Különös éjszaka volt...
~Angelique Blanche~
Már vagy fél órája hasaltunk a bozótosban, édes hármasban. Ez persze egész érdekesen hangozhatna, ha nem vennénk figyelembe, hogy a hármasból egyikünk Vladimir. Valahogy vele sosem túlfűtött a hangulat, pedig ha máshonnan nem, a diákok szeméből láthatnám, mennyire általánosan „jó pasi”. Csak valahogy… nem.
No meg a harmadik az Iason volt, akitől mostanában a frász tört ki. Pedig… pedig nagyjából mióta az eszemet tudom, vele vagyok.
De felesleges erről elmélkedni most, mert amúgy sincs időm rá. Az ég áldja ezeket a fénylő kövecskéket. És a pokolba ezzel a ködös Skóciával, de tényleg. Nem tudom, a Midnight dinasztiának miért pont ide kellett költözni ki tudja, hány millió évvel ezelőtt. Jó, nyilván nagyon szép lehet a kilátás a toronyból, és nyilván épeszű ember a környékre sem jön, de valahogy nem tetszett a ködös éjszaka. Egyfolytában úgy éreztem, hogy a hátamba lyukat fúr valaki figyelme. Valaki veszedelmes figyelme. És bár a természetfeletti látásunknak és hallásunknak hála, kevés dolog történhetett körülöttünk a tudtunk nélkül, azért a vámpírok számára is nehezítő körülmény a ködös éjszaka. Még az öreg vámpírok számára is.
Ahogy a tekintetem Vladimirra siklott, az arcom majdnem elárulta, mi jutott eszembe: van valami elképesztően bájos abban, hogy egy ki-tudja-hány-éves vámpír guggol a bokorban. Persze nem úgy nézett ki, mint mi, mezei vámpírok (vagy ahhoz hasonlatos lények), akik hajában pár falevél csücsült, és a csizmám is sáros volt. Idefelé jövet, vagy inkább repülvén, mivel nincs túl közel Birmingham ide, szóval úton e gyönyörű hely felé tartva Vladimirrel próbáltuk kitalálni, mi lehetett az a sulinál, és vajon mi lesz a következő lépés.. de hiába. Nyilvánvaló volt, hogy Sergei volt olyan figyelmes, hogy gondoskodjon az arcom szebbé tételéről, és nyilvánvalóan úgy gondolta, ilyen könnyen elintézhetőek vagyunk.
De még Vladimir sem tudta megmondani, miért tehette. Számomra úgy tűnt, hogy leginkább az őrületének tudja be, de nem tudtam igazat adni neki. Sergei valóban őrült volt, de nem logikátlan. Ó, még mennyire hogy nem logikátlan. Persze már az is érthetetlen volt, hogy tudott ennyire közel kerülni az iskolához, már másodszor. Vladimir nem a hanyag őrizetről volt híres. Valami nem stimmelt, éreztem, és valahol tudtam, hogy ott van a megoldás az orrom előtt, majd kiszúrja a szemem, de nem találtam.
Ökölbe szorult a kezem a gondolatra, talán még a homlokon is ráncoltam, mert Iason megszorította a kezem. Hirtelen összerezzentem, és ránéztem ijedtemben, és egyszerre a kék szemeivel találtam szembe magam. Az ijedtség, mint könnyű pillangó, tova szállt. Ismét egy tökéletes pillanat a kukában. Rámosolyogtam, majd finoman elhúztam a kezem. Nem maradt más, csak a ködös éjszaka, és a ködfelhőkön áthunyorgó csillagok, meg a félhold.
Gyönyörű kastély volt, a tornyaival, és a sötéten fénylő ablakaival még úgy is, hogy éreztem, tudtam, hogy itt szörnyűségek történtek. És tudtam azt is, hogy lakatlan, pedig Vladimir nem mondta, de fájdalmasan nyilvánvaló volt: a falakból nem áradt más, csak a halál és a gyász. És abban a pillanatban felbukkant egy alak, a semmiből szinte. De nem Scarlet volt az, és még csak nem is Jeremi. Sergei volt, és húzott maga után egy furcsa alakú zsákot. A következő pillanatban Vladimir már eltűnt mellőlem, és ott volt az őrült vámpír mellett. Mentünk volna mi is utána, épp csak az volt a baj, hogy átesett rajtunk valaki. Egy rendkívül ideges Jeremi.
~Iason Dirac~
Az a tény, hogy Angelique-n átesett Jeremi, csak a másodperc töredékéig volt a legmeglepőbb esemény az elmúlt három órában. Ugyanis a következő pillanatban az arcára néztem, és ijedtséggel kevert döbbenet lett úrrá rajtam, meg minden bizonnyal az vonásaimon is.
Az arcán ugyanis valami igen szomorú kifejezés ült… meg ragaszkodás. Első pillanatban talán nem is tudta kik vagyunk, ránk sem nézett, csak Vladimirt, és Sergeit látta… pontosabban már csak Vladimirt, amint a fűben fekszik és Sergei meg a zsákja sehol.
- Scarlet… Sergei… utánuk kell mennem – mondta Jeremi, majd ránk pillantott. Végre észrevett.
- Scarlet? – kérdezte Angelique – Scarletet nem láttuk, csak Sergeit egy zsá…. ugye nem azt akarod mondani, hogy benne volt? Hát persze hogy benne volt…
Angelique nem folytatta tovább, helyette inkább rám nézett, majd Jeremire. Követtem a tekintetét, és másodszorra szemügyre véve Jeremit, még kétségbeejtőbb volt a helyzet, pedig igazán nem számítottam volna erre. Több sebből vérzett, az arca karmolásokkal teli, és a nyakán is volt egy csúnya harapás… vajon Scarletet is? Nem. Egy megharapott vámpírvadász halott vámpírvadász, egyetlen őrült vámpírnak sincs szüksége ilyesmire. Talán épp mondani akarta volna valamit, de egyhamar nem fogjuk megtudni, hogy mit, mert elájult. Ki tudja, mióta jöhettek ide, és ki tudja, mikor történhetett ez velük.
De legalább értelmet nyert a felhajtás a sulinál. Elterelésnek nem utolsó, az biztos. Angelique is rájött, láttam a tekintetén, de mily meglepő, nem nyugtatta meg. Rám nézett ismét, és a szemei azt üzenték, itt fog hagyni Jeremivel, és megnézi mi van Vladimirrel. És valóban.
~Angelique Blanche~
- Remek. Ez egyszerűen remek – motyogtam magamban, miközben teljes kecsességgel és csöndességgel kúsztam a fűben Vladimirhoz.
Bár nem láttam Sergeit, de az ilyen korú vámpíroknak nem nehéz a láthatatlant játszani ilyen ködben és sötétben. Úgy tűnt, mintha Vladimirnek semmi baja nem esett volna. Ott feküdt a hátán a hideg füvön, pont fél úton a környező erdő és a kastély között, teljesen érintetlenül. Mint egy hófehér herceg. Egy igen veszélyes, de igen halott herceg. Még eszméletlenül is áraszotta magából azt a hidegséget, amitől semmi kedvem nem lett volna életet lehelni ajkaira. És mégis. Kiütötték valahogy, mert ki kellett őt ütni. De hogy lehet így kiütni valakit, aki ráadásul olyan erős, mint Vladimir? Minden külsérelmi jel nélkül. Beleborzongtam.
Egyáltalán nem nézett ki túl szépnek az este, és most először gondoltam úgy, hogy nem érjük meg a reggelt. De úgy egyáltalán, semennyire. Iasonre pillantottam. Jeremit próbálta felnyalábolni, vagy legalábbis járás-képessé tenni, és úgy láttam, a siker már közelít. Visszafordultam Vladimirhez, elvégre érte jöttem. Nem volt olyan reménytelenül halott, valószínűleg egy kis vérre van csak szüksége. Sóhajtottam, azt vészhelyzetekre hoztuk, és nem áll jól a szénánk, ha máris vészhelyzet van… ráadásul ezután Jeremi következik. Szükségünk van mindenkire, aki itt van, még rá is. A nagyobb probléma, hogy Scarletre is szükségünk lenne… a francba.
Ismét felsóhajtottam, majd visszatereltem a gondolataim Vladimirhez. Kivettem a hátizsákomból, majd lecsavartam az indulás előtt sebtében elrakott termosz kupakját – milyen mókás, hogy mi is termoszban visszük az élelmet, emberek… - majd a szájához tartottam. Hamar megérezte a vér szagát, a szemei felpattantak és kiitta a pohár tartalmát.
- Menjünk utána – mondta. Semmi köszönöm, vagy magyarázat arra, hogy miről maradtunk le, egyáltalán hogy történt ez… szép esténk lesz.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche, Iason Dirac
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Képek, látomások
~Iason Dirac~
Ahogy szaladtak ki a számon a szitkok, nem törődtem semmivel. Csak ki akartam magamból adni a dühömet, és a félelmemet… a félelmemet attól, hogy elveszíthetem.
Igazán tudom kellett volna, hogy ez fog következni. Talán valahol mélyen sejtettem is, de soha nem hittem volna, hogy ilyen súlyos lesz. Be sem fejeztem, de elakadt a szavam, ahogy a lány összeroskadt előttem. Eszembe jutott a könyvtár, meg a jelenet Scarlettel. És ekkor rájöttem, a szemeim elkerekedtek, hogy nem gondoltam erre? Ange életében a legszörnyűbb képek tartoznak ide, és most ezt látja. Tudtam, hiszem ismertem. Majd megláttam a könnyeit.. és nem tudtam többé tartani a bögrémet. Szabaddá akartam tenni a kezeim, hogy átölelhessen, vagy ki nem mondottá tegyem a szavaim, de persze ez lehetetlen volt. Ahogy ránéztem, szinte nem is ebben a világban járt, s csak akkor láttam a figyelem szikráját csillanni a tekintetében, amikor már egy jó ideje a szemeibe néztem.
Ezután éles fájdalmat éreztem… hát persze, a körmei. De nem ez fájt, hanem a kétségbeesett tekintete és a fájdalma. Valahogy… mindig úgy voltunk mi, mintha én lennék a nagy testvére, én lennék kettőnk közül az okosabb. Pedig a valóság nem ez volt, csupán józanabbul gondolkodtam, mint ő. Emellett… az életemet adtam volna érte. Újra.
Zavart arckifejezéssel méregetett, azt hittem, nincs is tisztában azzal, hogy ki vagyok. De kiderült, csak a saját érzéseivel nem volt tisztában. Megcsókolt. Éreztem, hogy a nemrég a vérkeringésembe került folyadék dübörög a fülemben… biztos csak álmodom. Ez nem lehetséges.
De még mielőtt bármit is tehettem, vagy mondhattam volna, Angelique eltűnt. Egy jó darabig képtelen voltam mozdulni, vagy akárcsak magamhoz térni. Biztos csak össze volt zavarodva. Szinte fájdalmasan ráztam meg a fejem, ez nem a valóság volt, és soha nem lehet az. Ellenben, ha így össze van zavarodva… utána kell mennem, mert ki tudja, mi történik vele. De még mielőtt tehettem volna bármit, utolért a napkelte… és az alig leküzdhető álmosság.
Később, amint kiléptem az ajtón, gondolkodóba estem, hová tűnhetett. Nagyon reméltem, hogy az erdőbe nem… nem, annyi lélekjelenléte biztos volt. Akkor már csupán egy megoldás maradt… az iskola.
Az pedig hatalmas volt. És szerencsére jelenleg értekezletektől, megbeszélésektől és korrepetálásoktól mentes. Halkan közlekedtem, amennyire csak egy vámpírtól telik. Hiába jártam végig az összes emeletet, tantermen és szobákon kívül nem találtam rá.
Aztán eszembe jutottak az üres szobák. Afféle mende-monda volt, de egy ennyi idős épületben… akár a mende-mondák igazak is lehetnek.
És valóban, volt egy folyosó, ahol nem tanári lakószobák voltak, és csend honolt. Bár még így is közel voltak a lakótornyok… de hátha még senki sem ér rá. Miután az egyik oldalon az összes szobával próbálkoztam, következett volna a másik. Épp csak lehetetlenül reménytelennek tűnt. A homlokomat a folyosó végi falnak nyomtam, és mindét öklömmel finoman a falba csaptam. Folytatnom kéne, de…
- Hogy tűnhetett így el? Ha nem itt van, akkor hol?
ekkor, legnagyobb meglepetésemre, egy hang válaszolt:
- Nálam van - s mikor felpillantottam, megkérdőjelezhetetlenné vált, hogy Vladimir a hang tulajdonosa.
Karba tett kézzel dőlt a folyosó sarkánál a falnak. Unott, és talán egy kicsit bosszús arcot vágott – ki szeret folyton velünk foglalkozni, ugye – majd finoman, szinte kecsesen ellökte magát a faltól, bal kezével a kibontott haját a válla mögé söpörte, és elindult. Nem szólt többet, de tudtam, azt várja, hogy kövessem.
Kicsit összevontam a szemöldököm. Amíg csak távolról ismertem ezt a vámpírt, úgy voltam vele, hogy nagy tudású és félelmetes. De közelebbről úgy tűnt, hogy bosszantó módon fejezi ki a felsőbbrendűségét folyamatosan.
Szinte siklott előttem a folyosón, majd halkan belökte az ajtót, ő maga leült a laptopjához, én pedig megpillantottam Angelique-et.
Vladimir nem mondott semmit, úgy tűnt, semmi feltétlen közölnivalója nincs. Angelique az ágyon feküdt, és aludt… legalábbis akkor még, amikor beléptem az ajtón. Mire az ágy mellé értem, ébredezni kezdett, majd kissé csodálkozó tekintettel vette tudomásul a szoba gazdáját, és aggódva tekintgetett rám. De legalább egyben volt.
~Angelique Blanche~
Nem tudtam, hogy kerültem Vladimir szobájába. Nem is ez volt a különös, hanem arról is csak halovány képeim voltak, hogy hogyan jutottam az iskolába, azt meg csak sejtettem, hogy miért. Volt valami… a családommal, és aztán… valami Iasonnel. Hiába masszíroztam a tarkóm, egyszerűen képtelen voltam felidézni.
Ahogy ránéztem, éreztem, hogy enyhe pír önti el az arcom. Ő csak mosolygott, zavartan. Biztos, hogy történt valami. Hiába néztem az általam mindig is szépnek ítélt szemeit, egyszerűen képtelen voltam emlékezni. Mi lehet ez… sokk? Beleborzongtam. Soha nem szerettem a családomra gondolni, és így, ennyi év után már úgy éltem az életem, mintha az előttem álló „fiú” lett volna a családom. Soha semmi más nem létezett volna. Engedtem magamnak egy másodpercet az elcsodálkozásra: nem is képzeltem volna, hogy így lehetséges… nem emlékezni.
Vladimir egy köhintéssel azonban még annál is hamarabb kiszakított a csodálkozásomból, mint amennyire hamar én szerettem volna mindenképp szabadulni.
- Nem hiszem, hogy pont most van az ideje a tegnapon való merengésnek… még kevésbé a távolabbi múlttal való foglalkozásnak – karba tett kézzel dőlt neki az asztalának, és az arckifejezéséből az volt leolvasható, leginkább, hogy sokkal jobban szeretné, ha kevésbé lennénk komplikáltak.
- Azért hívattam a kisasszonyt tulajdonképpen ide, mert segíteniük kell Iasonnel meggyőzni Scarletet arról, hogy nem csak hogy nem jó dolog egyedül utánaerednie a mi kis vámpírunknak, de az lenne a legmegnyugtatóbb, hogyha együttműködnénk - hangjában csendült egy kis kelletlenség is, mintha az egészet kényszerítés hatására találta volna ki, és csak azért mondaná el, mert muszáj – természetesen nem állítom, hogy úgy akár sikerrel járhatnánk, de hátha.
Ahogy hallgattam a szavakat, rádöbbentem a hangsúly okára. Talán nem is akarta, hogy feltűnjön, de tudtam: nincs kibékülve önmagával, hogy képtelen egyedül megoldani.
Addig nézett felénk, míg legalábbis nem bólintottunk mind a ketten. Nekem sem tetszett igazán, de tényleg szükséges volt. Ezután elfordította rólunk a tekintetét, és az ablakon nézett a távolba, Iason az arcát fürkészte, én pedig az övét.
Szinte végtelen soknak tűnt az az idő, ami eltelt, míg Scarlet szó szerint beviharzott az ajtón, de ahhoz épp elég soknak bizonyult, hogy a családomként elkönyvelt fiúról különös gondolataim támadjanak. Arcát nem csak kellemesen ismerősnek, de szépnek is kezdtem tekinteni, ezzel párhuzamosan pedig bevillant a kép, amikor először láttam a szemeit. Mindig őszintén, és nyíltan nézett rám, de az első találkozásunkkor… soha nem tudnám feledni azt a pillantást, amelyet akkor küldött felém, mikor először kezet csókolt. Szinte meghökkentem, annyira nyílt rajongással nézett rám. De most először jutott eszembe, hogy egyben mennyire vonzónak találtam. Ezt pedig követte egy következő emlék, arról, hogy a fejem tetejére helyezi a tenyerét, miközben épp kioktat valamiről. Olyannyira jellemző és gyakori tett volt ez, ami a magasságkülönbségből és valószínűleg abból fakadt, hogy sokkal megfontoltabb volt, mint én.
És persze mindig is szeretett… amikor eljutottam eddig a gondolatig, belépett Scarlet, ekkor jutott eszembe a csókja is. Elakadt a lélegzetem, de nem volt időm tovább gondolkodni.
- Tudtam, hogy ő is itt lesz – Vladimirnek címezte a szavait, de valójában rám nézett, haragosan. Én pedig őrá.
Kissé csodálkoztam, hogy állandó árnyéka hol maradhat, minden bizonnyal nemsoká befut. Vladimir lustán emelte a tekintetét a túlságosan is szókimondó lányra.
- Néha azért vigyáznia kéne a hangsúllyal, kedves Scarlet – leszidásnak hangozhatott volna, ha nem olyan vontatottan mondja ki a szavait – Angelique kisasszony ma azért van itt, hogy meggyőzzön róla, hogy nem mindent tehet egyedül, és biztosíthatom, hogy igaza van.
Még mielőtt folytathattuk volna, Scarlet közbevágott:
- Honnan tudtok róla, hogy egyedül akarok utána menni? – kicsit visszavett a hangjában lévő élből, de még így is a kelleténél jóval gúnyosabb volt, de végül csak motyogva tette hozzá, szinte csak magának - Na, persze, a gondolatolvasás.
Vladimir szinte szórakozottan bólintott, és szinte érdeklődve figyelte, ahogy Scarlet tekintete nem ereszt engem, és vár… arra, hogy mondjak valamit, amit nyilvánvalóan kikacaghasson, és megmondhassa a nyilvánvalót: annyi mindenkivel elbánt már, hát miért épp most ne menne?
Sóhajtottam, miközben erősen próbálkoztam, hogy ne forgassam a szemeim, de végül csak belekezdtem.
- Tudod, Scarlet, nem kedvellek. És hozzátenném, hogy fáj a fejem, kába vagyok, megmagyarázhatatlanul szomorú, és ezer más gondolatom van, amivel szívesebben foglalkoznék, minthogy téged győzzelek meg valamiről, amit még én sem tudom, hogy szeretnék-e.
Vladimir alig láthatóan biccentett egyet, szinte hallottam, hogy azt üzeni: Haladjunk.
- Egy ideje… néha bepillantást nyerek a jövőbe, és láttalak téged.
Egy rövid szünetet tartottam, hogy fel tudja dolgozni. Az arcán mintha a megrökönyödés látszott volna… de valójában inkább a kitörni készülő nevetés előszele lehetett.
- A jövőt látni? –mondta, miután levegőhöz jutott - Még ha csak alkalmankénti eseményről is lenne szó, a történelem folyamán mindenkiről, aki ezt állította, kiderült, hogy nem igaz. Ne nevettess, ez gyenge próbálkozás volt.
Először meglepődtem, hogy egy mágiát kisgyermekkora óta használó lány hogy lehet ilyen hitetlen, majd pedig levegőt vettem, hogy folytathassam, miközben Vladimirre pillantottam, aki feszülten, és kicsit mintha szórakozottan figyelt volna. Dühös lettem rá, zavart az érdektelensége és a fölényessége, de most Scarlet volt a lényeg. Aki azonban felemelte a kezét, jelezve, hogy előbb ő folytatná.
- Köszönöm szépen, hogy segíteni szeretnél, kedves lenne-jobb-dolgom-is kisasszony, de megoldom egyedül is – lépett egyet, Vladimir egyik, meglehetősen ritka berendezési tárgynak számított polca felé, majd felemelt onnan egy dobozt - A gyűrű immáron ismét nálam van, és amint kiküszöbölöm rajta az átok hatását magam irányába, alkalmas is lesz rá, hogy megtaláljam, egyedül. Akarom mondani nem egyedül, Jeremivel. Mindenki álma teljesül.
Most már Scarletre is dühös voltam, ugyanakkor az a kellemetlen gondolat ütött szöget a fejembe, hogy túlságosan ismerős a helyzet. És ekkor bevillant: a látomás. És megállíthatatlan volt, láttam újra. Színesebben, elevenebben és jóval hosszabban. Nem tudom, miért tettem, amit tettem, de közelebb léptem a lányhoz, és arcának két felére helyeztem a tenyerem. A mágiát így is meg lehet osztani, és mivel én eközben láttam, amit láttam… neki is látnia kellett. Talán sikerülhet.
Scarlet szemei elkerekedtek, nyilván sok volt ez neki egyszerre. Azt hiszem… önmagát láthatta, egy küzdelemben veszíteni. De talán nem is ez volt a rémisztő számára, s talán nem is az a kép, amint holtan, vérrel borítottan fekszik az erdőben, sokkal inkább talán Jeremi, amint mellette fekszik, könnyáztatta arccal, halálában is az ő Scarletéért aggódva.
Együtt roskadtunk a földre, miközben a látomás elmúlt, a kapcsolat megszűnt, és a kezeim maguktól hanyatlottak a földre.
Vladimir most először enyhe érdeklődéssel tekintett ránk, s mintha még közelebb is lépett volna. Iason volt az, aki ismét lehajolt hozzám, s a kezeit a vállamra helyezte.
Jólesett, viszont sokkal inkább Scarletért aggódtam, ez pedig önmagában is meglepő tény volt. Ő a földet bámulta, de a legutolsó alkalommal, amikor láttam, a szemei különösen csillogtak… talán könnyektől. Pedig egészen biztos, hogy Scarlet nem szokott sírni.
Ismét azon kaptam magam, hogy csupán félig cselekszem tudatosan. Egy másodperc volt az egész, de megszorítottam Scarlet kezét… és mintha visszaszorított volna.
Ám ekkor közbeszólt Vladimir.
- Igazán érdekes ez a mágia megosztás – talán csak hangosan gondolkodott, de ami még valószínűbb, haladni akart – talán többet gyakorolhatnák.
Leguggolt hozzánk, rám nézett, gondolkodó szemekkel, majd Scarletre.
- Remélem, hogy most már a kisasszony elhiszi, hogy van, amihez kevés.
Scarlet nem nézett föl, csak bólintott, miközben elkapta a kezét tőlem. A pillanat elmúlt.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche, Iason Dirac
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Messze még a vége
~Iason Dirac~
Szinte nem is tudtam, merre megyek, csak vittek előre a lábaim. Egyre csak a kérdés visszhangzott bennem, hogy „Hát hol lehet ez a bolond lány?”. Folyton ezt csinálta, folyton hősködött, és folyton meg kellett mentenem. Sokszor azon gondolkodtam, hogy vajon miért is foglalkozok vele ennyit? Miért nem hagyom magára, elvégre nagylány már, megoldaná egyedül is. Csak hogy tudtam… tudtam, hogy tartozok neki, az életemmel, tulajdonképp. Vagy a halálommal, ha úgy vesszük, mivel vámpír voltam.
De néha olyan nehéz volt, mert bár hajlamos voltam megfeledkezni róla, azt hiszem… szerelmes voltam belé. Épp csak tudtam jól, hogy ő nem így érez irántam, soha nem is érzett, hát eltemettem.
Sóhajtottam, mikor megálltam az ajtónk előtt. Ha meglátom, nyugodtnak kell lennem, nem láthatja rajtam, hogy így feldühített.
Lassan nyílt az ajtó, megpillantottam a fogast, ami teljesen üres volt. Csak a szokásos, gyakorlatilag csak dísznek volt, meg az én kabátjaimnak. Ange rendkívül szétszórt volt.
A konyhába léptem… és ahogy a levegőbe szagoltam, csupán csak megszokásból, éreztem: valami nincs rendben, idegen szagot érzek.
Furcsa volt, mert keveredett Angelique illatával… és akkor mindent elöntött a düh. Elvitték? De ki vitte el? Olyan ismerős volt az illat, ahogy körbejártam a kis konyhai asztalt, hogy minél többet gyűjthessek belőle. Bódító virágillat, a föld szagával keveredve. Behunytam a szemem, a különös emberi szokások, ugye… és beugrott. Vladimir volt az.
Egy pillanatig meglepődtem, mit kereshetett itt? Soha nem érdekelte még senki ügye… sőt, soha nem érdekelte még semmi. Lehet, hogy ekkora lenne a baj?
Akárhogy is, nem engedhettem meg magamnak, hogy itt álljak, és csak gondolkozzak. Valdimirrel akár még veszélyben is lehet, utánuk kellett mennem.
Megtaláltam ugyan Angelique üzenetét, de az csak olaj volt a tűzre: most már egyáltalán nem akartam egyedül hagyni azzal az átkozottul öreg vámpírral.
~Angelique Blanche~
Mikor kiléptünk a lakásunk ajtaján, azt hittem, egy igazán hosszú út vár rám, és már a gondolattól is az ájulás kerülgetett. Megtorpant, megvárta, míg becsukom az ajtót. Már épp nyitottam volna a számat, hogy most akkor nem megyünk?! Amikor rám mosolygott… mintha olvasta volna a gondolataim, ami önmagában még nem szokatlan, de általában tudni szoktam róla. Ha kicsit fittebb lennék, azt hiszem én is megpróbálkoznék a gondolataival… de nem voltam fitt, de még csak lelkes sem.
A kezét nyújtotta felém, erre pedig már igazán nem tudtam mit csinálni, csak a szemöldököm ráncolni. A mosolya szélesedett, majd ahelyett, hogy mondott volna valamit… bármit, megragadott, és egy szempillantás múlva már a levegőben voltunk. Épp mire felfogtam volna, hogy mi történt, és elkezdhettem volna azon elmélkedni, hogy milyen különös virág-illata van, és valójában milyen közel is vagyunk egymáshoz… ha ember lenne, érezném a testének melegét. Így csak a nem-annyira-saját-vér által pumpált szívének a verését hallottam, és alig tudtam másra figyelni. De a pillanat véget ért, megérkeztünk az iskolába.
-Kövess – csak ennyit mondott, és mire kettőt pislogtam, már szinte teljesen eltűnt az orrom elől.
Az egyik torony tetején landoltunk, olyan részen, amit nem ismertem, szinte egyáltalán. Az igazgató privát tornya volt.
Mint kiderült, a szobájába vezetett, és megkínált egy bögre vérrel. Mivel rég ettem, elfogadtam, bár nagyon nem tudtam mire vélni a helyzetet.
- Most várunk. Te ébren tudod tölteni a nappali időszakot is, igaz? – megint úgy tűnt, mintha olvasna a gondolataimban. Bólintottam.
- Akkor nem kell, hogy adjak a véremből –mondta csendesen, majd leült az asztalához, felnyitott egy laptopot, és valamit pötyögött.
Egyszerű kis szoba volt, volt benne egy ágy, egy asztal két székkel, valamint egy íróasztal. Ez volt a szoba, amibe a folyosóról beléptünk, de még két ajtó vezetett ki belőle, gyanítom az egyik a mosdóba, a másik a fürdőszobába. Ablak nem volt, minek, egy vámpírnak? Ellenben a laptop megzavart. A száz évesnél öregebb vámpírok általában nem értettek a „modern kütyükhöz”, ellenben Vladimir úgy tűnt, mint aki jobban otthon volt benne, mint akár én magam. Többnyire az öregebbek nem bíztak a technikában… csak a könyvek szentségében. Tűnődve figyeltem, milyen jól boldogul a géppel, miközben elfogyasztottam a vacsorám.
Kezdtem álmosodni, ami azt jelentette…
-Pirkad – mondta ki ismét a gondolataim – nappal kell, hogy menjünk, az iskola legtöbb tanára és egyéb dolgozója nem képes nappal ébren maradni. Persze a tanács igen, de ők most… házon kívül vannak.
Rám nézett, és a tekintetétől megfagytam, majd egy pillanat alatt úgy éreztem, menten megsülök. Rejtélyes és felfoghatatlan, pedig már annyi mindent láttam.
A laptopot lecsukta, az íróasztaltól felemelkedett, majd elvette a bögrémet. Mire én is felálltam, már türelmetlen tekintettel vizslatott a nyitott ajtóban, szemeivel azt üzenve „Nem érünk rá egész nap”.
Sajnálatos módon elég messze volt Vladimir lakosztályától a könyvtár, és hiába, hogy elméletben minden vámpír alszik, és halandó sem jár olyan gyakran ezen falak között, nem rohanhattunk minden elővigyázatosság nélkül. Nagyjából majdnem minden falnál Vladimirbe ütköztem volna, ha ő maga nem tartott volna vissza ettől minduntalan. Kezdett úgy tűnni, hogy csak feleslegesen fél, s én épp ezért kezdtem átvenni az irányítást (hiszen tudtam, hova tartunk, és miután már tudtam, hol vagyunk, akár egyedül is mehettem volna), amikor a vállamnál fogva visszarántott, és nekinyomott a falnak.
-Elmondanád, hogy mégis mit gondoltál, mit csinálsz? – sziszegte az arcomba, de nem hallottam, és nem is igazán láttam az arcát.
Amint hozzám ért, a csupasz bőre érintette a bőrömet, és ezzel egy láncreakciót indított be.
Képek ezrei tűntek föl a fejemben… azt hiszem, a jövőt láttam, megint. Nem sokszor fordul elő velem, csak kivételes esetekben, vagy olyankor, ha nagyon akarom. De most egyáltalán nem akartam, ezt a képet pedig végképp nem akartam látni.
Sajnos, a felére sem emlékeztem annak, amit láttam, ellenben egy kép örökre, és kitörölhetetlenül beleégett az agyamba: azt láttam, ahogy Vladimir fekszik a barna és vörös levelek között, az erdő halovány éjszakai fényében. A fák között épp átszűrődik a hold képe… és üveges tekintettel mered a semmibe, mindenhol vér, vér… rengeteg vér, vörös minden… majd az avar elkezd zörögni, megmozdult a levegő… és Vladimir porrá vált testét felkapja a szél, hogy millió irányba sodorhassa.
Amikor visszatértem a jelentbe, a férfi nagyon is élő, és döbbent tekintetével találkoztam, de alig láttam… beletelt egy kevés időbe, míg felfogtam, hogy sírok, könnyek folynak végig az arcomon, és ha nem tart meg, összecsuklottam volna. Nem csak az a kép, hogy Vladimir meghalt, de tudtam, éreztem, miközben néztem, hogy sok másik halál fogja még követni.
- Nem mehetsz utána egyedül… kevés… kevés lennél hozzá – suttogtam, ennél elevenebb hangot nem tudtam kipréselni magamból.
- Hogy lehet, hogy látod a jövőt? – kérdezte tőlem, színtelen hangon, és most már biztos voltam benne, hogy olvassa a gondolataim.
- Nem tudom, így esett – válaszoltam neki őszintén – Miért, az hogy lehet, hogy te meg olvasod a gondolataim anélkül, hogy tudnék róla?
El sem hittem, hogy megkérdeztem. Valami furcsa csillant a tekintetében… persze, már az is különös volt, hogy engedte, hogy meglássam, de még különösebb volt az… hogy talán… nem gondolta volna, hogy kitalálom? Mi lenne ez, valami furcsa tisztelet? De hamar elillant.
- Nem kell a könyvtárba mennünk – suttogta, miközben egyre csak az arcom fürkészte – ha én egyedül nem tudom legyőzni, akkor az csak egyvalaki lehet…
Nem tűnt úgy, mintha be akarná fejezni, pedig éreztem, tudnom kell a választ. A szívem csak úgy dörömbölt, ki lehet ez, és hogy fogjuk elintézni?
Sóhajtott.
- Szükségünk lesz Scarletre, úgy fogjuk elintézni. Kár, hogy ő erről még nem tud. Mindenek előtt, mondd el, mit láttál?
Közelebb húzódott hozzám, mintha ezzel akarná elérni, hogy válaszoljak, pedig igazán tudhatná, semmi szükség erre. Ám ekkor hirtelen hátrébb húzódott tőlem, nem értettem miért, míg meg nem hallottam mögöttünk a léptek zaját. Talán mégsem csak paranoiás volt. De ki lehetett az, itt, ilyenkor?
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche, Iason Dirac
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
A sötétben
~Iason Dirac~
- És tudna ellene valami segítséget, esetleg? –hasította a levegőt az újabb kérdés az előttem álló lánytól, a lánytól, aki Angelique szerint sok kellemetlenséget kavarhat. Szerintem van elég gondja is, ahogy a hangjában csendülő, és a levegőt kissé édeskés ízűre változtató félelemmel vegyes aggodalom sugallta.
- Esetleg igyon más vért. Úgy érettem mástól. Vagy cseréljetek módot – válaszoltam végül, legjobb tudomásom szerint.
- Igen, azt mindenképp… - motyogta, de nem nekem – Köszönöm – tette hozzá hangosabban.
Azt vártam, hogy ezek után szépen lassan visszasétál a terembe, de helyette rohanni kezdett. Először meglepődtem, de nem tartott tovább az egész egy pillanatnál, inkább a lány után eredtem, mert a gondolatai csak úgy üvöltöttek felém, egyetlen szót visszhangoztak: Jeremi. Azonban nem ez volt az, ami futásra késztetett, hanem egy kép Ange-ről… egy borzasztó kép.
És ez törölt minden óvatosságot, és minden egyéb gondolatot a fejemből. Soha sem értettem, miért van rám ilyen hatással, de most sem kezdtem el rajta töprengeni.
Észre sem vette, hogy követem, vagy legalábbis ha megtörtént sem zavarta, mert hátra sem nézett. Pedig nem igyekeztem kerülni a feltűnést.
Minden más érzékem kikapcsolt, csak a rohanó Scarletet láttam magam előtt, míg oda nem értünk hozzájuk. Az ajtót sietve nyitotta, rám pillantott, majd zavarta megrázta a fejét, és beengedett. Mi lehet, ha még ő is úgy gondolja, hogy ekkora a baj?
Amint beléptem a lakásba, rögtön tudtam, hova kell mennem, míg Scarlet a kulccsal bíbelődött – első a biztonság.
Amint az ágyhoz léptem, amin teljesen öntudatlanul hevert Angelique, a szemem végigsiklott rajta… és a bekötözött nyakán állapodott meg. Éreztem a düh szikráját magamban, és nem kellett neki sok, hogy lángot fogjon. Rápillantottam a szintén, ám könnyebben sebesült Jeremire, aki ott állt, tanácstalanul, és dühösen villant rá a szemem. Talán még vicsorítottam is.
- Mit tettél vele? – szegeztem neki a kérdést. Valahol tudtam, hogy hogyan tehetne róla pont ő, csak nem hozná ide, ha bántotta volna… de nem érdekelt. Haragudnom kellett valakire.
Scarletnek kellett visszafognia – te jó ég, mennyi erő szorult abba a kicsi lányba – mert már készültem nekiugrani.
- Nem ő bántotta – mondta Scarlet teljesen tárgyilagos hangon. Az agyamból meg mintha távozni kezdett volna a düh, leráztam magamról a karjait. Jeremi üresen nézett vissza rám, mintha fel sem fogta volna, mi történik, mint akit nem is érdekel… vagy mint aki végképp nem ért semmit.
- Érdekesebb kérdés – kezdte ismét Scarlet – hogy hogyan lehet egy vámpír vérét úgy kiszívni, hogy utána teljesen olyan tüneteket produkáljon, mint egy halandó?
Némán meredtem magam elé. Nem kellett volna ennek kiderülnie, főleg nem ez előtt a kettő előtt. De akkor már legalább kiderült, hogy ők nem tudhatták, eddig legalábbis. Na persze, hisz az, hogy kiderüljön, hogy micsoda, csak hatalmas ügyetlenségnek, vagy rendkívül nagy hatalomnak köszönhető. Ange nem volt ügyetlen, Jeremi meg nem volt nagyhatalmú. Vagy legalábbis igen jól titkolta. Viszont akkor valaki nagyon is komollyal van dolgunk… de ezzel ráértem később foglalkozni. Ha a lilaszemű hölgy is magához tér.
-Úgy – szólaltam meg halkan, tudtam, úgyis hallják – hogy nem vámpír. Vagy legalábbis nem egészen. Félig halandó, félig vámpír. És nektek éppen elég lesz csak ennyit tudni.
A mondandóm végén Jeremire pillantottam. Már nem volt úgy elmerülve a saját gondolatai között, helyette inkább jelentőségteljesen pislogtak egymásra Scarlettel. De ez meg aztán végképp nem érdekelt.
Az ágy mellé guggoltam, hogy közelebbről megnézhessen Angelique arcát. Fehér volt, ami nem lenne önmagában szokatlan, de sokkal fehérebb, mint ahogy az nála normális volt. Végigsimíottam az arcán – hideg volt, mint a jég, végül a nyakán állapodott meg a kezem. De alig éreztem a pulzusát, ami azért szokatlan valakitől, aki ha félig is, de ember.
Jeremire néztem.
- Vér kell neki – összerezzent – méghozzá emberi. Van itt, nem-Scarlet formába csomagolva?
Lassan válaszolt, túl lassan. Pedig a betegünk nem volt szállítható.
-Igen, van – motyogta, de mire kimondta, Scarlet hajolt le hozzám, egy bögre meleg, a szagából ítélve A pozitív vérrel. Csodálkozó pillantással készültem elvenni tőle, de ekkor megszólalt.
-Inkább Jeremi. Én kérdeznék tőled inkább.
Meg sem várta, mit válaszolok, inkább kirángatott az előszobába. Pedig igazán nem szívesen hagytam ott Angelique-et Jeremivel. Amint Scarletre pillantottam, még jobban meglepődtem, mint az imént a segítőkészségén: az aggodalom sütött róla, s erre meg volt minden oka: Jeremi is ramatyul festett.
- Mi ez az egész? Mi lehet, ami így kikészítette mindkettejüket? – s csak egy levegővételnyi időre hallgatott el – Jereminek esélye sem lett volna, ha nincs ott Ms. Blanche, de így sem sokon múlott. Mondd, hogy te tudsz valamit.
Már megint ez a mindent-tudó szerep. Kezdtem unni, de csak sóhajtottam.
- Az, hogy kiderítette, hogy így el lehet bánni vele – az ágy felé intettem a fejemmel – egyértelműen arra utal, hogy valami nagy hatalmú család sarja. A gyűrű meg aztán végképp annak a bizonyítéka, amit találtunk. Egy a bökkenő, hogy mi sem derítettük még ki, hogy pontosan ki is az, mert a környéken nem él már ilyen vámpír.
Scarlet még emésztgette magában a dolgokat – szerintem a nagy semmit – de ekkor Angelique ébredezni kezdett. Ahogy elvárható is volt.
~Angelique Blanche~
A sötétségből… hirtelen fény lett. Pedig a sötétben jobb volt, kellemes meleg, biztonság, és ami a legfontosabb: semmi fájdalom. Azonban ahogy eljutott felém a világosság, vele jött az érzés, hogy mindjárt széthullok: mintha minden irányból, a bőröm minden négyzetcentiméterét húzták volna, és nem akarták volna abbahagyni.
Beszélni akartam, hogy kérnék vizet… túl intenzív volt a számban a vér íze. De csak köhögés jött ki a torkomon. Magamban elátkoztam mindent, és mindenkit, aki idáig eljuttatott, de főleg azt, aki nem hagyott a sötétben. Hunyorogtam még, nem is akartam kinyitni a szemem. De muszáj volt.
Az első, amit megláttam egy vörös volt volt, amihez Jeremi feje tartozott. Jeremi sebekkel tűzdelt fele, amik elég lassan, de gyógyulásnak indultak.
Lassan kezdtek csak visszatérni hozzám a képek, hogy mit keresek itt, hogy jutottam ide, de a legfontosabb, hogy egészen máshol kéne lennem.
Iason hangját hallottam, de először azt hittem, csak hallucinálom… nem, túl valóságos volt.
Nem érdekelt Jeremi aggódó pillantása sem, sem az, hogy talán ezt nem kéne. Megpróbáltam kikelni az ágyból, odamenni Iasonhöz, hogy csináljunk valamit. Mert muszáj lesz.
Egész sokáig eljutottam – egészen a két lábon állásig, de aztán hirtelen megmozdult alattam a Föld, és Jeremi karjaiban kötöttem ki. A közelmúltban már másodszorra.
Szépen visszatett az ágyban, miközben nem felejtett el felém küldeni egy meglehetősen elégedett mosolyt. Ha nem fájt volna annyira, nyilván vágok egy „na ne gondolj olyan sokat magadról” képet a dologhoz, mindenesetre már épp készültem megmondani neki a magamét, amikor az ajtóban megjelent Iason és Scarlet, és elsőre mintha mindkettejük tekintetében a féltékenység tükröződött volna. De lehet, hogy csak képzeltem. Különben is, mire?
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche, Iason Dirac
Írta és rendezte: Angelique_Blanche