Újra
~Dana Wine~
Körbeölelt a bársonyos feketeség, nem álmodtam semmit, mélyen és pihentetően aludtam végre. De ez a kellemes sötétség hirtelen foszlott széjjel, amikor valami az oldalamra zuhant, és rámnehezedett. És ez a valami egy visítozó Charlotte volt. Még a vastag takarón keresztül is nagyot ütött az, ahogy rámugrott.
- Ó, hogy az a rohadt… - kezdtem volna szavakba önteni érzelmeimet az ébresztővel kapcsolatban, miközben Char már kihalászott a takarókupac alól, és úgy ölelgetett, mintha kétszáz éve nem látott volna, de nem tudtam befejezni, mert újra elkezdett kiáltozni.
- Hát élsz, tényleg élsz! Nem haltál meg! Ó, Dana, úgy aggódtam miattad! – mondta, miközben tovább szorongatott, én pedig kezdtem lassan megérteni, hogy mi akkor most éppen jóban vagyunk megint. Eltartott pár másodpercig, míg ölelése engedett annyira, hogy ki tudtam szabadulni, de amint levegőhöz jutottam, hangot adtam értetlenségemnek, mire ő hadarva kezdett magyarázni, a szeméből pedig néhány könnycsepp csordult ki.
- Megijedtem, amikor kiszöktél, és féltettelek, azt hittem bajod esik. És úgy örülök, hogy most mégis jól vagy. Sajnálom, oké? Nem akartalak bántani, csak érted aggódtam. Nem akartalak megbántani – mondta, szétmaszatolva arcán a vörös cseppeket, majd újra megölelt. Mostmár nem hadakoztam azért, hogy kiszabadulhassak karjai közül, és Lotte sem akart megfojtani engem, úgyhogy egy darabig így maradtunk, örültem, hogy végre nem akarjuk megölni egymást legjobb barátnőmmel.
Mikor végül elengedett, én elvonultam a fürdőbe, ráérősen összekészülődtem, végre hétvége volt (bár ez a tény mindezidáig elkerülte a figyelmemet), és Charral meg Johnnal a kastélykertbe készülődtünk. Még kora ősz volt, és nem volt nagyon hideg odakint, így megtehettük, hogy kint töltjük az éjszakát.
Sokáig időztem a fürdőben, de ez feltehetőleg nem zavarta szobatársnőmet és barátját. Mikor kész lettem, vetettem egy pillantást még a tükörképemre, és kiléptem a fürdőszobából, éppen csókolóztak egymással, én pedig hangosan megköszörültem a torkomat, csak hogy észrevegyék jelenlétemet. Rámnéztek, és tudomásul kellett vennem, hogy ezek ketten együtt jönnek csak le a kastélyparkba.
Elindultunk hát lefelé, elmeséltem nekik mindent, ami előző éjjel történt, mindent részletesen átbeszéltünk, közben letelepedtünk a parkban, Char John ölébe hajtva a fejét. Ahogy rájuk néztem, enyhe fájdalmat éreztem, még mindig nem láttam George-ot, és bár barátnőm megnyugtatott, hogy valójában semmi baja, és én is tudtam a lelkem mélyén, hogy minden rendben, valami furcsa aggodalmat éreztem továbbra is. De ez lehet, hogy csak abból fakadt, hogy mennyire hiányoltam a fiút.
Beszélgetés közben is folyamatosan ott volt George a gondolataim hátterében, a Charral való kibékülésünk fölött érzett öröm mögött. De jól éreztem magam, végre megint veszekedés nélkül beszélgettünk legjobb barátnőmmel, igazából még Mr. Vörös Hajzuhatag jelenléte sem zavart annyira. Még az sem tudott rosszkedvet okozni, hogy egyszercsak megjelent az osztály két legidegesítőbb (legalábbis mostanában a legidegesítőbb) hímje. Andrew és Will közeledett felénk, utóbbi némi látható önelégültséggel az arcán. Andrew ellenben mintha normálisabban viselkedett volna, mint eddig. Talán túltette magát ezen a George-ügyön.
Igazából most nem gondoltam sokat George-ra, mert mikor megjelent a két fiú, valahogy rögtön az kezdett motoszkálni a fejemben, hogy valami nem stimmel. Aztán sikerült rájönnöm arra is, mi az. Scarlet. És Jeremi. Nem láttam őket egész este. De előző éjjel sem. És ez nemcsak rájuk igaz. Ott van még kedvenc tanárnőnk is, meg Dirac. Vajon miről maradtam le?
- Hé, ti se láttátok az elmúlt két napban Scarletéket vagy Blanche-ot? – kérdeztem a többiektől, akik láthatóan meglepődtek a kérdésemen, de elgondolkodtak és ők is furcsállni kezdték ezt az egészet. Will meg rögtön kihasználta az alkalmat és belekötött Charlotte-ba. Egyetértettem Charral, valami nem stimmelt itt határozottan. Elmélkedésemből az térített magamhoz, hogy barátnőm egyszercsak összeesett. …volna, ha nincs ott John, hogy elkapja. Senki nem értette, mi történhetett vele, az előbb még Willre nézett, és mintha elbambult volna. Johnnak sikerült elküldenie Willt és Andrew-t, de néhányan körénk sereglettek az udvarról. Szerencsére Lotte kezdett magához térni rövid időn belül, John pedig elküldte a bámészkodókat is. Így hárman maradtunk. Ők arra jutottak, hogy valami egyértelműen nem stimmel Willel. Azt hiszem igazuk van. Úgy döntöttek, bemennek a könyvtárba nyomozni kicsit a fiú után, és megkérdezték velük tartok-e. Velük akartam menni, engem is érdekelt volna, mit rejteget előlünk Will, de akkor eszembe jutott megint George, és úgy döntöttem, most már muszáj meglátogatnom. A végén még ő indulna el hozzám, aminek nagyon nem örülnék. A kastély általában véve is veszélyes hely egy halandónak, most pedig ráadásul egy idősebb vámpír vadászik az erdőben. Erre a gondolatra rémület suhant át egész lényemen, de furcsa módon azonnal el is múlt, helyét a határozottság vette át.
- Inkább George-hoz kellene mennem most – mondtam -, régen nem láttam, de aggódom is érte. Kérlek, Char, ne akadj ki. Sietek vissza, most itt leszek még a reggeli szürkület előtt. De muszáj látnom.
Barátnőm erre csak összevonta a szemöldökét, láttam, hogy legszívesebben visszatartana, de nem akart megint veszekedni, így nem szólt semmit, csak bólintott egyet lassan.
- Rendben, akkor mi elmegyünk a könyvtárba kutatni, te pedig próbálj meg úgy visszaérni, hogy közben senkivel nem eteted meg magad. Találkozzunk a kastélyban mielőbb – mondta John, majd hagyta, hogy megöleljem Charlotte-ot, és elindultak a könyvtár felé.
Én pedig, a gyorsaság érdekében átváltoztam madárrá, és úgy indultam az erdő felé. Így kisebb eséllyel találkozok össze bárkivel is. Beleértve az eltűnt diák- és tanárseregletet, valamint az öreg vámpírt. Egyikük se tudja, mivé tudok átváltozni, a vámpír pedig valószínűleg vámpír- (és ember)véren tartja fenn magát elsősorban.
Az erdő csendes volt, nem láttam és nem hallottam senkit, miközben nesztelenül suhantam át a sötét ágak közt, és gyorsan megérkeztem a városhoz. Még sok ember volt odakint, elég korán jöttem. Visszaöltöttem emberi alakomat, és elindultam George-ék felé. Jól emlékeztem az útra, pedig csak egyszer jártam ott, útközben azon gondolkodtam, mennyi esélyem van rá, hogy otthon találom a fiút. Már csak egy utcányira voltam tőle, mikor megláttam George-ot, két másik fiú társaságában, éppen elköszöntek, és George elindult hazafelé.
Engem egyikük sem vett észre, a másik két fiú továbbindult, én meg utánuk nézve elbambultam. Az rángatott vissza a világba, hogy hirtelen egész közelről nevetést hallottam. Rajtam nevetett, de még így is annyira édes volt, hogy nem tudtam haragudni. Odafordultam a hang irányába, és egyenesen belebámultam George szemeibe. Időközben odajött hozzám észrevétlenül, nem is értem, hogy tudtam nem észrevenni ezt a csodás illatot. De még most is csak tompán éreztem a vére illatát, valahogy az egész világ homályossá vált, csak a szemeit láttam, azokat a hihetetlenül mély szemeket, amelyekben mindenképp elveszik, aki belenéz, és olyan fényesen csillognak, mint egy-egy távoli csillag, ha valami csodás véletlen folytán közelről láthatja őket az ember.
- Hahó – szólt rám a fiú – úgy nézel, mint aki nyitott szemmel elaludt.
- Hé, ne nevess rajtam folyton, a te hibád – mondtam enyhe szemrehányással, majd megöleltem és megcsókoltam a fiút, azután el se engedtük egymást percekig.
Mikor végül eleresztettük egymást, kézenfogva elindultunk, javaslatomra az ő otthona felé, hogy egy csendes helyen tudjunk beszélni. Előre szóltam, hogy nem maradhatok sokáig, aztán mikor megérkeztünk, leültünk a kanapéra, felé fordultam, és elkezdtem mesélni. Mindent elmeséltem, ami azóta történt, hogy utoljára láttam, persze enyhén cenzúrázva. Semmi szükség rá, hogy részletesen elmeséljem neki az álmot, amit Char hibájából láttam. Mindenesetre, elmagyaráztam, mennyire aggódtam, és miért kell ma visszasietnem a kastélyba. Sikerült megígértetnem vele, hogy nem mászkál az erdő közelében, és ez nagy megkönnyebbülést jelentett számomra. Mikor végre befejeztem a mesélést, kifaggattam, vele mi történt az utóbbi napokban. Még ez alatt is végig fogtuk egymás kezét, és önkéntelenül is arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy mindjárt el kell engednem, és visszamenni a kastélyba.
De tulajdonképpen ez egy tökéletes éjjel volt, kibékültem a legjobb barátnőmmel, újra találkoztam a fiúval, akit szeretek, és ha épségben haza is érek, akkor a következő éjjelek is hasonlóan jó hangulatban telnek majd, remélhetőleg.
Végül, mikor már muszáj volt mennem, elköszöntem George-tól, hosszú búcsúcsókot adtunk egymásnak, és megígértem, hogy újra meglátogatom nemsokára.
Ezután egyedül indultam vissza. Amint az erdőszélre értem, megint átváltoztam, és rekordidő alatt értem vissza a kastélyhoz, és még Johnnak is engedelmeskedtem, nem váltam ebéddé. Mikor elértem a park határát, visszaváltoztam, még voltak diákok odakint, és gyalog elindultam a könyvtár felé, hátha Charlotte-ék még ott vannak.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Reggel a kastélyon kívül
~Dana Wine~
Csak rohantam, rohantam a sűrűsödő fák között, rohantam a lassan kezdődő reggeli szürkületben a város felé, közben teljesen elnémítva a józan hangot a fejemben, mely folyamatosan azt visszhangozta, hogy forduljak vissza minél hamarabb. Valahol belül tudtam, hogy nem szabadna itt lennem, az erdő önmagában is veszélyes hely, ráadásul, ha nem tudok a napfelkeltét megelőzve eljutni George-hoz… nos, az se túl kellemes. De minden aggodalmam semminek tűnt, ha Charlotte-ra gondoltam. Sikerült gyorsan haladnom a sötét erdőben, és a sötétség ellenére el sem tévedtem (elvégre is éjjeli teremtmény vagyok, vagy mi), bár végig, míg futottam, valami furcsa, kellemetlen előérzetem volt. Nem figyeltem oda rá különösebben, az aggodalmam erősebbnek bizonyult, és elnyomta ezt a megfoghatatlan félelmet.
Nem tudom, mióta futhattam, az időérzékem teljesen elveszett, amint kiléptem a kastély kapuján, de egyszer csak mintha halványan derengő fényt láttam volna magam előtt. Nagyon halvány volt, de két dolgot is jelentett; először is, közeledem a városhoz, mindjárt kiérek az erdőből. Másodszor azt, hogy közeledik a hajnal, a sötétség halványodni kezdett. Ez félig jó, félig rossz hír volt nekem. Lassítottam kicsit, és észrevettem, milyen fáradt is vagyok, közben az a kérdés fogalmazódott meg a fejemben, hogy vajon oda tudok-e érni úti célomhoz, mielőtt a nap első sugarai megjelennek. Pár pillanatnyi gondolkozás után úgy döntöttem, egyértelmű, hogy meg kell próbálnom, valameddig el tudok jutni napkelte előtt, azután pedig tudok végig árnyékba húzódva menni.
Újra nekiindultam, gyorsabban futva, mint eddig, majdnem elértem az erdő szélét, kilépve ezzel a városba, amikor váratlanul a semmiből előttem termett egy sötét alak, meglepetésemben időm sem volt fékezni, egyenesen nekifutottam.
Mintha kőfalnak ütköztem volna, hátratántorodtam, és a földre estem, minden porcikám fájt, de a fájdalom semminek tűnt a félelemhez képest, amit éreztem, ahogy felnéztem az ismeretlenre. Magas volt, és nem sok látszott az arcából, de amennyit köpenye csuklya-része látni engedett belőle, az is épp elég ijesztő volt. Igazából a vérvörös szempár önmagában elég lett volna ahhoz, hogy halálra rémisszen bárkit. És egyenesen engem bámult gyilkos tekintettel. Nem tudtam felkelni a földről, nem a sajgó végtagjaimtól, egyszerűen csak lebénultam, nem tudtam megmozdulni, de gondolkodni sem. De akkor sem lett volna esélyem, ha fel tudok kelni, elfutni nem tudtam volna, ellenfelem jóval gyorsabb és erősebb nálam, ezért szembeszállni sem lett volna értelme vele. De mindezt végiggondolni sem tudtam abban a pillanatban, nem érzékeltem a külvilágot sem, csak az izzó, fenyegető vörös szempárt láttam.
Azután lassan tett egy lépést felém, már nem láttam a szemét sem, most már csak a sziluettjét tudtam kivenni a fák között átszűrődő hajnali fényben. Még egy lépést tett felém, és én egyre erősebben éreztem azt a furcsa, mágikus hatást, amit azóta éreztem, hogy beléptem a fák közé, csak kezdetben sokkal gyengébb volt. Nem tudom, pontosan mi lehet ez, de rám – fiatal vámpír lévén – feltehetőleg erősebben hatott, mint másokra. Könnyebb volt engem megölnie, mint másokat. Hurrá. Persze, könnyebben vettem volna észre is, ha odafigyeltem volna korábban, és nem csak ész nélkül rohanok. De pillanatnyilag ez utóbbi nem számított sokat. A vámpír még egy lépést tett felém, én pedig szépen lassan belezuhantam a sötétségbe.
Valami égette a bőröm, és csukott szemhéjaimon keresztül élénkpirosat láttam, ez térített magamhoz. Kinyitottam a szemem, és vakító napfény sütött az arcomba. Még hunyorogva felültem, és megfordultam, amíg a szemem hozzá nem szokik a fényhez. Ahogy megmozdultam, éreztem, hogy enyhén sajog mindenem, még mindig, és amint rendesen láttam, azt is megállapítottam, hogy az erdő legszélén vagyok, egy lépésnyire a várostól. Furcsa, hogy még nem találtak meg járókelők. Elgondolkodtam, mennyi idő lehet. A nap még nem járt nagyon magasan az égen, mindenképpen reggel volt, de már több óra eltelhetett napkelte óta.
Most már, hogy láttam, átmásztam árnyékba, addig is, míg kitalálom, hogy mi legyen. Emlékeztem, mi történt hajnalban, de nem értettem, hogy lehet, hogy nem haltam meg. Lehet, hogy a nap… Már pirkadt, mikor kiértem ide, talán a nap fénye közbeszólt, és vámpírunknak el kellett menekülnie. Talán már évszázadok óta nem érte napfény, és egy halvány sugár is komoly sérülést tudna okozni neki. Nyilván nem ért annyit a megölésem.
Mindenesetre innen el kellene tűnnöm minél hamarabb, ezt eldöntöttem. Csak nem tudtam biztosan, hova. De bele kellett törődnöm, hogy nem mehetek ki George-hoz, legközelebb csak szürkületkor. A kastélyba kellene visszajutnom további égési sérülések nélkül. Ha így folytatom, előbb-utóbb őrt állítanak a kapuba. És akkor nehezebb lenne megoldanom, hogy lássam George-ot. Végignéztem magamon. A karomon jobban látszott az égésnyom, mint múltkor, az arcomat nem tudtam megnézni, de feltételeztem, hogy az is hasonlóan néz ki.
Pár lépést tettem az erdő felé, hogy ne látszódjak az utcáról, ha valaki arra járna, majd – ami előzőleg nem jutott eszembe – átváltoztam madárrá, és így sokkal gyorsabban visszajutottam a kastélyhoz, és csak a bejárat melletti árnyékban változtam vissza.
Ahogy beléptem a kapun, kimerültnek éreztem magam, le akartam ülni a fal tövében a kapu mellett, és nézni a reggelt, de tudtam, hogy ez most inkább rosszat tenne nekem az égéseim miatt, ezért inkább összeszedtem magam, és elindultam befelé. Végig a szokásos folyosókon és csigalépcsőkön, egészen a szobánkig, aminek az ajtaja előtt megálltam kicsit, felkészülve rá, mit fogok kapni a kimaradásomért Charlotte-tól, de mikor beléptem az ajtón, meglepődve konstatáltam, hogy szobatársnőm nincs ott. Persze tudtam, hogy nem lehet olyan sok helyen éppenséggel. Úgy döntöttem, nem éri meg ezt nyomozni most, fáradtságom győzött, bemásztam az ágyamba, és el is aludtam rögtön.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Álom, ébredés... álom?
Gyorsan zuhantam vissza az öntudat határára, és egyre erősebben hallottam az eleinte tompa zajokat, és csukott szemhéjamon keresztül is tisztán érzékeltem mostmár a lámpafényt, ami körülvett. A kép még nem foszlott szét, folyamatosan láttam… Éreztem, hogy nedves az arcom, és még több könnycsepp gördült ki a szemeimből, ahogy kinyitottam őket. Azonnal tudtam, hogy az iskolában vagyok, de azt nem értettem rögtön, mi történt. Csendben sírtam. Lassan kezdett kitisztulni a kép. Csak álmodtam… álom volt? Láttam… Charlotte-ot láttam… és George-ot. És… Az egész olyan ijesztő volt. Ténylegesen éreztem a vére illatát, és éreztem a fájdalmat… Amit éreztem, azthiszem, csak árnya volt annak, amilyen érzés lehet a valódi haldoklás, de mégis… Először gondoltam bele, milyen fájdalmat vagyunk képesek másnak okozni pusztán szórakozásból… és ez iszonnyal töltött el. De ez nem a valóság… csak álmodtam. Csak egy rossz álom volt.
Gyorsan körbefordítottam a tekintetemet, elkerülve az engem bámuló Andrew és Will tekintetét, és megláttam Lotte-ot, aki John válla fölött engem nézett, és úgy éreztem, meg tudnám fojtani. Rögtön tudtam, hogy ezeket a képeket nem magamtól láttam, ő küldte felém. Csak részben tudtam megnyugodni a gondolatra, hogy nem történt semmi, de még mindig kicsit zaklatott állapotban voltam, és nagyon haragudtam Charlotte-ra. Nem tudtam rájönni, ez mégis mire volt jó neki… Nem bírtam megállni, felpattantam a helyemről, gyorsan odamentem hozzá, néhányan már bámultak rám, és a fülébe sziszegtem, hogy azonnal jöjjön ki a folyosóra. Úgy éreztem, ha pillantással ölni tudnék, barátnőm nemcsak halott lenne, de legalább ötfelé lenne szakadva. Igyekeztem lassan és méltóságteljesen kivonulni a teremből, nem néztem hátra, de hallottam, hogy Char felkelt, és utánam indult. Amint kiértünk a többiek látóteréből, egy szemvillanásnyi idővel később ő már a falhoz volt lapulva, a nyakán a kezemmel.
- Ez mégis mire volt jó?! – legszívesebben üvöltöttem volna, de nem akartam közönséget a kis vitánkhoz; így is sejthető volt, hogy előbb-utóbb meg fog jelenni valaki.
- Mégis mire? - kérdezte zaklatottan. - Nézz magadra! Szerinted a legjobb dolog az "életedben" – mutatott látványosan macskakörmöket a levegőben, nem is törődve azzal, hogy én épp a torkát szorongatom. Persze fizikai erő tekintetében még csak nem is közelítettem hozzá, így ez nem volt meglepő -, hogy éjjelente lógsz a suliból, és kockára teszed nemcsak a saját, de az egész vámpírvilág életét? Tudod, mivel járhat, ha kitudódik mindez? Megölhetnek téged, megölhetnek engem, ezt az egész iskolát megölhetik! Hát tényleg nem érted?! - kiabálta hisztérikusan. Beleláttam a fejébe, tényleg úgy gondolta, hogy ez az én érdekem.
Éppen vissza akartam vágni, nem értettem, miért néz legjobb barátnőm gyengeelméjűnek, amikor a teremajtóban megjelent John, és egy legyintéssel arrébblökött engem, aminek következtében nekiestem a szemközti falnak, de egyensúlyomat szerencsére nem vesztettem el. Értetlenül néztem rá… most miért kellett közbeavatkoznia? Tudnia kellett, hogy nem fogom bántani Charlotte-ot. Valamit kiabált ő is, de nem értettem, hogy mit (bár kitalálni nem volt nehéz, hogy miről lehetett szó…), mert az agyamat már félig elborította valami furcsa köd, de nem az a sötétvörös, bársonyos köd, ez egy ismeretlen, tompa, szürkeség volt.
Nem bírtam tovább, szó nélkül, rájuk se nézve elrohantam a legközelebbi kijárat felé, a szokásos oldalsó kijáratunkhoz, és bár közeledett a hajnal, mégis kimenekültem rajta, pár pillanatig úgy éreztem, mindegy hova, bárhova, csak el innen, de amikor az erdő széléhez értem, bevillant… George. Őt kell megnéznem. Mi van, ha tényleg történt vele valami… az az álom. Annyira megijesztett… Már nem voltam biztos benne, hogy csak a képzeletemben történt meg…
A város felé vettem az irányt, zaklatottságomban fel sem tűnt, hogy a megszokott éji zajokon kívül is mintha hallanék valamit a környezetemből…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Visszatérés
~Dana Wine~
Meleg őszi napsugarak szűrődtek be a sötét függöny alatt a szobába, mikor felébredtem. A fényből ítélve még javában benne járhattunk a délutánban. Miután kinyitottam a szemem, beletelt pár percbe, amíg teljesen összeraktam a képet. Meglepődtem, mennyire nem emlékszem reggelről az engem körülvevő helyiségre. Nyújtóztam egyet, majd csendben szitkozódtam, amiért ruhában aludtam el, csak a cipőmet rúgtam le elalvás előtt, és most kissé gyűröttek lettek a ruháim. Jó lett volna fürdeni egyet. Felkeltem, és körülnéztem. Nagy, kényelmes szoba volt, a berendezés alapján George-é lehetett. De őt nem láttam semerre. Viszont, mintha csak a gondolataimban olvasott volna előre is, az ágy mellett törülköző meg orchideaillatú tusfürdő volt kikészítve. Pont olyan, mint a sajátom. Ezt meg honnan tudhatta? Így hát úgy döntöttem, elmegyek mosakodni. A fürdő közvetlenül ebből a szobából nyílt, így nem kellett keresgélnem. Negyed óra múlva frissen és virágillatúan lépem ki a fürdőből. George éppen akkor lépett be az ajtón, és mosolyogva üdvözölt. El se hiszem, hogy egy embernek ébredés után nem sokkal is ilyen szép lehet az arca. Kicsit elpirultam, mikor rájöttem, hogy percek óta az arcát bámulom, ő meg elnevette magát rajtam, de olyan aranyosan, hogy nem tudtam rá haragudni. Azért még megpróbálkoztam egy sértődött arckifejezéssel, de az is eltűnt teljesen, mikor George megcsókolt. Megint olyan érzésem volt, mintha az egész világ elpárolgott volna körülem, és csak ő létezne, meg ez a leírhatatlanul szép pillanat. Hosszan csókolóztunk a nappali fényben, amit a függöny épp csak annyira fogott vissza, hogy már nem tudta égetni a bőrömet. Imádtam a napfényt, épp azért, mert olyan ritkán láttam. Szinte öntudatlanul léptem hátra, és dőltem le az ágyra, húzva magammal George-ot is, közben egy pillanatra sem engedve eltávolodni egymástól ajkainkat. Annyira különös, a rövid idő alatt, mióta a fiút ismertem, új érzelmek millióit ismertem meg. Mint ebben a pillanatban is… csak azt éreztem, hogy szeretem őt, és teljesen az övé akarok lenni.
Kézenfogva léptünk ki az ajtón, az immár teljes esti sötétségbe. Visszasétáltunk a kastély felé, az erdő szélénél elbúcsúztunk egymástól, majd miután megbeszéltük a következő találkozót, én elindultam az erdő felé, ő meg vissza a városba. Ráérősen haladtam a kastély felé, még korán volt. Beosontam az oldalsó ajtón, és pár perc múlva a szobánkban voltam, ahonnan Charlotte épp akkor készült indulni, de mikor összetalálkoztunk, visszacsukta az ajtót, és kifaggatott, hol voltam. Úgy tűnt, aggódott értem, kicsit bűntudatom is volt, hogy nem értesítettem valahogyan. Miután elmeséltem az egészet, azt mondta, nagyon örül nekünk, de nem lehetek ilyen felelőtlen, és lehetnék tekintettel másokra is. Magamban elismertem, hogy igaza van, de inkább nem szóltam semmit.
Elindultunk a földszint irányába, meglepetésemre útközben Mr. Vörös Hajzuhatag is csatlakozott hozzánk, és látványosan egymás nyakába borultak szobatársnőmmel. Ezekszerint a kastélyban is történtek dolgok, amikről lemaradtam. Charlotte és John…? Végülis illenek egymáshoz, el kellett ismernem. Úgy döntöttem, majd ha Lotte újra szól hozzám, gratulálok nekik.
Lementünk a terembe, ahol már ott volt a meglehetősen morcos arckifejezést viselő Will, és a nemkevésbé rosszkedvű Andrew, aki valahogy megkönnyebbültnek tűnt, mikor meglátott engem. Sóhajtottam, és odasétáltam hozzájuk a helyemre, miközben Charlotte és John, oda se figyelve rám, John helye felé vették az irányt.
- Sziasztok! – igyekeztem mosolyogni a két fiúra, de Will arckifejezésétől még az életkedvem is búcsút készült inteni nekem, Andrew meg egyből a hülyeségeivel kezdett traktálni. Jó, talán ő is jogosan aggódott, de azért ennyire nem kellene túlzásba vinni. Igyekeztem megnyugtatni, és csak annyit közölni vele, amennyit muszáj. Végül a csöngő és a terembe lépő tanár mentett meg. Egész órán úgy tettem, mintha figyelnék, és reméltem, hogy sikerül kitalálnom egy tervet szünetre, mielőtt kicsöngetnek. Nem bírom elviselni ilyenkor Andrew-t. De újra kiszökni kockázatos lenne. Végül arra jutottam, hogy kerítek valamilyen kifogást, és felsietek a régi könyvtár-toronyba.
Így hát a szünetet ott töltöttem. Észre se vették, hogy eltűntem. Végül leszedtem egy kisebb könyvet találomra a polcról, és elindultam visszafelé a terembe. Útközben megnéztem, mit hoztam el. Nem volt különösebben érdekes, valami régi tankönyv lehetett, tele ősi vámpírokról szóló történetekkel. Visszaértem a terembe, és ezt olvasgattam. Legalább addig se kell Andrew-t vagy Willt hallgatnom…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Válaszok
~Andrew Sword~
Ilyen sivár estét… persze, hogy lementem a terembe, és Danát nem találtam ott. Aggódtam is érte, de inkább haragudtam rá. De be kellett vallanom magamnak, hogy semmi okom nincs rá… csak a szokásos játékunk. Nem tudom, miért éreztem ezt most komolyabbnak. Megpróbáltam kifaggatni Charlotte-ot, de úgy tűnt, hidegen hagyja őt az egész ügy, feltehetőleg már hozzászokott. Vagy Danának falaz. Panaszkodtam kicsit neki, meg Willnek, de egyikük se figyelt rám hosszasan. Nem zavart. Csak azt nem tudtam, hol járhat Dana.
Nemsokára viszont kénytelen voltam befejezni problémáim megosztását, mivel hallgatóságom fele (konkrétabban Charlotte) nekiállt veszekedni Scarlettel. Látni lehetett, hogy ebből nemsok jó fog kisülni. Lotte egy pillanat alatt ráugrott Scarra, és a tanárhelyettes is pont akkor lépett be a terembe, mikor Scar a földhöz volt préselődve Lotte által, akinek viszont egy tőr volt az odlalában. Mr. Dirac ki is parancsolta mindkettőt a teremből, és ő is velük ment. Miután kimentek, még rövid ideig döbbent csend volt, majd az alapzaj visszaállt a normális szintre.
Vártam, hogy Char visszatérjen, nemsokára meg is jelent, de nem ült vissza a helyére, hanem átköltözött John mellé. Will elég dühösnek tűnt, amikor rájuk nézett, úgyhogy elkezdtem megmagyarázni neki, hogy valószínűleg rövidebb-hosszabb időn belül visszaköltözik ide.
~Dana Wine~
- Szóval – kezdte George lassan átgondolva a szavait -, bevallom, tudok rólatok. Rólad. A kastély lakóiról. Igazából véletlen az egész, hogy megtudtam, nekem semmi közöm nincs a… vámpírokhoz.
Ahogy az utolsó szót kiejtette, furcsa mosolyra húzódtak ajkai, mintha még mindig nehezen hinné el ezt az abszurd tényt. Azt hiszem, érthető részéről ez a reakció. Vámpírok… mégis ki hisz bennük?
Már csak azt nem értettem, mégis honnan tud rólunk, és valóban bízhatok-e benne. Mégiscsak gyanús egy ember, aki ismeri a titkunkat.
- Tudod… - mintha csak belelátott volna a fejembe, úgy szólalt meg újból – ezt nem akartam elmesélni, de szeretném, ha bíznál bennem. Ismertem egy lányt – hangjában árnyalatnyi szomorúságot véltem felfedezni -, nem akarom az egész történetünket elmesélni… A barátnőm volt. De egyszer egy vámpír kényszerrel megitatta a véréből… Ő elmesélt nekem mindent. Furcsa képességei lettek. Nem tudott mihez kezdeni. Egyszer valahogyan elkísértem a kastélyotokhoz, mert felmerült benne, hogy odaköltözik. Végül elutazott… egy hasonló helyre, mint ez a kastély, külföldre.
Átöleltem. Erre igazán nem tudtam mit mondani. Szerettem volna többet tudni arról a lányról, de sikerült visszafogni magamat, és nem kérdezősködni. Valami furcsa, emelkedettebb szerelmet éreztem George iránt abban a pillanatban. Nehéz lenne megmagyarázni. Mintha én egyáltalán nem is számítanék önmagamnak. Csak ő. Az idő megállt talán akkor, mindenesetre arra eszméltem, hogy George a szemembe nézett azokkal a gyönyörűszép sötét szemeivel.
- Értem – motyogtam önkéntelenül is. Majd hozzátettem az első dolgot, ami eszembe jutott – Hát nem vagyunk egy hétköznapi pár.
Erre ő is elmosolyodott. Ezzel sikerült megtörni a csendet, ő megcsókolt engem, és folytattuk a beszélgetést ott, ahol abbahagytuk, mikor rosszul lettem.
Megint eltűnt az idő, és észre se vettem, csak akkor eszméltem, mikor megláttam a nap első narancsrózsaszín sugarait a város mögül felbukkanni. Megijedtem, és nem tudtam, most mit tudnék csinálni. Az erdőtől messze voltunk, tudtam, hogy képtelenség eljutnom odáig még mielőtt teljesen felkelne a nap. De meg kellett próbálnom. Épp elkezdtem átgondolni, merre lenne a leggyorsabb odáig az út, mikor George, látva az ijedtségemet, előállt azzal az ötlettel, hogy eltölthetem náluk a nappalt, ő közel lakik, és ott alhatok biztonságban, majd alkonyatkor visszaosonok a kastélyba.
Gyorsan kellett dönteni, mert már hosszú árnyékokat vetett a reggeli nap fénye. Úgy döntöttem, a legjobb megoldás tényleg ez lesz, így hát követtem a fiút, és öt percen belül hűvös árnyékban voltam. Lett egy halvány égésnyom a karomon, de szerencsére nem volt súlyos.
Mindeddig nem is éreztem, hogy mennyire erőtlen vagyok, de amint George megmutatta, hol alhatok, bezuhantam az ágyba, és elaludtam.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Andrew Sword, Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Szerelem és a rejtély
~Dana Wine~
Ilyen korán ezelőtt nem jártam a városban, még épphogy csak szürkült. Kellemesen meleg idő volt, teljes egészében a nyári estékre emlékeztetvén az embert. Vagy éppenséggel a vámpírt. Ha nem lett volna az enyhe szellő, kifejezetten melegem lett volna. Nyári hangulat tükröződött az embereken is; a napszakhoz képest rengetegen mászkáltak még az utcákon.
Lassan sétáltam, figyelmesen a körülöttem levőkre, vártam, mikor jelenik meg a fiú. És egyszercsak az illatkavalkádban figyelmes lettem a már oly jól ismert illatra… Gyorsan körbenéztem, és megláttam, majdnem közvetlenül mögöttem. Meglepetten nézett rám, én pedig megpróbáltam előszedni legelbűvölőbb mosolyomat.
Visszamosolygott. Zavaromban nem tudtam mit mondani, egyszerűen hihetetlen, milyen szépen tud mosolyogni. Megfogta a kezemet, és arrébb rángatott az út közepéről.
- Szia! – sikerült végre megszólalnom.
- Szia! – mondta ő is átkarolva engem, enyhén pirult arccal, ami nagyon édes volt, és mosolyogva, azzal a csodálatos mosolyával, hogy szinte biztos voltam benne, hogyha nem karolt volna át, ezzel tartva engem, rögtön összeestem volna. Nem hiszem el, hogy ilyen hatalma lehet egy embernek. De hát ha nem ember, mi más lehetne? De minek is gondolkozzak ezen? Miért kellett ilyen hülyeségeken törni a fejemet, miközben George elbűvölő szemeit egészen közelről csodálhattam, és miközben átölelt engem… Nem is telt bele egy egész pillanatba, hogy mindent elfelejtsek, és csak nézzem őt. S ezúttal ő csókolt meg engem. Eszembe jutott, ami nemrégen történt, de mintha évtizedek teltek volna el az óta, mikor először megéreztem a vére illatát. És a közelében újra és újra rámborult a vörös köd, de nem irányíthatatlanul, mint a vámpíroknál általában, hanem csak finoman betakarva elmémet, enyhén eltompítva érzékeimet, miközben képességeim, akárcsak az öntudatom, teljesen megmaradtak. Csupán annyi változás történt, hogy mindent távolabbinak, kissé álomszerűnek érzékeltem.
Kézenfogva elindultunk a városban. Csak sétálgattunk céltalanul, és közben beszélgettünk. Sikerült elkerülni a vámpír-témát, de nem tudtam, ez meddig lehet így. Megint órák repültek el nyomtalanul, és mire észbe kaptam, már csak az Esthajnalcsillag ragyogott az égen, a többi égitest már láthatatlanná vált, egyértelműen jelezve a pirkadat közeledtét.
Ahogy rádöbbentem a hajnal közeledtére, vagyis arra, hogy az éjnek nemsokára vége lesz, hirtelen rádöbbentem arra is, hogy nem ettem semmit több napja. És amint ez tudatosult, egyik pillanatról a másikra jóval gyengébbnek éreztem magamat, mint korábban. Megálltam, és leültem egy padra. George aggódó pillantást vetett rám, és nem tudtam, mit mondjak neki. Ennem kellett. De mégis hogyan? Ilyenkor már teljesen kihalt szokott lenni a város. Tudtam, hogy Andrew nem fog adni a véréből, és ez elég érthető is. Kérjem meg George-ot? Nem akartam elmondani ezt az egészet neki. Átfutott az agyamon, hogy most vadászhatnék mókusokra is, és holnap majd keresek valamit. Mindenesetre azt sikerült elhatároznom, hogy a mellettem ülő fiúnak semmit se mondok. Épp a megfelelő szavakat keresve felé fordítottam az arcomat, de nem tudtam megszólalni, csak egyetlen pillanatig néztem a szemébe, és ő, mint aki mindent tud, odatartotta a csuklóját az arcom elé.
- Mi van?!?!?! – hallottam kiabálni tulajdon hangomat a fejemben.
- Figyelj, Dana, ne lepődj meg ennyire… és ne is félj tőlem. – kezdte George, elképedt arckifejezésemet látva, majd hozzátette - Majd elmagyarázom, de most igyál. – Úgy hangzott, mint egy parancs. Még mindig nem tudtam, mit csináljak, így hát az ösztöneimre hagyatkoztam, megfogtam a kezét, igyekeztem minél kisebb sebet ejteni rajta, és ittam belőle néhány csepp vért. Furcsa, de most egyáltalán nem éreztem a vörös ködöt, ugyanolyan érzés volt a vérét inni, mintha nem is ő lenne. Elengedtem a kezét, és ránéztem megint.
- Köszönöm - mondtam -, tényleg köszönöm, de mostmár elmagyarázhatnád...
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Fordulópont
~Dana Wine~
Kellemesen meleg, koraőszi éjszaka volt. A tiszta időben a hold hűvös fénye még a városi narancsszínű lámpafény mellett is látszott. Most néztem meg először rendesen a fiú arcát. Szép arca volt… nem is tudnék rá mást mondani. A szemei pedig… gyönyörűek, pedig a kékszemű fiúkat szeretem, és az ő szemei sötétbarnák voltak. Kicsit hosszú haja volt, és nagyon jól állt neki. Pedig azt se szeretem általában, ha egy fiúnak hosszú haja van. Nem értettem ezt az egészet igazából. George egyáltalán nem hasonlított az ideálomra. És mégis sikerült megbabonáznia. De nem csak ez nem stimmelt vele. Miért jött el velem sétálni? Nagyon elkalandozhattam, mert körbenéztem, és már azt sem tudtam, hol vagyunk, időközben valahogy továbbhaladtunk a városnak az erdőtől távolabbi részei felé, és erre ritkábban szoktam járni.
- Nos? – kérdeztem, de csak kérdő pillantással válaszolt, így hát mosolyogva hozzátettem – Ki vagy te? Már azon kívül, hogy George… És mit tudsz rólam?
Kíváncsi voltam… de igyekeztem palástolni. Egyetlen másodpercig gyanakvó pillantással méregetett, majd ő is elmosolyodott.
- Mégis mire vagy kíváncsi? Hogy miért mászkálok az éjszaka közepén egy ismeretlen lánnyal? Ezt például én sem tudom… Hogy mit csinálok nappal? Ugyanazt, mint bárki más… De úgy érzem, te érdekesebbeket tudnál mesélni erről… vagy nem?
Hirtelen nem is tudtam, hogy meglepődjek, vagy megijedjek… úgyhogy egyszerűen csak le voltam nyűgözve. Ugyanakkor zavart, hogy így sikerült kitérnie bármiféle válaszadás elől. Úgy döntöttem, egyelőre nem mondok neki semmit, inkább elkezdtem faggatni, ezúttal konkrét kérdésekkel, amikre nagyrészt válaszolt is. Megtudtam, hogy 17 éves, amin majdnem annyira meglepődtem, mint amennyire ő találta volna meglepőnek az én koromat. Idősebbnek hittem… Továbbá azt is elmondta, hogy iskolába jár, és sokszor kijár a városba este, és csodálkozik, hogy velem mindig csak éjjel fut össze. Ezután már nem hagyta, hogy tovább kérdezősködjek, ő kezdett el engem faggatni. Igyekeztem kitérő válaszokat adni, persze, észrevette, de nem erősködött sokáig, ha valamit nem akartam elmondani.
A faggatózásból végülis kellemes beszélgetés kerekedett, valószínűleg órák óta sétáltunk már, amikor hirtelen ráeszméltem, hogy a csillagok mind eltűntek az égről, és vészesen közeledik a hajnal. Az órámra pillantottam, és sietve azt mondtam, hogy már otthon kellene lennem, és elsiettem. Vagyis elsiettem volna, de pár lépés után megálltam, visszamentem hozzá, és megkérdeztem, akar-e találkozni este megint. Bólintott, én meg, mintha öntudatlanul cselekedtem volna, közelebb léptem hozzá, és megcsókoltam. Egy egészen hosszú pillanatig olyan volt, mintha minden megszűnt volna körülöttem. Aztán visszacsöppentem a valóságba, eltűnt a vörös köd is, újra láttam George arcát egészen közel az én arcomhoz, láttam azt a halvány mosolyát, ami annyi mindent mondott egyszerre… annyi mindent, hogy képtelenség megérteni, nekem sem sikerült… egyelőre.
Távolabb léptem, mondtam, hol fogom várni, aztán ténylegesen elsiettem. Szerencsére egész közel voltunk az erdőhöz, tíz perc alatt sikerült beérnem a fák alatti homályba, és visszasiettem a kastélyba.
Már majdnem mindenütt csend volt, de mikor beléptem a szobánk ajtaján, Charlotte még ébren volt, sőt rám várt Andrew is. Ha élek, biztosan elsápadtam volna annak tudatában, milyen kínos beszélgetés következik most – körülbelül ezredjére.
~Andrew Sword~
Szóval Dana elrohant. Nem tudtam, hová mehetett, de aggódtam… Úgy döntöttem, hogy otthagyom Charlotte-ot, és utánamegyek. Lotténak persze azt mondtam, enni akarok valamit. Nem valószínű, hogy elhitte. De ez zavart legkevésbé. Dana olyan furán viselkedik néha.
Elindultam hát arrafelé, amerre őt láttam menni. Nagyon gyorsan eltűnt, mert sehol nem volt a közelben. Vagy egy órát mászkáltam, azután megálltam, és azon gondolkodtam, most mit csináljak. Folytathatom a keresést, de merre? Vagy haza is mehetnék akár. Körülnéztem, már semerre nem voltak emberek az utcákon. Végülis úgy döntöttem, visszaindulok a kastély felé, hátha már ott vannak, vagy út közben összefutunk. Lassan tettem meg az utat visszafelé, közben erősen figyeltem, hátha meglátom Danát, Charlotte-ot, vagy esetleg Willt. De nem láttam egyiküket se, se bárki mást.
A kastélyba a szokott oldalajtón surrantam vissza, szerencsére nem vett észre senki se. Körülnéztem, merre lehetnek a lányok, de sehol nem találtam őket, így hát felmentem, és bekopogtam a szobájuk ajtaján. Vártam kicsit, de senki nem nyitott ajtót, ami gyanúsnak tűnt, mivel már kezdett pirkadni. Épp fordultam volna vissza, mikor egyszercsak megjelent Charlotte. Örültem, hogy végre látok valakit, de kicsit aggódni is kezdtem, mert Dana nem volt vele. Kérdőn nézett rám, de mondtam, hogy nem láttam azóta a barátnőmet, mire mondta, hogy ő sem. Elhatároztam, hogy megvárom itt, így hát Lotte beengedett, én meg leültem a fotelbe közvetlenül az ablak mellett. Már sárgás napsugarak kezdtek beszűrődni a sötét függönyök alatt a szobába, én meg egyre jobban aggódtam. Végre valahára Dana is megjelent az ajtóban, és mintha ijedt arcot vágott volna, mikor meglátott engem.
~Dana Wine~
- Hol voltál eddig? – kérdezte Andrew. Nem tudtam mit felelni hirtelen. Végül úgy döntöttem, elmondom az egészet. De nem akartam Char előtt… vele külön beszélek. Valószínűleg meghallotta a gondolatomat (pedig nem is volt szándékos), mert kiment a szobából. Andrew közben odalépett hozzám, és részben kérdő, részben aggódó tekintettel figyelt. Remegett a kezem. Vajon mitől tud a vámpírok keze remegni?
A szemébe néztem. Nekiálltam mesélni. A múltkori vadászattól kezdve egészen a mai találkozásig, és a csókig bezárólag mindent elmondtam. Nem volt könnyű, még akkor sem, ha Andrew-val már meg sem tudnánk mondani, hányszor szakítottunk… hol jártunk, hol nem.
A végére érve ő csak lassan bólintott, nem rendezett jelenetet… úgy tűnt, kicsit bosszús, de el fog múlni. Még megölelt, majd otthagyott.
Amint kilépett a szobából, szinte azonnal újra nyílt az ajtó, és megjelent Lotte. Kérdőleg nézett rám, de tájékozottnak tűnt. Egy része valószínűleg ordított a gondolataimból, Charlotte meg ismert már engem. Bár most meglepődött rajtam… ha nem is az újabb szakításon, de azon, hogy szerelmes vagyok.
Nem beszéltünk sokat, már késő volt, így hát aludni mentünk.
Este már napnyugtakor felkeltem, és lelkesen láttam neki a készülődésnek. Charlotte-nak előző este nem említettem, hogy ma nem szándékozom bemenni órákra, így hát csak most tudta meg, mikor felkelt ő is. Megkértem, ne áruljon el. Azt ígérte, számíthatok rá.
Ilyen korán kockázatosabb volt kiszökni, mint később, ezért inkább átváltoztam, és kirepültem az ablakon. Percek alatt a város szélén voltam, azután odasétáltam a megbeszélt helyre. Jóval korábban érkeztem, George még nem volt ott.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Andrew Sword, Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Újra tilosban...
Hangtalanul végigszaladtunk a folyosón, a szokott hátsó kijárat felé. Odakint aztán megálltunk tanácskozni, végülis merrefelé menjünk. Andrew javasolta, hogy menjünk a városba, mire önkéntelenül is dobbant volna egy nagyot a szívem, ha még éltem volna.
- Rendben – mondtam – végülis ott kisebb valószínűséggel futunk össze Blanche-sal.
Charlotte épp mondani akart valamit, amikor hirtelen lépteket hallottunk bentről, majd a résnyire nyitott kapun belesve megpillantottuk Willt, így hát úgy döntöttünk, minél hamarabb továbbállunk, és futva elindultunk a fák felé. Mikor távolabb értünk, kicsit lassítottunk, és igyekeztünk minél csendesebben haladni. Nem mertünk megszólalni, amíg ki nem értünk a városba.
Itt aztán továbbmentünk még kicsit, majd leültünk egy padra. Elsőként Charlotte szólalt meg.
- Követett – mondta -, biztos vagyok benne. Mit akar tőlem?
Átkaroltam a vállát, és igyekeztem megnyugtatni, közben erősen kémlelve a lámpafénytől védett, árnyas helyeket. Én sem értettem… mit akarhat? Nem hittem, hogy bántani akarná Lottét, de akkor miért nem hagyta békén?
S hirtelen ismerős illatot éreztem a levegőben… vörösbor és vihar illata… egy csapásra elfelejtettem Willt, abban a percben már nem tudott érdekelni, mit akar és ki ő. Andrew látta rajtam a változást valószínűleg, mert kérdőn rámnézett. Sietve azt mondtam, hogy muszáj ennem, megkérdeztem Charlotte-ot, nem baj-e, ha otthagyom Andrew-val, és amint intett, hogy nem, elrohantam az illat irányába.
Nem tudom, mi hajtott, de úgy éreztem, látnom kell őt. Még nem járt messze, befordultam a sarkon, és már láttam is. Utánasiettem, hamar utolértem, de ő csak akkor vett észre, mikor már mellette sétáltam. Rámnézett, az arca döbbenetet tükrözött. Ezek szerint emlékszik… bár lehet, hogy csak álomnak hitte. Elvégre ki hinné el, hogy egy vámpír csak úgy odasétál hozzá, és iszik a véréből, aztán eltűnik…
Hogy őszinte legyek, én nehezen ismertem volna fel, ha nem lett volna ennyire különleges az illata. A szemébe néztem, abba a fényes, sötét, titkolózó szempárba. Igen, már a múltkor is magával ragadott ez a különös tűz a tekintetében… De miért nem látok tisztán a fejébe? Mintha ő is pajzzsal védené a gondolatait. Azon is csodálkoztam, miért nem próbál meg elmenekülni előlem. Nem telt sok időbe rájönnöm, hogy ő a legizgalmasabb ember a városban. És csak remélni tudtam, hogy Andrew nem hallja a gondolataimat.
Hosszú időnek tűnt, amíg egymás szemébe néztünk, de nem tudnám megmondani, a valóságban mennyi idő telt el közben. Most megállapítottam, hogy a fiú kifejezetten helyes, bár ez valahogy nem volt szembeötlő elsőre. Végülis ő volt az, aki előbb megszólalt.
- Ki vagy te? - kérdezte
- Dana – válaszoltam nyugodt derűvel. Úgy döntöttem, nem mondok többet, amíg nem kérdezi. Mikor látta, hogy nem áll szándékomban válaszolni, kissé zavarba jött, bár jól leplezte. Egy pillanatra elgondolkodott, mielőtt megszólalt volna.
- George. Örvendek. – Tekintete kihívóan megvillant. Úgy tűnt, nem fog tovább kérdezősködni.
- Sétálunk? – kérdeztem - Gyönyörű az éjszaka…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Kérdések
~Dana Wine~Charlotte-ot becipelték Blanche szobájába, ahol a tanárnő őrködött felette. Mi kint várakoztunk. Szerencsére Lotte hamar felébredt, és mi mind bemehettünk hozzá. Nem tudom hogy csinálja ezt, hogy mindig középpontba kerül… Végre minden kezdett lenyugodni, erre elájul. Egyébként… lassan hajnalodik. Nem akarom a napot Blanche-nál tölteni. Remélem visszaérünk időben.
Char rámnézett. Már hallottam is a fejemben a gondolatait, szédítő sebességgel magyarázott nekem. Nem tudja, mitől ájult el, csak valamilyen kék villanásra emlékszik. Mikor ezt „mondta”, Blanche, aki eddig minket nézett, hirtelen Will felé fordította a fejét. Will…? Kék villanás… Ez egyre furcsább. Mit csinált Will? Hogyan ájult el tőle Charlotte, úgy, hogy semmit nem vettünk észre? Ezek a kérdések mind egyszerre foglalkoztattak, mikor Blanche végre kijelentette, hogy hazamehetünk. Úgy tűnt, lemond a büntetésünkről is, csak hagyjuk végre nyugton. Így hát elindultunk haza.
Az úton a kastélyig Charlotte azon gondolkozott, mi történhetett, hallottam távolról, nem tudtam, és nem akartam odafigyelni rá. A néhány órával korábbi kis vadászaton törtem a fejem. Valamiért nem tudtam elfelejteni a fiút. Úgy döntöttem, most nem is próbálom meg kiverni a fejemből, hanem amíg visszaérünk, az úton átengedem magam a kellemes merengésnek. Szerencsére nem kellett félnem attól, hogy bárki is beleolvas a gondolataimba, mindenki el volt foglalva a sajátjaival. Engem akkor valahogy nem érdekelt a kis kitérő Blanche-éknál. Lopva oldalrapillantottam Andrew-ra, de úgy tűnt, ő sem figyel rám most. Nagyon töprengő arckifejezéssel haladt mellettem. Önkéntelenül elmosolyodtam. Andrew varázslatos módon mindig képes volt úgy tenni, mintha erősen gondolkozna valamin, mikor elbambul.
A kastélyba nagyon hamar visszaértünk, elindultunk felfelé a szobáinkba, mivel már nagyon közel volt a reggel. Az első emelten elköszöntünk Willtől, aki egy számomra értelmezhetetlen pillantással Charlotte-ra nézett, és Andrew-tól. Ezután újra végig kellett sétálnom a csigalépcsőn magassarkú cipőben, de végre visszaértünk a szobánkba. Amint Lotte becsukta az ajtót maga mögött, elkezdte magyarázni a Willel kapcsolatos feltevéseit. Egy ideig figyeltem, de aztán észre se vettem, és képzeletben megint a városban jártam… Álmodozásomnak és a beszélgetésnek az vetett véget, hogy a nem túl jól sötétítő függönyökön keresztül a nap első sugarai rózsaszínesre festették a padlót. Úgy döntöttünk, jobb, ha most megyünk aludni, és este az első dolgunk lesz új függönyt szerezni.
A rövid őszi nap után ismét felkeltünk, a szokásos bonyodalmakkal, de sikerült összeszedni önmagunkat, és végre elkészülnünk. Előző esti elhatározásunkra való tekintettel először is a toronyszobák felé indultunk el, és reméltük, hogy nem fogunk eltévedni. De sikeresen megtaláltuk a keresett tornyot, és felmentünk, és szerencsére nem is futottunk össze útközben senkivel. Igazából nem tudom, mire is használták ezt a tornyot, valószínűleg semmire. Mindenesetre itt sok ablak volt, és persze mindegyiken volt függöny, csak nekünk nem jutott normális. Leszedtünk két vastag kék bársonyfüggönyt, szerencsére nem volt nehéz, és visszamentünk velük a szobánkba.
Miután felraktuk őket a helyükre, reméltük, mostmár nem fog besütni a nap az ablakon nappal sem, és elindultunk le, a földszint felé. A kastély már üresnek tűnt, azt hittük mi leszünk az egyetlen késők, de a terembe lépve látnunk kellett, hogy bizony a hátsó padban is üres Scarlet és Jeremi helye. De a tanár már bent volt, ezúttal nem Blanche, és jól letolt minket, amiért késtünk, így kénytelenek voltunk leülni a helyünkre. Azért Andrew-t még megkérdeztem gondolatban, de ő sem tudott semmit róluk. Előrefordultam. Vajon Lotte hogy bírja most Will közelségét? Úgy döntöttem, jobb, ha figyelem őket.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Éjjeli vadászat
Lotte úgy nézett ki, egyre kevésbé van tudatánál, majd nekiesett Scar torkának. Erős vérszag terjengett a levegőben, meglepődtem, hogy vaníliaillatot is érzek benne… valahogy fejben nem tudtam összepárosítani a vér gazdájával. A szag engem nem vonzott, de elbódított kicsit. Próbáltam megakadályozni barátnőmet, de nem sikerült arrébb rángatnom, sokkal erősebb volt nálam, a karomat csak egy legyintéssel félre tudta lökni. Szerencsénkre ekkor futva megjelent Jeremi a másik folyosó irányából, és egy rántással leszedte Charlotte-ot Scarletről. Scar ebben a pillanatban a földre rogyott.
Most vettem csak észre a folyosón összegyűlt hatalmas tömeget, úgy tűnik az egész kastély idejött bámészkodni. De volt is mit nézelődniük, mert Jeremi és Lotte összeverekedett, de úgy, hogy komolyan aggódtam értük. Esélyem se lett volna szétválasztani őket, de szerencsére megint megérkezett a felmentősereg, ezúttal Blanche személyében, akinek gyorsan sikerült közbeavatkoznia. Jeremit a földre, Charlotte-ot pedig a falnak lökte, akit mostmár sikerült elkapnom, és visszatartanom. Blanche mondott néhány szót a fiúnak, ezalatt Lotte is nagyjából lenyugodott, és elengedhettem végre.
Mire körülnéztem, a tömeg nagyrésze már eltűnt, csak kevesen maradtak ott kíváncsian bámészkova. Most vettem csak észre, hogy ott van Iason is, és segít összeszedni Scarletet, majd elindul előre az ájult lánnyal. Nem sokkal utánuk ment Blanche, Jeremivel és Charlotte-tal, gyanakvó pillantásokat vetve mindkettőjükre.
Úgy nézett ki, magamra hagytak. Most néztem körül először, azt vizslatva, ki van még ott a folyosón rajtam kívül. Már nem voltak sokan, a legtöbben visszamentek az osztályterembe. Közvetlenül mellettem ácsorgott Andrew, mögötte néhány lány, akik felé küldtem egy gyilkos pillantást, mire követték a többség példáját, és eltűntek a teremajtó irányában.
Így már csak Will maradt ott rajtunk kívül, akire ránéztem kérdőn, de úgy tűnt, nem veszi a lapot. Megkérdezte, mi nem jövünk-e vissza. Válasz helyett inkább ránéztem Andrew-ra, és még ki sem mondtam a kérdést, ő máris bólintott egyet, „Menjünk!”, mondta. Igyekeztem legangyalibb mosolyomat felölteni, mikor Willre néztem, és közöltem vele, hogy menjen vissza nyugodtan a terembe, mi kimegyünk. Megvonta a vállát, és elindult. Meglepődtem, hogy nem a terem felé megy, hanem követ minket a kastély oldalsó kijárata felé. De miután kiléptünk a szabadba, ő elköszönt. Ez a srác direkt keresi a veszélyt? Rászóltam, hogy azért legyen óvatos, aztán Andrew-val elindultunk a város felé.
Az út az erdőn keresztül vitt, szép csillagfényes éjszaka volt, a levegő pedig még szinte nyáriasan meleg. Mikor Will látótávolságon kívül került, átváltoztam. Nem tudom, mi dönti el, hogy egy vámpír milyen állattá tud válni, erre még egyikünk se tudott rájönni. Mindenesetre én fecskévé tudtam átváltozni. Éreztem, ahogy az enyhe szellő simogatja a szárnyaimat, szerettem madár lenni. Alacsonyan repültem, mert Andrew nem tudott repülni, ő macskává tudott átváltozni. Szóval így vágtunk át az erdőn, állatalakban, Andrew szaladt, én mellette repültem, majd a városhoz közeledve újra felvettük emberi formánkat.
Meglepő, hogy még ilyenkor is van élet a városban, már elmúlt éjfél, és még mindig mászkáltak emberek az utcán. Andrew-val kézenfogva elindultunk, az volt a tervem, hogy enni is kellene még ma, elvégre két ember is lesz körülöttünk, és hát nem árt az óvatosság.
Sétáltunk több, mint egy órát, nézelődtünk, már jó messze voltunk az erdőtől és a kastélytól, és mindketten elkezdtünk nézelődni lehetséges áldozatok után. Andrew elég hamar talált is egyet, elengedte a kezem, rám kacsintott, és elindult utána. Ezután nekem is sietnem kellett a kereséssel, csak ekkor vettem észre, hogy már csupán néhány óránk van pirkadatig. Erősen bámészkodtam, de csak nagyobb csoportokat láttam, amikor, mintha a semmiből került volna elő, nekem jött egy fiú. Nem sokkal lehetett idősebb, mint én (vagyis igazából jóval fiatalabb volt, persze ő ezt nem tudta), egy fejjel magasabb volt nálam, és csillogó sötét szemei voltak. Másra nem is emlékszem az arcából, a szemei teljesen megigéztek.
- Bocsi – mondta, majd indult volna tovább, de megragadtam a karját, mire visszafordult.
Hihetetlenül jó illata volt. A sötétvörös köd lassacskán ellepte az agyamat. Ez nem jellemző rám… Olyan homályos lett minden. Még a karját fogtam, és egymás szemébe néztünk… Elengedtem őt, és odalépett hozzám… A tekintete, az illata… (Most ki is vadászik a másikra…?) Hozzásimultam, és mintha átkarolt volna… A bőre forró volt… Apró sebet ejtettem a nyakán… Vörösbor- és viharillat, könnyű tiszta és nehéz fűszeres illatok egyszerre… A vére illatát nem lehet teljesen pontosan jellemezni, rengeteg különböző dolgot éreztem benne egyszerre, és így együtt elképzelhetetlenül csábító volt számomra. Az íze ugyanilyen volt, csak ittam a vérét hosszú másodperceken keresztül… Távolodtam tőle…
Nem emlékszem tulajdonképpen mi is történt ezután. Mire a vörös köd szétoszlott, és megint tisztán érzékeltem a külvilágot, már majdnem elértem az erdő szélét. Andrew még nem volt ott, ezek szerint nem telhetett el olyan sok idő. Leültem egy padra, és megpróbáltam felidézni az elmúlt eseményeket. De nem sikerült, csak homályos képeket tudtam előhozni az emlékezetemből.
Merengésemből arra ocsúdtam föl, hogy Andrew lép oda hozzám. Kicsit furcsán nézett rám, talán látszott rajtam a zavarodottság. De nem faggatózott.
- Mehetünk? – kérdezte.
Bólintottam. Beléptünk a fák közé, és amint az emberek már nem láthattak, átalakultunk, és visszaszaladtunk/repültünk a kastélyhoz.
Will még mindig kint ácsorgott, éppen cigizett, jobbnak láttuk, ha visszaalakulunk emberré, még mielőtt meglátna. Bizonytalanok voltunk, mennyit tudhat.
Úgy saccoltam, már kevesebb, mint egy óránk lehet napkeltéig, a többiek már biztosan szétszéledtek a kastélyban. Épp be akartunk lépni az oldalajtón Will mellett, mikor ismerős léptek kopogása ütötte meg a fülünket.
- Ti meg mégis mit kerestek idekint? – kérdezte Blanche – Tudjátok, hogy tilos a kastélyon kívül mászkálnotok. Kövessetek! – mondta végül, és mi elindultunk utána mindhárman.
A saját háza felé mentünk, majd mikor odaértünk, kiderült, hogy Charlotte és Jeremi még mindig ott van. Odamentünk hozzájuk, röviden tájékoztattak mindenről, ami azóta történt, hogy otthagytak minket, majd nemsokára megjelent Scarlet is. Gyorsan körbenézett, majd odalépett Jeremihez. Arcán értetlenség tükröződött. Valóban, én sem értettem teljesen az egész helyzetet, amibe csöppentünk éppenséggel. Próbáltam beleolvasni Blanche gondolataiba, de sajnos túl jól tudta titkolni azokat, így csak reménykedhettem, hogy előbb-utóbb megosztja velünk őket.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Átlagos tanóra?
~Dana Wine~
Csengetéskor leültünk a helyünkre, Charlotte hátrafordult beszélgetni, de közben megjelent az ajtóban Blanche. Az óra szokásosan érdekfeszítő volt. Unalmamban elkezdtem játszani a hatalmammal. Tudom, nem szép dolog… de szórakoztató. Rávettem Andrew-t, hogy végre fejezze be az új lány bámulását, Willt meg arra akartam, hogy kezdjen beszélgetni Lotte-tal. De valahogy ellenállt. Tudom, hogy még nincs nagy erőm, de azért el kell ismerni, furcsa, hogy egy egyszerű halandónak ne tudjak parancsolni. Meg egyébként is… mit keres itt ez a fiú? Tényleg nem tudja, kik vagyunk? És ha így van, miért akart ide jönni? Ennyire nem lehet naiv.
Úgy döntöttem, inkább visszamászok Andrew agyába, amikor kopogtak, és kihívták Blanche-ot. Eddig nem tűnt fel, csak most vettem észre, hogy Charlotte nagyon furcsán viselkedik. De az emberfiú is… Rájuk pillantottam, barátnőm épp erősen próbált küzdeni a kísértés ellen, Will meg mintha élvezte volna a helyzetet. Onnantól kezdve, hogy rájuk néztem, fél perc se telt el, és Lotte fogai vészesen közelítettek a fiú csuklójához. Próbáltam rászólni, de nem sikerült. Még hogy ő beleeszik az új srácba én meg nem? Ezt nem gondolhatta komolyan.
Határozottan megragadtam a kezeit, és kiszedtem közülük az erősen meglepettnek tűnő Will karját. Ebben a pillanatban Scarlet ott termett mellettem, és elkezdte Chart kifelé rángatni a teremből. Én Jeremivel együtt utánuk siettem. Mire kiértem a folyosóra, Charlotte már elkezdett magához térni. Bevágtam magam mögött a teremajtót, látva, hogy Scarletünk kiabálni készül. Lotte láthatóan nem értette, mi történt. Talán megbocsátok neki. Majd. Végülis lehet, hogy Will direkt csinálta… ki tudja.
Mindenesetre a két lánynak most nem volt sok ideje vitatkozni, mert egyszerre csak megjelent Blanche, és kérdőre vont minket. Kis ideig fürkészőn bámult ránk, de miután nem kapott választ, beterelt az osztályterembe. Ott aztán azt mondta, dolga van, és a többieket magával vitte, de nekem ott kellett maradnom az osztállyal. Nem néztem körbe a teremben, sejtettem, hogy mindenki kérdő tekintettel néz a távozók után lassan becsapódó ajtó felé vagy éppenséggel felém.
Inkább ránéztem Andrew-ra, és épp azon gondolkoztam, hogy kiszökhetnénk, mielőtt a Blanche által ígért helyettes tanár megérkezik. Azonban, mielőtt megkérdezhettem volna tőle, egy kis fekete cetli repült a kezembe, amiben Lotte arra kért, menjek ki hozzá. Így hát szó nélkül felkeltem, és kisétáltam a teremből.
Miután becsuktam magam mögött az ajtót, Charlotte ugrott oda hozzám. Gyorsan jelezte, hogy maradjak csendben, a folyosó végéről beszélgetésfoszlányok hallatszottak, de sajnos semmi konkrétat nem értettünk meg belőlük. Ezek szerint Scar és Jeremi itt vannak nem messze. De hol van Blanche? Suttogva feltettem ezt a kérdést barátnőmnek is, mire ő azt mondta, hogy utánuk indult. Lehet, hogy rossz felé kanyarodtak el? Talán utánuk kellene menni. Azért ez egy elég nagy épület…
Lotte, mintha csak meghallotta volna a gondolataimat (talán meg is hallotta), bólintott, és elindult a beszélgetés hangjainak irányába. Útközben rájöttünk, hogy tényleg rossz irányba mentek, de nem tévedtek el nagyon. Ahogy közeledtünk hozzájuk, egyszercsak abbamaradt a beszélgetés. Megijedtünk, és sietni kezdtünk.
A tanárival szomszédos folyosón botlottunk bele Scarletbe, de egyedül volt, ami aggasztani kezdett.
- Hát Jeremit hol hagytad? – kérdeztem tőle.
Nagyon dühös pillantást engedett felém, de nem válaszolt.
- Meg kéne keresni Mle Blanche-ot – folytattam - Biztos feltűnt neki a hiányotok…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Merengés és pillanatok
~Dana Wine~
Elmerengve bámultam magam elé, igazából észre se vettem, hogy pont Will tarkója az, ami a látószögembe esik. Bár tény, hogy részben ő is ott mászkált a fejemben. Azon gondolkodtam, mennyiben változtatná meg az „életünket”, ha Charlotte-tal összejönnének… Talán nem lenne sok minden másként akkor se. De azért mégiscsak egy emberfiú... Na és mitől féltem? Nem szoktam csak úgy nekirontani embereknek. A vérszívásra sosem tekintettem úgy, mint kellemetlen szükségszerűségre, ahogyan az ember a menzakajára szokott. Sokkal inkább tartottam olyasminek, mint az emberek egy ritka lakomát. Hát igen… be kell valljam, Will igazi ínyencfalatnak tűnt.
Nem ittam akárki véréből. És ez tette igazán érdekessé. Nem szerettem megölni az embereket. De imádtam játszani velük. Nem mondanám, hogy kínoztam őket. Általában ők is szívesen vettek részt a játékban. Ha egy vámpír megharap, nem fáj annyira, mint hinnénk. Persze vámpírrá válni, vagy éppen meghalni már más tészta. De a harapás önmagában inkább egy furcsa, semmihez sem hasonlítható érzés.
Éreztem Andrew tekintetét magamon, tudtam miért, tudtam, hogy ő is belelát a fejembe valamilyen szinten, de szerencsére nem túlzottan még. Ránéztem, majd könnyeden elmosolyodtam, és ráhajtottam a fejem a vállára.
A pár másodperces idillt az törte meg, hogy egyszerre csak Blanche hirtelen rászólt Scarletre és Jeremire. Erre mind egyszerre fordultunk hátra. Úgy nézett ki, mintha Scarlet épp megpróbálta volna megcsókolni a vámpírfiút. Jeremi is ezt mondta Blanche-nak, aki közben hátrasétált a padjukhoz. Nem értem ezt a kettőt. Nem úgy viselkednek, mint bárki más az engem körülvevők közül. Van bennük valami érthetetlen és… nos, talán a legtöbbek számára vonzó.
A közjáték hátralevő részére nem figyeltem, mert ezeken filóztam, meg azon, hogy vajon Jeremi miért rugdossa Scarletet ilyen gyakran. Egész aranyosak. Bár ne lennének ilyen félelmetesek.
Az óra hátralevő részében is hátrasandítottam néha a vállam fölött. Aztán előrefordultam, és bámultam magam elé, Blanche magyarázott valamit, fogalmam sincs, mit, és megint az agyamba fúrta magát a gondolat, hogy hátra kellene nézni. Muszáj volt újra és újra rájuk pillantanom. Ezt egészen addig játszottam, míg Andrew kedves, de határozott pillantással rám nem nézett, és nem tudatta velem, mennyire gyerekesnek is tart ilyenkor.
Ezután igyekeztem nyugton maradni. Az óra nagyon lassan ért csak véget, és rögtön kicsengetéskor mégegy jelenetet megcsodálhattunk, aminek Scarlet volt a központi szereplője. Sikerült a pad alá zuhannia, amivel persze az összes teremben levő figyelmét magára vonta. Valahogy úgy tűnik nekem, nem élvezi a rivaldafényt. Csak tudnám, hogy akkor hogyan csinálja ezt, hogy mindig rá figyelünk… Most is persze egyből mindenki odarohant. A barátja, Jeremi addigra kámforrá vált, úgyhogy persze Will és Andrew segítették fel. Ilyenkor le tudnám fejezni Andrew-t… nagyon utálom, mikor lányokkal jópofizik.
A kapcsolatunk elég érdekes volt, elég gyakran veszekedtünk, legtöbbször azon, hogy valamelyikünk egy másik emberrel/vámpírral kezdett flörtölni. Andrew mindig azt mondta, hogy ne csodálkozzak, nehéz engem elviselni, és hogy olyan vagyok, mint egy szőke boszorkány. Itt jegyezném meg, amit neki is mondani szoktam, nyolcadrészt boszorkány vagyok, úgyhogy nincs mit csodálkozni. De alapvetően kedveltük egymást, és mindig mindent megbocsátottunk. Csak Lotte-nak mentünk az agyára a folytonos vitáinkkal, de már ő is kezdett megszokni minket. Most is levette a tekintetét Willről, és sóhajtott egyet, mikor látta, hogy Andrew-hoz készülök először. De végülis nem vesztünk össze ezúttal, An bocsánatkérően vigyorgott, és ilyenkor túl helyes volt ahhoz, hogy nekiálljak veszekedni vele.
Mellesleg a Scarlet nevű jelenség abban a percben érdekesebbnek tűnt nála, így hát Charral a nyomomban odaléptem a lányhoz, aki, most már talpon volt, majd teljes derűt erőltettem az arcomra, és bemutatkoztam neki. Úgy vettem észre, nem túlzottan kedvel engem, de igazából nem is vártam mást. Pont olyan ellenszenves, mint látszik. Mindezek ellenére még mindig ő volt pillanatnyilag a legérdekesebb dolog a közelben, úgyhogy az elkövetkező szünetet azzal töltöttem, hogy igyekeztem minél kevesebb idő alatt minél többet megtudni róla, úgy, hogy mindenféle kérdést tettem fel neki, ami éppen eszembe jutott, nagyjából válaszolt is rájuk, de látszott, hogy félig se figyel rám igazából. A közönye kicsit zavart, nem szeretem, ha semmibe vesznek, de végülis ő csak Scarlet. Valószínűleg az eltűnt pasiját kezdte már hiányolni, akit nem láttunk a csengetés óta, és úgy látszott, a lány se tudja, hol lehet. Valószínűleg eltévedt a kastélyban…
Egy idő után sikerült megunnom a kérdezősködést is, nem derült ki semmi különösen izgalmas dolog, úgyhogy visszatértem Andrew-hoz, de előbb megkerestem a tekintetemmel Charlotte-ot, akinek úgy tűnt, a nyála is elkezd folyni pár másodpercen belül, ezért gyorsan rászóltam gondolatban, mire felocsúdott, de imádata tárgya, Will látszólag semmit sem észlelt az egészből. Közben Andrew elég messzire eltűnt, látszólag arra számított, hogy megint „szőke boszorka”-ként fogok viselkedni, de utánamentem, és megnyugtattam, hogy aggodalma alaptalan. Megbeszéltük, hogy ma éjjel még kimegyünk sétálni a városba.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Új arcok
~Dana Wine~A nap épp lemenőben volt…
- Hé, Dana! – s még mielőtt kinyithattam volna a szemeimet, egy párna vágódott a fejemhez, ami, támadóm fizikai erejére való tekintettel, nem volt annyira puha, mint képzelnénk. – Ideje felkelni! – s Charlotte (mert ő követte el az előbbi merényletet) odasétált az ablakhoz, és elhúzta a kék bársonyfüggönyöket.
Kimásztam az ágyból. Már csak egy kevés rózsaszín derengést lehetett látni az ég alján, ezenkívül majdnem teljesen sötét volt. Miközben felöltöztem, szobatársnőm emlékeztetett, hogy ma jönnek az új osztálytársak. Kíváncsi voltam már rájuk. Lotte szerint egy emberfiú is van köztük. Ez érdekes lesz… Nagy nehezen végre elkészültem, fel voltam öltözve, megmosakodva, kisminkelve, tökéletes frizurával. Még utoljára gyors pillantást vetettem a tükörképemre, majd mosolyogva léptem ki a szobából, a Charlotte-ot körülvevő sok fekete lepel nyomában. Végigsétáltunk a folyosón, majd a végén rákanyarodtunk egy csigalépcsőre, és negyed óra múlva lent is voltunk az első emeleten. Útközben megint átfutott az agyamon, hogy kár, hogy ilyen régi ez az épület, igazán tehetnének bele egy liftet, mert magas sarkú cipőben csigalépcsőzni nem egy élmény.
Az első emeleti társalgóba épp velünk egyszerre lépett be Andrew. Ahogy észrevett, rámmosolygott, majd elindult felénk. Nagyon helyes volt. Fekete szemei és sötétbarna haja éles kontrasztot alkotott porcelánfehér bőrével. Magas volt és inkább vékony, mint sportos alkatú. De nem én voltam az egyetlen, akinek tetszett. A lányok többsége kifejezetten vonzónak találta, időnként meg is gyűlt a bajuk velem.
Andrew odalépett hozzánk, jó estét kívánt, megcsókolt engem, majd immár hárman folytattuk utunkat a terem felé. Az első emeletről már szerencsére nem kell csigalépcsőzni, innen díszes, széles, kényelmes lépcső vezet le az előcsarnokba. A csigalépcső kényelmetlenségétől eltekintve egyébként szerettem ezt a kastélyt. A felsőbb szinteken mindig volt felfedeznivaló, még ennyi idő után is, ráadásul minden helyiség barátságosan és hangulatosan nézett ki. Charlotte még nálam is jobban szerette ezeket, mert ő gót volt, imádott mindent, ami sötét, vagy hátborzongató. A földszint viszont jóval fényesebb volt, és ott volt az összes közösségi helyiség, emiatt ott mindig sokan voltak, és teljesen más volt a hangulata.
Lementünk, átvágtunk a csarnokon, majd elsétáltunk a feléig egy gyertyákkal halványan világított folyosónak, ahonnan a termünk nyílt. Andrew kinyitotta az ajtót, és előretessékelt minket, majd utánunk ő is belépett. A terembe lépve fényáradat fogadott minket, úgy éreztem, kiég tőle a szemem. Sosem értettem, miért kell ennyi lámpa egy osztályterembe. Főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy nem én voltam itt az egyetlen, aki rosszul volt az erős fénytől.
Miután sikerült megszoknom azt, és újra láttam, köszöntem a többieknek, és mi hárman odasétáltunk a helyünkhöz. Leültem az asztalomra, An mellém, Lotte pedig velünk szembe, és óra kezdetéig az új diákokról beszélgettünk. Nem sokat tudtam róluk, de Charlotte (mint mindig) elég tájékozott volt. Azt mondta, hárman lesznek, köztük egy emberfiú, valamint mégegy fiú és egy lány.
Ennél több infót nem tudott már megosztani velünk, mert megjelent a tanárnő, és mögötte a három előre megjósolt jövevény. Hallottam, ahogy az előttem levő padban ülő Char lélegzete elakad, és nem volt nehéz kitalálni miért. A harmadik belépő, feltételezhetőleg az emberfiú, az összes lány tekintetét magára vonzotta, de barátnémnál külön vonzerőnek számított az is, hogy a fiú gót volt. Figyelmesebben megnéztem az arcát, szép kék szemei voltak, de nem nézett rá senkire, csak unottan bámult maga elé. A másik kettő is szép volt, de eléggé ellenszenves. Pontosabban a lány kifejezetten utálatosnak tűnt, de a fiú mintha egy kicsit barátságosabb lett volna.
Megkérték őket, hogy mutatkozzanak be, majd leültek az addig szabad helyekre. Will (az emberfiú) Lotte mellett foglalt helyet, Scarlet és Jeremi (mert így hívták a másik kettő) pedig hátramentek az utolsó padba. Így nem tudtam őket figyelni órán. De nembaj, majd szünetben…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine