át a helyét. Így már legalább érthető, mit keres a kastélyban. Nem tudom, kire fáj a foga, de szerintem mi nem vagyunk veszélyben. Egyrészt mi nem követtünk el semmiféle törvénytelenséget, másrészt, ha minket akarna eltávolítani, már megpróbálta volna, és talán még ő sem annyira hülye, hogy nyíltan kikezdjen akármelyikünkkel, ha ki akarna iktatni minket. Már pedig te állandó konfrontációban vagy vele. De ha bármivel próbálkozna, ne aggódj, majd megoldjuk – nyugtattam meg Lottét, és jobb kezemmel átkaroltam a derekát, hogy közelebb húzzam magamhoz.
- Erre rájöhettem volna magamtól is, annyira egyértelmű volt a viselkedése. Legalábbis ezek fényében, már értem, miért viselkedik úgy, ahogy.
- Legalább ezt megtudtuk, de most nem ezért vagyunk itt, emlékszel? Scarlet nem olyan érdekes. Koncentráljunk arra, amiért itt vagyunk – mondtam, és lapoztam egyet. Ott láttam meg a nevét: Theodore Storm. De ez nem az volt, amire számítottam. A valóság a képzeletemet is felülmúlta.
~William Storm~
Charlotte közeledett felém kézen fogva Johnnal, a barátnőjével… illetve barátjával. A fiú annyira lányosan nézett ki, hogy sokkal inkább úgy néztek ki Charlottal, mint egy leszbikus pár, mint egy fiú és egy lány. De talán még testvéreknek is mondhatták volna magukat azonos (bár láthatóan festett) hajszínük és hasonlóan zöld szemük miatt.
A fiú elég feldúltnak látszott. Igazából ez enyhe kifejezés volt arra, amit az arcán láttam. Láttam rajta, hogy legszívesebb feldarabolt volna legalább négy darabba, de az is lehet, hogy sokkal többe. De ez nem zavart igazán, úgysem tudta megtenni. Felültem, és a hátamat a mellettem lévő fának döntöttem. Kényelmesen elhelyezkedtem, és vártam mit akar tőlem.
- Tudom, mi vagy, és figyelmeztetlek, hogy figyelni foglak. Egy másodpercre sem vesztelek szem elől, és ha megpróbálod bántani Charlotte-ot, az lesz a veszted. Megértetted? – kérdezte szinte kiabálva. Az udvaron lézengő pár ember felfigyelt ránk, nem csodáltam, elég nagy feltűnést kelthettünk. Illetve John, én eddig is elvoltam magamban.
- Mi bajod van, ember? – kérdeztem vissza értetlenül, de rendes hangerővel. Nem nagyon izgatott fel a fenyegetőzése. – Tudod te egyáltalán, mit beszélsz? Csak mert nekem fogalmam sincs róla.
- Csak jegyezd meg, amit mondtam, mert halálosan komolyan beszéltem! – figyelmeztetett halkabban, de nem kevesebb dühvel, és a halálosan szót enyhén megnyomta, hogy biztos legyek benne, hogy nem viccelt. De én nem tudtam komolyan venni az üres fenyegetőzéseit. Nem csak arról volt szó, hogy túl gyáva lett volna megtenni, egyszerűen túl ártatlan volt ehhez. Még azt is kétségbe tudtam volna vonni, hogy egyáltalán verekedni mer-e, de gondolom, ha az ember elég jó indokot adott rá, nem vonult vissza.
A barátnője húzni kezdte hátrafelé, láthatóan nem akart a közelemben lenni, vagy csak nem akart bajt. De én igazán nem tehettem arról, hogy sármom olyan ellenállhatatlan, hogy folyton elájul tőle. Az is lehet, hogy a csaj szimplán vérszegény volt, nem tudtam, hogy máskor előfordult-e vele ilyesmi, mindenesetre a jelenlétemben már elég sokszor lett rosszul, és szerintem ez pozitív volt rám nézve. Legalábbis így gondoltam.
Charlotte felé küldtem egy vigyort, ahogy a válla felett rám nézett, de ő csak sértődötten húzta fel az orrát, és fordult vissza. Ahogy eltűntek a kastélyban, körülnéztem, és bár a takarodó még messze volt, már csak páran voltak az udvaron. Biztosan a hideg éjszaka miatt. Az ősz mindig sok csapadékkal és alacsony hőmérséklettel járt errefelé. Mindenesetre ez az én szerencsém volt, így feltűnésmentesen juthattam ki a városba, ahol a szüleim is éltek. Legalábbis most, hogy átraktak ebbe az iskolába. Nem akartak távol lenni tőlem, mondván, hogy bármi szükségem van rájuk, ők itt lesznek a közelben. Hiába bizonygattam nekik, hogy már csak egy fél év választ el attól, hogy hivatalosan is felnőtt legyek, és tudok gondoskodni magamról, hajthatatlanok voltak. Azt persze nem említették egy szóval sem, hogy miért kellett átjönnöm a régi gimimből. De most nem is ez érdekelt. Biztos voltam benne, hogy ők tudnak mondani valamit arról, amit John említett nekem.
Azt mondta „Tudom, mi vagy”, nem pedig azt, „ki vagy”. Az egész iskola olyan furcsa volt. Egy kicsit hülyeségnek hangzik, de valahogy misztikusnak éreztem. Hogy a tanórák éjjel vannak, nem pedig nappal, és ebédlő nincs is az épületben, pedig elvileg ez egy iskola volt. Iskolának nevezték, de inkább volt egy kastély. A terem, amiben valószínűleg mindenki elfért volna, ami talán lehetett volna ebédlő is, az a bálteremnek nevezett helyiség volt, de még sose láttam. Zárva tartották. Csak Andrew mesélt róla egyszer. Persze nem alakították át ebédlővé, inkább mindenki a saját szobájában evett. Kezdett összeállni a kép, csak még azt nem tudtam, mivé.
Nem kellett messzire mennem. Szüleim a város szélén laktak egy hatalmas házban. Megengedhettük magunknak, csak azt nem értettem soha, miért kell két, velem együtt három embernek egy ekkora lakás. Csengettem, de senki sem nyitott ajtót. Hétvége volt, így mindenkinek itthon kellett volna lennie. Aztán eszembe jutott, hogy én talán fordított életmódot élek, de ők még rendesen élik az emberek mindennapjait. Bár alig múlt éjfél, ők ilyenkor már aludni szoktak. Újra megnyomtam a csengőt, vagyis inkább rátenyereltem, hogy biztosan felébredjenek. Nappal nem tudtam volna biztonságban ide jönni, és az ügy nem tűrt halasztást.
Apám nyitott ajtót, és bár meg volt lepve késői látogatásomon, azért örült nekem.
- Szia, apa! Hogy vagy? – kérdeztem, és beljebb léptem.
- Az éjszaka közepe van – felelte. – Mit keresel itt? Mi a baj? – kérdezte aggódó arccal, de csak intettem, hogy semmi, és a nappali felé indultam. Alighogy két lépést tettem, anyám már rohant is le a lépcsőn, hogy üdvözöljön. Szorosan magához ölelt, mintha nem egy hete, hanem egy éve látott volna utoljára, aztán jól szemügye vett, hogy megnézze, mennyit változtam ez alatt a hosszú idő alatt. Aztán együtt elindultunk a nappali felé. Miközben apám – anyám utasítására – narancslevet hozott nekem, anyám elárasztott kérdésekkel, de mielőtt akár egyre is válaszolhattam volna, már mondta is következőt. Mikor apa visszaérkezett a konyhából, végre meg tudtam szólalni.
- Hagyd már szóhoz jutni szegényt! – rótta meg finoman anyámat.
- Igazából eddig minden jó, de azért jöttem, hogy beszéljek veletek az iskoláról. És rólam – kezdtem bele, és mielőtt még egy újabb kérdésáradatot zúdítottak volna rám, gyorsan folytattam is. – Arról van szó, hogy ez az egész dolog fura. Hogy a tanórák éjjel vannak, hogy az iskola inkább egy kastély, hogy nincs ebédlő, de még csak ebédidő sem, vagy egy hosszabb szünet, amiben enni lehetne, és mindenki egy kicsit furcsa. Még a tanárok is. És néha olyan furán néznek rám, mintha más lennék, mint ők. És nem csak erről van szó, körülöttem is történnek furcsa dolgok. Az egyik lány például többször is elájult már a közelemben, és olyan szokatlanul viselkedik. Le merem fogadni, hogy az első nap meg akarta harapni a csuklómat, csak a barátnője kirángatta a teremből. És sokszor beszélnek a közelemben rébuszokban, direkt, hogy egy szót se értsek az egészből. Mi folyik itt?
- Tudod, hogy csak a legjobbat akartuk neked. Ez volt a legjobb iskola a környéken, és azt akarjuk, hogy a legjobbaktól tanulj – felelte apám.
- Ez nem erről szól, te is tudod. Az előző iskolám is volt annyira jó, mint a mostani. Arról nem is beszélve, hogy a mostaniban még csak megközelítőleg sem azt tanuljuk, amit minden más rendes iskolában. Tudni akarom, hogy miért kerültem át oda, hogy mi történik velem, mert biztos vagyok benne, hogy valami történik. Az igazat akarom hallani! – néztem először apámra, majd anyámra.
Apa hangosat sóhajtott, és láttam, ahogy átgondolja a dolgokat. Aztán elkezdett mesélni, és ahogy a mese az idő lassú haladtával a végéhez közeledett, minden képkocka a helyére került, és végre megértettem mindent. Tudtam az igazságot, de erről még nem volt könnyebb, sőt igazság szerint mintha sokkal nehezebb lett volna, mint előtte. Nem tértem vissza a kastélyba, úgy gondoltam, nem akarom többet látni azt a helyet. Szüleim megengedték, hogy a saját szobámban aludjak, és bár nagyon haragudtam rájuk, hogy ezt ennyi éven át eltitkolták előlem, de meg is értettem őket. Most csupán egy kis időre volt szükségem.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: John Cold, William Storm
Írta és rendezte: Charlotte Bird