Megbűvölve
~Charlotte Bird~
Nagyon megijedtem. Vajon Blanche most ki fog csapatni? Talán nem járhatok ide többet? Egyedül kell boldogulnom majd? Nem mintha nem tudnék egyedül meglenni, de azért mégis itt vannak a barátaim, itt meg tudok „élni”, ha másból nem, legalábbis a közeli városban járkáló emberekből. De azért szerettem itt lakni, tényleg szomorú lettem volna, ha itt kell hagynom az iskolát.
Már ott voltunk Miss Blanche konyhájában: Dana és Andrew, akik éjszakai vacsora miatt lettek berángatva; Will, akiről fogalmam sem volt, mit keres itt; Jeremi, aki nyilván Scarlet miatt maradt, és akire gyilkos tekintettel néztem, szerettem volna nekiugrani, és letépni a fejét; valamint én. Ekkor lépett be Scarlet. Hiába voltam egy gyilkos lény, abban a pillanatban ez sem volt elég. Szerettem volna ha ott esik össze, ha rátámadhatok, és kiszívhatom az utolsó csepp vérét is. Érezni akartam, ahogy teste elernyed, lelke elszáll, megszűnik benne az élet, amint én kioltom az életét, és még jól is lakom. Persze már nem voltam éhes, Mmle Blanche elküldött enni, és amint végeztem, vissza is rendeltetett.
Türelmetlenül várakoztam, miközben igyekeztem tudomást sem venni a két idegesítő személyről, akik a helyiség másik felében egymással beszélgettek. Danára pillantottam, aki szemmel láthatólag jól el volt foglalva a barátjával, egyértelmű volt, hogy nem kíván most társalogni sem velem sem mással. Körbejárattam a tekintetem a konyhán, igyekeztem nem tudomást venni a mellettem ülő egyénről, de mikor elfordítottam a fejem, hogy jobban szemügyre vegyek valami távolabb eső teljesen érdektelen dolgot, az ő arcával találkoztam szembe. Egyáltalán minek ült mellém, mikor olyan furán viselkedtem vele? Tejesen nem normális, vagy csak rosszul értelmezte az egyértelmű jeleket? Egyben biztos voltam: William nem egy szimpla halandó. Volt benne valami különleges, izgalmasan hátborzongató. Nagyon kíváncsi voltam az őt körülvevő rejtélyre, így elhatároztam, hogy mindenféleképpen kiderítem mi is igazából az új fiú.
Miss Blanche beszélni kezdett, de csak pár szót sikerült megértenem a hosszú monológjából. Valami szabályokról beszélt, amiket kötelességünk betartani, különben nem a kicsapás a legrosszabb következmény, ami történhet velünk. Szemem továbbra is Will arcán függött, és ő ugyan úgy engem nézett. Gyönyörű kék szemei az én szemembe néztek, és teljesen megigéztek. Talán már hipnotizálni is tud? Mit csinál velem?
Kinyitottam a szemem, és egy lila szempár volt az első, amit megláttam. Fogalmam sem volt, hol vagyok, mit csinálok, és hogy kerültem oda, ahol kikötöttem. Az utolsó, amire vissza tudtam emlékzeni, az a kék ragyogás, amit láttam. Az Will szeme volt? Erőltettem az agyam, és sikerült visszaemlékeznem a kék ragyogás előtt percekre is. Blanche konyhájában voltunk, épp magyarázott valamit, én Willre néztem, aztán... csak a kék ragyogás. A szeme, biztos voltam benne, hogy az az ő szeme volt. Másnak nem lehet ilyen gyönyörű égszínkék szeme.
Körülnéztem, egy idegen szobában voltam, és egy ismeretlen ágyon feküdtem. A berendezés arról árulkodott, hogy Miss Blanche lakik itt, a lila szín uralkodott. Ugyanazok az arcok vettek körül, akik a konyhában is jelen voltak. Az utálatos emberlány és a még gyűlöltebb vámpír barátja, akik unott arccal álltak az ajtó mellett; Dana, akinek talán egy cseppnyivel aggódóbbnak kellett volna lennie, nem pedig felháborodottnak; Andrew, aki nem is igazán foglalkozott velem, figyelmét barátnője kötötte le. A sarokban Will ült figyelmes arckifejezéssel. Úgy tűnt aggódik, bár némi mosolyt is véltem felfedezni a vonásaiban. Utolsóként tanáromat néztem meg, természetesen dühös volt, ahogy azt vártam tőle, de láthatóan nem rám volt mérges (kivételesen). Mintha Willre sandított volna szikrákat szóró szemekkel. Tehát akkor Will tehet arról, ami történt velem. Tudtam, hogy van benne valami természetfeletti, és elhatároztam, hogy végre utána járok...
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Éjjeli vadászat
Lotte úgy nézett ki, egyre kevésbé van tudatánál, majd nekiesett Scar torkának. Erős vérszag terjengett a levegőben, meglepődtem, hogy vaníliaillatot is érzek benne… valahogy fejben nem tudtam összepárosítani a vér gazdájával. A szag engem nem vonzott, de elbódított kicsit. Próbáltam megakadályozni barátnőmet, de nem sikerült arrébb rángatnom, sokkal erősebb volt nálam, a karomat csak egy legyintéssel félre tudta lökni. Szerencsénkre ekkor futva megjelent Jeremi a másik folyosó irányából, és egy rántással leszedte Charlotte-ot Scarletről. Scar ebben a pillanatban a földre rogyott.
Most vettem csak észre a folyosón összegyűlt hatalmas tömeget, úgy tűnik az egész kastély idejött bámészkodni. De volt is mit nézelődniük, mert Jeremi és Lotte összeverekedett, de úgy, hogy komolyan aggódtam értük. Esélyem se lett volna szétválasztani őket, de szerencsére megint megérkezett a felmentősereg, ezúttal Blanche személyében, akinek gyorsan sikerült közbeavatkoznia. Jeremit a földre, Charlotte-ot pedig a falnak lökte, akit mostmár sikerült elkapnom, és visszatartanom. Blanche mondott néhány szót a fiúnak, ezalatt Lotte is nagyjából lenyugodott, és elengedhettem végre.
Mire körülnéztem, a tömeg nagyrésze már eltűnt, csak kevesen maradtak ott kíváncsian bámészkova. Most vettem csak észre, hogy ott van Iason is, és segít összeszedni Scarletet, majd elindul előre az ájult lánnyal. Nem sokkal utánuk ment Blanche, Jeremivel és Charlotte-tal, gyanakvó pillantásokat vetve mindkettőjükre.
Úgy nézett ki, magamra hagytak. Most néztem körül először, azt vizslatva, ki van még ott a folyosón rajtam kívül. Már nem voltak sokan, a legtöbben visszamentek az osztályterembe. Közvetlenül mellettem ácsorgott Andrew, mögötte néhány lány, akik felé küldtem egy gyilkos pillantást, mire követték a többség példáját, és eltűntek a teremajtó irányában.
Így már csak Will maradt ott rajtunk kívül, akire ránéztem kérdőn, de úgy tűnt, nem veszi a lapot. Megkérdezte, mi nem jövünk-e vissza. Válasz helyett inkább ránéztem Andrew-ra, és még ki sem mondtam a kérdést, ő máris bólintott egyet, „Menjünk!”, mondta. Igyekeztem legangyalibb mosolyomat felölteni, mikor Willre néztem, és közöltem vele, hogy menjen vissza nyugodtan a terembe, mi kimegyünk. Megvonta a vállát, és elindult. Meglepődtem, hogy nem a terem felé megy, hanem követ minket a kastély oldalsó kijárata felé. De miután kiléptünk a szabadba, ő elköszönt. Ez a srác direkt keresi a veszélyt? Rászóltam, hogy azért legyen óvatos, aztán Andrew-val elindultunk a város felé.
Az út az erdőn keresztül vitt, szép csillagfényes éjszaka volt, a levegő pedig még szinte nyáriasan meleg. Mikor Will látótávolságon kívül került, átváltoztam. Nem tudom, mi dönti el, hogy egy vámpír milyen állattá tud válni, erre még egyikünk se tudott rájönni. Mindenesetre én fecskévé tudtam átváltozni. Éreztem, ahogy az enyhe szellő simogatja a szárnyaimat, szerettem madár lenni. Alacsonyan repültem, mert Andrew nem tudott repülni, ő macskává tudott átváltozni. Szóval így vágtunk át az erdőn, állatalakban, Andrew szaladt, én mellette repültem, majd a városhoz közeledve újra felvettük emberi formánkat.
Meglepő, hogy még ilyenkor is van élet a városban, már elmúlt éjfél, és még mindig mászkáltak emberek az utcán. Andrew-val kézenfogva elindultunk, az volt a tervem, hogy enni is kellene még ma, elvégre két ember is lesz körülöttünk, és hát nem árt az óvatosság.
Sétáltunk több, mint egy órát, nézelődtünk, már jó messze voltunk az erdőtől és a kastélytól, és mindketten elkezdtünk nézelődni lehetséges áldozatok után. Andrew elég hamar talált is egyet, elengedte a kezem, rám kacsintott, és elindult utána. Ezután nekem is sietnem kellett a kereséssel, csak ekkor vettem észre, hogy már csupán néhány óránk van pirkadatig. Erősen bámészkodtam, de csak nagyobb csoportokat láttam, amikor, mintha a semmiből került volna elő, nekem jött egy fiú. Nem sokkal lehetett idősebb, mint én (vagyis igazából jóval fiatalabb volt, persze ő ezt nem tudta), egy fejjel magasabb volt nálam, és csillogó sötét szemei voltak. Másra nem is emlékszem az arcából, a szemei teljesen megigéztek.
- Bocsi – mondta, majd indult volna tovább, de megragadtam a karját, mire visszafordult.
Hihetetlenül jó illata volt. A sötétvörös köd lassacskán ellepte az agyamat. Ez nem jellemző rám… Olyan homályos lett minden. Még a karját fogtam, és egymás szemébe néztünk… Elengedtem őt, és odalépett hozzám… A tekintete, az illata… (Most ki is vadászik a másikra…?) Hozzásimultam, és mintha átkarolt volna… A bőre forró volt… Apró sebet ejtettem a nyakán… Vörösbor- és viharillat, könnyű tiszta és nehéz fűszeres illatok egyszerre… A vére illatát nem lehet teljesen pontosan jellemezni, rengeteg különböző dolgot éreztem benne egyszerre, és így együtt elképzelhetetlenül csábító volt számomra. Az íze ugyanilyen volt, csak ittam a vérét hosszú másodperceken keresztül… Távolodtam tőle…
Nem emlékszem tulajdonképpen mi is történt ezután. Mire a vörös köd szétoszlott, és megint tisztán érzékeltem a külvilágot, már majdnem elértem az erdő szélét. Andrew még nem volt ott, ezek szerint nem telhetett el olyan sok idő. Leültem egy padra, és megpróbáltam felidézni az elmúlt eseményeket. De nem sikerült, csak homályos képeket tudtam előhozni az emlékezetemből.
Merengésemből arra ocsúdtam föl, hogy Andrew lép oda hozzám. Kicsit furcsán nézett rám, talán látszott rajtam a zavarodottság. De nem faggatózott.
- Mehetünk? – kérdezte.
Bólintottam. Beléptünk a fák közé, és amint az emberek már nem láthattak, átalakultunk, és visszaszaladtunk/repültünk a kastélyhoz.
Will még mindig kint ácsorgott, éppen cigizett, jobbnak láttuk, ha visszaalakulunk emberré, még mielőtt meglátna. Bizonytalanok voltunk, mennyit tudhat.
Úgy saccoltam, már kevesebb, mint egy óránk lehet napkeltéig, a többiek már biztosan szétszéledtek a kastélyban. Épp be akartunk lépni az oldalajtón Will mellett, mikor ismerős léptek kopogása ütötte meg a fülünket.
- Ti meg mégis mit kerestek idekint? – kérdezte Blanche – Tudjátok, hogy tilos a kastélyon kívül mászkálnotok. Kövessetek! – mondta végül, és mi elindultunk utána mindhárman.
A saját háza felé mentünk, majd mikor odaértünk, kiderült, hogy Charlotte és Jeremi még mindig ott van. Odamentünk hozzájuk, röviden tájékoztattak mindenről, ami azóta történt, hogy otthagytak minket, majd nemsokára megjelent Scarlet is. Gyorsan körbenézett, majd odalépett Jeremihez. Arcán értetlenség tükröződött. Valóban, én sem értettem teljesen az egész helyzetet, amibe csöppentünk éppenséggel. Próbáltam beleolvasni Blanche gondolataiba, de sajnos túl jól tudta titkolni azokat, így csak reménykedhettem, hogy előbb-utóbb megosztja velünk őket.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Válaszokra várva
~Jeremi James~
- Scarlet, te istenverte idióta - dohogtam magamban, s közben faltól falig járkáltam egy távolabbi folyosón. Nem mentem messzire a veszekedésünk helyszínétől, csak annyira, hogy ne érzékeljem a közelségét. Amúgy is az agyamra megy, de ezzel az utolsó húzásával elvetette a sulykot. Mégis, mit gondol? Majd elárulom neki, hogy Blanche rájött, hogy minek van itt és nagyon nem tetszik neki a dolog. Nem vagyok mazochista. Tudom, hogy az esetek 99 százalékában nem látszik, hiszen gyakorlatilag 24 órában vele vagyok, ráadásul önszántamból, de azért azt számítsuk hozzá, hogy legalább hat órát alszik ő is, akármennyire paranoiás, azért alvásra szüksége van. Olyankor olyan aranyos tud lenni... néha jobb lenne a világnak, ha úgy maradna.
Miközben fáradtan lerogytam a fal tövébe, egyre csak születtek bennem a kérdések, mert még mindig nem bírtam napirendre térni az események felett. Az igazat megvallva nem kellene csodálkoznom azon, hogy ilyen idegbeteg. Hajlamos túlozni, ráadásul a paranoiát olyan magas szintre fejlesztette az évek során, hogy azt is képes kiszúrni, ha egy porcica elmozdul a helyéről a legeldugottabb szekrény mögött. Tulajdonképp, az a csoda, hogy még nem ölt meg senkit. Persze, ami késik, nem múlik. Csoda hogy eddig képes volt fékezni magát. Illetve eddig képes voltam fékezni. A gondolataitól így is kevés híján frászt kaptam. Az is érdekes, hogy eddig még senki sem verte el, azokért, amik megfordultak abban a sötétedő, aprócska agyacskájában.
Ha így halad, elintézi magának, hogy legyen miből kivakarni. Csak azt tudnám, hogy akasztott ki megint ennyire. Esküszöm, nem emlékszem rá mi volt az, ami miatt vállaltam annak a kockázatát, hogy magára hagyom, már másodjára ma, ráadásul úgy, hogy az a két lány a közelben volt. Nála nem alapozhatok arra, hogy majd lenyugszik. Olyan, mint egy atombomba. Egyszer beindul a láncreakció, addig nem áll le, amíg van anyag. Te jó ég, ha azok odamentek hozzá, akkor ott már minden úszik a vérben.
Idegesen pattantam fel, s mély levegőt vettem, de vérszagot még nem lehetett érezni, viszont a folyosó irányából tompa hangok keringtek elő, s egyik sem súgott túl jót, majd egyik percről a másikra mindenre rátelepedett a csend. Nem az a nyugodt, békés csönd, hanem az a baljós, vérfagyasztó némaság, ami a tájat takarja el a vihar előtt.
Haboztam. Mit kellene tennem? Hiszen, ha visszamegyek és tévedtem, Scarlet - amilyen idegállapotban ott hagytam - még a végén előkapja imádott ezüst tőrét és nekem esik, aztán leshetek. Őszintén szólva most nincs sok kedvem a hülyeségeihez. Viszont ha bajba sodorta magát - ami valljuk be, esélyes - azt sosem bocsátom meg magamnak. Egyáltalán mit tudnék kezdeni nélküle? Ki lesz, aki ápolja a lelkem szúrós megjegyzésekkel, aki visszatart a vérszomjas éjszakákon, aki gondomat viseli sérülten? Mégis kit fogok akkor bosszantani?
Riadtan indultam hát a kérdéses irányba, s alig pár másodperccel később ráébredtem, hogy jó döntés volt. A keskeny, nyirkos kőfalak között ismerős illat tekergőzött felém, s görcsbe rántotta a gyomromat. Kellemes elegye volt ugyanis a vaníliának, a karamellnek, a citromnak és a szerecsendiónak. Egyszerre édes, savanyú, s enyhén csípős. Semmivel sem lehet összekeverni ezt az illatot, hiszen annyira jellemző rá, s személyiségére. Bár ez mindenkivel így van. Egy csepp vér, és megmondom mik a legjellemzőbb tulajdonságaid. Ahogy közeledtem, egyre töményebben volt jelen a levegőben, s ezzel párhuzamban bennem is egyre inkább megmozdult a düh. Valaki bántotta Scarletet, valaki a vérét vette. Veszélyben van, és miattam került oda, mert nem voltam ott, hogy vigyázzak rá.
Egy elmért csúszással nekivágódtam a zsákutca falának, s ott is voltam azon a folyosón. Szokásomhoz híven, pont az utolsó előtti pillanatban értem célt. Charlotte még mohón tapadt Scar hófehér, szépen ívelt nyakához, és mint valami pióca mohón szívta magába a vért, ám arca undorodba torzult, mert nem ízlett neki az, amit én mindennél nagyobb becsben tartok. Láttam, hogy Dana hiába próbálja szétválasztani őket, nem igazán sikerül neki. Az utolsó dolog azonban, amire még emlékszem, az Scarlet volt. Szép, kerek arcán a kín ezernyi árnyalata tündökölt, s zöld szemeiből a megaláztatás kövér könnycseppjei gurultak alá, hiszen már nem volt annyi ereje sem, hogy tőrt ragadva küzdjön. Ha ő nem, de én még ma kinyírom Char-t, ez immáron a világvégénél is biztosabb.
~Scarlet Midnight~
Valahogy, akkor nem tűnt fel, hogy mi történt velem, minden lelassult, ami a világot jelentette. Elsők közt az érzékszerveim, majd ebből kifolyólag minden más is. Az idő folyása és a tér létezése is például, mert mire rájöttem, hogy Charlotte épp belőlem ebédel, addigra már nem volt bennem elég vér, hogy tőrt rántva ellökjem magamtól. Béna voltam, és tehetetlen. Csak lebegtem a nagy semmi felé, s a tudatom valahogy érzékelte még a folyosóra tóduló diákok bámész tömegét, üvöltésünk bágyadt visszhangját, lépések zaját, de már semmi sem volt kézzel fogható és éles. Az élek egybemosódtak, a fölöttem lévő talpazat égő gyertyái halványultak és a látómezőm pereme is fokozatosan szürkült. És valahogy…az jutott eszembe hogy…ez az egész procedúra kevésbé megalázó, amikor Jeremivel, mert az ő mozdulataiban mindig van valami lágyság, gyöngédség. Pedig, tudom, hogy ő sincs olyankor magánál, de valamiért mégis más. Talán azért, mert azt én engedem, ez meg olyan mintha, mintha… de nem is tudom… nem is nagyon akarok rajta gondolkodni már.
Aztán forogni kezdett a világ, és éreztem, hogy szédülök. A mindenség sötét lett és tompa, s én zuhanni kezdtem valami iszonyú magasságból a feketeség legmélyebb pontja felé, s hiába kapálóztam volna dühödten, de nem volt elég erőm hozzá. Azt kívántam, bárcsak Jeremi itt lenne. Bár biztos a szememre vetné, mekkora barom vagyok. Igaza lenne, és sosem ismerném el. Ez is csak egy kivételes eset, mert tudom, hogy nem hallja. Hiszen nincs itt.
Tompán éreztem, ahogy talajt fogok, s csak annyi volt biztos, hogy a mohás padló hideg, s az arcom hozzányomódik. Minden szétesett, ami a világot képviselte. Valahonnan tompa puffanásokat hallottam, morgást, éreztem a vérszagot, de összefüggést nem találtam közöttük. Csak azt tudtam, hogy nem csak a saját vérem szagát érzem, hanem valaki másét is. Keserű volt, de nem a keserűmandula. Talán a gyógyszereknek szokott ilyen szaga lenni. De nem tudtam biztosan. Egy ideje nem igen volt szükségem rájuk, mert az állapot, amiben létezem, állandó. Valahogy még azt is felfogtam, hogy valami hideg és nedves csúszik be a fejem alá. Sós illata volt, és leginkább a vízre emlékeztetett. Éreztem még, hogy ég a bőröm. A zajok sem szűntek meg, bár most csatlakozott hozzájuk egy új. Ismerős volt és idegesítő. Talán Miss Blanche érkezett meg, csak ő lehet ilyen kiborító.
De hová lett Charlotte? Mikor engedett el? Miért? Várjunk… a zajok. Azoknak kell, hogy köze legyen ehhez, de… érdekel engem ez egyáltalán? Itt kellemes sötét van. Csak ne volna ilyen hideg… ráadásul egyre rosszabb.
És minden távolodik, messzebb kerül. Még jó, hogy engem mindig minden magamra hagy. Már a padlót se érzem. Csak a keserűmandulát, de az is olyan távoli, mintha csak egy emlék lenne. Jereminek van ilyen illata… milyen jó lenne, ha itt lenne.
Aztán valahogy rántott rajtam a világ, és megállt a zuhanás. Valami erős körbefont és ringatni kezdett, s Isten a tanúm rá, hogy küszködtem, harcoltam ellene, végül a kimerültség erősebb volt, és újra elindult a zuhanás a sötétség felé.
Sötét volt még, amikor feleszméltem, egy idegen ágyban, nagy, puha párnák között. De, hogy kerültem én ide az iskolából? Egyáltalán, hol a fenében van az az ide? Riadtan ültem fel, amit azonnal meg is bántam. A fejem, amiből hiányzott egy adag vér, lüktető fájdalommal tiltakozott a gondolataim, az emlékeim és a mozdulataim ellen. Viszont, eszembe jutott a jelenet Charlotte-tal a folyosón, és újra forrni kezdett a vérem. Az a rosszéletű vámpír mégis mit képzel magáról? Nem vagyok ingyentankolós benzinkút, ráadásul ...
- Jeremi - jutott eszembe hirtelen, és minden fájdalom és szédülés ellenére úgy pattantam ki a helyemről, mint akit bolha csípett meg, s imbolygó léptekkel indultam meg egy irányba. Nem sokat érzékeltem a szobából, de a helyzetfelismeréshez nem is kellett. Kezdtem sejteni, hogy hova keveredtem, hisz a francia pacsuliszag sok mindent elárult, de legfőképp a tulajt. Hogy lehet az ilyesmit illatszernek nevezni, föl nem foghatom. Azon se csodálkoznék, ha ettől fájna így a fejem. Borz-alom. De még talán az sem ennyire borzalom.
Mindegy. A lényeg az, hogy nagyon gyorsan el kellene tűnnünk innen. Többek között azért, mert jobban szeretném a saját ágyamban átaludni a napot, másrészt azért, mert ki kell szednem még belőle, hogy mi a büdös lóhúgy folyik itt.
Nagy nehezen elbotorkáltam az ajtóig és már a kilincsen volt a kezem, amikor egy jéghideg kéz pihent meg a vállamon. Pillanatra megriadtam, hiszen az említett végtag nem Jeremihez tartozott, az övét ezer közül is felismerném.
- Csak a WC-t keresem - mondtam ki az első elfogadható mentséget, ami eszembe jutott, s csak ezután fordultam szembe a tettenérőmmel, s közben lelkileg készülődtem arra, hogy lehetőleg ne legyek ideges, amint meglátom Miss Blanche-t a lila magassarkúiban, miközben úgy néz rám, mintha én tehetnék róla, hogy jön a globális felmelegedés és haldokolnak a jegesmedvék. A szigorú lila szempár helyett azonban, hatalmas zöld szemek fogadtak. Az első pillanatban nem ugrott be, honnan ismerem, de pár másodperc után eszembe jutott. Ő a tanársegéd, akiről már akkor megállapítottam, hogy helyes, amikor első órán bemutatkozott. Pontosabban bemutatták. Most pedig, egészen közel hajolt az arcomhoz, majd mindentudóan megigazgatta a szemüvegét és fejével a szoba másik sarka felé intett. Ugyanakkor az arcán lévő félmosoly elárulta, hogy nem vette be a mesémet.
- Na jó - adtam meg magam, kivételesen. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy olyan iszonyat közel hajolt az arcomhoz, és pislogás nélkül bámult rám, nekem meg égett a fejem, mint nyáron a görög erdők - Igazából Jeremit kerestem.
Erre bólintott, és végre elfordította a tekintetét az arcomról. Te jó ég, mi ütött belém. Charlotte a véremmel együtt az agyamat is lecsapolta? Mióta szoktam én zavarba jönni attól, hogy valaki az arcomba bámul közvetlen közelről, és mosolyog. Plusz helyes. Valamint vámpír, s ez egy cseppet sem elhanyagolható momentum.
Mindazonáltal inkább kihasználtam a lehetőség adta helyzetet, s egy gyors hátraarc kíséretében kinyitottam az ajtót és átléptem a másik helyiségbe, ami egy egyszerű konyha - étkező kombináció volt. Egészen megdöbbentett, hogy mennyien voltak benn. Az egyik sarokban Jeremi ácsorgott, és meglehetősen ronda pillantásokat vetett a tőle lehető legtávolabb álló Charlotte felé, aki próbált elvonatkoztatni a ténytől, hogy épp szemmel verik és szórakozottan bólogatott Dana csacsogására, miközben Andrew és Will sötét arckifejezéssel méregették egymást. Miss Blanche a konyhapultnál szorgoskodott, bár valószínűleg csak azért, hogy azonnal közbelépjen, ha valami netalántán, véletlen, esetleg történne. Nem is tudom, hogyan fordulhatott meg ilyesmi a fejében. Elvégre eddig sem történt semmi ilyesmi...
Pár másodperccel később viszont már minden tekintet rám szegeződött, így vetettem egy gyors "még megdöglesz" pillantást Charlotte felé, majd Jeremihez léptem. Egy pillanat erejéig hagytam, hogy lássa a bűntudatot az arcomon, majd elfordítottam a fejem, s várakozóan Miss Blanche-ra néztem, s igyekeztem nem azon gondolkodni - amíg arra vártam, hogy bökje ki, amit láthatóan mondani akar - hogy a bennem kavargó érzések közül melyik a legrosszabb. A bűntudat, mert most a mellettem álló vámpír megint nem kap enni egy hónapig, vagy a szégyen, mert képtelen voltam magamat megvédeni, vagy csak szimplán a tudat, hogyha nem lenne, bizony, én sem lennék már.
Mindenesetre, egyre jobban kezdett el foglalkoztatni az is, hogy mit keresünk itt mindannyian?
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Jeremi James, Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Még több bonyodalom
~Angelique Blanche~A szemeim sötétlilára váltottak, ahogy nőtt a dühöm a köztünk lévő távolság csökkenésével. Épp elég baj volt, hogy ez a két jómadár képtelen volt elég gyorsan jönni…
De Jeremi gyorsabb volt nálam. Végül is, mit számít, ha egyben hatékony is? De szó nélkül már igazán nem hagyhattam a helyzetet…
-Mégis mi a jó eget csináltok? Nem lehet titeket egyedül hagyni egyetlen másodpercre sem? –mondtam, sőt, szinte üvöltöttem, mit sem törődve a bámészkodó, és kíváncsian morajló tömeggel. Csak azt reméltem, hogy a célszemélyek is meghallják. Más sem hiányzott, csak hogy elveszítsék a fejüket, és egymásnak ugorjanak.
Miközben a lehetséges válaszokat vártam, mozdulat vagy hang formájában, körbenéztem, hogy mégis mennyien vannak itt. És egy különös dolog ragadta meg a tekintetem: Will, az új fiú is ott volt a tömegben, de nem ez volt az igazán különös, hanem az, hogy meg mertem volna esküdni: mosolygott. Csak egy pillanatra, és ahogy megláttam, felvette a rémült fapofát, de egy vámpír szeme előtt emberként sosem lehetsz elég gyors.
Gondolatban fel is jegyeztem, hogy ezt még majd mondanom kell Iasonnek, de annyira elmerültem ebben, hogy észre se vettem: Charlotte és Jeremi gyakorlatilag egymást marja, a suli meg őrjöng a verekedés láttán. Teremtőm, senki nem tudja, hogy hová tart ez?
„Ja, persze, senki nem látta tíz perce azt, amit én…” Mert látomásom volt. Sok vér folyt volna, ha közbe nem avatkozom. De megtettem, és mivel nem vagyok se törékeny, sem gyenge, miután Charlotte-ot nekidobtam a falnak, Jeremit a földre nyomtam.
Egyáltalán nem akartam utat engedni a perverz képeknek, amik utat kértek, hogy felszínre jöhessenek, és beboríthassák az agyam. És majdnem teljes mértékben győztem is. Csak bele kellett néznem abba a dühös szempárba, és újra józanul tudtam gondolkodni.
- Nyugodj meg. Meg fogjuk oldani, és Scarletnek sem lesz semmi baja - suttogtam a fülébe, miután közel hajoltam hozzá.
A fiú nyugodtabbnak látszódott, az iskola meg csalódottan oszolni kezdett.
Charlotte úgy pislogott rám, mint aki nem igazán érti, mi a helyzet. A fejét fogta - biztos fájlalta - és a tekintetében zavarodottsággal vegyes múlófélben levő düh csillogott. De még mindig nem úgy nézett Jeremire, hogy biztos lehettem volna benne: nem ölik meg egymást.
Ebben a pillanatban futott be Iason… küldtem neki egy „mégis hol a francban voltál ilyen sokáig?” pillantást, majd:
- Összeszednéd Scarletet, elvisszük őket hozzánk – utasítottam - de gyorsan. Utólag akarom kimagyarázni az igazgatóságnál.
Iason bólintott, majd tette amit mondtam, és előresietett. Én az egymásra gonoszan tekingető párossal lassabban haladtam, de még így is elég hamar kiértünk az iskola területéről ahhoz, hogy ne tudjanak utánunk szólni.
Mire hozzánk értük, Scarlet ájultan feküdt az én ágyamon, Iason meg aggódó pillantásokat vetett rá. Őszintén csodálkoztam, hogy meg sem fordult a fejében az evés gondolata.
-Na, kedveseim – szóltam Jeremihez és Lottéhoz, miközben leültettem őket a konyhában – Komolyan nem értem mi van veletek. Illetve – Jeremi felé intettem - veled értem, hogy mi van, már egy bizonyos szinten, de veled - most Lottéra néztem - veled abszolút nem. Elment minden maradék józan eszed? Ezzel egyáltalán nem csak a saját kicsapásodat intézted el majdnem, hanem az életed végét is.
Reméltem, hogy sejtelme sincs róla, hogy nem csak Jeremire célzok, s egyben hálát is adtam neki, hogy az én gondolataimban nem tud olvasni. Ha odafigyelek.
- Ami viszont mindkettőtökre vonatkozik, az az, hogy az iskolatársak nem törnek egymás életére. Maximum csak erőszakos eszközökkel próbálják megvédeni valaki másét. De ilyen szándékokkal, amik bennetek voltak, nem szabad egymásnak esni. Épp erre tanít titeket ez az egész – sóhajtottam – Charlotte, kérlek, eredj valami kevésbé emberi étel után. Jeremi, te maradsz – csodálkozó tekintettel meredt rám - Gondolom, nem akarod itt hagyni Scarletet, velünk? – Iasonre pillantottam, és elmosolyodtam. Jeremi tekintete követte az enyémet – na látod.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Ebéd a folyosón
~Charlotte Bird~
Miután Ms Blanche szólt, hogy menjek vadászni, előresietett a két új diák után. Én ott maradtam az ajtóban, nem volt kedvem senkivel sem összefutni útközben, így meg akartam várni, míg a beszélgetés zaja elhal. A tanár cipőkopogását már rég nem lehetett hallani, de a suttogó hangok megmaradtak. Talán rossz felé fordultak, és eltévedtek? De egy helyben álltak, a hangjuk nem távolodott. Gyorsan üzenetet küldtem Danának. Ennek utána kell járnunk. Mire odaértünk Jeremi már felszívódott. Hova mehetett, és mit akart? Ezek az új diákok mind furcsák...
- Meg kéne keresni Mle Blanche-ot – mondta Dan - Biztos feltűnt neki a hiányotok…
Scarlet nyilván nem bájcsevejt rendezett Jeremivel, mert nagyon dühösnek tűnt. Talán azt sem fogta fel, amit barátnőm mondott neki. Csak mordult egyet, és a folyosó másik irányába nézett. Talán Jeremi arrafelé távozott.
- Te hagytad elkószálni egy teljesen idegen kastélyban? Mondd, te normális vagy? - estem neki Scarletnek. Teljesen hülye volt, végül is ma jöttek először, még csak a kastélyt sem látták rendesen. Persze vámpír, de sosem tudhatja, hogy mi leselkedik egy sötét sarok mögött. Ez nem mese volt, itt bármi megtörténhetett. - Fogalmad sincs, hogy mik vannak ebben a kastélyban. Remélem a barátod eltéved, és aztán valami nagy és veszélyes elkapja, hogy aztán csak hónapok múlva találod meg a szétcincált darabjait. Hülye ribanc! - kiabáltam a lánnyal. Nagyon úgy tűnt, mintha a lány tudná, itt hogyan mennek a dolgok, és ő érezné magát a legokosabbnak, pedig igazából semmit sem tudott. Annyira idegesítenek a beképzelt lányok. Persze erre ő is dühös lett. Nem volt meglepő.
- Azt hiszed, hogy semmit sem tudok? Azt hiszed, hogy teljesen hülye vagyok? Na idefigyelj! Sokkal több dolgot tudok erről a szaros helyről, mint azt te hiszed. Sőt, sokkal többet tudok erről a helyről, mint te és a kis barátnőd együttvéve. Azt hiszed, olyan okos vagy? Azt hiszed, hogy olyan menő vagy, mert bakancsban és fekete cuccokban jársz? Elárulok egy titkot: nem vagy az. Egy szánalmas kis senki vagy! - üvöltött velem a lány. Ezt meg hogy merészeli?
- Azt hiszed, hogy okosabb vagy nálam? Emlékeztetnék egy apró tényre: idősebb vagyok nálad, akár a nagyanyád is lehetnék, úgyhogy kicsit több tiszteletet, ha kérhetném – hangom már nemcsak a folyosón visszhangzott, hanem az egész emeleten.
Hallottam, ahogy a diákok kíváncsian tódulnak ki a teremből, hogy megtudják mi a kiabálás oka, de mit sem törődtem ezzel. Azt sem vettem észre, hogy a tanár még nincs itt. Agyamat elborította a vörös köd, de ez most másmilyen volt, ez a düh köde volt.
- Mindjárt megmutatom hova dugd fel a tiszteleted – sziszegte az arcomba a lány.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Átlagos tanóra?
~Dana Wine~
Csengetéskor leültünk a helyünkre, Charlotte hátrafordult beszélgetni, de közben megjelent az ajtóban Blanche. Az óra szokásosan érdekfeszítő volt. Unalmamban elkezdtem játszani a hatalmammal. Tudom, nem szép dolog… de szórakoztató. Rávettem Andrew-t, hogy végre fejezze be az új lány bámulását, Willt meg arra akartam, hogy kezdjen beszélgetni Lotte-tal. De valahogy ellenállt. Tudom, hogy még nincs nagy erőm, de azért el kell ismerni, furcsa, hogy egy egyszerű halandónak ne tudjak parancsolni. Meg egyébként is… mit keres itt ez a fiú? Tényleg nem tudja, kik vagyunk? És ha így van, miért akart ide jönni? Ennyire nem lehet naiv.
Úgy döntöttem, inkább visszamászok Andrew agyába, amikor kopogtak, és kihívták Blanche-ot. Eddig nem tűnt fel, csak most vettem észre, hogy Charlotte nagyon furcsán viselkedik. De az emberfiú is… Rájuk pillantottam, barátnőm épp erősen próbált küzdeni a kísértés ellen, Will meg mintha élvezte volna a helyzetet. Onnantól kezdve, hogy rájuk néztem, fél perc se telt el, és Lotte fogai vészesen közelítettek a fiú csuklójához. Próbáltam rászólni, de nem sikerült. Még hogy ő beleeszik az új srácba én meg nem? Ezt nem gondolhatta komolyan.
Határozottan megragadtam a kezeit, és kiszedtem közülük az erősen meglepettnek tűnő Will karját. Ebben a pillanatban Scarlet ott termett mellettem, és elkezdte Chart kifelé rángatni a teremből. Én Jeremivel együtt utánuk siettem. Mire kiértem a folyosóra, Charlotte már elkezdett magához térni. Bevágtam magam mögött a teremajtót, látva, hogy Scarletünk kiabálni készül. Lotte láthatóan nem értette, mi történt. Talán megbocsátok neki. Majd. Végülis lehet, hogy Will direkt csinálta… ki tudja.
Mindenesetre a két lánynak most nem volt sok ideje vitatkozni, mert egyszerre csak megjelent Blanche, és kérdőre vont minket. Kis ideig fürkészőn bámult ránk, de miután nem kapott választ, beterelt az osztályterembe. Ott aztán azt mondta, dolga van, és a többieket magával vitte, de nekem ott kellett maradnom az osztállyal. Nem néztem körbe a teremben, sejtettem, hogy mindenki kérdő tekintettel néz a távozók után lassan becsapódó ajtó felé vagy éppenséggel felém.
Inkább ránéztem Andrew-ra, és épp azon gondolkoztam, hogy kiszökhetnénk, mielőtt a Blanche által ígért helyettes tanár megérkezik. Azonban, mielőtt megkérdezhettem volna tőle, egy kis fekete cetli repült a kezembe, amiben Lotte arra kért, menjek ki hozzá. Így hát szó nélkül felkeltem, és kisétáltam a teremből.
Miután becsuktam magam mögött az ajtót, Charlotte ugrott oda hozzám. Gyorsan jelezte, hogy maradjak csendben, a folyosó végéről beszélgetésfoszlányok hallatszottak, de sajnos semmi konkrétat nem értettünk meg belőlük. Ezek szerint Scar és Jeremi itt vannak nem messze. De hol van Blanche? Suttogva feltettem ezt a kérdést barátnőmnek is, mire ő azt mondta, hogy utánuk indult. Lehet, hogy rossz felé kanyarodtak el? Talán utánuk kellene menni. Azért ez egy elég nagy épület…
Lotte, mintha csak meghallotta volna a gondolataimat (talán meg is hallotta), bólintott, és elindult a beszélgetés hangjainak irányába. Útközben rájöttünk, hogy tényleg rossz irányba mentek, de nem tévedtek el nagyon. Ahogy közeledtünk hozzájuk, egyszercsak abbamaradt a beszélgetés. Megijedtünk, és sietni kezdtünk.
A tanárival szomszédos folyosón botlottunk bele Scarletbe, de egyedül volt, ami aggasztani kezdett.
- Hát Jeremit hol hagytad? – kérdeztem tőle.
Nagyon dühös pillantást engedett felém, de nem válaszolt.
- Meg kéne keresni Mle Blanche-ot – folytattam - Biztos feltűnt neki a hiányotok…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Düh és dac
~Scarlet Midnight~
Ezért még kicsinálom Jeremit, ha egyszer előkerül. Kezdtem
magam kellemetlenül érezni, hiszen körül voltam véve életveszélyes
vérszívókkal, akik akármikor beleolvashattak a szabadjára engedett, csapongó
gondolataimba, amelyek most különösen rakoncátlan módon viselkedtek,
akármennyire is próbáltam őket fékezni, hiszen nem volt itt az, aki egy
gondoskodó nyaklevessel kiterelje őket a fejemből. Ráadásul, a két lány
figyelme egységesen felém irányult, és még az agyamban való turkálástól sem
riadtak vissza, másrészt pedig ott volt még Andrew is, aki apró, óvatos
pillantásokkal mért végig a fejem tetejétől a lábam kisujjának körméig. Mintha
csak azt akarta volna eldönteni, hogy milyen köret illik hozzám, egy
háromfogásos ebédnél. Annyira frusztrált, hogy remegni kezdtem az elfojtott
indulataimtól. Egy hajszál hiányzott, hogy az óra kezdetéig ne törjem be az
orrát.
Ám végül is sikerrel jártam, s mikor felbődült a csengő
iszonyatos gyorsasággal iszkoltam vissza a helyemre, s meglepetten láttam hogy
Jeremi már ott ült (pontosabban feküdt a padon), s gondterhelt arccal meredt
maga elé, s ugyanúgy, mint eddig, egyetlen pillantásra sem méltatott.
Gondoltam, akkor játszunk, s hasonló arckifejezéssel zuttyantam le mellé. Hiába
éreztem a belőle áradó feszültséget, indulatot és keserűséget, túl dühös voltam
még rá az óra és a cipőfűzőm miatt, úgyhogy nem kérdeztem rá, mi aggasztja.
Amúgy sem árulta volna el, s ezért inkább nem is koptatom a számat, hiszen
felesleges. Sőt, az sem izgatott túlzottan, hogy merre csatangolt, amíg én
„kapcsolatépítettem” (jó vicc, hiszen hoztam a formám), de nem is gondoltam,
hogy olyan igazán fontos lenne.
Amint Miss Blanche megérkezett, unottan dőltem le a padra.
Egyre csak az járt a fejemben, hogy vajon mi vette rá az új fiút arra, hogy egy
vámpíroktól nyüzsgő iskolába jöjjön tanulni, amikor egy sima gimiben is ő
lehetne az ügyeletes Casanova, aki ágyból ágyba ugrál. Lehet, hogy a közízlést
elvetem, de azért ez nem jelenti, hogy a szemgolyóimat simán zsebre vágom. Bár
azért, előfordul. Elvégre, azt se vettem észre, hogy kikötöttek a padhoz.
Ráadásul ott ül szerencsétlen, tök tudatlanul (vagy annak
látszóan) egy éhes vámpír mellé, akin viszont tisztán látszik, hogy majd’ éhen
hal valami friss újdonságért. Vagyis érte. Összefoglalva, megérdemelne egy jó
kis megcsapolást, ha már ekkora marha. Bár, nem vagyok benne biztos, hogy ez a
fiú olyan ártatlan, mint amilyennek látszik. Elvégre, mégis csak itt van, és
nem hinném, hogy csupán azért ült le Charlotte mellé, mert gótnak tűnik, és
micsoda véletlen hogy ő is épp az. Szörnyen imádom az ilyen véletleneket, még
akkor is ha véletlenek. És nem tudom mi az az irónia.
A lányt meg kifejezetten kezdtem, ha nem is sajnálni, de
megérteni. Ahogy figyeltem, éreztem a vágyakozását, a sóvárgó éhséget, de a
küzdelmet is, hogy ne itt az osztály és a tanár előtt ugorjon neki Wilikének.
Jesszusom. Honnan jutnak eszembe ilyen szavak?
Mindenesetre a kopogtatás nem csak az én gondolataimat
szakította félbe, hanem végül sikeresen észhez térítette az első padban ülőket
is. Komolyan, tökre úgy néz ki, mintha az új srác szándékosan kínozná Lottét,
tekintve, hogy például Dana simán el van mögöttük és olyan nyugodt, mintha a
fiú a világon se volna.
Végül is Miss Blanche-t kereste a tanársegédje, s a tanárnő
bejelentette, hogy valami dolga van és jön pár pillanat múlva. Mielőtt elhagyta
volna a termet, még vetett rám és a mellettem tehénkedőre egy figyelmeztető
pillantást. Amint csukódott az ajtó, Jeremi úgy emelkedett fel fekvő
helyzetéből, mintha ostorral vágták volna hátba. Egész megelevenedett, s szembe
fordult velem, mint aki közölni akar valamit velem.
- Mi az, feltámadtál? – csipkelődtem vele, de egy bosszús
„Most nincs hangulatom ehhez” pillantással le is zárta a dolgot, s újra
elfordult. Mi bánthatja ennyire, hogy már a piszkálódásomat sem viszonozza? Már
épp emeltem a kezem, hogy egyrészt bocsánatot kérjek, másrészt egy érintéssel
tudassam, hogy érdekel a közlendője, amikor hirtelen belém vágott a
veszélyérzet. Ösztönszerűen fordultam Will és Charlotte párosa felé. A lány már
alig volt tudatánál és a vérszomj már szinte egészen elmosta a gondolatait,
csak az járt a fejében, hogy most itt a lehetőség egy finom falatra.
Jeremivel egyszerre ugrottunk fel, s Dana is ugyanebben a
pillanatban kapott észbe. Előrenyúlt, s egy határozott mozdulattal kibogozta
Will kézfejét barátnője kacsói közül, míg én és Jeremi egyezményesen
megragadtuk, s a padot feldöntve vonszolni kezdtük az ajtó felé. A túloldalon Jeremi kegyetlen erővel "csapta" falhoz, míg én szokás szerint:
- Te teljesen meg vagy húzatva? – estem neki. Fojtott hangom
remegett az indulattól, és nem sok hiányzott ahhoz sem, hogy magamról
elfeledkezve előrántsam a tőrt és a szívébe mártsam, amíg megvan a lehetőség és
gardedámom teszi a dolgát. Hiába akart szabadulni, nem tudott, hisz Jeremi azon
túl hogy alapjáraton sokkal erősebb lehet, de a kielégítetlen vérszomja nyilván
lemerítette.
- Mi... történt...? Miért vagyunk kint a folyosón, és mi a
fenét akartok tőlem? – kérdezte. Hallani lehetett a hangján, hogy semmire sem
emlékszik az ilyenkor általános vörös köd miatt, ami a legedzettebb, legerősebb
jellemű vámpírok tudatát is elfedi. Nem tehetek róla, de ez a kérdés felhúzott,
pedig tudtam, hogy igazából általános dolog az emlékek hiánya. Jeremi sem
igazán van magánál azon a bizonyos öt napon, amíg én tőrrel hadonászgatok,
ahelyett hogy egy vizes palackkal a hasamon agonizálnék.
- Mégis mit gondolsz, idióta?! Majdnem megvolt a mai ebéded! Majdnem felfedted
magad, és az egész gyilkos fajod egy mit sem sejtő ember előtt! Mondd, neked
elmentek otthonról?! – folytattam tovább, de nem tudom miért fújtam fel.
Megesik, hogy a csiga is elesik. Ráadásul a srác is csak első látásra tűnt
meglepettnek, viszont a belőle sugárzó érzelmek inkább izgatottságot, sem mint
ijedtséget tükröztek.
- Jól van, most már tiszta, nyugodtam elengedhetnéd... - szólt közbe a szőke
lány is, aki eddig dühösen és sértetten figyelte a jelentet, de mostanra erőt
vett magán. Bár Jeremire nézett, nyilvánvaló volt, hogy szavait hozzám intézi.
Csak azt tudnám minek. Nem az én parancsaimat teljesíti, hanem tulajdonképp azt
teszi, amit helyesnek lát, persze általában az egyezik azzal, amit én gondolok,
de az más lapra tartozik. Végül is Jer is belátta, hogy már elmúlt a veszély,
ezért leengedte a kezeit, s összehúzott szemekkel mögém lépett. Imádom, amikor
folyton színjátszik.
Charlotte persze rögtön nekem esett, de mit is vártam mást.
Élőholt számára elég bosszantó, ha egy ember „menti” meg, úgymond.
- Honnan tudsz te rólunk?
- Szerinted mégis honnan, okostojás? – húztam el megvetően a szám. Imádom,
amikor valaki ilyen intelligensen tud kérdezni - Nem tűnt fel, hogy ez a fiú
itt vámpír? Csak mert nekem igen. Talán, ha egy vámpírral barátkozok, akkor azt
hiszed, hogy nem tudok semmit rólatok? Ennyire hülyének nézel? – Jó. A hülyeség
dühítő. Engem meg duplán szokott bosszantani, ha valaki ennyire fáj. Mégis, a
szorító égető vágy, hogy Charlotte fejét a falba verjem, folyamatosan átfordult
abba az irányba, hogy a saját fejemet ütköztessem a kőlappal. Ugyanis az az
idegesítő cipőkopogás már pár lépés távolságban volt csupán, amikor észleltem. És
azt is, hogy gebasz van.
- Mi folyik itt? – érdeklődött a visszaérkező Miss Blanche és reflexszerűen rám
és Jeremire nézett, mintha minden bajt, ami csak előfordulhat a földön, hozzánk
kellene kötni. Csak ő hiányzott, mint púp a hátamra. Nem tudott volna még fél percig várni, amíg lenyugszom és visszaslisszolunk a terembe. Muszáj ennek a nőnek mindig a lehető legrosszabb pillanatban érkezni? El sem tudom képzelni, hogy képes valaki így időzíteni, ráadásul folyamatosan! Egyszer még oké, hogy előfordul, de hogy egyetlen nap alatt kétszer? Ehhez érzék kell!
Mindenesetre makacsul haraptam a nyelvem, nehogy kitörjön belőlem a véleményem, méghozzá a lehető legudvariatlanabb formában. Charlotte és Dana is hallgattak, s meglepetten pislogtak a tanárnő irányába. Jeremi viszont nem tűnt kifejezetten megilletődöttnek, s ahogy az arcára néztem elszántság sugárzott róla.
Újra feltámadt az a vágyam, hogy legalább egyszer jól megfojtsam. Tudta hogy jön, és nem szólt, hogy baj nélkül visszaosonhassunk. És szokatlan, hogy titkolózik. Ennyire megbántottam volna?
Mivel azonban Miss Lila csizmás Tanárnő nem kapott értékelhető választ, belibegett az osztályterembe. Elhamarkodott dolog lett volna azt gondolni, hogy ennyivel megúsztuk, bár egy pillanatra megfordult a fejemben. Aztán gyorsan elhessentettem a dolgot. Ő sem most jött le a falvédőről, hogy ezt ennyiben hagyja.
- Hé, Scar. Ezt elszúrtuk - hajolt a fülemhez Jeremi, amikor már épp kezdtem volna magam belelovalni a töprengésbe. Bár ez is jellemző rá. Ilyenkor is csak a pesszimizmus. És mi ez a többes szám?
- Talán hagyni kellett volna kibontakozni? - kérdeztem dühösen, miközben a hátam mögé böktem. Se az nem érdekelt, hogy az illetékes hallja és látja, se semmi, abban a pillanatban. Közel álltam hozzá, hogy szétdurranjak a dühtől. Tudtam, hogyha ezt a beszélgetést folytatjuk, akkor úgyis oda lyukadunk ki, hogy nem kellett volna elvállalnom ezt az egészet, főleg úgy, hogy mind a megbízás, mind a megbízó kiléte homályos. Viszont messze ez fizetett a legjobban, nekem pedig valamiből fizetnem kell a kiadásaimat, bár igaz, hogy Jeremi ilyen apróságokról megfeledkezhet. Nem mintha nem élvezném, amit csinálok. Szívvel lélekkel. Csak valljuk be, hogy nem sokaknak kell vámpírvadász, hiszen manapság ki hiszi el, hogy léteznek? Hát persze, hogy senki.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam - s vetett rám egy szokásos lesújtó pillantást, majd elnézett a fejem felett Charlotte irányába. Nekem viszont megfordulnom is felesleges volt, tisztán éreztem a belőle áradó zavarodottságot és félelmet, melyet az elkövetkező letolás lehetősége helyett a mondataim által kiváltott szégyenérzet okozott. Jó, neki is ciki, hogy majdnem csuklón harapott egy srácot, még akkor is, ha a szemtanúk nagy hányada beavatott.
Végül is tanárnő is megérkezett - bár tény, hogy a kiéletlen dühöm megnyújtotta a várakozás tényleges idejét - és elindultunk az irodája felé. Illetve csak én és Jeremi, mert ő lemaradt, gondolom, hogy kiszedje Charlotte-ból, hogy mi történet odabenn. Én pedig megtorpantam, mert őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogy merre tovább, s Jeremi is lelassított, s közönyösen a falnak dőlt. Ismert, tudta, hogy mi fog következni...
- Valamit tudsz és nem mondod el! - rontottam neki egyből, s megragadtam az inge nyakát, hogy olyan közel húzzam az arcát az enyémhez, amennyire csak lehet. - Követelem, hogy most azonnal áruld el!
- Tudod, hogy engem ez nem ijeszt meg, ugye? - kérdezett vissza, idegesítően nyugodtan. Húzza az agyam, imádja ezt csinálni, de ha akadályoz én isten bizony nem állok jót magamért. Elengedtem a grabancát, és épp készültem ott hagyni, amikor megragadta a csuklómat.
- Bízz bennem, és hidd el, hogy nem fontos. Legalábbis számodra.
- Nem tudhatod, hogy... - kezdtem volna bele.
- Az istenért, Scarlet, higgy nekem! - csattant fel dühösen, és újra visszarántott magához. Most ő ragadta meg az én felsőm nyakát, és emelt fel egy picit a padlóról. - Mikor leszel végre hajlandó elhinni, hogy ez a világ nem ellened esküdött össze? Hogy én sem akarlak bántani téged?
- Majd ha minden és mindenki halott lesz ezen a világon.
Durván fogtam talajt, ahogy elengedte a pólóm nyakát, és dühösen fordított nekem hátat, és elindult valamerre, egyenesen a folyosón, majd egy éles fordulattal eltűnt a szemem elől. S ekkor a ért utól a folyosó végéről a közeledő léptek zaja. Egy nehéz bakancs, és egy csinos tűsarkú...
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Érzések
Épp Iasonnal beszélgettem… mit beszélgettem, vitatkoztam két óra közötti nagyszünetben, a kastély melletti parkban… épp a fal mellett. Itt kevesebb volt a fal, aminek füle lehetett.
- De szerintem igen is fontos! És ha belekeveredik?- néztem rá szúrós szemmel, s szinte már suttogva kiabáltam, mivel szemmel láthatóan semmibe vette a szavaim.
- Nagylány már, megoldja –vonta meg a vállát Iason, de nem állta a tekintetem.
- De csak egy ember – sóhajtottam – mit gondolsz, milyen fényt vetne ránk, ha hagynánk meghalni egy embert úgy, hogy meg is akadályozhattuk volna?
- Ne mondd, hogy ettől félsz, nem veszem be – s ekkor Iason, aki egész eddig a falnak támaszkodott, összefont kezekkel, ellökte magát – Tudom, hogy az zavar, hogy esetleg megöli helyetted. Hogy azért van itt, hogy elintézze helyetted. És azt nem bírnád elviselni, ha levadásznák előled.
Ekkor rám villantotta zöld szemeit, és amit ekkor láttam, attól egy pillanatra megrettentem. Haragos volt a pillantása, és méregzöld a szeme. Hátra kellett lépnem, hogy újra magamhoz térjek. Ám mire egyet pislogtam, eltűnt.
- Megsértődött volna? – morfondíroztam magamban egy rövid ideig.
De aztán… nem érdekelt. Ha ő így, én is így. Azzal elindultam homlokegyenest a másik irányba. És hálát adtam az égnek, hogy egyrészt el tudom titkolni előle és mások elől is a gondolataim, és hogy nem számoltam be arról… arról, ami most is járt a fejemben. Szinte érthetetlen volt számomra, miért nem tudom hirtelen kiverni a fejemből a vörös hajú vámpírsrác képét. Egyszerűen… nem ment, és akkor még nem is meséltem arról, hogy a képek időnként változatosak és színesek voltak. És ekkor, mintha csak a képzeletem teremteni tudna, beleütköztem Jeremibe.
Habár percek teltek el szótlanul, nekem óráknak tűntek. Az imént érzett dühömet rázúdítottam, leplezve a valódi gondolataim, amik a vámpírfiú láttán ki akarták tölteni a fejemet.
-Meg tudná mondani, hogy mégis mit keres itt kinn, ilyenkor, amikor 10 perc múlva órája lesz? – kérdeztem lassan formálva a szavakat, hogy tudja, rossz helyen van (és rossz időben).
- Menjen vissza a terembe, az osztálytársaihoz! A park különben is veszélyes, és tiltott terület maguknak- Miközben ezt mondtam, a válla fölött elnéztem az erdő felé. Az bizony nem a legbiztonságosabb hely egy száz évnél fiatalabb vámpír számára. Majd visszapillantottam rá.
És még csak véletlen sem akartam arra gondolni, hogy szándékosan ment volna oda. Épp azon elmélkedtem, hogy majd megemlítem Iasonnek, amikor eszembe jutott… hogy, mintha nem lennénk most beszélő viszonyban. A dühöm ismét feltámadt.
-Na, mire vár?- tettem fel a kérdést, ám nem a tervezett hangsúllyal. Olyan éle lett, mintha valamiféle kihívásnak szántam volna, és a tekintetem nem arra utalt, hogy éppenséggel harcra. Már belepirultam volna, minden igyekezetem ellenére, és akkor oda a teljes vámpírságom… de megindult végül, és én csak bámultam utána, mint egy buta csitri. Már-már el is mosolyodtam volna, amikor hátrafordult, én meg elindultam a másik irányba. Szükségem volt még a francia tankönyvre.
Lassan döcögtem a tanáriba, és attól rettegtem, hogy ott lesz Iason… nem szeretem, amikor azt akarja tudatni velem a nézésével, hogy „valld be, nekem van igazam”. Nem szeretem, amikor neki van igaza.
Ám hamar odaértem az ajtóhoz, és nem volt mit tenni, be kellett nyitni. Felsóhajtottam, elővettem a magabiztosabb fellépésem, és lenyomtam a kilincset. Sehol senki… senki fontos. Egész megkönnyebbülten vettem magamhoz a könyvemet, és indultam meg a terem felé. Az óra elkezdődött, kivételesen ezúttal kevesebb zavar nélkül – lám, csitul a vihar, amit az új diákok keltettek.
Miközben a táblára próbáltam írni egy igen bonyolult mondatot, kopogtattak. Iason volt az. Ha lehetséges lett volna, biztos elsápadok, de e helyett a becenevemen szólított (mik vannak), majd kihívott. Látszott rajta, hogy valami nincs rendben, és az ismét mozgolódni készülő dühöm helyét aggodalom vette át. Ezért éppen csak motyogtam valamit az osztálynak, hogy „ne öljétek meg egymást” (ja nem, azt csak akartam volna…), majd követtem a folyosóra.
Ahol kézen fogott, és elindultunk az udvar felé… de nem szólt semmit. Megelégeltem a hallgatását, még mielőtt kiértünk volna, és megtorpantam.
- Mondd, mit szeretnél? Nekem órán kéne lennem…
Valamit motyogott, talán azt, hogy „bocsánat”, és átölelt. Hagytam magam, majd a kellemes illatú nyakához fúrtam az arcom… egészen úgy festhettünk, mint egy szerelmes pár, pedig nem is. Már épp egész más gondolataim támadtak volna, hiszen a vámpíroknak is folyik vér az ereikben. Desszertnek nem is rossz vér… erre a gondolatra lassan eltoltam magamtól. Majd visszagyalogoltunk az osztályteremhez, ahonnan már furcsa zajok hallatszottak… az ajtónál elváltunk, ki-ki ment a maga útjára.
A terem előtti folyosószakaszon azonban furcsa látvány fogadott. Nem értettem, Charlotte miért van a falnak szorítva Jeremi által (legalább visszatalált), és miért állnak úgy Scarlettel, mintha épp vitatkoztak volna… hirtelen átsuhant az agyamon a gondolat, hogy Scarletnek hátha Charlotte, a nem ártatlan bárány, de azért halált mégsem érdemlő Charlotte a célpontja… de megnyugtattam magam: az vörösebben festene.
- Mi folyik itt? – tettem fel az egyetlen épeszű kérdést, ami eszembe jutott. És közben persze Jeremire meg Scarletre néztem igazán kutató tekintettel. Nem igazán akaródzott egyiküknek sem válaszolni, ezért beléptem a terembe.
-Foglaljatok helyet! – mondtam nekik - Hamarosan küldök magam helyett valakit, aki helyettesíteni fog, hosszabb elintéznivalóm akadt.
Az osztály csalódott morajlással foglalt helyet, miközben én ismét kiléptem a folyosóra, és megindultam a jómadarakkal. Azonban alig tettünk két lépést, megálljt parancsoltam.
Mivel válasz nem sok született, ezért lassan lenyugtattam magam, majd az osztályhoz szóltam:
-Scarlet, Charlotte, Jeremi, kérlek jöjjetek velem az irodámba.
-Jeremi, Scarlet, menjetek tovább.
Azok összenéztek, de végül vonakodva engedelmeskedtek.
-Charlotte, mi történt?- intéztem hozzá a kérdést, elég messze mindentől, hogy bárki kihallgathassa. Igyekeztem barátságos hangnemet megütni.
-Semmi komoly… csak Will…- válaszolt ő, de nem találta a szavakat, talán szándékosan. Ám én már tudtam mit akar mondani. Nem voltam vak.
- Ne is folytasd. Uralkodj magadon jobban, mert bajod eshet. De a legjobb lenne, ha ennél valamit…– majd rámosolyogtam, és elindultam a másik kettő után.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Kísértés
Azt már előre tudtam, hogy ez az óra más lesz, mint a többi. Tudtam, hogy nem fogok unatkozni, és azt is, hogy később egyetlen szót sem tudok majd felidézni a tanár szavából. Én megpróbáltam. Tényleg igyekeztem úgy tenni, mintha nem érdekelne, vagy legalább a könyvet olvasni, egyszerűen képtelen voltam levenni a szemem Willről. A torkom égett, és ha nem fegyelmeztem volna magam, biztos megfosztom Willt elég sok értékes vértől. Pedig milyen szép is volt, kár lett volna egy ilyen gyönyörű arcot a rendes színétől megfosztani. Valószínűleg ő sem díjazta volna. Csak az mentette meg, hogy magamban folyamatosan ismételtem, hogy „nem fogom megtámadni”, és hellyel-közzel Dana is rám szólt a fejemben.
Próbáltam a mellettem ülő fiú fejében kutakodni, hogy megtudjam, hogy mért jött ide, mit csinál itt, mi a célja, vagy egyáltalán némi információt akartam megtudni róla, de érzékszerveimet annyira elborította a lénye, hogy semmire nem tudtam koncentrálni. Azt is éreztem, hogy nem kell sok ahhoz, hogy Mademoiselle Blanche hangos szóval is fegyelmezzem, ami irtó ciki lett volna számomra, tekintve, hogy imádatom (és talán jövőbeli ebédem) tárgya éppen mellettem ült. Minden erőmmel azon voltam, hogy a könyvet nézzem, amikor Mmle Blanche a hátsó sorban ülő új diákokra nézett. Egyszerre fordultam hátra a többiekkel. Már rögtön az első napon... tudtam, hogy van bennük valami furcsa. Bár azon nem csodálkozom, hogy Scarlet teljesen bele van esve Jeremibe. Az a vámpírfiú nem nézett ki rosszul. Persze azért messze nem ért fel Will-lel.
Épphogy kicsöngettek, és terveztem jobban megismerni a friss húst, amikor egy hatalmas csattanás érkezett hátulról. Hogy ez a lány mennyire béna. El kéne tiltani a többiektől, már közveszélyes. Arról nem is beszélve, hogy érzem, hogy valami nem normális vele. Nagyon furcsa. Amíg kuncogásomat alig leplezve bámultam ügyetlenségét megjelent mellette Will és Andrew. Talán Willnek tetszik ez a rakás szerencsétlenség? Nagyon remélem hogy nem. Benne nincs semmi különleges, csak egy ember. Én viszont vámpír vagyok, tőlem sokkal többet megkaphat. Persze azt sem tudom róla, hogy egyáltalán tud-e rólunk, vámpírokról. Összenéztünk Danával, és együtt indultunk, hogy kifaggassuk az új jövevényt mindenről, ami érdekel bennünket. Megnéztem volna egy kicsit jobban a barátját, de mire odaértünk, ő már felszívódott. Hát akkor majd a következő szünetben.
Legjobb barátnőmmel megkérdeztünk tőle mindent, ami csak eszünkbe jutott. Mikor a lábméretéről esett szó, természetesen megnéztem magamnak a bizonyos testrészt élőben is. Ekkor vettem észre, hogy rajta is bakancs van, talán egyforma a stílusunk. Rákérdeztem, de egy lesújtó pillantásnál többet nem igazán kaptam. Hát ez a csaj tuti nem normális, az egyszer biztos. Nem is tudom, hogy az a Jeremi mit eszik rajta.
Miután becsöngettek, és mindenki elfoglalta a helyét (Will mellettem), addigra az új vámpír is visszajött. A tanárnő még nem volt bent. Feltétlenül meg akartam beszélni ezt Danával, úgyhogy hátra fordultam, és halkan szóltam oda neki. Nem akartam, hogy az a bolond lány, vagy Jeremi meghallja.
- Szerintem ez a lány nem teljesen komplett – közöltem a véleményem, és barátnőm egyetértően bólintott.
- Van benne valami fura – mondta Dana, és épp kifejtettem volna egyetértésem a dologgal kapcsolatban, amikor Mmle Blanche megjelent a teremben, és újra síri csend lett (ez nem volt meglepő ennyi halottal).
Előrefordultam, és Will jelenléte ismét teljes erővel megcsapott. Minden érzékszervemre hatott, és úgy éreztem, mintha most sokkal erősebb lenne, mint az előbb. Mintha direkt kínozna. Nyeltem egyet, de ahelyett, hogy segített volna, inkább rontott a helyzetemen. Minden ablak csukva volt, de én mégis úgy éreztem, mintha lágy szellő fújt volna még jobban felém terelve Will illatát, a bőrének melegét. Érezni akartam, meg akartam kóstolni, bele akartam harapni, hogy szomjamat oltsam. Fenébe, hétvégén rendesen kellett volna ennem. Éhes voltam, de hát miért ne használhattam volna ki a helyzetet, ha itt volt kéznél?
A kopogás mentett meg attól, hogy szégyenszemre itt mindenki előtt táplálkozzak egy élő emberből, aki valószínűleg még azt sem tudja, hogy léteznek vámpírok.
- Ange, egy pillanatra, szeretnék veled beszélni – szólt Miss Blanche-nak egy vámpírférfi, aki erre az osztály felé fordult.
- Mindjárt jövök, maradjatok csendben, és ne csináljatok semmi butaságot! - szólt, majd először a hátsó padban ülő furcsa párosra, aztán rám nézett.
Fejemet a másik irányba fordítottam, nem akartam beleesni a kísértésbe, de Will megköszörülte a torkát, és egyértelmű volt, hogy akar valamit mondani. Hülye lettem volna egy ilyen lehetőséget kihagyni. Felöltöttem a legcsábosabb mosolyom, és a fiú felé fordultam. Nagy hiba volt, újra megcsapott a mennyei illata, és az arcom mosolyból inkább bamba kifejezésbe váltott. Az ember megilletődhetett, mert torkán akadt a szó. Az agyam távoli zugában még hallottam a suttogásokat, ahogy az osztálytársaim beszéltek egymással, és hallottam, ahogy Dana kiabál a fejemben, de ezeket már nem tudtam értelmezni. Már túl késő volt, csak arra tudtam gondolni, hogy az ebéd itt van előttem, nekem csak meg kell kóstolnom. Ahogy megfogtam a kezét, arca a zavartból egyből a „mi a fenét akar ez a hülye” kifejezésbe váltott. Kezét arcomhoz vontam, és mélyet szippantottam a csuklójából áradó illatból. A tökéletes ebéd, gondoltam magamban. Egy csókot adtam arra a helyre, ahol szándékomban állt pár másodperccel később megharapni, de mielőtt tervem teljesülhetett volna, csak azt vettem észre, hogy valaki erősen megszorít és kivonszol a termen kívülre.
Amint az ajtó becsukódott, és friss levegővel telt meg a tüdőm, agyam is kitisztult. Két személy állt velem szemben, és a harmadik épp most csukta be maga mögött az ajtót. Erős karok nyomtak a falhoz, nem tudtam szabadulni.
- Te teljesen meg vagy húzatva? - kiabált velem fojtott hangon az új lány, Scarlet. Nyilván nem akarta felhívni magára a figyelmet, de látszott rajta, hogy mindjárt szétrobban a dühtől. Nem értettem, hogy miért vagyok a folyosón, hogy miért kelt ki magából a bolond lány, és hogy Jeremi miért nyom a falnak. Még Dana arckifejezését sem értettem, mintha düh keveredett volna a sértettséggel. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történt velem.
- Mi... történt...? Miért vagyunk kint a folyosón, és mi a fenét akartok tőlem? - soroltam az először eszembe jutó kérdéseket.
- Mégis mit, te idióta?! Majdnem megvolt a mai ebéded, te marha! Majdnem felfedted magad, és az egész gyilkos fajod egy mit sem sejtő ember előtt! Mondd, normális vagy?! - folytatta a velem szemben álló lány.
- Jól van, most már tiszta, nyugodtam elengedhetnéd... - szólt barátnőm Jeremi felé, de szavait inkább Scarlet felé intézte. A vörös hajú fiú előbb az emberlányra nézett, majd elengedett.
- Honnan tudsz te rólunk? - szegeztem neki az egyetlen kérdést, ami jelenleg a fejemben dübörgött.
- Szerinted mégis honnan, te okostojás? Nem tűnt fel, hogy ez a fiú itt vámpír? Csak mert nekem igen. Talán, ha egy vámpírral barátkozok, akkor azt hiszed, hogy nem tudok semmit rólatok? Ennyire hülyének nézel? - A lány már nem bírta visszafogni magát, hangja az egész folyosón visszhangzott.
- Mi folyik itt? - kérdezte a visszatérő Miss Blanche Scarletre nézve.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Merengés és pillanatok
~Dana Wine~
Elmerengve bámultam magam elé, igazából észre se vettem, hogy pont Will tarkója az, ami a látószögembe esik. Bár tény, hogy részben ő is ott mászkált a fejemben. Azon gondolkodtam, mennyiben változtatná meg az „életünket”, ha Charlotte-tal összejönnének… Talán nem lenne sok minden másként akkor se. De azért mégiscsak egy emberfiú... Na és mitől féltem? Nem szoktam csak úgy nekirontani embereknek. A vérszívásra sosem tekintettem úgy, mint kellemetlen szükségszerűségre, ahogyan az ember a menzakajára szokott. Sokkal inkább tartottam olyasminek, mint az emberek egy ritka lakomát. Hát igen… be kell valljam, Will igazi ínyencfalatnak tűnt.
Nem ittam akárki véréből. És ez tette igazán érdekessé. Nem szerettem megölni az embereket. De imádtam játszani velük. Nem mondanám, hogy kínoztam őket. Általában ők is szívesen vettek részt a játékban. Ha egy vámpír megharap, nem fáj annyira, mint hinnénk. Persze vámpírrá válni, vagy éppen meghalni már más tészta. De a harapás önmagában inkább egy furcsa, semmihez sem hasonlítható érzés.
Éreztem Andrew tekintetét magamon, tudtam miért, tudtam, hogy ő is belelát a fejembe valamilyen szinten, de szerencsére nem túlzottan még. Ránéztem, majd könnyeden elmosolyodtam, és ráhajtottam a fejem a vállára.
A pár másodperces idillt az törte meg, hogy egyszerre csak Blanche hirtelen rászólt Scarletre és Jeremire. Erre mind egyszerre fordultunk hátra. Úgy nézett ki, mintha Scarlet épp megpróbálta volna megcsókolni a vámpírfiút. Jeremi is ezt mondta Blanche-nak, aki közben hátrasétált a padjukhoz. Nem értem ezt a kettőt. Nem úgy viselkednek, mint bárki más az engem körülvevők közül. Van bennük valami érthetetlen és… nos, talán a legtöbbek számára vonzó.
A közjáték hátralevő részére nem figyeltem, mert ezeken filóztam, meg azon, hogy vajon Jeremi miért rugdossa Scarletet ilyen gyakran. Egész aranyosak. Bár ne lennének ilyen félelmetesek.
Az óra hátralevő részében is hátrasandítottam néha a vállam fölött. Aztán előrefordultam, és bámultam magam elé, Blanche magyarázott valamit, fogalmam sincs, mit, és megint az agyamba fúrta magát a gondolat, hogy hátra kellene nézni. Muszáj volt újra és újra rájuk pillantanom. Ezt egészen addig játszottam, míg Andrew kedves, de határozott pillantással rám nem nézett, és nem tudatta velem, mennyire gyerekesnek is tart ilyenkor.
Ezután igyekeztem nyugton maradni. Az óra nagyon lassan ért csak véget, és rögtön kicsengetéskor mégegy jelenetet megcsodálhattunk, aminek Scarlet volt a központi szereplője. Sikerült a pad alá zuhannia, amivel persze az összes teremben levő figyelmét magára vonta. Valahogy úgy tűnik nekem, nem élvezi a rivaldafényt. Csak tudnám, hogy akkor hogyan csinálja ezt, hogy mindig rá figyelünk… Most is persze egyből mindenki odarohant. A barátja, Jeremi addigra kámforrá vált, úgyhogy persze Will és Andrew segítették fel. Ilyenkor le tudnám fejezni Andrew-t… nagyon utálom, mikor lányokkal jópofizik.
A kapcsolatunk elég érdekes volt, elég gyakran veszekedtünk, legtöbbször azon, hogy valamelyikünk egy másik emberrel/vámpírral kezdett flörtölni. Andrew mindig azt mondta, hogy ne csodálkozzak, nehéz engem elviselni, és hogy olyan vagyok, mint egy szőke boszorkány. Itt jegyezném meg, amit neki is mondani szoktam, nyolcadrészt boszorkány vagyok, úgyhogy nincs mit csodálkozni. De alapvetően kedveltük egymást, és mindig mindent megbocsátottunk. Csak Lotte-nak mentünk az agyára a folytonos vitáinkkal, de már ő is kezdett megszokni minket. Most is levette a tekintetét Willről, és sóhajtott egyet, mikor látta, hogy Andrew-hoz készülök először. De végülis nem vesztünk össze ezúttal, An bocsánatkérően vigyorgott, és ilyenkor túl helyes volt ahhoz, hogy nekiálljak veszekedni vele.
Mellesleg a Scarlet nevű jelenség abban a percben érdekesebbnek tűnt nála, így hát Charral a nyomomban odaléptem a lányhoz, aki, most már talpon volt, majd teljes derűt erőltettem az arcomra, és bemutatkoztam neki. Úgy vettem észre, nem túlzottan kedvel engem, de igazából nem is vártam mást. Pont olyan ellenszenves, mint látszik. Mindezek ellenére még mindig ő volt pillanatnyilag a legérdekesebb dolog a közelben, úgyhogy az elkövetkező szünetet azzal töltöttem, hogy igyekeztem minél kevesebb idő alatt minél többet megtudni róla, úgy, hogy mindenféle kérdést tettem fel neki, ami éppen eszembe jutott, nagyjából válaszolt is rájuk, de látszott, hogy félig se figyel rám igazából. A közönye kicsit zavart, nem szeretem, ha semmibe vesznek, de végülis ő csak Scarlet. Valószínűleg az eltűnt pasiját kezdte már hiányolni, akit nem láttunk a csengetés óta, és úgy látszott, a lány se tudja, hol lehet. Valószínűleg eltévedt a kastélyban…
Egy idő után sikerült megunnom a kérdezősködést is, nem derült ki semmi különösen izgalmas dolog, úgyhogy visszatértem Andrew-hoz, de előbb megkerestem a tekintetemmel Charlotte-ot, akinek úgy tűnt, a nyála is elkezd folyni pár másodpercen belül, ezért gyorsan rászóltam gondolatban, mire felocsúdott, de imádata tárgya, Will látszólag semmit sem észlelt az egészből. Közben Andrew elég messzire eltűnt, látszólag arra számított, hogy megint „szőke boszorka”-ként fogok viselkedni, de utánamentem, és megnyugtattam, hogy aggodalma alaptalan. Megbeszéltük, hogy ma éjjel még kimegyünk sétálni a városba.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Megszégyenülve
~Scarlet Midnight~
Ha utólag megkérdeznék, hogy mi volt, ami először ellenszenvet keltett bennem a vámpírok iránt, nem tudnék rá értelmes választ adni, ha tüzes vassal szurkálódnának, akkor sem. Talán a családi nevelés, talán a saját rossz tapasztalatok, teljesen mindegy. A végeredmény szempontjából legalábbis mindenképp. Azt viszont tudom, hogy mára már a munkamániás vagyok, és az, hogy ezen egy vámpírokkal telt teremben gondolkodom, az felettébb elárul rólam egyet s mást. Mondjuk a perverz hajlamaimat - melyek általában havonta egyszer a halál szélére sodornak - mindenképp. Vegyük például a könyörületet és a gondviselést. Ha nem lennék rá hajlamos, akkor nem lennék havonta egyszer halálos veszélyben, amíg más nőnemű lény simán és nyugodtan agonizál, miközben filmet néz és vizes palackot tart a hasán. Én meg szinte minden percben tőrrel hadonászok, mert VALAKI folyton ingyenkonyhának néz. Bár... ha azt vesszük, ha nem lenne, már szinte hiányozna is. Elvégre minden rosszban van valami jó alapon, ha nem hallgatok a szívemre, akkor nem lenne kivel beszélgetnem, bámulnom a holdfényt, éjszakánként portyázni, vagy csak hagyni hogy pusztán szeretetből lekeverjen nekem egy kellemes kis tarkón vágást. Bevallom, hiányozna.
Hát ilyen gondolatok kerengtek a fejemben, ahelyett hogy a tanárnőre és a többiekre figyeltem volna, egy vámpírokkal telt teremben. Micsoda botorság a részemről. Meg is kaptam érte a kellő büntetést, és felolvastam a tananyag vonatkozó részeit a könyvből. Amúgy kellemes helyet szereztem itt a hátsó padban, hiszen rálátásom nyílt szinte mindenre, és ez az egyik legbosszantóbb mániám, legalább is Jeremi kifejezetten utálja. Persze, ő könnyen beszél, hiszen maximum én akarhatnám kinyírni, ráadásul még én sem tudnám, hiszen az én gondolataimat még könnyebben látja, mint másokét. És másokéban is úgy olvas, mint a könyvben. Mégis folyton bizonygatja, hogy ő aztán sohasem kukkant bele senki fejébe, mert az udvariatlan, csak azt tudnám minek. Pontosan jól tudja, hogy tudom, hogy ez csak az esetek ötven százalékában igaz. Különben honnan a fenéből tudná mindig, hogy mikor van az utolsó pillanat, amikor még ki tud vakarni a trutyiból, amibe rángattam magam. Vagy hogy mikor melyik irányból próbálom megütni/ megrúgni/ megharapni. Azt pedig le kell szögeznem, hogy nem a kiismerhetőségemről vagyok híres. Mondjuk tény, hogy valamilyen szinten én is rendelkezem ilyen stílusú képességgel, bár azért nagy különbség, hogy én csak az érzelmek hullámzását tudom követni, vagyis maximum arra jövök rá, hogy ki, mikor és mekkorát hazudik nekem. Viszont ha most elkezdenék fantáziálni, mondjuk arról hogy mi történik, ha mondjuk élve boncolnék itt valakit akkor...
- Áu. Ezt meg miért kaptam? - szisszentem fel tettetett értetlenséggel és fordultam az illetékes felé, aki ál-ártatlan arckifejezéssel pillantott rám. Elhúztam a számat, hogy jelezzem, a figyelmeztetésnek valami más formájára legyen szíves áttérni. - A maradék eszemet is kivered belőlem.
- Már nincs mit - vigyorgott rám, miközben oldalpillantásokat vetett a tanárnőre. Volt valami furcsa a nézésében, amit nem tudtam mire vélni, ezért én is alaposan szemrevételeztem a tanerőt. Az én szemszögemből teljesen normálisnak tűnt, szemei sötétkéken villantak meg ahogy minden figyelmét a felírt adatokra fordította a táblán.
- Miért bámulod? - súgtam Jereminek, aki viszont nem volt hajlandó válaszolni. Mi az, hogy nem válaszol? Valamit lát, amit én nem és nem mondja meg. Fura, pedig máskor mindig az orrom alá dörgöli.
Először elhatároztam, hogy nem érdekel, ám akármennyire igyekeztem, nem tudtam túltenni magam a dolgon. Elvégre Jeremi nem szokott csak úgy megbámulni sem embereket, sem vámpírokat, hiszen kifejezett udvariatlanságnak szokta találni (és általában jól értésemre is adja, ha én feledkezek bele a stírölésbe, mondjuk egy kellemes, kis, gondolatébresztő bokán rúgással). Végül nem tudtam legyőzni a kíváncsiságomat, bár az nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ahhoz, hogy lássam amit ő, ott kéne ülnöm, ahol ő. Óvatosan kezdtem közelíteni, centiről centire. Először csak a széken csúsztam odább, majd végül székestül indultam. Persze szokása szerint az utolsó pillanatban fordult felém és hajolt közel hozzám annyira, hogy az orrunk szinte súrolta egymást, mindezt pedig azért, hogy egy jól irányzott randa pillantással a helyemre parancsoljon, amikor...
- Miss Midnight, Mr James. Maguk meg mit művelnek ott hátul? Netalántán zavarjuk önöket valamilyen élettevékenységben? - csattant fel a tanárnő, és a szavaira mindenki szinte egyszerre fordult hátra. Mintha hónapokon át előre ezt a mozdulatsort gyakorolták volna, külön a mi tiszteletünkre.
Egy pillanatra eltöprengtem, mit is mondhatnék, de nem szólaltam meg. Talán túl hosszasan vaciláltam az "Igen, jó lenne, ha kimenne tanárnő, hogy mindenkit egyesével legyilkolhassak" és a tiszteletteljesebb "Dehogy tanárnő, imádom közönség előtt csinálni" változatok között, de egy újabb Jeremi-féle hamisíthatatlan "Meg ne szólalj, Scarlet!" meggyőzött arról, hogy jobb ha ráhagyom a konfliktusrendezést.
Mindenesetre elfordítottam a fejem és igyekeztem kissé zavart arcot vágni, mint aki rettentően elszégyellte magát, amiért rajtakapták a semmin. Közben ártatlan, nagyra tágított szemekkel pislogtam az előttem álló szigorú arckifejezésű Angelique-re. Basszus hogy lehet valakinek ilyen nevet adni. Már rég felkötöttem volna magam, ha így neveztek volna el imádott szüleim. Ekkor ért a villámcsapásszerű felismerés, mit találhatott Jeremi olyan érdekesnek ezen a nőn, amit én nem láttam meg. Lila volt a szeme. Amit én oldalról kéknek láttam, arról Ő megállapította, hogy lila. Gratulálok, Scarlet. Ha egy ilyen egyszerű tény felett elsiklasz, méltán kiérdemled, hogy egy vámpír pesztráljon.
- Tudja, tanárnő - törte meg a csendet Jeremi és úgy mosolygott, ahogy a helyzet ezt megkívánta, ártatlanul, tekintve hogy az is volt. - Az egész az én hibám. Scarlet olyan nehezen bír ellenállni nekem. Nézze el, kérem. Egyszerűen nem tudja türtőztetni magát.
- Ez nem igaz! - fordult ki belőlem a felháborodásom, és ahogy a lányok összenéztek és kuncogni kezdtek, már tudtam, hogy elhitték amit kedves vörös barátom mondott, és vagy észre se vették, vagy egyszerűen nem érdekelte őket, hogy baromi randán nézek rájuk ezért. Nekem meg háborogva forrt az agyvizem. Jeremi és a vonzerő. He-he-he, kacagnom kell. Ég és föld. Legalább. De inkább pokol és menny...
Na jó, azt azért hajlandó vagyok elismerni, hogy aranyos. Azt is, hogy az utcán tízből nyolc lány általában utánafordul, na nem mintha számolnám. De hogy én ne bírjak neki ellenállni, az nonszensz. Aljas hazugság! És mégis, elképesztő, hogy azzal, hogy a dühtől vöröslő fejjel bizonygatom az ellenkezőjét, csak adom alá a lovat, mert körülbelül senki sem hisz nekem. Basszus. Mikor lett Jeremi ilyen intelligens?
Viszont ezután majdnem eldobtam az agyamat, hiszen a mélyen thiszthelt thanerő a lila csizmáiban, úgy kezdett el vigyorogni, mint aki tökre tisztában van mindennel, ami történt, vagy ami köztünk van. Ez az a szitu, amikor én tipikusan egy sima "semmi köze hozzá"-val próbálom menteni a menthetetlent. Amivel mit érek el? Na? Pontosan azt. A nagy büdös semmit.
- Akkor mégis miért hagyta, hogy a kisasszony maga mellett foglaljon helyet? - szörnyen logikás, tanárnő. Erre én is kíváncsi lennék, ráadásul. Mert az igazság sajnos az, hogy bár vonzerővel nem rendelkezik, valami rejtélyes módon mindig képes megakadályozni, hogy elhamarkodottan cselekedjek, ezzel küszöbölve ki fatális hülyeségeim legnagyobb százalékát.
- Be kell valljam, Miss Blanche, Scarlet rajongása hízeleg nekem.
Pontosítok. Hízelegne. Ha létezne. Szeretem, amikor ilyen aprócska, pirinyó, induri-pinduri részleteket hagy figyelmen kívül. Kicsi, de fontos részleteket. Bár, végül is, az is mindegy, hogy megcsókolni, vagy megtépni szeretném-e. Nekem legalábbis. Tekintve hogy az első lehetőség ki van zárva. És az, hogy ő mit gondol, az meg engem hagy tökre hidegen.
Mindamellett Jeremitől ez a fajta magabiztosság számomra teljesen újszerű volt, méghozzá annyira, hogy hirtelen feleslegesnek éreztem a megszokott konstans lábtaposást azzal az állandó "Scarlet, tartsd a szád!" melléktartalommal, ami egy ilyen helyzetben általánosan szükséges létünk további megőrzésének eléréséhez. Bár az igazat megvallva, most levegőt is alig kaptam, nemhogy megszólaljak.
Ám a helyzet megoldódása nagy meglepetésemre szolgált, amikor a kedves Miss egy elnéző, sőt kacér mosolyt villantott a megverendő, kedves társam örök, önszerződött gardedámom irányába, majd meglehetősen komoly arckifejezéssel rám pillantott.
- Többet ne forduljon elő - utasított és összehúzta lila szemeit. Gondoltam, hogy visszaszólok valami csípőset, de egy újabb kedves bokán rúgás figyelmeztetett, hogy hanyagoljam a balhét.
- Rendben tanárnő - motyogtam magas, torz hangon, a bokámban lüktető fájdalomtól és még egy ál-ártatlan pislogást is csatoltam hozzá. - Órán nem fordul elő - morogtam magamban, majd előtúrtam egy kis, sárga cetlit és rosszkedvűen ráfirkáltam az üzenetemet:
"Egy héttel csúszik a vacsorád
Aláírás: A Vérellátó szolgálat"
Ezek után úgy éreztem magam, mint aki egy csernobili, háromfejű, kacsalábú, kígyónyelvű görögdinnyénél is érdekesebb. A többiek nagyjából fél percenként fordultak hátra, arra várva, hogy mikor kísérlem meg a padtársam letámadását, aki a vérellátós üzenet óta még egy szemmel verés erejéig sem volt hajlandó felém fordulni. Én pedig csöndesen kezdtem latolgatni a lehetőségeket, hogyan tudnék csengetéskor minél hamarabb és észrevétlenebb módon lelépni innen, lehetőleg másodpercekkel a csengőszó után.
Mondanom sem kell, hogy nem jött össze, ugye? Gondoltam... Imádott házi kedvencem ugyanis ez ügyben is intézkedett. Kevéssel a kicsengő előtt lesöpörte a tolltartóját, és még az asztal alatt gyűjtögető életmódot folytatott, addig fogta magát, és a bakancsom fűzőjét hozzákötözte a padhoz, majd mintha mi sem történt volna, várta a végeredményt.
Az első csengőszóra ugrottam, és a következő lépésem egy tíz pontos taknyolás bezsebelését hordozta magában, amit tényleg mintaszerűen mutattam be. Akkora nyekkenés volt, hogy a közeli földrengésmérő központban tuti bejelzett a kütyü egy ötöst. Amíg a segítőkész diákság körém sereglett, kis merénylőm fogta magát, és észrevétlenül meglépett.
- Nem esett bajod? - érdeklődött valaki férfihangon a fejem felett.
- Ezt inkább kérdezd a padlótól - feleltem harapósan, és megállapítottam, hogy nem vérzek, ami jó. Vámpírokkal teli teremben vérezni egyáltalán nem olyan dolog, amihez kedvem van. Inkább elkerülöm, ha lehet. Az egy dolog, hogy Jeremi kedvéért eljátszom az önkéntes véradót, de másnak nem szívesen adok belőle. Nekem is kell.
A következő pillanatban az öblös nevetésen kívül ketten megragadtak és talpra állítottak, lehetőleg a padhoz közelebb egy kicsit. Megköszönés helyett először azonban, nekiálltam leporolni magamat, majd utána felpillantottam, hogy na mégis kik vakartak fel a padlóról. Az egyik oldalamon Will állt, a másikon meg egy ismeretlen srác, aki eléggé szép fiú volt ahhoz, hogy kiérdemelje a HMCS (Helyi Menő Csávó) jelzőt.
- Kösz - vetettem oda mindkettejüknek, amikor az ismeretlen odalépett hozzám, és egy nem várt kedves mosoly kíséretében bemutatkozott.
- A nevem Andrew - és már tett is egy lépést, hogy a szokásos puszi-puszival üdvözöljön, amikor elszánt lépést tettem arra, hogy ezt elkerüljem, és kinyújtottam a kezem.
- Örvendek - még egy kedves mosolyt erőltettem magamra, és vártam, hogy megszorítsa a mancsomat. Amint ez megtörtént hozzátettem elvéknyított hangon - Scarlet vagyok.
Ezt a momentumot választotta az első sorokban ülő két lány is, s odasiettek hozzánk. Hozzáteszem, egyikük sem volt szimpatikus. Mármint, a szőke azért nem, mert látszott rajta, hogy belepusztulna, ha a vámpírok nem látnák a tükörképüket, a másik meg azért, mert láthatóan jóban volt vele, és ennek ellenére szörnyen gótnak tűnt. Hogy úgy fejezzem ki magam, kifejezetten a közvélemény által elfogadott gót jegyeit húzta magára. Bakancs, szoknya, fűző, de valahogy a kisugárzásához nem passzolt. Magyarul, divat. Bár azért reménykedtem benne, hogy rosszul ítéltem meg a helyzetet.
- Szia! Dana Wine - csicseregte a szőke, amint a közelembe került és egy cuki mosolyt villantott rám, és már hajolt a szokásos puszi-puszira. Már csak azért is kinyújtottam a kezem.
- Én pedig Charlotte Bird - tette hozzá úgy mellékesen, s csak egy futó pillantásra méltatott. Ellenben szemérmetlenül rábámult a "friss husira", méghozzá olyan arccal, hogy simán leolvastam az arcáról, hogy ebben az esetben ő a "cukorfalat" szókapcsolatot szó szerint értelmezi.
Dana viszont egyenesen felém fordult, Andrew-hoz hasonlóan, s jókedvű (maradjunk az annak látszónál) hangon faggatni kezdett mindenféle értelmes és félértelmes dologról. Családfa, tajszám, vércsoport, lábméret, kedvencek, mindezt teljesen szabad asszociációláncban. Nekem meg egyre csak az járt a fejemben, hogy vajon hova tűnt Jeremi ilyen sokáig. Nem szokása egy teremnyi vámpírral összezárva hagyni, hiszen ismer. De akkor mégis, hol van?
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Egy nap, amikor történik is valami
~Angelique Blanche~
Szomorúan néztem az eltűnő őszi napsugarakat az ablakból, a súlyos sötétítő függönyök mellől. Olyan rég éreztem a bőrömön a melegségüket, habár, egyáltalán nem tudtam, hogy érzi ezt egy hétköznapi ember. Félig voltam csak ember, félig pedig –hátborzongató, de… vámpír. Sokszor úgy érzem, hogy sokkal nagyobb felem. Nehéz volt így felnőni, főleg, hogy a szüleimet sosem ismertem. És úgy meg legfőképp, hogy 20 éves korom óta semennyit sem öregedtek a vonásaim… a testem. Egyetlen „ember” állt csak mellettem mindig, Iason, aki most is itt szuszog… de ő sem érthet meg, ő sem olyan, mint én.
Ez minden alkonyatkor eszembe jut, de mint mindig, most is csak sóhajtottam egyet… majd elfoglalom a fürdőszobát.
Bizonyára sok időt eltölthettem ott benn, ugyan nekem csak másodperceknek tűnt, de a csillagok már ragyogtak az égen, a függönyök beengedték a fényüket és Iason is már az ágyon ült… jellemző, ő tökéletesen néz ki, mint mindig, pedig csak most ébredt. Csak szándékosan elrontja az ábrázatát egy szemüveggel, hogy okosabbnak tűnjön. Minden bizonnyal. Erre a gondolatra elmosolyodtam, majd az amúgy is kesze-kusza haját összeborzoltam.
-Jó reggelt! - vigyorogtam rá.
Erre felpattant, elindult a fürdő felé… majd még egy pillanat erejéig rám nézett, és elmosolyodott ő is. Míg odabenn volt, megvacsoráztam. Mert bizony, ennek a felemás létnek meg van azon előnye, hogy ezt is azt is ehetek, amit egy ember, és amit egy vámpír. Csak, sajnos, egyiket mindenképp muszáj. Így kelletlenül elővettem a kis piros folyadékot is… ekkor már Iason is mögöttem állt, teljesen felöltözve. Hanyagul nekidőlt a konyhapultnak, zöld szemeiben várakozás csillant.
-Jólvan, jólvan… elkészülök - adtam meg magam a néma követelőzésnek, és én is felöltöztem. Egyszerű, fekete darabokat választottam, valahogy sosem dobott fel a gondolat, hogy mehetek „tanítani”. Mert tanár voltam a helyi…nos, kastélyban, és vámpírkölyköket tanítottam. És Iason volt a tanársegédem. Ez önmagában is érdekes volt, mert… mert általában ő mondta meg, mit csináljak, vagy legalábbis, próbálta. Csakhogy azok, akik ide küldtek minket, engem neveztek meg főnöknek. Mosolyra húzódtak az ajkaim erre a gondolatra, miközben a szemem színével tökéletesen megegyező lila csizmámat felhúztam.
Amint kiértem újra a konyhába, ahol Iason épp csak letette a bögréjét (bögréből inni, milyen hülye szokások!), el is indultunk. Iason felvette a szerepét, és már az utcán úgy mentünk végig, mintha én lennék az idősebb, az öregebb, a tapasztaltabb, egy szóval, a főnöke. A nap a szokásosnál egy fokkal érdekesebben indult, három új diák is érkezett. Persze, abból a szempontból, amiért valójában itt vagyunk, ez egy szemernyi előrelépést sem jelent. Elvégre, mit segítene ez a célom elérése érdekében? Egy látomás, az segítene. Csak annak több korlátja is van. Például, érintés kell hozzá. Meg, szerencse is, hogy épp működjön. De mégsem taperolhatok folyton mindenkit… dühösen sóhajtottam, Iason rám is emelte a tekintetét a néma kérdéssel, hogy „na most meg mi van?” De csak megráztam a fejem…”nem fontos”.
Milyen meglepő fordulat… ideértünk. Lassan fel is értünk az osztályterembe, ahova Iason csak ritka alkalmakkor tette be a lábát, például, új diák érkezésekor. Will, Scarlet, meg Jeremi. Futólag végigpillantottam rajtuk, különös társaság.
-Miss Blanche vagyok, ő pedig a tanársegédem, Mr. Dirac, aki szívesen a szolgálatukra áll, ha a tananyaggal problémáik lennének. Kérem, foglaljanak helyet.
Amint az óra elkezdődött, tüzetesen megnéztem őket magamnak. Iason már sehol nem volt, a tanáriban tölti a szabadideje nagy részét, hogy olyanokat tudjon meg, amiket én itt nem tudok. Persze, olyan kevés van, de próbálkozni szabad. A tanóra viszont remek alkalom a tüzetesebb vizsgálódásra… jobban megnéztem őket magamnak. A srác ártalmatlannak látszott, még azt a különös érzést leszámítva is, ami elfogott, ha egy másodpercnél tovább figyeltem. Scarlet... ő is ember volt, csak úgy, mint Will. De vele kapcsolatban egy furcsa kis hang próbált súgni valamit. Itt az alkalom, hátha egy látomás… megérintettem a vállát, miközben felolvastattam vele valamit a könyvéből... és megtorpantam. Valóban láttam valamit. Egy év után először. De ez nem volt semmi hasznos, csak bosszantó. Vámpírvadász. Felbérelték, és még gondunk lesz vele.
Amint vége lett az órának rohanhattam Iasonhoz, hogy beszámoljak a történtekről. Majdnem az összesről
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Új fiú
~Charlotte Bird~
A halvány őszi napsugarak utat törtek a vastag függönyön keresztül, és egyenesen az arcomba világítottak. Az oldalamra fordultam miközben a fejemre húztam a takarómat, aludni akartam még, pedig tudtam, hogy a nap már nem sokáig tündököl az égen. Alighanem itt volt az ideje, hogy felkeljek, és elkészüljek az újabb iskolai napra. Csukott szemmel próbáltam meg elkezdeni a napot, de ahelyett, hogy talpra érkeztem volna, egyenesen a földön kötöttem ki továbbra is vízszintesben maradva. Nyögve tápászkodtam fel miközben sikerült kinyitni a szemem. Ezek a függönyök nem sokat segítenek, szólni fogok, hogy falazzák be az ablakokat, ez így kibírhatatlan. Itt volt a hétvége, és mégsem ettem eleget. A parkban lévő kis állatkák helyett inkább valami szépfiúra kellett volna vadásznom. Bár, ha a pletykák igazak, akkor jön ma hozzánk egy emberfiú, és azt is hallottam, hogy finom falat lehet. Egyesek tényleg nem tudtam honnan veszik ezeket a bennfentes információkat.
Danára néztem. Persze, hogy még aludt, neki nem kellett olyan kellemetlenségekre felkelni, mint a napfény, mert az ágya távolabb volt az ablakoktól. Kényszerítettem magam, hogy ne üljek vissza az ágyra, mert annak késés lenne a vége. Ideje volt, hogy ő is felkeljen.
- Hé, Dana! - dobtam egy párnát egyenesen az arcába. – Ideje felkelni! – szóltam, s az ablakhoz sétáltam, hogy elhúzzam a függönyt, ami mögött az égen már megjelentek az első csillagok. Ez annyira jellemző. Még mielőtt legjobb barátnőm tudatára ébredt volna, fogtam a cuccom és elfoglaltam a fürdőt. Fél óra készülődés után (amiből 10 percet az vett el, hogy Dana folyamatosan kopogott) teljes harci díszben jöttem ki onnan. Amíg szobatársam szitokáradatát hallgattam arról, hogy már megint nincs elég ideje elkészülni miattam, megcsodáltam magam a nagy tükörben. Ha esetleges szóbeszédek mégis igazak az új emberfiúról, akkor ma tökéletesen kellett kinéznem. Természetesen a legújabb divat a gótikus stílus volt, és úgy éreztem, hogy végre megtaláltam önmagam. Fantasztikusan néztem ki hosszú szoknyámban és a bakancsomban. A fűző pedig gyönyörűen emelte ki tökéletes alakomat. Megkérdeztem volna barátnőmet is a kinézetemet illetően, de tudtam, hogy a morgásnál többet úgysem kapok válaszként.
Amíg a legfelső emeletről a földszinten lévő első órára sétáltunk alaposan kikérdeztem Danát az új diákról, de ő sem tudott többet, mint én. A véleményét is csak szűkszavúan osztotta meg, talán még haragudott a fürdőszoba miatt. Vagy szimplán csak elmerült a lépcsőzésben, tudtam, hogy nem szereti ezeket a csigalépcsőket. Az akadály leküzdése után Andrew-val, barátnőm se vele, se nélküle barátjával találkoztunk az első emeleten. Jelenleg együtt voltak, és miután gyors csókot váltottak egymással, mi is üdvözöltük egymást a szokásos „Jó estét!”-tel.
A sötét folyosóról befordulva az osztályterembe egyből körülnéztem, de csak a szokásos arcokat láttam, új embert sehol. Helyemet elfoglalva izgatottan bámultam a bejárati ajtót. Vajon tényleg olyan helyes, ahogy leírták? Érdekelni fogom őt, vagy észre sem vesz majd? Miután szobatársamnak sikerült felhívnia magára a figyelmemet, elmeséltem neki, amit az új jövevényekről tudtam, és nem tudtam leplezni izgatottságomat sem. Percenként az ajtó felé fordultam, hogy lássam, jön-e már.
Ekkor lépett be ő. Először fel sem tűnt, hogy nem egyedül van, csak rá tudtam koncentrálni. Teljesen feketében volt, akárcsak én. Mozgása olyan könnyed volt, hogy ha nem éreztem volna csábító illatát, amely hívogatóan édes volt, azt hittem volna, hogy ő is fajtám béli. A levegőbe szippantottam, és magamba szívtam mennyei illatát. Számban összefutott a nyál, nyeltem egyet, de ezzel csak azt értem el, hogy a torkom égni kezdett. Hanyagul megállt az osztály előtt, és a tanárra nézett. Nyilván mondott valamit, de egy szót sem értettem belőle. És akkor beszélni kezdett. Fel sem fogtam szavai értelmét, csak azt a csilingelő dallamot hallottam. Némi fáziskéséssel fogtam fel, hogy valakihez szól, és ekkor tűnt fel, hogy több diák is jött ma. Hát persze, csaptam gondoltban a fejemre. Mondták, hogy jönnek még, sőt nem is olyan rég még Danának is megemlítettem, de ez valahogy kiment a fejemből, amikor a fiú belépett.
A lány, Scarlet nem volt vámpír. Ember volt, legalábbis ránézésre és a szaga alapján is, de volt valami különleges kisugárzása, ami miatt valahogy nem embernek tűnt. Ráadásul elég furcsa volt, a nevén kívül semmi egyebet nem mondott. A fiúról, Jeremiről viszont egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy vámpír, bár ránézésre ő is egy kicsit furcsa volt. Úgy tűnt, mintha ők ketten ismernék már egymást.
Aztán az emberfiú kezdett újra beszélni. Az osztály felé fordult, és akkor láttam meg gyönyörű kék szemeit. William Stormnak hívták. Beletúrt kócos, fekete hajába, és elindult a sorok között. Tudtam, hogy hátul még van elég hely, de reménykedtem benne, hogy mégis a mellettem lévő üres helyet választja. Csak akkor vettem észre, milyen feltűnően bámulom, amikor a szemembe nézett, s elmosolyodott. Utána fogta magát, és leült mellém, én meg csak bambán bámultam. A bőre tökéletesen sima volt, egy pattanást sem lehetett látni, amivel minden korabeli tinédzser küzd. Ha nem hallottam volna, ahogy a szíve dobog, ahogy pumpálja a vérét, ha nem éreztem volna a teste melegét és azt a mennyei illatot, akkor vámpírnak hittem volna. Pillantásom a hihetetlen kék szeméről a nyakára vándorolt, ahol láttam az artériáját lüktetni. Nyeltem egyet, mire az agyamat elborította az illata. Semmi mást nem akartam, csak érezni az ízét. Érezni, ahogy a meleg vére végigfolyik a torkomon.
Megköszörülte a torkát, és ugyanebben a pillanatban a lábamba egy éles tűsarkat éreztem belefúródni. Hang nélkül tértem észre. Ezt még meg kell majd köszönnöm Danának.
- Szia! – köszönt kissé önelégült mosollyal új padtársam. – Will vagyok.
- Öhm... Szia! Én Lott... izé... Charlotte vagyok – mondtam, és ha nem lettem volna halott, az arcom úgy nézett volna ki, mint egy érett paradicsom. Ekkor a tanár szerencsére elkezdte az órát, így arcomat beletemethettem a könyvbe.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Új arcok
~Dana Wine~A nap épp lemenőben volt…
- Hé, Dana! – s még mielőtt kinyithattam volna a szemeimet, egy párna vágódott a fejemhez, ami, támadóm fizikai erejére való tekintettel, nem volt annyira puha, mint képzelnénk. – Ideje felkelni! – s Charlotte (mert ő követte el az előbbi merényletet) odasétált az ablakhoz, és elhúzta a kék bársonyfüggönyöket.
Kimásztam az ágyból. Már csak egy kevés rózsaszín derengést lehetett látni az ég alján, ezenkívül majdnem teljesen sötét volt. Miközben felöltöztem, szobatársnőm emlékeztetett, hogy ma jönnek az új osztálytársak. Kíváncsi voltam már rájuk. Lotte szerint egy emberfiú is van köztük. Ez érdekes lesz… Nagy nehezen végre elkészültem, fel voltam öltözve, megmosakodva, kisminkelve, tökéletes frizurával. Még utoljára gyors pillantást vetettem a tükörképemre, majd mosolyogva léptem ki a szobából, a Charlotte-ot körülvevő sok fekete lepel nyomában. Végigsétáltunk a folyosón, majd a végén rákanyarodtunk egy csigalépcsőre, és negyed óra múlva lent is voltunk az első emeleten. Útközben megint átfutott az agyamon, hogy kár, hogy ilyen régi ez az épület, igazán tehetnének bele egy liftet, mert magas sarkú cipőben csigalépcsőzni nem egy élmény.
Az első emeleti társalgóba épp velünk egyszerre lépett be Andrew. Ahogy észrevett, rámmosolygott, majd elindult felénk. Nagyon helyes volt. Fekete szemei és sötétbarna haja éles kontrasztot alkotott porcelánfehér bőrével. Magas volt és inkább vékony, mint sportos alkatú. De nem én voltam az egyetlen, akinek tetszett. A lányok többsége kifejezetten vonzónak találta, időnként meg is gyűlt a bajuk velem.
Andrew odalépett hozzánk, jó estét kívánt, megcsókolt engem, majd immár hárman folytattuk utunkat a terem felé. Az első emeletről már szerencsére nem kell csigalépcsőzni, innen díszes, széles, kényelmes lépcső vezet le az előcsarnokba. A csigalépcső kényelmetlenségétől eltekintve egyébként szerettem ezt a kastélyt. A felsőbb szinteken mindig volt felfedeznivaló, még ennyi idő után is, ráadásul minden helyiség barátságosan és hangulatosan nézett ki. Charlotte még nálam is jobban szerette ezeket, mert ő gót volt, imádott mindent, ami sötét, vagy hátborzongató. A földszint viszont jóval fényesebb volt, és ott volt az összes közösségi helyiség, emiatt ott mindig sokan voltak, és teljesen más volt a hangulata.
Lementünk, átvágtunk a csarnokon, majd elsétáltunk a feléig egy gyertyákkal halványan világított folyosónak, ahonnan a termünk nyílt. Andrew kinyitotta az ajtót, és előretessékelt minket, majd utánunk ő is belépett. A terembe lépve fényáradat fogadott minket, úgy éreztem, kiég tőle a szemem. Sosem értettem, miért kell ennyi lámpa egy osztályterembe. Főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy nem én voltam itt az egyetlen, aki rosszul volt az erős fénytől.
Miután sikerült megszoknom azt, és újra láttam, köszöntem a többieknek, és mi hárman odasétáltunk a helyünkhöz. Leültem az asztalomra, An mellém, Lotte pedig velünk szembe, és óra kezdetéig az új diákokról beszélgettünk. Nem sokat tudtam róluk, de Charlotte (mint mindig) elég tájékozott volt. Azt mondta, hárman lesznek, köztük egy emberfiú, valamint mégegy fiú és egy lány.
Ennél több infót nem tudott már megosztani velünk, mert megjelent a tanárnő, és mögötte a három előre megjósolt jövevény. Hallottam, ahogy az előttem levő padban ülő Char lélegzete elakad, és nem volt nehéz kitalálni miért. A harmadik belépő, feltételezhetőleg az emberfiú, az összes lány tekintetét magára vonzotta, de barátnémnál külön vonzerőnek számított az is, hogy a fiú gót volt. Figyelmesebben megnéztem az arcát, szép kék szemei voltak, de nem nézett rá senkire, csak unottan bámult maga elé. A másik kettő is szép volt, de eléggé ellenszenves. Pontosabban a lány kifejezetten utálatosnak tűnt, de a fiú mintha egy kicsit barátságosabb lett volna.
Megkérték őket, hogy mutatkozzanak be, majd leültek az addig szabad helyekre. Will (az emberfiú) Lotte mellett foglalt helyet, Scarlet és Jeremi (mert így hívták a másik kettő) pedig hátramentek az utolsó padba. Így nem tudtam őket figyelni órán. De nembaj, majd szünetben…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Új osztálytársak
~Scarlet Midnight~
2009.10.05
Megérkezett az ősz. Véglegesen és visszavonhatatlanul bekúszott a városba is, s óhatatlanul körülkerített mindent. Imádom ezt az évszakot, mert a halál időszaka. A sötétség órái hosszúra nyúlnak, a hideg és a köd mindent a hatalmába kaparint, mindenen áthatol. Így érkeztem haza ismét, egy korai estén. Sietve léptem be a lakásomba, amely tulajdonképpen egy lepukkant bérház alagsorában kapott helyet, s lehajítottam a dolgaimat az ágyként szolgáló matracra. Alig érkeztem meg, de az új feladatom már várt reám, s nem késhettem el. Kapkodva vettem egy gyors fürdőt, felkaptam magamra a ruháimat, s nekiindultam a csendesedő városnak. Óvatosan jártam, hiszen ki tudhatja, mikor esik neki valaki az embernek. Nem mintha bármiféle veszélyt is jelenthetne rám egy erőszakos hajléktalan, vagy egy szemtelenebb punk, de ha nem muszáj, akkor nem hívom fel a létezésemre a figyelmet. Keresztülküszködtem magam néhány zebrán, s buszozás helyett futottam is néhány megállót, mert ha választani lehet, akkor inkább negyed óra kocogás, mint bunkó emberek, ellenőrök és egyáltalán élő lények közé felpréselődni a konzervdobozba, miközben el kell viselnem a testszagukat és az egyéb létfenntartásukat szolgáló tevékenységeiket, mint például a lélegzés.
Épp ráfordultam a park felé vezető útra, gyorsabb tempóra kapcsolva, amikor hallottam megreccsenni az egyik közeli tölgyfát. Időm sem volt cselekedni, s máris a földön találtam magamat, egy baromira nagy és sáros pocsolyában, egy jelentős súlyt képző valamivel a hátamon. Pontosítok, valakivel.
- Jesszus Jeremi, nem bírnál megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy vannak ágak, amik nem bírják el a súlyodat? - A szavaim bugyborékolás formájában törtek fel a víz alól, de meglehetős rosszkedvről tettek tanúbizonyságot.
- Késtél. Megérdemled a sorsod - vetette oda hidegen, és miközben feltápászkodott rólam, ha lehetséges, még pár centivel beljebb nyomott az anyaföld hűs sötétségébe.
- Ez még nem ok arra, hogy gondoskodj a halálomról és a temetésemről. Mellesleg, oda a ruhám - mutattam magamra.
- Úgysem a te stílusod - közölte, és a lényegre tapintott. Tekintve, hogy a rózsaszínt nem tekintem színnek, a bolyhoktól undorodom valamint a szakadt csípőnadrágot is élből tűzbe hajintom. - Van nálam váltásruha, öltözz át.
Olyan pillantást még élő nem kapott tőlem, mint akkor ő. Persze, ha arra gondolok, hogy már nem él, akkor lazán megengedhette magának.
- És az álca, a beilleszkedés? Úgy kellene tennem és viselkednem, mint ők, nem emlékszel? - emlékeztettem, de azért eleget tettem a kérésének, és levakartam magam a barna sárral vastagon megkent lila, csillagos felsőt.
- Úgyse menne. Még ha úgy is nézel ki, mint valami menő csajszi, nem vagy eléggé normális ahhoz, hogy hosszútávon elviseld. Plusz, csapnivaló színésznő vagy.
- Mondja az, akinek Oscar Wilde díjas alakítás az élete. Én, a normális srác. Hollywood zabálná. Persze a havi egy vérszívást, a heti egy megkattanást és a napi egy "Kérlek, ölj meg, szarazélet"-et ki kéne vágni belőle.
- Mondja az, aki havonta egyszer öt napig egy két lábon járó étlap, azon kívül meg ingyenes vérellátó szolgálat. - vágott vissza sértődötten.
- Ugye hogy felháborító, amikor az embert folyton emlékeztetik az igazságra? Bár tény, hogy nem tudnék sem a legtrendibb kiegészítőkről és a legszebb színű körömlakkokról hosszasan dumálni, de értékesen és értelmesen tudok hallgatni. Szinte úgy, mintha megszólaltam volna. - adtam végül egy kis igazat neki. Hadd örüljön. Előhalloweeni ajándék.
- Ilyen esetekben TÉNYLEG jobb, ha meg sem szólalsz. Sőt, az új suliban még a gondolataidra is jobb lesz ha vigyázol.
- Értettem, Főnök! - öltöttem rá nyelvet, mint egy agybajos kisóvodás, mire ő a képembe vágott egy rövid vörös pólót.
- Vetkőzz! Elkésünk - tette még hozzá pimaszul vigyorogva.
Ha lett volna időnk rá, biztos neki álltam volna mondjuk jól felpofozni, és a fején átcikázó gondolatokért egy próbát talán a kiherélésére is tettem volna, de szorított minket a szükség. Még szerencse, hogy ez a park ilyen késői időpontban már nem éppen forgalmas hely. Pontosan azért, amit magában rejt. Beljebb a fák között ugyanis áll az a kastély, amelynek az emberek többsége közelébe sem mer menni ilyen késői órán.
- A bakancsomat is elhoztad? - érdeklődtem, mikorra végeztem a nadrág magamra cibálásával is. Valamelyest lecsillapított az a tény, hogy végre olyan ruhák vannak rajtam, amelyek amellett, hogy takarnak, még kényelmesek is. Nem mintha valami világ rondasága lennék, de azért jobb szeretem, ha nem kell minden pillanatban azt ellenőrizgetni, hogy a felsőm a helyén van -e még, vagy a világ már a melltartómat csodálgatja.
- El - hangzott a bőbeszédű válasz. - Lassabban nem ment volna?
- Ha segítesz a vetkőzésben, lehet. Amúgy nem. - vetettem oda, de azért boldog vigyorral fogadtam el tőle a bakancsomat, és még boldogabb vigyorral dobtam el a rózsaszín, szakadt tornacsukámat, ami egy messzebb lévő pocsolyában landolt szívnyugtatóan nagy loccsanás közepette.
Így indultunk el az erdő belseje felé, ahol már várt ránk az új feladatunk, vagyis rám. Az hogy Jeremi elvállalta, hogy pesztrál, az csak annyiban jelentett újdonságot, hogy ezúttal kijelentette, hogy velem akar lenni. Máskor is pesztrált, de akkor csak az utolsó pillanatban tette meg. Most viszont valamiért tartott a feladattól. Persze, hogy ne tartott volna tőle. Engem bezárni egy rakás vámpír közé, kész gyilkosság.
A mai napig ő az egyetlen a fajából, akit megtűrök magam mellett. Persze ennek is megvannak a maga okai. Az egyik munkám során találkoztunk, már az idejét sem tudom hogy mikor, de nagyon a szívemhez nőtt. Akkoriban még ember volt, én pedig egy dögöt követtem. Életem legnehezebb melója volt, mindig egy fél lépéssel elém került, amikor már azt hittem elkapom a grabancát. Jeremi volt az utolsó ember, akit bánthatott. Utólag is furcsállom, hogy az időre nem emlékszem, viszont arra a vörös ködre - ami akkor borította el az agyam, amikor megláttam azt a dögöt vérző ajkakkal az ájult fiú fölé hajolni, akinek mozdulatlan ajkain megcsillant az idegen vér - tisztán emlékszem. A vér szagára is, ahogy a kellemesen sósból keserű mandula szagúvá változott. Sohasem éreztem még olyan kínzónak a vágyat, hogy öljek. Hogy érezzem az ezüsttőrt a hasfalába fúródni, hogy a szemébe nézhessek, amikor egy másik szúrással átüssem a szívét. Hogy érezzem a tűz melegét, amelyben el kell égessem a testét. Hogy hamut tapintsak az ujjaimmal, s hogy azt éjjel szélnek eresszek a legközelebbi útkereszteződésnél.
Az volt az első alkalom, hogy nem kötelességből öltem, hanem puszta élvezetből, mert látni akartam egy lény haláltusáját, félelmét, a saját érzékszerveimmel megtapasztalni a rettegését. És az volt az utolsó alkalom, hogy elmulasztottam megtenni, ami a kötelességem lett volna. Mert akkor meg kellett volna ölnöm őt is. De képtelen voltam rá. Csak álltam felette, és néztem, ahogy szépen csendben végbemegy a testén az a változás, ami elszakítja őt a normális emberektől. A bőre szemvillanás alatt porcelánszínűvé vált, kihűlt. Megvártam, amíg magához tért, felvilágosítottam mi lett belőle, és mivé fog válni.
Néha elgondolkodom azon, hogy helyes volt-e ellenszegülni a kötelességnek. Én megkedveltem azt a fiút, ezért nem tudtam megölni. Ő viszont láthatóan szenved a benne élő szörnytől, a mai napig nem tudott megbarátkozni azzal, hogy az "őrült" pillanataiban - amikor a vérszomj átveszi a tudata felett az irányítást - egyedül nekem köszönheti, hogy nem válik gyilkossá. Na jó, azért néha majdnem eltesz a föld színéről, de ezt neki nem kell tudnia.
Egy puha kéz pihent meg a vállamon, majd zöld szemek villantak meg az éjszakában. Egy pillanatra Jeremi bűntudatos arccal nézett rám, ám sóhajtva elfordult. Rögtön tudtam, hogy beleolvasott a gondolataimba. Azt is láttam rajta, hogy aggódik. De most nincs idő érzelmekre, most munka van.
Még utoljára megálltunk a rácsos kapu előtt, s akkor felém fordult.
- Biztos vagy benne, hogy készen állsz erre a feladatra?
- Ilyesmire nem lehet készen állni - feleltem komoran, majd megfogtam a csicsás kilincset. - Na jó, vessük magunkat a szakadékba, hogy aztán legyen honnan kimászni.
Bólintott, majd a kezemre helyezte a kezét. Hálás voltam a gesztusért. Együtt nyomtuk le a kilincset, s hallgattuk, ahogy a kapu hátborzongató csikorgás kíséretében kitárult. Szinte biztosra vettem, hogy a gerincemben elszakadt néhány idegszál a hatására. Hogy a horrorfilmekben miért nem tudják ilyen hátborzongatóra csinálni, azt ésszel fel nem tudom fogni. Végigvonultunk a rövid ösvényen, mely rövidre metszett ágú bokrok mellett vezetett el. Puha levélszőnyeg és apró kavicsok zörögtek és csikorogtak a talpunk alatt. A hatalmas, tornyos épület egyetlen ablaka sem világított, s az éjszaka sötét volt. Felmásztunk a lépcsőn, majd egy újabb gerincideg-tépő hangú ajtó kinyitása után szűk folyosón találtuk magunkat, melyet gyér fénybe vont néhány csonkig égett gyertya, amik díszes kovácsoltvas talapzaton pislákoltak. Mindenütt síri csend honolt, ám halk nyöszörgés kélt, s kíséretében becsapódott az ajtó. Pedig már épp jelezni akartam, hogy ez kimaradt a hatásvadász horrorfilm sablonokból.
- Na és most merre? - nézett rám értetlenül Jeremi.
- Maguk az új diákok? - csendült egy csevegő női hang a hátunk mögött. Minden lehetséges rosszra felkészülten fordultunk abba az irányba, s én már nyúltam a tőrért, ami a nadrágom övébe volt elrejtve, amikor szembetaláltuk magunkat a hang gazdájával. Egy ötven körüli, szemüveges, ősz hajú, alacsony öregasszony mosolygott ránk, szinte már hányingerkeltően kedves arckifejezéssel. Minden mozdulatából leplezhetetlen jóindulat sugárzott, ahogy elénk jött, s kezet rázott velünk - Már vártuk magukat. Istenem, mindig öröm új arcokat idehozni.
- Még jó hogy nem a friss hús kifejezést használta - gondoltam magamban, mire Jeremi szeretetteljesen tarkón vágott, hogy kifejezésemre jutassa, esetleg más is olvashat a gondolataimban.
A nő persze mindebből semmit sem észlelt, mert alighogy kiejtette a szavait feltárt egy nagy ajtót, melynek túloldaláról zsibongás és vihogás ömlött ki a megnyugtató csöndbe, s iszonyú fényesség vakított el. A teremben száz wattos izzók tömkelege, a folyosón meg spórolunk? Micsoda képmutatás.
- Osztály! - kiáltott fel a nő, mire mindenki elcsendesedett. Éreztem, hogy minden szem ránk szegeződik, s ezzel párhuzamban birkóztam az arcizmaimmal. Próbáltam minél kevésbé megvető arcot vágni. Ezzel szemben Jeremi egy szégyellős mosolyt is megeresztett az őt vizslató szempároknak.
Amint elmúlt az átmeneti vakságom, amit a hirtelen jött fényesség okozott, körbenéztem a teremben. Első pillantásra megállapítottam, hogy itt rajtam kívül mindenki vámpírból vagy egyéb éjszakai varázslényből van. Továbbá, hogy rajtunk kívül érkezett még egy új tanuló, mégpedig egy hímnemű. És ember? Öngyilkos jelölt vagy kamikaze? Vagy szimplán csak hülye...nekem mindegy. Érdektelen arccal nézett végig mind az osztályon, mind rajtunk, majd a haját kezdte el birizgálni, és a katedrán álló tanerőre meredt. Nyilván érezte, hogy meg kíván szólalni, ahogy én is, ezért követtem a példáját.
- Három új diák érkezett most hozzánk. Kérlek titeket, fogadjátok őket nagy szeretettel, s engedjük szólni magukról pár szót - csicseregte, majd az ismeretlen srácra szegezte a tekintetét, aki magabiztosan elmosolyodott, majd a tanárnőről egyenesen rám nézett.
- Hölgyeké az elsőbbség - hárított kellemes mély hangon, melytől rajtam kívül minden nőneműnek felállt a szőr a hátán.
Vetettem rá egy szúrós pillantást, majd vettem egy nagy levegőt, arra a két mondatra, amit mondani kívántam:
- Scarlet Midnight vagyok. Örvendek.
Hosszas csönd következett ezután, hiszen mindenki többre számított, de nem adom meg nekik ezt az örömöt. Végül, miután Jeremi és az ismeretlen - most már nem az - alias William Storm, helyet foglaltunk a nekünk kihagyott padokban, elkezdődött a tanítás. Direkt az egyik hátsó helyet választottam, s hálásan konstatáltam, hogy vörös barátom velem tart.
S míg mindenki szorgosan jegyzetelt én már lélekben készültem a szünetre. Hiszen biztosra vettem, hogy legalább egy lány nekem fog esni az itt lévők közül, hiszen a nevemen kívül másra is kíváncsiak. Mondjuk a vércsoportomra...
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Bemutatkozás
Scarlet Midnight:
Üdv. A nevem Scarlet Midnight, de a legtöbben csak bunkónak, vagy rosszindulatú boszorkánynak neveznek. Nem állnak messze az igazságtól. Birminghamben élek, és sok szabadidőmben idiótákat készítek ki. Késsel és karóval. Az egyetlen ember, pontosabban lény a világon, akiben megbízom Jeremi. Jeremi vámpír, de gyűlöli amivé válnia kellett. Vele különösen érdekes az élet, főleg, hogy néha e
lőtör belőle a szörnyeteg, és olyankor nem ismer sem embert, sem állatot. Lehet egyik pillanatban fagyit eszünk és vámpíros filmeket nézünk és kritizálunk, aztán a másikban meg már bilincsbe kell zárjam, hogy ne tépjen szét.
Szerencsém van. Egy ősi vámpírvadász família utolsó hajtása vagyok, s mióta átvettem anya szerepét, egy ősi átoknak köszönhetően nem öregszem. De ez más lapra tartozik.
Hogy hogy nézek ki? Jah, semmi extra. Sötétvörös hajam van, a végét kicsit feketére festettem, magas és karcsú vagyok, kicsit izmos, és kellően gúnyos, undok és őrült. Asszem, ez a mi szakmánkban nem árt...
Dana Wine:
Sziasztok, én Dana Wine vagyok, 1979-ben születtem Londonban, Angliában, de még mindig csak 17 éves vagyok. Hogy ez hogyan lehetséges, azt majd meglátjátok. A legjobb barátnőm Charlotte, szintén 17 éves, pedig még nálam is korábban született. Köztünk sok különbség van. Az emberek szerint én szebb vagyok, mert magas vagyok, karcsú, szőke, és kék szemű. Azt hiszem, ezek a legfontosabbak rólam, a többit majd ezután…
Charlotte Bird:
A nevem Charlotte Bird, Birminghamben élek, és
már 40 éve 17 éves vagyok. A hajam hosszú, festett vörös, szemem zöld, alkatom átlagos. Szeretek feketében járni, manapság mindenki ezt teszi. Az amerikai Danburyben születtem 1952-ben. Jómódú családban éltem egészen halálom napjáig. Egy napon az egész életem megváltozott egy idegennek köszönhetően, akit azóta sem láttam. Teljesen új életet kellett kezdenem, és mindezt egyedül. Senkit sem ismertem, mindenki tartott tőlem, így segítségre nem számíthattam. Hajón utaztam Angliába, és egyedül építettem meg a saját világom, amiben most is élek. Pár éve találkoztam a legjobb barátnőmmel, Danával, aki olyan, mint én, és azóta nem kell egyedül lennem...
Angelique Blanche
Hali, a nevem Angelique Blanche, és a nevemmel ellentétben nem vagyok olyan ártatlan. Sőt, akik igazán ismernek, kifejezetten vadnak mondanak. Valamikor régen, Párizsban születtem, de már szinte semmire sem emlékszem abból az időből, amikor még… hát, lássuk be, ember voltam. Rövid fekete hajam és lila szemem van, aminek köszönhetően-sajnos- nagyon kitűnök a töm
egből. Az öltözködés terén szeretem az egyszerű, ám mégis veszélyt sugárzó darabokat, hogy mindenki tudja, kivel áll szemben. Új életemnek elég korai szakaszában kiderült, hogy látom a jövőt, és ezt felhasználva küzdök azon „fajtársaim” ellen, akik a természetfeletti erejüket emberek gyilkolására használják fel. Bár mondhatnám, hogy egyedül teszem mindezt, mert higgyétek el, egyszerűbb lenne… de sajnos ez nem igaz. Van egy „munkatársam” Iason, aki mindig mindenbe beleszól. És próbál szabályozni. De nem sikerülhet neki ;)
Lépj be vándor, az éjszaka rád vár!
Üdvözlök minden erre tévedő éjjeli vándort itt nálunk, a Kárhozottak Szerelme című írásunk publikációs színterén. Négy elvetemült hobbi író volnánk, akik eldöntötték, hogy valami fantasztikusat alkotnak, mely megőrzi nevüket az utókor számára is. Ezért valami olyanba próbálják belevágni a fejszéjüket, amivel újabban sokan próbálkoznak, de bíznak benne, hogy sikerül valami újat, valami mást csempészni a megszokott sorok közé, s majd titeket is lebilincselnek a képernyők elé. Szeretném leszögezni, hogy alkotásunk pusztán szórakoztatás céljára íródik, magunkat szórakoztatjuk vele késő éjszakákon illetve unalmasabb iskolai napokon, akár. Műfajilag. Romantikuss! Naná. Mi is lehetne más. De elég a sablonból.
Szakadjék fel az éjszaka leple, kezdődjön a szórakozás!
Lesz itt minden, ami kell, zene, dráma tánc!
Kicsi Marionettelány jól vigyázz,
Ez egy cselszövésekkel telt véres világ!
Dobozkák: Teázó
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight