Különös éjszaka volt...
~Angelique Blanche~
Már vagy fél órája hasaltunk a bozótosban, édes hármasban. Ez persze egész érdekesen hangozhatna, ha nem vennénk figyelembe, hogy a hármasból egyikünk Vladimir. Valahogy vele sosem túlfűtött a hangulat, pedig ha máshonnan nem, a diákok szeméből láthatnám, mennyire általánosan „jó pasi”. Csak valahogy… nem.
No meg a harmadik az Iason volt, akitől mostanában a frász tört ki. Pedig… pedig nagyjából mióta az eszemet tudom, vele vagyok.
De felesleges erről elmélkedni most, mert amúgy sincs időm rá. Az ég áldja ezeket a fénylő kövecskéket. És a pokolba ezzel a ködös Skóciával, de tényleg. Nem tudom, a Midnight dinasztiának miért pont ide kellett költözni ki tudja, hány millió évvel ezelőtt. Jó, nyilván nagyon szép lehet a kilátás a toronyból, és nyilván épeszű ember a környékre sem jön, de valahogy nem tetszett a ködös éjszaka. Egyfolytában úgy éreztem, hogy a hátamba lyukat fúr valaki figyelme. Valaki veszedelmes figyelme. És bár a természetfeletti látásunknak és hallásunknak hála, kevés dolog történhetett körülöttünk a tudtunk nélkül, azért a vámpírok számára is nehezítő körülmény a ködös éjszaka. Még az öreg vámpírok számára is.
Ahogy a tekintetem Vladimirra siklott, az arcom majdnem elárulta, mi jutott eszembe: van valami elképesztően bájos abban, hogy egy ki-tudja-hány-éves vámpír guggol a bokorban. Persze nem úgy nézett ki, mint mi, mezei vámpírok (vagy ahhoz hasonlatos lények), akik hajában pár falevél csücsült, és a csizmám is sáros volt. Idefelé jövet, vagy inkább repülvén, mivel nincs túl közel Birmingham ide, szóval úton e gyönyörű hely felé tartva Vladimirrel próbáltuk kitalálni, mi lehetett az a sulinál, és vajon mi lesz a következő lépés.. de hiába. Nyilvánvaló volt, hogy Sergei volt olyan figyelmes, hogy gondoskodjon az arcom szebbé tételéről, és nyilvánvalóan úgy gondolta, ilyen könnyen elintézhetőek vagyunk.
De még Vladimir sem tudta megmondani, miért tehette. Számomra úgy tűnt, hogy leginkább az őrületének tudja be, de nem tudtam igazat adni neki. Sergei valóban őrült volt, de nem logikátlan. Ó, még mennyire hogy nem logikátlan. Persze már az is érthetetlen volt, hogy tudott ennyire közel kerülni az iskolához, már másodszor. Vladimir nem a hanyag őrizetről volt híres. Valami nem stimmelt, éreztem, és valahol tudtam, hogy ott van a megoldás az orrom előtt, majd kiszúrja a szemem, de nem találtam.
Ökölbe szorult a kezem a gondolatra, talán még a homlokon is ráncoltam, mert Iason megszorította a kezem. Hirtelen összerezzentem, és ránéztem ijedtemben, és egyszerre a kék szemeivel találtam szembe magam. Az ijedtség, mint könnyű pillangó, tova szállt. Ismét egy tökéletes pillanat a kukában. Rámosolyogtam, majd finoman elhúztam a kezem. Nem maradt más, csak a ködös éjszaka, és a ködfelhőkön áthunyorgó csillagok, meg a félhold.
Gyönyörű kastély volt, a tornyaival, és a sötéten fénylő ablakaival még úgy is, hogy éreztem, tudtam, hogy itt szörnyűségek történtek. És tudtam azt is, hogy lakatlan, pedig Vladimir nem mondta, de fájdalmasan nyilvánvaló volt: a falakból nem áradt más, csak a halál és a gyász. És abban a pillanatban felbukkant egy alak, a semmiből szinte. De nem Scarlet volt az, és még csak nem is Jeremi. Sergei volt, és húzott maga után egy furcsa alakú zsákot. A következő pillanatban Vladimir már eltűnt mellőlem, és ott volt az őrült vámpír mellett. Mentünk volna mi is utána, épp csak az volt a baj, hogy átesett rajtunk valaki. Egy rendkívül ideges Jeremi.
~Iason Dirac~
Az a tény, hogy Angelique-n átesett Jeremi, csak a másodperc töredékéig volt a legmeglepőbb esemény az elmúlt három órában. Ugyanis a következő pillanatban az arcára néztem, és ijedtséggel kevert döbbenet lett úrrá rajtam, meg minden bizonnyal az vonásaimon is.
Az arcán ugyanis valami igen szomorú kifejezés ült… meg ragaszkodás. Első pillanatban talán nem is tudta kik vagyunk, ránk sem nézett, csak Vladimirt, és Sergeit látta… pontosabban már csak Vladimirt, amint a fűben fekszik és Sergei meg a zsákja sehol.
- Scarlet… Sergei… utánuk kell mennem – mondta Jeremi, majd ránk pillantott. Végre észrevett.
- Scarlet? – kérdezte Angelique – Scarletet nem láttuk, csak Sergeit egy zsá…. ugye nem azt akarod mondani, hogy benne volt? Hát persze hogy benne volt…
Angelique nem folytatta tovább, helyette inkább rám nézett, majd Jeremire. Követtem a tekintetét, és másodszorra szemügyre véve Jeremit, még kétségbeejtőbb volt a helyzet, pedig igazán nem számítottam volna erre. Több sebből vérzett, az arca karmolásokkal teli, és a nyakán is volt egy csúnya harapás… vajon Scarletet is? Nem. Egy megharapott vámpírvadász halott vámpírvadász, egyetlen őrült vámpírnak sincs szüksége ilyesmire. Talán épp mondani akarta volna valamit, de egyhamar nem fogjuk megtudni, hogy mit, mert elájult. Ki tudja, mióta jöhettek ide, és ki tudja, mikor történhetett ez velük.
De legalább értelmet nyert a felhajtás a sulinál. Elterelésnek nem utolsó, az biztos. Angelique is rájött, láttam a tekintetén, de mily meglepő, nem nyugtatta meg. Rám nézett ismét, és a szemei azt üzenték, itt fog hagyni Jeremivel, és megnézi mi van Vladimirrel. És valóban.
~Angelique Blanche~
- Remek. Ez egyszerűen remek – motyogtam magamban, miközben teljes kecsességgel és csöndességgel kúsztam a fűben Vladimirhoz.
Bár nem láttam Sergeit, de az ilyen korú vámpíroknak nem nehéz a láthatatlant játszani ilyen ködben és sötétben. Úgy tűnt, mintha Vladimirnek semmi baja nem esett volna. Ott feküdt a hátán a hideg füvön, pont fél úton a környező erdő és a kastély között, teljesen érintetlenül. Mint egy hófehér herceg. Egy igen veszélyes, de igen halott herceg. Még eszméletlenül is áraszotta magából azt a hidegséget, amitől semmi kedvem nem lett volna életet lehelni ajkaira. És mégis. Kiütötték valahogy, mert ki kellett őt ütni. De hogy lehet így kiütni valakit, aki ráadásul olyan erős, mint Vladimir? Minden külsérelmi jel nélkül. Beleborzongtam.
Egyáltalán nem nézett ki túl szépnek az este, és most először gondoltam úgy, hogy nem érjük meg a reggelt. De úgy egyáltalán, semennyire. Iasonre pillantottam. Jeremit próbálta felnyalábolni, vagy legalábbis járás-képessé tenni, és úgy láttam, a siker már közelít. Visszafordultam Vladimirhez, elvégre érte jöttem. Nem volt olyan reménytelenül halott, valószínűleg egy kis vérre van csak szüksége. Sóhajtottam, azt vészhelyzetekre hoztuk, és nem áll jól a szénánk, ha máris vészhelyzet van… ráadásul ezután Jeremi következik. Szükségünk van mindenkire, aki itt van, még rá is. A nagyobb probléma, hogy Scarletre is szükségünk lenne… a francba.
Ismét felsóhajtottam, majd visszatereltem a gondolataim Vladimirhez. Kivettem a hátizsákomból, majd lecsavartam az indulás előtt sebtében elrakott termosz kupakját – milyen mókás, hogy mi is termoszban visszük az élelmet, emberek… - majd a szájához tartottam. Hamar megérezte a vér szagát, a szemei felpattantak és kiitta a pohár tartalmát.
- Menjünk utána – mondta. Semmi köszönöm, vagy magyarázat arra, hogy miről maradtunk le, egyáltalán hogy történt ez… szép esténk lesz.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche, Iason Dirac
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Sebek
~Angelique Blanche~
Tulajdonképp szórakoztatott valahol a látvány. Mármint… amit Scarlet művelt. Ez pedig nem azért volt furcsa, mert nyilvánvalóan nem bírtuk egymást, és szerettem volna látni, hogyan bünteti meg majd ezért őt Vladimir. Még csak nem is azért, mert Vladimirt mindig is szívesen láttam volna egyszer tehetetlenül… persze teljes biztonságban, de tehetetlenül. Nem, azt hiszem az szórakoztatott, hogy Scarlet nem csak szavakat mondott ki, hanem könnyű volt olvasni az üvöltő gondolatainak folyamában. Láttam képeket, amik kiegészítették a mondatait, láttam majdnem a teljes történetet. Scarlet védőfala leomlott, pedig vélhetően ez talán soha nem fordult még elő. De a gondolatok ki akartak törni, és megtalálták az útjukat.
Morbidnak tűnik ez a szó, hogy szórakoztatott, de ez volt a legjobb szó arra, amit éreztem. Elborzasztott, meghökkentett, de szórakoztatott is. Ugyanakkor egyre szórakoztatóbbnak találtam volna hosszú órákig kínozni Sergeit. Már épp eljátszottam volna a gondolattal, amikor két dolog is történt, ami megakadályozott ebben.
Egyrészt, Iason nézett rám olyan különös tekintettel, mintha féltene… féltene magamtól. Túl jól ismert.
Másrészt eljutott hozzám Scarlet hangja. Hogy tudja. Hol van. A Toscana hercege. Ez a mondat pedig minden mást kiszorított a gondolataim közül.
-Hol? –bukott ki belőlem a kérdés mindennél gyorsabban.
Gyorsabban annál, hogy Vladimir arcán megjelent volna mindentudó vigyor, gyorsabban még annál is, hogy Iason szemei elkerekedtek volna. Ha ember lenne, még számított is volna, hogy már lassan 5 perce nem vesz levegőt, vagyis pontosan azóta, hogy Scarlet kiejtette a száján azt a mondatot.
Scarlet lassan felém fordult, és szinte láttam, ahogy megjelenik a gondolatai közt egy mérsékelten frappáns sértés, amit hozzám vághat, már a száját is nyitotta, hogy a tudtomra adja, pontosan mennyire frappáns is az a sértés, de hirtelen összezárta ajkait. Sóhajtott, majd felállt, lassan leporolta magát, és a kezét nyújtotta Vladimirnek. Ekkor következett azonban az, ami még a sértés ki-nem-mondásánál is sokkal meglepőbb volt: Vladimir elfogadta a felé nyújtott kezet, és mindehhez olyan arcot vágott, mintha ez teljesen természetes lenne.
Ismét rám nézett Scar.
- Nem ennyire egyszerű, igazából – itt tartott egy szünetet, mintha élvezte volna a kérdő tekinteteket, amik rászegeződtek – Tudom, hol kell elkezdeni keresni, és meg is találom. De egyedül.
Már vettem a levegőt, hogy megszólaljak, és rávilágítsak arra, hogy épp az imént mondtuk el, miért is nem jó ötlet egyedül tennie ilyesmiket, de Vladimir megállított.
- Rendben – mondta a férfi – De tovább nem léphetsz egyedül, ugye tudod, miért? Vidd magaddal Jeremit, és induljatok minél hamarabb. Nem igazán van időnk késlekedni.
Vladimir mintha még üzent volna valamit emellé gondolatban, de ha így is volt, az kettejük titka marad. Egyelőre.
Scarlet meg felszegett fejjel állt, és szinte láttam a fejében a gondolatok hadát, amik azzal foglalkoznak, hogy kerüljék meg Vladimir utasításait. De végül egyszerűen csak bólintott, majd eltűnt. A férfi elgondolkodva nézte az ajtót, ami becsukódott a lány után.
Én karba fontam a kezeim, és kissé meghökkenten pillantottam az igazgatóra, de Iason megelőzött a gondolataim szavakba öntésével.
- Tényleg engedi, hogy egyedül csinálja? Hiszen két lábon járó balszerencse.
Vladimir Iasonre emelte a tekintetét, majd bólintott. Iason talán még meglepődöttebb arcot vágott erre, mint én, és ez végre feltűnt az igazgatónak is.
- De aggodalomra semmi ok. Elég ideje vagyok már itt, hogy tudjuk úgy követni, hogy mire észrevesz minket, már késő lesz, és nem tehet ellene semmit.
Ekkor rám nézett, mintha a hatást várta volna, ahogy a szavai eljutnak hozzám. És a reakcióm nem is késlekedett sokat, a karjaim leengedtem, és elmosolyodtam. A világ újra a helyére került.
- Mindazonáltal, azt hiszem, Scarleték még ma éjjel elindulnak. Ha össze tudja szedni Jeremit. Két órán belül legyetek itt mindketten, felkészülten, addigra én is megteszem a megfelelő előkészületeket. A helyettesítést meg megoldjuk valahogy.
Szinte egyszerre bólintottunk Iasonnel, majd sietős léptekkel elhagytuk Vladimir lakrészét, majd az iskolát is. Nem szóltunk egymáshoz, túl sok volt a gondolat, és túl kevés az idő.
A kastély területéről kiérve egy jó darabig nem találkoztunk senkivel, és ennek gyanúsnak is kellett volna lennie… a túl nagy csend mindig gyanús. De szinte előbb éreztem az arcomon a vágást, mint hogy láttam volna a támadóm.
A meleg, édeskés szagú vérem lassan folyt végig az arcomon, majd piros, vérben forgó szemeket pillantottam meg. Ez volt, amit először felfogtam, de a kezeim már kutattak is a fegyvereim után, miközben minden izmom megfeszült, hogy akármit lép, a legkevesebb további sérüléssel ússzam meg. Iason mellettem jobban résen volt, és jóval közelebb ahhoz, hogy a másikat kiüsse.
Épp időben találtam meg a karómat, a vámpírnő már a földre taszított, és épp készült tehetetlenné tenni. Egy másodpercig tétováztam… túlságosan élénken élt még bennem a Sergeijel vívott csata képe. Úgy tűnt… mintha a testem nem engedelmeskedne, hiába tudnám, hogy meg kell ölnöm, képes vagyok rá, mégis úgy éreztem, meg fog történni, átharapja a nyakamon az eret, és ennyi volt.
A szemem sarkából azonban megpillantottam, ahogy Iason már épp elindul, hogy segítsen rajtam, és pont ez adta meg a szikrát ahhoz, hogy átszúrhassan a támadóm szívét egy karóval. A fogai már alig egy centire voltak a nyakamtól, de vége volt: éreztem, ahogy rámhanyatlik a teste, és az én karjaim is elernyedtek. Hirtelen olyan kimerültnek éreztem magam.
Iason a fejét csóválta, amint mellénk ért, s mivel kétségbeesetten – és fáradtan – néztem fel rá, lehajolt, a vámpírt odébb gurította, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.
Valószínűleg véletlenül, de túl nagy erővel rántott fel, így a kelleténél közelebb kerültem hozzá, majd elkövettem azt a hibát is, hogy a szemeibe néztem. Bár nem volt szüksége rá, mégis lélegzett, s a leheletét éreztem az arcomon. Tökéletes pillanat lehetett volna, egy másik világban, egy másik emberrel, és kevesebb, az arcomra száradt vérrel. Iason tett egy kósza kísérletet, hogy az ingének ujjával letörölje… persze hiába.
- Majd otthon – motyogta, kicsit hátrébb lépett, majd kezén fogott, és maga után húzott. Ügyesen felismerte, hogy magamtól nem biztos, hogy mozdulnék.
Ahogy beléptünk az ajtón, a konyhaasztal mellé ültetett, majd kisvártatva egy nedves ronggyal törölte le az arcom… hogy után fertőtleníthesse a sebet. Nagy szükség nem volt rá, hiszen gyorsan gyógyulok, meg amúgy sem kaphatok el így fertőzéseket, de ezt össze kellett varrni, hogy szépen forrjon össze. Olyankor meg jobb a biztonság. Iason meg különben is kicsit rögeszmés volt ilyen téren. Hozta is a „varrókészletet”, majd alig tíz perc alatt összevarrta a sebet. Annyi év után most tűnt fel először, hogy zavarja a vérem illata. Különös.
Az arcom ismét letörölte a fertőtlenítő folyadékkal, majd leguggolt előttem. A kezeit a térdeimre helyezte, és alulról nézett föl rám. Ahogy fölé hajoltam, a hajam szinte súrolta az arcát.
Ismét egy tökéletesnek látszó pillanat. Annyira könnyű lett volna hagyni, hogy magával ragadjon az az érzés, ami abból a nem is olyan távoli emlékből derengett. De nem lehetett. Nem most. És különben sem volt elég időm még ezen gondolkodni.
- Mennünk kell – suttogtam, mert hang nem jött ki a torkomon – Vladimir vár.
Sóhajtott, a levegővételnek ismét csak ezt a funkciót adva, majd felemelkedett, és eltűnt a szobában.
Én is fölkeltem, és melegítettem mindkettőnknek egy bögre vért. Jól fog jönni a kis kirándulásunk előtt.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Képek, látomások
~Iason Dirac~
Ahogy szaladtak ki a számon a szitkok, nem törődtem semmivel. Csak ki akartam magamból adni a dühömet, és a félelmemet… a félelmemet attól, hogy elveszíthetem.
Igazán tudom kellett volna, hogy ez fog következni. Talán valahol mélyen sejtettem is, de soha nem hittem volna, hogy ilyen súlyos lesz. Be sem fejeztem, de elakadt a szavam, ahogy a lány összeroskadt előttem. Eszembe jutott a könyvtár, meg a jelenet Scarlettel. És ekkor rájöttem, a szemeim elkerekedtek, hogy nem gondoltam erre? Ange életében a legszörnyűbb képek tartoznak ide, és most ezt látja. Tudtam, hiszem ismertem. Majd megláttam a könnyeit.. és nem tudtam többé tartani a bögrémet. Szabaddá akartam tenni a kezeim, hogy átölelhessen, vagy ki nem mondottá tegyem a szavaim, de persze ez lehetetlen volt. Ahogy ránéztem, szinte nem is ebben a világban járt, s csak akkor láttam a figyelem szikráját csillanni a tekintetében, amikor már egy jó ideje a szemeibe néztem.
Ezután éles fájdalmat éreztem… hát persze, a körmei. De nem ez fájt, hanem a kétségbeesett tekintete és a fájdalma. Valahogy… mindig úgy voltunk mi, mintha én lennék a nagy testvére, én lennék kettőnk közül az okosabb. Pedig a valóság nem ez volt, csupán józanabbul gondolkodtam, mint ő. Emellett… az életemet adtam volna érte. Újra.
Zavart arckifejezéssel méregetett, azt hittem, nincs is tisztában azzal, hogy ki vagyok. De kiderült, csak a saját érzéseivel nem volt tisztában. Megcsókolt. Éreztem, hogy a nemrég a vérkeringésembe került folyadék dübörög a fülemben… biztos csak álmodom. Ez nem lehetséges.
De még mielőtt bármit is tehettem, vagy mondhattam volna, Angelique eltűnt. Egy jó darabig képtelen voltam mozdulni, vagy akárcsak magamhoz térni. Biztos csak össze volt zavarodva. Szinte fájdalmasan ráztam meg a fejem, ez nem a valóság volt, és soha nem lehet az. Ellenben, ha így össze van zavarodva… utána kell mennem, mert ki tudja, mi történik vele. De még mielőtt tehettem volna bármit, utolért a napkelte… és az alig leküzdhető álmosság.
Később, amint kiléptem az ajtón, gondolkodóba estem, hová tűnhetett. Nagyon reméltem, hogy az erdőbe nem… nem, annyi lélekjelenléte biztos volt. Akkor már csupán egy megoldás maradt… az iskola.
Az pedig hatalmas volt. És szerencsére jelenleg értekezletektől, megbeszélésektől és korrepetálásoktól mentes. Halkan közlekedtem, amennyire csak egy vámpírtól telik. Hiába jártam végig az összes emeletet, tantermen és szobákon kívül nem találtam rá.
Aztán eszembe jutottak az üres szobák. Afféle mende-monda volt, de egy ennyi idős épületben… akár a mende-mondák igazak is lehetnek.
És valóban, volt egy folyosó, ahol nem tanári lakószobák voltak, és csend honolt. Bár még így is közel voltak a lakótornyok… de hátha még senki sem ér rá. Miután az egyik oldalon az összes szobával próbálkoztam, következett volna a másik. Épp csak lehetetlenül reménytelennek tűnt. A homlokomat a folyosó végi falnak nyomtam, és mindét öklömmel finoman a falba csaptam. Folytatnom kéne, de…
- Hogy tűnhetett így el? Ha nem itt van, akkor hol?
ekkor, legnagyobb meglepetésemre, egy hang válaszolt:
- Nálam van - s mikor felpillantottam, megkérdőjelezhetetlenné vált, hogy Vladimir a hang tulajdonosa.
Karba tett kézzel dőlt a folyosó sarkánál a falnak. Unott, és talán egy kicsit bosszús arcot vágott – ki szeret folyton velünk foglalkozni, ugye – majd finoman, szinte kecsesen ellökte magát a faltól, bal kezével a kibontott haját a válla mögé söpörte, és elindult. Nem szólt többet, de tudtam, azt várja, hogy kövessem.
Kicsit összevontam a szemöldököm. Amíg csak távolról ismertem ezt a vámpírt, úgy voltam vele, hogy nagy tudású és félelmetes. De közelebbről úgy tűnt, hogy bosszantó módon fejezi ki a felsőbbrendűségét folyamatosan.
Szinte siklott előttem a folyosón, majd halkan belökte az ajtót, ő maga leült a laptopjához, én pedig megpillantottam Angelique-et.
Vladimir nem mondott semmit, úgy tűnt, semmi feltétlen közölnivalója nincs. Angelique az ágyon feküdt, és aludt… legalábbis akkor még, amikor beléptem az ajtón. Mire az ágy mellé értem, ébredezni kezdett, majd kissé csodálkozó tekintettel vette tudomásul a szoba gazdáját, és aggódva tekintgetett rám. De legalább egyben volt.
~Angelique Blanche~
Nem tudtam, hogy kerültem Vladimir szobájába. Nem is ez volt a különös, hanem arról is csak halovány képeim voltak, hogy hogyan jutottam az iskolába, azt meg csak sejtettem, hogy miért. Volt valami… a családommal, és aztán… valami Iasonnel. Hiába masszíroztam a tarkóm, egyszerűen képtelen voltam felidézni.
Ahogy ránéztem, éreztem, hogy enyhe pír önti el az arcom. Ő csak mosolygott, zavartan. Biztos, hogy történt valami. Hiába néztem az általam mindig is szépnek ítélt szemeit, egyszerűen képtelen voltam emlékezni. Mi lehet ez… sokk? Beleborzongtam. Soha nem szerettem a családomra gondolni, és így, ennyi év után már úgy éltem az életem, mintha az előttem álló „fiú” lett volna a családom. Soha semmi más nem létezett volna. Engedtem magamnak egy másodpercet az elcsodálkozásra: nem is képzeltem volna, hogy így lehetséges… nem emlékezni.
Vladimir egy köhintéssel azonban még annál is hamarabb kiszakított a csodálkozásomból, mint amennyire hamar én szerettem volna mindenképp szabadulni.
- Nem hiszem, hogy pont most van az ideje a tegnapon való merengésnek… még kevésbé a távolabbi múlttal való foglalkozásnak – karba tett kézzel dőlt neki az asztalának, és az arckifejezéséből az volt leolvasható, leginkább, hogy sokkal jobban szeretné, ha kevésbé lennénk komplikáltak.
- Azért hívattam a kisasszonyt tulajdonképpen ide, mert segíteniük kell Iasonnel meggyőzni Scarletet arról, hogy nem csak hogy nem jó dolog egyedül utánaerednie a mi kis vámpírunknak, de az lenne a legmegnyugtatóbb, hogyha együttműködnénk - hangjában csendült egy kis kelletlenség is, mintha az egészet kényszerítés hatására találta volna ki, és csak azért mondaná el, mert muszáj – természetesen nem állítom, hogy úgy akár sikerrel járhatnánk, de hátha.
Ahogy hallgattam a szavakat, rádöbbentem a hangsúly okára. Talán nem is akarta, hogy feltűnjön, de tudtam: nincs kibékülve önmagával, hogy képtelen egyedül megoldani.
Addig nézett felénk, míg legalábbis nem bólintottunk mind a ketten. Nekem sem tetszett igazán, de tényleg szükséges volt. Ezután elfordította rólunk a tekintetét, és az ablakon nézett a távolba, Iason az arcát fürkészte, én pedig az övét.
Szinte végtelen soknak tűnt az az idő, ami eltelt, míg Scarlet szó szerint beviharzott az ajtón, de ahhoz épp elég soknak bizonyult, hogy a családomként elkönyvelt fiúról különös gondolataim támadjanak. Arcát nem csak kellemesen ismerősnek, de szépnek is kezdtem tekinteni, ezzel párhuzamosan pedig bevillant a kép, amikor először láttam a szemeit. Mindig őszintén, és nyíltan nézett rám, de az első találkozásunkkor… soha nem tudnám feledni azt a pillantást, amelyet akkor küldött felém, mikor először kezet csókolt. Szinte meghökkentem, annyira nyílt rajongással nézett rám. De most először jutott eszembe, hogy egyben mennyire vonzónak találtam. Ezt pedig követte egy következő emlék, arról, hogy a fejem tetejére helyezi a tenyerét, miközben épp kioktat valamiről. Olyannyira jellemző és gyakori tett volt ez, ami a magasságkülönbségből és valószínűleg abból fakadt, hogy sokkal megfontoltabb volt, mint én.
És persze mindig is szeretett… amikor eljutottam eddig a gondolatig, belépett Scarlet, ekkor jutott eszembe a csókja is. Elakadt a lélegzetem, de nem volt időm tovább gondolkodni.
- Tudtam, hogy ő is itt lesz – Vladimirnek címezte a szavait, de valójában rám nézett, haragosan. Én pedig őrá.
Kissé csodálkoztam, hogy állandó árnyéka hol maradhat, minden bizonnyal nemsoká befut. Vladimir lustán emelte a tekintetét a túlságosan is szókimondó lányra.
- Néha azért vigyáznia kéne a hangsúllyal, kedves Scarlet – leszidásnak hangozhatott volna, ha nem olyan vontatottan mondja ki a szavait – Angelique kisasszony ma azért van itt, hogy meggyőzzön róla, hogy nem mindent tehet egyedül, és biztosíthatom, hogy igaza van.
Még mielőtt folytathattuk volna, Scarlet közbevágott:
- Honnan tudtok róla, hogy egyedül akarok utána menni? – kicsit visszavett a hangjában lévő élből, de még így is a kelleténél jóval gúnyosabb volt, de végül csak motyogva tette hozzá, szinte csak magának - Na, persze, a gondolatolvasás.
Vladimir szinte szórakozottan bólintott, és szinte érdeklődve figyelte, ahogy Scarlet tekintete nem ereszt engem, és vár… arra, hogy mondjak valamit, amit nyilvánvalóan kikacaghasson, és megmondhassa a nyilvánvalót: annyi mindenkivel elbánt már, hát miért épp most ne menne?
Sóhajtottam, miközben erősen próbálkoztam, hogy ne forgassam a szemeim, de végül csak belekezdtem.
- Tudod, Scarlet, nem kedvellek. És hozzátenném, hogy fáj a fejem, kába vagyok, megmagyarázhatatlanul szomorú, és ezer más gondolatom van, amivel szívesebben foglalkoznék, minthogy téged győzzelek meg valamiről, amit még én sem tudom, hogy szeretnék-e.
Vladimir alig láthatóan biccentett egyet, szinte hallottam, hogy azt üzeni: Haladjunk.
- Egy ideje… néha bepillantást nyerek a jövőbe, és láttalak téged.
Egy rövid szünetet tartottam, hogy fel tudja dolgozni. Az arcán mintha a megrökönyödés látszott volna… de valójában inkább a kitörni készülő nevetés előszele lehetett.
- A jövőt látni? –mondta, miután levegőhöz jutott - Még ha csak alkalmankénti eseményről is lenne szó, a történelem folyamán mindenkiről, aki ezt állította, kiderült, hogy nem igaz. Ne nevettess, ez gyenge próbálkozás volt.
Először meglepődtem, hogy egy mágiát kisgyermekkora óta használó lány hogy lehet ilyen hitetlen, majd pedig levegőt vettem, hogy folytathassam, miközben Vladimirre pillantottam, aki feszülten, és kicsit mintha szórakozottan figyelt volna. Dühös lettem rá, zavart az érdektelensége és a fölényessége, de most Scarlet volt a lényeg. Aki azonban felemelte a kezét, jelezve, hogy előbb ő folytatná.
- Köszönöm szépen, hogy segíteni szeretnél, kedves lenne-jobb-dolgom-is kisasszony, de megoldom egyedül is – lépett egyet, Vladimir egyik, meglehetősen ritka berendezési tárgynak számított polca felé, majd felemelt onnan egy dobozt - A gyűrű immáron ismét nálam van, és amint kiküszöbölöm rajta az átok hatását magam irányába, alkalmas is lesz rá, hogy megtaláljam, egyedül. Akarom mondani nem egyedül, Jeremivel. Mindenki álma teljesül.
Most már Scarletre is dühös voltam, ugyanakkor az a kellemetlen gondolat ütött szöget a fejembe, hogy túlságosan ismerős a helyzet. És ekkor bevillant: a látomás. És megállíthatatlan volt, láttam újra. Színesebben, elevenebben és jóval hosszabban. Nem tudom, miért tettem, amit tettem, de közelebb léptem a lányhoz, és arcának két felére helyeztem a tenyerem. A mágiát így is meg lehet osztani, és mivel én eközben láttam, amit láttam… neki is látnia kellett. Talán sikerülhet.
Scarlet szemei elkerekedtek, nyilván sok volt ez neki egyszerre. Azt hiszem… önmagát láthatta, egy küzdelemben veszíteni. De talán nem is ez volt a rémisztő számára, s talán nem is az a kép, amint holtan, vérrel borítottan fekszik az erdőben, sokkal inkább talán Jeremi, amint mellette fekszik, könnyáztatta arccal, halálában is az ő Scarletéért aggódva.
Együtt roskadtunk a földre, miközben a látomás elmúlt, a kapcsolat megszűnt, és a kezeim maguktól hanyatlottak a földre.
Vladimir most először enyhe érdeklődéssel tekintett ránk, s mintha még közelebb is lépett volna. Iason volt az, aki ismét lehajolt hozzám, s a kezeit a vállamra helyezte.
Jólesett, viszont sokkal inkább Scarletért aggódtam, ez pedig önmagában is meglepő tény volt. Ő a földet bámulta, de a legutolsó alkalommal, amikor láttam, a szemei különösen csillogtak… talán könnyektől. Pedig egészen biztos, hogy Scarlet nem szokott sírni.
Ismét azon kaptam magam, hogy csupán félig cselekszem tudatosan. Egy másodperc volt az egész, de megszorítottam Scarlet kezét… és mintha visszaszorított volna.
Ám ekkor közbeszólt Vladimir.
- Igazán érdekes ez a mágia megosztás – talán csak hangosan gondolkodott, de ami még valószínűbb, haladni akart – talán többet gyakorolhatnák.
Leguggolt hozzánk, rám nézett, gondolkodó szemekkel, majd Scarletre.
- Remélem, hogy most már a kisasszony elhiszi, hogy van, amihez kevés.
Scarlet nem nézett föl, csak bólintott, miközben elkapta a kezét tőlem. A pillanat elmúlt.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche, Iason Dirac
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Múlt, jelen, jövő
~Angelique Blanche~
Őszintén meglepett, ami Scarlettel történt. Ami még ennél is meghökkentőbbnek tűnhet, hogy azért lepett meg, mert Mr. Orlov nem érezte, amit Scarlet, és amit korábban én is. És ez… valóban rendkívüli. Vladimirre néztem… majd Iasonre, végül mégis a vámpírvadászlány mellett a földön térdelő Jeremin állapodott meg a tekintetem. Ő is engem figyelt, rengeteg aggódással a tekintetében. Nem tudta, hogy mit kezdjen a helyzettel, és mindenki tanácstalannak tűnt, pedig már elvettük a kezéből az említett tárgyat.
Nem tudom, hogy végül miért cselekedtem, és miért gondoltam úgy, hogy így lesz jobb nekem, de minden csak pillanatok műve volt. Jeremi mellé térdeltem, aki Scarlet arca fölé hajolt. A kezemet a kettejük arca közé helyeztem, tenyeremet a lány felé fordítva. Behunytam a szemem, és egy régi varázsigét motyogtam. Évekkel ezelőtt hallottam, hogy „vámpírátkoktól szabadít meg”. A nagymamám, azt hiszem, bölcs ember volt, különösen vámpírvadász létére. Márpedig ez egy olyan bűbáj, amelyet csak vámpírvadászok használnak, úgyhogy minden bizonnyal most elárulom magam azok előtt is, akik nem nyomoztak utána a valódi vezetéknevemnek és származásomnak. De az évezredes ösztönök a bajtársak segítésének az irányába már csak ilyenek.
Mikor a kezemet elemeltem, Scarlet mocorogni, majd a jelenlévők őszinte örömére, pislogni kezdett, egyenesen Jeremi arcába. Milyen megnyugtató, legalább nem kell a hős megmentő szerepében tetszelegnem, legalábbis aranyat érő másodpercekig még. Pedig csodálkozó tekintet akadt bőven, egy különösen szúrta a hátam… Vladimir, hát persze. Iason bezzeg csak somolygott. A lány szigorú tekintettel nézett Vladimirre, aki persze nem jött zavarba, de senki sem akarta kimondani a nyilvánvalót, kénytelen voltam magam megtenni.
- Az, hogy magához tért attól, amit tettem, egyértelműen arra utal, hogy a gyűrűn átok ül – mondtam, gyakorlatilag senki felé se fordulva – az átok persze lehet az elmúlt évszázadok gyűlöletének következménye, de lehet szándékos is. Persze szintén évszázados vámpírokra nem hat.
Vladimirre néztem, szinte mosolyogva. Nahát, valamit nem tud. Már épp mondani akart valamit, de inkább felemeltem a földről a gyűrűt, és a kezébe adtam, mivel önkéntelenül is felém hajolt, hogy megszerezze.
- Neked van a legtöbb esélyed, hogy utána járj, és persze te vagy az egyetlen, akire nem hat – szinte büszke lettem magamra attól, ahogy ennek hallatán rám nézett – De jómagam inkább szeretném kipihenni az elmúlt két nap eseményeit, ha lehet.
Iason felé nyújtottam a kezem, aki megpróbált felsegíteni, épp csak alig bírtam megállni a lábamon, így kénytelen volt gyakorlatilag támogatni. Senki nem kérdezett semmit, Scarlet magához képest szinte hálásan pislogott, na meg persze gyanakvóan, de nem szólalt meg, még akkor sem, amikor Jeremi felsegítette. Vladimir csak intett, és elgondolkozva nézte a gyűrűt, mi meg lassan kiléptünk a könyvtár ajtaján.
Iason ekkor megállt, és maga felé fordított.
- Csak nem képzeled, hogy hagylak így jönni egészen hazáig?!
De nem várta meg, hogy tiltakozzam, azonnal felkapott, és a karjában vitt hazáig. Legalábbis azt hiszem, hogy hazáig, mert furcsamód, minden kimondatlan tiltakozásom ellenére, nem tudnék elképzelni biztonságosabb helyet Iason karjainál.
Mire ismét magamhoz tértem, már javában éjszaka volt, minden tagom fájt, Iason meg teljes mértékben felszívódott. Ahogy az ágyamban feküdtem, és a fél karomat is odaadtam volna egy kád meleg vízért, ám mégis képtelen voltam megmozdulni, gondolkodni kezdtem.
Sok minden eszembe jutott, a múltról és a jövőről. Tulajdonképp különös, ahogy eszembe jutott az a bűbáj, mintha nem is tudatos lett volna. A múltam ezen részét eltemettem, és csak Iason tudott róla. Meg a sírkövek. A jövőről meg… arról inkább ne is beszéljünk.
Alig egy óra alatt eljutottam odáig, hogy rászántam magam a fájdalmas felkelésre, és valahogy kibotorkáltam a konyhába, hogy egyek valami emberit. Egy kicsit minél kevésbé vámpír akartam lenni. A konyhaasztalon egy Iason által kapart üzenet várt „Ma nem kell munkába menned, helyettesítelek. Cserébe Mr. Orlov látni akar holnap. Azt hiszem, még hozzátette, hogy semmi jóra ne számíts – vagyis kegyetlen lesz, ez biztos.”
- Hurrá – mondtam az üres szobának, és a cetlinek.
Erről azonban rögtön eszembe jutott, hogy talán bűbájt kéne tenni az ajtóra is. Ha már így kiderült, hogy emlékszem még valamire a ködös múltból. Elmosolyodtam – Iason meg fog lepődni, ha egyszer hazaér. És hiába minden kimerültség, neki is láttam a nagy feladatnak. Harmadik próbálkozásra sikerrel jártam, úgyhogy megjutalmaztam magam egy kis vérrel, mert egész biztos, hogy anélkül ájultam esek össze a fürdőbe menet. Mert hogy erre készültem, mivel a fájós tagjaim szinte sikítottak érte.
Már ismét a konyhában ültem, és meredtem a semmibe, mikor Iason hazaérkezett, és nem tudott bejönni. Szinte azonnal megszántam, és beengedtem, amiért kaptam is egy hálás pillantást, megtoldva a köszönettel. De természetesen nem maradhatott ki a hangjából a bosszankodás sem. Nem értettem mit aggódik, azon a fél pillanaton igazán nem múlt, hogy még több, mint egy óra van a napkeltéig.
Az ajtó mellett vártam meg, míg odabotorkál a hűtőhöz, és magához veszi a napi rendes adagját – a vérből. Éreztem, hogy mondani akar valamit, sőt, éreztem, hogy haragszik rám, talán mint még soha. Nem tudom, honnan jött ez hirtelen… mikor az üzenetben kedvesnek tűnt. Azt végképp nem értettem, honnan az a szorító érzés a mellkasomban, és miért kell a földet bámulnom az arca helyett.
Kisvártatva rám nézett, de akkor már elkezdte a haragját rám zúdítani… és hiába remegett meg a hangja, nem tudta abbahagyni. Jogosan megkaptam a magamét a tegnapért, a nappali ébren levésért, a pihenés hiányáért, a mágia használatáért az „én állapotomban”, amit persze „ egyedül magamnak köszönhetek”. Ki tudja, meddig mondta volna még a magáét, ha nem dönt úgy a föld, hogy kikerül a lábaim alól, és nem roskadok össze… vérvörös könnyek között. A félvámpírok is hordozzák a vámpírok azon átkát, hogy a könnyeik nem lehetnek átlátszóak és tiszták, vér szennyezi őket, ahogy a lelküket is. Azt hiszem. Vagy legalábbis anyám ezt mondta… amíg élt. És ezúttal nem bírtam elzárni a csapot, ömlöttek belőle az emlékek, azok az emlékek, amiket régen eltemettem, és amikre nem igazán szerettem gondolni, mert amikor megtettem, akkor levegőt is alig kaptam.
Iason már akkor sejtette, hogy baj van, amikor összeroskadtam a fal mellett. Szinte biztos, hogy látta a könnyeket megcsillanni, és ezért ért szomorú véget a bögréje a földön, ezer darabban. De csak akkor láttam magam előtt az arcát, amikor már épp kezdtek az emlékképek megelevenedni a szemeim előtt, és amikor már majdnem elájultam, levegő híján. Ő volt az utolsó szalmaszál, ami még ezen a világon tarthatott, és én meg is ragadtam. Karjaimat a nyaka köré fontam, és szándék nélkül, de a körmeimet a hátába vájtam. Éreztem, hogy felszisszen… sosem akartam fájdalmat okozni neki, de most még ez sem tartott vissza. Ha elmerülök, megfulladok. Homályosan láttam, ahogy az ajkait összeszorítja, és az ő szemében is könnyek gyűlnek. A fájdalomtól? Vagy miattam?
Nem tudhattam meg, azonban a tenger színét idéző szemek segítettek. Segítettek itt maradni, de ugyanakkor vonzottak is… és most nem tudtam ellenállni. A tekintetem lejjebb siklott ismét, az ajkaira. Innen egyenes volt az út, muszáj volt megcsókolnom. Az józanított ki, hogy visszacsókolt… ez annyira váratlan volt, hogy magamhoz tértem.
Az egész pár pillanat műve volt, mégis mintha ezer évet öregedtem volna. Ellöktem magamtól a meglepett képet vágó Iasont, feltéptem az ajtót és rohantam… ki tudja, hová. Már csak egy óra maradt addig, míg minden vámpírnak kijárási tilalom nem lesz, tudtam, hogy biztonságban leszek. Azért az erdőt mégis elkerültem, valami csoda folytán leginkább, mert nem igazán gondolkodtam, hogy merre megyek. Csak mentem, és végül az iskolában kötöttem ki.
Természetesen nem járt arra senki, a takarító személyzetet leszámítva, de azok meg inkább a tantermek körül ólálkodtak. Az egyik emeleten, egy kőpadon kötöttem ki, míg hátamat a hideg falnak vetettem. Ziháltam és mérhetetlenül fáradt voltam. Észre se vettem, mély álomba zuhantam, mit sem törődve azzal, hogy ki fog felfedezni, ha egyszer magamhoz térek.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Az első darabok a kirakósból
~Angelique Blanche~
Összehúztam a szemöldököm arra, amit Vladimir mondott. Már épp nyitottam volna a számat, hogy közöljem vele, hogy ugyan miért kéne neki elmondanom, amikor úgyis tudom, hogy látta… de még a szusz is belém fagyott Scarlet láttán.
Amint megéreztem túlságosan is emberi illatát, újabb képek rohantak meg. Ilyenkor azért legszívesebben azt gondoltam volna, hogy bárcsak programozott lenne ez a képesség. Nem igaz, hogy hónapokig semmi, aztán egymás után kettő is. Ráadásul ez sokkal hevesebb, színesebb, és maradandóbb élmény volt…
A látomásban az első kép az volt, hogy veszekedtünk, és mintha magyaráztam volna neki valamit, talán hogy túl sok ez neki… de valami gyűrűt lóbált… óó, a gyűrű, majd elcsörtetett… itt egy szakadás következett, és a legközelebbi kép az volt, amint holtan fekszik az erdőben, mellette egy vörös folt, összezuhanva, gyásszal teli érzelmekkel. Ezúttal még csak a lehetősége sem volt meg, hogy úgy terüljek szét a földön, mint ahogy az imént történt volna. Hátamat a falnak támasztva voltam a földre roskadva, a hajam az arcomba lógott, és a sűrű, sötét hajszálak között egyenesen Vladimir szinte aggódó arcára pislogtam. Aggódik? Tényleg ennyire szörnyen festek?
Azt hiszem, sikerült észrevétlenül letörölnöm a szemeim sarkából az újabb könnyeket, mielőtt kisöpörtem volna az arcomból a hajam. Scarlet arcán ördögi vigyor terült szét, szinte hallottam, amint hangosan kacag gondolataiban, na de Vladimir láttán nem merte. Talán nem kacagna ennyire, ha látta volna, amit én láttam.
Mintha a gondolatomra kaptam volna választ, Vladimir szólalt meg…Valóban nem.
De úgy tűnt, hogy Scarlet mosolya egy másodpercet sem kopott… ő nem hallotta, pedig tudtommal olyan jó a hallása, mint a miénk. Zavart tekintettel pislogtam a még mindig előttem álló, és ezúttal a kezét nyújtó férfire, az meg csupán sejtelmesen mosolygott. Remek.
- Elnézést, hogy megtöröm a meghitt romantikát – szólalt meg a vámpírvadász, miközben és a két lábamra álltam, viszont látszott rajta, hogy nem gondolja komolyan – de szeretném jelezni, hogy én is itt volnék.
Csak megvontam a vállaim. Ekkor vettem észre, hogy Jeremi is itt van, de a legkevésbé sem érdekelt. Na jó, csak egy kicsit. Vladimirre néztem, és tudtam, hogy hallani fogja, amit gondolok: Menjünk.
Ám ezúttal mégis úgy tett, mintha süket lenne a gondolataimra.
- Milyen kivételes élmény önt a társaságunkban tudni, kedves Scarlet. Épp a könyvtárba tartunk, és ha jól sejtem, ön is. Mehetnénk akár együtt is – az arcán kérdő kifejezés. Mégis szigorú, hogy csinálja?
Scarlet meglepődött, nahát, sosem gondoltam volna, hogy ilyet is tud. De az ördögi vigyor nyomán most egy kedves, fiatal lány őszinte mosolya villant, és örömmel indult Vladimir után.
Akár meg is sértődhettem volna, de semmi értelme nem volt. Scarlet biztos ezt tette volna, de én nem vagyok Scarlet, így hát utánuk indultam… és ekkor eszembe jutott a gyűrű. Scarletnél van a gyűrű, de még nem tűnik biztosnak benne, hogy kié, csak sejti. Ó, milyen jól sejti. A könyvtárban meg fogja tudni, és akkor nem fogja majd visszatartani a dühét. Éktelenül mérges lesz. Hol van ilyenkor Iason?
A kérdésemre viszonylag hamar megkaptam a választ, amint a könyvtárhoz értünk: Iason ott állt az ajtó mellett, hátát a falnak vetve, karjait összefonva, és a földet bámulta. Nem láttam a szemét, vagy akár az arcát, a haja eltakarta, de tudtam, éreztem, hogy meglehetősen dühös. Nahát, egyből több közös tulajdonsága lett Scarlettel, mint ahogy azt valaha is sejtettük volna.
Mivel Vladimir haladt elöl, éppen úgy, ahogy azelőtt is, mielőtt Scarletbe botlottunk volna. Ezúttal nem kérdezte egyszer sem, hogy mit láttam – tudta jól. Emellett még hálás is volt, hogy Scarletet inkább az pukkasztotta, hogy meggyőződhessen az igazáról, és minél hamarabb nekem eshessen. Ráér később is megtudni.
Mindannyian megtorpantunk Iason láttán, mire ő felemelte a fejét, és ránk tekintett. Már láttam is a dühöt, és hallottam, hogy úgy gondolja: magára hagytam, veszélybe sodortam magam, és ráadásul nem volt ideje beszélni Scarlettel a gyűrű miatt – nem mintha akart volna.
De a haragja azonnal elpárolgott, ahogy meglátott engem, ugyanis észrevette, és kiolvasta a gondolataim közül, hogy mi történt, és azonnal átlépett aggódó nagytesóba. Még mielőtt közelebb léphetett volna, Vladimir elé léptem, aki szigorú tekintetet vetett rám, és legszívesebben leteremtett volna, de úgysem hagytam volna magam.
- Kutatni jöttünk – mondtam, és gondolatban hozzátettem: A vámpír. Azonnal megértette, néha szinte elcsodálkoztam rajta, milyen könnyen megy közöttünk a gondolatban kommunikálás.
Vladimir ismét átvette az irányítást, ellépett Iason mellett, az ajtóhoz hajolt… motyogott valamit, talán védelmi varázslatot? Mintha a kezei is mozogtak volna. Magam is kíváncsian pislogtam rá, de ami igazán meglepő volt, hogy Scarlet kifejezetten tiszteletteljes tekintettel méregette az igazgatót. Iasonra pillantottam, és szinte egyszerre vontunk vállat. Jeremi összefont karral állt mögöttünk, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva aggódva tekintett Scarlet felé. Na nehogy már ő is olvassa a gondolataim… jobb lenne, ha elmúlna ez a gyengeség.
Az ajtó feltárult, az igazgató hátra sem nézett, csak haladt előre a polcok között, mint aki tudja, mit keres. Kissé dacos képet vágtam, majd követtem, véletlen se akartam lemaradni Scarlet mögött. Arra számítottam kezdetben, hogy sok könyvet fogunk átkutatni, és csak sokára bukkanunk majd rá arra, amit keresünk. De Vladimir finoman végigfuttatta az ujjait egy polcnyi könyvön, közben mintha motyogott volna valamit… majd egy ponton megállt, akkor, amikor már azt hittem, hogy csak pótcselekvés az egész. Finoman kihúzta a mutatóujjával a könyvet, kinyitotta, egy szempillantás alatt átfutotta a megfelelő oldalt, felszisszent, majd az egyik, a polcok között elhelyezett asztalra dobta azt, ami nyitva landolt.
Scarlettel egyszerre mozdultunk a könyv irányába, eközben Vladimir arcán mintha egy villanásnyi mosoly futott volna át, de nem érdekelt. A könyv a legrégebbi vámpírcsaládok jelentősebb tagjait vette számba, szinte muzeális érték volt, és a legtöbb név mellett egy sötét kereszt szerepelt, jelezve, hogy az illető már jó ideje porrá hullott. Persze a keresztek mellett szerepeltek nevek is, az egyik oldalon vélhetően Scarlet egyik felmenőjének a neve… ugyanis mintha láttam volna, hogy elfátyolosodik a tekintete. Persze hamar eltűnt.
Az elénk tárt két oldalon egy név mellett nem szerepelt csak ilyen jel: Sergei Morozov neve mellett. A név mellett szereplő kicsinyített festményen nem látszott a tulajdonosa arca, azt maszk fedte, csak a szemei… és a tekintete… igen, kétségtelenül ő az. Vladimirre pillantottam, az arcán nyoma sem volt a korábbi mosolynak, és amint a pillantásunk találkozott, mintha nyúzottabbá vált volna az arca.
- Ez nem jó hír – hallottam a fejemben a hangját.
A könyv sajnos nem árult el sokat ennek a vámpírnak az életéről, csupán ennyi szerepelt a megsárgult lapon: „céltudatos, megállíthatatlan, a születés az 1200-as évek környékére teszik”
Emellett a festményen jól látható volt továbbá a családi címer is… a családi címer, ami a korábban megszerzett gyűrűn is látható, s ez a gyűrű Scarlet zsebében volt.
Talán a kishölgy nem érezte az olvasottak, de még inkább, a nem-leírtak súlyát, vagy nem látta Vladimir arcát, de éreztem, hogy az öröm keríti hatalmába: most végre letolhat minket, hogy nem informáltuk.
A könyvet odébb tolta, s Iasonre, majd rám pillantott, az arca vörös volt az izgalommal vegyes dühtől, és senki sem állíthatta meg, hogy pofon vágjon. Az egyetlen, aki megtehette volna, az én magam voltam, de annyira nem számítottam rá… az arcomhoz kaptam, és égő tekintettel meredtem rá, szinte sütött a fejemből a gondolat: Megőrültél???
Annyira nem hittem el, hogy tényleg ez a legnagyobb gondja. Már épp nyitotta volna a száját, hogy hangot is adjon a dühének, de Jeremi résen volt. Egyik kezével átkarolta, a másikkal befogta a száját, ha itt most elkezd kiabálni, az egész épület felébred, és nem fogjuk megköszönni, amit kapunk.
Mit sem törődve Scarlet lassú, és látványos lenyugvásával, én Vladimirre függesztettem a tekintetem, kivételesen nem azért, hogy felvegye az óvó bácsi szerepét, és rendet tegyen, hanem hogy szólaljon végre meg. Tudtam, hogy mondanivalója van.
- Most, hogy végre-valahára Scarlet kisasszony is képes figyelni – kezdte, és meg mernék esküdni rá, hogy valami megmagyarázhatatlan mosoly bujkált a szája szegletében, amint az említett hölgyet figyelte – elmondanám, hogy mennyivel tudok jómagam többet a könyvben szereplő pár szónál – a hangja komor lett, és mindenki megdermedt, ahogy hallgatta.
- Először is, száz évvel fiatalabb, mint ahogyan az le van írva, persze ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne ártalmas. Nagy átlagban az ő korabeli vámpírok vagy teljes mértékben megvadulnak a sok átélt évszázad után, vagy lenyugszanak, mint jómagam – egy egészen más helyzetben ezen mosolyogtam volna, de nem bírtam még csak pislogni sem – kivéve, ha valami olyan erősen hajtja őket, hogy rögeszmések és, valóban megállíthatatlanok lesznek.
Pár perc szünet következett, egyelőre olyan sejtelmes volt az egész.
- Sergeit is valami ilyesmi hajtja, a bosszúvágy. Meg akarja ölni a családját lemészárló, hasonló korú, vagy nála idősebb, ámde jó útra tért vámpírokat – mint jómagam is. Ismerem őt, hiszen egyszer már találkoztunk – itt egy rövid hatásszünet következett, Scarlet arcán láttam is a csodálkozást.
- Egészen pontosan 182 évvel ezelőtt, de akkor még nem tudta, hogy nem győzhet ellenem pusztán a bosszúvágy által vezérelve, és nálam csak erősebbek a többiek, akik elintézték, hogy a családja többi tagja se tudja szívni… a levegőt.
- Ezután eltűnt, és nem is hallottam felőle, hogy kísérletezett-e másokkal, vagy már rég az enyészeté lett? Egészen Angelique kisasszonnyal való közelebbi találkozásomig abban a hitben voltam, hogy már rég elkapták. Ám ahogy megtudtam, hogy ismét itt van, összeállt a kép pár korábbi történettel kapcsolatban is. Ez talán kissé hihetetlen lesz számotokra, hiszen erről nem írnak a történelemkönyvek… egyik világhoz tartozóak sem. Vannak a világon ékszerek, ugyanis, amelyekről azt tartja a hiedelem, hogy szerencsétlenséget, balsorsot hoznak a tulajdonosaikra. Vannak, amelyekről ez valóban csak babona, ám előfordulhat, hogy ezek igazak is. Ilyen ékszerekhez kapcsolódik az a vámpírvilág által egyértelműen elfogadott tény is, hogy egyesítve négy bizonyos ékszert, a tulajdonosuk olyan erőre tehet szert, amellyel… bárki elméje könnyen irányíthatóvá válik. A négy gyémánt közül kettő már eltűnt, a Hope gyémánt és a Cullinan gyémánt, amelyek csupán a nagyközönség számára tűntek úgy, mintha szem előtt lennének, valójában védelem alatt álltak.
Szintén egy szünet következett, talán, hogy megemésszük a hallottakat. De még mindig nem értettem, hogy mire akar kilyukadni.
- Az, hogy ezek Sergei Morozovnál vannak, magyarázná, hogy miért tudott olyan könnyedén túljutni Angelique-en és Jeremin – jelentőségteljesen ránk pillantott – ugyanakkor azt a tényt is megmagyarázná, hogy mit keres itt. Ugyanis a másik két gyémánt feltehetőleg a közelben van. Az egyik, az Orlov-gyémánt, amelyet a testvérem ajándékozott II. Katalin cárnőnek, az 1920-as években került vissza a családunkhoz, hátha így véget ér a kalandos útja. A másik, a Toscana nagyhercege néven emlegetett darab pedig, ha jól sejtem, épp Scarletéknél van, bár erről talán ők sem tudnak.
- Épp elég probléma a kettő példány birtoklása is ahhoz, hogy egyikük se próbáljon maga Sergei nyomába eredni – Scarletre és rám nézett, de tudtam, a látomásom miatt magát is beleérti… vagy legalábbis reméltem – amíg nem szerzi meg a másik kettőt, addig lehet esélyünk közösen megakadályozni a tervét… de később már nem. Ez pedig különösen fontos, ha azt vesszük, hogy Sergeit nem állítja meg se könyörgés, se kérés, és kifejezetten imád gyilkolni.
Ezek után senki nem tudott megszólalni, még Scarlet sem. Egy darabig.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Messze még a vége
~Iason Dirac~
Szinte nem is tudtam, merre megyek, csak vittek előre a lábaim. Egyre csak a kérdés visszhangzott bennem, hogy „Hát hol lehet ez a bolond lány?”. Folyton ezt csinálta, folyton hősködött, és folyton meg kellett mentenem. Sokszor azon gondolkodtam, hogy vajon miért is foglalkozok vele ennyit? Miért nem hagyom magára, elvégre nagylány már, megoldaná egyedül is. Csak hogy tudtam… tudtam, hogy tartozok neki, az életemmel, tulajdonképp. Vagy a halálommal, ha úgy vesszük, mivel vámpír voltam.
De néha olyan nehéz volt, mert bár hajlamos voltam megfeledkezni róla, azt hiszem… szerelmes voltam belé. Épp csak tudtam jól, hogy ő nem így érez irántam, soha nem is érzett, hát eltemettem.
Sóhajtottam, mikor megálltam az ajtónk előtt. Ha meglátom, nyugodtnak kell lennem, nem láthatja rajtam, hogy így feldühített.
Lassan nyílt az ajtó, megpillantottam a fogast, ami teljesen üres volt. Csak a szokásos, gyakorlatilag csak dísznek volt, meg az én kabátjaimnak. Ange rendkívül szétszórt volt.
A konyhába léptem… és ahogy a levegőbe szagoltam, csupán csak megszokásból, éreztem: valami nincs rendben, idegen szagot érzek.
Furcsa volt, mert keveredett Angelique illatával… és akkor mindent elöntött a düh. Elvitték? De ki vitte el? Olyan ismerős volt az illat, ahogy körbejártam a kis konyhai asztalt, hogy minél többet gyűjthessek belőle. Bódító virágillat, a föld szagával keveredve. Behunytam a szemem, a különös emberi szokások, ugye… és beugrott. Vladimir volt az.
Egy pillanatig meglepődtem, mit kereshetett itt? Soha nem érdekelte még senki ügye… sőt, soha nem érdekelte még semmi. Lehet, hogy ekkora lenne a baj?
Akárhogy is, nem engedhettem meg magamnak, hogy itt álljak, és csak gondolkozzak. Valdimirrel akár még veszélyben is lehet, utánuk kellett mennem.
Megtaláltam ugyan Angelique üzenetét, de az csak olaj volt a tűzre: most már egyáltalán nem akartam egyedül hagyni azzal az átkozottul öreg vámpírral.
~Angelique Blanche~
Mikor kiléptünk a lakásunk ajtaján, azt hittem, egy igazán hosszú út vár rám, és már a gondolattól is az ájulás kerülgetett. Megtorpant, megvárta, míg becsukom az ajtót. Már épp nyitottam volna a számat, hogy most akkor nem megyünk?! Amikor rám mosolygott… mintha olvasta volna a gondolataim, ami önmagában még nem szokatlan, de általában tudni szoktam róla. Ha kicsit fittebb lennék, azt hiszem én is megpróbálkoznék a gondolataival… de nem voltam fitt, de még csak lelkes sem.
A kezét nyújtotta felém, erre pedig már igazán nem tudtam mit csinálni, csak a szemöldököm ráncolni. A mosolya szélesedett, majd ahelyett, hogy mondott volna valamit… bármit, megragadott, és egy szempillantás múlva már a levegőben voltunk. Épp mire felfogtam volna, hogy mi történt, és elkezdhettem volna azon elmélkedni, hogy milyen különös virág-illata van, és valójában milyen közel is vagyunk egymáshoz… ha ember lenne, érezném a testének melegét. Így csak a nem-annyira-saját-vér által pumpált szívének a verését hallottam, és alig tudtam másra figyelni. De a pillanat véget ért, megérkeztünk az iskolába.
-Kövess – csak ennyit mondott, és mire kettőt pislogtam, már szinte teljesen eltűnt az orrom elől.
Az egyik torony tetején landoltunk, olyan részen, amit nem ismertem, szinte egyáltalán. Az igazgató privát tornya volt.
Mint kiderült, a szobájába vezetett, és megkínált egy bögre vérrel. Mivel rég ettem, elfogadtam, bár nagyon nem tudtam mire vélni a helyzetet.
- Most várunk. Te ébren tudod tölteni a nappali időszakot is, igaz? – megint úgy tűnt, mintha olvasna a gondolataimban. Bólintottam.
- Akkor nem kell, hogy adjak a véremből –mondta csendesen, majd leült az asztalához, felnyitott egy laptopot, és valamit pötyögött.
Egyszerű kis szoba volt, volt benne egy ágy, egy asztal két székkel, valamint egy íróasztal. Ez volt a szoba, amibe a folyosóról beléptünk, de még két ajtó vezetett ki belőle, gyanítom az egyik a mosdóba, a másik a fürdőszobába. Ablak nem volt, minek, egy vámpírnak? Ellenben a laptop megzavart. A száz évesnél öregebb vámpírok általában nem értettek a „modern kütyükhöz”, ellenben Vladimir úgy tűnt, mint aki jobban otthon volt benne, mint akár én magam. Többnyire az öregebbek nem bíztak a technikában… csak a könyvek szentségében. Tűnődve figyeltem, milyen jól boldogul a géppel, miközben elfogyasztottam a vacsorám.
Kezdtem álmosodni, ami azt jelentette…
-Pirkad – mondta ki ismét a gondolataim – nappal kell, hogy menjünk, az iskola legtöbb tanára és egyéb dolgozója nem képes nappal ébren maradni. Persze a tanács igen, de ők most… házon kívül vannak.
Rám nézett, és a tekintetétől megfagytam, majd egy pillanat alatt úgy éreztem, menten megsülök. Rejtélyes és felfoghatatlan, pedig már annyi mindent láttam.
A laptopot lecsukta, az íróasztaltól felemelkedett, majd elvette a bögrémet. Mire én is felálltam, már türelmetlen tekintettel vizslatott a nyitott ajtóban, szemeivel azt üzenve „Nem érünk rá egész nap”.
Sajnálatos módon elég messze volt Vladimir lakosztályától a könyvtár, és hiába, hogy elméletben minden vámpír alszik, és halandó sem jár olyan gyakran ezen falak között, nem rohanhattunk minden elővigyázatosság nélkül. Nagyjából majdnem minden falnál Vladimirbe ütköztem volna, ha ő maga nem tartott volna vissza ettől minduntalan. Kezdett úgy tűnni, hogy csak feleslegesen fél, s én épp ezért kezdtem átvenni az irányítást (hiszen tudtam, hova tartunk, és miután már tudtam, hol vagyunk, akár egyedül is mehettem volna), amikor a vállamnál fogva visszarántott, és nekinyomott a falnak.
-Elmondanád, hogy mégis mit gondoltál, mit csinálsz? – sziszegte az arcomba, de nem hallottam, és nem is igazán láttam az arcát.
Amint hozzám ért, a csupasz bőre érintette a bőrömet, és ezzel egy láncreakciót indított be.
Képek ezrei tűntek föl a fejemben… azt hiszem, a jövőt láttam, megint. Nem sokszor fordul elő velem, csak kivételes esetekben, vagy olyankor, ha nagyon akarom. De most egyáltalán nem akartam, ezt a képet pedig végképp nem akartam látni.
Sajnos, a felére sem emlékeztem annak, amit láttam, ellenben egy kép örökre, és kitörölhetetlenül beleégett az agyamba: azt láttam, ahogy Vladimir fekszik a barna és vörös levelek között, az erdő halovány éjszakai fényében. A fák között épp átszűrődik a hold képe… és üveges tekintettel mered a semmibe, mindenhol vér, vér… rengeteg vér, vörös minden… majd az avar elkezd zörögni, megmozdult a levegő… és Vladimir porrá vált testét felkapja a szél, hogy millió irányba sodorhassa.
Amikor visszatértem a jelentbe, a férfi nagyon is élő, és döbbent tekintetével találkoztam, de alig láttam… beletelt egy kevés időbe, míg felfogtam, hogy sírok, könnyek folynak végig az arcomon, és ha nem tart meg, összecsuklottam volna. Nem csak az a kép, hogy Vladimir meghalt, de tudtam, éreztem, miközben néztem, hogy sok másik halál fogja még követni.
- Nem mehetsz utána egyedül… kevés… kevés lennél hozzá – suttogtam, ennél elevenebb hangot nem tudtam kipréselni magamból.
- Hogy lehet, hogy látod a jövőt? – kérdezte tőlem, színtelen hangon, és most már biztos voltam benne, hogy olvassa a gondolataim.
- Nem tudom, így esett – válaszoltam neki őszintén – Miért, az hogy lehet, hogy te meg olvasod a gondolataim anélkül, hogy tudnék róla?
El sem hittem, hogy megkérdeztem. Valami furcsa csillant a tekintetében… persze, már az is különös volt, hogy engedte, hogy meglássam, de még különösebb volt az… hogy talán… nem gondolta volna, hogy kitalálom? Mi lenne ez, valami furcsa tisztelet? De hamar elillant.
- Nem kell a könyvtárba mennünk – suttogta, miközben egyre csak az arcom fürkészte – ha én egyedül nem tudom legyőzni, akkor az csak egyvalaki lehet…
Nem tűnt úgy, mintha be akarná fejezni, pedig éreztem, tudnom kell a választ. A szívem csak úgy dörömbölt, ki lehet ez, és hogy fogjuk elintézni?
Sóhajtott.
- Szükségünk lesz Scarletre, úgy fogjuk elintézni. Kár, hogy ő erről még nem tud. Mindenek előtt, mondd el, mit láttál?
Közelebb húzódott hozzám, mintha ezzel akarná elérni, hogy válaszoljak, pedig igazán tudhatná, semmi szükség erre. Ám ekkor hirtelen hátrébb húzódott tőlem, nem értettem miért, míg meg nem hallottam mögöttünk a léptek zaját. Talán mégsem csak paranoiás volt. De ki lehetett az, itt, ilyenkor?
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche, Iason Dirac
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Nehéz kezdet
~Angelique Blanche~
Pár órával sötétedés előtt ébredtem. Iason a mellettem lévő székben hortyogott… persze, csak képletesen, mert a vámpírok nem hortyognak. Ezen mosolyogtam egy sort. Át sem futott az agyamon, hogy vajon mi lehet, meg hogy hol vagyok… a szokásos „reggeli” lendületemmel próbáltam kimászni az ágyamból.
S csak amikor meginogtam esett le, hogy tulajdonképp… ez érhetett volna gyászosabb véget is. Szépen lassan jöttek elő az emlékek… mik történtek, hol vagyunk, és egyáltalán, mi ez a különös illat… Scarlet. A kezemet a nyakamon lévő sebhez emeltem… de már ott jártunk, hogy a gondolat jobban fájt, mint maga a tény.
Azon kezdtem el inkább morfondírozni, hogy mi ébreszthetett fel. A vámpírok, úgy látszik, túl fiatalok voltak az ilyen korai ébredéshez, Scarlet meg biztos hullafáradtságba őrjöngte magát előző éjjel… a gondolatra egy mosoly suhant át az arcomon.
Síri csönd volt körülöttem mindenhol. Így arra jutottam, biztos az éhség lehet a ludas, ezért arra indultam, amerre a konyhát sejtettem.
A hűtőt kinyitva rájöttem, hogy inkább emberi élelemre lenne szükségem, és úgy tűnik, Scarlet miatt szerencsém volt, találtam is. Ahogy a szénhidrát kezdett eljutni az agyamig, megszületett bennem az elhatározás: minél hamarabb haza kell jutnom, hogy utána járjak ennek a valaminek. Vagy legalábbis megpróbáljak, mert sehogy sem lesz ez így jó.
Egy „ Köszi a reggelit! A. B.” cetli firkantása után célba is vettem a kijárati ajtót… kevés sikerrel. A házigazda túl óvatos volt, igazán tudhattam volna, hogy nem lehet ennyire egyszerű – gondolatban korholtam magam, és inkább a konyhai ablakhoz mentem, hiába, zárva volt, törés nélkül nem úsztam volna meg a kijutást, arra meg felébredt volna Scarlet, amit legszívesebben elkerültem volna, mert biztos, hogy ezer okosnak látszó kérdést tenne föl, de nem akartam és nem is tudtam volna jelenleg válaszolni.
Épp azon törtem a fejem, hogy akkor mégis mit csináljak – és épp készültem elfogadni, hogy kénytelen leszek megvárni, míg a társaság nagyobbik fele önmagától felébred, amikor felbukkant a konyhában Jeremi – nyilván reggeli vérnasiért.
Eltartott egy darabig, míg észrevette, hogy ki áll előtte bambán, szakadt és véres szerelésben, és olyan arccal, mint aki nem aludt három napja. Nyilván neki is lassan mozogtak a fogaskerekek a fejében, még reggeli előtt.
- Te meg mi a jó eget keresel itt ébren..? – kérdezte, és még biztos folytatta is volna, ha egy intéssel, és megfelelően szigorú nézéssel nem fojtom belé a szót. Erre most tényleg nem volt időm.
- Ki akarok jutni. És a kedves öö… barátnőd túlságosan alaposan elzárt minket a külvilágtól.
Határozottan keresztbefontam a karom magam előtt – persze ez valószínűleg mókásan festett úgy, hogy közben úgy néztem ki, mint akit megrágtak, lenyeltek, félig megemésztettek, majd kiköptek. Jeremi azonban csak bólintott, és bár a szemeiben „ezért még számolunk” harag villant, elindult Scarletet az ébren lévők sorába hozni.
Kisvártatva Scarlet meg is jelent kissé morcosan, és gyűrötten, valójában egy kicsit aggódtam, hátha elkezd üvöltözni, de csak motyogott valamit, amire inkább nem figyeltem.
Megállt a konyha közepén, és rámnézett.
- Most tényleg le akarsz lépni? Mindenféle válasz nélkül? – haragosan villantotta rám a szemeit, mintha én megijednék az ilyesmitől – És ráadásul ránk hagyva Iasont?- kérdezte még, miután körbepillantott.
- Ő még egy ideig nem fog felébredni… és valószínűleg utána sem lesz vele gond – csak magamban tettem hozzá, hogy ellenben érdekes, hogy Jereminek sikerült. Nem néztem volna ki belőle – Válaszokkal meg egyelőre én sem szolgálhatok, vagy legalábbis elég pontosakkal, hogy meg merjem osztani veled. Féligazságokat meg te sem akarsz hallani, nem igaz? Utána kell még járnom.
Persze, azt nem tettem hozzá, hogy valójában annyira nem akarom az orrára kötni sehogy sem… inkább a gondolkodóbb oldalára próbáltam hatni, abban a reményben, hogy van ilyen. Kezdek rájönni, hogy nem érdemes lebecsülni.
Jó pár perc telt el úgy, hogy farkasszemet néztünk… egyikük sem akart pislogni, egyikünknek sem akaródzott feladni.
Rántott egyet a vállán, majd megindult az ajtó felé, nem láttam, mit művelt vele, elvégre a magán ügye, de végül kinyitotta.
-De ne hidd, hogy a beszámolót ennyivel megúszod. Még ma éjjel találkozunk.
Bólintottam, ezzel még ráérek foglalkozni.
-Kösz a… segítséget – mondtam nekik, különösen Jereminek. Az ilyesmikben nem vagyok jó, de úgy láttam, ők sem. A vámpírfiú tekintetében mintha valamiféle… aggodalom csillant volna, de lehet, csak képzeltem. Scarlet ellenben hidegen tekintett rám.
Így hát kiléptem a szürkületbe, és elindultam hazafelé, a könyveim felé. Amint beléptem az ajtón, eléggé meglepett, hogy nem volt kulcsra zárva. Pedig ilyen hibát sosem követnék el, Iason meg még kevésbé. Ebben a pillanatban igazán sajnáltam, hogy az íjpuskám Scarletnél maradt, és csak a tőröm volt nálam… puszta véletlenségből.
Azért elővettem, biztos, ami biztos alapon… habár, ha nem csak egy mókusról van szó, nem fog sokat érni.
A konyhaasztalnál egy sötét köpenybe burkolózott alak ült, szemben a bejárati ajtóval. A szívem hevesen kezdett dobogni, és hirtelen minden porcikámból eltűnt a fájdalom érzése, csak a fáradtság maradt ott tompán… de szinte láthatatlanul. Nem is gondolkodtam, csak a tőrömet felé hajítottam, egy életem, egy halálom alapon. Tudtam, hogy fölösleges, de az azért meglepett, milyen gyorsan és könnyedén elkapta. Kétségtelenül vámpír volt, egy kétségtelenül idős vámpír.
A fülemben éreztem dobolni a vérem, és egy pillanatra átvillant a gondolataim között, hogy ezt talán nem kéne hagyni… de nem számított, hogy kiderül-e, hogy félig-meddig halandó vagyok, ha úgyis végem van.
Felemelkedett, ellépett az asztaltól, majd a csuklyájához nyúlt, ami eddig az arcát fedte, és közben megszólalt:
-Ugyanmár, Angelique, te ennél azért többre is képes vagy – hangja mély votl, és furcsán ismerősen csengett.
Jégkék szemek villantak rám, és ahogy lassan felfogtam az arca apró részleteit, a hosszú, barna haját, amit a tarkóján fogott össze egy bőrszíjjal, és azt az utánozhatatlan kisugárzást… tudtam már, ki áll velem szemben: Vladimir Orlov, az igazgató.
Némileg megnyugodtam, talán mégsem megölni akar, bár most már az kezdett zavarni, hogy sikeresen lebuktattam magam előtte… nem mintha a szerzett sebeim nem lettek volna árulkodóak. Tőle voltaképp mindig féltem, amióta csak itt tanítok, és valahogy sosem voltam biztos benne, hogy nem tudja, hogy ki vagyok. De nem tette szóvá, nem beszélgettünk sokat, így sikeresen elkerültem minden hosszabb érintkezést vele.
Most azonban, ahogy ott állt előttem, és nem szóltunk egymáshoz… az arcomba szökött a vér, végleg felfedve mivoltomat.
- Remélem, nem hiszed, hogy nem tudtam, mi vagy – mondta, s közben az asztalon felém csúsztatta a tőröm, de nem eresztette el a tekintetem egy pillanatra sem – habár, elég jól sikerült álcáznod, és nekem nem állt szándékomban lebuktatni téged. És talán, még ezek után sem fogom megtenni.
Próbáltam volna szólni, de nem jött ki hang a torkomon, így hát ő folytatta… s mintha egy mosoly játszott volna az ajkai körül, de nem voltam benne biztos. Vele kapcsolatban sosem lehettem semmiben sem biztos.
- Nem is tudom elképzelni, mit művelne veled az iskola, valamint a tanári kar, ha kiderülne, hogy kicsit halandóbb vagy az átlagosnál.
Mire a mondat végére ért, már ott állt közvetlen előttem, én meg moccanni sem bírtam. Elkapott.
- Mindig is kíváncsi voltam, hat-e ez rád… hogy el lehet-e bűvölni valakit, aki csupán félig ember. De sosem mertem megpróbálni. Azonban nem érünk arra rá, hogy megpróbáljam kiszedni belőled, hogy mi történt, ennél kicsit gyorsabb és megbízhatóbb információszerzési lehetőség kell.
Most már határozottan láttam, hogy mosolyog, a tekintetem még mindig nem eresztette, de közben a bal kezem a kezébe vette, és a szájához emelte. Előbb egy csókot adott rá, amit nyilván különösnek találtam volna, ha bármi eljutott volna hozzám a kékségen kívül.
- Ne okold magad, hogy nem tudsz ellenállni nekem. Nem a korom miatt vagyok rád ilyen hatással… csak, tudod, mindenkinek van egy különleges képessége.
Ekkor a mutatóujjam emelte a szájához, és finoman megharapta. Nem volt szüksége semmi egyébre, csak egyetlen csepp vérre, és azt megkapta. A sebet még finoman megnyalta, hogy jobban gyógyuljon, majd eleresztette a kezem, és a tekintetem is.
Miközben én bambán pislogtam, és próbáltam magamhoz térni, ő behunyta a szemét, és valószínűleg sok, szép, színes képet látott. Mindent, ami történt velem.
A gondolatra elszédültem, és a padlón kötök ki, ha nem kap el. Sóhajtottam - ez már ki tudja, hányadik alkalom, amikor két napon belül egy férfi karjaiban kötök ki. Ránéztem, bele a kék szemekbe, és most nem láttam mást, most nem próbált elbűvölni, a szemeiben semmi más nem volt, csak ő maga… a több évszázados tapasztalatával. Mintha ő is látott volna az én szemeimben valamit, mert közelebb hajolt… mintha meg akarna csókolni.
De végül nem tette, alig két centire az ajkaimtól megállt.
-A kérdésedre nem fogsz választ találni a könyveidben – a szavait csak suttogta, de természeten kristály tisztán értettem őket – az iskola könyvtárára lesz szükséged. Az iskola könyvtárára, ahova én is csak elég szigorú feltételekkel léphetek be. Kövess.
Mire kimondta, már az ajtónál állt, és csak rám várt. Hogy mikor engedett el, vagy hogy mióta tudok megállni a saját lábamon, arra már nem emlékeztem.
Mielőtt kiléptünk volna az ajtón, hagytam üzenetet Iasonnek, külön kihangsúlyozva, hogy ha lehet, inkább ne kövessen. Úgy sejtettem, nem fogja megtenni nekem ezt a szívességet, de legalább Scarlet nem itthon fog rám találni, ami mégiscsak fél siker.
Hosszú napnak ígérkezett a következő, és valahogy nem éreztem magam elég kipihentnek hozzá.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
A sötétben
~Iason Dirac~
- És tudna ellene valami segítséget, esetleg? –hasította a levegőt az újabb kérdés az előttem álló lánytól, a lánytól, aki Angelique szerint sok kellemetlenséget kavarhat. Szerintem van elég gondja is, ahogy a hangjában csendülő, és a levegőt kissé édeskés ízűre változtató félelemmel vegyes aggodalom sugallta.
- Esetleg igyon más vért. Úgy érettem mástól. Vagy cseréljetek módot – válaszoltam végül, legjobb tudomásom szerint.
- Igen, azt mindenképp… - motyogta, de nem nekem – Köszönöm – tette hozzá hangosabban.
Azt vártam, hogy ezek után szépen lassan visszasétál a terembe, de helyette rohanni kezdett. Először meglepődtem, de nem tartott tovább az egész egy pillanatnál, inkább a lány után eredtem, mert a gondolatai csak úgy üvöltöttek felém, egyetlen szót visszhangoztak: Jeremi. Azonban nem ez volt az, ami futásra késztetett, hanem egy kép Ange-ről… egy borzasztó kép.
És ez törölt minden óvatosságot, és minden egyéb gondolatot a fejemből. Soha sem értettem, miért van rám ilyen hatással, de most sem kezdtem el rajta töprengeni.
Észre sem vette, hogy követem, vagy legalábbis ha megtörtént sem zavarta, mert hátra sem nézett. Pedig nem igyekeztem kerülni a feltűnést.
Minden más érzékem kikapcsolt, csak a rohanó Scarletet láttam magam előtt, míg oda nem értünk hozzájuk. Az ajtót sietve nyitotta, rám pillantott, majd zavarta megrázta a fejét, és beengedett. Mi lehet, ha még ő is úgy gondolja, hogy ekkora a baj?
Amint beléptem a lakásba, rögtön tudtam, hova kell mennem, míg Scarlet a kulccsal bíbelődött – első a biztonság.
Amint az ágyhoz léptem, amin teljesen öntudatlanul hevert Angelique, a szemem végigsiklott rajta… és a bekötözött nyakán állapodott meg. Éreztem a düh szikráját magamban, és nem kellett neki sok, hogy lángot fogjon. Rápillantottam a szintén, ám könnyebben sebesült Jeremire, aki ott állt, tanácstalanul, és dühösen villant rá a szemem. Talán még vicsorítottam is.
- Mit tettél vele? – szegeztem neki a kérdést. Valahol tudtam, hogy hogyan tehetne róla pont ő, csak nem hozná ide, ha bántotta volna… de nem érdekelt. Haragudnom kellett valakire.
Scarletnek kellett visszafognia – te jó ég, mennyi erő szorult abba a kicsi lányba – mert már készültem nekiugrani.
- Nem ő bántotta – mondta Scarlet teljesen tárgyilagos hangon. Az agyamból meg mintha távozni kezdett volna a düh, leráztam magamról a karjait. Jeremi üresen nézett vissza rám, mintha fel sem fogta volna, mi történik, mint akit nem is érdekel… vagy mint aki végképp nem ért semmit.
- Érdekesebb kérdés – kezdte ismét Scarlet – hogy hogyan lehet egy vámpír vérét úgy kiszívni, hogy utána teljesen olyan tüneteket produkáljon, mint egy halandó?
Némán meredtem magam elé. Nem kellett volna ennek kiderülnie, főleg nem ez előtt a kettő előtt. De akkor már legalább kiderült, hogy ők nem tudhatták, eddig legalábbis. Na persze, hisz az, hogy kiderüljön, hogy micsoda, csak hatalmas ügyetlenségnek, vagy rendkívül nagy hatalomnak köszönhető. Ange nem volt ügyetlen, Jeremi meg nem volt nagyhatalmú. Vagy legalábbis igen jól titkolta. Viszont akkor valaki nagyon is komollyal van dolgunk… de ezzel ráértem később foglalkozni. Ha a lilaszemű hölgy is magához tér.
-Úgy – szólaltam meg halkan, tudtam, úgyis hallják – hogy nem vámpír. Vagy legalábbis nem egészen. Félig halandó, félig vámpír. És nektek éppen elég lesz csak ennyit tudni.
A mondandóm végén Jeremire pillantottam. Már nem volt úgy elmerülve a saját gondolatai között, helyette inkább jelentőségteljesen pislogtak egymásra Scarlettel. De ez meg aztán végképp nem érdekelt.
Az ágy mellé guggoltam, hogy közelebbről megnézhessen Angelique arcát. Fehér volt, ami nem lenne önmagában szokatlan, de sokkal fehérebb, mint ahogy az nála normális volt. Végigsimíottam az arcán – hideg volt, mint a jég, végül a nyakán állapodott meg a kezem. De alig éreztem a pulzusát, ami azért szokatlan valakitől, aki ha félig is, de ember.
Jeremire néztem.
- Vér kell neki – összerezzent – méghozzá emberi. Van itt, nem-Scarlet formába csomagolva?
Lassan válaszolt, túl lassan. Pedig a betegünk nem volt szállítható.
-Igen, van – motyogta, de mire kimondta, Scarlet hajolt le hozzám, egy bögre meleg, a szagából ítélve A pozitív vérrel. Csodálkozó pillantással készültem elvenni tőle, de ekkor megszólalt.
-Inkább Jeremi. Én kérdeznék tőled inkább.
Meg sem várta, mit válaszolok, inkább kirángatott az előszobába. Pedig igazán nem szívesen hagytam ott Angelique-et Jeremivel. Amint Scarletre pillantottam, még jobban meglepődtem, mint az imént a segítőkészségén: az aggodalom sütött róla, s erre meg volt minden oka: Jeremi is ramatyul festett.
- Mi ez az egész? Mi lehet, ami így kikészítette mindkettejüket? – s csak egy levegővételnyi időre hallgatott el – Jereminek esélye sem lett volna, ha nincs ott Ms. Blanche, de így sem sokon múlott. Mondd, hogy te tudsz valamit.
Már megint ez a mindent-tudó szerep. Kezdtem unni, de csak sóhajtottam.
- Az, hogy kiderítette, hogy így el lehet bánni vele – az ágy felé intettem a fejemmel – egyértelműen arra utal, hogy valami nagy hatalmú család sarja. A gyűrű meg aztán végképp annak a bizonyítéka, amit találtunk. Egy a bökkenő, hogy mi sem derítettük még ki, hogy pontosan ki is az, mert a környéken nem él már ilyen vámpír.
Scarlet még emésztgette magában a dolgokat – szerintem a nagy semmit – de ekkor Angelique ébredezni kezdett. Ahogy elvárható is volt.
~Angelique Blanche~
A sötétségből… hirtelen fény lett. Pedig a sötétben jobb volt, kellemes meleg, biztonság, és ami a legfontosabb: semmi fájdalom. Azonban ahogy eljutott felém a világosság, vele jött az érzés, hogy mindjárt széthullok: mintha minden irányból, a bőröm minden négyzetcentiméterét húzták volna, és nem akarták volna abbahagyni.
Beszélni akartam, hogy kérnék vizet… túl intenzív volt a számban a vér íze. De csak köhögés jött ki a torkomon. Magamban elátkoztam mindent, és mindenkit, aki idáig eljuttatott, de főleg azt, aki nem hagyott a sötétben. Hunyorogtam még, nem is akartam kinyitni a szemem. De muszáj volt.
Az első, amit megláttam egy vörös volt volt, amihez Jeremi feje tartozott. Jeremi sebekkel tűzdelt fele, amik elég lassan, de gyógyulásnak indultak.
Lassan kezdtek csak visszatérni hozzám a képek, hogy mit keresek itt, hogy jutottam ide, de a legfontosabb, hogy egészen máshol kéne lennem.
Iason hangját hallottam, de először azt hittem, csak hallucinálom… nem, túl valóságos volt.
Nem érdekelt Jeremi aggódó pillantása sem, sem az, hogy talán ezt nem kéne. Megpróbáltam kikelni az ágyból, odamenni Iasonhöz, hogy csináljunk valamit. Mert muszáj lesz.
Egész sokáig eljutottam – egészen a két lábon állásig, de aztán hirtelen megmozdult alattam a Föld, és Jeremi karjaiban kötöttem ki. A közelmúltban már másodszorra.
Szépen visszatett az ágyban, miközben nem felejtett el felém küldeni egy meglehetősen elégedett mosolyt. Ha nem fájt volna annyira, nyilván vágok egy „na ne gondolj olyan sokat magadról” képet a dologhoz, mindenesetre már épp készültem megmondani neki a magamét, amikor az ajtóban megjelent Iason és Scarlet, és elsőre mintha mindkettejük tekintetében a féltékenység tükröződött volna. De lehet, hogy csak képzeltem. Különben is, mire?
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche, Iason Dirac
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Aki keres, talál
~Angelique Blanche~
Charlotte nyögött valami hevenyészett választ nekem, de már mindegy volt, már túlságosan idegesített az egész történet. A táblára intettem, majd elkezdtem olvasni én is a könyvet, de valójában egy árva szót nem tudtam összerakni a betű halomból, sőt, a betűket sem láttam.
Csak az járt a fejemben, hogy mi a jó eget keresek én itt, de főleg, hogy miért idegesít ennyire Dana hiánya, vagy az, hogy Jeremit sem látom, és hogy nem mondják el, mi történt.
Valahol persze azzal indokoltam a dolgot, hogy itt van Scarlet, aki egy púp a hátamon, elvégre ha nem én intézem el azt a vámpírt, hanem ő, akkor az sokba kerülhet. Főleg neki. Hiába mindenféle agytrükk, meg egyéb családi hókuszpókusz, ez az az ellenség, akiért… nem, inkább amiért nem véletlen engem küldtek, és nem mást.
De ez nem tűnt elégnek. Túlságosan kritikus voltam, és maximalista, még magammal szemben is, így valami hiányzott. Persze tudtam a választ, mélyen, legbelül, hogy Iason zavar, meg az idétlen viselkedése, de féltem a miérttől. És mit csinál ilyenkor a tündéri logikával megáldott Angelique? Hát elfut, persze olyan franciásan-méltóságteljesen.
- Olvassátok el a kiadott fejezeteket –mondtam, miközben a táblára írtam – hamarosan beküldök valakit, és ha bárkinek csak a hűlt helyét találja, nem fogjátok zsebre tenni.
A hangom, hallottam, határozottan és meggyőzően csengett, sőt még az arckifejezéseim is uralni tudtam. Egy nagy pirospont nekem. Ezután leengedtem a kezem, letettem a krétát a helyére, és kiléptem az ajtón. A zsebemből elővettem egy cetlit, meg egy tollat, ráfirkáltam az üzenetem, enyhén kusza írással:
„Helyettesítést kérek a 22-es terembe, élelmezési okok miatt sürgősen le kell lépnem, A. B.”
A cetlit összehajtottam, úgy, hogy egy madarat formázzon. Egy átlagos embernek ez hosszú órákba kerülne… de soha nem voltam ember. Feldobtam a levegőbe, és koncentráltam rá… a vámpírok mágiája nevetségesen kevés, szinte a világon semmire nem jó, csak gondolatolvasásra, meg ilyen apró trükkökre. De még tüzet sem tudunk gyújtani, legalábbis a 99.999 százalék nem, sőt, azt sem veszik észre, ha valami hasonló történt velük, míg a gondolatolvasásra mindannyian képesek vagyunk, de voltak trükkök, például ez a papír is. Rejtély. De most nem ez volt a fontos, hanem, hogy az üzenetem elérte a célját.
Jómagam meg ellenőriztem a kellékeket: a tőröm a helyén volt, és a hátizsákomban lapult minden, ami kellhetett.
Még messze volt a hajnal, és én vadászni mentem. Persze, csak a dühöm vezetett, és leginkább arra számítottam, hogy nem találok semmit, csak csörtetek az erdőben, és a csillagok, vagy a hold fényében, esetleg az éjszaka hidegében megjön az eszem, és sikerül újból értelmesen gondolkodnom.
De a logikus észjárást más hozta vissza… friss vérnyomok, meg az a szag… az idegen vámpír szaga. Valami különöset éreztem, valami olyat, amit máskor ritkán, de nem volt idő rá, hogy tanulmányozzam, elástam inkább magamban. Ki tudja, mikor lesz még egy ilyen alkalom… friss nyom!
Így el is kezdtem követni, miközben előszedtem a hátizsákomból az íjpuskám. Úgy volt kialakítva, hogy ne hagyományos nyilakat lőjön ki, hanem ezüstkarókat. A vámpírok ellen mindenképp a leghatásosabb, de egyéb célokra is megfelel.
Magam elé tartottam a fegyvert, és az ujjam a ravaszon volt, úgy haladtam előre.
Az érzékeim mintha különösen kiéleződtek volna, hallottam az erdő minden rezdülését körülöttem, és igyekeztem hasonulni a zajokhoz – ahogy egy jó vadász teszi. Persze titkon reméltem, hogy nem találok semmit, nem most, amikor egyedül vagyok, ráadásul még a gondolataim sem kellőképp fókuszáltak. De nem számított, semmi sem számított, csak a cél. Most is olyan különösen éreztem magam, ahogy máskor, amikor vadásztam. Furcsán éles volt a kép, és tudtam, az ereimben dübörög az adrenalin, ezért érzem magam úgy, ahogy csak egy kábítószeres érezheti magát, de mint mindig, most is az előnyeit próbáltam kihasználni: a jó reflexeket, és azt a képességet, hogy akármit kizárhatok az agyamból, amire nem akarok gondolni.
Valami neszt hallottam, tőlem balra… különös, erdőtől idegen neszt. A másodperc töredéke alatt oda irányítottam a fegyverem, de hiába, nem volt ott semmi, legalábbis már semmi.
A lélegzetem is visszafojtottam, a hatodik, vagy akárhányadik érzékem azt súgta, igen is volt, van itt valami, csak még nem vettem észre. Vagy gyorsabban mozog, mint a gondolataim. Körbefordultam gyorsan, de elég lassan ahhoz, hogy pár méteres körzeten belül lássak mindent… ami azt illeti, az is csoda volt, hogy 20-30 méterre elláttam, mert az erdő mélyén voltam már, ahova alig jut be fény, és ami kifejezetten ideális hely egy, még a holdfényt is kerülő vámpírnak.
Már épp felsóhajtottam volna, annak örömére, hogy nem találtam semmit, amikor a szemem sarkából mégis megpillantottam egy gyanúsan gyorsan mozgó árnyat. Hála a különösen jól edzett vámpírvadász reflexeimnek, gyorsan célba vettem, és kérdezés nélkül beleeresztettem pár lövedéket, mivel félelmetesen gyorsan csökkent közöttünk a távolság, és korántsem barátiak voltak a szándékai… a gondolatai meg, nos, azok meg zavarodottak, kuszák, és véresek voltak, de nem volt időm beléjük mélyedni, az idő ketyegett.
Meg mertem volna esküdni, hogy eltaláltam, és amivel eltaláltam, annak le kellett volna terítenie, de még csak lassulni sem látszott. Ahogy egyre közelebb ért, láttam, hogy nem látszik az arcából semmi, mintha valami maszkot viselt volna, és egy sötét színű köpönyeget… amit átlyuggatott a karó-szerű lövedék, aminek a végén megcsillant a gyér fény…tehát benne van, és mégsem használ… ha lett volna rá időm, biztos kétségbeesek, de nem volt. Kellett egy b terv, hát így került sor a kardomra. Mire jó, ha az embernek van egy feneketlen zsákja, arra az esetekre, ha közelharcra kerülne sor. Eldobtam az íjpuskát, ráérek majd összeszedni, ha túlélem ezt. Már épp a megfelelő távolságba ért volna, és már épp felvettem a kezdő állást, kezemben a különleges ezüst ötvözetből készült karddal, amikor lassított, majd alig 5 méterre tőlem, megállt. Ekkor megpillantottam a maszk mögötti szemeit… sárgák voltak, és ködösek, gondolat nélküliek, vagy legalábbis annak tűntek, és már nem láttam semmit a szándékaiból, ha egyáltalán voltak neki. Rám nézett, és éreztem, hogy akármire is kíváncsi, megtudja, mert belém lát, de manipulálni szeretett volna, de az szerencsére nem működött.
Közelebb lépett, és én még mindig nem tudtam elengedni a tekintetét, de már cselekedni sem voltam képes. Nem tudom, mit tett velem, de nem a félelem bénított le, hanem… hanem ő maga. Egyre közelebb került hozzám, és éreztem, hogy közeledik felém a pánik is, de helyette inkább valami különös megnyugvás érkezett. Itt lesz vége, vége mindennek, és nem kell többet már aggódnom semmit. Az ösztöneim arra próbáltak rávenni, hogy harcoljak, hogy le tudom győzni, de képtelen voltam rá, még akkor is, amikor már mellettem állt, és ha lélegzett volna, éreztem volna a leheletét az arcomon.
Egyetlen mozdulatra voltam képes: lehunyni a szemeim, amikor fölém hajolt. Átfutott még az agyamon, hogy miért kell neki a vérem? Félig vámpír vagyok, és ez már épp elég ahhoz, hogy ne menjen vele semmire. De a nyakamba mélyesztette a fogait, és üvöltöttem volna a fájdalomtól, ha tudtam volna… helyette csak a könnyeim csordultak ki, vérvörös könnyek, mint a vámpíroknak általában. Éreztem, hogy itt lesz vége, már szerettem volna, hogy itt legyen vége… de mégsem történt meg. Lassan kinyitottam a szemeim, és mintha akkor kezdett volna újra létezni a világ, harcolás hangjai ütötték meg a fülemet: nem voltam egyedül, velem volt Jeremi. Várjunk csak, Jeremi? Mi az eget keres itt? Megráztam a fejem, és ekkor feltűnt, hogy újra tudok mozogni. S ha már így alakult, segítenem kellett neki. A kardom még a kezemben volt, de azzal csak úgy volt esélyem, ha sikerül levágni a fejét. Egy vagy két percig figyeltem őket, nem Jeremi állt nyerésre. Tudtam, hogy csak egyetlen esélyem van, és csak azt használhatom ki, hogy talán nincs tisztában vele az ellenség, hogy képes vagyok mozogni. Nem mintha erősnek éreztem volna magam, de a fejét talán még képes vagyok levágni. Felkészültem, majd nekifutottam, ugrottam, és szinte már láttam, ahogy a feje elválik a testétől, még mielőtt a mozdulatot végrehajtottam volna. De sokkal jobbak voltak a reflexei, a karját a feje elé emelte, és csak azt sikerült megszabadítanom a teste többi részétől. Üvöltött, és felemelkedett… madárrá változott, egy szénfekete varjúvá, majd elrepült. Még mielőtt Jeremi karjaiba ájultam volna, láttam, ahogy a levágott testrész a földre zuhan, és porrá omlik, majd elfújja a szél… de ekkor elsötétült a világ. De legalább kellemesen meleg sötét volt.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Zavaró tények
~Angelique Blanche~
Épp a második, már kevésbé emberi vacsorámat –vagy reggelimet – fogyasztottam, amikor Iason kilépett a fürdőből, átengedve nekem azt. Most sem voltam elég gyors. Leugrottam a konyhapultról, ahol eddig ültem, a mosogatóba vágtam a kedvenc bögrém, és megindultam a fürdőbe, ami sokkal inkább hasonlított egy szaunára. Hihetetlenek ezek a vámpírok, mit szeretnek ennyire a meleg vízben?
Úgy döntöttem, a mai nehéz nap előtt igazán megérdemlek egy igazi fürdőt, így hát a kádba engedtem vizet ahelyett, hogy zuhanyoztam volna.
És milyen jó elhatározás volt – épp csak kinyitottam a csapot, amikor kopogást hallottam, és csak gondoltam rá, hogy szabad, Iason már be is lépett. Egy szál törölközőben, ahogy szokta.
És ami egészen eddig nem is zavart engem soha… most sem kifejezetten zavaró volt, sokkal inkább…
De ekkor a szemem sarkából megpillantottam, hogy másodpercek kérdése, hogy túlcsorduljon a víz, a kedvenc tanársegédem már sehol sincs, én meg tini csitrik módjára bámulok az ajtó felé, ahol Iason tűnt el – vélhetőleg egy millió évvel ezelőtt. Pedig nekem nem kellett megerőltetnem magam, hogy még mindig lássam… megráztam a fejem. Igazán abba kéne hagyni az álmodozást, különben is ostobaság.
Miután lejjebb engedtem a vizet a kádban, elmerültem benne. Nem volt rossz ötlet elmerülni benne. Ki tudja, mennyi időt töltöttem ott, mire képes voltam szembenézni azzal, ami következett: a kedvenc diákjaimmal rögtön kettő feledhetetlen óra. Egymás után.
Épp csak magamra kaptam valami göncöt – természetesen feketét, és ezúttal a zöld bakancsomat párosítottam hozzá, hogy feldobja. Nem mintha én magam fel lettem volna dobódva, de direkt elrontani mégsem kellett volna.
Amikor teljesen befűztem az amúgy húsz soros „csöppséget”, éreztem, hogy valami nem stimmel. Felálltam, a kabátomért nyúltam – a miheztartás végett, a rendeltetésszerű helyére helyeztem a tőröm, de még mindig nem volt kerek valami.
Hirtelen leesett, akkorát koppant, hogy szinte zengett a fülem: Iason nincs sehol, sőt, tegnap óta nem szólt hozzám. Mi lelhette? Meg volta győződve róla, hogy békében váltunk el. Legalábbis a kölcsönös jóéjt erre utalt.
Vállat vontam, nem volt időm ezzel foglalkozni, az éjjeli napközi várt rám. És talán még mindig túl hamar mentem teljesíteni ez irányú kötelességeim.
Iasonnal persze az iskolában sem futottam össze, nagyon jól tudott bujkálni előlem, ha akart. Azonban ez is egyre jobban kezdett zavarni, pedig nem akartam, hogy még ezen is kattogjon az agyam.
Pedig már a terem közepén álltam, szembenézve a diáksággal, és a feladatomra kellett volna koncentrálnom. Végigfuttattam rajtuk a tekintetem… ismét valami különös érzés fogott el. Persze, Dana már megint hiányzik, na meg Jeremi is. Szegény Andrew, csak nem már megint le lett váltva?
Egy pillanat, megakadt a pillantásom. Hol van Dana meg Jeremi? És Charlotte miért bámul ilyen különösen agresszívan Scarletre? Hogy egy napot sem bírnak ki balhé nélkül…
Charlottera néztem, és abban a pillanatban, hogy észrevette, meg is szólaltam:
- Hol van Dana? Az ilyesmit mindig tudni szoktad.
Charlotte, ha lehet, még haragosabb pillantással méregetett, mint Scarletet, és csak megvonta a vállát.
- Scarlet, valami hozzáfűznivaló a másik hiányzónkhoz? – nála már nem vártam meg, hogy rám nézzem, úgy is tudtam, hogy mi lesz a válasz. Az arcára volt írva, hogy nem tudja.
- Én tudok várni. Itt maradhatunk napkeltéig is – mondtam ezúttal ismét a vámpírlánynak.
Mintha élvezném, hogy itt lehetek, és pesztrálhatom őket, nehogy valami kárt tegyenek, vagy nekik essen bajuk. És még műveljük is őket, pff. Ezennel lett még valami, ami idegesíthetett, és én egyáltalán nem voltam boldog, mert mint mindig, hagytam magam az érzéseimnek. Legalábbis, mint mindig, amikor nem volt senki életébe vágó.
Inkább Charlotte arcát kezdtem szinte bámulni, hátha megunja, hogy eltitkolja, amit tud. Vagy hátha megunja, és végre szól Dananak – úgy sejtettem, nincs elég messze ahhoz, hogy tudjanak még kommunikálni. Már csak az volt a kérdés, miután ő is rám nézett, hogy ki adja fel hamarabb.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Hosszú éjszaka
~Angelique Blanche~
Még egy darabig csöndben ültünk ott, Iason a távolba meredt, valamin biztos járt az agya, de lusta voltam most olvasni… vagy csak nem akartam tudni, hogy nem engedi esetleg, hogy olvassam? Sosem fogom megtudni.
Miközben lassan követtem egy aláhulló, mélyvörös levelet, a gondolataim közé kúszott egy kép, a kép ahogy Jeremi és Scarlet álltak velem szemben. Mintha… mintha nem lett volna véletlen, hogy ők ott voltak, és mintha nem is először csinálták volna, hogy így a nyomára akadtak valakinek, vagy még inkább, valaminek. Hiába próbáltam elhessegetni, egy gondolat nem akart nyugton hagyni: mi van, ha vámpír vadász, abból az igazi, és teljesen hagyományos fajtából? Alaposan beleköpne a levesünkbe, gondoltam magamban, s mint akit áram ütött, felpattantam.
Iason hirtelen rám kapta a tekintetét, és furcsán méregetett, nyilván csak egy vagy két másodperc választotta el attól, hogy megkérdezze, mi történt. De megelőztem.
- Nyugi, nincs semmi probléma, csak van pár dolog, aminek a mai nappal kapcsolatban utána néznék.
Mintha valamiféle aggodalom futott volna át az arcán a kijelentésemre, de lehetséges, hogy csak képzeltem. Végül bólintott. Annyira nem volt sietős, hogy átváltozzunk, de annyira meg nem ért, rá, hogy ne szaporázzam meg lépteim – meglepve ezzel kissé Iasont.
Ahogy beléptünk a lakásba, az első utam a régi szekrényhez vezetett. Iason még mindig azt hitte, a gyűrűvel kapcsolatban jöttem rá valamire, és kíváncsian az ajtófélfának dőlt, a mellén összefont karokkal nézett engem, amint kitárom a súlyos fa ajtókat. Miközben nyújtózkodtam, magamat szidtam, hogy erre nem gondoltam már akkor, amikor az első „kellemetlen benyomásom” támadt. Meg azért is, mert nem készültem soha sem rendesen föl az ilyen esetekre vonatkozó adatokra – mert most őszintén, mennyi az esélye ennek? Na de, sosem voltam jó a kötelező olvasmányokban.
Mikor másodszorra is csak egy adag port zúdítottam a nyakamba, na meg még egy köhögési rohamot, Iason megsajnált: leemelte azt a négy darab vaskos kötetet, újabb portengert zúdítva a padlóra. Ám még mielőtt a kezembe nyomhatta volna, láttam, hogy a tekintete a címre siklik, és egy pillanatra a döbbenet vette át a helyét az egy ideje már az arcán ülő elégedettségnek.
Felvontam a szemöldököm, miközben átvettem a könyveket, és figyeltem az arcát, ahogy rendezi a vonásait.
- Mondd, mit akarsz te kezdeni a Vámpírvadász családfák gyűjteményével? – kérdezte végül, mintha csak arra lenne kíváncsi, vajon holnap reggel sütni fog-e a nap.
Sokat sejtetően elmosolyodtam.
- Majd ha hazaérsz az óráról, amin helyettesítesz, megtudod.
Azzal kitessékeltem – vagy inkább kiraktam – az ajtón, menjen a dolgára. Különben sem volt szimpatikus ez, a tőle megszokotthoz képest hatalmas ellenkezés. Máskor mindig úgy gondolta, hogy tegyem, amit jónak látok, és majd utólag maximum nyújtja a kezét, ha a fenekemre ülök a nagy esztelenségben. Most nem. Pedig határozottan éreztem, hogy most találtam valamit.
Lassan teltek az órák, már majdnem hajnalodott, amikor végre a végére értem egy újabb bődületesen hosszú családfának… és ott volt. Scarlet Midnight, ott volt feketén-fehéren a neve. Átkoztam magam, hogy nem jutott hamarabb eszembe. Ez a kis tini bizony már jó ideje tini, és bizony már szép számú vámpírt elpusztított. Majdhogynem válogatás nélkül.
Ráadásul az egyik legerősebb hatalommal bíró családból. És még egy gondolat fogalmazódott meg hirtelen bennem: Iason tudta, Iason meglátta az agyában… és nem mondta el nekem.
- Na, ezért még kitekerem a nyakát… - mondtam ki hangosan, amint becsaptam a könyvet, és szabadítottam magamra egy fuldoklásos nagyjelenetet.
Épp jókor, mert Iason épp belépett az ajtón, az arcából ítélve egy remek, átlagosnak mondható középiskolai óra után.
De én nem kérdeztem, még csak köszönni sem köszöntem neki, hanem egyből a falhoz nyomtam.
Pontosabban, nyomtam volna, ha ő hagyta volna, hogy megtegyem. De ő sem volt emberből, neki is voltak olyan reflexei, mint nekem, ezért harcolt ellenem.
Ám kettőnk közül mégiscsak én voltam a kevésbé meglepett, és ráadásul a dühösebb is, ezért, bár a földön végeztük, én voltam felül. A kezeit a földnek szegeztem, és úgy beszéltem hozzá.
- Na, mondd, mit titkolsz még azon kívül, hogy kicsoda ez a lány? – mondtam zihálva, mert miközben szétszedtük a fél berendezést, azért elfáradtam, így hajnaltájt – Nem tűrök meg semmi ilyet, mert ez egy elég fontos ügy most. Úgyhogy, vagy kiszállsz, vagy megosztasz velem minden apró információt, amit véletlen, vagy szándékosan szerzel.
Mire a mondatom végére értem, már épp csak centiméterek választottak el az arcától, közelről láthattam a szemeit… szemeit, amikben akár el is tudnék veszni. Ha akarnék. Elmosolyodtam, mutatva, azért nem kell ezt olyan halálosan komolyan gondolni. Csak majdnem. Engedtem a szorításon, és már épp mentem volna utamra, ám ekkor megragadott a derekamnál fogva, és fordított a helyzeten, ezúttal én voltam a padlónak szegezve, mi már csak így szoktuk.
- Héjj, kislány, mert kislány vagy hozzám képest, azért ne hidd, hogy te vagy a főnök, és megmondhatod, mit tegyek – és ismét olyan közel volt hozzám az arca, hogy ha lélegezne, érezném a leheletét, és máshova sem tudtam bámulni, csak azokba a szemekbe… egy pillanatra a szívverésem is leállt, mit akar ez, miért nem mozdul? Pontosabban… miért nem távolodva mozdul?
Ám végül felsóhajtott, felemelkedett, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. A mi életünk sosem unalmas.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Jelek nyomában
Előreszegezett íjpuskával álltam ott. A cél nem volt más, mint Jeremi szíve. Na, igen, nem biztos, hogy a legjobb megoldás lett volna, és az sem, hogyha tényleg szükséges, akkor túl is élem, mert időközben feltűnt Scarlet is.
De nem engedhettem le, még nem. Előbb, le kellett engednem minden védelmet, a saját és mások gondolataival szemben, és el kell olvasnom az övéket. Vettem egy mély levegőt… majd kutatni kezdtem. Egy holttest, ekörül forogtak a gondolataik. Méghozzá, pont olyan holttest, amit mi is láttunk. A kezem rászorult a fegyverre… De hisz az nem lehet, a gyilkosságok azelőtt kezdődtek, mielőtt ezek itt azt tudták volna akár, hogy ez az iskola létezik. Tovább kutattam. Kerestek… egyfolytában nyomok jártak a fejükben. Ők is azért lennének itt, amiért mi? Különös, felettébb különös. A szorítás engedett, Scarlet úgyis megérkezett, és lám, még sem sántikálnak olyan rosszban.
Iason időközben megérezte, hogy ismét hallhatóak a gondolataim, s már ott is állt mellettem, s gyanúsan méregetett minket, na meg a kialakult helyzetet. Scarletet talán a kelleténél egy egészen kicsit tovább méregette… vagy csak képzeltem. És ha úgyis volt, hát mit láthatna egy egyszerű emberlányban? Semmit.
Azért, biztos, ami biztos, ránéztem, és gondolatban üzentem neki: tovább kéne mennünk.
A fegyvert leengedtem, a gondolataimat meg újra elzártam, most a nyomokra kell koncentrálnunk. Ahogy Scarleték mellett elhaladtunk, rájuk emeltem a tekintetem, majd meg is szólaltam:
- Nektek az iskolában kéne lennetek. Biztos, hogy nem próbálnám ki, mi történik, ha tiltott időben, tiltott helyen mászkáltok, igazolás, vagy mentség nélkül.
Azzal otthagytuk őket, vagy legalábbis nagyon reméltem, hogy ottmaradnak.
- A fenének sem hiányzik két kölyök, akik feléből-harmadából vannak csak a „szakmában”, és vélhetőleg nem is láttak még ilyet – dohogtam magamban, s csak gondolatban fűztem hozzá, hogy én sem sokat.
Egészen dühös lettem attól, hogy itt láttam őket, de azzal a gondolattal nem is akartam foglalkozni, hogy talán nem csak azért, mert akadályoztak, vagy késleltettek. Csak valahol mélyen, magamban tudtam csak: az zavar, hogy úgy nézett arra a lányra. Vagy azt láttam, mintha úgy nézett volna. Megráztam a fejem, amint ez a gondolat valahogy meg is fogalmazódott bennem. Nem akartam, és nem is értem rá ezzel törődni.
Iason pár méterrel előttem járt korábban, míg én elvesztem a fejemben kavargó képek között, ám mégis hamar utolértem. Túl hamar.
- Mi történt? – kérdeztem tőle
- Elvesztettem… elvesztettük – nézett rám, szinte bűnbánóan, s én felsóhajtottam.
- Nem az első alkalom – mondtam megnyugtatóan – szinte biztos, hogy átváltozott, valami szárnyas lénnyé… másképp hogy lehetne, hogy eltűntek a vérnyomok?
Az utolsó mondatot már csak a földnek motyogtam, miközben mégis próbáltam találni valamit. De nem találtam semmit…
- Semmi, de semmi – mondtam ismét félhangosan, s hátamat egy fának döntöttem. Leültem az avarba, s az eget kémleltem. Mellettem az íjpuska hevert, miközben szórakozottan túrtam a leveleket. Ekkor valami a kezembe akadt… egy kicsiny, fém tárgy. Amíg nem vetettem rá egyetlen pillantást sem, úgy véltem, talán valami csavar, vagy alkatrész… de amint ránéztem, a lélegzetem is elakadt, egy nagyon régi tárgyat tartottam a kezemben: egy pecsétgyűrűt. Iason meghallotta, hogy egy ideje nem veszem magamhoz az éltető oxigént, felém lépett, és mellém guggolt. Egy rövid időre ő is kihagyta a levegővételt, de hamarabb magához tért, mint én, és megszólalt:
- Egy pecsétgyűrű, a mérete alapján férfié gondolod, hogy…? – rám nézett, és én kiolvastam a gondolatai közül a kérdés befejezését.
- Igen. Elég valószínű… szinte érzem rajta a természetfölöttit. És az erőszakosságot – nyeltem egyet, a torkom is kiszáradt, és a szívem hevesebben kezdett el verni. Egy nyom! Egy igazi nyom! Majd lassan, az érzéseimen kezdett eluralkodni a hatás, ami az előző tulajdonosé volt. A vámpírok gyakran érzékenyek az ilyesmire… ezért gyorsan elővettem egy textil zsebkendőt, és abba raktam a kis tárgyat, amit átnyújtottam a továbbra is csodálkozó tekintettel rám meredő, zöld szemű társamnak.
- Tedd el… nálad jobb helyen lesz. És, ráadásul, te jobban tudsz majd vigyázni is rá.
Ő csak bólintott, és elrakta a táskája egyik zsebébe. Ezután ültünk ott csöndben, a történteken merengve. Ennél többet úgysem tudhatunk meg…egyelőre.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Amikor már meglepődni sem érdemes
Most már igazán dühös voltam. A nap egyre katasztrofálisabb, és ezek páran akkora balhét csinálnak, mint egy kőkorszaki, elvadult vámpírcsorda. Hihetetlen. Persze, hogy Danáék tilosban jártak, és persze, hogy Charlotte nemkülönben. Néha úgy érzem, nem is tudnak mást csinálni, pedig pár nappal ezelőtt olyan jól elvoltak egymás cukkolásával és a körmeik nézegetésével…
- Na most. Most mondom el utoljára nektek, hogy súlyosabb dolgokkal játszotok, mint az iskolából való kicsapatás – Dana nyilván valami éles elméjű megjegyzésre nyitotta volna a száját, de leintettem. Igazán, és tényleg nem akartam többször elmondani – Ha nem tartjátok be a szabályokat, veszélyben foroghat az életetek, hogyha kinn jártok. És ha kinn jártok, és nem tud róla senki, akkor nem is tud védeni. Vagy pont, hogy nem akar majd megvédeni. Értettétek?
Persze nem értették, mert egyik sem figyelt. De az én lelkiismeretem is eddig tartott, ráadásul, kezdtem éhes lenni, a szó nem emberi értelmében. És ez bizony rossz jel. Arról nem is beszélve, hogy lassan készültem kétségbeesni. Nem akarom őket holtan találni. És még véletlenül sem akarom őket megölni. De Dana Andrew-val volt elfoglalva, Scarlet, aki óhajtott végre felébredni, meg persze Jeremivel volt elfoglalva. Charlotte meg… Willt szuggerálta a tekintetével. Persze, ez még nem is lett volna baj, de ahogy megállapodott rajta a pillantásom – szemmel láthatóan már egy ideje az emberfiúra figyelt, abban a pillanatban elájult. Willre ezúttal csak futólag pillantottam… és megint az a mosoly. Nem tetszik ez nekem, de nagyon nem. Ezúttal Charlotte foglalta el az egyik ágyat, ám most én voltam az, aki arra ügyelt, hogy mikor tér végre magához. A többiek meg kíváncsian várakoztak a konyhában.
Meglepődnöm igazán nem szabadott volna, talán csak az információk tömege keltette, hogy ökölbe szorult a bal kezem. „Kék ragyogás?” gondoltam… és tudtam: Will volt az. Rögtön rá is pillantottam, mintha csak megtudhatnék róla bármit is… de semmi. És az arca újra közönyössé, sőt, már-már barátian érdeklődővé vált, nyoma sem volt annak az iménti ellenszenvnek.
- Jól van gyerekek – szólaltam meg, először kicsit halkan, de hamar megjött a hangom – ideje lenne mindenkinek hazamenni. Charlotte jól van, Scarlet nem különben… Jeremi, úgy látom tudsz róla gondoskodni.
Rájuk pillantottam, Scarlet vállán nyugtatta a fiú a kezét… különös, vámpír-ember barátság. Ráadásul pont egy ilyen emberrel. Scarlet dühös arcot vágott, nem tudom nekem, vagy Jereminek szólt, de nem is számított. Lassan hajnalodott, haza kellett indulniuk. Pedig Jeremivel és Scarlettel akartam igazán beszélni, de ez nem jött össze, helyette kaptam egy nagy adag bonyodalmat.
Miután mindenki elcincogott egy „viszlát”-ot, becsuktam utánuk az ajtót, nekidőltem, és lassan a padlóra ereszkedtem. Iason is itt volt, ahogy végig… és most is, ahogy egész addig azzal a „kívülálló vagyok, és jól szórakozom a nyomorodon, de csak kérned kéne, és meg tudnám oldani” pillantással tekintett rám. „Csodálatos, van még egy mindentudó, és atyáskodni akaró házi-vámpírom is” gondoltam, de szándékosan úgy, hogy meghallja. Ritkán teszek ilyet, vele különösen. Eleinte egészen… khm, furcsa gondolataim voltak vele kapcsolatban, és azóta hálát adok az égnek, hogy tudom őket titkolni. Ha nagyon muszáj.
Iason láthatta az arcomon, hogy elegem van az egészből, és legfőképp abból, hogy semmi sem sikerül, mert csak hozzám lépett, leült velem szemben a földre, a kezembe nyomott egy bögre, frissnek épp nem mondható vért, majd megvárta, míg megiszom. A gondolatait nem hallottam, de nem tudom a fáradtság miatt, vagy azért, mert végre ő is megtanulta őket elrejteni előlem. A bögre kiürült, és a lelkem vadabb részébe nyugalom költözött. Már nem vágytam semmire, csak az ágyamra. A szemeim elnehezültek, s bár ha nagyon akartam volna, eljutottam volna egyedül is az ágyamig, de végül nem tettem. Tudtam, hogy ő úgyis elvisz. Amire nem számítottam, az az volt, hogy nem engedem majd el magam mellől. Olyan régen aludtunk így utoljára… és az volt az igazság, hogy nagyon hiányzott.
Másnap nem volt órám egyetlen problémás diákkal sem, csak alig egy kicsivel hajnal előtt, így az éjszakát kihasználhattam vadászásra. Na, nem arra vadásztunk kedvenc tanársegédemmel, amire általában a vámpírok, vagyis nem ennivalót kerestünk magunknak, pedig az sem lett volna utolsó szórakozás, csak arra próbáltunk meg rájönni, ismét, ahogy időről időre mindig, hogy mégis mi vagy ki az, aki tömegesen gyilkolja a falubelieket, és még csak hasznot sem élvez belőle. Vagyis, ott hagyja a holttesteket az erdőben, hiánytalanul, csak épp darabokban. Ráadásul, nem is csak emberekét, hanem vámpírokét is. És ez volt az igazán aggasztó.
Amivel viszont ezen az éjjelen találkoztam, miután külön útra indultunk Iasonnel, az egészen különös volt. Egy alak állt előttem pár méterre, és kegyetlenül ismerős volt… reméltem, hogy ő nem vett észre, mert kénytelen voltam átváltozni az állati alakomból emberré, hogy megküzdhessek vele… vagy rendre inthessem. És valljuk be, egy éjszín fekete párducból emberré változás nem mindennapi látvány.
Halkan lépkedtem egy kicsit közelebb hozzá, hátha előbb láthatom meg, és hátha előbb léphetek, mint ő. Egyfolytában ott motoszkált bennem a furcsa érzés, hogy ismerem őt… de erre sosem szabad hallgatni. Megakadályozhat. Azt meg én nagyon nem akartam. Egy vastagabb törzsű fa mögül pillantottam az irányába, amikor megláttam, hogy Jeremi az, ő áll előttem. És itt van a közelben Scarlet is.
Két kérdés villant az agyamba, abszolút leplezetlenül és olvashatóan: ezek miért sántikálnak mindig ennyire rosszban, tényleg meg akarják öletni magukat? És ami még fontosabb, miért nincsenek órán?
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Még több bonyodalom
~Angelique Blanche~A szemeim sötétlilára váltottak, ahogy nőtt a dühöm a köztünk lévő távolság csökkenésével. Épp elég baj volt, hogy ez a két jómadár képtelen volt elég gyorsan jönni…
De Jeremi gyorsabb volt nálam. Végül is, mit számít, ha egyben hatékony is? De szó nélkül már igazán nem hagyhattam a helyzetet…
-Mégis mi a jó eget csináltok? Nem lehet titeket egyedül hagyni egyetlen másodpercre sem? –mondtam, sőt, szinte üvöltöttem, mit sem törődve a bámészkodó, és kíváncsian morajló tömeggel. Csak azt reméltem, hogy a célszemélyek is meghallják. Más sem hiányzott, csak hogy elveszítsék a fejüket, és egymásnak ugorjanak.
Miközben a lehetséges válaszokat vártam, mozdulat vagy hang formájában, körbenéztem, hogy mégis mennyien vannak itt. És egy különös dolog ragadta meg a tekintetem: Will, az új fiú is ott volt a tömegben, de nem ez volt az igazán különös, hanem az, hogy meg mertem volna esküdni: mosolygott. Csak egy pillanatra, és ahogy megláttam, felvette a rémült fapofát, de egy vámpír szeme előtt emberként sosem lehetsz elég gyors.
Gondolatban fel is jegyeztem, hogy ezt még majd mondanom kell Iasonnek, de annyira elmerültem ebben, hogy észre se vettem: Charlotte és Jeremi gyakorlatilag egymást marja, a suli meg őrjöng a verekedés láttán. Teremtőm, senki nem tudja, hogy hová tart ez?
„Ja, persze, senki nem látta tíz perce azt, amit én…” Mert látomásom volt. Sok vér folyt volna, ha közbe nem avatkozom. De megtettem, és mivel nem vagyok se törékeny, sem gyenge, miután Charlotte-ot nekidobtam a falnak, Jeremit a földre nyomtam.
Egyáltalán nem akartam utat engedni a perverz képeknek, amik utat kértek, hogy felszínre jöhessenek, és beboríthassák az agyam. És majdnem teljes mértékben győztem is. Csak bele kellett néznem abba a dühös szempárba, és újra józanul tudtam gondolkodni.
- Nyugodj meg. Meg fogjuk oldani, és Scarletnek sem lesz semmi baja - suttogtam a fülébe, miután közel hajoltam hozzá.
A fiú nyugodtabbnak látszódott, az iskola meg csalódottan oszolni kezdett.
Charlotte úgy pislogott rám, mint aki nem igazán érti, mi a helyzet. A fejét fogta - biztos fájlalta - és a tekintetében zavarodottsággal vegyes múlófélben levő düh csillogott. De még mindig nem úgy nézett Jeremire, hogy biztos lehettem volna benne: nem ölik meg egymást.
Ebben a pillanatban futott be Iason… küldtem neki egy „mégis hol a francban voltál ilyen sokáig?” pillantást, majd:
- Összeszednéd Scarletet, elvisszük őket hozzánk – utasítottam - de gyorsan. Utólag akarom kimagyarázni az igazgatóságnál.
Iason bólintott, majd tette amit mondtam, és előresietett. Én az egymásra gonoszan tekingető párossal lassabban haladtam, de még így is elég hamar kiértünk az iskola területéről ahhoz, hogy ne tudjanak utánunk szólni.
Mire hozzánk értük, Scarlet ájultan feküdt az én ágyamon, Iason meg aggódó pillantásokat vetett rá. Őszintén csodálkoztam, hogy meg sem fordult a fejében az evés gondolata.
-Na, kedveseim – szóltam Jeremihez és Lottéhoz, miközben leültettem őket a konyhában – Komolyan nem értem mi van veletek. Illetve – Jeremi felé intettem - veled értem, hogy mi van, már egy bizonyos szinten, de veled - most Lottéra néztem - veled abszolút nem. Elment minden maradék józan eszed? Ezzel egyáltalán nem csak a saját kicsapásodat intézted el majdnem, hanem az életed végét is.
Reméltem, hogy sejtelme sincs róla, hogy nem csak Jeremire célzok, s egyben hálát is adtam neki, hogy az én gondolataimban nem tud olvasni. Ha odafigyelek.
- Ami viszont mindkettőtökre vonatkozik, az az, hogy az iskolatársak nem törnek egymás életére. Maximum csak erőszakos eszközökkel próbálják megvédeni valaki másét. De ilyen szándékokkal, amik bennetek voltak, nem szabad egymásnak esni. Épp erre tanít titeket ez az egész – sóhajtottam – Charlotte, kérlek, eredj valami kevésbé emberi étel után. Jeremi, te maradsz – csodálkozó tekintettel meredt rám - Gondolom, nem akarod itt hagyni Scarletet, velünk? – Iasonre pillantottam, és elmosolyodtam. Jeremi tekintete követte az enyémet – na látod.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Érzések
Épp Iasonnal beszélgettem… mit beszélgettem, vitatkoztam két óra közötti nagyszünetben, a kastély melletti parkban… épp a fal mellett. Itt kevesebb volt a fal, aminek füle lehetett.
- De szerintem igen is fontos! És ha belekeveredik?- néztem rá szúrós szemmel, s szinte már suttogva kiabáltam, mivel szemmel láthatóan semmibe vette a szavaim.
- Nagylány már, megoldja –vonta meg a vállát Iason, de nem állta a tekintetem.
- De csak egy ember – sóhajtottam – mit gondolsz, milyen fényt vetne ránk, ha hagynánk meghalni egy embert úgy, hogy meg is akadályozhattuk volna?
- Ne mondd, hogy ettől félsz, nem veszem be – s ekkor Iason, aki egész eddig a falnak támaszkodott, összefont kezekkel, ellökte magát – Tudom, hogy az zavar, hogy esetleg megöli helyetted. Hogy azért van itt, hogy elintézze helyetted. És azt nem bírnád elviselni, ha levadásznák előled.
Ekkor rám villantotta zöld szemeit, és amit ekkor láttam, attól egy pillanatra megrettentem. Haragos volt a pillantása, és méregzöld a szeme. Hátra kellett lépnem, hogy újra magamhoz térjek. Ám mire egyet pislogtam, eltűnt.
- Megsértődött volna? – morfondíroztam magamban egy rövid ideig.
De aztán… nem érdekelt. Ha ő így, én is így. Azzal elindultam homlokegyenest a másik irányba. És hálát adtam az égnek, hogy egyrészt el tudom titkolni előle és mások elől is a gondolataim, és hogy nem számoltam be arról… arról, ami most is járt a fejemben. Szinte érthetetlen volt számomra, miért nem tudom hirtelen kiverni a fejemből a vörös hajú vámpírsrác képét. Egyszerűen… nem ment, és akkor még nem is meséltem arról, hogy a képek időnként változatosak és színesek voltak. És ekkor, mintha csak a képzeletem teremteni tudna, beleütköztem Jeremibe.
Habár percek teltek el szótlanul, nekem óráknak tűntek. Az imént érzett dühömet rázúdítottam, leplezve a valódi gondolataim, amik a vámpírfiú láttán ki akarták tölteni a fejemet.
-Meg tudná mondani, hogy mégis mit keres itt kinn, ilyenkor, amikor 10 perc múlva órája lesz? – kérdeztem lassan formálva a szavakat, hogy tudja, rossz helyen van (és rossz időben).
- Menjen vissza a terembe, az osztálytársaihoz! A park különben is veszélyes, és tiltott terület maguknak- Miközben ezt mondtam, a válla fölött elnéztem az erdő felé. Az bizony nem a legbiztonságosabb hely egy száz évnél fiatalabb vámpír számára. Majd visszapillantottam rá.
És még csak véletlen sem akartam arra gondolni, hogy szándékosan ment volna oda. Épp azon elmélkedtem, hogy majd megemlítem Iasonnek, amikor eszembe jutott… hogy, mintha nem lennénk most beszélő viszonyban. A dühöm ismét feltámadt.
-Na, mire vár?- tettem fel a kérdést, ám nem a tervezett hangsúllyal. Olyan éle lett, mintha valamiféle kihívásnak szántam volna, és a tekintetem nem arra utalt, hogy éppenséggel harcra. Már belepirultam volna, minden igyekezetem ellenére, és akkor oda a teljes vámpírságom… de megindult végül, és én csak bámultam utána, mint egy buta csitri. Már-már el is mosolyodtam volna, amikor hátrafordult, én meg elindultam a másik irányba. Szükségem volt még a francia tankönyvre.
Lassan döcögtem a tanáriba, és attól rettegtem, hogy ott lesz Iason… nem szeretem, amikor azt akarja tudatni velem a nézésével, hogy „valld be, nekem van igazam”. Nem szeretem, amikor neki van igaza.
Ám hamar odaértem az ajtóhoz, és nem volt mit tenni, be kellett nyitni. Felsóhajtottam, elővettem a magabiztosabb fellépésem, és lenyomtam a kilincset. Sehol senki… senki fontos. Egész megkönnyebbülten vettem magamhoz a könyvemet, és indultam meg a terem felé. Az óra elkezdődött, kivételesen ezúttal kevesebb zavar nélkül – lám, csitul a vihar, amit az új diákok keltettek.
Miközben a táblára próbáltam írni egy igen bonyolult mondatot, kopogtattak. Iason volt az. Ha lehetséges lett volna, biztos elsápadok, de e helyett a becenevemen szólított (mik vannak), majd kihívott. Látszott rajta, hogy valami nincs rendben, és az ismét mozgolódni készülő dühöm helyét aggodalom vette át. Ezért éppen csak motyogtam valamit az osztálynak, hogy „ne öljétek meg egymást” (ja nem, azt csak akartam volna…), majd követtem a folyosóra.
Ahol kézen fogott, és elindultunk az udvar felé… de nem szólt semmit. Megelégeltem a hallgatását, még mielőtt kiértünk volna, és megtorpantam.
- Mondd, mit szeretnél? Nekem órán kéne lennem…
Valamit motyogott, talán azt, hogy „bocsánat”, és átölelt. Hagytam magam, majd a kellemes illatú nyakához fúrtam az arcom… egészen úgy festhettünk, mint egy szerelmes pár, pedig nem is. Már épp egész más gondolataim támadtak volna, hiszen a vámpíroknak is folyik vér az ereikben. Desszertnek nem is rossz vér… erre a gondolatra lassan eltoltam magamtól. Majd visszagyalogoltunk az osztályteremhez, ahonnan már furcsa zajok hallatszottak… az ajtónál elváltunk, ki-ki ment a maga útjára.
A terem előtti folyosószakaszon azonban furcsa látvány fogadott. Nem értettem, Charlotte miért van a falnak szorítva Jeremi által (legalább visszatalált), és miért állnak úgy Scarlettel, mintha épp vitatkoztak volna… hirtelen átsuhant az agyamon a gondolat, hogy Scarletnek hátha Charlotte, a nem ártatlan bárány, de azért halált mégsem érdemlő Charlotte a célpontja… de megnyugtattam magam: az vörösebben festene.
- Mi folyik itt? – tettem fel az egyetlen épeszű kérdést, ami eszembe jutott. És közben persze Jeremire meg Scarletre néztem igazán kutató tekintettel. Nem igazán akaródzott egyiküknek sem válaszolni, ezért beléptem a terembe.
-Foglaljatok helyet! – mondtam nekik - Hamarosan küldök magam helyett valakit, aki helyettesíteni fog, hosszabb elintéznivalóm akadt.
Az osztály csalódott morajlással foglalt helyet, miközben én ismét kiléptem a folyosóra, és megindultam a jómadarakkal. Azonban alig tettünk két lépést, megálljt parancsoltam.
Mivel válasz nem sok született, ezért lassan lenyugtattam magam, majd az osztályhoz szóltam:
-Scarlet, Charlotte, Jeremi, kérlek jöjjetek velem az irodámba.
-Jeremi, Scarlet, menjetek tovább.
Azok összenéztek, de végül vonakodva engedelmeskedtek.
-Charlotte, mi történt?- intéztem hozzá a kérdést, elég messze mindentől, hogy bárki kihallgathassa. Igyekeztem barátságos hangnemet megütni.
-Semmi komoly… csak Will…- válaszolt ő, de nem találta a szavakat, talán szándékosan. Ám én már tudtam mit akar mondani. Nem voltam vak.
- Ne is folytasd. Uralkodj magadon jobban, mert bajod eshet. De a legjobb lenne, ha ennél valamit…– majd rámosolyogtam, és elindultam a másik kettő után.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Egy nap, amikor történik is valami
~Angelique Blanche~
Szomorúan néztem az eltűnő őszi napsugarakat az ablakból, a súlyos sötétítő függönyök mellől. Olyan rég éreztem a bőrömön a melegségüket, habár, egyáltalán nem tudtam, hogy érzi ezt egy hétköznapi ember. Félig voltam csak ember, félig pedig –hátborzongató, de… vámpír. Sokszor úgy érzem, hogy sokkal nagyobb felem. Nehéz volt így felnőni, főleg, hogy a szüleimet sosem ismertem. És úgy meg legfőképp, hogy 20 éves korom óta semennyit sem öregedtek a vonásaim… a testem. Egyetlen „ember” állt csak mellettem mindig, Iason, aki most is itt szuszog… de ő sem érthet meg, ő sem olyan, mint én.
Ez minden alkonyatkor eszembe jut, de mint mindig, most is csak sóhajtottam egyet… majd elfoglalom a fürdőszobát.
Bizonyára sok időt eltölthettem ott benn, ugyan nekem csak másodperceknek tűnt, de a csillagok már ragyogtak az égen, a függönyök beengedték a fényüket és Iason is már az ágyon ült… jellemző, ő tökéletesen néz ki, mint mindig, pedig csak most ébredt. Csak szándékosan elrontja az ábrázatát egy szemüveggel, hogy okosabbnak tűnjön. Minden bizonnyal. Erre a gondolatra elmosolyodtam, majd az amúgy is kesze-kusza haját összeborzoltam.
-Jó reggelt! - vigyorogtam rá.
Erre felpattant, elindult a fürdő felé… majd még egy pillanat erejéig rám nézett, és elmosolyodott ő is. Míg odabenn volt, megvacsoráztam. Mert bizony, ennek a felemás létnek meg van azon előnye, hogy ezt is azt is ehetek, amit egy ember, és amit egy vámpír. Csak, sajnos, egyiket mindenképp muszáj. Így kelletlenül elővettem a kis piros folyadékot is… ekkor már Iason is mögöttem állt, teljesen felöltözve. Hanyagul nekidőlt a konyhapultnak, zöld szemeiben várakozás csillant.
-Jólvan, jólvan… elkészülök - adtam meg magam a néma követelőzésnek, és én is felöltöztem. Egyszerű, fekete darabokat választottam, valahogy sosem dobott fel a gondolat, hogy mehetek „tanítani”. Mert tanár voltam a helyi…nos, kastélyban, és vámpírkölyköket tanítottam. És Iason volt a tanársegédem. Ez önmagában is érdekes volt, mert… mert általában ő mondta meg, mit csináljak, vagy legalábbis, próbálta. Csakhogy azok, akik ide küldtek minket, engem neveztek meg főnöknek. Mosolyra húzódtak az ajkaim erre a gondolatra, miközben a szemem színével tökéletesen megegyező lila csizmámat felhúztam.
Amint kiértem újra a konyhába, ahol Iason épp csak letette a bögréjét (bögréből inni, milyen hülye szokások!), el is indultunk. Iason felvette a szerepét, és már az utcán úgy mentünk végig, mintha én lennék az idősebb, az öregebb, a tapasztaltabb, egy szóval, a főnöke. A nap a szokásosnál egy fokkal érdekesebben indult, három új diák is érkezett. Persze, abból a szempontból, amiért valójában itt vagyunk, ez egy szemernyi előrelépést sem jelent. Elvégre, mit segítene ez a célom elérése érdekében? Egy látomás, az segítene. Csak annak több korlátja is van. Például, érintés kell hozzá. Meg, szerencse is, hogy épp működjön. De mégsem taperolhatok folyton mindenkit… dühösen sóhajtottam, Iason rám is emelte a tekintetét a néma kérdéssel, hogy „na most meg mi van?” De csak megráztam a fejem…”nem fontos”.
Milyen meglepő fordulat… ideértünk. Lassan fel is értünk az osztályterembe, ahova Iason csak ritka alkalmakkor tette be a lábát, például, új diák érkezésekor. Will, Scarlet, meg Jeremi. Futólag végigpillantottam rajtuk, különös társaság.
-Miss Blanche vagyok, ő pedig a tanársegédem, Mr. Dirac, aki szívesen a szolgálatukra áll, ha a tananyaggal problémáik lennének. Kérem, foglaljanak helyet.
Amint az óra elkezdődött, tüzetesen megnéztem őket magamnak. Iason már sehol nem volt, a tanáriban tölti a szabadideje nagy részét, hogy olyanokat tudjon meg, amiket én itt nem tudok. Persze, olyan kevés van, de próbálkozni szabad. A tanóra viszont remek alkalom a tüzetesebb vizsgálódásra… jobban megnéztem őket magamnak. A srác ártalmatlannak látszott, még azt a különös érzést leszámítva is, ami elfogott, ha egy másodpercnél tovább figyeltem. Scarlet... ő is ember volt, csak úgy, mint Will. De vele kapcsolatban egy furcsa kis hang próbált súgni valamit. Itt az alkalom, hátha egy látomás… megérintettem a vállát, miközben felolvastattam vele valamit a könyvéből... és megtorpantam. Valóban láttam valamit. Egy év után először. De ez nem volt semmi hasznos, csak bosszantó. Vámpírvadász. Felbérelték, és még gondunk lesz vele.
Amint vége lett az órának rohanhattam Iasonhoz, hogy beszámoljak a történtekről. Majdnem az összesről
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche