Fekete és rózsaszín
S ím megérkezett a következő fejezet. Tudom, sokat kellett várnotok. Nem is kezdek el mentegetőzni, mert valószínűleg senkit nem érdekel, hogy mi a jó életet csináltam én eddig, hogy fejezetet nem is írtam (bevallom nagyon hiányzott már az írás is, de örülök, hogy Char újra feléledt a fejemben, ő is nagyon hiányzott), de ötösre végeztem, megvan az újságíró diplomám, szóval nem csak a lábamat lógattam az elmúlt időszakban. A folytatásról egyelőre semmit nem tudok mondani, igyekszem egyre többet írni most a nyáron. És amint sikerül előkaparnom Vladimirt, vele is írok fejezetet. Szóval itt a fejezet, enjoy! :)
~Charlotte Bird~
Mennyi idő telt el, mire újra feleszméltem a kábultságomból, és észrevettem, hogy Johnon kívül még itt van egy egész szoba, és a szobán kívül még megannyi vámpír élvezi a hétvégét a kastély falain belül és kívül is? Egy perc? Egy óra? Egy nap? Vagy talán egy egész hét is? Nem tudom, csak azt éreztem, hogy az érzelmeim és a remek elfoglaltság, amit éppen befejeztünk Johnnal már nem tudja elfeledtetni velem azt a szörnyű szomjúságot, amely a torkomat kaparta olyan kínzóan, és görcsösen rántotta össze a gyomrom. Hiába talál olyan jó elfoglaltságot az ember, vagyis vámpír, ami lefoglalná napokon keresztül is, a szükségletek elvonják a figyelmét. Mert bizony enni azt kell, méghozzá sürgősen, mielőtt elsorvadok, és akkor majd aligha fogok tetszeni nemhogy Johnnak, de senki másnak sem.
Vörös angyalom lágy nevetéséből és a csókból, amit a fejem búbjára adott, tudtam, hogy már megint kihallgatta a gondolataimat. Bár nem igazán szerettem, amikor ezt csinálja, elnéztem neki. Egyrészt mert én is folyton ezt csináltam vele, és az hol lenne fair, hogy én folyton hallom, mit gondol, ő pedig teljesen ki van zárva a fejemből? Másrészt mert elég szoros köztünk a kapcsolat, és főleg ilyenkor nagyon nehéz arra figyelni, hogy ne másszunk bele a másik agyába. De egészen hozzá lehet szokni a dologhoz, időnként még nagyon hasznos is tud lenni. Mikor nem kell hangosan ki mondanom, mit akarok, ő mégis teljesíti.
Mire sikerült szobán kívül tudni magunkat – mellesleg ez legalább egy órát vett igénybe –, már javában benne jártunk az éjszakában, az élet csak úgy folyt a kastélyban. Sokan arra fecsérelték a drága idejüket, hogy tanulással gyötörjék magukat. Nem értettem, miért, ennek nem sok értelmét láttam. Sem Johnnak, sem nekem nem akaródzott kartávolságnál messzebb mennünk a másiktól, szinte kényszert éreztem rá, hogy fogjam a kezét, hogy érezzem, velem van, pedig láttam, hogy ott jön mellettem. Ezzel elvetettük a vadászatot, ahhoz előbb-utóbb el kell engednünk egymást, és ezt egyikünk sem akarta. A kínzó szomjúságunkat zacskós vérrel kellett csillapítanunk. Korántsem olyan finom, mintha egy állatból táplálkoznánk, és hozzá sem mérhető egy emberhez, de megteszi. Főleg szükséghelyzetben. Erre a célra szolgált a kastély úgynevezett konyhája, bár valójában nem konyha volt, hanem egy egyszerű raktárhelyiség, ahol a zacskós vért tárolták. Külön csoportosítva a különböző fajta vért, hogy mindenki megtalálja a saját kedvencét. Volt még itt egy nagy étkezőasztal, ahova egyszerre több osztály is le tudott ülni, annyi hely volt, de már csak ketten voltunk Johnnal. Aki a zacskós vérrel táplálkozik, már evett, de vannak olyanok is, akik inkább a közeli erdőben vadásznak maguknak valami állatot, az még mindig jobb, mint ez a mirelit izé. Kivetettem a sok szekrények egyikéből két bögrét, és mindkettőt teli töltöttem. Ehhez persze kellett mindkét kezem, de nem bántam, hogy el kell engednem Johnt, mert amíg azzal foglalatoskodtam, hogy mindkettőnknek legyen reggelije, ő hátulról átölelt, és olyan dolgokat sugdosott a fülembe, amitől kis híján olyan állagom lett, mint a vérnek, amit éppen a poharakba folyattam. Kiválasztottam egy mikrót a sok közül, és iható hőmérsékletűre melegítettem a reggelit. Aztán ketten elfoglaltunk egy széket a teljesen üres teremben, és lassan elfogyasztottuk a bögréink tartalmát.
Az idő csak úgy repült, bár mi úgy éreztük, egyetlen végtelen pillanat minden, de lassan már a fél éjjel eltelt. Meg akartam keresni Danát, mert nem láttam tegnap éjjel óta, mióta kiszökött az emberbarátjához. Kicsit aggódtam már érte, talán baj érte. Pedig tudja, hogy nagyon kell vigyáznia magára, most az erdő sokkal veszélyesebb, mint általában. Elkezdtem Johnt húzni az udvar felé, de ő megállított a lépcsőn. Úgy mosolygott rám, ahogy egy kisgyerekre szokás, amikor az valami roppant egyszerű dolgot nem ért. És én valóban nem értettem. Hova akar menni és miért? Nem akartam egy másodpercre sem elengedni, és ő mégis úgy csinált, mintha most itt el akarna búcsúzni, még ha csak egy rövid időre is.
– Muszáj lesz – jelentette ki a gondolataimra. – Tudom, hogy te meg akarod keresni Danát, és egyetértek veled, keresd csak meg, bizonyosodj meg róla, hogy minden rendben van vele, de nekem most muszáj felmennem a könyvtárba.
Úgy néztem rá, ahogy egy elmeháborodottra szokás.
– A könyvtárba? Minek? Jó ég, te tanulni akarsz? Nem akadályozlak meg, ha ez minden vágyad, de szerintem ez ráér Dana-keresés után is, és tudod, segíthetnél megkeresni őt – próbáltam hatni rá, de még mindig úgy nézett rám, mintha tudnom kéne valamit, amit nem tudok.
– Emlékszel még, hogy ébresztettek fel minket? – tette fel az egyértelmű kérdést. Már hogy ne emlékeznék, hogy az az idegesítő Will ránk rontott, míg mi egymás karajiban aludtunk. De még mindig nem értettem, hogy jön ez ide. – Nos, éppen Will és Scarlet után akarok kutakodni egy kicsit. Bár gyanítom, nem lesz sok információ róluk, de az őseikről mindenképp. Ne aggódj, nem nekik akarok segíteni, sem Scarletnek, sem Willnek, de nem árt, ha utánuk nézek. Tudod, ismerd meg az ellenségedet. Vagy leendő ellenséged, egyelőre még egyiküket sem tartom annak. Még nem bántottak, nem mutatták jelét, hogy akarnának tőlünk valamit, így nem is tartom őket az ellenségeimnek – sietett a magyarázattal, mielőtt bármit is szólhattam volna. Ebből a szempontból igaza volt, kelletlenül ismertem el, de azért én mindkettőt az ellenségeim közé soroltam. Az tény, hogy egyikük sem akart komolyabban megsebesíteni – ha leszámítjuk Scarlet múltkori szurkálódását azzal a kis tőrrel –, de egyikükkel sem voltunk puszipajtások.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy tényleg muszáj lesz elválnunk Johnnal, még ha csak egy kis időre is. Engem nem túlzottan vonzott a könyvtár, még akkor is, ha nem tanulás miatt kell betévednem oda, és elsősorban inkább meg akartam találni legjobb barátnőmet. Búcsúzóul kaptam egy puszit az ajkaimra, de nem elégedtem meg ennyivel. Visszahúztam magamhoz Johnt, és szorosan öleltem, amíg vér ízű ajkait kóstoltam. Aztán ahogy sikerült egymástól elszakadnunk, úgy vettem az irányt az ajtó felé, ő pedig elindult felfelé.
Szerencsém volt, nem kellett körbejárnom az egész kastélyt, Dana ott volt az udvaron, és szerencsétlenségemre éppen Willel beszélgetett. Valami baj lehetett, de ahogy meglátott, arcáról eltűntek az aggodalom jelei, és a megkönnyebbülés vette át a helyét. Elém szalad, és mire odaért, a rosszallás maszkját vette fel.
– Te meg hol voltál? – kiáltott rám. – Már mindenhol kerestelek, és nem találtalak sehol.
– Ha mindenhol kerestél volna, megtaláltál volna – feleltem szemforgatva. Végül is, nem én voltam veszélyben, hiszen itt a kastélyon belül aligha érhetne engem halálos támadás, nekem kéne felháborodnom, amiért kiszökött a múlt éjjel. – Johnnal voltam – feleltem, pedig úgy gondoltam, ez teljesen egyértelmű.
– Felmentem a könyvtárba, mikor visszaértem, de már nem voltatok ott.
– Már mi a fészkes fenéért lettünk volna a könyvtárban? Úgy nézek ki, mint valami stréber? – kérdeztem vissza felháborodottan. Már maga a feltételezés is sértett.
– Dehogy is – legyintett Dana –, de amikor elváltunk, még oda indultatok. Mire visszaértem, már nem voltál ott, úgyhogy elmentem a szobánkba, de ott sem voltál. Gondoltam, hogy Johnnal vagy, de azért aludni csak visszajössz, de nem jöttél. És már majdnem a fél éjjel eltelt, és csak most kerülsz elő. Épp most kérdeztem Willt – mutatott a fiú felé, aki időközben legnagyobb bosszúságomra csatlakozott hozzánk –, hogy nem látott-e téged, amikor megjelentél.
– Először is, nyugodj meg, itt vagyok – igyekeztem megnyugtatni barátnőmet. – Másodszor is, végig Johnnal voltam, a szobájában. Aztán felkeltünk és reggeliztünk, ennyi történt, senki nem akart megölni. Legalábbis remélem – néztem rá Willre, ő pedig csak mosolygott azzal az idegesítő, önelégült vigyorával. Dana persze nem értette, zavarodottan kapkodta a fejét kettőnk közt.
– És sikerült valamit megtudni? Hasznos volt a könyvtárban eltöltött sok idő? – kérdezte a szőke lány, hátha így sikerül megfejtenie rejtélyt.
– Fogjuk rá, legalábbis megtudtunk pár dolgot. Majd elmesélem, ha kettesben leszünk, itt olyan fülek is hallhatják, akikre ez nem tartozik – néztem olyan csúnyán Willre, amilyen csúnyán csak tudtam.
– Még hogy nem tartozik – horkantott fel a fiú –, hiszen rólam szól az egész. Nyugodtan elmondhatod neki, nem haragszom meg rá – vigyorgott még mindig. Legszívesebben úgy képen töröltem volna. Persze pont most nem volt itt John, akinek a jelenlétére nagy szükségem lett volna. Egyrészt azért, hogy visszafogjon, amikor úgy döntök, hogy a kastély fala sokkal szebb lenne, ha Will agya alkotná rajta a mintát. Másrészt, mert ő olyankor is higgadtan tudta őt a sárba tiporni, amikor nekem már szinte a fülem is gőzölgött a visszafojtott indulattól.
– Azt mondtam, majd később – szűrtem ki a fogaim között.
– Hát jó – vont vállat a fiú –, akkor majd én – mondta széles mosollyal, majd körülnézett, nincs-e valaki a közelben – William Strom, vámpírvadász, szolgálatára – hajolt meg, és szavait olyan halkan suttogta, hogy csak én és Dana hallhattuk. Barátnőm annyira meglepődött, hogy először egy szót sem bírt kinyögni, csak tátogott, mint egy hal.
– A részleteket majd elmesélem, ha végre tényleg kettesben leszünk – feleltem, és keményen Willre néztem, mire ő csak megvonta a vállát.
– És hol a hős lovagod? – kérdezte érdeklődés színlelve a fiú, de jól tudtam, mi rejtőzik a szavai mögött.
– Nem hiszem, hogy sok közöd lenne hozzá – válaszoltam neki úgy, mintha a cipőm talpához ragadt kosszal kéne beszélgetnem. Will replikájától Dana mentett meg, és egy szőke lány, aki szemmel láthatóan új volt még a helyen, és egyértelműen felénk közeledett.
– Char, ki az ott? – kérdezte Dana a szőke lány felé nézve. Gondolom, nem várt komoly választ, hiszen tudhatta, hogy annyi halvány segédfogalmam sincs erről, mint neki. Ha új volt, nyilván senki más nem tudta, ki ő és mit keres itt.
– Fogalmam sincs, gondolom egy új lány. Nem tudtam, hogy jön ma valaki hozzánk. – Ez a válasz nem csak Danát, de még engem is meglepett. Nem hittem volna, hogy van, amiről nem tudok ebben a kastélyban, pedig úgy tűnt, van.
Mióta minden időmet Johnnal töltöttem, el is felejtettem beszerezni a legújabb pletykákat, pedig ha meghallgatom a még nálam is jobban értesült iskolatársaimat, biztos némi információval tudtam volna szolgálni bárkinek. Lehet, hogy a későbbiekben muszáj leszek egy kicsit kibújni John szájából, hogy legalább azt megtudjam, mi a helyzet a kastélyban, de ez a lehetőség cseppet sem villanyozott fel. Mindenesetre az sem volt állapot, hogy teljesen le voltam maradva mindenről. Úgy döntöttem, a pletykák kontra John problémát egy kicsit későbbre halasztom, most fontosabb volt az a szőke lány, aki éppen felénk közeledett.
Már kinézetre sem volt túl szimpatikus. Legalább annyi rózsaszínt hordott, mint amennyi feketét én. Egyértelműen látszott az arcán, hogy ő nem ehhez a sárhoz van szokva, hogy ő úri körülmények között nevelkedett, és képtelen járni ezen a talajon a csilli-villi rózsaszín magassarkújában. Erőlködve vonszolta végig szekrény méretű bőröndjét az udvaron, keresve azt a fiút, aki majd segít neki, de úgy tűnt, rajtunk kívül senki nem vette észre, hogy megérkezett. Vagy csak ilyen hamar túltették magukat az új lány érkezésén. Mindenesetre senki nem akart a szenvedő segítségére sietni.
Egészen addig, míg Will meg nem látta az arcomra kiülő undort, mert ekkor szélesen elvigyorodott, és a lány elé sietett, hogy segítsen neki. Bemutatkoztak egymásnak, majd a fiú megfogta a bőröndöt, és egyenesen odahozta hozzánk. Nyilván csak bosszantani akart, de nem adtam meg neki ezt az örömöt, inkább érdeklődve fordultam az új jövevény felé. Ezt nem kellett színlelnem, tényleg érdekelt, ki ő, csak inkább jó messziről. Udvariasan bemutatkozott, és mi is így tettünk. Will kedvesen felajánlotta Johannának – mert így hívták –, hogy körbevezeti a kastélyban. Jó vicc, még ő sem talál meg semmit, hiszen nemrég érkezett. De az ő baja, ha ezzel a kis Miss Rózsaszín-vagyok-és-cuki királynővel akarja elpocsékolni az idejét. Hiába próbál felbosszantani, ezzel nem fog menni neki. Legalább amíg együtt vannak, és romantikus sétát tesznek a birtokon, egyikükkel sem kell együtt lennem. Ezzel most nagyon mellélőtt.
Viszont éppen itt jött életem másik nagy megkeserítője, Miss Én-vagyok-az-istennő-boruljatok-le-nagyságom-előtt Scarlet. Mielőtt sikerült volna valami jó sértést kitalálnom, ő megelőzött. Tessék, ez után mondják, hogy én tehetek mindenről, hogy folyton én provokálok. Most is ő kezdte, ezt pedig nem hagyhattam szó nélkül. Igazán senki nem vetheti a szememre, én csak megvédem magam. Persze úgy gondolják, mivel én vagyok a vámpír, ő meg a kis halandó ember, nekem kéne türtőztetni magam, de hát mégsem hagyhatom magam védtelenül, mint egy céltábla, ugye? Na, persze, hogy megint igazam van, ahogy mindig. Szerencsére nem maradt sokáig, az erdő felé vette az útját. Remélem, elkapja valami, és szétszedi. Igazán nem kívánom a halálát, de nem sírnék, ha már csak a darabjait találnák meg.
Pár sértéssel később, amit Annyira-menőnek-érzem-magam Willel egymás fejéhez vágtunk, ő az erdő felé vette az útját, pont amerre Scarlet is eltűnt, és ez nem kerülte el a figyelmem. Mi pedig itt maradtunk cukirózsaszín Johannával, és hát nem volt mit tenni. Szó nélkül elindultam a kastély felé, Dana pedig segített az új lánynak a csomagjaival. Persze, hogy ez az idióta itt hagyta a nyakunkon Miss Cukit, hogy majd mi szenvedjünk vele.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
A segítség
~William Storm~
Bár már nagyjából beleszoktam az éjszakai életmódba, mégis órákkal a napnyugta előtt keltem. Csak egy másodperc kellett, hogy minden a helyére kerüljön. Minden, ami tegnap történt, mindaz, amit tegnap megtudtam. Nem voltam átlagos, ezt már kiskoromban is felfedeztem. Sokkal ügyesebb voltam társaimnál, sosem kellett különösebben tanulnom, hiszen minden megragadt a fejemben, testnevelés órán is alig izzadtam le. De csak azt hittem, ügyesebb és okosabb vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy én valójában másmilyen vagyok, mint ők. Azt mindig is tudtam, hogy nem egy átlagos, szürke fiú vagyok, hanem van bennem valami különleges, csak azt nem tudtam, hogy az ekkora dolog.
Ahogy eszembe jutott a tegnapi beszélgetésen a szüleimmel, újra harag futott végig rajtam. El sem tudtam hinni, hogy tényleg ennyi éven át titkolták előlem. Persze ez más szemszögből nézve érthető, hiszen ők csak egy legendának hitték az egészet, azt hitték az egészből semmi sem igaz, de azért amikor rájöttek, hogy mégis igaz, beküldtek egy vámpírokkal teli kastélyba, és nem szóltak egy szót sem. Hát akkor már igazán nem bántam volna, ha felvilágosítanak, hiszen addigra már ők is tudtak mindent. Nem lehetett csak egy régi családi mendemonda az egész, ha velem is megtörtént.
Anyám kopogott az ajtón, de nem válaszoltam neki, csak a plafont bámultam, miközben próbáltam rendszerezni a gondolataimat. Eltartott pár percig, míg elfogadtam, hogy ez a valóság, ezt kell szeretni. Megszoksz vagy megszöksz, és jelen esetben a megszöksz túl durva alternatíva volt, így kénytelen voltam belenyugodni a jelenlegi helyzetembe. Túljutottam a kezdeti sokkon, elég gyorsan. Tegnap az egészet úgy fogtam fel, mint egy esti rémmesét, egyszerűen nem gondoltam bele, hogy ez velem történik. Csak lefeküdtem, és addig bámultam a plafont, amíg el nem aludtam. Persze álmaimban szüleim szavai köszöntek vissza, de csak rémálomnak gondoltam az egészet. Most meg, ébredés után nem sokkal elfogadtam a tényt. Végül is, elég különlegesnek számítottam mindig is, elfogadtam a dolgok rendjét, ez miért ne lenne másképp most is? Ez van, és kész, nem tudok ellene mit tenni.
Már csak azt kellett kitalálnom, mit akarok most csinálni. Nyilvánvalóan nem feküdhetek itt az idők végtelenségéig, azt hajtogatva, hogy ez nem történik meg velem, annak semmi értelme nem lenne. Főleg, ha már egyszer azt mondtam, hogy ez így van. Nem akartam a házban maradni. Bár tudtam, hogy célszerű lenne szüleimtől segítséget kérni, hiszen most talán ők az egyetlenek, akik a legtöbbet tudnak a dologról, és segíteni is hajlandóak, de elárulva éreztem magam. Nem akartam a közelükben lenni, mert egészen idáig megbíztam bennük, tudtam, hogy számíthatok rájuk, bármi történjék is, de mint tegnap kiderült, tizennyolc éven keresztül hazudtak nekem. Hogyan is bízhatnék meg bennük ezután?
Tudtam, hogy nem maradhatok itt. De nem mehetek a kastélyba sem. Talán John és Charlotte már telekürtölték az egész kastélyt azzal, hogy mi vagyok. Akkor pedig a halálos ítéletem várna a suliban. És mégis… vágytam vissza. Tudtam, nincs más hely, ahova mehetnék. Őszintén szólva, hiányzott az a vörös hajú, naiv lány. Még akkor is, ha megváltozott a szememben, ha már tudtam, hogy ő valójában vámpír, és nem ember. De hiszen én sem voltam az, ha úgy nézzük. Egyszerűen csak tudtam, hogy a kastélyban a helyem, még akkor is, ha talán az lesz az utolsó hely, ahol lehetek. Egy kastélynyi vámpír között sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, mint itt, a házamban, a szüleim otthonában, ahol megvédhettek volna. Megvédeni engem? Hiszen az én feladatom volt másokat védeni, akkor nem mástól kéne várnom, hogy engem védjen meg. Persze ez az egész még teljesen új volt nekem, nem tudtam, hogyan vágjak bele az egészbe, de biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, másoknak is kellett lennie. Nem lehetek egyedül, van, aki segítsen nekem.
Az a vörös majom, John a legutóbb megfenyegetett engem, mert azt hitte, bántani akarom a barátnőjét, de nagyon tévedett, akkor még semmit sem tudtam. Talán ha próbálnám elmagyarázni neki, megkérdezhetném, honnan tudta meg, hogy ismer-e másokat is. Talán segíteni is tudna. Talán. De miért segítene? És én miért kérném az ő segítségét? Komolyan ennyire mélyre süllyednék, hogy pont az ő segítségét kérném? Azért nekem is van büszkeségem, nem az ellenségemtől fogok biztonságért könyörögni.
Ahogy végigvettem a lehetőségeimet, tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem, csak a béna vörös meg a sötét barátnője segíthetnek rajtam, nincs már alternatíva. Ráadásul, ha ők nincsenek, még most is gyanútlanul ülnék egy teremnyi vámpír között. A büszkeségem és a sértett önérzetem miatt nem beszélek a szüleimmel, hanem inkább rohanok ahhoz, akit néha legszívesebben megvernék. Ehhez is fel kellett adnom a büszkeségem, sokkal jobban, mintha az őseimhez fordultam volna, de bennük egyszerűen már nem bíztam. Hiába, az érzelmek sosem logikusak.
Felkeltem, és amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem, és összepakoltam néhány cuccot, ami jól jöhetett a suliban. Reméltem, hogy kifelé menet nem kell találkoznom a szüleimmel, de csalódnom kellett. Ugyan, miért is gondoltam, hogy esetleg elmennek valahová, amikor én itthon voltam? Sejtettem, hogy beszélni akarnak velem, miután átgondoltam a dolgokat, de egyszerűen csak kikerülve őket kiviharzottam az ajtón, majd jó erősen becsaptam magam után. Ezt talán jól értelmezik, és nem jönnek utánam.
Hamar visszaértem a kastélyhoz, világos volt még, így nem kellett attól tartanom, hogy észrevesznek, hiszen mindenki aludt. Én viszont nagyon is éber voltam, és még csak meg sem fordult a fejemben az alvás gondolata. Egyből John szobájának keresésére indultam. Bár nem tudtam, melyik szobában lakik a rengeteg közül, és azt hittem, meg kell várnom, míg kitolja a képét, mert sose találom meg, ennek ellenére viszonylag hamar megtaláltam a szobáját. Viszonylag... Ahelyett, hogy órákat bóklásztam volna a hatalmas épületben, alig egy fél óra alatt meglett a keresett ajtó. Nem volt nehéz felismernem. Ha nem lett volna kint a neve, valószínűleg akkor is rájövök, hogy itt szokott aludni. Az ajtaja tele volt írva mindenféle viccesnek szánt mondattal és üres fenyegetéssel. Bele sem gondoltam, hogy megsértem az illemet, és talán kopognom kellett volna, egyszerűen csak nagy hangzavarral kísérve berontottam. De mintha csak néma csendben átsiklottam volna a falon, senki sem ébredt fel. John szobatársa sokkal inkább hasonlított egy hullára, mint alvó emberre, de hát végül is az volt. A vörös majomnak pedig még a feje is be volt takarva, csak a vörös haja látszott ki a takaró alól.
Ráugrottam az ágyára, és a táskámat a feje felé dobtam, ami talált is. A fiú egy nyögés kíséretében felébredt, és a hangjához egy másik, sokkal magasabb is csatlakozott. Csak akkor tűnt fel, hogy a hajtömegnek bár piros színe volt, de kétféle. Mielőtt eszembe jutott volna valami csípős megjegyzés, két fej bukkant ki a takaró alól, és akkor már láttam, hogy egyikük sincs hiányos öltözetben. Szerencsére. Azonban így sem tudtam megállni, hogy ne húzzam Charlotte-ot egy kicsit. Csak mert muszáj volt.
- Mi az? Nem volt kényelmes kispárnád, és ide jöttél keresni egyet? Azt hiszem, eltévesztetted az emeletet, raktár a pincében van, ott találsz magadnak párat – jegyeztem meg, mire a képembe kaptam egyet az említett tárgyból.
- Menj a francba, Storm! – sziszegte a kislány. - Semmi közöd hozzá, hogy én hol alszom. Egyébként is, mi a fenét keresel itt? Ez nem a te szobád, és nem hiszem, hogy olyan jóban lennél akár velem, akár Johnnal, hogy bármelyikünkkel is együtt akarj aludni.
- Ne aggódj, igazán nem érdekel, melyik éjszakát kinek az ágyában töltöd, ha érted, mire gondolok – kacsintottam rá. Az arca dühében olyan vörösre váltott, mint amilyen a haja is volt. Láttam rajta, hogy legszívesebben a falhoz vágna. Konstatáltam magamban, hogy ezt bizony meg is tudja tenni, úgyhogy nem ártana, ha mostantól visszafognám magam, különben az agyam beteríti a falat.
- Akkor húzz innen a picsába! – Nem kiabált. Vagy nem akarta felébreszteni a még mindig hullának tűnő fiút a másik ágyon, vagy úgy gondolta, ezzel nagyobb hatást gyakorol. Nem jött be. Kár, mert élvezet volt nézni, ahogy próbál nem felrobbanni. A barátja magához húzta, és egy csókot nyomott a homlokára. Ezzel akarta megnyugtatni? Hát elég béna volt.
- Vagy öt másodpercen belül az ajtón kívül vagy, vagy én juttatlak az ajtón kívülre, de az nem lesz kellemes – fenyegetett meg John. Ez sem hatott meg. Mielőtt elkezdett volna magában számolni, mentegetőzni kezdtem, nehogy találkozzon az arcom az ajtóval. Mentegetőzöm az ellenségnek, ez nem tetszik, de hát ez van.
- Nyugi már, nem kell úgy felhúzni magatokat. Persze fel is húzhatjátok, ha akarjátok, de csak az után kezdjétek el, miután én kimegyek, nem vagyok rá kíváncsi. – Valaki belém rúgott a takaró alól. – Jól van, na! Nem azért jöttem, hogy idegesítselek titeket.
- Tényleg? – tetetett csodálkozást Charlotte. – Pedig azt hittem ez a kedvenc hobbid.
- Ez a kedvenc hobbim, de most nem azért vagyok itt. És ha nem vágnál közbe, talán megtudnád, miért zavarlak titeket ezen a korai órán, és annál hamarabb szabadulhatsz meg elbűvölő személyemtől – villantottam felé egy mosolyt. Megvetően felhorkantott, és karjait egymásba fonta maga előtt, de nem szólalt meg. Ügyes kislány. – Szóval… - kezdtem bele, de itt el is akadtam. Vajon hogy is mondhatnám el? - segítenetek kell! – Oké, ez elég kétségbeesetten hangzott, de mit mondhattam volna? Nem jutott jobb az eszembe.
- Dehogy kell! – háborodott fel Charlotte, annak ellenére, hogy úgy tűnt, nem szól bele.
- Miért kéne pont nekünk segíteni? – kérdezte John homlokráncolva. Ő nem volt mérges, inkább csak elgondolkodott.
- Menj, keress valakit, aki nem utál, az talán majd hajlandó lesz segíteni – bökött a lány az ajtó felé.
- Nyugi, cica, nem is a te segítséged kéne. Olyan sötét vagy, hogy ha villanyt gyújtanánk benned, az sem látszana. A pasidra gondoltam.
- Hé, ha sértegeted a barátnőmet, ne várd, hogy segítsek! – figyelmeztetett John.
- Oké, nem kell mellre szívni. Azért kell segítened, mert csak te segíthetsz. Ha a többiek megtudják, mi a helyzet, rövidtávon hulla lesz belőlem, és nem a ti fajtátokból. Csak ti tudjátok, mi vagyok…
~Charlotte Bird~
- Mi? – kérdeztem vissza. Nem értettem. Egyrészt bejött ide, és mindenfélét mondott rám, aztán azt várja el, hogy segítsünk, ráadásul úgy, hogy semmit nem mond, csak rébuszokban beszél. És akkor még azt akarja, hogy fogjam be, és várjam meg, amíg végigmondja. Előbb olvasok el egy ezer oldalas könyvet, minthogy ez itt befejezi a mondókáját. Nem is értem, hogy várhatta el, hogy hallgassak, ha nem szólok bele, talán ítéletnapig is várhatok, míg kimegy.
- Amikor odajöttetek hozzám, és megfenyegettél – nézett Johnra -, akkor még nem értettem, miről van szó. De az egész olyan furcsa volt, és lassan kezdtek összeállni a darabkák, de még mindig nem értettem. Gondoltam a legegyszerűbb, ha a szüleimet kérdezem, ők valószínűleg tudják, miről van szó. Aztán kiderült, hogy egészen eddig hazudtak nekem, és ők mindvégig tudták. Persze, úgy érzem magam, mint egy idióta, aki mindig mindent utoljára tud meg, de ez van, legalább tudom. És higgyétek el, eddig nem tudtam, mi folyik körülöttem, hogy miért vagytok olyan furcsák, és én miért vagyok néha olyan furcsa, de most már minden a helyére került, értek mindent, legalábbis azt hiszem. Segítenetek kell, meg kell mutatnotok, mit tegyek és hogyan, mert ha ez az egész kitudódik, vacsi lesz belőlem, és még csak meg sem tudom akadályozni.
Elgondolkodva hallgattam a történetét. Nem igazán tudott meghatni, pedig igazán szívszaggatóan adta elő, de az én szívem már halott volt, úgyhogy ez mit sem számított. Persze érzéseim attól még voltak, szívből utáltam ezt a fiút. Nem akartam neki segíteni. Nem bíztam benne, mert talán megtanítok neki pár trükköt, és rögtön ellenem fordítja. Nem is kedveltem. Arról már nem is beszélve, fogalmam sem volt, hogy segíthetnék, nem tudtam, mit kellene tennie. A halálát azért nem kívántam, ha eddig nem kürtöltük szét az iskolában, ez után sem fogjuk, de nem fogok neki semmit sem tenni, és kész.
- Szóval, ha én nem rontottam volna neked tegnap, nem is jössz rá? – kérdezte John.
- Ahogy mondod – bólintott Will. Hallottam, ahogy John elnyom magában egy káromkodást, a gondolatait figyeltem. – De ha nem jöttél volna oda, akkor is előbb-utóbb rájövök. Ez nem olyasmi, amit csak úgy el lehet titkolni. Illetve nagyon hosszú időn át.
- Túlzás, ha azt mondanám, hogy szívesen segítünk, az egyértelmű okok miatt, de én majd igyekszem válaszolni pár kérdésedre, vagy megmutatni néhány dolgot, ha szeretnéd – válaszolta a vörös hajú, erősen megnyomva az én szót. Az állam valahol az ölemben landolt. – Talán megkereshetnéd Scarletet, ő biztosan tud rajtad segíteni.
Egyszerűen nem tudtam, mit gondoljak. Hihetetlen volt számomra, hogy John nemcsak, hogy felajánlotta a segítségét, de egyenesen Scarlethez küldte, akit még Willnél is jobban utálok, és ő maga a megtestesült boszorkányság. Egészen addig bámultam a semmibe, míg John rázogatni nem kezdett. Észre sem vettem, mikor ment ki Will a szobából, csak láttam, hogy már nincs ott. Mikor John zöld szemébe néztem, láttam a szeretetet és a törődést, de mégsem hittem, hogy tényleg törődik velem. Ha törődne, nem küldte volna egyenesen ahhoz a ribanchoz a fiút. Talán… talán rosszat akar nekem. Vagy szakítani akar velem, csak gyáva, ezért a legaljasabb módon teszi meg velem, úgy, hogy azt gondoljam, az egészet csak a veszekedések szülték, de valójában ő az, aki irányította.
Kiugrottam az ágyból, és elkezdtem összeszedni a cuccaimat. Nem akartam itt maradni. Átöltözésre nem vesztegettem a drága időmet, az sem érdekelt, ha valaki meglát pizsamában, még abban is elég jól néztem ki ahhoz, hogy akár emberek közé menjek. John az ajtónál állított meg. Gyorsabb volt, mint én, így mire rájött, miért nézek úgy ki, mint egy őrült, már rég késő volt a szabaduláshoz. Eddig sem igazán tetszett, hogy a fejemben kutakodik, de most aztán kifejezetten gyűlöltem ezért. Talán ha nem vesztegettem volna az időt a ruháimra, időben kijutok, de a bakancsomat mégsem hagyhattam itt.
Már emeltem a kezem, hogy jól felképelem, amikor elkaptam a kezem, magához húzott, és megcsókolt. Rendszerint elolvadtam az ölelésében, de ez most nem hatott. Ellöktem magamtól.
- Miért akarnék veled szakítani? Hiszen szeretlek!
Ledermedtem. A dolgok majdnem kiestek a kezemből, de egy pillanat múlva újra tudtam mozogni, úgyhogy megakadályoztam ezt. Egy másodpercre hittem neki, a csöpögős szövegének, de szerencsére észbe kaptam. Léptem egyet oldalra, és John, utánam lépett.
- Menj az útból, ki akarok menni!
- Nem. Szeretném elmondani, miért tettem. Csak hallgass meg. És maradj, kérlek. Mert szeretlek. Tényleg szeretlek. Ez nem csak egy csöpögős szöveg. Higgy nekem.
Visszamentem az ágyhoz, és ledobtam a ruháimat. Tudtam, hogy addig úgysem enged ki, amíg el nem mondja, amit akar, úgyhogy akár meg is várhatom. Aztán lelépek, ha tényleg el akarok menni utána, nem állítana meg, de úgyis ő az erősebb, úgyhogy akár meg is hallgathatom, mit mond.
- Jól van – kezdte. – Nem kedvelem Willt – jelentette ki, és én gúnyosan rápillantottam. Nem akartam hozzászólni, mert haragudtam rá, nagyon, de így kifejeztem azt, hogy nem hiszek neki. – Tényleg nem kedvelem – folytatta. – Szeretlek téged, és ő folyton gonosz veled, és cseszeget. Te sem kedveled, ez egyértelmű. De képzeld magad a helyébe. A szüleiben bízott meg a legjobban, és most kiderült, hogy hazudtak neki. Te hogy éreznéd magad ilyen helyzetben; mondjuk, ha kiderülne, hogy Dana hazudott neked? Hinnél neki utána, akarnál vele beszélgetni? Nem hinném. Neki a szülei voltak az egyetlenek, akikkel beszélt, leszámítva az osztálytársait. Nem tudott kihez fordulni, csak mi maradtunk neki. Hidd el, nem akarom, hogy bántson, nem akarok rosszat neked, de szüksége van valakire. És ha egyszer majd mindent megtanul, akkor is emlékezni fog rá, hogy mi segítettünk neki, nem bánthat minket. Ha akarna is, megvédelek. Mi vámpírok vagyunk, ő pedig nem. Nem veszíthetünk ellene.
Beszéd közben felém sétált, és mire monológja végére ért, ideért, és leguggolt elém, hogy az arcomba nézhessen.
- Kérlek, higgy nekem. Szeretlek. – Arca olyan volt, mint egy könyörgő kiskutyáé. Hát lehetett őt nem szeretni? Kizárt. Egyszerűen tudtam, hogy meggyőzött. Akármennyire is tiltakoztam a magyarázata ellen, igaza volt, hittem neki és megbocsátottam. A szerelem bonyolult, és cseppet sem racionális.
- Én is szeretlek – mondtam, és a nyakába borultam, hogy adjak neki egy csókot, de a mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, és hátra esett engem is magával rántva. Hangosan kezdtünk el nevetni, amire már felébredt a szobatársa. Tudtam, hogy nem igazán tetszik neki, hogy ott alszom, de nem szólt. Most viszont egyértelműen látszott a rosszallás az arcán. Morcosan csörtetett a fürdőbe, hogy egy perccel később felöltözve viharozzon ki az ajtón. Bizonyára haragudott ránk, és sejtettem, hogy még bocsánatot kell kérnem tőle, de most csak az számított, hogy kettesben lehettem Johnnal.
A fülem mögé tűrte a hajam, hogy ne lógjon az arcába, de hiábavaló mozdulat volt. Túl sok hajam volt, és nem tudott kibújni alóla. Inkább csak vállat vont, és gyengéden megcsókolt. Ezek után nem foglalkoztam semmivel, csak élveztem a puha ajkak érintését.
Az sem számított többé, hogy Will talán képzett vámpírvadász lesz egyszer…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird, William Storm
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Nyomra bukkanva
~Charlotte Bird~
Az este úgy ért, ahogy reggel elaludtam: John karjaiban. Még nem akartam kinyitni a szemem, nem akartam rádöbbeni a valóságra. Az egész olyan volt, mint egy álom. A rémálom váltott át egy gyönyörű tündérmesébe, de a boldog befejezés koránt sem volt tökéletes, és messze nem volt vége. Csak úszni akartam egy kicsit a boldogságban; nem érezni semmi mást, csak John szorosan ölelő karjait, az illatát, azt a jellegzetes hűs, sós tenger, hó és napfény illatát, ami annyira megnyugtató volt; hallgatni egyenletes légzését, a csöndet a mellkasában, ott, ahol a szíve van.
Nem sokáig élvezhettem, mert gondolataim újra és újra visszatértek legjobb barátnőmhöz, és reménykedtem benne, hogy él még. Persze nem halhatott meg, annyira nem béna ő sem, de nem tudtam nem arra gondolni, mi van, ha mégis. Nem először szökött ki egyedül, de veszekedtünk, feldúlt volt. Amúgy is olyan szétszórt szokott lenni, nem tud mindenre odafigyelni, amire kéne, de ilyen állapotban még sebezhetőbb. Ráadásul mikor elrohant, már nem volt messze a hajnal. Mi van, ha nem tudott elbújni a napsugarak elől? Mi van, ha napfény érte, és nem tudott hova menekülni előle?
Ahogy gondolataim ilyen tragikus irányt vettek, elhatároztam, nem maradhatok többé John mellett, legalábbis most nem, amíg meg nem találom őt. Sajnáltam, hogy el kellett rontanom a boldog ébredésünket (leginkább az enyémet, mert ő még mindig úgy aludt, akár a halottak, leszámítva, hogy lélegzett), de nem tudtam itt feküdni tétlenül, és bámulni vörös hajú angyalom gyönyörű arcát, amikor a legjobb barátnőmnek talán szüksége van rám. Csak ebben reménykedhettem, arra a lehetőségre, hogy esetleg már késő lenne, nem is mertem gondolni.
Abban a pillanatban, amikor eldöntöttem, hogy hagyom békésen szundikálni alvótársam, és csendben kilopakodok, hogy ne vegyen észre semmit, az engem körülfonó karok erősebben szorítottak. John magához szorított, és egy gyengéd csókot nyomott a nyakamra. Ezzel elárulta magát. Nemcsak, hogy nem aludt, de egyenesen kihallgatta a gondolataimat. Nem szerettem, amikor a fejemben turkálnak, még ha John is volt az. Persze más is így lehetett ezzel, de én nem turkáltam lépten-nyomon mindenki fejében, csak mert megtehettem.
- Sajnálom! – szabadkozott, mikor gondolataimban meghallotta a sértettséget. – Nem akartalak kihallgatni… na jó, igazából ki akartalak hallgatni, de semmi személyeset nem akartam megtudni, csak azt reméltem, elkaphatok néhány gondolatfoszlányt a tegnapról. Tudod, csak hogy közvetlenül tudjam meg, hogy érezted magad.
Amint megemlítette a tegnapot, a gondolataimat színes képek és hangos sóhajok töltötték be, és tudtam, hogy innen már nincs visszaút, én is lebuktam. Arcomat John mellkasába fúrtam, hogy ne lássa zavaromat, bár szerencsére elpirulni már nem tudtam, de olyan érzésem támadt, hogy a fejemre kellene húznom a takarót, és elbújni a világ elől. Nem értettem, miért voltam zavarban, hiszen már ötven éves is elmúltam, és nem John volt az első férfi az életemben, de mégis zavarba jöttem. Mindig ez volt, amikor egy új társsal hozott össze a sors. Nem mintha olyan sokan lettek volna, hiszen keveseknek sikerült igazán a bizalmamba férkőznie, és én csak annak viszonoztam a közeledését, akiben igazán megbíztam.
John jót kuncogott rajtam, és egy csókot nyomott a fejemre. Nyilván a gondolataim elég egyértelműen megmutatták neki, mennyire jól éreztem magam tegnap. Hátrébb húzódott, hogy a szemembe tudjon nézni, és bár még mindig zavarban voltam, csillogó zöld szemébe néztem.
- Boldog vagyok – jelentette ki nemes egyszerűséggel, és tudtam, hogy ennek a két kis szónak sokkal több jelentősége van, mint ahogy bárki gondolná.
- Én is – feleltem, majd ajkaimat az övére nyomtam.
Másodperceknek tűnő órákkal később már kézen fogva haladtunk a torony felé, ahol a lányok laktak. John nem akarta, hogy kimozduljunk az ágyból, hacsak nem a fürdőbe megyünk zuhanyozni, de én hajthatatlan voltam, és pár csókkal hamar sikerült meggyőznöm őt, hogy Dana élete igenis fontos. Én vagyok a felelős érte, nekem kell őt megvédenem. Legalábbis így éreztem. Végül a készülődés így is hosszúra nyúlt, mert valahányszor John hozzám ért, hajlamos voltam megfeledkezni a külvilágról. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy végre hétvége volt, nem kellett órára mennünk.
Aztán az, hogy felérjünk a szobámhoz, szintén kétszer annyi időt vett igénybe, mint általában, de meg tudtam érteni vörösömet, nekem is nehezemre esett eltávolodni tőle akár egy centit is, de mindig sikerült egyetlen szóval figyelmeztetnem: Dana. Erre ő bosszúsan felsóhajtott, és tovább húzott az emelet felé azért, hogy aztán a következő lépcsőfordulóban ugyan úgy megálljon egy kicsit. Talán nem úgy viselkedtem, ahogy elvárható lett volna, hiszen én tényleg aggódtam Danáért, mégis hagytam, hogy John újra és újra elcsábítson, de ő tartotta bennem a lelket. Nélküle már rég összeomlottam volna. Amíg ajkai simogattak, egyszerűen nem tudtam arra gondolni, hogy bármi is rossz lehet, nem tudtam egyszerűen semmi másra gondolni, csak rá.
Mikor végre elértük a célt, az ajtó előtt egy hatalmasat sóhajtottam, és felkészültem a legrosszabbra. Végül is mi lehetett a legrosszabb? Egyszerűen nincs a szobánkban. Vagy ott volt, vagy nem, más megoldás nem létezett. John megszorította a kezem, jelezve, hogy ő velem van, bármi történjék is. Hálás mosolyt küldtem felé, majd lassan lenyomtam a kilincset.
Először semmi szokatlant nem találtam a szobában, majd megláttam azt a nagy kupacot Dana ágyán, amit a takaró fedett. Nem gondolkoztam, ösztönösen cselekedtem: felsikítottam, majd a kupacra vetettem magam. Mindezt olyan sebességgel, hogy Dana csak akkor ébredt fel, mire sikerült őt előhalásznom takaró alól, és szorosan magamhoz szorítottam.
- Ó, hogy az a rohadt… - kezdte volna a nem választékos szavakkal megtoldott beszédet, amikor beléfojtottam a szót egy újabb kiáltással.
- Hát élsz, tényleg élsz! Nem haltál meg! Ó, Dana, úgy aggódtam miattad! – szorítottam magamhoz, és puszikkal halmoztam el szőke fejét.
- Várj, állj már le! Mi bajod van? – kérdezte barátnőm, mikor sikerült kiszabadítani magát szinte már fojtogató karjaim közül.
- Megijedtem, amikor kiszöktél, és féltettelek, azt hittem bajod esik. És úgy örülök, hogy most mégis jól vagy. Sajnálom, oké? Nem akartalak bántani, csak érted aggódtam. Nem akartalak megbántani – esedeztem, és észre sem vettem, ahogy beszéd közben eleredtek a könnyeim, csak akkor tűnt fel, amikor azok vörös foltot hagytak Dana tiszta ágyneműjén. Kézfejemmel letöröltem a cseppeket, de ezzel csak azt értem el, hogy elmaszatoltam az arcomon a vörös csíkot. Mit sem törődtem vele. Újra szorosan átöleltem Danát, és hálát adtam mindennek, hogy épségben tért vissza.
A nagy kibékülés után, amíg Dana elvonult a fürdőbe készülődni, John letörölte az arcom. Nagyon kedves és figyelmes volt végig. Kicsit hosszúra nyúlt barátnőmmel a kibékülési procedúra, főleg, hogy percekig elengedni sem akartam, de John csak türelmesen várt. Amikor végre sikerült elengednem Danát, ő elment összekészülődni, aztán megbeszéltük, hogy hétvége lévén, sétálunk egyet az udvaron, és elmeséljük egymásnak, mi történt az éjjel. Csak bólintani tudtam, még mindig egy kicsit sokkos állapotban voltam.
Mikor John végzett az arcom tisztításával, Dana még mindig a fürdőben volt. Két kezébe fogta az arcomat, aztán a szemembe nézett, amíg rá nem fókuszáltam. És amikor tudatosult bennem, hogy ő itt volt végig, és nem hagyott magamra, akkor szorosan átöleltem.
- Köszönöm! – suttogtam a fülembe, és ő válaszul csak megcsókolt. Ezt a pillanatot választotta Dana arra, hogy kilépjen a fürdőből. A torokköszörülésre összerezzentünk, és kicsit el is húzódtam Johntól, akit barátnőm gyanakodva méregetett. És még inkább láttam az arcán a nem tetszést, mikor mondtam, hogy nélküle nem megyek sétálni. Bele kellett törődnie ebbe.
Az iskola parkja gyönyörű volt most is. Bár az égen nem látszottak csillagok, a felhők sötétséggel borították be az eget, vámpírlátásomnak ez nem okozott problémát. Egy tölgyfa alá ültünk le. Tulajdonképpen én John ölében feküdtem, és míg barátnőm és én beszélgettünk, John a hajamat simogatta. Láttam Danán, hogy fáj neki így látnia, hiányzott neki az ember, akit szeretett, és meg akarta látogatni, még az után is, hogy én közöltem, valójában semmit nem tettem a barátjával, az egész csak a fejében játszódott le. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát, de azt se, hogy kimenjen még egyszer. Főleg az után, amit mesélt. Egy vámpírral találkozott, feltehetően nagyon öreggel. Legalább annyi idős lehetett, mint az igazgató. Illetve John és én (főleg John) erre következtettünk Dana elmondása és gondolatai alapján. Nem volt jó jel, de nem igazán foglalkoztunk vele, mindig jártak a környéken átutazók, ez sem lehet másmilyen. Ha meg igen, az igazgató úgyis seperc alatt elintézi. Én nem aggódtam emiatt, de láttam, hogy John tovább töri a fejét.
Az idő hidegebbre fordult, a szél eső illatát hozta magával, és tudtam, itt az őszi esőzések ideje. Utáltam az esőt, sose tudtam ilyenkor kimozdulni, mert amint kiléptem, csurom vizes volt. Arról nem is beszélve, hogy a hajam és a ruhám is tönkrement. Tudtam, már csak pár hét, és a hó is elérkezik. Sosem fáztam, hiszen vámpír voltam, de egy fél napos hócsata után úgy tudtam kinézni, mint a halott menyasszony. De azért a tél még mindig jobb volt, mint a nyár, amikor alig volt jótékony sötétség. Amikor az éj leple sem segíthetett, hiszen a kis suhancok éjjel is az utcán kóboroltak. Nem volt takarodó, nem volt értelme, hiszen másnap nem kellett iskolába menniük. Télen sokáig volt sötét, a hó pedig úgy csillogott a holdfényben, akár a gyémánt. Ez gyönyörű volt.
Két alak közeledett felénk. Meg tudtam állapítani, nem úgy sétálgattak, ahogy a többiek, akik szintén az iskola udvarán töltötték el a szabadnapjukat, ők célirányosan felénk közeledtek, és már messziről kiszúrtam kik voltak. Az egyikük kissé szomorú arcot vágott, és sajnáltam is. Szemem sarkából barátnőmre néztem, és láttam, hogy ő is észrevette őket, de őt nem kavarta fel különösebben egyikük látványa sem. A másik alak gyorsabban jött társánál, ő haladt elől. Ahogy ránéztem, testem azonnal megfeszült, mintha máris várná a támadást. Felkészültem, és eldöntöttem, bármit is akar, nem hagyom magam. John szorosabban vont magához, amikor megérezte rajtam a feszültséget. Will és Andrew megálltak előttünk. Andrew arca kifejezéstelen volt, Will elszánt arca azonban azt sugallta, semmi jóra ne számítsak.
- Hello! – köszönt a fekete hajú fiú, majd szokásos vigyorát küldte felém, és nekem ez egyáltalán nem tetszett. Mindenestre nem akartam bunkónak tűnni, így visszaköszöntem, ahogy a többiek is.
- Hello! – feleltem neki. Nem néztem a szemébe. Nem érdekelt ez a pasi, ezt tudtam. Mikor megláttam, azt hittem, ő lesz a megtestesült tökéletesség, hogy számomra más nem is kell, de amikor rájöttem, ő csak szórakozik velem, amiben nagy örömét leli, hirtelen már nem is tudtam, mi tetszett benne addig. Nemcsak haragudtam rá azért, amit tett velem, de egyenesen gyűlöltem. Szerencsére itt volt nekem John, aki pont a legjobbkor jött, és mentett meg. Már tudtam, hogy ő az, aki nekem lett szánva.
- Tudjátok, Andrew és én nagyon unatkoztunk, nem tudtunk mit csinálni, de aztán mikor megláttunk titeket, gondoltuk, biztos nem bánjátok, ha csatlakozunk hozzátok. Szóval – foglalt helyet velem szemben, mire én is éberebb lettem. Felültem, és John ölébe fészkeltem magam, hogy Will is lássa, én Johnnal vagyok, és ő nem érdekel. Őt mintha nem zavarta volna ez, legalábbis az arcán nem látszott semmi változás – mit csináltok? – kérdezte mosolyogva.
- Csak beszélgetünk – felelte John fesztelenül. Őt nem zavarta Will jelenléte, vagy csak nem mutatta. Muszáj volt a fejébe néznem, tudnom kellett, mire gondol. Valójában ő sem kedvelte nálam jobban Willt, de annyira nem zavarta, mint engem. Megbízott bennem, és ez volt a lényeg. Tudta, hogy úgysem csalnám meg Willel. Vagy akárki mással.
- Hé, ti se láttátok az elmúlt két napban Scarletéket vagy Blanche-t? – kérdezte hirtelen témát váltva barátnőm, és hálás voltam neki a témaváltásért. Ő tulajdonképpen már napok óta nem is látta egyiküket sem, hiszen mostanában nem is nagyon tartózkodott a kastélyban. De ahogy belegondoltam, rájöttem, hogy tényleg nem láttam egy ideje sem Miss „Antiszociális-vagyok-és-veszélyesnek-tettetem-magam”-t, sem a kutyuskáját, de még Blanche-t vagy Diracot sem. Scarletet és Diracot láttam utoljára, de annak is már két napja. Furcsa.
- Nem – felelte vállvonogatva Will, őt nem hatotta meg ez a tény úgy, mint engem. Nyilván örült, hogy nincsenek a közelben. De sejtettem, hogy itt valami nem stimmel.
- Dirac és Miss „Húzzatok-az-útból-menő-vagyok” egyszerre tűntek el. Legalábbis mikor utoljára láttam őket, még együtt voltak. Aztán semmi. A menőcsaj szolgáját már két egész napja nem láttam, és Blanche a tegnapelőtti óráról szívódott fel. Nektek nem furcsa, hogy egyszerre veszett nyomuk? Szerintem ez nem véletlen – fejtettem ki gondolataimat.
- Mielőtt még nagy fejtegetésekbe kezdenél, és összeesküvés-elméleteket gyártanál, felhívnám rá a figyelmed, hogy közülünk te láttad utoljára Diracot és Scarletet, akik feltehetőleg egyszerre tűntek el, de mint azt helyesen kifejtetted, Jeremit nem láttad már két teljes napja, vagyis ő már iskolába sem jött, míg a másik három személy itt volt. Blanche pedig a nap elején tűnt el, vagyis nem egy időben a többiekkel. Ebből az okból kifolyólag azt kell, mondjam, nem egyszerre tűntek el. És az, hogy mi nem láttuk őket két napja, nem azt jelenti, hogy más sem látta őket. De köszönjük Charlotte az okfejtésed, nagyon tanulságos volt. Igazán ügyes vagy, hogy minderre egyedül jöttél rá.
Will annyira feldühített ezzel a beszéddel, hogy csodálkoztam, hogyan tudok a helyemen maradni. Csak John karjai akadályoztak meg abban, hogy a fiú ne szólaljon meg többet. Először szórakozik velem, most meg úgy tüntet fel, mintha egy buta liba lennék. Ezt nem hiszem el. Annyira sajnáltam, hogy szemmel nem tudok ártani senkinek, a srác már régen kínok közt fetrengene, ha megehetném. Hihetetlenül dühös voltam rá, a szemébe néztem, hogy így közöljem vele, amint lesz rá alkalmam, ezt még megbánja, de amint találkozott a tekintetünk, megszűnt a világ. Csak a kékséget láttam, azt a ragyogó kékséget, és más nem számított. Biztonságban éreztem magam, azt gondoltam, ennél tökéletesebb helyen nem is lehetnék, boldog voltam. És ott ragyogott az a gyönyörű kék.
Amikor kinyitottam a szemem, nem láttam tisztán. Valami élénkvörös terítette be a látóterem. Egy arcot keretezett. Beletelt pár pillanatba, mire rájöttem, hogy John hajol fölém. Aggódó tekintettel fürkészett, és kezével végigsimított az arcomon. Kellemes volt az érintése, pont olyan, amilyen eddig is. Pislogtam párat, és próbáltam kitalálni, mi történt, de csak a ragyogó kékre tudtam visszaemlékezni. Újabb pár pillanatba került, mire rájöttem, hogy ismét Will szórakozott velem, csak tudnám, hogy csinálta. Épp csak arra kellett gondolnom, hogy fel akarok ülni, John már segített is. Még mindig ugyanott voltunk, a fa alatt, én pedig az ölében ültem. Körbenéztem. Bár az ég egy cseppet sem változott – amiből arra következtettem, hogy nem voltam eszméletlen sok ideig -, az emberek az udvaron körénk gyűltek, mintha én valami érdekesség lennék. Ez nem tetszett.
- Jól van! Vége a látnivalónak, már nincs semmi baja, oszoljatok! – kiabált rá a tömegre vörös angyalom, és hálás voltam, amiért újra megmentett.
- Mielőtt még megkérdeznéd, mi történt, elmondanám, hogy fogalmam sincs, de Willre gyanakszom – szólaltam meg, mikor már csak hárman maradtunk. Azt nem tudtam, hova tűnt Will és Andrew, mindenesetre örültem, hogy most nincsenek itt, legalábbis Will.
- Elküldtem őket – felelt a gondolataimra John. – Azt mondtam, hogy szóljanak egy tanárnak vagy valakinek, aki tudna segíteni. Jól vagy? – kérdezte még mindig aggódva, és csak akkor folytatta, amikor bólintottam. - Én is Willre gyanakszom, bár mikor elájultál, ő is legalább annyira meglepődött, mint mindenki más. Bár azért annyira talán mégsem, ő nem tud a vámpírokról. Legalábbis mindenki így tudja. Nem láttam a fejébe, ami nagyon különös, viszont a te fejedbe beleláttam. Érdekes volt mind a két szemszöget végignézni. Kívülről olyan volt, mintha álmodoznál, vagy elbambultál volna. Mintha valami elcsábított volna, aztán egyszerűen csak összeestél. Vagyis összeestél volna, ha nem tartalak meg. Willen viszont semmi érdekes nem látszott. Nem értem, hogy történhetett ez. Mindenesetre szerintem van valami, amit Will titkol, van egy képessége, vagy nem is tudom. De ki fogjuk deríteni. Fel tudsz állni?
- Fel – válaszoltam, és pár másodperc múlva már talpon is voltam. Nem éreztem már semmi különösebbet, olyan volt, akárcsak pár perccel ez előtt. John átkarolt, vigyázott rám. Ránézett Danára, az egyetlen személyre, aki itt maradt, majd vissza rám.
- Jó. Kiderítjük, ki ez a srác, és mit tud. Ehhez pedig előbb a múltját kell megvizsgálnunk. A könyvtárba kell mennünk.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Gondoskodásból született hajnal
~Charlotte Bird~
Nagyon igyekeztem, hogy jól csináljam, hogy életszerű legyen az egész, és Dana tényleg elhiggye, amit mutatok neki, így tartásom merev, feszült volt, és bárki, aki rám nézett, rájöhetett, hogy valami nincs rendben. Így meg sem lepődtem, hogy John is rákérdezett, de csak egy fejrázással elintéztem az egészet. Nem akartam, hogy aggódjon, de jelen pillanatban koncentrálnom kellett, hogy semmit se rontsak el. Aztán a képek sorának vége szakadt, az álomkép befejeződött, és John válla felett láttam, hogy sikerrel jártam, Dana tényleg elhitte, amit mutattam neki, és pontosan ez is volt a célom. Ha azt hiszi majd, hogy a hülye emberbarátja meghalt, nem fog többé már kimászkálni hozzá, veszélyeztetve ezzel mindenkit.
Aztán szemei rám szegeződtek, és gondolataiból tudtam, hogy rájött. Rájött, hogy én voltam, aki elhitette vele, amit látott és mindez nem volt igaz, bár ez utóbbiban nem volt teljesen biztos. Aggódott szerelméért, amit meg tudtam érteni, de azt a hatalmas haragot és dühöt, amit irányomba érzett, nem. Persze, ha velem csinálna valaki ilyesmit, én is biztos haragudnék rá, de tudhatná már, hogy semmit sem csinálok ellene, mindig mindent csak érte. Így azt is kitalálhatta volna, hogy csak az ő érdekében tettem, nem ártani akartam ezzel neki. De elméjét az a bizonyos vörös köd borította el, így nem jött rá szándékomra. Gyilkos tekintettel közeledett felém, de cseppet sem ijedtem meg tőle. Erősebb voltam, idősebb és okosabb is, sosem győzhetett velem szemben. Indulatosan a fülembe sziszegte, hogy a folyosón kíván látni méghozzá azonnal. Kelletlenül álltam fel. Nem úgy, mint, aki inkább elhalasztaná ezt a beszélgetést a soha napjára, hanem, mint akinek nincs kedve az egészhez, és máris unja. A folyosóra kiérve azonnal a falhoz nyomott, kezével a nyakam szorította. Hagytam, hogy kiengedje a dühét, hiszen teljesen jogos volt, plusz úgyse éreztem meg. Túl fiatal volt hozzám képest.
- Ez mégis mire volt jó?! - kérdezte felháborodottan. Nem akart üvölteni, nehogy felhívja magára a figyelmet (mintha eddig nem azt csinálta volna), de látszott rajta, hogy ha tehetné, már az egész kastély a hangjától zengne.
Feldühített a mérhetetlen ostobasága. Természetesen szerettem Danát, de néha annyira ostoba tudott lenni, hogy legszívesebben akkora pofont adtam volna neki, hogy végigszántja a folyosót. Amikor elfedte szemét a rózsaszín cukormáz, akkor szinte még arról is elfeledkezett, hogy vámpír. Erről pedig soha nem szabadna elfeledkeznie. Igaz, én is kijártam a városba, de sosem voltam ilyen idióta, hogy eláruljam a saját fajom. Mindig figyeltem magamra.
- Mégis mire? - kérdeztem vissza zaklatottan – Nézz magadra! Szerinted a legjobb dolog az „életedben” - mutattam látványosan macskakörmöket (mit sem törődve a nyakamat szorongató kezekkel), hiszen fizikailag nézve mi már nem éltünk -, hogy éjjelente lógsz a suliból, és kockára teszed nemcsak a saját, de az egész vámpírvilág életét? Tudod, mivel járhat, ha kitudódik mindez? Megölhetnek téged, megölhetnek engem, ezt az egész iskolát megölhetik! Hát tényleg nem érted?! - kiabáltam enyhén hisztérikusan. Nem tehettem róla, de egyszerűen kibukott belőlem. Itt már nem csak róla volt szó, bár elsősorban őt féltettem.
Hiszen ő volt az első, akivel sikerült holtam után kapcsolatot teremtenem, és azóta segítettük egymást. Nyitotta a száját, amikor oldalról egy lökést kapott, és látóterembe egy vörös hajzuhatag került. John – gondoltam magamban, és kicsit megnyugodtam látványára. Zihálásom egyszerű lélegzésbe ment át, és így már úgy tudtam ránézni barátnőmre, hogy nem akartam fizikailag is észhez téríteni. Dana a szemben lévő falnak tántorodott, majd értetlenül nézett megmentőmre, míg ő emelt hangon közölte barátnőmmel, hogy ha legközelebb bántani fog, már nem lesz tekintettel arra, hogy egy lánnyal van dolga, és nem fogja vissza magát.
Hátulról átkaroltam vörös hajú angyalomat, és arcomat a hátába fúrtam. Elsősorban meg akartam neki köszönni, hogy ennyire törődik velem, másrészt próbáltam csillapítani dühét. Így csak pár másodperces késéssel fogtam fel, hogy Dana egy szó nélkül rohant el. Nekem sem kellett több, azonnal utána rohantam. Nem az illatát követtem, tudtam, hova megy, így ösztönösen tudtam, merre tovább. John az udvaron ért utol. Elkapta a karom, szemeiből láttam, hogy nem az ellen van, hogy barátnőm után menjek, hanem az ellen, hogy kimenjek a suliból, engem féltett.
- Utána kell mennem – néztem könyörgő tekintettel Johnra. - George után megy, és meg kell állítanom, mielőtt valami még nagyobb hülyeséget csinál. Hidd el, itt nem csak róla van szó, ezzel téged is megmentenélek, az egész iskolát.
- Ne menj utána, kérlek – nézett rám John ugyanolyan szemekkel, amilyennel én néztem őrá. Én a vámpírvilágot akartam biztonságban tudni, ő pedig engem. Bár ahogy elnéztem, szerinte a vámpírvilág nem volt veszélyben. Túlságosan megbízott Danában, csakhogy ő még nem ismerte eléggé barátnőmet. Én tudtam, hogyha ő szerelmes lesz, az egyet jelent azzal, hogy teljesen megbízhatatlanná válik.
- Miért nem akarod, hogy kimenjek az iskolából? -hiszen azt hittem, nincs ellenedre pár szabály megszegése – magyaráztam, miközben tudtam, hogy nagy szabályszegő hírében áll. Ezért is tetszett nekem mindig, ő volt a suli ügyeletes rosszfiúja.
- Nincs, persze, hogy nincs, ha akarod, azonnal megszeghetünk párat a kedvedért, csak ezt az egyet nem szeretném.
- De hát miért? - kérdeztem még mindig teljesen értetlenül.
- Nem akarok erről beszélni, de szeretném, ha nem mennél ki.
- De hát ez előtt is kimentem már, és soha sem esett bajom – vitatkoztam.
- Mert szerencséd volt. Kérlek, bízz bennem! Ne menj utána! - nézett rám olyan könyörgő szemekkel, aminek nem tudtam ellenállni, hiába volt még bennem a dac. Hosszan megcsókoltam, ő pedig szorosan magához húzott, majd arcát a hajamba temette. - Köszönöm! – suttogta a fülembe, és hangján tisztán hallatszódott a megkönnyebbülés.
Tehetetlen dühöm lassan aggodalomba és féltésbe csapott át, ahogy a percek teltek. Időközben bementünk John szobájába – akinek valamilyen oknál fogva a korai időpont ellenére nem volt ott a szobatársa – és ő szavak nélkül, a jelenlétével próbált rajtam segíteni. Leült az ágyára, az ölébe vont, és simogatta a hajam, míg gondolataim meg nem nyugodtak. Ennek ellenére nem tudtam aludni. Ajkaimmal az övét kerestem, és ő nem habozott viszonozni a csókot. Nem volt másra most szükségem, csak rá, az ő jelenlétére. Hátradőltem az ágyon, és magammal húztam őt is, egy percre sem akartam tőle elszakadni. Nem tudom, hogy a gondolataimban olvasott, vagy egyszerűen tudta, mire vágyom, mindenesetre pontosan azt tette, amit akartam tőle. Azt hittem, majd leállít, hiszen nem voltam abban a lelki állapotban, de én tudtam mire vágyom, és ő nem tiltakozott megadni azt. Talán tudta, úgyis hiába tiltakozna, vagy egyszerűen csak a férfi énje kerekedett felül.
Az egész hajnal összemosódott egyetlen forró, érintésekkel és sóhajokkal teli pillanattá. Nem tudom, valójában mennyi idő telt el, de mikor kimerülten zihálva dőltem el John ágyában, és ő gondoskodóan betakargatott, majd átölelt, akkor nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy milyen boldog vagyok, hogy itt lehetek.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Ismerős vacsora
~Charlotte Bird~
Még nem voltam a tudatomnál, félig még álomvilágban jártam, de a testem ösztönösen reagált az őt ért hatásokra. Az óra hangos csörgése azonnal abbamaradt, amint sikerült egy jól irányzott kézmozdulattal a földre segítenem. Pár másodperces fáziskéséssel esett le, hogy valami nagyon nincs rendben, és miután hirtelen felültem, észrevettem, hogy Dana ágya továbbra is üres. Hát persze, ezért volt minden olyan furcsa, általában az óra csörgése helyett szobatársam motoszkálására ébredtem fel. Gyorsan elkészülődtem, miközben arra az elhatározásra jutottam, hogy iskola helyett, inkább barátnőm keresésére indulok, pedig tudtam, hogy ennyi erővel akár vegetáriánust is kereshetnék a vámpírok között. Kezem már a kilincsen volt, amikor nyílt az ajtó, és Dana lépett be rajta. Reflexeim nem hagytak cserben, az ajtót azonnal becsuktam, és kíváncsiságtól égő tekintettel álltam el szobatársnőm útját.
- Mégis hol voltál egész nap? - kérdeztem enyhe felháborodott hangsúllyal, ami egészen olyan volt, mintha az anyja lettem volna. Az anyja nem is, de néha már olyan érzésem volt, hogy a nővére vagyok. Úgy éreztem, hogy kötelességem megvédeni, és egy teljes napot eltölteni az utcán fényes nappal cseppet sem biztonságos egy vámpírnak. Persze Dana sem hülye, de néha annyira felelőtlen tudott lenni.
- Csak odakint. De most itt vagyok, úgyhogy ne aggódj, semmi bajom nem esett – felelte olyan hangsúllyal, ahogy általában szokta az ilyen alkamakkor. Ilyenkor tényleg úgy éreztem, hogy a nővére vagyok. Gondolatait nem tudta elrejteni előlem, de szükség sem volt rá, mert képtelen voltam rajtuk kiigazodni, és az egész meg volt hintve egy cseppnyi rózsaszín cukormázzal, amit egy kicsit undorítónak találtam. Elmesélte, hogy mi történt, míg nem a kastélyban tartózkodott, és így gondolatai is értelmet nyertek számomra. Éreztem a felőle áradó bűntudatot, de nem volt olyan erős, hogy értékelni is tudjam. Aggodalmam és bosszúságom sokkal nagyobb volt ennél.
- Örülök, hogy boldog vagy, de nem lehetsz ennyire felelőtlen ebből a szempontból. Mi az emberek számára nem létezünk, és ebben a hitben kell tartani őket továbbra is. Ha kitudódik, hogy mi folyik itt, annak nagyon súlyos következményei lehetnek. Akár mind a ketten meghalhatunk, úgyhogy kérlek, légy óvatosabb! - kértem nyomatékosítva. Tudtam, hogy nem hülye, mindezt ő is tudja, csak néha annyira hajlamos volt elfeledkezni róla.
Mielőtt a terembe érhettünk volna, a lépcsőnél Johnba botlottunk, és – nem törődve Danával – odamentem hozzá, hogy egy reggeli csókkal köszöntsem. A terembe lépve észrevettem, hogy Will tekintete az összekulcsolt kezünkre siklik, majd egyenesen a szemembe néz. Élveztem, ahogy arckifejezése a közömbösből dühössé vált. Gyengéd csókot nyomtam John ajkaira, majd elfoglaltuk a helyünket, várva, hogy elkezdődjön a tanítás.
Az egész nap kábulatban telt el. Halottam, hogy a tanár beszél, de nem értettem. Éreztem magamon a tekinteteket, de kizártam őket. Csak John jelenlétét fogtam fel tudatosan. Egész nap fogta a kezem, és ez nekem kifejezetten jól esett. Néha a fülembe súgott aranyos dolgokat, és csak azért nem kaptunk büntetést, mert sikerült visszafognom a nevetésemet. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a nap, mert úgy éreztem, most minden tökéletes.
Amikor megszólalt az utolsó óra végét jelző csengő, kicsit elszomorodtam, hogy lassan el kell válnom Johntól, mert rengeteg tanulnivalóm volt, de egyben meg is lepődtem, mert rájöttem, hogy egész nap nem történt semmi balhé. Scarlet egyszer sem akart megölni, és ezt valahogy szokatlannak tartottam. Arra sem emlékeztem, hogy bent volt-e egyáltalán ma a suliban. Körbenéztem a teremben, de már csak pár diák volt bent. Amennyit felfogtam ma a külvilágból, az sem lepett volna meg, hogy ha bent lett volna, de észre sem veszem. Mindenesetre nagyon különös volt, hogy egyszer sem akart belém kötni. Az is meglepett, hogy Danát ott látom magam mellett, mert nem emlékeztem, hogy került oda, vagy miért, de jelenléte újra eszembe jutotta a nappali kalandját, és azt, hogy még mindig mérges vagyok rá, így szó nélkül kézen fogtam Johnt, és kisétáltam vele az udvarra. Még láttam Danát szomorúan a lépcsők irányába baktatni, de azt gondoltam, hogy megérdemelte.
A csendes sétálás közepette hirtelen álltam meg, ami megállásra késztette Johnt is.
- Mi az? - lépett oda hozzám kedves mosollyal az arcán, és megsimogatta az arcomat.
- Kijössz velem a városba? - kérdeztem úgy, mintha már tudnám előre a választ.
- Nem, oda nekünk nem szabad kimenni. Tudod, mit mond a szabályzat... - Meglepett a válasza.
- Ugyan már, hiszen mindenki megszegi a szabályokat, azok azért vannak. Csak azt ne mondd, hogy te még sosem szöktél ki – néztem rá kérdőn, nem voltam egészen biztos a válaszában.
- Csak egyszer, akkor is szükséghelyzet volt – jelentette ki.
- Nem hittem volna, hogy ennyire szabálytisztelő vagy – incselkedtem, mire felhorkantott.
- Ugyan már, dehogy is. Ha tudnád hány szabályt megszegtem már. Ezt az egyet viszont nem szegem meg többé, legyen elég neked ennyi – felelte, én pedig nem vettem tudomást a szemében lévő különös fényről.
- Én sem követek el bűncselekményt, csak ebédelek.
- Igen, kiszívni egy ember vérét, tényleg nem minősül bűncselekménynek – ironizált.
- Nem szívom ki az összeset, csak egy kicsit iszok belőle, és ez a vámpírvilágban tényleg nem számít bűnnek.
- Miért nem jó neked az itt élő állatok vére? - kérdezte zsebre tett kézzel.
- Jaj elegem van már ezekből a bolhás dögökből, rendes kaját akarok – sóhajtottam.
- Rendben – egyezett bele, és én már épp megcsókoltam volna örömömben, amikor folytatta. - De ne várd, hogy én veled tartok.
- Rendben – válaszoltam én is, és még pár pillanatig néztem őt, majd elindult a kastély irányába.
- John – szóltam utána, mire megfordult. Három lépéssel áthidaltam a köztünk lévő távolságot, és a szemébe néztem. - Ugye nem árulsz be? - kérdeztem kicsit félve. Voltak olyan szabályok, amiket keményen büntettek, ha kiderült, hogy megszegték őket, és bizony a kastélyból kiszökésért nem csak egy egyszerű „ejnye” járt.
- Csak vigyázz magadra – suttogta mosolyogva, majd megcsókolt.
Lassan róttam a sötét utcákat, nem siettem, mert tudtam, hogy hazaérve majd Danával kell beszélnem, és ehhez jelenleg egy cseppnyi kedvem sem volt. Hiába hajlott már télbe az idő, a hajnal vészesen közeledett, az én gyomrom meg továbbra is üres volt. Kifele jövet elkaptam egy mókust, de nem az éhség miatt tettem, hanem a gyilkolás öröméért. Végül is ha már megígértem, hogy nem gyilkolok le senkit, legalább az érzést kellett pótolni valamivel. Aztán a szél egy csábító illatot fújt felém, és tudtam, hogy ő lesz a mai vacsorám. Illatát követve mentem be egy szűk kis utcába, amin ő igyekezett minél hamarabb átjutni, de vámpírgyorsaságomnak köszönhetően gyorsan megelőztem. A falhoz löktem, és a vállainál fogva szorítottam oda. Egy férfi volt, de inkább csak fiú, tizenhét éves lehetett. Félhosszú, barna haja volt és gyönyörű barna szemei, az arcát pedig órákig tudtam volna bámulni. Valahol, a tudatom mélyén, tudtam, hogy ismernem kellene, de nem jöttem rá, honnan.
- Hogy hívnak? - suttogtam a fülébe olyan hangon, amire bármelyik ember engedelmeskedne nekem.
- George – válaszolta kábultan, de a nevéről sem ugrott be újabb információ róla, ezért úgy döntöttem, hogy használhatom mára étel gyanánt.
Oldalra fordítottam a fejét, és fogaimat a torkába mélyesztettem. Szívtam az éltető nedűt, és az első korty után még közelebb húztam magamhoz. Vérének íze fel sem volt mérhető az illatával. Annyira fantasztikus volt, hogy azt gondoltam, nem akarok mást inni soha többé. Csak ittam, és valahol tudtam, hogy ha hamarosan nem hagyom abba, akkor megölöm, de nem érdekelt. Pár korty után, amit én túlzottan kevésnek érzékeltem, már nem volt mit szívnom, szíve abbahagyta a működést. Végignyaltam a nyakán, hogy az utolsó, értékes cseppeket se hagyjam kárba veszni, majd hagytam, hogy a test holtan a földre hulljon.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Kérdések nyomában
~Charlotte Bird~
A terembe lépő vámpírt azonnal felismertem, bár eddig nem láttam olyan sokszor. Megjelenése azoknak is egyértelműen elárulta, hogy ki ő, akik még soha életükben nem látták. Annyira méltóságteljesen nézett ki, hogy a vámpírnak olyan érzése volt, mintha meg kellene hajolnia előtte. Tartása és ruházata tiszteletet ébresztő volt. Barna haját lazán összefogta a tarkóján egy bőrszalaggal, csak fekete színű ruhát viselt és bakancsot, ami errefelé nem volt ritkaság. Sosem láttam még másképpen, de nem hiszem, hogy lenne másmilyen ruhája is. A tanárokon kívül senki sem tudta pontosan hány éves is lehet, de arról szólt a szóbeszéd, hogy az ötszázadik éve közelében járhat. Szemei kékek voltak. Nem olyan ragyogó kékek, mint Will szemei, hanem jégkékek, amivel ha találkozik az illető pillantása, megáll a cselekvésben, és mozdulni sem tud. És ezek a jégkék szemek egyenesen rám szegeződtek. Ahogy találkozott a pillantásunk, azonnal megdermedtem, még levegőt is elfelejtettem venni. Padtársam – akinek jelen pillanatban nem jutott eszembe a neve – halkan figyelmeztetett, hogy csukjam be a szám, és kezdjek el lélegezni. Bár szavait nem fogtam fel, testem ösztönösen cselekedett szavaira.
- Charlotte Bird – szólított meg a férfi, és késlekedés nélkül felálltam. - Jöjjön velem! - közölte, azzal megindult az ajtó felé. Hatalmas szemekkel néztem Johnra, akinek időközben beugrott a neve, bár ezzel most nem értem el semmit. Ugyanolyan szemekkel bámult rám, mint én őrá, és ez cseppet sem volt megnyugtató. A vámpír már ajtón kívül járt, és én félve, hogy lemaradok, gyorsan utána futottam.
Léptei hatalmasak voltak, alig bírtam tartani a tempót. Nem értem, miért hittem először azt, hogy a szobájába megyünk, hiszen oda diák még be nem tette a lábát. Felmentünk egy sor lépcsőn, végül az egyik emeleti tanári szoba ajtaját nyitotta ki előttem. A szobában körülnézve vettem észre, hogy csak egyetlen íróasztal van ott a két oldalán egy-egy székkel. Az asztalon álló kis táblácskát elolvasva jöttem rá, hogy ez mégiscsak az ő szobája, csak éppen ez a dolgozó szobája volt, ahova bekerülni igencsak veszélyes és kellemetlen dolog volt. Az ajtó csukódásának hangjára összerezzentem. Biztos voltam benne, hogy rólam és Scarletről akar majd beszélni, és ennek egyáltalán nem örültem. A férfi leült háttal a hatalmas ablaknak, amit hosszú függönyök takartak el, majd a vele szemben lévő székre mutatott. Helyet foglaltam a másik széken, de nem mertem ránézni.
- Egy osztálytársáról van szó – kezdte, és én megborzongtam mély hangjától. - Scarlet Midnight. Ismerősen hangzik? - tette fel a kérdést, és nekem csak most tűnt fel az enyhe orosz akcentusa, ami az évek folyamán lassanként kopott ki beszédéből. Tisztában voltam vele, hogy orosz származású, de még sosem beszélt közvetlenül hozzám, így ezt sosem vettem észre. Persze tudtam, hogy csak Scarletről lehet szó, mindig róla volt szó. Hát jó, ha engem hibáztat a történetekért, majd megmondom mi az igazság. De még mielőtt válaszolhattam volna, folytatta. - Úgy tudom maga látta utoljára őt a mai nap az iskolában. Igaz ez? - kérdezte, és egyenesen a szemembe nézett. Várta a válaszom, csakhogy nem tudott arról az aprócska dologról, hogy általában ilyenkor minden kiment egy épeszű ember fejéből. Megráztam a fejem, hogy visszanyerjem a gondolataim, és ezzel egyúttal válaszoltam is a kérdésére.
- Mr. Dirac-kal beszélt utoljára.
- Igen, ezt is tudom, csakhogy ő sincs az iskola területén, ugyanúgy, ahogy Miss Midnight sem.
- Miért? - kérdeztem ösztönösen, és valahogy nem tetszett nekem ez az egész.
- Pontosan ezt szeretném én is kideríteni. Ezért kérem, mesélje el mi történt!
- Hát igazság szerint Scarlettel összekaptunk, és ekkor jött be Mr. Dirac. Meglátta, hogy Scarlet éppen egy tőrt szúr belém, mert ez történt, Scarlet leszúrt egy tőrrel, ami mellesleg tiltott tárgy a suliban – meséltem hatalmas szemekkel, de a velem szemben ülő férfi közömbös arca meg sem rezzent, nem úgy tűnt, mintha érdekelné, hogy éppen egy szabályszegést jelentek be. - Szóval Mr. Dirac meglátta, hogy Scarlet éppen ellenem követ el egy szabályszegést, így mindkettőnket behívott a szobájába, és ott elmondta, hogy ne verekedjünk. Persze Scarlet volt a hibás az egészért. Aztán Mr. Dirac engem visszaküldött a terembe, Scarletet meg még ott tartotta. Gondolom el akarta venni a tiltott tárgyat. Ennyi volt. Azóta egyikükkel sem beszéltem.
- Meg tudná nekem mondani, hogy mikor volt ez?
- Hát Ms. Blanche kábé az első óra felénél mehetett ki. A tanárnő mostanában folyton kimegy óráról. Nem tudom, mi baja lehet, de szerintem... - elhallgattam, mert a férfi megköszörülte a torkát. - Szóval ez közvetlen az után történt, hogy Ms. Blanche kiment a teremből - fejeztem be.
- Köszönöm. Most elmehet - közölte, és már épp papírt és tollat vett elő, amikor megzavartam.
- Mr. Orlov...
- Tessék? - kérdezte, és rám nézett.
- Van egy idegen vámpír a városban – mondtam gyorsan.
- Mégis honnan veszi ezt az információt? - dőlt előre a székében, látszott rajta, hogy érdekli amit mondok.
- Tegnap éjjel bent voltam a városban, ott éreztem a szagát. Legerősebben a vérellátó központnál lehetett érezni. Aztán követtem a szagot, de összefutottam Scarlettel és Jeremivel, akikről kiderült, hogy sokkal többet tudnak nálam, úgyhogy őket kéne megkérdezni.
- Köszönöm a tájékoztatást Miss Bird. Sajnos jelenleg egyikük sem tartózkodik az iskola területén. Valamint Mr. Dirac és Ms. Blanche sem. Így nem áll módunkban megkérdezni őket.
- Gondolja, hogy köze van az idegen vámpírnak az eltűnésekhez? - kérdeztem elgondolkodva. Talán a vámpír megölte őket. Oké, Jeremit és a tanárokat biztosan nem, de talán Scarletből megkajált. Ha szerencsém van, nem jön vissza a suliba soha többet. Az éppen elvérző Scarlet képe a fejemben kellemesen elszórakoztatott. Mr. Orlov válasza húzott vissza a valóságba.
- Talán, erre egyelőre semmi bizonyíték. Semmi ok a pánikra, úgyhogy ha megkérhetném, ne beszéljen erről senkinek sem az iskolában – kért meg, és én csak bólintottam. - Rendben. Van még valami, amit meg kíván osztani velem? - kérdezte, és már épp a nyelvem hegyén volt, hogy az ágyamat azt szívesen, de inkább csak megráztam a fejem. - Köszönöm, hogy ezt elmondta. Távozhat – nézett rám jelentőségteljesen, és egy perc sem kellett hozzá, máris az ajtón kívül voltam.
A legtöbb óra már lement, viszont még nem volt vége a tanításnak, így visszaballagtam az osztályterembe, ahol éppen még óra volt. Mikor beléptem, a légy zümmögését is hallani lehetett. A tanár egy másodperc alatt feldolgozta váratlan érkezésem, tudta hol vagyok, így nem tért rám ki különösebben, és visszatért eddigi dolgához. A diákok viszont le sem vették a szemüket rólam, idegesítő tekintetüket magamon érezve ültem vissza a helyemre, John mellé. Amint pillantásom találkozott Will tekintetével, a fiú féloldalas mosolyra húzta a száját, ahogy szokta. Mr. Orlov jeges tekintete után már nem is találtam Will szemét olyan varázslatosnak. Visszafordultam John felé, aki éppen egy papírt csúsztatott a padon felém. Kihajtogattam, és elolvastam a kapkodott, rendezetlen írást.
Mi volt Vladimirnál? Azt hittem, hogy nem is jössz vissza élve.
Semmi különös, csak Scarlet után érdeklődött – írtam vissza, majd visszacsúsztattam a papírt.
Scarlet után? Meg akarja büntetni, amiért leszúrt? Elveszi a tőrét? Kicsapja? Téged is megbüntet?
Hangosan felsóhajtottam, majd türelmesen írni kezdtem, anélkül, hogy bármit is elárultam volna.
Nem, semmi ilyesmi, csak megkérdezte, hogy mi van velem meg azzal a ribivel. Ennyi volt, senkit sem fognak megbüntetni.
Kár, pedig Scarlet megérdemelné. Meg is halhattál volna – olvastam, majd John megfogta a kezem, és együttérzően nézett rám. Halványan rámosolyogtam, és megszorítottam a kezét, aminek láthatóan örült.
A következő órám után John és én együtt mentünk a közeli erdőbe vacsorázni. Will gúnyos, Andrew pedig teljesen érdektelen arcot vágott, amikor Johnnal kézen fogva sétáltunk ki az épületből. Néhány mókus és madár elfogyasztása után javasoltam a visszatérést, mert nagyon kifárasztott a mai nap. John átkarolta a derekam, én pedig a vállára hajtottam a fejem. Kellemes volt így sétálni, viszont lassan elérkezett a takarodó ideje, és a hajnal is közel volt már. Nagyon szerettem volna egy kiadósat aludni. A fiúk és lányok tornyát elválasztó lépcsősor alatt álltunk meg. John nem engedte el a derekam, szorosan magához húzott, én pedig a mellkasára tettem a kezem. Tudtam mi fog következni, és egyáltalán nem bántam, inkább izgalommal vártam, hogy végre elkövetkezzen a bűvös pillanat.
- Álmodj szépeket! - suttogta John, és arca vészesen közel került az enyémhez. Felsóhajtottam, ahogy ajka gyengéden hozzáért az enyémhez. Óvatosan visszacsókoltam, és ő felbátorodva a reakciómon még szorosabban tartott, majd nyelvével végigsimította az ajkaimat. Kezem a hajába túrt, és még közelebb vontam magamhoz. Nyelveink tánca fantasztikus volt, és bár nem akartam megszakítani a csókot, a fáradtság egyre jobban utat tört magának. Lihegve váltunk szét, és pár pillanatig még jó erősen Johnba kapaszkodtam, hogy meg tudjam őrizni az egyensúlyom.
- Aludj jól! - suttogtam, majd miután adtam egy puszit a szájára, megfordultam, és felsétáltam a szobámba. Amint benyitottam az ajtón, megállapítottam, hogy Dana bizony még nem ért vissza, viszont a hajnal első jelei már látszottak. Nem volt már energiám ezen aggódni, egyszerűen csak bedőltem az ágyamba, és egy perc múlva már aludtam is.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Váratlan véletlenek
~Charlotte Bird~
Az óra maradék része unalmasan telt egy darabig. Próbáltam a feladott szövegre figyelni, de miközben olvastam, agyam máshol járt, így fel sem fogtam a szavak értelmét. Will mellettem ült, de szinte nem is éreztem a jelenlétét. Talán végre felfogta, hogy békén kéne hagynia, vagy egyszerűen csak beleunt a kis játékába, nem tudom, mindenesetre örültem, hogy nem zaklat. Most amúgy is sokkal fontosabb dolgok foglalkoztattak. Legfontosabb az idegen vámpír kiléte és a szándékai voltak, de akárhogy is gondolkoztam, erre nem tudtam rájönni, túl kevés információ volt a birtokomban. De örültem a gondolatnak, hogy Scarlet sem tud nálam többet. Egyelőre legalábbis, hiszen biztos voltam benne, hogy Jeremi azért nincs most itt, mert több információhoz próbál jutni.
Igazából nem is maga az idegen vámpír ténye zavart, hiszen mindig megfordultak vámpírok a városban, hanem az, hogy semmit nem tudni róla. Ha esetleg túl sokat táplálkozik vagy csinál valami felfordulást, egyből a kastélyban élőkre terelődik a gyanú, és nem mondhatnám, hogy mostanában olyan mintadiák lettem volna. Én lennék az első számú gyanúsított, pedig igazán semmi közöm nincs még a dologhoz. Aztán persze újra költözni kéne. Eleinte nagyon sokat kellett költöznöm. Egyik városból a másikba. Pár éve találtuk Danával ezt a helyet, és végre le tudtunk telepedni, úgy örültem, hogy nem kell folyton bujkálni. Semmi kedvem újra vándorolni.
Az óra vége előtt Miss Blanche felállt, majd végignézett az osztályon, aztán megfordult, és írni kezdett a táblára.
- Olvassátok el a kiadott fejezeteket! Hamarosan beküldök valakit, és ha bárkinek csak a hűlt helyét találja, nem fogjátok zsebre tenni – próbált keménynek tűnni. Ugyan, mintha bárki is megijedt volna tőle. Mostanában folyton kiment óráról, akkor igazán nem értem mit panaszkodik, ha néha mi is kimegyünk. Amint becsukódott mögötte az ajtó, az általános alapzaj azonnal beállt. Will felém fordult, nyilvánvalóan valami rendkívül fontos mondanivalója volt, de szerencsémre Andrew megelőzte.
- Ugye nem ment ki nappal? - nézett rám kétségbeesett szemekkel. Hangosan felsóhajtottam. Talán jobb lett volna, ha Will szólal meg előbb, semmi kedvem nem volt Andrew szerelmes hülyeségéhez.
- Jaj Andrew, dehogyis ment ki, te sem gondolhatod komolyan, hogy kint töltötte az egész napot, annyira azért már ismered – mondtam, de ő erre csak vállat vont. - Hiszen annyiszor megtörtént már, hidd el, pár hét, és minden újra a régi lesz.
- De ez most más... - sóhajtott hangosan.
- Bocsi, megtudhatnám, hogy miről van szó? - pofátlankodott oda Will, hogy engem bosszantson.
- Dana szakított velem – közölte teátrálisan Andrew, miközben én belekezdtem a „Semmi közöd hozzá” szövegbe.
- Ó jaj, úgy sajnálom! Pedig annyira összeilletettek – válaszolta Will Andrew-nak némi gúnyos felhanggal, mintha engem meg sem hallott volna. Andrew örült, hogy végre egy fiú megérti, és valószínűleg észre sem vette a gúnyolódást.
- Igen, tudom. Nem is értem, hogy... - kezdett bele hosszú beszédébe, de se én, se Will nem figyeltünk rá. Hangtalanul suttogtam neki, hogy vigyázzon magára, különben nagyon megbánja, de ő csak kacsintott, mintha alig várná. Nos ezen nem is csodálkozom, amilyen hülye volt, biztos azt hitte, hogy majd hagyom, hogy megcsókoljon, vagy hasonlók...
A beszélgetés alapzajába valami oda nem illő keveredett, léptek zaja, és amennyit hallottam az utóbbi pár napban ezeket a lépteket, egy másodperc sem kellett, hogy rájöjjek kihez tartoznak. Észrevétlenül kitettem a lábam a padsorok közé. Amennyire bamba ez a csaj, tuti nem veszi észre. Scarlet olyan kecsesen esett orra, hogy szép volt nézni, fantasztikus előadás volt. Letörölhetetlen vigyorral álltam meg fölötte.
- Csak nem igyekeztél valahova? - kérdeztem lenézve rá. Annyira szánalmas volt ott, ahogy a földet nyalta, és tudtam, hogy ez a kép a napom fénypontja. Olyan lassan kelt fel, mint egy mozgássérült, de biztos voltam benne, hogy csak dühét próbálja kontrollálni. Teljesen közömbös arccal porolta le a ruháját, mint akit semmi sem zavar, de tudtam, hogy itt még nincs vége.
- Ami azt illeti. Semmi. Közöd. Hozzá – hangsúlyozta, mintha hülye lennék. Komolyan nem értem, hogy kinek képzeli magát ez a kis senki.
- Mégis mit képzelsz magadról? Ki vagy te? - emeltem meg a hangom. Nem tűröm, hogy bárki ostobának nézzen, főleg nem egy kis pisis.
- Scarlet Midnight, 17 éves diáklány. Bosszantására, asszonyom – vigyorgott szemtelenül. Még volt mersze visszaszólni nekem. Garantálni fogom, hogy megbánja, hogy valaha is kikezdett velem.
- Óh, én meg azt hittem, hogy Miss Szarkazmus áll előttem személyesen – vágtam vissza, de erre ő csak hátat fordított nekem, és a kijárat felé indult. Ez már nekem is sok volt, fel akartam kenni a falra, és megindultam, hogy tervemet véghez vigyem, de nem számítottam arra, hogy reflexei sokkal jobbak, mint egy átlagemberé, és mire behúztam volna neki egyet, már valami az oldalamnak nyomódott, és onnan valami nedves folyt végig rajtam. A lendülettől, amivel megindultam, Scarlet az ajtónak nyomódott, ami aztán kinyitódott, és ő a földön végezte, én pedig rajta.
Elég megalázó helyzet volt ott feküdni Mr. Dirac lábai előtt, de végül is nem én voltam az, aki a másikba szúrta a tőrt, szóval nálam nagyobb bajban csak Scarlet volt. Különben is, minek cipel a suliba tőröket? Az osztály döbbent csendben nézte végig az incidenst.
- Nocsak... - szólalt meg Mr. Dirac – Csak nem sietünk valahova? - nézett egyenesen Scarletre, és tudtam, hogy most hatalmas bajban van.
- Csak a WC-re – próbálta beadni a tanárnak gyenge kis hazugságát a liba.
- Scarlet megpróbált lógni az óráról – tájékoztattam Iasont az amúgy is egyértelmű tényről, majd gonoszan rávigyorogtam az említett személyre.
- Mintha én nem látnám, Miss Bird – szúrt le a tanár. - Azonnal az irodámba, mind a ketten.
- De miért? - csattantam fel ártatlanul. Persze, belém szúrnak egy tőrt, de én vagyok a hibás. Plusz csak segíteni akartam, de már megint engem találnak meg. Ez annyira igazságtalan.
- Ez is a te hibád! - szóltam oda Scarletnek, miközben az irodában róttam a köröket. Annyira ideges voltam. Persze mindig az agyatlan liba miatt kerülök bajba. Tegnap is otthagyott azzal az idióta Willel. Igazán magával cipelhette volna. Most meg belém szúr egy tőrt, és még a végén kitalálja, hogy az egész az én hibám. Az egyik kedvenc ruhámat is tönkretette. Ráadásul nem én cipelek olyan tárgyakat a suliba, ami egyébként tiltott tárgy. Jó, egyszer megtörtént, de az évekkel ez előtt volt, és senki sem tudta meg Danán kívül.
- Ugyan már, én ugrottam magamnak?
- Megérdemelted – legyintettem.
- Mint mindig, ugye? - vágott vissza. Erre inkább nem mondtam semmit. Utáltam, ha igaza van, mert én csak akkor osztok ki valakit, ha megérdemli, csakis jogosan. És ő bizony minden alkalommal megérdemli.
Mr. Dirac belépett az ajtón, és az arckifejezése semmi jóra nem utalt. A vámpírok tudnak egymás fejében olvasni, ha akarnak, de persze ki is tudják egymást zárni, kedvük szerint. Mikor megérkeztem a kastélyba, eleinte folyton próbáltam belelátni a tanárok gondolataiban, de hamar rájöttem, hogy ez eddig még egy diáknak sem sikerült. Meg sem próbálkoztam ezzel most.
- Mégis, muszáj nektek minden másnap megölni egymást? Nem fér a vámpír fejébe, hogy mi ez a kibékíthetetlen ellentét köztetek... vagy ha már minden áron kitekernétek egymás nyakát, hát oldjátok meg valahol az iskolán kívül. Végeztem.
Ennyi? Hát sokkal rosszabbat vártam. És még csak nem is fenyegetett büntetéssel, vagy hasonlók. Ez igazán biztató. Mindenesetre engem nem hibáztathat senki, ha egyszer csak Scarlet testét megtalálják valahol a városban. Én erre engedélyt kaptam, és ha már ez megvan, majd hülye leszek nem kihasználni. Bármibe lefogadtam volna, hogy Scarletnek is felettébb örömet okoz ez az ötlet.
- Most pedig menjetek vissza az osztályba, mindjárt megyek én is – szólt a tanár, és meg is indultam az ajtó felé, amikor Scarletet még visszahívta Mr. Dirac. Kárörvendő vigyorral az arcomon kilibbentem a cafka mellett, majd elindultam az osztályterem felé.
Mielőtt az osztályba mentem volna, útba ejtettem a mosdót, és próbáltam rendbe hozni magam a körülményekhez képest. A ruhám szakadása nem volt feltűnő, és az a pár csepp vér is rászáradt már, így nem látszott semmi a fekete anyagon. Felmehettem volna lecserélni, de nem volt kedvem. Lássák a többiek is, hogy mi történt velem. Nem kell félnie annak a ribancnak, ezt még visszakapja, és garantálom, hogy ő nem fog olyan gyorsan meggyógyulni, ahogy én.
Amint beléptem a terembe, minden szempár rám szegeződött, aztán pontosan arra a helyre, ahol Scarlet tőre belém fúródott. Egyedül Will nem bámulta meg a sebhelyem, mert ő az egészből nem is látott semmit. Amint meglátott, arca a szokásos hülye vigyort vette fel, és láttam, alig várja, hogy elfoglaljam a helyem mellette. Az ég felé néztem, és egy nagyot sóhajtottam, ám mielőtt indultam volna a helyemre, egy vörös hajzuhatag állta az utam. John Cold volt az, aki elállta az utam. Megfogta a kezem, és aggódó szemekkel nézett az arcomra.
- Jól vagy? - kérdezte az arcomat fürkészve.
- Igen, jól. Köszönöm – mosolyogtam rá, különösen jól esett a kedvessége. Nem is értem, hogyan nem vehettem észre eddig. Persze tudtam, hogy egy osztályba járunk, de sosem figyeltem fel rá igazán. Azt hiszem, egy kicsit irigyeltem a haját, mert bár színe majdnem megegyezett az én hajam színével, az övé mindig egyenes volt, az enyém mindig felkunkorodott a végén, és ezt annyira utáltam.
- Láttam, hogy az új srác zaklat, ha gondolod, ülhetsz mellém – ajánlotta fel, és én boldogan mondtam neki igen.
- Jaj köszönöm, megmentenéd az életem – néztem rá hálásan. Fogást váltott a kezemen, és odavezetett az asztalához, ahol egyedül ült, és széles karmozdulattal mutatta meg az új helyem. Leültem, és míg ő megkerülte a padot, a szemem sarkából Willre sandítottam. Andrew valamit magyarázott neki, de ő engem nézett, és az arckifejezése kicsit morcos vonásokba rendeződött, de korántsem volt olyan dühös, mint vártam.
John felé fordultam, hogy beszédbe elegyedjek vele, de ekkor nyílt az ajtó, és az egész teremben azonnal síri csend támadt. Azt vártam, hogy majd Scarlet és Mr. Dirac lépnek be, de ehelyett egészen mást pillantottam meg az ajtóban.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Válaszok nélkül
~Charlotte Bird~
Scarlet valami hülye szót mormolt, tudtam, hogy nem komplett a csaj, de hogy ennyire. Ekkor ért oda Jeremi, és ügyet sem vetve rám, egyenesen imádottja felé fordult.
- Nem találtam meg – mondta lemondóan. Bele akartam szólni, hogy én is itt vagyok, és legalább ugyan annyi jogom van megtudni mindent, mint nekik, de inkább több, de végig úgy tettek, mintha ott sem lennék, és ez rendkívül dühített. - Követtem az illatát az erdőig, de aztán teljesen elvesztettem. Mindenhol érezni, egyszerűen képtelenség kitalálni, hogy merre mehetett aztán.
- Utána kell mennünk, be kell mennünk az erdőbe! Nem hagyhatjuk csak úgy ezt így! Muszáj valamit csinálnunk! - válaszolt dühösen Scarlet.
- Nem mehetünk utána. Nem tudjuk, hogy merre lehet, merre keressük. Figyelj Scar, ez így életveszélyes. És mindjárt kel a nap, még haza is kell mennünk.
- Életveszélyes... ugyan már! Jeremi, tudod, hogy miért vagyunk itt, nem? Akkor...?
- Nem most, Scarlet.
- Figyelj, nem tudjuk, hogy miért van itt, vagy mit akar, vagy egyáltalán, hogy ki ez. Ki kell derítenünk!
- Ami várhat holnapig. Te menj haza, én is mindjárt megyek, csak van egy kis dolgom – próbált nem kitérni részletesebben a témára.
- Ha az erdőbe mész körülnézni, én is veled megyek – jelentette ki Scarlet.
- Menj haza – szólt Jeremi, majd nem túl feltűnő gyorsasággal eltűnt a következő sikátorban.
- Oh, hogy az a... - morgolódott Scarlet. Az egészet karba tett kézzel néztem végig, de ezt megelégeltem.
- Hajlandó vagy beavatni a részletekbe? - kérdeztem gúnyosan
- Valaki – nézett rám jelentőségteljesen, hogy értsem. Mintha nem tudnám, hogy kiről beszél. Will nyugodtan elhúzhatná a csíkot, akkor nem kéne rébuszokban beszélgetni. - itt járkál a városban pár napja, és biztosan nem lesz jó vége. Arra próbálunk rájönni, hogy mit keres itt, mit akar. Kielégítőnek találtad a magyarázatot? - kérdezte még mindig dühösen.
- Nem eléggé – válaszoltam mérgesen.
- Én egy szót se értettem belőle – szólalt meg Will. Már épp készültem valami csípős válasszal, amikor Scarlet megszólalt.
- Ennél többet úgysem tudsz kiszedni belőlem – nézett rám lenézően. Na persze, nem úgy tűnt, mintha többet tudna nálam, úgyhogy nem értem miért tesz úgy, mintha olyan okos lenne. Hogy is mondhatna többet, ha ő maga sem tud többet. - Mennetek kéne – morgott az ég felé nézve, és követtem a pillantását. Ó a francba, hajnalodik, úgyhogy sürgősen haza kellene mennem. Idegesítő, hogy ennek a libának igaza van.– Nem fognak beengedni titeket, ha késő reggel értek vissza – tette még hozzá. Ugyan, mit tud ez a kislány arról, hogy én mire vagyok képes. Ha be akarok jutni a kastélyba, akkor be fogok jutni és kész. Mire válaszoltam volna már ő is eltűnt.
- Igen, eléggé álmos vagyok – szavai nyomatékosítása képen Will ásított egy hatalmasat. -, úgyhogy akár indulhatnánk is.
- Állj! Én aztán nem megyek veled sehova! Majd te szépen hazabattyogsz, amerre jöttél, én pedig megyek a saját útvonalamon – jelentettem ki.
- Azt hiszem, ugyanazon az útvonalon jöttünk idefele. - Kedvem lett volna jól letörölni azt az önelégült vigyort a képéről.
- Semmi baj, tudok egy másik útvonalat. Rövidebb, de az erdőn keresztül visz, ahol te biztosan félnél és eltévednél, úgyhogy menj csak nyugodtan ott, ahol jöttél, én visszajutok a kastélyba egyedül is.
- Elkísérhetlek, hogy ne félj – ajánlotta fel, de én csak dühösen megráztam a fejem. Egyenesen a szemébe néztem, és annyira koncentráltam a sikerességre, hogy még a kék szemek gyönyörűsége sem tudta elvonni a figyelmem.
- Te most szépen hazamész azon az útvonalon, amelyiken jöttél, és elfelejted azt, hogy valaha jártál is itt, vagy bármi is történt volna! - szóltam, és szemeimmel próbáltam nyomatékot adni mondandómnak. Igazából ki akartam törölni az emlékeit, és újakat akartam adni neki, de hogy is gondolhattam, hogy menni fog... azért próbálkozni még szabad. Hangosan felnevetett, nekem meg hajszálon múlott, hogy ne mutassam ki ijedtségemet.
- Ugyan már! Ezt az éjszakát soha nem fogom elfelejteni, és fogadok, hogy te sem, akármennyire is szeretnéd. Valld be, hogy élvezted a csókot! Tudom, hogy szívesen megismételnéd, úgyhogy csak szólj nyugodtan, én állok rendelkezésedre – vigyorgott kajánul, és a szemöldökét húzogatta. Olyan dühös voltam, hogy szétkenve akartam látni a falon, és épp mozdultam is, hogy a kellemes képet a fejemben élőben is lássam, amikor a nap első sugarai elérték a sikátort, és nem valósíthattam meg vágyaimat. Ezt későbbre kellett halasztanom.
- Még nem végeztem veled – sziszegtem dühösen, majd a sikátor sötétebbik része felé igyekeztem.
- Persze, hogy nem. Már alig várom a folytatást – kiabált utánam, és hallottam a kuncogását, aztán ő is elindult.
Ahogy beértem az erdőbe át akartam változni, hogy szárnyaimat igénybe véve a lehető leghamarabb érjek vissza a kastélyba, de képességeim ismét csődöt mondtak. Ezen már meg sem lepődtem. Will és Scarlet is jócskán leszívtak az energiámból, főleg a felesleges próbálkozásaim Willen, ráadásul perceket töltöttem el a fényen, néhol még a nap is érintett. Bár az erdőben kellemes homály uralkodott, ez mégsem segített. Vámpírgyorsaságom is meglehetősen lelassult, út közben elfogyasztottam pár mókust, de ez sem segített sokat. Az utolsó órának már órák óta vége volt, de azért próbáltam a leggyorsabb útvonalon a szobámba jutni: az ablakon keresztül. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt, eddig csak átváltozva jutottam fel a legfelső ablakig, vámpír vagyok, de kizárt, hogy addig másszak. Inkább az egyik oldalsó ajtón surrantam be, és olyan gyorsan futottam a szobámba, ahogy csak tudtam. Másra sem vártam, csak be akartam zuhanni az ágyamba, és aludni. Dana is már biztos aludt, és bár feltett szándékomban állt mindenről beszámolni neki, előbb egy kiadósat akartam aludni, a beszélgetést el tudom halasztani éjszakára is, amikor majd kipihentem magam. Ám amint benyitottam az ajtón, egy nem várt személlyel futottam össze.
- Jaj, szia Andrew! - köszöntem neki, ő pedig hangtalanul biccentett. Fogalmam sem volt, mit csinált itt a szobámban, és még azt sem vettem észre, hogy barátnőm nincs a helyén. Kérdőn néztem az egyetlen olyan személyt, aki nem tartozott ide.
- Nem láttam Danát, mióta elváltunk. Aggódom érte.
- Én sem láttam, de ne aggódj, biztosan előkerül. Olyan nem volt még, hogy nem aludt volna a kastélyban, és biztos vagyok benne, hogy nemsokára itt lesz, hisz a nap is felkelt már.
- Pontosan ezért aggódom, hogy esetleg kint ragad, és... - nem fejezte be a mondatot. Tudtam mit érezhet, hiszen nekem is a barátnőmről volt szó.
- Ha egy napig kinn marad, akkor sem lesz világvége. Ha próbál mindig árnyékban maradni, akkor lesz annyi ereje, hogy hazaérjen, és biztos vagyok benne, hogy evett is az éjjel.
- Megvárhatom itt? - kérdezte, és bármilyen fáradt voltam, megértettem, így hagytam, hogy leüljön az egyetlen fotelba. Éppen a fürdőből jöttem ki teljesen felkészülve az alvásra, amikor Dana megjelent az ajtóban. Először rám majd a vendégre nézett, és egy pillanatig arca ijedséget tükrözött.
- Hol voltál eddig? - kérdezte Andrew. Hangja nem számonkérő, inkább aggódó volt. Dana gondolatai viszont üvöltöttek felém, így magukra hagytam őket. Semmi kedvem nem volt végignézni az újabb szakításukat, és nyilván barátnőm sem értékelte volna a közönséget. A falnak dőlve, csukott szemmel vártam a beszélgetés végét, és amint Andrew kijött, én már bent is voltam. Kérdőn néztem szobatársamra, bár úgy gondoltam, eléggé tisztában vagyok a helyzettel. Gondolatait még mindig nem tudta lezárni, és eléggé régen ismertem már. Bár arra nem számítottam, hogy szerelmes lesz. Sosem szokott szerelmes lenni, hacsak az Andrew-val való kapcsolatát nem számoljuk. De azt nem lehet ide sorolni, az egy teljesen más kategóriába tartozott.
Váltottunk pár szót, de semmi lényegesről nem beszéltünk. Mind a ketten túl fáradtak voltunk egy komoly beszélgetéshez.
***
Reggel kivételesen nem az ébresztőre, hanem Dana pakolására ébredtem. Nagyon korán volt még, akár még aludhattam volna, de szobatársnőm nem hagyta, így inkább kimásztam az ágyból, és próbáltam magamnak normális arcot varázsolni.
- Minek vagy fent te ilyen korán? - kérdeztem a fürdőből kifele jövet, és egy hatalmasat ásítottam.
- Dolgom van ma, nem tudok bemenni az órákra – felelte, és hatalmas szemekkel nézett rám. - Kérlek, ne árulj el!
- Persze, nem foglak, menj csak nyugodtan – válaszoltam. Nem mondta hová megy, mi dolga van, de akkor is könnyen rájöttem volna, ha gondolatai nem olyan hangosak.
- Jaj köszi! Mennem kell – mondta, s azzal átváltozott majd kirepült az ablakon. Mivel korábban keltem, de visszafeküdni már nem volt értelme, így lassan készülődni kezdtem.
Mire az osztályterembe értem már majdnem mindenki ott volt. Scarletre vetettem egy gyilkos pillantást. Meglepett, hogy mindig hűséges követője, Jeremi nem volt vele, de egy tippem volt, hogy mit csinálhat most. Nekem is ott kellett volna lennem, nem itt a hülye iskolában. Már mindent megtanultam, és ahelyett, hogy a rejtélyt próbáltam volna kideríteni, itt kellett fecsérelnem az időt. Andrew arcára volt írva a tegnapi szakítás, egyszerűen olyan üresnek tűnt, ahogy általában ezek után a szakítások után. Kíváncsi vagyok, hogy ez úttal mennyi idő múlva jönnek össze újra. Amint pillantásom az Andrew előtt ülő Willre esett, arcát hatalmas, letörölhetetlen vigyor terítette be. Küldtem felé egy „meg se próbáld” pillantást, majd leültem mellé, és rá sem nézve, Scarlete kezdtem figyelni. Egyszerűen irritált az a liba, és elegem volt belőle. Fogalma sem volt a tiszteletről, pedig ő is biztosan tudta, hogy idősebb vagyok nála, tehát tapasztaltabb és bölcsebb is. Vele szemben én voltam a rangidős, így igenis meg kellett volna tennie, amit mondok neki. Ekkora pofátlanságot!
Éreztem, hogy valaki figyel, és csak ekkor tűnt fel, hogy az egész teremben csend van. Miss Blanche már megérkezett, ő volt, aki engem nézett.
- Hol van Dana? Az ilyesmit mindig tudni szoktad – kérdezte, mire dühösen rámeredtem. Na ugyan várhat, hogy elmondjam. Megvontam a vállam.
- Scarlet, valami hozzáfűznivaló a másik hiányzónkhoz? - kérdezte immáron a hátul ülő személytől, de az sem adott neki bármiféle hallható választ. Újra rám nézett.
- Én tudok várni. Itt maradhatunk napkeltéig is – mondta egyértelműen nekem. Egy darabig farkasszemet néztünk. Én is ráérnék végül is. Majd az idegen vámpír lemészárolja az egész várost, mit zavar az engem. Az idő csak telt, de senki sem mozdult, leszámítva emberünket, aki mellettem ült, ő nem bírta sokáig mozdulatlanul.
- Jó felőlem meg is várhatjuk Danát, bár fogalmam sincs, hogy mikor jön vissza. Mikor hajnalban lefeküdtem még nem volt a szobában, és mire este felkeltem szintén sehol. Az ágya érintetlennek tűnt, úgyhogy nem tartom kizártnak, hogy a napot odakint töltötte el, ami pedig tudjuk mit jelent. Talán várhatunk itt az öröklét végéig – mondtam teljesen nyugodtan, és az sem zavart, hogy a mellettem ülő ember ebből újabb információkat tudott meg. Andrew felkapta a fejét. Hogy a hazugságra, vagy a félelemre, hogy ex-barátnője távozott a kastélyból beszélgetésük után, nem tudom, de abban biztos voltam, a tanár is észrevette. Azért Andrew sem lehetett olyan ostoba, hogy azt gondolja, Dana fényes nappal kint járkál, ennél még neki is több esze van.
Blanche még bámult egy darabig. Tudtam, hogy tudja, hazudok, de érdekelt, vajon mennyire tarja fontosnak hiányzó diákját, és mekkora balhét képes csapni az osztály előtt. Végül elővette a könyvét, és elkezdte az órát, bár pillantása biztosított róla, hogy korántsem úsztam meg ennyivel, és én nem is reménykedtem ebben, de egy cseppet sem rémültem meg.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Kellemetlen véletlenek
~Charlotte Bird~
A várost jártam, dühömben nem láttam semmit. Ezt meg hogy képzelte? Komolyan nem tudtam, mit akar tőlem, minek szórakozik velem. Biztos voltam benne, hogy Will nem ember, de nem tudtam eldönteni, hogy micsoda. Talán tényleg ember, csak valami képessége van. Mindenesetre akkor sem értettem, hogy mit csinál és miért pont velem.
Egy ember illatát hozta felém a szél, és tudtam, hogy egyedül van. Befordultam a szűk sikátorba, majd egy másodperc múlva már a vérét a számban éreztem. Annyira nem tudtam figyelni, hogy csak akkor vettem észre, hogy túlmentem a határon, amikor már késő volt, és a gyenge kis emberi test élettelenül hullott ki a kezeim közül. Nem érdekelt egy ártatlan emberélet, megfordulva hagytam ott a hullát, hogy újra a városban járva vezessem le fennmaradt feszültségem.
Egy hatalmas épület állta utam, mint azt a kiírásból kiderítettem, a vérellátó központ. Éppen el akartam fordulni, hogy folytassam utam, amikor idegen vámpírszagot éreztem meg, és megtorpantam. Biztos voltam benne, hogy nem egy iskolából való vámpír volt, tilos volt kijárni a városba, és mivel ezt a szabályt elég szigorúan vették (volna), senki sem mert kimerészkedni rajtunk kívül. Mellesleg éppen hogy véget ért a tanítás. Közelebb merészkedtem az ajtóhoz, és láttam, hogy a lakat nincs zárva. Egy idegen vámpír van a városban. De mit akart a vérellátóban, ha terítéken állt az egész város? Az ismeretlen szagot követve indultam meg a városban.
Az utcákat vámpírgyorsasággal szeltem, de még így is meghallottam a halk beszélgetés foszlányait, így abba az irányba vettem utam. Amint a susogó hangok értelmes beszéddé álltak össze, a hangok gazdáit is felismertem, ami azonnali megállásra késztetett. Hát ezek meg mit keresnek itt? Will azóta itt rostokol? És a nem kívánatos nőszemély hogyan jutott ki, és mi a fenét csinált itt? Nem akartam találkozni velük, de biztos voltam benne, ha Will nem is, de Scarlet egyértelműen észrevette közeledésem, így nem volt mit tenni. Kellő távolságban álltam meg a két ember (?) előtt, akik engem bámultak. Scarlet leplezetlen undorral, Will pedig gúnyos mosollyal.
- Oh, micsoda kellemetlen meglepetés – húztam a számat, mintha valami nem tetszett volna, de igazából tényleg nem tetszett a társaság. - Mit kerestek itt? - kérdeztem számon kérő hangon.
- Na és te mit keresel itt? - kérdezett vissza Scarlet, mielőtt Will megszólalhatott volna.
- Ha tudni akarod – fontam össze a karom a mellkasom előtt – megéreztem a szagát egy... – néztem Willre. Egyértelmű volt, hogy Scarlet tud a vámpírokról, a barátja egy vámpír volt, de ami Willt illeti, fogalmam sem volt semmiről vele kapcsolatban. - valaminek, és követtem, míg meg nem hallottalak titeket. - zártam le a mondandómat. Scarlet értette, amit kell, ezt láttam az arcán, Willre nem különösebben figyeltem, próbáltam kizárni a tudatomból.
- Igazán nem kell fáradnod, más már megteszi ezt a nemes feladatot helyetted – vágott vissza az idegesítő kislány, és tudtam, hogy Jeremire céloz. - De ha már itt vagy... nem találtál valamit?
- Csak két idegesítő illetőt, akiket még a rémálmaimban sem látnék viszont – vetettem rá majd Willre egy lenéző pillantást.
- Miért? Mit tettem ellened? - nézett rám Will ártatlan szemekkel, mint aki nem érti, hogy mi rosszat csinált. Nem válaszoltam, csak gúnyosan felhorkantottam, majd tekintetem visszatért Scarletre.
- Mi folyik itt? - kérdeztem, és tudtam, hogy érti mire célzok. Az idegen vámpírra, akinek a szagától bűzlik az egész város. Ő meg a kutyuskája biztosan többet tudnak, mint én, és ki akartam deríteni, mi az, amiről lemaradtam.
- Neked igazán semmi közöd hozzá! - fonta maga előtt egymásba karjait Scarlet. Most már igazán nagyon idegesített. Tettem felé egy lépést, hátha ettől majd megrémül, de csak az ellenkező hatást értem el vele, ő is közelebb lépett.
- Pontosan ugyan annyi közöm van hozzá, mint neked vagy a pincsikutyádnak! Talán több is, én már évek óta itt élek, te viszont csak tegnap pofátlankodtál ide, hogy jelenléteddel zavart keltsél.
- Ha a városban történik, nekem is pontosan ugyanannyi közöm van hozzá, mint nektek! - szólalt meg fennhangon Will, majd közelebb lépett.
- Ugyan már! - intettem le miközben még mindig összeszűkült, haragos szemekkel Scarletet méregettem. - Fogalmad sincs semmiről, úgyhogy nyugodtan befoghatod! Inkább húzz vissza a kastélyba mielőtt bajba kerülsz! - váltottam a végére gúnyos hangnemre, és ránéztem, hogy nyomatékosítsam mondandómat, de vámpírerőm nem használt. Egy pillanat alatt feleszméltem csodálkozásomból. Nem is értettem, miért lepődtem meg, egyértelmű volt, hogy vele szemben minden vámpírképességem becsődölt. Szívesen a torkának ugrottam volna, hogy nem létező éhségem csillapítsam, de a széljárás megfordult, és az idegen vámpír illatát fújta felém. - Még nem feleltél a kérdésemre. - jelentettem ki újra Scarlet felé fordulva.
- Nem is fogok, ez nem rád tartozik – válaszolt a lány teljesen higgadtan.
- Ha nem válaszolsz... - fenyegettem, de ez sem vált be.
- Akkor...? - emelte meg egyik szemöldökét.
- Ma még nem ebédeltem – sziszegtem halkan, és reméltem, hogy Will nem hallotta meg, vagy ha mégis, legalább nem érti.
- Megpróbálhatod... - felelte, de ekkor futó lépteket hallottam, és az illatából tudtam, hogy ki közeledik. Azt is tudtam, hogy meghallotta az utolsó mondatom, de nem túlzottan érdekelt.
- Ne fáradj, már itt az ebed, majd ő válaszol nekem – mondtam, és az érkező felé fordultam.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Váratlan meglepetés
~Charlotte Bird~
Újra azzal a gyönyörű kék szempárral találtam szembe magam. A külvilág ismét megszűnt számomra. Nem voltam éhes, nem a vére csábított. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért csináltam, a mozdulataimat nem én irányítottam. Agyam egy egész kis részén átfutott, hogy Will megint megbűvölt és hülyét akart csinálni belőlem, de nem tudtam hallgatni rá. A köd maga alá vont, és nem voltam tudatában tetteimnek. Aztán mintha valami elragadott volna. Csak érzékeltem, de fel nem fogtam. Mire elmém kitisztult már a folyosón találtam magam. Ismét. Azonban most csak Dana és Andrew állt velem szemben. Aggódva néztek rám, és bár nem szóltak egy szót sem, azonnal rájöttem, hogy mi történt. A vörös köd elborította az agyam, iszonyatosan dühös voltam Willre. Nem tudtam, hogy mit csinált, hogyan vagy mi okból, de tudtam, hogy ő csinálta. Türtőztetni próbáltam magam, míg kiértünk, és csak akkor fakadtam ki hangosan, amikor elhagytuk az épületet.
- Komolyan, mit akar tőlem? Ha tetszem neki, akkor miért nem közelít meg a hagyományos módon? Ha pedig csak idegesíteni akar, kellemetlen helyzetbe hozni, akkor nem értem. Talán utál? Semmi oka nincs rá, nem is ismer, még két szót sem beszéltünk – dühöngtem hangosan. Barátnőm és Andrew csendben hallgatták bosszankodásom. Már ismertek annyira, hogy tudják, nem érdemes beleszólniuk. Ha kidühöngtem magam, úgyis lenyugszom.
- Most merre? - kérdeztem a többieket. Visszamenni semmi kedvem nem volt, ha pedig itt maradunk, elkaphat egy tanár.
- Szerintem menjünk be a városba – javasolta Andrew.
- Rendben – helyeselt Dana – végül is ott kisebb valószínűséggel futunk össze Blanche-sal.
Épp szólni akartam, amikor léptek hangját hallottam, majd az ajtó megnyikordult. Oda se kellett néznem, hogy tudjam: Will az. Némán indultam meg a város irányába, csak gondolataim voltak beszédesek. Magamban dúltam, míg le nem ültünk egy padra.
- Követett – szólaltam meg elsőként -, biztos vagyok benne. Mit akar tőlem?
Barátnőm vigasztalni próbált kevés sikerrel egészen addig, míg el nem indult reggelizni. Kettesben maradtam Andrew-val, de aztán ő is otthagyott egy gyenge „kaja után nézek” kifogással. Tudtam, hogy igazából Dana után indult, de nem túlzottan érdekelt.
Percek múlva továbbra is csak egy ember járt a fejemben, de dühöm már elpárolgott. Felálltam, hogy én is vadászni induljak, ha másért nem is, legalább szórakozás céljából, de egy lépést sem tudtam megtenni, mert az ismerős illat az orromba kúszott és megbénított. Haragom újjáéledt, ahogy alig egy másodperc alatt megállapítottam, hogy mögöttem van. Olyan gyorsan teremtem előtte és szorítottam a mögötte lévő falnak, hogy meglepődni sem volt ideje, nem számított, hogy ezzel könnyen leleplezhetem magam. Willen kívül már úgysem volt más az utcán, ő pedig nem számít, biztos valami baja lehet az agyával.
- Mondd, mi a fenét akarsz tőlem? - sziszegtem az arcába. - Talán élvezed, hogy szórakozhatsz velem, vagy mi? Utálsz? Még két szót sem beszéltünk, akkor meg mi a bajod?
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – válaszolta megjátszott-angyali arcon, amikor – meglepően gyorsan – felocsúdott a meglepetésből.
- Ja persze, én meg szárnyakat növesztek, és megtanulok repülni – feleltem gúnyosan, de amint kimondtam, rájöttem, hogy ez nem éppen ideális példa volt. Állati alakom ugyanis holló volt, de erről Will valószínűleg úgysem tudott, úgyhogy jelen pillanatban megfelelt.
- Válaszolj! - kiabáltam, de ahelyett, hogy elhúzódott volna tőlem, inkább csak közelített. Megszólalni sem volt időm, mert mire felfogtam, mit tesz, addigra már javában benne volt. A szája ott volt az enyémen, és anélkül, hogy belegondoltam volna, mit teszek, egyszerűen visszacsókoltam. Nyelve végigsimított ajkaimon, hogy bebocsátást nyerjen a számba, de ekkor feleszméltem a kábulatból, és rájöttem, mi történik. Ellöktem magamat tőle, és – talán túl erősen – pofon vágtam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, otthagytam nem is annyira ledermedve.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Gondolatok
~Charlotte Bird~
Miközben a kastély fele mentünk, végig a történteken gondolkodtam. Újra és újra az a gyönyörű kék villanás jelent meg előttem, és egyre biztosabb voltam benne, hogy az Will szeme volt, csak éppen nem értettem, hogyan csinálta. Eléggé zavart, mert egyrészt tudtam, hogy valami nincs rendben ezzel a fiúval, másrészt fogalmam sem volt arról, hogy mit csináltam, míg nem tudtam magamról. Az bizonyos, hogy elájultam, de előtte is csinálhattam valamit, ami igazán kínos lenne. Mindezek ellenére még mindig úgy éreztem: tetszik nekem ez a srác. Nem azon a rajongós módon, de ha elhívna valahova, nem mondanék nemet. Azért dühös is voltam rá, pedig semmi bizonyíték nem utalt arra, hogy ő lenne a hibás, vagy bármit tett volna, de biztos voltam benne, hogy ő az oka, és ettől még jobban haragudtam rá.
A földet bámulva kullogtam a többiekkel együtt a kastély felé. Minden csendes volt, a nap halvány fénye már feltűnt a látóhatáron, így igyekeznünk kellett. Senki nem érezte szükségét ahhoz, hogy beszéljen. Andrew úgy nézett ki, mint aki gondolkodik, de tudtam, hogy csak bambul. Akkor vágott mindig ilyen képet. Dana nem tanúsított érdeklődést semmi felé sem. Igyekeztem nem tudomást venni Willről, aki egészen közel volt, de éreztem a testéből áradó meleget, és ez igencsak megnehezítette a dolgom. Feltűnt az arcán szétterülő gúnyos mosoly, mintha azt akarná üzenni, hogy tudja, hogy sejtem, de biztos nem lehetek benne, mert nincs rá semmilyen bizonyíték. Amikor egyenesen ránéztem a gúnyos mosoly együtt érző, kedvesbe szelídült, persze ettől még pontosan tudtam, hogy valami nincs rendben vele.
Csak a szobánkban jutott eszembe, hogy nem olvastam a fejébe, de akkor már késő volt. Magamban feljegyeztem, hogy erre holnap feltétlenül sort kell kerítenem. Remek alkalom lesz az a sok óra, amit eltölthetek mellette az iskolapadban. Érdekes feltételezésekre jutottam, és ezeket feltétlenül meg akartam osztani barátnőmmel, így gyorsan bele is kezdtem akkora hévvel, hogy aligha lehetett volna megállítani beszéd közben. Idegesen járkáltam fel-alá a szobában, míg a nap halvány korareggeli sugarai utat törtek maguknak a vékony függöny anyagán át.
- Szerintem Will volt az. Úgy értem nincs rá semmi bizonyíték, de teljesen egyértelmű, hogy ő volt az. Az utolsó, amire emlékszem az egy kék ragyogás. Előtte pedig zavarba ejtően bámultam Will szemébe. Érted? Will szeme kék. Oh, de még milyen gyönyörű kék, de most nem ez a lényeg. Will szeme kék, az utolsó emlékem egy kék ragyogás, előtte pedig a szemébe néztem. Ő csinált valamit. Van valami képessége. Persze nem lehet vámpír, kizárja, hogy dobog a szíve, isteni illata van a vérének, és minden kétséget kizáróan él. De hallottam már emberekről, akiknek volt valami képessége, akik valami természetfeletti dolgot tudtak csinálni. Hát persze, neki is van egy különleges képessége. Csak azt kéne megtudni, mi az. Lefogadom, hogy arról is ő tehet, hogy tegnap majdnem megcsapoltam. Biztosan ő csinálta velem. Ezért jött ide. Először el sem tudtam képzelni mi oka lehet, hogy egy ember vámpíroktól nyüzsgő kastélyba jöjjön, de most már értem. Az emberek világában kicsúfolták és bántották azért, amiért ilyen különleges, de itt nem tűnk ki a tömegből, ha azt az apró tényt nem számítjuk, hogy nem halott. De nem ő az egyetlen élő ebben a kastélyban, más emberdiákok is járnak a suliba. A gondolatait persze én hülye még nem lestem ki. Idefele jövet túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy erre rájöjjek, de holnap majd kiolvasom mit forgat a fejében.
Mire szónoklatom végére értem Dana már az ágyban feküdt. Észre sem vettem beszédem alatt. Persze tudtam, hogy ő sem figyelt igazán, ez látszott rajta, de nem zavart. Leginkább csak össze akartam szedni mindent, hogy a fejemben minden logikusan összeálljon, és erre ez volt a legjobb módszer.
Rövid szóváltás esett meg köztünk a függönyökről, majd pár perc múlva mind a ketten már az igazak álmát aludtuk.
Este bosszankodva jutott tudomásomra, hogy az ősszel együtt a nappalok egyre rövidebbek lesznek, így az alvás mennyisége is csökken. Szinte alig tudtam összpontosítani a reggeli teendőkre, egyre csak az járt a fejemben, hogy vajon mi lesz az órákon, amikor újra Will mellé kell ülnöm. Ekkor jutott eszembe egy zseniális ötlet, amit azonnal meg is osztottam szobatársammal.
- Te, figyelj csak! - szóltam oda Danának.
- Mi az?
- Egyértelmű, hogy Will ma is hülyét akar belőlem csinálni az osztály kellős közepén, szóval mi lenne, ha egy mentális pajzsot húznék az agyam köré, és ez megvédene. Máskor is csináltuk már ez, tudod. Olyankor nem hallottuk egymás gondolatait. Persze akkor nagyon mást nem tudok majd csinálni, mert annyira még nem megy, úgyhogy erősen kell koncentrálnom, hogy fent is tartsam. Addig te meg belenézhetsz a fejébe. Már alig várom, hogy a hülye gúnyos vigyora lehervadjon, amikor majd nem működik a terve.
- Persze, persze – felelte szórakozottan barátnőm. Nyilván neki is máshol jártak a gondolatai. Tegnap este történhetett valami, mert azóta ilyen furcsa. Bele akartam hallgatni a gondolataiba, de erre már nem volt időm, mert indulni kellett, így ideje volt felvenni a pajzsomat.
A reggeli függönycsere miatt elkéstünk, így a tanár morcosan küldött a helyünkre, de észrevettem, hogy nem csak mi vagyunk az egyetlen késők; a Szajha és a vérszívó kutyuskája sem érkeztek még meg, és ahogy a tanárt ismerem, ők nem fogják megúszni egyszerű letolással. Rögtön a második napon lógni nem éppen szerencsés dolog. Ez némi kárörömmel töltött el, és kivételesen annak is örültem, hogy ma egyetlen óránk sem lesz Miss Blance-zsal. A tegnap történtek után meglehetősen kellemetlenül érezném magam az óráján. Nem volt ekkora szerencsém Will-lel. Amint a terembe léptem, láttam a szemét felcsillanni, és látszólag kedvesen elmosolyodott, de tudtam jól, mi van e mögött. Igazából csak sejtettem, mert biztos nem lehettem benne, de a megoldás kézenfekvő volt, minden jel erre mutatott.
Pajzsom már készen állt az ellenállásra, de nagyon kellett igyekeznem, hogy meg is maradjon, így a tanár beszédéből igen keveset fogtam fel. A pad szélére húzódtam, de még így is éreztem azt a kellemes meleget, amit az élő teste árasztott magából, hallottam szívének minden egyes dobbanását, ahogy az isteni illatú vérét pumpálja tovább, és ez kicsit sem könnyítette meg a dolgom. Szememet szigorúan a könyvre szegeztem, hogy legalább a szeme ne ejtsen csapdába, de ahogy mellettem ült, felidézte bennem a kék ragyogást. Nem voltam szomjas, hiszen tegnap teleettem magam. Vére nem csábított, nem éreztem rá késztetést, hogy megkóstoljam, de valami mégis megfogott. Pajzsom tökéletesen működött, ebben biztos voltam, mégis arra gyanakodtam, hogy azzal lehet valami gond, mert képtelen voltam elképzelni, hogy bárki is ennyire vonzhatna. Annyira kíváncsi voltam már, hogy Dana mit talál a gondolatai között, de ezzel várnom kellett az óra végéig, mert gondolataim most mindenkinek csendesek voltak. Erősebben koncentráltam, és sikerült megerősítenem a pajzsom. Elkezdtem olvasni az előttem lévő könyvet, de nem fogtam fel a szavak értelmét, a pajzsommal voltam elfoglalva. Be is jött, mert mikor kicsengetek nagyon meglepett, hogy Willt ott találom magam mellett. Ez elég is volt arra, hogy pajzsom semmivé legyen és újra teljes valójában érzékeljem a világot.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Megbűvölve
~Charlotte Bird~
Nagyon megijedtem. Vajon Blanche most ki fog csapatni? Talán nem járhatok ide többet? Egyedül kell boldogulnom majd? Nem mintha nem tudnék egyedül meglenni, de azért mégis itt vannak a barátaim, itt meg tudok „élni”, ha másból nem, legalábbis a közeli városban járkáló emberekből. De azért szerettem itt lakni, tényleg szomorú lettem volna, ha itt kell hagynom az iskolát.
Már ott voltunk Miss Blanche konyhájában: Dana és Andrew, akik éjszakai vacsora miatt lettek berángatva; Will, akiről fogalmam sem volt, mit keres itt; Jeremi, aki nyilván Scarlet miatt maradt, és akire gyilkos tekintettel néztem, szerettem volna nekiugrani, és letépni a fejét; valamint én. Ekkor lépett be Scarlet. Hiába voltam egy gyilkos lény, abban a pillanatban ez sem volt elég. Szerettem volna ha ott esik össze, ha rátámadhatok, és kiszívhatom az utolsó csepp vérét is. Érezni akartam, ahogy teste elernyed, lelke elszáll, megszűnik benne az élet, amint én kioltom az életét, és még jól is lakom. Persze már nem voltam éhes, Mmle Blanche elküldött enni, és amint végeztem, vissza is rendeltetett.
Türelmetlenül várakoztam, miközben igyekeztem tudomást sem venni a két idegesítő személyről, akik a helyiség másik felében egymással beszélgettek. Danára pillantottam, aki szemmel láthatólag jól el volt foglalva a barátjával, egyértelmű volt, hogy nem kíván most társalogni sem velem sem mással. Körbejárattam a tekintetem a konyhán, igyekeztem nem tudomást venni a mellettem ülő egyénről, de mikor elfordítottam a fejem, hogy jobban szemügyre vegyek valami távolabb eső teljesen érdektelen dolgot, az ő arcával találkoztam szembe. Egyáltalán minek ült mellém, mikor olyan furán viselkedtem vele? Tejesen nem normális, vagy csak rosszul értelmezte az egyértelmű jeleket? Egyben biztos voltam: William nem egy szimpla halandó. Volt benne valami különleges, izgalmasan hátborzongató. Nagyon kíváncsi voltam az őt körülvevő rejtélyre, így elhatároztam, hogy mindenféleképpen kiderítem mi is igazából az új fiú.
Miss Blanche beszélni kezdett, de csak pár szót sikerült megértenem a hosszú monológjából. Valami szabályokról beszélt, amiket kötelességünk betartani, különben nem a kicsapás a legrosszabb következmény, ami történhet velünk. Szemem továbbra is Will arcán függött, és ő ugyan úgy engem nézett. Gyönyörű kék szemei az én szemembe néztek, és teljesen megigéztek. Talán már hipnotizálni is tud? Mit csinál velem?
Kinyitottam a szemem, és egy lila szempár volt az első, amit megláttam. Fogalmam sem volt, hol vagyok, mit csinálok, és hogy kerültem oda, ahol kikötöttem. Az utolsó, amire vissza tudtam emlékzeni, az a kék ragyogás, amit láttam. Az Will szeme volt? Erőltettem az agyam, és sikerült visszaemlékeznem a kék ragyogás előtt percekre is. Blanche konyhájában voltunk, épp magyarázott valamit, én Willre néztem, aztán... csak a kék ragyogás. A szeme, biztos voltam benne, hogy az az ő szeme volt. Másnak nem lehet ilyen gyönyörű égszínkék szeme.
Körülnéztem, egy idegen szobában voltam, és egy ismeretlen ágyon feküdtem. A berendezés arról árulkodott, hogy Miss Blanche lakik itt, a lila szín uralkodott. Ugyanazok az arcok vettek körül, akik a konyhában is jelen voltak. Az utálatos emberlány és a még gyűlöltebb vámpír barátja, akik unott arccal álltak az ajtó mellett; Dana, akinek talán egy cseppnyivel aggódóbbnak kellett volna lennie, nem pedig felháborodottnak; Andrew, aki nem is igazán foglalkozott velem, figyelmét barátnője kötötte le. A sarokban Will ült figyelmes arckifejezéssel. Úgy tűnt aggódik, bár némi mosolyt is véltem felfedezni a vonásaiban. Utolsóként tanáromat néztem meg, természetesen dühös volt, ahogy azt vártam tőle, de láthatóan nem rám volt mérges (kivételesen). Mintha Willre sandított volna szikrákat szóró szemekkel. Tehát akkor Will tehet arról, ami történt velem. Tudtam, hogy van benne valami természetfeletti, és elhatároztam, hogy végre utána járok...
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Ebéd a folyosón
~Charlotte Bird~
Miután Ms Blanche szólt, hogy menjek vadászni, előresietett a két új diák után. Én ott maradtam az ajtóban, nem volt kedvem senkivel sem összefutni útközben, így meg akartam várni, míg a beszélgetés zaja elhal. A tanár cipőkopogását már rég nem lehetett hallani, de a suttogó hangok megmaradtak. Talán rossz felé fordultak, és eltévedtek? De egy helyben álltak, a hangjuk nem távolodott. Gyorsan üzenetet küldtem Danának. Ennek utána kell járnunk. Mire odaértünk Jeremi már felszívódott. Hova mehetett, és mit akart? Ezek az új diákok mind furcsák...
- Meg kéne keresni Mle Blanche-ot – mondta Dan - Biztos feltűnt neki a hiányotok…
Scarlet nyilván nem bájcsevejt rendezett Jeremivel, mert nagyon dühösnek tűnt. Talán azt sem fogta fel, amit barátnőm mondott neki. Csak mordult egyet, és a folyosó másik irányába nézett. Talán Jeremi arrafelé távozott.
- Te hagytad elkószálni egy teljesen idegen kastélyban? Mondd, te normális vagy? - estem neki Scarletnek. Teljesen hülye volt, végül is ma jöttek először, még csak a kastélyt sem látták rendesen. Persze vámpír, de sosem tudhatja, hogy mi leselkedik egy sötét sarok mögött. Ez nem mese volt, itt bármi megtörténhetett. - Fogalmad sincs, hogy mik vannak ebben a kastélyban. Remélem a barátod eltéved, és aztán valami nagy és veszélyes elkapja, hogy aztán csak hónapok múlva találod meg a szétcincált darabjait. Hülye ribanc! - kiabáltam a lánnyal. Nagyon úgy tűnt, mintha a lány tudná, itt hogyan mennek a dolgok, és ő érezné magát a legokosabbnak, pedig igazából semmit sem tudott. Annyira idegesítenek a beképzelt lányok. Persze erre ő is dühös lett. Nem volt meglepő.
- Azt hiszed, hogy semmit sem tudok? Azt hiszed, hogy teljesen hülye vagyok? Na idefigyelj! Sokkal több dolgot tudok erről a szaros helyről, mint azt te hiszed. Sőt, sokkal többet tudok erről a helyről, mint te és a kis barátnőd együttvéve. Azt hiszed, olyan okos vagy? Azt hiszed, hogy olyan menő vagy, mert bakancsban és fekete cuccokban jársz? Elárulok egy titkot: nem vagy az. Egy szánalmas kis senki vagy! - üvöltött velem a lány. Ezt meg hogy merészeli?
- Azt hiszed, hogy okosabb vagy nálam? Emlékeztetnék egy apró tényre: idősebb vagyok nálad, akár a nagyanyád is lehetnék, úgyhogy kicsit több tiszteletet, ha kérhetném – hangom már nemcsak a folyosón visszhangzott, hanem az egész emeleten.
Hallottam, ahogy a diákok kíváncsian tódulnak ki a teremből, hogy megtudják mi a kiabálás oka, de mit sem törődtem ezzel. Azt sem vettem észre, hogy a tanár még nincs itt. Agyamat elborította a vörös köd, de ez most másmilyen volt, ez a düh köde volt.
- Mindjárt megmutatom hova dugd fel a tiszteleted – sziszegte az arcomba a lány.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Kísértés
Azt már előre tudtam, hogy ez az óra más lesz, mint a többi. Tudtam, hogy nem fogok unatkozni, és azt is, hogy később egyetlen szót sem tudok majd felidézni a tanár szavából. Én megpróbáltam. Tényleg igyekeztem úgy tenni, mintha nem érdekelne, vagy legalább a könyvet olvasni, egyszerűen képtelen voltam levenni a szemem Willről. A torkom égett, és ha nem fegyelmeztem volna magam, biztos megfosztom Willt elég sok értékes vértől. Pedig milyen szép is volt, kár lett volna egy ilyen gyönyörű arcot a rendes színétől megfosztani. Valószínűleg ő sem díjazta volna. Csak az mentette meg, hogy magamban folyamatosan ismételtem, hogy „nem fogom megtámadni”, és hellyel-közzel Dana is rám szólt a fejemben.
Próbáltam a mellettem ülő fiú fejében kutakodni, hogy megtudjam, hogy mért jött ide, mit csinál itt, mi a célja, vagy egyáltalán némi információt akartam megtudni róla, de érzékszerveimet annyira elborította a lénye, hogy semmire nem tudtam koncentrálni. Azt is éreztem, hogy nem kell sok ahhoz, hogy Mademoiselle Blanche hangos szóval is fegyelmezzem, ami irtó ciki lett volna számomra, tekintve, hogy imádatom (és talán jövőbeli ebédem) tárgya éppen mellettem ült. Minden erőmmel azon voltam, hogy a könyvet nézzem, amikor Mmle Blanche a hátsó sorban ülő új diákokra nézett. Egyszerre fordultam hátra a többiekkel. Már rögtön az első napon... tudtam, hogy van bennük valami furcsa. Bár azon nem csodálkozom, hogy Scarlet teljesen bele van esve Jeremibe. Az a vámpírfiú nem nézett ki rosszul. Persze azért messze nem ért fel Will-lel.
Épphogy kicsöngettek, és terveztem jobban megismerni a friss húst, amikor egy hatalmas csattanás érkezett hátulról. Hogy ez a lány mennyire béna. El kéne tiltani a többiektől, már közveszélyes. Arról nem is beszélve, hogy érzem, hogy valami nem normális vele. Nagyon furcsa. Amíg kuncogásomat alig leplezve bámultam ügyetlenségét megjelent mellette Will és Andrew. Talán Willnek tetszik ez a rakás szerencsétlenség? Nagyon remélem hogy nem. Benne nincs semmi különleges, csak egy ember. Én viszont vámpír vagyok, tőlem sokkal többet megkaphat. Persze azt sem tudom róla, hogy egyáltalán tud-e rólunk, vámpírokról. Összenéztünk Danával, és együtt indultunk, hogy kifaggassuk az új jövevényt mindenről, ami érdekel bennünket. Megnéztem volna egy kicsit jobban a barátját, de mire odaértünk, ő már felszívódott. Hát akkor majd a következő szünetben.
Legjobb barátnőmmel megkérdeztünk tőle mindent, ami csak eszünkbe jutott. Mikor a lábméretéről esett szó, természetesen megnéztem magamnak a bizonyos testrészt élőben is. Ekkor vettem észre, hogy rajta is bakancs van, talán egyforma a stílusunk. Rákérdeztem, de egy lesújtó pillantásnál többet nem igazán kaptam. Hát ez a csaj tuti nem normális, az egyszer biztos. Nem is tudom, hogy az a Jeremi mit eszik rajta.
Miután becsöngettek, és mindenki elfoglalta a helyét (Will mellettem), addigra az új vámpír is visszajött. A tanárnő még nem volt bent. Feltétlenül meg akartam beszélni ezt Danával, úgyhogy hátra fordultam, és halkan szóltam oda neki. Nem akartam, hogy az a bolond lány, vagy Jeremi meghallja.
- Szerintem ez a lány nem teljesen komplett – közöltem a véleményem, és barátnőm egyetértően bólintott.
- Van benne valami fura – mondta Dana, és épp kifejtettem volna egyetértésem a dologgal kapcsolatban, amikor Mmle Blanche megjelent a teremben, és újra síri csend lett (ez nem volt meglepő ennyi halottal).
Előrefordultam, és Will jelenléte ismét teljes erővel megcsapott. Minden érzékszervemre hatott, és úgy éreztem, mintha most sokkal erősebb lenne, mint az előbb. Mintha direkt kínozna. Nyeltem egyet, de ahelyett, hogy segített volna, inkább rontott a helyzetemen. Minden ablak csukva volt, de én mégis úgy éreztem, mintha lágy szellő fújt volna még jobban felém terelve Will illatát, a bőrének melegét. Érezni akartam, meg akartam kóstolni, bele akartam harapni, hogy szomjamat oltsam. Fenébe, hétvégén rendesen kellett volna ennem. Éhes voltam, de hát miért ne használhattam volna ki a helyzetet, ha itt volt kéznél?
A kopogás mentett meg attól, hogy szégyenszemre itt mindenki előtt táplálkozzak egy élő emberből, aki valószínűleg még azt sem tudja, hogy léteznek vámpírok.
- Ange, egy pillanatra, szeretnék veled beszélni – szólt Miss Blanche-nak egy vámpírférfi, aki erre az osztály felé fordult.
- Mindjárt jövök, maradjatok csendben, és ne csináljatok semmi butaságot! - szólt, majd először a hátsó padban ülő furcsa párosra, aztán rám nézett.
Fejemet a másik irányba fordítottam, nem akartam beleesni a kísértésbe, de Will megköszörülte a torkát, és egyértelmű volt, hogy akar valamit mondani. Hülye lettem volna egy ilyen lehetőséget kihagyni. Felöltöttem a legcsábosabb mosolyom, és a fiú felé fordultam. Nagy hiba volt, újra megcsapott a mennyei illata, és az arcom mosolyból inkább bamba kifejezésbe váltott. Az ember megilletődhetett, mert torkán akadt a szó. Az agyam távoli zugában még hallottam a suttogásokat, ahogy az osztálytársaim beszéltek egymással, és hallottam, ahogy Dana kiabál a fejemben, de ezeket már nem tudtam értelmezni. Már túl késő volt, csak arra tudtam gondolni, hogy az ebéd itt van előttem, nekem csak meg kell kóstolnom. Ahogy megfogtam a kezét, arca a zavartból egyből a „mi a fenét akar ez a hülye” kifejezésbe váltott. Kezét arcomhoz vontam, és mélyet szippantottam a csuklójából áradó illatból. A tökéletes ebéd, gondoltam magamban. Egy csókot adtam arra a helyre, ahol szándékomban állt pár másodperccel később megharapni, de mielőtt tervem teljesülhetett volna, csak azt vettem észre, hogy valaki erősen megszorít és kivonszol a termen kívülre.
Amint az ajtó becsukódott, és friss levegővel telt meg a tüdőm, agyam is kitisztult. Két személy állt velem szemben, és a harmadik épp most csukta be maga mögött az ajtót. Erős karok nyomtak a falhoz, nem tudtam szabadulni.
- Te teljesen meg vagy húzatva? - kiabált velem fojtott hangon az új lány, Scarlet. Nyilván nem akarta felhívni magára a figyelmet, de látszott rajta, hogy mindjárt szétrobban a dühtől. Nem értettem, hogy miért vagyok a folyosón, hogy miért kelt ki magából a bolond lány, és hogy Jeremi miért nyom a falnak. Még Dana arckifejezését sem értettem, mintha düh keveredett volna a sértettséggel. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történt velem.
- Mi... történt...? Miért vagyunk kint a folyosón, és mi a fenét akartok tőlem? - soroltam az először eszembe jutó kérdéseket.
- Mégis mit, te idióta?! Majdnem megvolt a mai ebéded, te marha! Majdnem felfedted magad, és az egész gyilkos fajod egy mit sem sejtő ember előtt! Mondd, normális vagy?! - folytatta a velem szemben álló lány.
- Jól van, most már tiszta, nyugodtam elengedhetnéd... - szólt barátnőm Jeremi felé, de szavait inkább Scarlet felé intézte. A vörös hajú fiú előbb az emberlányra nézett, majd elengedett.
- Honnan tudsz te rólunk? - szegeztem neki az egyetlen kérdést, ami jelenleg a fejemben dübörgött.
- Szerinted mégis honnan, te okostojás? Nem tűnt fel, hogy ez a fiú itt vámpír? Csak mert nekem igen. Talán, ha egy vámpírral barátkozok, akkor azt hiszed, hogy nem tudok semmit rólatok? Ennyire hülyének nézel? - A lány már nem bírta visszafogni magát, hangja az egész folyosón visszhangzott.
- Mi folyik itt? - kérdezte a visszatérő Miss Blanche Scarletre nézve.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Új fiú
~Charlotte Bird~
A halvány őszi napsugarak utat törtek a vastag függönyön keresztül, és egyenesen az arcomba világítottak. Az oldalamra fordultam miközben a fejemre húztam a takarómat, aludni akartam még, pedig tudtam, hogy a nap már nem sokáig tündököl az égen. Alighanem itt volt az ideje, hogy felkeljek, és elkészüljek az újabb iskolai napra. Csukott szemmel próbáltam meg elkezdeni a napot, de ahelyett, hogy talpra érkeztem volna, egyenesen a földön kötöttem ki továbbra is vízszintesben maradva. Nyögve tápászkodtam fel miközben sikerült kinyitni a szemem. Ezek a függönyök nem sokat segítenek, szólni fogok, hogy falazzák be az ablakokat, ez így kibírhatatlan. Itt volt a hétvége, és mégsem ettem eleget. A parkban lévő kis állatkák helyett inkább valami szépfiúra kellett volna vadásznom. Bár, ha a pletykák igazak, akkor jön ma hozzánk egy emberfiú, és azt is hallottam, hogy finom falat lehet. Egyesek tényleg nem tudtam honnan veszik ezeket a bennfentes információkat.
Danára néztem. Persze, hogy még aludt, neki nem kellett olyan kellemetlenségekre felkelni, mint a napfény, mert az ágya távolabb volt az ablakoktól. Kényszerítettem magam, hogy ne üljek vissza az ágyra, mert annak késés lenne a vége. Ideje volt, hogy ő is felkeljen.
- Hé, Dana! - dobtam egy párnát egyenesen az arcába. – Ideje felkelni! – szóltam, s az ablakhoz sétáltam, hogy elhúzzam a függönyt, ami mögött az égen már megjelentek az első csillagok. Ez annyira jellemző. Még mielőtt legjobb barátnőm tudatára ébredt volna, fogtam a cuccom és elfoglaltam a fürdőt. Fél óra készülődés után (amiből 10 percet az vett el, hogy Dana folyamatosan kopogott) teljes harci díszben jöttem ki onnan. Amíg szobatársam szitokáradatát hallgattam arról, hogy már megint nincs elég ideje elkészülni miattam, megcsodáltam magam a nagy tükörben. Ha esetleges szóbeszédek mégis igazak az új emberfiúról, akkor ma tökéletesen kellett kinéznem. Természetesen a legújabb divat a gótikus stílus volt, és úgy éreztem, hogy végre megtaláltam önmagam. Fantasztikusan néztem ki hosszú szoknyámban és a bakancsomban. A fűző pedig gyönyörűen emelte ki tökéletes alakomat. Megkérdeztem volna barátnőmet is a kinézetemet illetően, de tudtam, hogy a morgásnál többet úgysem kapok válaszként.
Amíg a legfelső emeletről a földszinten lévő első órára sétáltunk alaposan kikérdeztem Danát az új diákról, de ő sem tudott többet, mint én. A véleményét is csak szűkszavúan osztotta meg, talán még haragudott a fürdőszoba miatt. Vagy szimplán csak elmerült a lépcsőzésben, tudtam, hogy nem szereti ezeket a csigalépcsőket. Az akadály leküzdése után Andrew-val, barátnőm se vele, se nélküle barátjával találkoztunk az első emeleten. Jelenleg együtt voltak, és miután gyors csókot váltottak egymással, mi is üdvözöltük egymást a szokásos „Jó estét!”-tel.
A sötét folyosóról befordulva az osztályterembe egyből körülnéztem, de csak a szokásos arcokat láttam, új embert sehol. Helyemet elfoglalva izgatottan bámultam a bejárati ajtót. Vajon tényleg olyan helyes, ahogy leírták? Érdekelni fogom őt, vagy észre sem vesz majd? Miután szobatársamnak sikerült felhívnia magára a figyelmemet, elmeséltem neki, amit az új jövevényekről tudtam, és nem tudtam leplezni izgatottságomat sem. Percenként az ajtó felé fordultam, hogy lássam, jön-e már.
Ekkor lépett be ő. Először fel sem tűnt, hogy nem egyedül van, csak rá tudtam koncentrálni. Teljesen feketében volt, akárcsak én. Mozgása olyan könnyed volt, hogy ha nem éreztem volna csábító illatát, amely hívogatóan édes volt, azt hittem volna, hogy ő is fajtám béli. A levegőbe szippantottam, és magamba szívtam mennyei illatát. Számban összefutott a nyál, nyeltem egyet, de ezzel csak azt értem el, hogy a torkom égni kezdett. Hanyagul megállt az osztály előtt, és a tanárra nézett. Nyilván mondott valamit, de egy szót sem értettem belőle. És akkor beszélni kezdett. Fel sem fogtam szavai értelmét, csak azt a csilingelő dallamot hallottam. Némi fáziskéséssel fogtam fel, hogy valakihez szól, és ekkor tűnt fel, hogy több diák is jött ma. Hát persze, csaptam gondoltban a fejemre. Mondták, hogy jönnek még, sőt nem is olyan rég még Danának is megemlítettem, de ez valahogy kiment a fejemből, amikor a fiú belépett.
A lány, Scarlet nem volt vámpír. Ember volt, legalábbis ránézésre és a szaga alapján is, de volt valami különleges kisugárzása, ami miatt valahogy nem embernek tűnt. Ráadásul elég furcsa volt, a nevén kívül semmi egyebet nem mondott. A fiúról, Jeremiről viszont egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy vámpír, bár ránézésre ő is egy kicsit furcsa volt. Úgy tűnt, mintha ők ketten ismernék már egymást.
Aztán az emberfiú kezdett újra beszélni. Az osztály felé fordult, és akkor láttam meg gyönyörű kék szemeit. William Stormnak hívták. Beletúrt kócos, fekete hajába, és elindult a sorok között. Tudtam, hogy hátul még van elég hely, de reménykedtem benne, hogy mégis a mellettem lévő üres helyet választja. Csak akkor vettem észre, milyen feltűnően bámulom, amikor a szemembe nézett, s elmosolyodott. Utána fogta magát, és leült mellém, én meg csak bambán bámultam. A bőre tökéletesen sima volt, egy pattanást sem lehetett látni, amivel minden korabeli tinédzser küzd. Ha nem hallottam volna, ahogy a szíve dobog, ahogy pumpálja a vérét, ha nem éreztem volna a teste melegét és azt a mennyei illatot, akkor vámpírnak hittem volna. Pillantásom a hihetetlen kék szeméről a nyakára vándorolt, ahol láttam az artériáját lüktetni. Nyeltem egyet, mire az agyamat elborította az illata. Semmi mást nem akartam, csak érezni az ízét. Érezni, ahogy a meleg vére végigfolyik a torkomon.
Megköszörülte a torkát, és ugyanebben a pillanatban a lábamba egy éles tűsarkat éreztem belefúródni. Hang nélkül tértem észre. Ezt még meg kell majd köszönnöm Danának.
- Szia! – köszönt kissé önelégült mosollyal új padtársam. – Will vagyok.
- Öhm... Szia! Én Lott... izé... Charlotte vagyok – mondtam, és ha nem lettem volna halott, az arcom úgy nézett volna ki, mint egy érett paradicsom. Ekkor a tanár szerencsére elkezdte az órát, így arcomat beletemethettem a könyvbe.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird