Csak egy érdekel...
~Johanna Stickey~
A vörös lány dölyfösen fordított hátat nekünk, és alig pár pillanat gondolkodás után a Will nevű helyes srác is utána eredt. Charlotte persze nem tűnt nagyon boldognak a dologtól, ha pontosabban akarnék fogalmazni, inkább azt mondanám, hogy attól tartottam, hamarosan felrobban.
- Lehet fedezékbe kéne vonulnunk – suttogtam Danának bizalmasan miközben ketten szenvedtünk a csomagommal, annyira halkan, hogy más biztos ne hallja meg – a barátnőd mindjárt felrobban, és ezen a héten még nem volt rajtam a csodálatos rózsaszín bakancsom. És anélkül nem halhatok meg!
Dana persze kuncogni kezdett a megjegyzésemen. Nem értem, miért, mert teljesen komolyan gondoltam! De mindegy is. Persze Char ebből semmit nem hallhatott meg, láthatóan nagyon lekötötték a gondolatai, és az arca is olyan csúnya piros színű volt a dühtől. Nagyon megsajnáltam, annyira nem állt jól ez az árnyalat a hajszínéhez, és ruhájához. Meg persze idegesítő is lehet, ha egy ilyen szakadt lány szólogat be az embernek, aki mintha a kukából öltözne. Bár azt a szép hosszú bőrkabátot elfogadnám, ha esetleg egy kicsit kevésbé lenne viharvert darab.
- Hé, Char – léptem mellé, és a vállára tettem a kezem, mint egy olyan megnyugtató gesztusként – szerintem is igazad van. Amúgy meg kit érdekel, mit gondol ez a lány? Nézz csak rá. Egy lapon sem lehet említeni veled.
Na jó, azért ez inkább egy vigasztaló túlzás. Mert tényleg csinos is lehetne, ha valami olyat venne fel, ami jobban kihangsúlyozza az alakját, ha sminkelne, és ha egyszer mosolyogna. Bár, jobban belegondolva az is elég lenne, ha csak mosolyogna.
- Savanyú neki a szőlő, a helyedben nem törődnék vele.
- Én sem törődök vele – mondta ő is hirtelen, gőgösen – Ő kezd mindig kötekedni, mintha valami úri felség lenne, akinek a cipőtalpát kéne nyaldosnom, de igazából egy senki.
Nem hittem neki. Lerítt róla, hogy bosszantja, persze kit nem bosszantott volna, de azt a csúnya lilás arcszínt, amit Charlotte magára öltött ezek miatt, nos, én nem engedtem volna meg magamnak. Elvégre vámpírok vagyunk, és igazán lenne szabad hagynunk, hogy az évszázados méltóságunkat, és türelmünket, egy kérészéletű múló pillanat kérdőjelezze meg.
De elnéztem Charlotte-ot még mindig láttam, hogy a szép arca mögött keserű-zöld epeként forr az indulat, bár már rég nem lenne rá oka. A lány, aki a problémát okozta, elment, a fiú, aki meg a problémára rátett egy lapáttal, szintén.
- Nézd, Char, örülj neki, hogy itt hagytak. Úgyis csak két nagyszájú emberről van szó, akik a homlokukat a porba vernék a bakancsod előtt, ha tudnának bármit is a vámpírokról. Lefogadom. Mégis kinek képzelik magukat? Reinkarnálódott Midnightoknak?
Ahogy a név elhagyta a számat, egészen furcsa dolog történt. Charlotte nemcsak felkapta a fejét, de fel is jajdult, mintha valaki a lábára léptem volna a tűsarkúmmal. A hangot leginkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor a kiskutya a sípoló játékszerét rágcsálja. De rajta nem látszik, hogy bárki is rágcsálná…
- Hogy reinkarnálódott kiknek? – kérdezett vissza fülsértő hangon. Belefájdult a fülem. Szegény denevérek. Igazán nem hozzájuk beszél, szóval nem kellene ilyen magas hangokat használnia. Még a végén megsüketülnek.
- Midnightoknak. A vámpírvadász család, tudod – próbáltam célozni. Lehetetlen, hogy nem hallott róluk. Hiszen itt volt valahol a birtokuk, ez a város az ő felügyeletük alá tartozott. Az értetlen tekintetéből azonban egyértelműen kikövetkeztettem, hogy még így sem világos számára, miről beszélek. – Jesszusom, mit csináltok ti vámpírtöri órán?
- Alszunk, többnyire – felelte Dana, barátnője helyett. – Bár én néha merengek, Char meg sokszor be sem jön. Vagy ha igen, akkor is a körmét festi.
- Atya szent ég. Pedig az egy tök érdekes tárgy, nem tudom, hogy tudjátok ennyire…
- De mondd már, hogy mit tudsz Scarletről! – szakított félbe Charlotte csillogó szemekkel, ami meglehetősen nagy modortalanság volt a részéről, amit különösen nem szívlelek, de a kérdése felkeltette az érdeklődésemet. Honnan tudja a család utolsó tagjának a nevét, ha nem tudja kik ők? És akkor minden világossá vált számomra, még mielőtt folytatta mondatot – Tudnom kell mindent arról a ribancról.
- Mármint úgy érted, ez volt Scarlet Midnight? És te még azon vagy kiakadva, hogy lekezelően bánik veled? Te jószagú, rózsaszín csipkebokor!
Teljesen elhűltem ettől a méltánytalanságtól. Az még egy dolog, hogy nem ismeri a fajtánk történelmét, ami egy igazán vérlázító dolog, de ez? Én a helyében elsüllyednék ebben a sárban. Hiszen a túlélés egyik alapvető feltétele, hogy tudd, kit ne húzz fel. És hát, Scarlet Midnightot alapvetően nem tanácsos felhúzni.
Persze, amíg én nem tudtam megszólalni elhűlésemben vagy felháborodásomban, Charlotte arcán újra megjelent az a nem túl esztétikus szederszürke szín, ami abszolúte üti a ragyogó vörös haját, meg persze a zöld szemeit. És már valahogy egy kis részem kezdte érteni a felé irányuló piszkálódásokat, mert aki ilyen színösszeállításokat enged fel magára, az bármi negatívat megérdemel.
- De hát ezeket neked is kéne tudnod! – bukott ki belőlem végül. – Kaptam tanrendet, és a munkássága itt is benne van a tananyagban. Meg az egész családé is. Nem igaz, hogy ti sosem hallottatok az 1820-1950-es Kis Tisztogatásról.
- Nekem rémlik, valami – mondta Dana, kissé elgondolkodva, de látszott, hogy ami dereng is benne, az is valami elképesztően homályos dolog.
- Annak mi köze van Scarlethez? Az jóval a születése előtt véget ért. Tanulj meg számolni, és ne csinálj te is úgy, mintha mindent jobban tudnál nálam, te kis rózsaszín giccsparádé! Még meg se érkeztél, és már kelleted magad, meg játszod az eszed, meg úgy csinálsz, mintha te is mindenkinél mindent jobban tudnál. Tudod mit? Csókold meg Scarlet seggét, ha ennyire odáig vagy érte.
Elhűlten hallgattam a dühödt szavakat. Tökéletesen értettem, hogy egy olyan elképesztően illedelmes, gyönyörű férfi, mint Jeremi miért néz le egy ilyen lányt. Hihetetlenül buta, és szánni valóan ostoba. Ráadásul stílusérzéke sincs, ordítozás közben pedig folyékonyan beszél. Most úgy érzem magam, mintha képen nyalt volna egy bernáthegyi, aminek el is tudom nézni, mert az egy olyan aranyos, nagy szőrös plüss kutyus, de ez a lány? Olyan sokat kell még tanulnia.
- Nos, mivel ilyen kedves voltál velem – mondtam rideg, kimért hangon – természetesen felejtsd el, hogy a tudásomat a tudatlanságod csillapítására használjam. Van jobb dolgom is, mint az alaptalan sértéseidet hallgatni.
Például jelentkeznem kell az igazgatónál, aki persze egyike Anglia leghelyesebb őskövületeinek, és szívesen vagyok vele egy légtérben. A szexi kinézete kárpótol sötét, mogorva, lekezelő modoráért.
Aztán persze ki is kell pakolnom, és étkezni is szeretnék. Napfelkelte után szükség lesz az erőmre, hogy vissza tudjak menni azért a gyönyörű, rózsaszín, csipkés-fodros miniruháért, amit ma láttam és annyira passzol a bakancsomhoz. Muszáj megvennem. Egyszerűen lehengerlő lennék benne.
De a beszélgetést lezártnak tekintettem, úgyhogy átvettem a bőröndöm fülét Danától, és elindultam, nos elindultam volna, de már nem emlékeztem, merre kellene menni. Itt állnak mellettem azok, akik meg tudnák mondani, de Charlotte biztos nem mondaná meg. Amíg én nem mondok neki semmit, ami nem fog bekövetkezni. De Dana talán segít, mert ő egészen kedves. És láthatóan neki is elege van egy kicsit ennek a vörösnek a dührohamaiból, úgyhogy visszafordultam hozzá:
- Dana, nem akarlak feltartani, meg minden, de nincs kedved elkísérni Vladimirhoz?
Dana igazán remek társaságnak bizonyult, kedves volt, és a kezdeti lassúsága után oldott hangulatban beszélgettünk, ráadásul ő jártasabb volt a divatban is, kevésbé volt a szubkultúrák rabja, mint a barátnője. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem érdekelte, hogy Scarlet kicsoda. Bár jobban belegondolva, talán semmi sem érdekelte a szívügyein kívül. Szinte sütött róla a szerelem. Én már csak tudom, hisz az ilyesmihez van szemem. Éreztem, hogy egy leheletnyi irigység felüti a fejét a lelkemben, de gyorsan arrébb is hessegettem. Elég ideig leszek még itt, hogy találjak valakit. Igazából már van is jelöltem, már csak mindent meg kell tudnom róla, amit csak lehet.
Aztán jutott eszembe, hogy Dana tökéletes forrás lenne ehhez. Hiszen, egy kis kérdezősködés nem árthat senkinek, és legalább az én fantáziámat sem piszkálja tovább ő titokzatossága. Nyilván lesz néhány dolog, amire majd ő sem tud megválaszolni. Például miért hord magánál egy vámpír ezüsttőrt?
- Úgy látom, te igazán sok mindent tudsz az itt lakókról, és a kastély környezetéről – kezdtem hízelgéssel a hadjáratomat, mire Dana nevetett.
- Ugyan már, nem művészet. Persze, Charlotte a legnagyobb pletykafészek itt. Én viszont a legjobb barátnője vagyok.
- Az bizony nem hátrány. Mindenkinek van mocskos kis rejtegetni valója, aminél fogva jól meg lehet ragadni egyeseket.
- Persze, minden nap kiderül valami új. Willről például épp tegnap tudtuk meg, hogy vámpírvadász. A legviccesebb, hogy még ő sem tudott róla. Hát nem érdekes?
Összevontam a szemöldököm, miközben felidéztem a fiút, aki Charlotte bosszantása miatt segített nekem. Csinos vagyok, de nem naiv. Nyilvánvaló volt, hogy egyébként rám sem nézett volna. Nem vagyok az esete, bár egy kicsit szeret játszani a lányokkal, de nem érdekeltem igazán. Nem veszteség, mert ő sem érdekelt engem.
- De, igazán érdekes. Bár engem jobban érdekelne ez a Scarlet-ügy? Mióta fújnak egymásra, és miért izgatja Charlotte-ot ennyire egy ilyen kis pondró? – Direkt használtam ezeket a szavakat. Egyszerűen felüthettek volna egy lexikont a könyvtárban, ahol az S vagy az M betűnél megtalálták volna, amire kíváncsiak, de láthatóan még ehhez is buták voltak mindketten. Majd megérdeklődöm valakitől, hogy itt betiltották-e a józan, paraszti ész használatát, mert mindenki… na jó, térjünk vissza tárgyra.
- Ó, ez igazán az első napon kezdődött. Tudod, egy hete volt, azt hiszem, pont, amikor beállítottak hárman. Will, Scarlet meg Jeremi. – Felkaptam a fejem. Egy mondatban Scarlettel? Felettébb furcsa. Gondoltam, először a vörös vadász után kérdezek, és a fiút csak véletlenül hozom majd szóba csak, épp érintőlegesen, de erre egyáltalán nem számítottam – Épp Miss Blanche óráján ültünk, és a tanárnő elkapta őket. Majdnem csókolóztak, vagyis úgy festettek. De sosem értettem, hogy miért ezzel lettek megvádolva, amikor Jeremi folyamatosan Scarlet bokáját rugdosta a pad alatt. Aztán amikor Will meg véletlenül elbűvölte Chart a képességével, amiről ő sem tudott, akkor ők segítettek észhez téríteni. Később meg összevesztek. Aztán Charlotte is Scarlettel, és amikor megharapta, Jeremi hirtelen megjelent és iszonyatos csata volt. Blanche és Iason alig tudta őket szétszedni.
Úgy dobálta a neveket, mintha tudnom kellett volna, kikről van szó, persze fogalmam sem volt. Ezeket is ki kell majd derítenem, mindenféleképp. Csak abban voltam biztos, hogy a lelkemben iszonyatos tempóban növekszik a félelem és a düh, a képtelen csodálkozás.
- Szóval akkor Scarlet meg Jeremi járnak?
- Biztosan nem. A vörös fiú inkább csak olyan testőr, aminek a léte szükséges. Mert végül is Scarlet vámpírsuliba jár, és elég halandó, de emellett nagyszájú is, pedig nem igazán képes megvédeni magát.
Inkább nem szóltam egy szót sem. Lehet, hogy Scarlet halandónak látszik, dobog a szíve, és vérzik, ha megvágja magát, de él, és kétszáz éves, úgyhogy mégsem annyira halandó. Ráadásul úgy látszik, hogy egy vámpír a társa. Így már értem, Jeremi miért hord magánál ezüsttőrt. Nyilván segít neki a vámpírölésben, meg gondolom, vigyáz is rá, bár az is lehet, hogy egy szolga, akit a lány varázslattal láncolt magához. De láttam Danán, hogy ennél többet nem tud, úgyhogy innentől felesleges tőle bármit is kérdeznem.
Mindig is utáltam, hogy nekem a titokzatos pasik jönnek be.
A vörös lány dölyfösen fordított hátat nekünk, és alig pár pillanat gondolkodás után a Will nevű helyes srác is utána eredt. Charlotte persze nem tűnt nagyon boldognak a dologtól, ha pontosabban akarnék fogalmazni, inkább azt mondanám, hogy attól tartottam, hamarosan felrobban.
- Lehet fedezékbe kéne vonulnunk – suttogtam Danának bizalmasan miközben ketten szenvedtünk a csomagommal, annyira halkan, hogy más biztos ne hallja meg – a barátnőd mindjárt felrobban, és ezen a héten még nem volt rajtam a csodálatos rózsaszín bakancsom. És anélkül nem halhatok meg!
Dana persze kuncogni kezdett a megjegyzésemen. Nem értem, miért, mert teljesen komolyan gondoltam! De mindegy is. Persze Char ebből semmit nem hallhatott meg, láthatóan nagyon lekötötték a gondolatai, és az arca is olyan csúnya piros színű volt a dühtől. Nagyon megsajnáltam, annyira nem állt jól ez az árnyalat a hajszínéhez, és ruhájához. Meg persze idegesítő is lehet, ha egy ilyen szakadt lány szólogat be az embernek, aki mintha a kukából öltözne. Bár azt a szép hosszú bőrkabátot elfogadnám, ha esetleg egy kicsit kevésbé lenne viharvert darab.
- Hé, Char – léptem mellé, és a vállára tettem a kezem, mint egy olyan megnyugtató gesztusként – szerintem is igazad van. Amúgy meg kit érdekel, mit gondol ez a lány? Nézz csak rá. Egy lapon sem lehet említeni veled.
Na jó, azért ez inkább egy vigasztaló túlzás. Mert tényleg csinos is lehetne, ha valami olyat venne fel, ami jobban kihangsúlyozza az alakját, ha sminkelne, és ha egyszer mosolyogna. Bár, jobban belegondolva az is elég lenne, ha csak mosolyogna.
- Savanyú neki a szőlő, a helyedben nem törődnék vele.
- Én sem törődök vele – mondta ő is hirtelen, gőgösen – Ő kezd mindig kötekedni, mintha valami úri felség lenne, akinek a cipőtalpát kéne nyaldosnom, de igazából egy senki.
Nem hittem neki. Lerítt róla, hogy bosszantja, persze kit nem bosszantott volna, de azt a csúnya lilás arcszínt, amit Charlotte magára öltött ezek miatt, nos, én nem engedtem volna meg magamnak. Elvégre vámpírok vagyunk, és igazán lenne szabad hagynunk, hogy az évszázados méltóságunkat, és türelmünket, egy kérészéletű múló pillanat kérdőjelezze meg.
De elnéztem Charlotte-ot még mindig láttam, hogy a szép arca mögött keserű-zöld epeként forr az indulat, bár már rég nem lenne rá oka. A lány, aki a problémát okozta, elment, a fiú, aki meg a problémára rátett egy lapáttal, szintén.
- Nézd, Char, örülj neki, hogy itt hagytak. Úgyis csak két nagyszájú emberről van szó, akik a homlokukat a porba vernék a bakancsod előtt, ha tudnának bármit is a vámpírokról. Lefogadom. Mégis kinek képzelik magukat? Reinkarnálódott Midnightoknak?
Ahogy a név elhagyta a számat, egészen furcsa dolog történt. Charlotte nemcsak felkapta a fejét, de fel is jajdult, mintha valaki a lábára léptem volna a tűsarkúmmal. A hangot leginkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor a kiskutya a sípoló játékszerét rágcsálja. De rajta nem látszik, hogy bárki is rágcsálná…
- Hogy reinkarnálódott kiknek? – kérdezett vissza fülsértő hangon. Belefájdult a fülem. Szegény denevérek. Igazán nem hozzájuk beszél, szóval nem kellene ilyen magas hangokat használnia. Még a végén megsüketülnek.
- Midnightoknak. A vámpírvadász család, tudod – próbáltam célozni. Lehetetlen, hogy nem hallott róluk. Hiszen itt volt valahol a birtokuk, ez a város az ő felügyeletük alá tartozott. Az értetlen tekintetéből azonban egyértelműen kikövetkeztettem, hogy még így sem világos számára, miről beszélek. – Jesszusom, mit csináltok ti vámpírtöri órán?
- Alszunk, többnyire – felelte Dana, barátnője helyett. – Bár én néha merengek, Char meg sokszor be sem jön. Vagy ha igen, akkor is a körmét festi.
- Atya szent ég. Pedig az egy tök érdekes tárgy, nem tudom, hogy tudjátok ennyire…
- De mondd már, hogy mit tudsz Scarletről! – szakított félbe Charlotte csillogó szemekkel, ami meglehetősen nagy modortalanság volt a részéről, amit különösen nem szívlelek, de a kérdése felkeltette az érdeklődésemet. Honnan tudja a család utolsó tagjának a nevét, ha nem tudja kik ők? És akkor minden világossá vált számomra, még mielőtt folytatta mondatot – Tudnom kell mindent arról a ribancról.
- Mármint úgy érted, ez volt Scarlet Midnight? És te még azon vagy kiakadva, hogy lekezelően bánik veled? Te jószagú, rózsaszín csipkebokor!
Teljesen elhűltem ettől a méltánytalanságtól. Az még egy dolog, hogy nem ismeri a fajtánk történelmét, ami egy igazán vérlázító dolog, de ez? Én a helyében elsüllyednék ebben a sárban. Hiszen a túlélés egyik alapvető feltétele, hogy tudd, kit ne húzz fel. És hát, Scarlet Midnightot alapvetően nem tanácsos felhúzni.
Persze, amíg én nem tudtam megszólalni elhűlésemben vagy felháborodásomban, Charlotte arcán újra megjelent az a nem túl esztétikus szederszürke szín, ami abszolúte üti a ragyogó vörös haját, meg persze a zöld szemeit. És már valahogy egy kis részem kezdte érteni a felé irányuló piszkálódásokat, mert aki ilyen színösszeállításokat enged fel magára, az bármi negatívat megérdemel.
- De hát ezeket neked is kéne tudnod! – bukott ki belőlem végül. – Kaptam tanrendet, és a munkássága itt is benne van a tananyagban. Meg az egész családé is. Nem igaz, hogy ti sosem hallottatok az 1820-1950-es Kis Tisztogatásról.
- Nekem rémlik, valami – mondta Dana, kissé elgondolkodva, de látszott, hogy ami dereng is benne, az is valami elképesztően homályos dolog.
- Annak mi köze van Scarlethez? Az jóval a születése előtt véget ért. Tanulj meg számolni, és ne csinálj te is úgy, mintha mindent jobban tudnál nálam, te kis rózsaszín giccsparádé! Még meg se érkeztél, és már kelleted magad, meg játszod az eszed, meg úgy csinálsz, mintha te is mindenkinél mindent jobban tudnál. Tudod mit? Csókold meg Scarlet seggét, ha ennyire odáig vagy érte.
Elhűlten hallgattam a dühödt szavakat. Tökéletesen értettem, hogy egy olyan elképesztően illedelmes, gyönyörű férfi, mint Jeremi miért néz le egy ilyen lányt. Hihetetlenül buta, és szánni valóan ostoba. Ráadásul stílusérzéke sincs, ordítozás közben pedig folyékonyan beszél. Most úgy érzem magam, mintha képen nyalt volna egy bernáthegyi, aminek el is tudom nézni, mert az egy olyan aranyos, nagy szőrös plüss kutyus, de ez a lány? Olyan sokat kell még tanulnia.
- Nos, mivel ilyen kedves voltál velem – mondtam rideg, kimért hangon – természetesen felejtsd el, hogy a tudásomat a tudatlanságod csillapítására használjam. Van jobb dolgom is, mint az alaptalan sértéseidet hallgatni.
Például jelentkeznem kell az igazgatónál, aki persze egyike Anglia leghelyesebb őskövületeinek, és szívesen vagyok vele egy légtérben. A szexi kinézete kárpótol sötét, mogorva, lekezelő modoráért.
Aztán persze ki is kell pakolnom, és étkezni is szeretnék. Napfelkelte után szükség lesz az erőmre, hogy vissza tudjak menni azért a gyönyörű, rózsaszín, csipkés-fodros miniruháért, amit ma láttam és annyira passzol a bakancsomhoz. Muszáj megvennem. Egyszerűen lehengerlő lennék benne.
De a beszélgetést lezártnak tekintettem, úgyhogy átvettem a bőröndöm fülét Danától, és elindultam, nos elindultam volna, de már nem emlékeztem, merre kellene menni. Itt állnak mellettem azok, akik meg tudnák mondani, de Charlotte biztos nem mondaná meg. Amíg én nem mondok neki semmit, ami nem fog bekövetkezni. De Dana talán segít, mert ő egészen kedves. És láthatóan neki is elege van egy kicsit ennek a vörösnek a dührohamaiból, úgyhogy visszafordultam hozzá:
- Dana, nem akarlak feltartani, meg minden, de nincs kedved elkísérni Vladimirhoz?
Dana igazán remek társaságnak bizonyult, kedves volt, és a kezdeti lassúsága után oldott hangulatban beszélgettünk, ráadásul ő jártasabb volt a divatban is, kevésbé volt a szubkultúrák rabja, mint a barátnője. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem érdekelte, hogy Scarlet kicsoda. Bár jobban belegondolva, talán semmi sem érdekelte a szívügyein kívül. Szinte sütött róla a szerelem. Én már csak tudom, hisz az ilyesmihez van szemem. Éreztem, hogy egy leheletnyi irigység felüti a fejét a lelkemben, de gyorsan arrébb is hessegettem. Elég ideig leszek még itt, hogy találjak valakit. Igazából már van is jelöltem, már csak mindent meg kell tudnom róla, amit csak lehet.
Aztán jutott eszembe, hogy Dana tökéletes forrás lenne ehhez. Hiszen, egy kis kérdezősködés nem árthat senkinek, és legalább az én fantáziámat sem piszkálja tovább. Nyilván lesz néhány dolog, amire majd ő sem tud megválaszolni. Például miért hord magánál egy vámpír ezüsttőrt?
- Úgy látom, te igazán sok mindent tudsz az itt lakókról, és a kastély környezetéről – kezdtem hízelgéssel a hadjáratomat, mire Dana nevetett.
- Ugyan már, nem művészet. Persze, Charlotte a legnagyobb pletykafészek itt. Én viszont a legjobb barátnője vagyok.
- Az bizony nem hátrány. Mindenkinek van mocskos kis rejtegetni valója, aminél fogva jól meg lehet ragadni egyeseket.
- Persze, minden nap kiderül valami új. Willről például épp tegnap tudtuk meg, hogy vámpírvadász. A legviccesebb, hogy még ő sem tudott róla. Hát nem érdekes?
Összevontam a szemöldököm, miközben felidéztem a fiút, aki Charlotte bosszantása miatt segített nekem. Csinos vagyok, de nem naiv. Nyilvánvaló volt, hogy egyébként rám sem nézett volna. Nem vagyok az esete, bár egy kicsit szeret játszani a lányokkal, de nem érdekeltem igazán. Nem veszteség, mert ő sem érdekelt engem.
- De, igazán érdekes. Bár engem jobban érdekelne ez a Scarlet ügy? Mióta fújnak egymásra, és miért izgatja Charlotte-ot ennyire egy ilyen kis pondró? – Direkt használtam ezeket a szavakat. Egyszerűen felüthettek volna egy lexikont a könyvtárban, ahol az S vagy az M betűnél megtalálták volna, amire kíváncsiak, de láthatóan még ehhez is buták voltak mindketten. Majd megérdeklődöm valakitől, hogy itt betiltották-e a józan, paraszti ész használatát, mert mindenki… na jó, térjünk vissza tárgyra.
- Ó, ez igazán az első napon kezdődött. Tudod, egy hete volt, azt hiszem, pont, amikor beállítottak hárman. Will, Scarlet meg Jeremi. – Felkaptam a fejem. Egy mondatban Scarlettel? Felettébb furcsa. Gondoltam, először a vörös vadász után kérdezek, és a fiút csak véletlenül hozom majd szóba csak, épp érintőlegesen, de erre egyáltalán nem számítottam – Épp Miss Blanche óráján ültünk, és a tanárnő elkapta őket. Majdnem csókolóztak, vagyis úgy festettek. De sosem értettem, hogy miért ezzel lettek megvádolva, amikor Jeremi folyamatosan Scarlet bokáját rugdosta a pad alatt. Aztán amikor Will meg véletlenül elbűvölte Chart a képességével, amiről ő sem tudott, akkor ők segítettek észhez téríteni. Később meg összevesztek. Aztán Charlotte is Scarlettel, és amikor megharapta, Jeremi hirtelen megjelent és iszonyatos csata volt. Blanche és Iason alig tudta őket szétszedni.
Úgy dobálta a neveket, mintha tudnom kellett volna, kikről van szó, persze fogalmam sem volt. Ezeket is ki kell majd derítenem, mindenféleképp. Csak abban voltam biztos, hogy a lelkemben iszonyatos tempóban növekszik a félelem és a düh, a képtelen csodálkozás.
- Szóval akkor Scarlet meg Jeremi járnak?
- Biztosan nem. A vörös fiú inkább csak olyan testőr, aminek a léte szükséges. Mert végül is Scarlet vámpírsuliba jár, és elég halandó, de emellett nagyszájú is, pedig nem igazán képes megvédeni magát.
Inkább nem szóltam egy szót sem. Lehet, hogy Scarlet halandónak látszik, dobog a szíve, és vérzik, ha megvágja magát, de él, és kétszáz éves, úgyhogy mégsem annyira halandó. Ráadásul úgy látszik, hogy egy vámpír a társa. Így már értem, Jeremi miért hord magánál ezüsttőrt. Nyilván segít neki a vámpírölésben, meg gondolom, vigyáz is rá, bár az is lehet, hogy egy szolga, akit a lány varázslattal láncolt magához. De láttam Danán, hogy ennél többet nem tud, úgyhogy innentől felesleges tőle bármit is kérdeznem.
Mindig is utáltam, hogy nekem a titokzatos pasik jönnek be.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Johanna Stickey
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Első pillantásra
~Jeremi James~
- Mint tegnap, ugye? – érdeklődtem dühtől remegő, de könnyednek szánt hangon. Fájt, ahogy viselkedett most velem, főképp a tegnap után, s egy sötét pillanatig vissza akartam neki fizetni ezt a mostani érzést, kamatostul.
Ám csak akkor fogtam fel, mit mondtam valójában, amikor fölénk borult a csend. Ilyen baljóslatú, sötét csenddel még sohasem volt dolgom, s tudtam, hogy most valami nagyon értékeset törtem össze kettőnk között. Scarleten látszott, hogy legszívesebben puszta kézzel tépne szét, ha képes lenne rá. Valamiért azonban – tőle ez tényleg szokatlan – fékezte magát, csak állt ott, mint egy kőszobor, és nézett rám, egyenesen a szemembe. Nem fordítottam el a tekintetem, és szépen lassan a kavargó düh mögött megpillanthattam mennyire fájtak neki a szavaim valójában.
És az én erős indulataim egy pillanat alatt elpárologtak. Megbántam, hogy kimondtam, emlékeztettem erre. Mert tudtam jól, ő gyűlöl gyengének lenni, másokra hagyatkozni, kolonc lenni. Önállónak nevelték, gyanakvónak, hisz senkire sem számíthatott tartósan egy ilyen hosszú élet során. Talán ő maga sem gondolta volna soha, egyszer lesz valaki, akihez úgy fog viszonyulni, mint hozzám. Azaz, tartósan elviseli, sőt másodpercekre még meg is bízik benne.
Nagyon bántott, hogy látnom kellett a lelke mélyén tomboló kínt. És mikor már emeltem a kezem, hogy – nem is tudom – megérintsem, átöleljem, megvigasztaljam, kimondta:
- Menj a francba! Nem akarlak látni.
Mire az agyam feldolgozta, amit a fülem hallott, addigra elviharzott mellettem és szinte futva indult Vladimir lakosztálya felé. Én meg álltam ott, mintha a földbe gyökerezett volna a lábam. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ez komolyan megtörtént. Álomból rémálomba csöppentem, és nem akart elmúlni. Mire észbe kaptam, addigra már szúrt a szemem, és a lábam magától vitt előre. Nem akartam maradni, nem akartam, hogy lásson. Nem akartam, hogy bárki lásson így. Sírok itt, mint egy gyerek, mert megbántottam valakit. Igaz, hogy ő fontos, mindennél fontosabb, de akkor is.
A véletlen a hátsólépcsőn át az udvarra vitt, és reméltem, hogy senkivel nem futok össze. De tévedtem. Lévén szombat este, nem volt tanítás, persze erről az apróságról elfeledkeztem. Az udvar tele volt diákokkal, akik élvezték a hűs, őszi időt, és a hétvégét.
Mint egy tolvaj, úgy próbáltam meg elosonni a többiek mellett, lehajtott fejjel, és igyekeztem a vérmaszatos arcomat minél inkább a hajam mögé rejteni. Nagyon reméltem, hogy elérem az erdő szélét, mielőtt bárki is érdemben kezdene el foglalkozni velem. Nem akartam mást, csak hazajutni, végigdőlni a matracon, és hajnalig forgolódni, miközben a lelkembe vág tíz karmával a bűntudat.
Rég volt már rá példa, hogy hagytam magamon ennyire eluralkodni a dühöt, meggondolatlanul cselekedve hozzávágtam az első eszembe jutó szavakat. Őszintén szólva, csalódtam magamban. És nem csak ezért. Mert megint elhittem, hogy ő képes bennem megbízni, hogy van köztünk valami, nem is tudom, egy kis kötődés. Hogy számít neki, amit teszek érte, s megbízik bennem legalább egy kicsit. Megint naiv voltam, túl sokat láttam bele egy idióta helyzetbe.
Az erdőben jöttem rá, hogy újra eleredtek a könnyeim, s gyakorlatilag az iskola kapujától kezdve vérvörös nyomjelzőként mutatják az utam a hozzáértőknek. Scarlet, ha itt lenne, ha szóba állna velem, már rég ordítana ezért. Hogy miért nem figyelek jobban, hogy vigyázzak és legyek óvatos. Ahogy ez eszembe ötlött, keserűen elmosolyodtam. Ő a pap, aki bort iszik, de a vízről prédikál.
De nem érdekelt, nem érdekelt már semmi. Minden ellenére fáradt voltam, és eszembe jutott az is, hogy valamelyik nap szétrúgtam a zárat, amit azóta nem volt időm megcsinálni, tehát a kedves tulaj a maga módszerével, szó szerint beátkozta. Azaz én a büdös életben nem jutok keresztül rajta.
Csalódottan rogytam az avarra, ami meglepő mód puhább volt az ágyamnál, miközben a fejemet az egyik fának vetettem. Ez lesz most a legkényelmesebb ágy, amiben fekhetek, mert a kastélyba semmiképp sem akartam visszamenni, és megkockáztatni azt, hogy belefutok valakibe. Mondjuk Vladimirbe, akinek a lekicsinylő pillantásaihoz, a lekezelő modorához nem lett volna ma türelmem. Egyikünk se csinált belőle titkot, hogy nem bírja a másikat. Bár, az igazgató senkit sem kedvel, tehát már értem, miért is értik meg egymást olyan jól Scarlettel. Mindkettő önhitt, és olyan fenemód nagyra van magával. Ráadásul. Így egész érthető az a mosoly, meg az a különös nosztalgia, ami közöttük feszül.
Sóhajtottam. Ez már magamtól is sok volt, igazán nem kellene, hogy ilyesmik járjanak az eszemben, mert teljes képtelenség, amúgy is. Csak kárba megy az idő, amíg végiggondolom őket, ahelyett, hogy csinálnék valami értelmeset. Nekiindulhatnék például a városnak, még egyszer körbekérdezni az ottani vámpírokat, hátha tudnak, találtak valamit, ami a hasznunkra lehet, és így az idő, amit egyébként siránkozással töltenék, még a hasznunkra is lehet.
~Johanna Stickey~
Jaj, istenem, milyen bosszantó ez a hely. Igazán csinálhattak volna ide egy utat, vagy valamit, mert így sáros lesz a szép cipőm, amíg elérek az iskoláig. Annyira utálom ezt az évszakot, minden olyan nedves, nyirkos, ráadásul még tiszta sem maradhatok, mert minden piszkos lesz, főleg ha kint mászkálok az erdőben. Ráadásul szólhattak volna, hogy ne kerekes bőröndbe pakoljam be a cuccomat, hanem sporttáskába, mert utálok cipekedni. Na nem mintha olyan nehéz egy valami lenne, de akkor is kézben kell hozni. Milyen szerencse, hogy nem vagyok már ember, mert akkor nem bírnám el, ráadásul izzadnék is közbe, és bűzleni kezdenék, mint valami oszló hulla. Fúj.
Fel nem tudom fogni, hogy miért kell egy vámpírsulinak a város központjától távol, egy ősrégi erdei kastélyban lennie. Remélem, azért nem a patakban fürdünk esténként, vagy… fürdünk egyáltalán. Bár elméletileg nincs szükségünk ilyesmire, de azért ismerjük el, hogy még nekünk is jól esik néhanapján. Ahogy sokan még levegőt is vesznek a haláluk után is. Igazából mindegy.
Egyszer már voltam itt, még nagyon régen, de már akkor sem tetszett. Van valami hátborzongató jellege a helynek, ami abszolút nem nyerte el a tetszésem, ráadásul a diákok nagy többsége is olyan fura volt. Persze ennek már megvan vagy mennyi ideje is? Talán két évtizede.
Akkor még mint fiatal, újonc vámpír jártam itt, mert ez volt az egyik ilyen különleges, számunkra fenntartott intézmény. Persze nem ezt választottam, mert mindenki olyan volt, mint a kastély. Hideg és hátborzongató. Ráadásul olyan fennkölten és arisztokratikusan viselkedtek, hűvösek voltak, mint egy darab döglött angolna. Hát köszönöm szépen, ebből nem kértem. Ráadásul Birmingham olyan kis hely egy ilyen kedves és barátkozó lánynak, mint amilyen én vagyok, ezért inkább Londonba települtem. Persze mostanra annyi gyűlt össze a „rovásomon”, hogy ide utasítottak, Vladimir Orlov intézményébe, ahol rend és fegyelem uralkodik. Na persze, higgyem is el. Annyi pletyka kering erről a suliról is, hogy az szörnyű. Főleg az utóbbi időben lehetett érdekes dolgokat hallani, mert a mi neveldénkkel ellentétben ide járhattak emberi diákok is.
Arra azért kíváncsi lennék, mondjuk, hogy magyarázzák meg nekik, hogy itt éjszaka vannak az órák, nappal meg mindenki alszik, meg vannak olyan órák is, amik külön nekünk szólnak, épp ezért teljesen más a tanrend, de biztosan van valaki, aki sokkal okosabb nálam, és ezt kitalálta.
Csak arra lennék kíváncsi, milyen messze vagyok még attól az átkozott kastélytól?
Persze ilyenkor nem jár erre egyetlen helyes, na jó, most még erről is lemondok, szóval ilyenkor bezzeg nem jár erre egyetlen pasi sem, akit rávehetnék arra, hogy segítsen nekem. Miért vagyok én ilyen szerencsétlen, elárulná nekem valaki? Persze, hogy nem. Mert egyedül vagyok ebben az átkozott, sötét és félelmetes erdőben, ami körül veszi azt a hülye és szintén félelmetes kastélyt. És persze hogy még ijesztőbb legyen, lépések is hallatszódnak a fák közül, majd halk suhogásra lettem figyelmes.
Csak néhány másodpercen múlt, hogy a levegőt átszelő fényes ezüstpenge a fába fúródott, és nem a fejembe. Még szerencse, hogy mindig is jók voltak a reflexeim. Bár az első pillanatban levegőt is elfelejtettem venni, ám a következőben már hoztam önmagam:
- Meg vagy te húzatva? Tőrt dobálni egy sötét erdőben? És mi van, ha eltalálsz? – A hangom fülsértőnek és magasnak hatott a csendes éjszakában, de ez csöppet sem izgatott. Az sem, hogy gyakorlatilag nem láttam, kihez beszéltem épp, de ott volt. Éreztem az illatát, a jellegzetes mandula illatot, hallottam a lélegzetvételét, és kusza, zavaros gondolatok szálltak az éjben. Még nem tudtam, kihez van szerencsém, de mindenképp ki akartam deríteni.
Aztán ahogy mérgemben és kíváncsiságomban elindultam felé, a sötétségből lassan bontakozott ki az alakja. Gyönyörű volt. Tudom, hogy ilyet egy férfira nem illik mondani, de akkor is. Úgy egészében. Zöld szemeiben bűntudat csillogott, mellette valamiféle fájdalom, ami tökéletes harmóniába vegyült a vörös hajjal, és fehér arccal ami…
Elhallgattam, és megtorpantam. Egyszerűen nem tudtam nem észrevenni, a véres maszatfoltokat az arcán. Ez a fiú sírt. Ki az, aki megríkat egy ilyen gyönyörű lényt?
Álltunk egymással szemben, bambán, bénán, zavarodottan. Még egy ilyen kretén szituációt. Miért vonzom az ilyeneket, te jó ég. Bár végül is a helyzet még menthető volt, és felvettem a legbűbájosabb mosolyomat, és közelebb léptem, bár csak bátortalanul.
- Ne haragudj, hogy úgy kiabáltam, csak nagyon megijedtem. Egyébként Johanna vagyok – mondtam neki, és belenéztem a szemeibe. – És te ki vagy? A kastélyból jössz, ugye?
Válaszképp rám mosolygott, fáradtan, lassan. Vártam, hogy bemutatkozzon, és rábólintson a második kérdésemre. De az idő mintha állni látszott volna, semmi sem történt. De az is lehet, hogy csak egy pillanat telt el, és számomra nyúlt meg, hiszen annyira elbűvölő volt, hát még az érzései. A gondolatait ugyan nem láthattam, mert vigyázott rájuk, de az érzései tomboltak, mintha egy óriási tájfun, így néhány az akaratán kívül eljutott hozzám. Düh, csalódottság, fájdalom… hogy nem rokkant még bele ebbe?
- A nevem Jeremi – szakított ki végül a gondolataim közül. Vártam, hogy mondjon még valamit, de hiába vártam. Elfordult tőlem, és a fához lépett, majd kihúzta a törzséből a tőrét. Ahogy az a kevéske beszűrődő fény megcsillant rajta, láttam, hogy ezüstből van. Milyen furcsa. Hiszen azt a vámpírok ellen szokták használni. És ő az. Ebben biztos voltam. Már régóta nem kevertem össze a fajomat az emberekkel. Régen voltak gondjaim, főleg amiatt a fura stílusirányzat miatt, ami annyira utánozott minket. De ha meg közülünk való, miért dob meg – ráadásul reflexből – egy fegyverrel, ami a halálomat is okozhatja? Vagy bárki másét. Kész rejtély ez az ügy. Talán még sem a kastélyból jött.
Végül úgy döntöttem, nem kommentálom az eseményeket. Nagyon úgy tűnt, hogy nem törődik velem, a vacak pengéjét simogatta, mintha annak esett volna baja, úgyhogy jobbnak láttam, ha folytatom az utam. Visszabotladoztam a bőröndömhöz, mikor feltűnt a sötétből.
- Segítek – ajánlotta kedvesen, és megragadta a motyómat, és már el is indult vele. Meg sem várta, hogy tiltakozzak, vagy megköszönjem. Bámultam utána. Jézus. Még itt se vagyok, máris sikerült beleesnem valakibe. Mi lesz itt később?
Nem mertem belegondolni. Elindultam utána, és nagyokat lépve igyekeztem beérni, ami nehéz volt magas sarkúban, de botladozva, szerencsétlenül is, de megoldottam. Mellé érve pedig elkezdtem csacsogni, mindenféle butaságról, csak hogy ne legyen csend. Nem szeretem a csendet, főleg ezt az erdőbelit. Elvétve válaszolgatott, majd amikor arról kezdtem beszélni, hogy mennyi mindent hallottam a suliról, az igazgatóról, különös fintorba torzult az arca.
- Miért, talán te többet tudsz nálam? – kérdeztem csípőre tett kézzel, kicsit felé fordulva. – Akkor halljam a történetedet, ki vele!
Ez annyira jellemző rám. Azt hittem, hogy valami butaságot mondtam, és azért fintorgott, de mivel nem felelt, rájöttem: valami nem stimmel. Ekkor vettem észre, hogy kiértünk az erdőből, egy parkba, ami tele volt diákokkal, lévén hétvége. Igyekeztem kitalálni, kinek szólhat az arckifejezés, és végül egy nagyobb társaságot pillantottam meg. Volt ott egy hosszú, szőke hajú lány, és egy vörös is. Mind a ketten felénk néztek, és látványosan pusmogtak.
Jeremi megállt, és letette a bőröndöm, majd felém fordult:
- Ők ott Dana és Charlotte – magyarázta, miközben a fejével a két lány felé bökött. – Ami azt illeti, jóval többet tudnak nálam, és ahogy látom, nincs épp semmi sürgős dolguk. Biztosan szívesen segítenek.
- Rendben – bólintottam, kissé kesernyés mosollyal az arcomon. Nem szeretem, ha leráznak, márpedig most ez történt. Ráadásul azokhoz irányított el, akiket nem kedvel. Vajon miért ilyen? Jó lenne tudni. Mindenesetre késve vettem észre, hogy Jeremi már hátat fordított nekem, ezért utána kiabáltam: - Remélem, még találkozunk.
De mire kimondtam a szavakat, eltűnt. Én meg megrántottam a vállam. Nem kellene vele foglalkoznom. Biztos, hogy van egy csomó hozzá hasonló fiú is a suliban, csak keresnem kell. A két lány mellett ácsorgó srác is egész helyes, majd ővele is feltétlen meg kell ismerkednem. Mindenesetre felnyaláboltam a bőröndömet, és elindultam feléjük, de valamiért kezdett rossz érzésem lenni. A vörös hajú, aki fekete dolgokat és bakancsot viselt, egyre erősebb ellenségességgel nézett irányomban. Persze nem érdekelt. Pedig, lehet, hogy nem ártott volna.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Jeremi James, Johanna Stickey
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight