Első pillantásra
~Jeremi James~
- Mint tegnap, ugye? – érdeklődtem dühtől remegő, de könnyednek szánt hangon. Fájt, ahogy viselkedett most velem, főképp a tegnap után, s egy sötét pillanatig vissza akartam neki fizetni ezt a mostani érzést, kamatostul.
Ám csak akkor fogtam fel, mit mondtam valójában, amikor fölénk borult a csend. Ilyen baljóslatú, sötét csenddel még sohasem volt dolgom, s tudtam, hogy most valami nagyon értékeset törtem össze kettőnk között. Scarleten látszott, hogy legszívesebben puszta kézzel tépne szét, ha képes lenne rá. Valamiért azonban – tőle ez tényleg szokatlan – fékezte magát, csak állt ott, mint egy kőszobor, és nézett rám, egyenesen a szemembe. Nem fordítottam el a tekintetem, és szépen lassan a kavargó düh mögött megpillanthattam mennyire fájtak neki a szavaim valójában.
És az én erős indulataim egy pillanat alatt elpárologtak. Megbántam, hogy kimondtam, emlékeztettem erre. Mert tudtam jól, ő gyűlöl gyengének lenni, másokra hagyatkozni, kolonc lenni. Önállónak nevelték, gyanakvónak, hisz senkire sem számíthatott tartósan egy ilyen hosszú élet során. Talán ő maga sem gondolta volna soha, egyszer lesz valaki, akihez úgy fog viszonyulni, mint hozzám. Azaz, tartósan elviseli, sőt másodpercekre még meg is bízik benne.
Nagyon bántott, hogy látnom kellett a lelke mélyén tomboló kínt. És mikor már emeltem a kezem, hogy – nem is tudom – megérintsem, átöleljem, megvigasztaljam, kimondta:
- Menj a francba! Nem akarlak látni.
Mire az agyam feldolgozta, amit a fülem hallott, addigra elviharzott mellettem és szinte futva indult Vladimir lakosztálya felé. Én meg álltam ott, mintha a földbe gyökerezett volna a lábam. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ez komolyan megtörtént. Álomból rémálomba csöppentem, és nem akart elmúlni. Mire észbe kaptam, addigra már szúrt a szemem, és a lábam magától vitt előre. Nem akartam maradni, nem akartam, hogy lásson. Nem akartam, hogy bárki lásson így. Sírok itt, mint egy gyerek, mert megbántottam valakit. Igaz, hogy ő fontos, mindennél fontosabb, de akkor is.
A véletlen a hátsólépcsőn át az udvarra vitt, és reméltem, hogy senkivel nem futok össze. De tévedtem. Lévén szombat este, nem volt tanítás, persze erről az apróságról elfeledkeztem. Az udvar tele volt diákokkal, akik élvezték a hűs, őszi időt, és a hétvégét.
Mint egy tolvaj, úgy próbáltam meg elosonni a többiek mellett, lehajtott fejjel, és igyekeztem a vérmaszatos arcomat minél inkább a hajam mögé rejteni. Nagyon reméltem, hogy elérem az erdő szélét, mielőtt bárki is érdemben kezdene el foglalkozni velem. Nem akartam mást, csak hazajutni, végigdőlni a matracon, és hajnalig forgolódni, miközben a lelkembe vág tíz karmával a bűntudat.
Rég volt már rá példa, hogy hagytam magamon ennyire eluralkodni a dühöt, meggondolatlanul cselekedve hozzávágtam az első eszembe jutó szavakat. Őszintén szólva, csalódtam magamban. És nem csak ezért. Mert megint elhittem, hogy ő képes bennem megbízni, hogy van köztünk valami, nem is tudom, egy kis kötődés. Hogy számít neki, amit teszek érte, s megbízik bennem legalább egy kicsit. Megint naiv voltam, túl sokat láttam bele egy idióta helyzetbe.
Az erdőben jöttem rá, hogy újra eleredtek a könnyeim, s gyakorlatilag az iskola kapujától kezdve vérvörös nyomjelzőként mutatják az utam a hozzáértőknek. Scarlet, ha itt lenne, ha szóba állna velem, már rég ordítana ezért. Hogy miért nem figyelek jobban, hogy vigyázzak és legyek óvatos. Ahogy ez eszembe ötlött, keserűen elmosolyodtam. Ő a pap, aki bort iszik, de a vízről prédikál.
De nem érdekelt, nem érdekelt már semmi. Minden ellenére fáradt voltam, és eszembe jutott az is, hogy valamelyik nap szétrúgtam a zárat, amit azóta nem volt időm megcsinálni, tehát a kedves tulaj a maga módszerével, szó szerint beátkozta. Azaz én a büdös életben nem jutok keresztül rajta.
Csalódottan rogytam az avarra, ami meglepő mód puhább volt az ágyamnál, miközben a fejemet az egyik fának vetettem. Ez lesz most a legkényelmesebb ágy, amiben fekhetek, mert a kastélyba semmiképp sem akartam visszamenni, és megkockáztatni azt, hogy belefutok valakibe. Mondjuk Vladimirbe, akinek a lekicsinylő pillantásaihoz, a lekezelő modorához nem lett volna ma türelmem. Egyikünk se csinált belőle titkot, hogy nem bírja a másikat. Bár, az igazgató senkit sem kedvel, tehát már értem, miért is értik meg egymást olyan jól Scarlettel. Mindkettő önhitt, és olyan fenemód nagyra van magával. Ráadásul. Így egész érthető az a mosoly, meg az a különös nosztalgia, ami közöttük feszül.
Sóhajtottam. Ez már magamtól is sok volt, igazán nem kellene, hogy ilyesmik járjanak az eszemben, mert teljes képtelenség, amúgy is. Csak kárba megy az idő, amíg végiggondolom őket, ahelyett, hogy csinálnék valami értelmeset. Nekiindulhatnék például a városnak, még egyszer körbekérdezni az ottani vámpírokat, hátha tudnak, találtak valamit, ami a hasznunkra lehet, és így az idő, amit egyébként siránkozással töltenék, még a hasznunkra is lehet.
~Johanna Stickey~
Jaj, istenem, milyen bosszantó ez a hely. Igazán csinálhattak volna ide egy utat, vagy valamit, mert így sáros lesz a szép cipőm, amíg elérek az iskoláig. Annyira utálom ezt az évszakot, minden olyan nedves, nyirkos, ráadásul még tiszta sem maradhatok, mert minden piszkos lesz, főleg ha kint mászkálok az erdőben. Ráadásul szólhattak volna, hogy ne kerekes bőröndbe pakoljam be a cuccomat, hanem sporttáskába, mert utálok cipekedni. Na nem mintha olyan nehéz egy valami lenne, de akkor is kézben kell hozni. Milyen szerencse, hogy nem vagyok már ember, mert akkor nem bírnám el, ráadásul izzadnék is közbe, és bűzleni kezdenék, mint valami oszló hulla. Fúj.
Fel nem tudom fogni, hogy miért kell egy vámpírsulinak a város központjától távol, egy ősrégi erdei kastélyban lennie. Remélem, azért nem a patakban fürdünk esténként, vagy… fürdünk egyáltalán. Bár elméletileg nincs szükségünk ilyesmire, de azért ismerjük el, hogy még nekünk is jól esik néhanapján. Ahogy sokan még levegőt is vesznek a haláluk után is. Igazából mindegy.
Egyszer már voltam itt, még nagyon régen, de már akkor sem tetszett. Van valami hátborzongató jellege a helynek, ami abszolút nem nyerte el a tetszésem, ráadásul a diákok nagy többsége is olyan fura volt. Persze ennek már megvan vagy mennyi ideje is? Talán két évtizede.
Akkor még mint fiatal, újonc vámpír jártam itt, mert ez volt az egyik ilyen különleges, számunkra fenntartott intézmény. Persze nem ezt választottam, mert mindenki olyan volt, mint a kastély. Hideg és hátborzongató. Ráadásul olyan fennkölten és arisztokratikusan viselkedtek, hűvösek voltak, mint egy darab döglött angolna. Hát köszönöm szépen, ebből nem kértem. Ráadásul Birmingham olyan kis hely egy ilyen kedves és barátkozó lánynak, mint amilyen én vagyok, ezért inkább Londonba települtem. Persze mostanra annyi gyűlt össze a „rovásomon”, hogy ide utasítottak, Vladimir Orlov intézményébe, ahol rend és fegyelem uralkodik. Na persze, higgyem is el. Annyi pletyka kering erről a suliról is, hogy az szörnyű. Főleg az utóbbi időben lehetett érdekes dolgokat hallani, mert a mi neveldénkkel ellentétben ide járhattak emberi diákok is.
Arra azért kíváncsi lennék, mondjuk, hogy magyarázzák meg nekik, hogy itt éjszaka vannak az órák, nappal meg mindenki alszik, meg vannak olyan órák is, amik külön nekünk szólnak, épp ezért teljesen más a tanrend, de biztosan van valaki, aki sokkal okosabb nálam, és ezt kitalálta.
Csak arra lennék kíváncsi, milyen messze vagyok még attól az átkozott kastélytól?
Persze ilyenkor nem jár erre egyetlen helyes, na jó, most még erről is lemondok, szóval ilyenkor bezzeg nem jár erre egyetlen pasi sem, akit rávehetnék arra, hogy segítsen nekem. Miért vagyok én ilyen szerencsétlen, elárulná nekem valaki? Persze, hogy nem. Mert egyedül vagyok ebben az átkozott, sötét és félelmetes erdőben, ami körül veszi azt a hülye és szintén félelmetes kastélyt. És persze hogy még ijesztőbb legyen, lépések is hallatszódnak a fák közül, majd halk suhogásra lettem figyelmes.
Csak néhány másodpercen múlt, hogy a levegőt átszelő fényes ezüstpenge a fába fúródott, és nem a fejembe. Még szerencse, hogy mindig is jók voltak a reflexeim. Bár az első pillanatban levegőt is elfelejtettem venni, ám a következőben már hoztam önmagam:
- Meg vagy te húzatva? Tőrt dobálni egy sötét erdőben? És mi van, ha eltalálsz? – A hangom fülsértőnek és magasnak hatott a csendes éjszakában, de ez csöppet sem izgatott. Az sem, hogy gyakorlatilag nem láttam, kihez beszéltem épp, de ott volt. Éreztem az illatát, a jellegzetes mandula illatot, hallottam a lélegzetvételét, és kusza, zavaros gondolatok szálltak az éjben. Még nem tudtam, kihez van szerencsém, de mindenképp ki akartam deríteni.
Aztán ahogy mérgemben és kíváncsiságomban elindultam felé, a sötétségből lassan bontakozott ki az alakja. Gyönyörű volt. Tudom, hogy ilyet egy férfira nem illik mondani, de akkor is. Úgy egészében. Zöld szemeiben bűntudat csillogott, mellette valamiféle fájdalom, ami tökéletes harmóniába vegyült a vörös hajjal, és fehér arccal ami…
Elhallgattam, és megtorpantam. Egyszerűen nem tudtam nem észrevenni, a véres maszatfoltokat az arcán. Ez a fiú sírt. Ki az, aki megríkat egy ilyen gyönyörű lényt?
Álltunk egymással szemben, bambán, bénán, zavarodottan. Még egy ilyen kretén szituációt. Miért vonzom az ilyeneket, te jó ég. Bár végül is a helyzet még menthető volt, és felvettem a legbűbájosabb mosolyomat, és közelebb léptem, bár csak bátortalanul.
- Ne haragudj, hogy úgy kiabáltam, csak nagyon megijedtem. Egyébként Johanna vagyok – mondtam neki, és belenéztem a szemeibe. – És te ki vagy? A kastélyból jössz, ugye?
Válaszképp rám mosolygott, fáradtan, lassan. Vártam, hogy bemutatkozzon, és rábólintson a második kérdésemre. De az idő mintha állni látszott volna, semmi sem történt. De az is lehet, hogy csak egy pillanat telt el, és számomra nyúlt meg, hiszen annyira elbűvölő volt, hát még az érzései. A gondolatait ugyan nem láthattam, mert vigyázott rájuk, de az érzései tomboltak, mintha egy óriási tájfun, így néhány az akaratán kívül eljutott hozzám. Düh, csalódottság, fájdalom… hogy nem rokkant még bele ebbe?
- A nevem Jeremi – szakított ki végül a gondolataim közül. Vártam, hogy mondjon még valamit, de hiába vártam. Elfordult tőlem, és a fához lépett, majd kihúzta a törzséből a tőrét. Ahogy az a kevéske beszűrődő fény megcsillant rajta, láttam, hogy ezüstből van. Milyen furcsa. Hiszen azt a vámpírok ellen szokták használni. És ő az. Ebben biztos voltam. Már régóta nem kevertem össze a fajomat az emberekkel. Régen voltak gondjaim, főleg amiatt a fura stílusirányzat miatt, ami annyira utánozott minket. De ha meg közülünk való, miért dob meg – ráadásul reflexből – egy fegyverrel, ami a halálomat is okozhatja? Vagy bárki másét. Kész rejtély ez az ügy. Talán még sem a kastélyból jött.
Végül úgy döntöttem, nem kommentálom az eseményeket. Nagyon úgy tűnt, hogy nem törődik velem, a vacak pengéjét simogatta, mintha annak esett volna baja, úgyhogy jobbnak láttam, ha folytatom az utam. Visszabotladoztam a bőröndömhöz, mikor feltűnt a sötétből.
- Segítek – ajánlotta kedvesen, és megragadta a motyómat, és már el is indult vele. Meg sem várta, hogy tiltakozzak, vagy megköszönjem. Bámultam utána. Jézus. Még itt se vagyok, máris sikerült beleesnem valakibe. Mi lesz itt később?
Nem mertem belegondolni. Elindultam utána, és nagyokat lépve igyekeztem beérni, ami nehéz volt magas sarkúban, de botladozva, szerencsétlenül is, de megoldottam. Mellé érve pedig elkezdtem csacsogni, mindenféle butaságról, csak hogy ne legyen csend. Nem szeretem a csendet, főleg ezt az erdőbelit. Elvétve válaszolgatott, majd amikor arról kezdtem beszélni, hogy mennyi mindent hallottam a suliról, az igazgatóról, különös fintorba torzult az arca.
- Miért, talán te többet tudsz nálam? – kérdeztem csípőre tett kézzel, kicsit felé fordulva. – Akkor halljam a történetedet, ki vele!
Ez annyira jellemző rám. Azt hittem, hogy valami butaságot mondtam, és azért fintorgott, de mivel nem felelt, rájöttem: valami nem stimmel. Ekkor vettem észre, hogy kiértünk az erdőből, egy parkba, ami tele volt diákokkal, lévén hétvége. Igyekeztem kitalálni, kinek szólhat az arckifejezés, és végül egy nagyobb társaságot pillantottam meg. Volt ott egy hosszú, szőke hajú lány, és egy vörös is. Mind a ketten felénk néztek, és látványosan pusmogtak.
Jeremi megállt, és letette a bőröndöm, majd felém fordult:
- Ők ott Dana és Charlotte – magyarázta, miközben a fejével a két lány felé bökött. – Ami azt illeti, jóval többet tudnak nálam, és ahogy látom, nincs épp semmi sürgős dolguk. Biztosan szívesen segítenek.
- Rendben – bólintottam, kissé kesernyés mosollyal az arcomon. Nem szeretem, ha leráznak, márpedig most ez történt. Ráadásul azokhoz irányított el, akiket nem kedvel. Vajon miért ilyen? Jó lenne tudni. Mindenesetre késve vettem észre, hogy Jeremi már hátat fordított nekem, ezért utána kiabáltam: - Remélem, még találkozunk.
De mire kimondtam a szavakat, eltűnt. Én meg megrántottam a vállam. Nem kellene vele foglalkoznom. Biztos, hogy van egy csomó hozzá hasonló fiú is a suliban, csak keresnem kell. A két lány mellett ácsorgó srác is egész helyes, majd ővele is feltétlen meg kell ismerkednem. Mindenesetre felnyaláboltam a bőröndömet, és elindultam feléjük, de valamiért kezdett rossz érzésem lenni. A vörös hajú, aki fekete dolgokat és bakancsot viselt, egyre erősebb ellenségességgel nézett irányomban. Persze nem érdekelt. Pedig, lehet, hogy nem ártott volna.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Jeremi James, Johanna Stickey
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Félelmek és álmok
~Scarlet Midnight~
Rémes és nyirkos helyen találtam magam, megannyi sikítás és borzalmas érzések közepette. A levegő büdös volt, doh, vér és belsőségszagú, hiába fogtam be az orrom, semmit sem használt. Mindenünnen érzések kígyóztak elő, rettegés, félelem, gyűlölet, düh és egy nagyon erős. Káröröm. Olyan intenzív és erőteljes volt, hogy nem bírtam vele, egyszerűen összeroskadtam a fal tövében, amelynek nekihátráltam. Egészen megszállt, mintha a sajátom lett volna, bár tudtam, hogy nem az, és valahol a tudatom mélyén az is világos volt, hogy az egész egy illúzió, mégsem tudtam ebben hinni. Körülöttem minden valóságos volt.
Hiába emlékeztem az nappal eseményeire, távolinak, életképtelennek tűnt mindaz. Mintha csak egy kitalált mese lett volna, vagy egy álom. Káprázat. Mindenütt egyszerre hallottam a csendet és az emberi sikolyokat és egy vámpír gonosz, fékevesztett kacagását. Immár nem csak mások félelmét éreztem, a sajátomat is.
Mert árthatott volna nekem. A közelemben sem volt, hozzám sem kell érnie, és mégis, mintha jéghideg keze a torkomra tapadt volna, alig kaptam levegőt, remegni kezdtem, majd egy sarokba húzódtam. A legrosszabb a tudat volt, hogy nem tehetek semmit. Egyre csak ismételgettem magamban, hogy ez csupán egy illúzió, amit az a rohadt kis gyűrű okozott, de nem használt. Semmi sem tűnt el, sőt a kacagás is egyre közeledett.
Aztán emelkedni kezdtem. Felemelkedtem a mocskos padlóról, a falak és a hang is eltávolodott. A jókedvet, az örömöt iszonyatos, lángoló harag váltotta föl. A rubinvörös nyelvek utánam kaptak, és megpróbáltak körbefonni, visszarántani, de nem akartam, küszködtem ellene, és végül ketten együtt győztünk.
Nyomtalanul elmúlt, ahogy az igazi álmok szoktak. Feküdtem. Lélegzetvételek halk hangja ölelt körbe, érzések és illatok kígyóztak körülöttem. Keserűmandula, az volt a legerősebb. Most már ki mertem nyitni a szemem, és Jeremi nézett rám vissza.
Láttam rajta, de tudtam is, hogy legszívesebben a fejemhez vágná, hogy mekkora egy barom állat vagyok, és talán – meglepőmód már sokadjára az utóbbi időben – egyet is értenék vele. De azt hiszem, hogy elég lesz majd akkor elismernem, ha már kicsit kevesebben hallják. Vannak dolgok, amikről nem kell mindenkinek tudni.
Azzal viszont szerettem volna tisztában lenni, hogy mi a fene történt itt. Vagy azzal, hogy ki segített kijönni abból a rémes látomásszerű álomból, de csak feküdtem, és vártam. Túl fáradt és kimerült voltam ahhoz, hogy hőzöngeni, vagy háborogni kezdjek. Egész eddig nem is tudtam, hogy ennyire ki tud lapítani egy mentális út- és érzelemhenger. De minden nap tanulok valami újat. Végül Angelique szólalt meg, és elég fáradt hangon ahhoz, hogy ne irritáljon.
- Az, hogy magához tért attól, amit tettem, egyértelműen arra utal, hogy a gyűrűn átok ül. Az átok persze lehet az elmúlt évszázadok gyűlöletének következménye, de lehet szándékos is. Persze szintén évszázados vámpírokra nem hat.
Na jó. Legalább, legalább mondják azt, hogy nem kell neki megköszönnöm. Bár, annak függvényében, milyen hulla vagyok, talán nem kérik ezt tőlem. Viszont ha azt nézzük, milyen hulla lennék, ha nem segít, akkor viszont már nem külső kényszer, hanem belső. Félreértés ne essék, ettől még nem kedvelem. De már hajlandó vagyok elismerni: nem alaptalan az óriási méretű franszhia büszkesége. Úgyhogy köszi, Ange.
Első lépés: kipipálva. Most már csak ki kéne mondani. Ám sajnos a mai látványosság elszántság és erő hiányában elmarad. Ugyanakkor, ha most nem nyögöm ki, csak később, akkor az olyan lenne, mintha azóta ezen rágnám magam. Afranc. Csak néha tudnám, miért vagyok ilyen körülményes.
Már épp sikerült elég erőt összevakarnom egy mezei „köszi” elrebegéséhez, amikor Angelique felnyalábolta azt a vacak gyűrűt, majd Vladimir kezébe nyomta. Nem mondhatná, hogy vonakodva fogadta el, ahogy a hízelgést is úgy vette tudomásul, ahogy szokta. Faarccal.
Majd végül a tanársegéd úr segítségére sietett a felettesének, és felnyalábolta. Ha egy kicsivel több élet lenne bennem, talán, esetleg megpróbálnék kárörvendeni. Csak baj van. Az, hogy én nem hogy talpon maradni, de megszólalni sem vagyok képes. Mégis vettem felé néhány részvéttel és hálával teli pillantást, csak hogy tudja: köszönöm. Néhanapján érdekes az élet. Most kivételesen nem kívántam neki, hogy megértse, miért érzek hálát.
Csak szótlanul néztem, ahogy eltűnnek az ajtófélfa mögött és hirtelen erőt vett rajtam a vágy, hogy kövessem őket. Jeremire pislogtam, aki teljesen értelmes tekintettel visszapillogott énrám. Nagyszerű, megdumáltuk. Szépen, lassan elkezdtem arra gondolni, hogy megmozdítom a jobb kezemet, utána a balt, és ülő helyzetbe tornázom magam. Gyakorlatban megmozdult a jobb kezem kisujja. Az apró örömök is örömök. Tudni kell őket értékelni.
Vladimir meg somolyogva figyelte, ahogy bénázom. Bénázunk. És ahogy ragozni tanulok. Aztán elővette azt a kis vackot, és másodpercekig csak bámulta. Jeremi viszont nem okozott csalódást, amikor gyengéden a vállam alá nyúlt, és egy mozdulattal ülő helyzetbe igazított.
Érzések viaskodtak bennem, és bambán elmeredtem a semmibe. Egy részemnek nagyon jól esett a törődés, a töretlen kedvessége, mint mindig. Ha azt vesszük, ahogy én viselkedem irányában, pláne. Mert felesleges tagadni, hogy még mindig nem tudok benne teljesen megbízni. Például hatvanöt év után sem vagyok képes elhinni neki, hogy nem fog kinyírni. Mindannak ellenére, ami akkor történt, azon az éjszakán. Mind az én hibámból.
Másrészt viszont, ilyenkor eszembe jut, hogy bizony jól megvoltam én nélküle is, százharminc évig, sőt. Még annál is jobban. Egyszerűen abba a marha nagy büszkeségembe taposott, ahogyan most pesztrált, és egyszerűen ki nem állhattam. Akartam is, meg nem is. Ilyenkor, szerintem, örül titkon, magában, hogy csak barátok vagyunk. Mert mi csak barátok vagyunk. És ezen az se változtat, hogy állítása szerint meg akart csókolni. Röhögnék, ha tudnék. Megcsókolni, engem? Ez az évszázad poénja. Majd ha kipihentebb leszek, elmesélem neki is, hadd nevessen.
Jeremi mellkasa hideg volt, mint a jég, és belül csöndes. Síri csendes. Ahogy átkarolt, dideregni kezdtem, mégsem volt kellemetlen. A fejemet a vállának támasztottam, és lehunytam a szemem és örültem neki, hogy van és hogy vigyáz rám. Igyekeztem nem elaludni, vagy legalábbis nem nagyon. Ahogy lépkedett a könyvtár ajtaja felé, lágyan ringatott, néhány kósza másodpercig, és olyan érzés volt, mint mikor régen a bátyám ringatott. Valami furcsa okból voltak olyan illúziói, hogy meg tud védeni. Pontosan úgy, ahogy Jereminek is vannak hasonlóak.
Már majdnem álomba süllyedtem, akaratom ellenére, amikor hirtelen megtorpantunk.
- Mondja – mondta Jeremi, csöppet sem barátságos hangon. Muszáj volt kinyitnom a szemem. Vladimir mellettünk állt, és majdnem ugyanolyan zord pillantással mérte végig imádott házivámpíromat, mint az őt.
- Beszélnem kell vele – Farkasszemet néztek. Remek. Ha most ez rám vonatkozik, akkor közlöm, hogy a munkaidőm lejárt, időpontot a titkáromtól kérjen.
- Majd holnap – közölte Jeremi olyan fagyosan, hogy legalább öt fokot csökkent benn a hőmérséklet. A klímát kéretik feljebb kapcsolni, mert különben tönkre mennek a könyvek, akkor pedig morcos leszek. Bár mégsem, mert nem hajók, hogy fatönkre fussanak.
- Még ma – mondta halkan az igazgató, és minden tekintélyével igyekezett Jeremi és fölém tornyosulni. Még jó hogy nem ferde, ha már torony, nem szeretnék kilapulni. – És te, kis barátom, kénytelen leszel engedni, mert a kastélyból nem juttok ki még sokáig. Nem vagy elég erős, hogy fényes nappal az utcán sétálj. Te is tudod.
- Ez nem tőlem függ – közölte összeszorított fogakkal. Iszonyatosan, égetően, pokolian dühös volt és legszívesebben az egészét az igazgatóra zúdította volna, ám mégsem tette. Okos fiú. Egy vérengzés az, amire a legkevésbé van most szükség, legfőképp ilyen apróság miatt. – Komolyan, maga olyannak ismeri Scarletet, aki ha szólni tudna, szó nélkül hagyná, hogy ölbe vegyem?
~Jeremi James~
Vladimir végül elengedett minket, ami meglepett. Távozóban még azt is közölte, hogy a tornyát és a könyvtárt összekötő folyosón majdhogynem az összes szoba üres, nyugodtan vegyünk egyet birtokba, majd eltűnt a polcok között. Én pedig Scarlettel a karjaimban útnak indultam az egyik ilyen menedéknek felhasználandó szoba felé. Óvatosan és lassan haladtam, mivel különösebb okom nem volt a sietségre. Ahogy Scarlet arcát fürkésztem, úgy tűnt, neki sincs ellenére a lassú tempó. Kényelmesen és nyugodtan feküdt, egészen ellazult, csak néha pislogott fel rám oldalasan.
Igazából szeretném azt hinni, hogy a mostani jó kislány vagyok viselkedése egyfajta kárpótlás az utóbbi idők kalamajkáiért, de ha így is van, sosem fogom megtudni.
Most mindenesetre nyugodt volt, és ha nem ismerném, még rávágtam volna, hogy élvezi a rendkívül romantikusnak tűnő helyzetünket. De ha akartam volna sem találok más magyarázatot rá. Talán elképzelhető, hogy mégis bízik bennem? Vagy legalább egy kicsit kedvel? Nem tudom, fogalmam sincs.
Mindenesetre az egyik ajtó előtt kénytelen voltam megállni, mert valaki hirtelen félni kezdett és izgatott is lett. Nahát, és egy adag kíváncsiság is motoszkált benne, aminek olyan zamata volt, mint a legédesebb csokoládénak. Bűnre csábított. Nem kell hozzá három diploma, hogy kitaláljam: Scarlet ebbe a szobába szeretne bemenni. De a félelméből arra következtettem, fontos emlékek fűződnek hozzá, amelyek talán nem kellemesek.
Mégis a vágyakozás egyre erősödött, és egyre inkább visszaszorította a félelem enyhe kesernyésségét, így bátorkodtam benyitni az ajtón. Odabenn kellemes félhomály uralkodott, és ahhoz képest meglepő volt a tisztaság. Már nem volt odabenn semmi az ágyon kívül, ami az egykori tulajra utalt volna, de én még is teljes bizonyossággal tudtam, hogy ez a karomban fekvő lány szobája volt valamikor. A vanília és a karamell illatmaradványok finoman lebegtek a levegőben, egyedi arányban keveredve a citrommal és a szerecsendióval.
Lenéztem a karomban fekvő, már majdnem alvó, nyugodt lányra és akaratlanul is elmosolyodtam. Sohasem volt még ilyen közel a valódi önmagához, ahhoz, aki lehetett volna, ha nem kellene ezt az áldásnak kikiáltott átkot a vállára vennie. Bár, bizonyos szempontból örülök, hiszen ha nem lenne bunkó, tüskés és bizalmatlan, akkor valószínűleg nem ismerhetném. Nem érte volna meg, hogy megszületek.
Gyengéden végigfektettem az ágyon, és ráterítettem a takarót. Hálásan, laposakat pislogott, halovány mosoly játszott az ajkain. Gyönyörű volt. Ilyenek az angyalok, amikor alszanak?
Néha, mint most, úgy örülök, hogy nem tudja, miket gondolok. Teljesen kiborulna tőlem. Igazából fogalmam sincs, hogy mióta érzek így, vagy miért. De azt hiszem, ezeket nem is olyan fontos tudni. Leültem mellé az ágyra, és végigsimítottam a haján, majd az arcán is gyengéden. Ő pedig furcsamód úgy simult az érintésemhez, mint egy szeretetéhes kiscica. Annyi kellemetlen pillanatot okoz nekem, amikor feleslegesen, ugyanakkor esztelenül sodorja veszélybe magát, mégis ilyenkor szinte mintha megérné. A füléhez hajoltam, és úgy suttogtam, mintha a falak sem hallhatnák:
– Halálra rémítettél, te kis esztelen – motyogtam neki. Valahogy úgy gondoltam, majd lesüti a szemét, elfordítja a fejét, de egy valamire nem számítottam:
– Sajnálom – súgta bűntudatosan. A halk hangok egyaránt simogatták az arcomat és a szívemet. – Nem akartalak…
– Css. Ne beszélj, aludj inkább – tanácsoltam neki mosolyogva. – És ha akarod, akkor… – Az ajtó felé pillantottam, hogy így mondjam, magára hagyom, ha arra vágyik. Nem válaszolt, csak nézett rám. Nem tudtam eldönteni, mit akar, aztán már mikor épp rászántam volna magam a cselekvésre, megszólalt.
- Ne. Maradj! – Talán csak képzeltem, de mintha…
- Te reszketsz… - Nem felelt, de nem nézett a szemembe. Félrefordította a fejét, és a falat kezdte el fixírozni, miközben sűrűn pislogott. Szinte tátott szájjal bámultam őt, és a születő könnyeket. A legborzalmasabb az volt, hogy fogalmam sem volt, mi váltotta ki belőle ezt. Ültem ott, mint egy szobor és csak bámultam a küzdelmét, figyeltem, ahogy a remegő alsó ajkába harap, nagyokat nyel, hogy elfojtsa a zokogását.
Önkéntelenül is odahajoltam hozzá, és csitítani kezdtem, magamhoz húztam, és így valamennyire lecsillapodott. A könnyei már megállás nélkül patakzottan, és valamitől iszonyatosan félt, annyira, hogy az én gyomrom is összerándult belé.
- Mitől rettegsz így, Scarlet? – kérdeztem halkan. – Akármi az, nem bánthat. Nincs itt. – Hogy tudatosítsam benne, lágyan végigsimítottam a vállán, majd a karján. Csak én vagyok itt, és vigyázok rá. Végül összeszedte magát annyira, hogy el tudja mondani:
- Félek… elaludni. A gyűrű… mindenki sikított és félt és Sergei meg… megölhetett volna… egy átok volt csak de… ott se volt… féltem…
Amikor újra elcsuklott a hangja, felnézett rám, könyörgőn, mintha az élete forogna veszélyben. Teljesen össze volt törve, s ezért olyasmit keresett, ami a biztonság illúziójába ringatja. Szüksége volt a jelenlétemre, hogy biztonságban tudja magát. Hogyha jönne valami, akkor legyen aki megvédi, vagy legalább felébreszti, hogy ne álmában, alattomban érje a borzalom.
Bólintottam.
- Itt maradok veled, ha ezt szeretnéd. Nem bánod, ha… - lefekszem melléd? Akartam kérdezni.
- Nem… köszönöm.
Finoman beljebb raktam az ágyon, és elfoglaltam a helyet, ahol feküdt. Előfordult nappalonként, amikor nem tudtam aludni, azon kaptam magam néha, hogy arról álmodozom, a karjaimban tartom őt. Csak átölelem, ahogy most, míg ő a vállamba temeti a könnyes arcát, és még mielőtt elaludna egyik pillanatról a másikra, ahogy szokott, gyöngéden megcsókolom a homlokát, és megígérem neki, hogy vigyázok rá, amennyire tudok, és amennyire hagyja. És még egy utolsó hálás és lapos pillantást vet rám, majd közel húzódik hozzám, amennyire ez csak lehetséges. És még hosszú órákig feküdtem, és egy idő után nem tudtam megmondani, hogy ébren vagyok-e még, vagy alszom már?
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Jeremi James, Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Meglepetés hat cukorral
~Jeremi James~
- Scarlet, nyisd ki ezt az istenverte ajtót! - üvöltöttem, és minden egyes szótagnak egy ökölcsapással adtam hangsúlyt, melybe beleremegett a minket elválasztó elem. - Nyisd ki, vagy betöröm!
Üvöltöttem, miközben újra és újra támadást intéztem az ajtó ellen. Rettegtem. Úgy, ahogy soha még ezelőtt. Most elrontottam mindent, összezúztam minden bizalmát. Soha nem fogja elhinni nekem, hogy ez mindössze egy csók akart lenni, és nem egy igazi gyilkossági kísérlet ellene. Hiszen olyan nem történhet meg, hogy egy vámpír beleszeret egy emberbe, mert a fajtámnak nincsenek érzései. Ha ez így van, nem vagyok vámpír.
Összerogytam az ajtó előtt, teljes tanácstalanságban. Mit csináljak most? Nem fog beengedni, makacsabb ő annál, s az, hogy ez a vacak nyílászáró nem esett még atomjaira, csak azt jelenti, hogy varázslattal van bezárva. Olyan erővel, amit a természet a vámpírok gyilkolására fejlesztett ki. Komoly erő kellene hozzá, hogy áttörjem. Olyan, amilyen nekem nincs, de… annak a vámpírnak, akit az erdőben láttunk, annak van. És csak a jó ég tudja, hogy mi fog történni miután mindent tud, amiről Angelique tudott, aki tud Scarletről, tud rólam, tud a suliról, és arról hogy nyomozunk. Én nem értek a dologhoz, ehhez az egész vámpír-hajtó-vadász őrülethez, csak azt tudom, hogy az a dög immáron tudja, hogy mi is a nyomában vagyunk. Szinte…szinte biztos vagyok benne, hogy ezért ivott Ange véréből, nem, mert nem talált jobbat.
És mi mit csinálunk? Én itt szenvedek, ahelyett hogy tennénk a dolgunk, és akadályozom Scart is mindenben. A hülye gondolataimmal, az hülye érzéseimmel, amik most neki is meg nekem is útban vannak. Ő mit csinál? Duzzog. Már csak azért is…
Rettenetes sikítás rázta meg a szobát, olyan erejű, hogy egészen lesápadtam bele, már ha egy két lábon járó hulla képes ilyesmire, majd egy pillanattal később újult erővel indultam neki a szerencsétlen, jobb napokat is megélt ajtónak, amely végül átok ide, átok oda, megadta magát a természetnek, és finom faforgáccsá porladt szét.
A látvány, mely fogadott, annyira elképesztő volt, hogy széthullott körülötte minden más. Főképp az idő, amely mintha eltűnt volna. Megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan és megérthetetlen volt.
Scarlet a kádban feküdt, látszólag kábán, ájultan, s hideg vízcseppek zuhantak a fejére, mely a kád szélén pihent. Vörös haja elkínzott arcára tapadt, melyen valamiféle furcsa önkívület tükröződött. Egyik kezével a kád szélét markolta, mégpedig olyan erősen, hogy ujjai alatt végigrepedt a csempe, a másik keze, amellyel megütött, mielőtt bezárkózott volna ide, ernyedten lógott a padló felett. Szilánkosra tört ökle furcsa fehér fényt árasztott magából. Az agya azonban valami bizarr és megmagyarázhatatlan oknál fogva teljesen üres volt, s az érzései közül sem tudtam semmit kivenni, csak pokoli fájdalmat. Nem értettem, mi történik vele, csak álltam bambán, és néztem. Tudtam, hogy egy lépéssel sem mehetek közelebb, mégis majd beleőrültem a gondolatba, hogy innen kell végignéznem ezt, teljesen tehetetlenül. Mégpedig úgy, hogy nem értek semmit.
Azt hiszem, ez az, amiről nem hajlandó mesélni soha. Egyszer, még tapasztalatlanabb voltam vele kapcsolatban, s tudatlan is, megkérdeztem miért lehetséges az, hogy ember létére halhatatlan. Még arra is tettem néhány megjegyzést mennyire irigylem, hisz neki nem kell másokon élősködni az életben maradásért. A szokásos kesernyés stílusában csak annyit tett hozzá, hogy: „Hát igen, jól kitalálták.” Sosem volt hajlandó elárulni, hogy kik és mit fundáltak ki olyan jól, de nem nyaggattam nagyon miatta. Nem akart róla beszélni, bár mindig is reméltem, hogy egyszer bízni fog bennem annyira, hogy elmondja.
Most viszont, a puszta véletlennek köszönhetően rájöttem. Nem olyan király dolog ez, mint ahogy kívülről tűnik. Nem halsz meg, de ember vagy. A csontjaid eltörnek, az idegek sérülhetnek és nem egy leányálom, míg helyre rakja magát a test. Talány gyorsabban gyógyul, mint egy átlagos ember, de – azt hiszem – ez csak harc közben fontos. Ha pedig biztonságba kerül, akkor az egész hosszú fájdalmas kínszenvedést belesűrűsödik neki néhány pillanatba. Ez lenne az, amit olyan jól kitaláltak?
- Ki lehetett ilyen mazoista állat, hogy megtartotta a fájdalmat, amikor örökre sebezhetetlen? – csúszott ki a számon döbbenten. Nem vártam rá választ. Mégis meglepett…
- Az ükanyám, Emily – motyogta Scarlet elhalóan, majd mosolyogva és fáradtan rám emelte zöld, tekintetét egy pillanatra. – Hogy ne felejtsük el, milyen embernek lenni.
- Ezt jól kitalálta – morogtam hitetlenkedve, mire ő nem felelt, csak szkeptikusan mosolygott. – Bocs, hogy… - akartam mondani.
- Hogy meg akartál harapni? – kérdezte. A hangja olyan furcsán és távolságtartóan csendült most, mintha épp csak most jutott volna eszébe, s épp most öntötte volna el a düh. Vetettem rá egy fáradt pillantást. Nem szeretem, ha befejezi a mondataimat, mikor fogalma sincs róla, mit akarok mondani. Dacosan összefontam a karom.
- … hogy meg akartalak csókolni. De én vagyok a hülye.
Hitetlenkedve, sőt, döbbeneten nézett fel rám, majd egy szkeptikus fintort sikerített. Vagy nem hisz nekem, vagy a fülének. Lényegtelen. Nem számít. Most van ennél jobb dolgunk is.
- Hozok egy kávét, szedd össze magad. Dolgunk van. – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, mire ő egy vakkantás szerű hanggal válaszolt.
- Fura, én is épp ezeket akartam mondani. Még mindig hallod a gondolataimat? – nézett rám bűntudatosan.
Megdöbbentem. Ekkor ugrott be, hogy a fejemben cikázó összes gondolat a sajátom, egy sem tartozik hozzá. Egy pillanat alatt végigvizsgáltam az összest, de ugyanazt tapasztaltam.
- Nem. Hihetetlen, de nem… Hét cukorral kéred, ugye?
- Ma csak hattal – mosolyodott el. Láthatóan megkönnyebbült, hiszen a feje most már újra, és teljes egészében az övé, s arra gondolhat, amire csak akar. Nem kell azzal törődnie, hogy mit gondol, mivel nem borít ki. Csináltam egy hátraarcot és fütyörészve indultam neki a konyhának, amikor Scarlet a nevemet kiáltotta. Visszafordultam a küszöbről még. Láthatóan küszködött azzal, hogy mondjon valamit, de meggondolta magát. Talán bocsánatot akart kérni, mert szilánkosra törtem az öklét az arcommal? Nem, az nem vallana rá…
- Tegyél egy kitérőt a vendégszoba felé, légy szíves. Iason elhagyott valamit.
~Scarlet Midnight~
A szobát lassan a kávé frissítő illata töltötte be, mely egészen felfrissített a szörnyű állapotból, miközben kellemesen hideg víz csorgott végig a hátamon. Igyekeztem gyorsan végezni, mivel ajtó híján bárki megláthat. És akkor bárki igencsak nagy bajban lenne, ugyanis kénytelen lennék belefojtani a vízbe. Persze csak azután, miután kitoltam a szemét.. Mert én ilyen kedves és humánus lélek vagyok.
Bár igaz, máskor negyed ennyi időt se pazarolok a tisztálkodásra, csakhogy a csontregeneráció mindig jobban igénybe vesz. Nem is beszélve arról, hogy mindig szörnyen fáj végighallgatni Emily hangján a kiselőadást, hogy miért volt szükség erre az eljárásra. Mintha ugyan a családi kalendárium nem őrizte volna meg eléggé terjengősen a történetet, azt a történetet, ami szégyenfolt a Midnight család hírnevén. „Csak azért, hogy okulj belőle.” Pff. Hánynom kell. Képmutatás felsőfokon. Ha jobban belegondolok, ez is családi ökörség. Illetve örökség. Mindenki tekintse, aminek akarja.
Miután végeztem, gyorsan magamra kaptam néhány kényelmes göncöt, és a konyha felé vettem az irányt, ahol kedves házi vámpírom már várt rám, a konyhapulton ücsörögve. A bögrémet, mely felett finom vízpára kavargott, a kezében tartotta.
Mély levegőt vettem, mikor lefékeztem mellette és elvettem tőle a kérdéses tárgyat. Egy hajtásra ittam meg az egészet, annak ellenére, hogy tűzforró volt és leégette a nyelvem, de – most mondanám hogy sajnos, de nem mondom, mert hazudnék – nem érünk rá egész éjjel.
- Mit találtál a szobában? – kérdeztem türelmetlenkedve, mire ő megforgatta a szemét, majd a zsebébe nyúlt.
- Ezt. Egy gyűrűt. Férfié, úgyhogy biztos Iasonhoz tartozik. Kieshetett a zsebéből, amikor…
Ahogy hozzáért az az átkozott tárgy a kezemhez, menten elmosódott a konyha, és minden, ami hozzá tartozott. Egy pillanatra zuhanni kezdtem, ahogy megrohantak az érzések. Rengeteg-rengeteg dolog, vágyak, düh, erőszak, kegyetlenség, emlékek… megannyi áldozat. Minden, minden sikítani kezdett a fejemben, méghozzá egyszerre. Nem bírtam tartani. A kis fémkarika egyszerűen kihullott az ujjaim közül.
Mint aki jég alól bukkan fel, olyan érzés volt elengedni. Zihálva vettem tudomásul, hogyan koppan a kezemből kihullt tárgya mosogató fémtálcáján, miközben én úgy kapaszkodom a pultba, mintha tán az életemet mentené meg a tengeren.
- Ez nem az övé – néztem fel Jeremire, és éreztem, ahogy a düh elborít. Egy mocskos, rohadt vámpíré, azé a szemété, aki elintézte nekem a vendégeket éjszakára, aki kis híján megölte Jeremit, aki megölt annyi más embert itt. És akire hónapok hossza óta eredménytelenül vadászunk. Ez a dög…ez a dög. Nekem. Ki kell őt nyírnom.
- Meg kell keresnünk. És meg kell ölnünk.
- Iasont? – nézett rám Jeremi értetlenül. Ó, hogy a… ilyenkor annyira szeretnék értelmet verni a fejébe. Csak a mai éjszakából kiindulva inkább nem tenném. Egyszer elég végigszenvednem a gyógyulást, egy éjszaka, nem kérek többet.
- Nem, nem őt. Azt, akivel te már találkoztál, és akinek köszönhetjük, hogy kedvenc tanárnőm szagától bűzlik az egész ház... – morogtam, majd lenéztem a tárgyra. Előástam egy kanalat, majd azzal vettem ki a mosogatóból. Jobbnak láttam, ha nem érek hozzá.
Nem elég hozzá, hogy rendkívül erős mágia és érzések fűződtek ehhez a vacakhoz, ilyen kellemes éjszakák után különösen fogékony voltam rájuk.
- Tedd el és menjünk! – parancsoltam rá Jeremire, aki szó nélkül teljesítette a dolgot, majd felpattant.
Mielőtt még elmentünk volna, beátkoztam az ajtót, és vetett egy gyors, megrovó pillantást felé, és igyekeztem belesűríteni az ajtót fogsz szerelni melléktartalmat is, hátha felfogja, hogy csinos, félholt, majdnem holt, francia tanárnők kedvéért nem rugdosunk be ajtókat, majd anélkül, hogy egy szót is szóltam volna hozzá, elindultunk előre. Mintha az árnyékom lett volna, úgy követett, s egy darabig csendesen baktattunk egymás mellett.
Nem mintha megsértődtem volna, csak egyszerűen nem bírtam volna vele emberi hangnemet megütni, pedig most leordítani a fejét a helyéről, azért mert… mert… állítása szerint meg akart csókolni, a legeredetibb időpocsékolás lett volna a világon. Ugyanakkor, azt is tudtam, hogy valamiféle magyarázatot nyílván fog kérni arról, hova rohanunk ilyen lelkesedéssel.
- Scarlet, hova…?
- Iskolába – mondtam, meg sem várva, hogy befejezze, amit mondani akart.
- Amikor már nyomon vagyunk? – döbbent meg teljesen. – Te iskolába akarsz menni és idiótaságokon vitatkozni Charlotte-tal, ahelyett hogy véget vetnénk az idegen vámpír gaztetteinek?
Ezt hallva megtorpantam, mire ő is. Rápillantottam, és minden magassága ellen is úgy nézett ki, mint egy makacs kisgyerek.
- Francot akarok menni – nevettem el magam. Látva a reakcióját, ő valóban elhitte, hogy mi most bemegyünk az órákra. Egy, már az éjszaka fele eltelt. Kettő, eszem ágában sincs azt a cemendét bámulni egész éjszaka. – Legalábbis az osztályba biztosan nem. Ellentétben…
- Ellentétben mi? – kérdezett vissza szkeptikusan.
- Nos, a könyvtárba megyünk, hogy megtudjuk, hogy kihez tartozik az a gyűrű a zsebedben. Úgyhogy legyél szíves igyekezni, mielőtt a tulaj megérzi, hogy egy kispályás vámpír zsebében van a legféltettebb kincse.
- A könyvtárba?
- Jah. Utána nézünk a vámpírnak, a gyűrűnek, és úgy érzem, ki kell műveljem magam a félvámpírok biológiájából is.
- De hát oda új diákot nem engednek be. Csak ha már fél éve az iskola tagjai…
Muszáj volt nevetnem, mire ő elhallgatott. Most jutott eszébe, hogy mekkora baromságot mondott. Engem nem igazán érdekelnek azok az istenverte szabályok. Bár az az igazság, hogy most az egyszer, törvényesen fogom betenni a lábam oda.
- Mégis hogy gondoltad, hm? Bemegyünk és kész. Nekem jogom van bemenni abba az átokverte könyvtárba, bár ha nem lenne is bemennék. Hiszen tudod.
- Jogod?
- Jah – rávigyorogtam, miközben újra elindultam előre. – Tudod, Jeremi, az a kastély a szüleim halála előtt, a miénk volt. Azután eladtam. Egyedül élni abban az óriási házban pocséklás lett volna. Az igazgató megvette, és a Vámpír-Vadász béke értelmében iskolát nyitott. Elfogadták, mert így könnyebb kontrollálni a fiatalokat, mint egyenként levadászni az utcán mindet. Főleg azoknak, akik gyengék, és egy székben ülve másoktól várják el, hogy megmentsék a hájas seggüket.
Szinte hallottam, ahogy leesik az álla, de amikor hátrafordultam, csak egy csodálkozó szempárral találtam szemben magam.
- Hogy lehet, hogy a könyvtárba szabad bejárásom van? Egyszerű… ez volt a kikötésem az adás-vételi szerződésben. Igyekezzünk, jó? Lassan pirkad.
Bizony hosszú út vezetett fel a könyvtárig, rengeteg lépcső és folyosó. Ez volt az egyetlen terem, amiről tudtam, hol van. Jereminek meghagytam, hogy várjon meg az előtérben, az első szinten, mivel a könyvtár egy toronyban volt, így két út vezet oda, majd kettesével szedve a fokokat elindultam fölfelé. Az egyik az volt, amin ő őrt állt, a másikról viszont nem számítottam látogatóra, mivel az a folyosó az igazgató hálójához vezetett. Legalábbis úgy tudtam, hogy oda költözött be.
A folyosón azonban, igazi meglepetésbe futottam...
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Jeremi James, Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Éjjelbe hulló nappal
~Jeremi James~
A nap utolsó sugarai végigsimítottak az arcomon, lágyan és kedvesen ébresztettek a sötétségből, amelybe süllyedtem, nem is túl régen. Gyakorlatilag nappalnak számított még az óra szerint, de már esteledett. Scarlet, aki mindig a napnyugtával ébredt, most az egyszer még a matracán pihegett csöndesen. Az én matracom mellett, karnyújtásnyira tőlem. Olyan álom volt ez, ami régóta rohan előlem, de sohasem értem még utol. Most viszont, most viszont alig néhány centire hevert tőlem, miközben békésen álmodta a maga álmait.
A lemenő nap vérző fénye az ő arcát is simogatta, mely így lángolóbbnak tűnt, mint bármikor az életben. Mégis szinte sápadtan ragyogott a feje alatt elterülő égővörös hajzuhatag felett, érdekes kontraszt volt, gyönyörű. Valahányszor láttam, mindig így aludt, mint holmi ősi istennőről formázott eleven szobor.
Imádtam nézni, amikor aludt. Főként azért, mert ilyenkor nem volt sem dühös, sem gőgös, nem volt visszautasító, szomorú. Ilyenkor lehetett látni az igazi Scarletet. Akit senki sem ismer. Még önmaga sem.
Érdeklődve figyeltem minden vonását, hogy minél jobban emlékezzek arra, amilyennek most látom, hogy könnyebben el tudjam viselni a felébredése után. Embert és vámpírt próbáló feladat, ezt még én is elismerem. Mégis pont az teszi érdekessé, hogy nem egyszerű, hogy minden pillanata maga a földre szállt pokol. Még azt is elviselem, hogy ilyen átkozottul vonz a vére. Olyan íz és illat, ami mellett minden más csak keserű gyógyszer az érzékeid számára.
Megint éreztem azt a késztetést, amit az elmúlt napokban már annyiszor, pedig tudtam, hogy el kell fojtanom. Rettegtem, hogy ha egyszer elvesztem az irányítást önmagam felett, akkor ezzel az ő bizalmát is összetöröm. Márpedig ez semmiképpen sem fordulhatott elő.
Attól hogy elveszítsem a fejem ma, csak az mentette meg, hogy minden átmenet nélkül aludt el abban a másodpercben, amikor még hezitáltam. Más nem térített volna észhez. Tudtam, hogy el kell fordulnom, különben érdekes ébredésnek nézett volna elébe ez a csöpp, Isten csapása. Ám ez sem hozott megkönnyebbülést, mert bár már nem láttam, a vérének illata még mindig olyan csábítóan örvénylett a levegőben, hogy a rég elfeledett gyomrom is belekordult.
Kitámolyogtam hát a konyhába, és a hűtő felé vettem volna az irányt, de megtorpantam. Szokatlan volt, hogy van már valaki a konyhában, egy idegen vámpír idegen illata lengte be a helyiséget, de akárhogy néztem előre, nem láttam a kimerültségtől és a furcsa félhomálytól. Az édeskés illat viszont elárulta a tulajt. Fenyőgyanta és fahéj. Csak és kizárólag Angelique vére lehet.
Egy pillanatra elbambultan meredtem felé. Mit keres ő itt? Azután eszembe jutott minden, és az is, hogy neki még ágyban kéne lennie leginkább.
- Te meg mit keresel itt ébren...? - hozzá akartam tenni, hogy jobb lenne, ha visszamenne az ágyába, de egyetlen pillantással belém fojtotta a szót.
- Ki akarok jutni. És a kedves öö… barátnőd túlságosan alaposan elzárt minket a külvilágtól.
Kijutni? Ó, szóval Scarlet ajtót zárt, mégpedig nem kulccsal, ezek szerint. Akkor innen tényleg se kis, se be...
Várjunk csak, mi ez a várakozó felállás? Csak nem? Nem fogom felkelteni. Végre alszik, végre nyugalom van, végre igazán önmaga, nem fogom felkelteni. Először is biztosan megpróbálja betörni az orromat, de ha nem töri el a kezét a műveletben, akkor is ezer apró darabra átkoz utána.
Mégis ránéztem a makacskodó nőre, a lila szemekre, és nagyon reméltem, hogy egyszer ezt még megtorolhatom rajta. Én felkelthetem, de abban nem lesz köszönet.
Visszatértem hát a szobába, ahol a rémek réme az igazak álmát aludta. Letérdeltem mellé, s gyengéden megszorítottam, majd megráztam a vállát, s félhangosan elsuttogtam, hogy ébredjen. Nem mozdult, még csak a szeme sem rebbent, de a gyorsuló szívverése jelezte nekem, hogy bizony nem örül nekem.
- Te, Scarlet - morogtam a fülébe. - Charlotte-ot épp most húzzák karóba az utcán. Nincs kedved segédkezni?
Enyhén megrezzent az ajka, majd végül kelletlenül kinyitotta a szemeit. Egy pillanatig úgy nézett rám, mintha nem is tudná, hol van, vagy ki vagyok, aztán a szeme megtelt a szokásos búskomor csillogással.
- Már nem csak a gondolataimat, az álmaimat is végignézed? - kérdezte halkan. A gondolatai között felbukkantak a szokásos öntépő, önvádló kétkedések, muszáj volt gyorsan válaszolnom rá.
- Nem. Csak gondoltam örülnél neki, ha ilyen gyönyörű gondolatokkal keltenélek.
Vetett rám egy hálás pillantást, majd, mintha valami megérzés vezette volna, szó nélkül elindult a konyha irányába. Amint meglátta ki vár rá, egy pillanatra éreztem fellobbanni a dühét, amely szinte azonnal elpárolgott, még igazán dühösnek lenni is fáradt. Már azelőtt tudta, hogy Angelique menni akar, hogy ő egyáltalán említette volna.
- Avataa. - Ennyit hallottam, azután már csak a haragos hangját. Nem érdekeltek a szavai, nem érdekelt mit gondol arról, hogy itt hagyják a nyakunkon Iasont, sem az, hogy mennyire fontosnak tartja magát megint. Sokkalta inkább igyekeztem arra a lányra koncentrálni, aki mellett reggel felébredtem, miközben igencsak dühös voltam Angelique-re, mert elvette tőlem.
~Scarlet Midnight~
Miután Miss "önfejű vagyok és nem árulom el mit tudok, hogy jól pukkadj meg" elment visszahanyatlottam a matracomra. Egyszer csinálok egy hetet, hogy bezárkózom a lakásba és alszok, és alszok és alszok. Ja és a változatosság kedvéért alszok.
Volt most nála nagyobb problémám is, mégpedig nem is egy. Valami furcsa és kifacsart oknál fogva a velem élő Jeremi sorsa jobban izgatott, mint a lilaszemű félvámpír öngyilkossági kísérletei. Csináljon, amit akar, nekem teljesen mindegy.
Amúgy is, szinte biztos voltam benne, hogy Iason, amikor felkel roppantmód dühös lesz. Roppantul nem tudott meghatni ez sem.
Jeremire néztem, aki elmélázva bámult ki az ablakon, így önkéntelenül is arra néztem. A fák koronája felett még lehetett látni némi mélybíbor derengést, de már homály fedett be mindent. A nappal lassan éjjelbe hullott.
Visszanéztem rá, és akkor realizáltam, hogy még mindig a tegnapi, koszos, véres és szakadt cuccai vannak rajta. A koszról és vérről nem tehetek, viszont a szakadások nagy részét én alkottam, amikor birkóztunk. Pedig amúgy még megmenthető lett volna. Valamiért zavarba jöttem tőle. Úgy viselkedtünk, mint holmi ötéves kölykök, de a baj nem itt volt. A baj ott volt, hogy nem emlékeztem rá, mi történt mielőtt felébredtem. Erre most rá kéne kérdezni vagy...
Újra ránéztem, ő pedig most felém fordította a tekintetét. Olyan merően vizslatott, hogy megzavarodtam tőle:
- Mit nézel? - érdeklődtem nem túl eredetien.
- Majmot - morogta, de én sem válaszoltam. Csönd volt.
- Te Jeremi én... - vettem erőt magamon, de ahogy a szemébe néztem, nos...eredetileg azt akartam kérdezni, hogy mit művelt velem, de valami megakadályozta, hogy ezt kimondjam. Talán túlzottan élénken élt bennem az emléke, hogy mi történt legutóbb, amikor kimutattam, hogy még mindig nem bízok benne eléggé... - Rendes tőled, hogy ágyba pakoltál tegnap. Cserébe kiigényelheted a fürdőt elsőként.
A tekintetén látszott, hogy komolyan megleptem a mondatommal, de inkább leharapta volna a nyelvét, semhogy hangot adjon ennek. Helyette hálásan rám mosolygott és elszáguldott egyetlen fürdőszobánk irányába. Lassú léptekkel követtem, pedig a gyomrom iszonyatosan korgott, de sajnálatos módon valaki megette az estelimet...
Elheveredtem az ágyként szolgáló matracon, sőt még vissza is takaróztam. Míg Jeremi elvégzi a szokásos rituáléját, tudok még egy kicsit aludni, amire szükség is lesz, ha el akarjuk kezdeni a nyomozást. Először az itthoni könyveket kell átnézni, hátha találok bennük valami érdekeset. Ha azt sem, akkor kénytelen leszek felkeresni valamelyik akadékoskodó, jóval halandóbb, nyámnyila rokont és szétnézni a könyvtárukban újra meg újra. Nem lesz egy leányálom... de, ez most hadd legyen...
A sötétség lassan ölelt körbe, és zuhantam a képek felé, amik a pihenést hordozták magukban, csakhogy valami feltépte. Éles csattanás hallatszott. Lassan felszakadozott az álom.
- Hol van Angelique? - kérdezte Iason, és szinte fojtogatott a düh, ami áradt belőle. Persze nem csak az...
Ahogy tisztult a fejem, realizáltam, hogy épp a nyakamnál fogva vagyok a falnak préselve és épp nem ér le a lábam. Pedig, a magasságomra igazán nem panaszkodhatok...
- Alkonyatkor fogta magát és meglehetősen franciásan távozott - közöltem nyugodtan és kedélyesen. Már amennyire a szituáció ezt engedi.
- És te elengedted?
- Miért ne? Talán az van kiírva az ajtóra, hogy vámpíróvoda? Vagy nagy kislány és vigyáz magára, vagy nem az és már halott. Mellesleg...örülnék, ha... esetleg... újra lenne talaj... a lábam alatt - tettem még hozzá darabosan. A szorítás a torkomon egyre nőtt. Ha nem lennék az aki, még el is érhetne ezzel valamit. Így maximum a szót tudja csak belém fojtani.
- Annak én is nagyon örülnék... - csendült egy vészjósló hang a zuhanyzó felől, ahonnan Jeremi a villám sebességével robbant ki, és megindult felénk. Megjegyzem... egy negyed lépést sem kellett tennie, Iason már el is engedett, mire én talajt fogtam a fal tövében, s Jeremi felé fordult morogva.
Megtapogattam a nyakam, hogy ellenőrizzem, hogy minden rendben van-e vele, megvan-e még vagy ilyesmi, majd tettre készen ugrottam közéjük. Még a végén egymásnak esnek, és akkor takaríthatok...
Végül semmi sem történt. Iason mérgesen elvágtázott Jeremi mellett, majd olyan ajtócsapkodást hajtott végre, hogy ha lettek volna képek valamelyik falon, akkor biztosan leestek volna. Így viszont csak a döbbenet maradt.
- Jól vagy? - rohant hozzám Jeremi, és választ sem várva emelte is meg az álam, hogy megvizsgálhassa a nyakam. Rávágtam volna a kezébe, de az aggodalom, ami áradt belőle elöntötte a szobát, engem pedig egyenesen letaglózott. Sokáig nem is bírtam kinyögni semmit, csak álltam felszegett fejjel, ő pedig egyre közelebb és közelebb hajolt a nyakamhoz. Talán csak szemügyre akarta venni, de fellángolt bennem a vámpírvadászok ősi ösztöne, merthogy mégiscsak az volnék. Ő pedig vámpír. Legszívesebben elléptem volna tőle, de nem ment. Rettegtem, ezért észre sem vettem, mikor karolta át a derekam, mikor fordította egy másabb szögbe a fejem és mikor hajolt ennyire közel...
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Jeremi James, Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Ami már nem játék
~Scarlet Midnight~
Hihetetlen módon játszott a kezemre a szerencse, amikor már éppen kezdtem volna nagyon belemelegedni a gondolkodásba, hogyan is léphetnék meg még a második óra vége előtt. Ugyanis Miss Blanche meglehetősen dühös volt. Már megint a jó nagyra nőtt büszkesége, amivel kellő mértékben feldühítette magát, amiért Charlotte nyilvánvalóan hazudott neki. Illetve, én tudtam, hogy nem mondd igazat, hiszen éreztem a diszharmóniát még önmagán belül is. Az elrejtett hezitációját is.
Szóval a kedves Miss meglépett, és én úgy éreztem, hogy ideje lenne nekem is követnem. Annyira nem érdekel, hogy mi történik ebben a teremben, sőt azt sem nagyon tudom már, hogy mi volt itt a feladat vagy mi nem. Meg akartam találni Jeremit, amilyen sürgősen csak lehetett. Így céltudatosan megcéloztam az ajtót és magabiztosan elindultam felé, csakhogy nem számoltam egy... kitett bakanccsal. Mindig ez van, ha túlzottan elmerülök az "engem senki sem állíthat meg" életérzésben, és elfelejtek az orrom elé nézni. Mindenesetre a lendület megvolt, úgyhogy egy jó fél méteres csíkot nyaltam a padlóra, amit aztán fel is töröltem. Ezt hívják minőségi padlófényezésnek, nem mintha olyan gyakran fényeznék padlót.
- Csak nem igyekeztél valahova? - kérdezte fölöttem Charlotte, és egy pillanat alatt el is felejtettem mi volt a valódi célom. Hallottam a hangján, hogy mosolyog, sőt éreztem, jól szórakozik a kis "bosszúján". Épp ezért igyekeztem a lehető leglassabban és legkevésbé feldúltnak tűnő arccal feltápászkodni, és leporolni az amúgy tök mocskos ruhámat, mert tudtam, hogy ez idegesíti.
- Ami azt illeti. Semmi. Közöd. Hozzá - tagoltam neki puszta jóindulatból. Csak hogy megértse, bár azért így is eléggé sok ideig tartott, amíg elkezdett vörösödni a feje. Mire leesett neki, hogy ez sértés akart lenni, és hogy kettőnk közül nem én vagyok az értelmi fogyatékos.
- Mégis mit képzelsz magadról? Ki vagy te? - emelte fel a hangját teljesen szükségtelenül. Itt állok mellette, meghallom.
- Scarlet Midnight 17 éves diáklány. Bosszantására, asszonyom - vigyorogtam szemtelenül. Igaz hogy 182 éve volt igaz teljesen ez az állítás, de neki erről nem kell tudni. Nekem is jobb, meg neki is jobb.
Éreztem, hogy lassan jobb lenne véget vetni a szócsatának, nem mintha tartottam volna Charlotte-tól, pedig már egyszer sikeresen megvacsorázott belőlem dühében. Igaz, hogy akkor máshol jártak a gondolataim, s álmomban sem feltételeztem volna, hogy egy ilyen fiatal, tojáshéjas vámpírról, hogy ilyen aljasságra vetemedne. De megint tanultunk a leckéből. Tapasztalat ide, tapasztalat oda, ezek kiszámíthatatlan dögök.
- Óh, én meg azt hittem, hogy Miss Szarkazmus áll előttem személyesen – próbált csípős lenni, de ma még ezek szerint nem húztam fel eléggé, mert nem ment neki valami túl jól. Sőt, enyhén fogalmaztam, szánalmas volt.
Minden esetre úgy gondoltam, nem érdemel választ, egészen egyszerűen csak elfordultam, és elindultam az ajtó fel, amikor is belém villant a felismerés: ez nem éppen a legbrilliánsabb ötletem. Pont abban a pillanatban éreztem, hogy a dühe a tetőfokára hágott és most megint vagy megcsapol, vagy nincs kedvem kivárni más lehetőséget. Ugyanolyan villámgyorsasággal nyúltam a karomra csatolt tőr után, mint amilyen sebességgel ő közeledett. Szerencséje, hogy az esti kicsi incidens után véletlen összecseréltem a két tőrt. Ami nekem az életembe kerülhetett volna egy élesebb szituációban, az most megmentette a biztos pusztulástól.
Végeredményképp pedig ügyes tigrisbukfencszerű manőverének hála nekiestünk azt ajtónak mindketten, majd végezetül a földön landoltunk, amikor másfél másodperccel később nyílt az ajtó és megérkezett…
Az egyik pillanatban még az osztály tagjainak döbbent arcát tanulmányoztam, a következőben viszont egy meglepett zöld szempár vizslatott. Szóval, ennyit arról hogy meglépjek. Mert Mr. Dirac nem fog hagyni meglépni, még akkor sem, ha ő kivételesen tudja, hogy ki vagyok.
- Nocsak… - suttogta. – Csak nem sietünk valahova?
Ahogy rám nézett, éreztem, hogy képtelen vagyok megszólalni. Már megint az a vesébe látó tekintet, ami egyszerűen kisepri a gondolataimat a Jeremi szerint csökevényes agyamból.
- Csak a WC-re – próbáltam elütni a dolgot. Miért ne? Miért ne venné be? Viccelsz, Scarlet? Már akkor sem verted át ezzel, amikor először találkoztatok.
- Scarlet megpróbált lógni az óráról – világított rá az egyértelműre Charlotte, és gonoszul elvigyorodott. Persze, ha ez a vacak ezüst lenne, már kínnal telt halálhörgések közepette hányná a vért az arcomba, de egy sima kis acéltőr kevés, mint Drakulának a fokhagyma. Most legfeljebb annyit érez, hogy valami nyomja az oldalát. A tőr markolata meg az enyémet. Az együttérzés csodálatos dolog, de legszívesebben tájékoztattam volna arról is, hogy hülyének nézni ezt a tanárt nem nyerő ötlet.
- Mintha én nem látnám, Miss Bird. – szúrta le. Ezt már nagyon szeretem. Mármint, szeretném, ha nem épp saját magam ülnék a kakiban, vagyis feküdnék. – Azonnal az irodámba mind a ketten.
- De miért? – csattant fel ártatlanul ő. Én bölcsebb dolognak láttam csöndben maradni. Ne súlyosbítsuk még a dolgot. Iason nem felelt, csak szigorúan összehúzta szemét, és megigazította a szemüvegét.
- Ez is a te hibád! – háborgott az agyalágyult ribanc, miközben fel és alá járkált az irodában, mert olyan ideges volt, azt hittem mindjárt felrobban. Hát kérdem én, én ugrottam saját magamnak azzal a szándékkal hogy kékre zöldre verem magam? Nem. De ha már itt tartunk, ez legalább összejött neki. Akkorát koppant a fejem a kövön, hogy még most is sajog. Ami azt illeti…ezt még fel lehetne használni, mert még mindig nem adtam fel, hogy meglépek innen valahogy.
- Ugyan már, én ugrottam magamnak?
- Megérdemelted.
- Mint mindig, ugye?
Aduász. Végre befogta. És miért? Mert nem akart velem egyetérteni, és erre más válasz nincs. Ez mindig beválik a gyakorlatlan vitapartnereknél. Jereminél már nem szokott, ő ügyesebb. Hiába, mellettem edződik évek, sőt évtizedek óta. Büszke vagyok rá.
Most viszont eszeveszettül hiányzott, ráadásul kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy bajban van. Jó, persze az ilyen megérzéseim nagy hányada általában csak a gondolataim túlpörgése, de voltak már esetek, amikor bejött. Mindenesetre abban biztos voltam, hogy halálosan ideges, hiszen nem voltam otthon egész nap, pedig megígértem, hogy hazamegyek. Amilyen lökött, még útnak is indult, ha csak nem… nem futott össze az idegen vámpírral, akkor pedig…
Ekkor lépett be Iason meglehetősen gondterhelt arccal. Próbáltam az érzései között kotorászni, de nem találtam sok mindent. Töprengett, és ilyenkor még a vámpírok is sokféle dolgot éreznek. Haragot, bűntudatot, örömöt, aggodalmat. Az mindenesetre igazán felkeltette a gyanúmat, hogy abban a pillanatban, amikor rám nézett valami furcsa dolognak adta át magát. Volt benne elégedettség, izgatottság de valamennyi düh és bizonytalanság is. Kész rejtély. Néha azt kívánom, hogy bár láthatnám a gondolatokat is. Mindegy…
- Mégis, muszáj nektek minden másnap megölni egymást? Nem fér a vámpír fejébe, hogy mi ez a kibékíthetetlen ellentét köztetek… - Hazug dög! Mintha nem tudná, hogy egy kivételével minden vámpírt utálok, pusztán családi neveltetés okán, mintha nem tudná mennyit is öltem már ok nélkül - … vagy ha már minden áron kitekernétek egymás nyakát, hát oldjátok meg valahol az iskolán kívül. Végeztem.
Most mit mondjak? Hát szóhoz sem jutottam. Végre valaki, aki szemet hunyna a törekvéseim felett. Ennyi nekem elég, hogy befogjam a száj…néhány percre. Ami a legviccesebb volt, nem is kellett oldalra pillantanom, de még csak Charlotte érzéseibe se kellett belenyúlnom, hogy lássam, neki is tetszik az ötlet legalább annyira, mint nekem.
Végezetül csak megkaptuk az utasítást, hogy fogjuk magunkat és tegyük vissza a székhelyünket a terembe. Remek. Eljött az én időm. Felemelkedtem a székből, és nekiindultam az ajtónak, és a cafka is így tett. Örültem, hogy megúsztuk ennyivel. Tekintve, hogyha nem bakizom, most lenne egy szép vámpírhullánk. A napom fénypontja lehetett volna…
- Scarlet, egy pillanatra… - csendült fel a tanár hangja, mire az én ereimben meghűlt a vér. A vámpírlány csak vetett rám egy kárörvendő vigyort, és kilépett a teremből. Rosszindulatú liba, nagyon szeretné, hogy nekem nagyon rossz legyen.
- Igen… tanár úr? – nyeltem egy nagyot. Hogy lehet egy férfinak ilyen bársonyos a hangja? Jó, költői kérdés. Úgy hogy ilyet mutált. Egyszerű és nagyszerű válasz. Csak arra nem ad magyarázatot, hogy én miért bénulok le tőle teljesen. Mire megfordultam, már egészen közel állt hozzám, közelebb, mint amennyire egy diák-tanár, vagy egy vámpír-vámpírvadász viszony, vagy úgy egyáltalán a józan ész engedte volna. Átható zöld tekintete szinte felnyársalt.
- Mondja, nem fáj a feje?
- Uhm… a fejem? – amikor ilyen közel van akkor gondolkodni sem tudok, nemhogy érezzek! Te jó ég! Hát persze…
- Ami azt illeti szörnyen. És szédülök is. Hazaengedne, tanár úr?
- Nyilvánvaló örömmel. Ne is lássam…
Nagyot sóhajtva elfordultam, és már nyitottam is volna az ajtót, amikor eszembe jutott még valami. Valami, ami fontos. Amit ha én nem tudok, mint vámpírvadász, akkor talán tudhat egy tapasztalt vámpír. Megoldást, megoldást Jeremi problémájára. Csakhogy, ha rákérdeznék, el kellene mesélnem mindent, ami történt, akkor pedig kiszolgáltatnám magam, és veszélybe sodornám őt is. Azt pedig nem akarjuk, igaz? Mégis, ha nem róla lenne szó, nem is hezitálnék.
- Elnézést, lenne egy kérdésem… - néztem vissza rá, és furcsamód most valahogy tiszta maradt a fejem. Talán azért, mert már a szoba másik végében volt, és iratokat rendezgetett az asztalon. – Lehetséges az, hogy egy vámpír képtelen legyen a fejéből kizárni egy halandó gondolatait?
- Jeremiről lenne szó, ha jól sejtem… - imádom, amikor nem kell rizsázni. Bólintottam. – Gondolom, te itatod – újabb bólintás – Önként? – érdeklődött. Bólintás. Nyilvánvalóan…
- Ez esetben úgy vélem ez nem rendkívüli. Nyilván tudod, hiszen jó ideje vagy a „szakmádban” hogy ha egy vámpír valakinek a vérét issza, akkor nem csupán a gondolataiba, az érzéseibe is bepillantást nyer.
- Ez nem új. Csakhogy eddig ki tudott zárni. Úgy tudott kezelni, mint mondjuk Charlotte-t. Ha nem akarta, nem hallotta a gondolataimat, de most…
- Ezért nem jött iskolába?
- Megkértem rá.
- Talán a szituáció volt különleges, vagy a mód. Valaminek máshogy kellett történnie, mint azelőtt.
Ú, hogy az a… Hogy én erre eddig nem gondoltam! Hát persze. Az volt a baj, ahogy… jó isten. Nem ismétlem meg többet ezt a mutatványt, az fix.
- Látom, megvan a magyarázatod – mosolygott rám.
- És tudna ellene valami segítséget, esetleg? – érdeklődtem színtelennek szánt hangon, de kit akarok átverni? Őt. Csak nem szokott összejönni.
- Esetleg igyon más vért. Úgy érettem mástól. Vagy cseréljetek módot.
- Igen, azt mindenképp… - morogtam magamnak. – Köszönöm – tettem hozzá udvariasan, majd kirohantam az ajtón. A tudatomba a saját nevem hasított, mégpedig Jeremi üvöltötte…
~Jeremi James~
A lenyugvó nap vöröses fénye ébresztett, ahogy bevilágított az ablakon, mint minden áldott őszi este. Bársonyosan végigsimított az arcomon, és azt kívántam, bárcsak ne a nap lenne az, hanem valami más. Valaki más…
Lustán vetettem magam a másik oldalamra, hogy megnézzem Scarlet hazaért-e már. Amikor elaludtam, még nem volt itthon, de képtelen lettem volna tovább várni. Még fürdeni se volt erőm elmenni, pedig azt még a legvéresebb csata után sem hagyom ki. Igazából most sem sokkal jobb, de tűrhető. Lehet igaza volt és innom kellett volna valakiből, de úgy rettegtem. Rettegtem attól, hogy amint megérzem a vér szagát, az áldozat helyett neki rontok majd. Tegnap óta minden egyes pillanat mellette olyan, mint egy év kínzás. A gondolatai, az illata, ő maga.
Riadtan eszméltem rá, hogy nem fekszik a helyén, sőt, egyetlen pillanat kellett, hogy felmérjem, nem is járt itthon. A konyha érintetlen, a csészék mind el vannak mosva, a zuhanyzó üres, és sehol sincs egyetlen szétdobált fehérnemű sem. Tehát bennmaradt a városban, hogy nyomozgasson a vámpír után. Ó hogy tudtam, hogy ott kellett volna maradjak mellette.
Nem tétovázhattam. Meg kell keressem. Úgyhogy percek múlva már útra készen álltam az ajtóban és a kulcsom után kutattam. Felesleges művelet. Nem mintha bármit is el lehetne innen lopni. Ami értékes, azt azért nem, mert Scarlet varázs szarságai őrzik, amúgy meg semmi értékes. Se elektronikai kütyü, se ékszer, se kép. A minimalista stílus varázslatossága.
Egy pillanatra elgondolkodtam azon, merre lenne érdemes kezdeni, de végül az iskola felé vettem az irányt. Kellemetlen kötelesség, rühelli is, de makacs, mint az öszvér. Oda kellett, hogy menjen. Villámgyorsasággal haladtam át az erdőn, amikor zajok csapták meg a fülemet. Alig hallható, de nem egyszerű zajok. Valaki járta a sötétet, méghozzá nem emberi gyorsasággal. Azután megéreztem azt a szagot. Egyetlen pillanat…elöntött a düh. Ölni akartam, tépni, szaggatni, utánaeredtem. Hiába voltam gyors, hiába igyekeztem, nem értem utol. Gyorsabb volt nálam, de az illatcsík, amit húzott, vezetett.
Le akartam zárni azt az ügyet minél gyorsabban, lehetőleg. A világ kiélesedett hirtelenjében. Akármilyen gyorsan rohantam, a homályba vesző fatörzsek, a sötét árnyak, az avar rezdülése, az éj hangjai kristálytisztaságúvá váltak. Tehát ilyen érzés, amikor egy vámpír vadászik? És a préda, a préda az idegen vámpír előttem.
Meglepetésemre lassított. Egészen lelassított. Mintha, várt volna. Furcsamód engem is lassításra késztetett. Mintha nem is én irányítanám magamat, hanem ő mondaná meg mit tegyek, én pedig tudattalan követném az akaratát. De ez hülyeség… ahhoz nagyon nagy hatalmú vámpírnak kéne lennie, hogy ilyet tudjon tenni. Olyan nagy hatalmúnak, amilyenekre Scarlet és a hozzá hasonlóak az elmúlt évszázadokban vadásztak. Belőlük pedig kevés van már… állítólag.
Mégis elöntött a bizonyosság. Ő egy ilyen. Nemhiába őrjít meg. Nem hiába lóg meg olyan könnyen. Ezt majd el kell mondjam Scarletnek. Ha…
Az a megérzésem támadt, hogy a lassítása nem volt véletlen. Vadászik valamire, de leginkább valakire. A lassan kavargó szél pedig hozza a választ. Jajj, ne… nem engedem.
~Vérszagra gyűl az éji vad~
Eszemet vesztve rohanni kezdtem felé, feléjük. Nem is értettem miért. Nem is értettem hogy. Csak azt tudom, hogy ott álltam vele szemben, és még sohasem láttam ehhez foghatót. Hát már értem a büszkeségét annak az istencsapásának. Megölni egy ilyet sem kis teljesítmény. Egy egész családot kiirtani már valami. Egy egész nemzedéket kinyírni, méltán lehet büszke magára akármelyik még élő vadászfamília. Most viszont csak egy célom volt. Meghátrálásra kényszeríteni valahogy. Nem érdekelt hogy. Csak lehetőleg éljük túl. Én is, meg Miss Blanche is.
A sárga tekintetébe meredtem, mely üres volt, ám lenézéssel telt meg, amint végigmért. Nyilvánvalóan egy kupac kutyaürülék vagyok a szemében, kitudja hanyadik generációs vámpír az ő nemzedékének szánalmas, halovány utánzata. Már csak akkor lehetnék groteszkebb eltorzítása, ha a hullafehér bőröm csillogna is a napfényen.
Puszta kézzel indult meg ellenem, és természetesen én sem rántottam fegyvert. Nyilván meg akart ölni, nyilván, amiért megzavartam vacsorázás közben. Vagy… határozottan elfogott valami balsejtelem, amin nem volt időm töprengeni.
Úgy harcolt, mint aki már ösztönből csinálja, és akármilyen gyorsnak és ügyesnek is tartottam magam, vagy voltam, hozzá képest semmi. Márpedig, az is világos volt, hogy olvassa a gondolataimat is, ezért reagál úgy, ahogy. Semmi esélyem nincs. Ez világos. Csak azt tudnám, Scarlet hogy éli túl illetve hogy győzedelmeskedik. Ő még csak nem is vámpír, hanem ember, bár nem egyszerű, de ember.
Az egyik csapásnál a földre kerültem, és már emelte a kezét, a pupillája kitágult, de fogalmam sem volt hogy akar végezni velem. Aztán…megjelent a kép Scarlet egyik kedvenc filmjéből, amikor a vámpír úgy öl meg mást, hogy puszta kézzel szakítja ki a szívét. Ez várna rám is?
Ám az a kéz kénytelen volt útirányt változtatni…
Angelique Blanche mint holmi hófehér mentőangyal zuhant alá, s előreszegezett kardja levágta a vámpír feltartott kezét, majd az ölemben landolt. Ez volt az utolsó erőfeszítése erre az estére. Még épp láttam, amint a dög varjúvá változott, és elrepült a fák lombja felé.
Az ösvényen gyorsan eljutottam hazáig. Az ajtót csak úgy szimplán berúgtam, nem volt értelme kulcsot keresgélni, de bevallom, energiám sem igazán volt hozzá.
Hulla voltam, nemcsak szó szerint, de átvitt értelemben is. Utolsó erőmmel még bepakoltam az egyik vendégágyba, vagyis a helyre, amit az ágynak sejtettem, majd összerogytam és igyekeztem a tudatomnál maradni, legalább azért, hogyha baj van, akkor még tudjak valamit tenni. Magamban pedig kiáltottam, sőt ordítottam a szél minden irányába egy nevet:
- Scarlet!
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Jeremi James, Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Válaszokra várva
~Jeremi James~
- Scarlet, te istenverte idióta - dohogtam magamban, s közben faltól falig járkáltam egy távolabbi folyosón. Nem mentem messzire a veszekedésünk helyszínétől, csak annyira, hogy ne érzékeljem a közelségét. Amúgy is az agyamra megy, de ezzel az utolsó húzásával elvetette a sulykot. Mégis, mit gondol? Majd elárulom neki, hogy Blanche rájött, hogy minek van itt és nagyon nem tetszik neki a dolog. Nem vagyok mazochista. Tudom, hogy az esetek 99 százalékában nem látszik, hiszen gyakorlatilag 24 órában vele vagyok, ráadásul önszántamból, de azért azt számítsuk hozzá, hogy legalább hat órát alszik ő is, akármennyire paranoiás, azért alvásra szüksége van. Olyankor olyan aranyos tud lenni... néha jobb lenne a világnak, ha úgy maradna.
Miközben fáradtan lerogytam a fal tövébe, egyre csak születtek bennem a kérdések, mert még mindig nem bírtam napirendre térni az események felett. Az igazat megvallva nem kellene csodálkoznom azon, hogy ilyen idegbeteg. Hajlamos túlozni, ráadásul a paranoiát olyan magas szintre fejlesztette az évek során, hogy azt is képes kiszúrni, ha egy porcica elmozdul a helyéről a legeldugottabb szekrény mögött. Tulajdonképp, az a csoda, hogy még nem ölt meg senkit. Persze, ami késik, nem múlik. Csoda hogy eddig képes volt fékezni magát. Illetve eddig képes voltam fékezni. A gondolataitól így is kevés híján frászt kaptam. Az is érdekes, hogy eddig még senki sem verte el, azokért, amik megfordultak abban a sötétedő, aprócska agyacskájában.
Ha így halad, elintézi magának, hogy legyen miből kivakarni. Csak azt tudnám, hogy akasztott ki megint ennyire. Esküszöm, nem emlékszem rá mi volt az, ami miatt vállaltam annak a kockázatát, hogy magára hagyom, már másodjára ma, ráadásul úgy, hogy az a két lány a közelben volt. Nála nem alapozhatok arra, hogy majd lenyugszik. Olyan, mint egy atombomba. Egyszer beindul a láncreakció, addig nem áll le, amíg van anyag. Te jó ég, ha azok odamentek hozzá, akkor ott már minden úszik a vérben.
Idegesen pattantam fel, s mély levegőt vettem, de vérszagot még nem lehetett érezni, viszont a folyosó irányából tompa hangok keringtek elő, s egyik sem súgott túl jót, majd egyik percről a másikra mindenre rátelepedett a csend. Nem az a nyugodt, békés csönd, hanem az a baljós, vérfagyasztó némaság, ami a tájat takarja el a vihar előtt.
Haboztam. Mit kellene tennem? Hiszen, ha visszamegyek és tévedtem, Scarlet - amilyen idegállapotban ott hagytam - még a végén előkapja imádott ezüst tőrét és nekem esik, aztán leshetek. Őszintén szólva most nincs sok kedvem a hülyeségeihez. Viszont ha bajba sodorta magát - ami valljuk be, esélyes - azt sosem bocsátom meg magamnak. Egyáltalán mit tudnék kezdeni nélküle? Ki lesz, aki ápolja a lelkem szúrós megjegyzésekkel, aki visszatart a vérszomjas éjszakákon, aki gondomat viseli sérülten? Mégis kit fogok akkor bosszantani?
Riadtan indultam hát a kérdéses irányba, s alig pár másodperccel később ráébredtem, hogy jó döntés volt. A keskeny, nyirkos kőfalak között ismerős illat tekergőzött felém, s görcsbe rántotta a gyomromat. Kellemes elegye volt ugyanis a vaníliának, a karamellnek, a citromnak és a szerecsendiónak. Egyszerre édes, savanyú, s enyhén csípős. Semmivel sem lehet összekeverni ezt az illatot, hiszen annyira jellemző rá, s személyiségére. Bár ez mindenkivel így van. Egy csepp vér, és megmondom mik a legjellemzőbb tulajdonságaid. Ahogy közeledtem, egyre töményebben volt jelen a levegőben, s ezzel párhuzamban bennem is egyre inkább megmozdult a düh. Valaki bántotta Scarletet, valaki a vérét vette. Veszélyben van, és miattam került oda, mert nem voltam ott, hogy vigyázzak rá.
Egy elmért csúszással nekivágódtam a zsákutca falának, s ott is voltam azon a folyosón. Szokásomhoz híven, pont az utolsó előtti pillanatban értem célt. Charlotte még mohón tapadt Scar hófehér, szépen ívelt nyakához, és mint valami pióca mohón szívta magába a vért, ám arca undorodba torzult, mert nem ízlett neki az, amit én mindennél nagyobb becsben tartok. Láttam, hogy Dana hiába próbálja szétválasztani őket, nem igazán sikerül neki. Az utolsó dolog azonban, amire még emlékszem, az Scarlet volt. Szép, kerek arcán a kín ezernyi árnyalata tündökölt, s zöld szemeiből a megaláztatás kövér könnycseppjei gurultak alá, hiszen már nem volt annyi ereje sem, hogy tőrt ragadva küzdjön. Ha ő nem, de én még ma kinyírom Char-t, ez immáron a világvégénél is biztosabb.
~Scarlet Midnight~
Valahogy, akkor nem tűnt fel, hogy mi történt velem, minden lelassult, ami a világot jelentette. Elsők közt az érzékszerveim, majd ebből kifolyólag minden más is. Az idő folyása és a tér létezése is például, mert mire rájöttem, hogy Charlotte épp belőlem ebédel, addigra már nem volt bennem elég vér, hogy tőrt rántva ellökjem magamtól. Béna voltam, és tehetetlen. Csak lebegtem a nagy semmi felé, s a tudatom valahogy érzékelte még a folyosóra tóduló diákok bámész tömegét, üvöltésünk bágyadt visszhangját, lépések zaját, de már semmi sem volt kézzel fogható és éles. Az élek egybemosódtak, a fölöttem lévő talpazat égő gyertyái halványultak és a látómezőm pereme is fokozatosan szürkült. És valahogy…az jutott eszembe hogy…ez az egész procedúra kevésbé megalázó, amikor Jeremivel, mert az ő mozdulataiban mindig van valami lágyság, gyöngédség. Pedig, tudom, hogy ő sincs olyankor magánál, de valamiért mégis más. Talán azért, mert azt én engedem, ez meg olyan mintha, mintha… de nem is tudom… nem is nagyon akarok rajta gondolkodni már.
Aztán forogni kezdett a világ, és éreztem, hogy szédülök. A mindenség sötét lett és tompa, s én zuhanni kezdtem valami iszonyú magasságból a feketeség legmélyebb pontja felé, s hiába kapálóztam volna dühödten, de nem volt elég erőm hozzá. Azt kívántam, bárcsak Jeremi itt lenne. Bár biztos a szememre vetné, mekkora barom vagyok. Igaza lenne, és sosem ismerném el. Ez is csak egy kivételes eset, mert tudom, hogy nem hallja. Hiszen nincs itt.
Tompán éreztem, ahogy talajt fogok, s csak annyi volt biztos, hogy a mohás padló hideg, s az arcom hozzányomódik. Minden szétesett, ami a világot képviselte. Valahonnan tompa puffanásokat hallottam, morgást, éreztem a vérszagot, de összefüggést nem találtam közöttük. Csak azt tudtam, hogy nem csak a saját vérem szagát érzem, hanem valaki másét is. Keserű volt, de nem a keserűmandula. Talán a gyógyszereknek szokott ilyen szaga lenni. De nem tudtam biztosan. Egy ideje nem igen volt szükségem rájuk, mert az állapot, amiben létezem, állandó. Valahogy még azt is felfogtam, hogy valami hideg és nedves csúszik be a fejem alá. Sós illata volt, és leginkább a vízre emlékeztetett. Éreztem még, hogy ég a bőröm. A zajok sem szűntek meg, bár most csatlakozott hozzájuk egy új. Ismerős volt és idegesítő. Talán Miss Blanche érkezett meg, csak ő lehet ilyen kiborító.
De hová lett Charlotte? Mikor engedett el? Miért? Várjunk… a zajok. Azoknak kell, hogy köze legyen ehhez, de… érdekel engem ez egyáltalán? Itt kellemes sötét van. Csak ne volna ilyen hideg… ráadásul egyre rosszabb.
És minden távolodik, messzebb kerül. Még jó, hogy engem mindig minden magamra hagy. Már a padlót se érzem. Csak a keserűmandulát, de az is olyan távoli, mintha csak egy emlék lenne. Jereminek van ilyen illata… milyen jó lenne, ha itt lenne.
Aztán valahogy rántott rajtam a világ, és megállt a zuhanás. Valami erős körbefont és ringatni kezdett, s Isten a tanúm rá, hogy küszködtem, harcoltam ellene, végül a kimerültség erősebb volt, és újra elindult a zuhanás a sötétség felé.
Sötét volt még, amikor feleszméltem, egy idegen ágyban, nagy, puha párnák között. De, hogy kerültem én ide az iskolából? Egyáltalán, hol a fenében van az az ide? Riadtan ültem fel, amit azonnal meg is bántam. A fejem, amiből hiányzott egy adag vér, lüktető fájdalommal tiltakozott a gondolataim, az emlékeim és a mozdulataim ellen. Viszont, eszembe jutott a jelenet Charlotte-tal a folyosón, és újra forrni kezdett a vérem. Az a rosszéletű vámpír mégis mit képzel magáról? Nem vagyok ingyentankolós benzinkút, ráadásul ...
- Jeremi - jutott eszembe hirtelen, és minden fájdalom és szédülés ellenére úgy pattantam ki a helyemről, mint akit bolha csípett meg, s imbolygó léptekkel indultam meg egy irányba. Nem sokat érzékeltem a szobából, de a helyzetfelismeréshez nem is kellett. Kezdtem sejteni, hogy hova keveredtem, hisz a francia pacsuliszag sok mindent elárult, de legfőképp a tulajt. Hogy lehet az ilyesmit illatszernek nevezni, föl nem foghatom. Azon se csodálkoznék, ha ettől fájna így a fejem. Borz-alom. De még talán az sem ennyire borzalom.
Mindegy. A lényeg az, hogy nagyon gyorsan el kellene tűnnünk innen. Többek között azért, mert jobban szeretném a saját ágyamban átaludni a napot, másrészt azért, mert ki kell szednem még belőle, hogy mi a büdös lóhúgy folyik itt.
Nagy nehezen elbotorkáltam az ajtóig és már a kilincsen volt a kezem, amikor egy jéghideg kéz pihent meg a vállamon. Pillanatra megriadtam, hiszen az említett végtag nem Jeremihez tartozott, az övét ezer közül is felismerném.
- Csak a WC-t keresem - mondtam ki az első elfogadható mentséget, ami eszembe jutott, s csak ezután fordultam szembe a tettenérőmmel, s közben lelkileg készülődtem arra, hogy lehetőleg ne legyek ideges, amint meglátom Miss Blanche-t a lila magassarkúiban, miközben úgy néz rám, mintha én tehetnék róla, hogy jön a globális felmelegedés és haldokolnak a jegesmedvék. A szigorú lila szempár helyett azonban, hatalmas zöld szemek fogadtak. Az első pillanatban nem ugrott be, honnan ismerem, de pár másodperc után eszembe jutott. Ő a tanársegéd, akiről már akkor megállapítottam, hogy helyes, amikor első órán bemutatkozott. Pontosabban bemutatták. Most pedig, egészen közel hajolt az arcomhoz, majd mindentudóan megigazgatta a szemüvegét és fejével a szoba másik sarka felé intett. Ugyanakkor az arcán lévő félmosoly elárulta, hogy nem vette be a mesémet.
- Na jó - adtam meg magam, kivételesen. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy olyan iszonyat közel hajolt az arcomhoz, és pislogás nélkül bámult rám, nekem meg égett a fejem, mint nyáron a görög erdők - Igazából Jeremit kerestem.
Erre bólintott, és végre elfordította a tekintetét az arcomról. Te jó ég, mi ütött belém. Charlotte a véremmel együtt az agyamat is lecsapolta? Mióta szoktam én zavarba jönni attól, hogy valaki az arcomba bámul közvetlen közelről, és mosolyog. Plusz helyes. Valamint vámpír, s ez egy cseppet sem elhanyagolható momentum.
Mindazonáltal inkább kihasználtam a lehetőség adta helyzetet, s egy gyors hátraarc kíséretében kinyitottam az ajtót és átléptem a másik helyiségbe, ami egy egyszerű konyha - étkező kombináció volt. Egészen megdöbbentett, hogy mennyien voltak benn. Az egyik sarokban Jeremi ácsorgott, és meglehetősen ronda pillantásokat vetett a tőle lehető legtávolabb álló Charlotte felé, aki próbált elvonatkoztatni a ténytől, hogy épp szemmel verik és szórakozottan bólogatott Dana csacsogására, miközben Andrew és Will sötét arckifejezéssel méregették egymást. Miss Blanche a konyhapultnál szorgoskodott, bár valószínűleg csak azért, hogy azonnal közbelépjen, ha valami netalántán, véletlen, esetleg történne. Nem is tudom, hogyan fordulhatott meg ilyesmi a fejében. Elvégre eddig sem történt semmi ilyesmi...
Pár másodperccel később viszont már minden tekintet rám szegeződött, így vetettem egy gyors "még megdöglesz" pillantást Charlotte felé, majd Jeremihez léptem. Egy pillanat erejéig hagytam, hogy lássa a bűntudatot az arcomon, majd elfordítottam a fejem, s várakozóan Miss Blanche-ra néztem, s igyekeztem nem azon gondolkodni - amíg arra vártam, hogy bökje ki, amit láthatóan mondani akar - hogy a bennem kavargó érzések közül melyik a legrosszabb. A bűntudat, mert most a mellettem álló vámpír megint nem kap enni egy hónapig, vagy a szégyen, mert képtelen voltam magamat megvédeni, vagy csak szimplán a tudat, hogyha nem lenne, bizony, én sem lennék már.
Mindenesetre, egyre jobban kezdett el foglalkoztatni az is, hogy mit keresünk itt mindannyian?
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Jeremi James, Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight