Válaszok
~Andrew Sword~
Ilyen sivár estét… persze, hogy lementem a terembe, és Danát nem találtam ott. Aggódtam is érte, de inkább haragudtam rá. De be kellett vallanom magamnak, hogy semmi okom nincs rá… csak a szokásos játékunk. Nem tudom, miért éreztem ezt most komolyabbnak. Megpróbáltam kifaggatni Charlotte-ot, de úgy tűnt, hidegen hagyja őt az egész ügy, feltehetőleg már hozzászokott. Vagy Danának falaz. Panaszkodtam kicsit neki, meg Willnek, de egyikük se figyelt rám hosszasan. Nem zavart. Csak azt nem tudtam, hol járhat Dana.
Nemsokára viszont kénytelen voltam befejezni problémáim megosztását, mivel hallgatóságom fele (konkrétabban Charlotte) nekiállt veszekedni Scarlettel. Látni lehetett, hogy ebből nemsok jó fog kisülni. Lotte egy pillanat alatt ráugrott Scarra, és a tanárhelyettes is pont akkor lépett be a terembe, mikor Scar a földhöz volt préselődve Lotte által, akinek viszont egy tőr volt az odlalában. Mr. Dirac ki is parancsolta mindkettőt a teremből, és ő is velük ment. Miután kimentek, még rövid ideig döbbent csend volt, majd az alapzaj visszaállt a normális szintre.
Vártam, hogy Char visszatérjen, nemsokára meg is jelent, de nem ült vissza a helyére, hanem átköltözött John mellé. Will elég dühösnek tűnt, amikor rájuk nézett, úgyhogy elkezdtem megmagyarázni neki, hogy valószínűleg rövidebb-hosszabb időn belül visszaköltözik ide.
~Dana Wine~
- Szóval – kezdte George lassan átgondolva a szavait -, bevallom, tudok rólatok. Rólad. A kastély lakóiról. Igazából véletlen az egész, hogy megtudtam, nekem semmi közöm nincs a… vámpírokhoz.
Ahogy az utolsó szót kiejtette, furcsa mosolyra húzódtak ajkai, mintha még mindig nehezen hinné el ezt az abszurd tényt. Azt hiszem, érthető részéről ez a reakció. Vámpírok… mégis ki hisz bennük?
Már csak azt nem értettem, mégis honnan tud rólunk, és valóban bízhatok-e benne. Mégiscsak gyanús egy ember, aki ismeri a titkunkat.
- Tudod… - mintha csak belelátott volna a fejembe, úgy szólalt meg újból – ezt nem akartam elmesélni, de szeretném, ha bíznál bennem. Ismertem egy lányt – hangjában árnyalatnyi szomorúságot véltem felfedezni -, nem akarom az egész történetünket elmesélni… A barátnőm volt. De egyszer egy vámpír kényszerrel megitatta a véréből… Ő elmesélt nekem mindent. Furcsa képességei lettek. Nem tudott mihez kezdeni. Egyszer valahogyan elkísértem a kastélyotokhoz, mert felmerült benne, hogy odaköltözik. Végül elutazott… egy hasonló helyre, mint ez a kastély, külföldre.
Átöleltem. Erre igazán nem tudtam mit mondani. Szerettem volna többet tudni arról a lányról, de sikerült visszafogni magamat, és nem kérdezősködni. Valami furcsa, emelkedettebb szerelmet éreztem George iránt abban a pillanatban. Nehéz lenne megmagyarázni. Mintha én egyáltalán nem is számítanék önmagamnak. Csak ő. Az idő megállt talán akkor, mindenesetre arra eszméltem, hogy George a szemembe nézett azokkal a gyönyörűszép sötét szemeivel.
- Értem – motyogtam önkéntelenül is. Majd hozzátettem az első dolgot, ami eszembe jutott – Hát nem vagyunk egy hétköznapi pár.
Erre ő is elmosolyodott. Ezzel sikerült megtörni a csendet, ő megcsókolt engem, és folytattuk a beszélgetést ott, ahol abbahagytuk, mikor rosszul lettem.
Megint eltűnt az idő, és észre se vettem, csak akkor eszméltem, mikor megláttam a nap első narancsrózsaszín sugarait a város mögül felbukkanni. Megijedtem, és nem tudtam, most mit tudnék csinálni. Az erdőtől messze voltunk, tudtam, hogy képtelenség eljutnom odáig még mielőtt teljesen felkelne a nap. De meg kellett próbálnom. Épp elkezdtem átgondolni, merre lenne a leggyorsabb odáig az út, mikor George, látva az ijedtségemet, előállt azzal az ötlettel, hogy eltölthetem náluk a nappalt, ő közel lakik, és ott alhatok biztonságban, majd alkonyatkor visszaosonok a kastélyba.
Gyorsan kellett dönteni, mert már hosszú árnyékokat vetett a reggeli nap fénye. Úgy döntöttem, a legjobb megoldás tényleg ez lesz, így hát követtem a fiút, és öt percen belül hűvös árnyékban voltam. Lett egy halvány égésnyom a karomon, de szerencsére nem volt súlyos.
Mindeddig nem is éreztem, hogy mennyire erőtlen vagyok, de amint George megmutatta, hol alhatok, bezuhantam az ágyba, és elaludtam.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Andrew Sword, Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Fordulópont
~Dana Wine~
Kellemesen meleg, koraőszi éjszaka volt. A tiszta időben a hold hűvös fénye még a városi narancsszínű lámpafény mellett is látszott. Most néztem meg először rendesen a fiú arcát. Szép arca volt… nem is tudnék rá mást mondani. A szemei pedig… gyönyörűek, pedig a kékszemű fiúkat szeretem, és az ő szemei sötétbarnák voltak. Kicsit hosszú haja volt, és nagyon jól állt neki. Pedig azt se szeretem általában, ha egy fiúnak hosszú haja van. Nem értettem ezt az egészet igazából. George egyáltalán nem hasonlított az ideálomra. És mégis sikerült megbabonáznia. De nem csak ez nem stimmelt vele. Miért jött el velem sétálni? Nagyon elkalandozhattam, mert körbenéztem, és már azt sem tudtam, hol vagyunk, időközben valahogy továbbhaladtunk a városnak az erdőtől távolabbi részei felé, és erre ritkábban szoktam járni.
- Nos? – kérdeztem, de csak kérdő pillantással válaszolt, így hát mosolyogva hozzátettem – Ki vagy te? Már azon kívül, hogy George… És mit tudsz rólam?
Kíváncsi voltam… de igyekeztem palástolni. Egyetlen másodpercig gyanakvó pillantással méregetett, majd ő is elmosolyodott.
- Mégis mire vagy kíváncsi? Hogy miért mászkálok az éjszaka közepén egy ismeretlen lánnyal? Ezt például én sem tudom… Hogy mit csinálok nappal? Ugyanazt, mint bárki más… De úgy érzem, te érdekesebbeket tudnál mesélni erről… vagy nem?
Hirtelen nem is tudtam, hogy meglepődjek, vagy megijedjek… úgyhogy egyszerűen csak le voltam nyűgözve. Ugyanakkor zavart, hogy így sikerült kitérnie bármiféle válaszadás elől. Úgy döntöttem, egyelőre nem mondok neki semmit, inkább elkezdtem faggatni, ezúttal konkrét kérdésekkel, amikre nagyrészt válaszolt is. Megtudtam, hogy 17 éves, amin majdnem annyira meglepődtem, mint amennyire ő találta volna meglepőnek az én koromat. Idősebbnek hittem… Továbbá azt is elmondta, hogy iskolába jár, és sokszor kijár a városba este, és csodálkozik, hogy velem mindig csak éjjel fut össze. Ezután már nem hagyta, hogy tovább kérdezősködjek, ő kezdett el engem faggatni. Igyekeztem kitérő válaszokat adni, persze, észrevette, de nem erősködött sokáig, ha valamit nem akartam elmondani.
A faggatózásból végülis kellemes beszélgetés kerekedett, valószínűleg órák óta sétáltunk már, amikor hirtelen ráeszméltem, hogy a csillagok mind eltűntek az égről, és vészesen közeledik a hajnal. Az órámra pillantottam, és sietve azt mondtam, hogy már otthon kellene lennem, és elsiettem. Vagyis elsiettem volna, de pár lépés után megálltam, visszamentem hozzá, és megkérdeztem, akar-e találkozni este megint. Bólintott, én meg, mintha öntudatlanul cselekedtem volna, közelebb léptem hozzá, és megcsókoltam. Egy egészen hosszú pillanatig olyan volt, mintha minden megszűnt volna körülöttem. Aztán visszacsöppentem a valóságba, eltűnt a vörös köd is, újra láttam George arcát egészen közel az én arcomhoz, láttam azt a halvány mosolyát, ami annyi mindent mondott egyszerre… annyi mindent, hogy képtelenség megérteni, nekem sem sikerült… egyelőre.
Távolabb léptem, mondtam, hol fogom várni, aztán ténylegesen elsiettem. Szerencsére egész közel voltunk az erdőhöz, tíz perc alatt sikerült beérnem a fák alatti homályba, és visszasiettem a kastélyba.
Már majdnem mindenütt csend volt, de mikor beléptem a szobánk ajtaján, Charlotte még ébren volt, sőt rám várt Andrew is. Ha élek, biztosan elsápadtam volna annak tudatában, milyen kínos beszélgetés következik most – körülbelül ezredjére.
~Andrew Sword~
Szóval Dana elrohant. Nem tudtam, hová mehetett, de aggódtam… Úgy döntöttem, hogy otthagyom Charlotte-ot, és utánamegyek. Lotténak persze azt mondtam, enni akarok valamit. Nem valószínű, hogy elhitte. De ez zavart legkevésbé. Dana olyan furán viselkedik néha.
Elindultam hát arrafelé, amerre őt láttam menni. Nagyon gyorsan eltűnt, mert sehol nem volt a közelben. Vagy egy órát mászkáltam, azután megálltam, és azon gondolkodtam, most mit csináljak. Folytathatom a keresést, de merre? Vagy haza is mehetnék akár. Körülnéztem, már semerre nem voltak emberek az utcákon. Végülis úgy döntöttem, visszaindulok a kastély felé, hátha már ott vannak, vagy út közben összefutunk. Lassan tettem meg az utat visszafelé, közben erősen figyeltem, hátha meglátom Danát, Charlotte-ot, vagy esetleg Willt. De nem láttam egyiküket se, se bárki mást.
A kastélyba a szokott oldalajtón surrantam vissza, szerencsére nem vett észre senki se. Körülnéztem, merre lehetnek a lányok, de sehol nem találtam őket, így hát felmentem, és bekopogtam a szobájuk ajtaján. Vártam kicsit, de senki nem nyitott ajtót, ami gyanúsnak tűnt, mivel már kezdett pirkadni. Épp fordultam volna vissza, mikor egyszercsak megjelent Charlotte. Örültem, hogy végre látok valakit, de kicsit aggódni is kezdtem, mert Dana nem volt vele. Kérdőn nézett rám, de mondtam, hogy nem láttam azóta a barátnőmet, mire mondta, hogy ő sem. Elhatároztam, hogy megvárom itt, így hát Lotte beengedett, én meg leültem a fotelbe közvetlenül az ablak mellett. Már sárgás napsugarak kezdtek beszűrődni a sötét függönyök alatt a szobába, én meg egyre jobban aggódtam. Végre valahára Dana is megjelent az ajtóban, és mintha ijedt arcot vágott volna, mikor meglátott engem.
~Dana Wine~
- Hol voltál eddig? – kérdezte Andrew. Nem tudtam mit felelni hirtelen. Végül úgy döntöttem, elmondom az egészet. De nem akartam Char előtt… vele külön beszélek. Valószínűleg meghallotta a gondolatomat (pedig nem is volt szándékos), mert kiment a szobából. Andrew közben odalépett hozzám, és részben kérdő, részben aggódó tekintettel figyelt. Remegett a kezem. Vajon mitől tud a vámpírok keze remegni?
A szemébe néztem. Nekiálltam mesélni. A múltkori vadászattól kezdve egészen a mai találkozásig, és a csókig bezárólag mindent elmondtam. Nem volt könnyű, még akkor sem, ha Andrew-val már meg sem tudnánk mondani, hányszor szakítottunk… hol jártunk, hol nem.
A végére érve ő csak lassan bólintott, nem rendezett jelenetet… úgy tűnt, kicsit bosszús, de el fog múlni. Még megölelt, majd otthagyott.
Amint kilépett a szobából, szinte azonnal újra nyílt az ajtó, és megjelent Lotte. Kérdőleg nézett rám, de tájékozottnak tűnt. Egy része valószínűleg ordított a gondolataimból, Charlotte meg ismert már engem. Bár most meglepődött rajtam… ha nem is az újabb szakításon, de azon, hogy szerelmes vagyok.
Nem beszéltünk sokat, már késő volt, így hát aludni mentünk.
Este már napnyugtakor felkeltem, és lelkesen láttam neki a készülődésnek. Charlotte-nak előző este nem említettem, hogy ma nem szándékozom bemenni órákra, így hát csak most tudta meg, mikor felkelt ő is. Megkértem, ne áruljon el. Azt ígérte, számíthatok rá.
Ilyen korán kockázatosabb volt kiszökni, mint később, ezért inkább átváltoztam, és kirepültem az ablakon. Percek alatt a város szélén voltam, azután odasétáltam a megbeszélt helyre. Jóval korábban érkeztem, George még nem volt ott.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Andrew Sword, Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine