Különös éjszaka volt...
~Angelique Blanche~
Már vagy fél órája hasaltunk a bozótosban, édes hármasban. Ez persze egész érdekesen hangozhatna, ha nem vennénk figyelembe, hogy a hármasból egyikünk Vladimir. Valahogy vele sosem túlfűtött a hangulat, pedig ha máshonnan nem, a diákok szeméből láthatnám, mennyire általánosan „jó pasi”. Csak valahogy… nem.
No meg a harmadik az Iason volt, akitől mostanában a frász tört ki. Pedig… pedig nagyjából mióta az eszemet tudom, vele vagyok.
De felesleges erről elmélkedni most, mert amúgy sincs időm rá. Az ég áldja ezeket a fénylő kövecskéket. És a pokolba ezzel a ködös Skóciával, de tényleg. Nem tudom, a Midnight dinasztiának miért pont ide kellett költözni ki tudja, hány millió évvel ezelőtt. Jó, nyilván nagyon szép lehet a kilátás a toronyból, és nyilván épeszű ember a környékre sem jön, de valahogy nem tetszett a ködös éjszaka. Egyfolytában úgy éreztem, hogy a hátamba lyukat fúr valaki figyelme. Valaki veszedelmes figyelme. És bár a természetfeletti látásunknak és hallásunknak hála, kevés dolog történhetett körülöttünk a tudtunk nélkül, azért a vámpírok számára is nehezítő körülmény a ködös éjszaka. Még az öreg vámpírok számára is.
Ahogy a tekintetem Vladimirra siklott, az arcom majdnem elárulta, mi jutott eszembe: van valami elképesztően bájos abban, hogy egy ki-tudja-hány-éves vámpír guggol a bokorban. Persze nem úgy nézett ki, mint mi, mezei vámpírok (vagy ahhoz hasonlatos lények), akik hajában pár falevél csücsült, és a csizmám is sáros volt. Idefelé jövet, vagy inkább repülvén, mivel nincs túl közel Birmingham ide, szóval úton e gyönyörű hely felé tartva Vladimirrel próbáltuk kitalálni, mi lehetett az a sulinál, és vajon mi lesz a következő lépés.. de hiába. Nyilvánvaló volt, hogy Sergei volt olyan figyelmes, hogy gondoskodjon az arcom szebbé tételéről, és nyilvánvalóan úgy gondolta, ilyen könnyen elintézhetőek vagyunk.
De még Vladimir sem tudta megmondani, miért tehette. Számomra úgy tűnt, hogy leginkább az őrületének tudja be, de nem tudtam igazat adni neki. Sergei valóban őrült volt, de nem logikátlan. Ó, még mennyire hogy nem logikátlan. Persze már az is érthetetlen volt, hogy tudott ennyire közel kerülni az iskolához, már másodszor. Vladimir nem a hanyag őrizetről volt híres. Valami nem stimmelt, éreztem, és valahol tudtam, hogy ott van a megoldás az orrom előtt, majd kiszúrja a szemem, de nem találtam.
Ökölbe szorult a kezem a gondolatra, talán még a homlokon is ráncoltam, mert Iason megszorította a kezem. Hirtelen összerezzentem, és ránéztem ijedtemben, és egyszerre a kék szemeivel találtam szembe magam. Az ijedtség, mint könnyű pillangó, tova szállt. Ismét egy tökéletes pillanat a kukában. Rámosolyogtam, majd finoman elhúztam a kezem. Nem maradt más, csak a ködös éjszaka, és a ködfelhőkön áthunyorgó csillagok, meg a félhold.
Gyönyörű kastély volt, a tornyaival, és a sötéten fénylő ablakaival még úgy is, hogy éreztem, tudtam, hogy itt szörnyűségek történtek. És tudtam azt is, hogy lakatlan, pedig Vladimir nem mondta, de fájdalmasan nyilvánvaló volt: a falakból nem áradt más, csak a halál és a gyász. És abban a pillanatban felbukkant egy alak, a semmiből szinte. De nem Scarlet volt az, és még csak nem is Jeremi. Sergei volt, és húzott maga után egy furcsa alakú zsákot. A következő pillanatban Vladimir már eltűnt mellőlem, és ott volt az őrült vámpír mellett. Mentünk volna mi is utána, épp csak az volt a baj, hogy átesett rajtunk valaki. Egy rendkívül ideges Jeremi.
~Iason Dirac~
Az a tény, hogy Angelique-n átesett Jeremi, csak a másodperc töredékéig volt a legmeglepőbb esemény az elmúlt három órában. Ugyanis a következő pillanatban az arcára néztem, és ijedtséggel kevert döbbenet lett úrrá rajtam, meg minden bizonnyal az vonásaimon is.
Az arcán ugyanis valami igen szomorú kifejezés ült… meg ragaszkodás. Első pillanatban talán nem is tudta kik vagyunk, ránk sem nézett, csak Vladimirt, és Sergeit látta… pontosabban már csak Vladimirt, amint a fűben fekszik és Sergei meg a zsákja sehol.
- Scarlet… Sergei… utánuk kell mennem – mondta Jeremi, majd ránk pillantott. Végre észrevett.
- Scarlet? – kérdezte Angelique – Scarletet nem láttuk, csak Sergeit egy zsá…. ugye nem azt akarod mondani, hogy benne volt? Hát persze hogy benne volt…
Angelique nem folytatta tovább, helyette inkább rám nézett, majd Jeremire. Követtem a tekintetét, és másodszorra szemügyre véve Jeremit, még kétségbeejtőbb volt a helyzet, pedig igazán nem számítottam volna erre. Több sebből vérzett, az arca karmolásokkal teli, és a nyakán is volt egy csúnya harapás… vajon Scarletet is? Nem. Egy megharapott vámpírvadász halott vámpírvadász, egyetlen őrült vámpírnak sincs szüksége ilyesmire. Talán épp mondani akarta volna valamit, de egyhamar nem fogjuk megtudni, hogy mit, mert elájult. Ki tudja, mióta jöhettek ide, és ki tudja, mikor történhetett ez velük.
De legalább értelmet nyert a felhajtás a sulinál. Elterelésnek nem utolsó, az biztos. Angelique is rájött, láttam a tekintetén, de mily meglepő, nem nyugtatta meg. Rám nézett ismét, és a szemei azt üzenték, itt fog hagyni Jeremivel, és megnézi mi van Vladimirrel. És valóban.
~Angelique Blanche~
- Remek. Ez egyszerűen remek – motyogtam magamban, miközben teljes kecsességgel és csöndességgel kúsztam a fűben Vladimirhoz.
Bár nem láttam Sergeit, de az ilyen korú vámpíroknak nem nehéz a láthatatlant játszani ilyen ködben és sötétben. Úgy tűnt, mintha Vladimirnek semmi baja nem esett volna. Ott feküdt a hátán a hideg füvön, pont fél úton a környező erdő és a kastély között, teljesen érintetlenül. Mint egy hófehér herceg. Egy igen veszélyes, de igen halott herceg. Még eszméletlenül is áraszotta magából azt a hidegséget, amitől semmi kedvem nem lett volna életet lehelni ajkaira. És mégis. Kiütötték valahogy, mert ki kellett őt ütni. De hogy lehet így kiütni valakit, aki ráadásul olyan erős, mint Vladimir? Minden külsérelmi jel nélkül. Beleborzongtam.
Egyáltalán nem nézett ki túl szépnek az este, és most először gondoltam úgy, hogy nem érjük meg a reggelt. De úgy egyáltalán, semennyire. Iasonre pillantottam. Jeremit próbálta felnyalábolni, vagy legalábbis járás-képessé tenni, és úgy láttam, a siker már közelít. Visszafordultam Vladimirhez, elvégre érte jöttem. Nem volt olyan reménytelenül halott, valószínűleg egy kis vérre van csak szüksége. Sóhajtottam, azt vészhelyzetekre hoztuk, és nem áll jól a szénánk, ha máris vészhelyzet van… ráadásul ezután Jeremi következik. Szükségünk van mindenkire, aki itt van, még rá is. A nagyobb probléma, hogy Scarletre is szükségünk lenne… a francba.
Ismét felsóhajtottam, majd visszatereltem a gondolataim Vladimirhez. Kivettem a hátizsákomból, majd lecsavartam az indulás előtt sebtében elrakott termosz kupakját – milyen mókás, hogy mi is termoszban visszük az élelmet, emberek… - majd a szájához tartottam. Hamar megérezte a vér szagát, a szemei felpattantak és kiitta a pohár tartalmát.
- Menjünk utána – mondta. Semmi köszönöm, vagy magyarázat arra, hogy miről maradtunk le, egyáltalán hogy történt ez… szép esténk lesz.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche, Iason Dirac
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Csak egy érdekel...
~Johanna Stickey~
A vörös lány dölyfösen fordított hátat nekünk, és alig pár pillanat gondolkodás után a Will nevű helyes srác is utána eredt. Charlotte persze nem tűnt nagyon boldognak a dologtól, ha pontosabban akarnék fogalmazni, inkább azt mondanám, hogy attól tartottam, hamarosan felrobban.
- Lehet fedezékbe kéne vonulnunk – suttogtam Danának bizalmasan miközben ketten szenvedtünk a csomagommal, annyira halkan, hogy más biztos ne hallja meg – a barátnőd mindjárt felrobban, és ezen a héten még nem volt rajtam a csodálatos rózsaszín bakancsom. És anélkül nem halhatok meg!
Dana persze kuncogni kezdett a megjegyzésemen. Nem értem, miért, mert teljesen komolyan gondoltam! De mindegy is. Persze Char ebből semmit nem hallhatott meg, láthatóan nagyon lekötötték a gondolatai, és az arca is olyan csúnya piros színű volt a dühtől. Nagyon megsajnáltam, annyira nem állt jól ez az árnyalat a hajszínéhez, és ruhájához. Meg persze idegesítő is lehet, ha egy ilyen szakadt lány szólogat be az embernek, aki mintha a kukából öltözne. Bár azt a szép hosszú bőrkabátot elfogadnám, ha esetleg egy kicsit kevésbé lenne viharvert darab.
- Hé, Char – léptem mellé, és a vállára tettem a kezem, mint egy olyan megnyugtató gesztusként – szerintem is igazad van. Amúgy meg kit érdekel, mit gondol ez a lány? Nézz csak rá. Egy lapon sem lehet említeni veled.
Na jó, azért ez inkább egy vigasztaló túlzás. Mert tényleg csinos is lehetne, ha valami olyat venne fel, ami jobban kihangsúlyozza az alakját, ha sminkelne, és ha egyszer mosolyogna. Bár, jobban belegondolva az is elég lenne, ha csak mosolyogna.
- Savanyú neki a szőlő, a helyedben nem törődnék vele.
- Én sem törődök vele – mondta ő is hirtelen, gőgösen – Ő kezd mindig kötekedni, mintha valami úri felség lenne, akinek a cipőtalpát kéne nyaldosnom, de igazából egy senki.
Nem hittem neki. Lerítt róla, hogy bosszantja, persze kit nem bosszantott volna, de azt a csúnya lilás arcszínt, amit Charlotte magára öltött ezek miatt, nos, én nem engedtem volna meg magamnak. Elvégre vámpírok vagyunk, és igazán lenne szabad hagynunk, hogy az évszázados méltóságunkat, és türelmünket, egy kérészéletű múló pillanat kérdőjelezze meg.
De elnéztem Charlotte-ot még mindig láttam, hogy a szép arca mögött keserű-zöld epeként forr az indulat, bár már rég nem lenne rá oka. A lány, aki a problémát okozta, elment, a fiú, aki meg a problémára rátett egy lapáttal, szintén.
- Nézd, Char, örülj neki, hogy itt hagytak. Úgyis csak két nagyszájú emberről van szó, akik a homlokukat a porba vernék a bakancsod előtt, ha tudnának bármit is a vámpírokról. Lefogadom. Mégis kinek képzelik magukat? Reinkarnálódott Midnightoknak?
Ahogy a név elhagyta a számat, egészen furcsa dolog történt. Charlotte nemcsak felkapta a fejét, de fel is jajdult, mintha valaki a lábára léptem volna a tűsarkúmmal. A hangot leginkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor a kiskutya a sípoló játékszerét rágcsálja. De rajta nem látszik, hogy bárki is rágcsálná…
- Hogy reinkarnálódott kiknek? – kérdezett vissza fülsértő hangon. Belefájdult a fülem. Szegény denevérek. Igazán nem hozzájuk beszél, szóval nem kellene ilyen magas hangokat használnia. Még a végén megsüketülnek.
- Midnightoknak. A vámpírvadász család, tudod – próbáltam célozni. Lehetetlen, hogy nem hallott róluk. Hiszen itt volt valahol a birtokuk, ez a város az ő felügyeletük alá tartozott. Az értetlen tekintetéből azonban egyértelműen kikövetkeztettem, hogy még így sem világos számára, miről beszélek. – Jesszusom, mit csináltok ti vámpírtöri órán?
- Alszunk, többnyire – felelte Dana, barátnője helyett. – Bár én néha merengek, Char meg sokszor be sem jön. Vagy ha igen, akkor is a körmét festi.
- Atya szent ég. Pedig az egy tök érdekes tárgy, nem tudom, hogy tudjátok ennyire…
- De mondd már, hogy mit tudsz Scarletről! – szakított félbe Charlotte csillogó szemekkel, ami meglehetősen nagy modortalanság volt a részéről, amit különösen nem szívlelek, de a kérdése felkeltette az érdeklődésemet. Honnan tudja a család utolsó tagjának a nevét, ha nem tudja kik ők? És akkor minden világossá vált számomra, még mielőtt folytatta mondatot – Tudnom kell mindent arról a ribancról.
- Mármint úgy érted, ez volt Scarlet Midnight? És te még azon vagy kiakadva, hogy lekezelően bánik veled? Te jószagú, rózsaszín csipkebokor!
Teljesen elhűltem ettől a méltánytalanságtól. Az még egy dolog, hogy nem ismeri a fajtánk történelmét, ami egy igazán vérlázító dolog, de ez? Én a helyében elsüllyednék ebben a sárban. Hiszen a túlélés egyik alapvető feltétele, hogy tudd, kit ne húzz fel. És hát, Scarlet Midnightot alapvetően nem tanácsos felhúzni.
Persze, amíg én nem tudtam megszólalni elhűlésemben vagy felháborodásomban, Charlotte arcán újra megjelent az a nem túl esztétikus szederszürke szín, ami abszolúte üti a ragyogó vörös haját, meg persze a zöld szemeit. És már valahogy egy kis részem kezdte érteni a felé irányuló piszkálódásokat, mert aki ilyen színösszeállításokat enged fel magára, az bármi negatívat megérdemel.
- De hát ezeket neked is kéne tudnod! – bukott ki belőlem végül. – Kaptam tanrendet, és a munkássága itt is benne van a tananyagban. Meg az egész családé is. Nem igaz, hogy ti sosem hallottatok az 1820-1950-es Kis Tisztogatásról.
- Nekem rémlik, valami – mondta Dana, kissé elgondolkodva, de látszott, hogy ami dereng is benne, az is valami elképesztően homályos dolog.
- Annak mi köze van Scarlethez? Az jóval a születése előtt véget ért. Tanulj meg számolni, és ne csinálj te is úgy, mintha mindent jobban tudnál nálam, te kis rózsaszín giccsparádé! Még meg se érkeztél, és már kelleted magad, meg játszod az eszed, meg úgy csinálsz, mintha te is mindenkinél mindent jobban tudnál. Tudod mit? Csókold meg Scarlet seggét, ha ennyire odáig vagy érte.
Elhűlten hallgattam a dühödt szavakat. Tökéletesen értettem, hogy egy olyan elképesztően illedelmes, gyönyörű férfi, mint Jeremi miért néz le egy ilyen lányt. Hihetetlenül buta, és szánni valóan ostoba. Ráadásul stílusérzéke sincs, ordítozás közben pedig folyékonyan beszél. Most úgy érzem magam, mintha képen nyalt volna egy bernáthegyi, aminek el is tudom nézni, mert az egy olyan aranyos, nagy szőrös plüss kutyus, de ez a lány? Olyan sokat kell még tanulnia.
- Nos, mivel ilyen kedves voltál velem – mondtam rideg, kimért hangon – természetesen felejtsd el, hogy a tudásomat a tudatlanságod csillapítására használjam. Van jobb dolgom is, mint az alaptalan sértéseidet hallgatni.
Például jelentkeznem kell az igazgatónál, aki persze egyike Anglia leghelyesebb őskövületeinek, és szívesen vagyok vele egy légtérben. A szexi kinézete kárpótol sötét, mogorva, lekezelő modoráért.
Aztán persze ki is kell pakolnom, és étkezni is szeretnék. Napfelkelte után szükség lesz az erőmre, hogy vissza tudjak menni azért a gyönyörű, rózsaszín, csipkés-fodros miniruháért, amit ma láttam és annyira passzol a bakancsomhoz. Muszáj megvennem. Egyszerűen lehengerlő lennék benne.
De a beszélgetést lezártnak tekintettem, úgyhogy átvettem a bőröndöm fülét Danától, és elindultam, nos elindultam volna, de már nem emlékeztem, merre kellene menni. Itt állnak mellettem azok, akik meg tudnák mondani, de Charlotte biztos nem mondaná meg. Amíg én nem mondok neki semmit, ami nem fog bekövetkezni. De Dana talán segít, mert ő egészen kedves. És láthatóan neki is elege van egy kicsit ennek a vörösnek a dührohamaiból, úgyhogy visszafordultam hozzá:
- Dana, nem akarlak feltartani, meg minden, de nincs kedved elkísérni Vladimirhoz?
Dana igazán remek társaságnak bizonyult, kedves volt, és a kezdeti lassúsága után oldott hangulatban beszélgettünk, ráadásul ő jártasabb volt a divatban is, kevésbé volt a szubkultúrák rabja, mint a barátnője. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem érdekelte, hogy Scarlet kicsoda. Bár jobban belegondolva, talán semmi sem érdekelte a szívügyein kívül. Szinte sütött róla a szerelem. Én már csak tudom, hisz az ilyesmihez van szemem. Éreztem, hogy egy leheletnyi irigység felüti a fejét a lelkemben, de gyorsan arrébb is hessegettem. Elég ideig leszek még itt, hogy találjak valakit. Igazából már van is jelöltem, már csak mindent meg kell tudnom róla, amit csak lehet.
Aztán jutott eszembe, hogy Dana tökéletes forrás lenne ehhez. Hiszen, egy kis kérdezősködés nem árthat senkinek, és legalább az én fantáziámat sem piszkálja tovább ő titokzatossága. Nyilván lesz néhány dolog, amire majd ő sem tud megválaszolni. Például miért hord magánál egy vámpír ezüsttőrt?
- Úgy látom, te igazán sok mindent tudsz az itt lakókról, és a kastély környezetéről – kezdtem hízelgéssel a hadjáratomat, mire Dana nevetett.
- Ugyan már, nem művészet. Persze, Charlotte a legnagyobb pletykafészek itt. Én viszont a legjobb barátnője vagyok.
- Az bizony nem hátrány. Mindenkinek van mocskos kis rejtegetni valója, aminél fogva jól meg lehet ragadni egyeseket.
- Persze, minden nap kiderül valami új. Willről például épp tegnap tudtuk meg, hogy vámpírvadász. A legviccesebb, hogy még ő sem tudott róla. Hát nem érdekes?
Összevontam a szemöldököm, miközben felidéztem a fiút, aki Charlotte bosszantása miatt segített nekem. Csinos vagyok, de nem naiv. Nyilvánvaló volt, hogy egyébként rám sem nézett volna. Nem vagyok az esete, bár egy kicsit szeret játszani a lányokkal, de nem érdekeltem igazán. Nem veszteség, mert ő sem érdekelt engem.
- De, igazán érdekes. Bár engem jobban érdekelne ez a Scarlet-ügy? Mióta fújnak egymásra, és miért izgatja Charlotte-ot ennyire egy ilyen kis pondró? – Direkt használtam ezeket a szavakat. Egyszerűen felüthettek volna egy lexikont a könyvtárban, ahol az S vagy az M betűnél megtalálták volna, amire kíváncsiak, de láthatóan még ehhez is buták voltak mindketten. Majd megérdeklődöm valakitől, hogy itt betiltották-e a józan, paraszti ész használatát, mert mindenki… na jó, térjünk vissza tárgyra.
- Ó, ez igazán az első napon kezdődött. Tudod, egy hete volt, azt hiszem, pont, amikor beállítottak hárman. Will, Scarlet meg Jeremi. – Felkaptam a fejem. Egy mondatban Scarlettel? Felettébb furcsa. Gondoltam, először a vörös vadász után kérdezek, és a fiút csak véletlenül hozom majd szóba csak, épp érintőlegesen, de erre egyáltalán nem számítottam – Épp Miss Blanche óráján ültünk, és a tanárnő elkapta őket. Majdnem csókolóztak, vagyis úgy festettek. De sosem értettem, hogy miért ezzel lettek megvádolva, amikor Jeremi folyamatosan Scarlet bokáját rugdosta a pad alatt. Aztán amikor Will meg véletlenül elbűvölte Chart a képességével, amiről ő sem tudott, akkor ők segítettek észhez téríteni. Később meg összevesztek. Aztán Charlotte is Scarlettel, és amikor megharapta, Jeremi hirtelen megjelent és iszonyatos csata volt. Blanche és Iason alig tudta őket szétszedni.
Úgy dobálta a neveket, mintha tudnom kellett volna, kikről van szó, persze fogalmam sem volt. Ezeket is ki kell majd derítenem, mindenféleképp. Csak abban voltam biztos, hogy a lelkemben iszonyatos tempóban növekszik a félelem és a düh, a képtelen csodálkozás.
- Szóval akkor Scarlet meg Jeremi járnak?
- Biztosan nem. A vörös fiú inkább csak olyan testőr, aminek a léte szükséges. Mert végül is Scarlet vámpírsuliba jár, és elég halandó, de emellett nagyszájú is, pedig nem igazán képes megvédeni magát.
Inkább nem szóltam egy szót sem. Lehet, hogy Scarlet halandónak látszik, dobog a szíve, és vérzik, ha megvágja magát, de él, és kétszáz éves, úgyhogy mégsem annyira halandó. Ráadásul úgy látszik, hogy egy vámpír a társa. Így már értem, Jeremi miért hord magánál ezüsttőrt. Nyilván segít neki a vámpírölésben, meg gondolom, vigyáz is rá, bár az is lehet, hogy egy szolga, akit a lány varázslattal láncolt magához. De láttam Danán, hogy ennél többet nem tud, úgyhogy innentől felesleges tőle bármit is kérdeznem.
Mindig is utáltam, hogy nekem a titokzatos pasik jönnek be.
A vörös lány dölyfösen fordított hátat nekünk, és alig pár pillanat gondolkodás után a Will nevű helyes srác is utána eredt. Charlotte persze nem tűnt nagyon boldognak a dologtól, ha pontosabban akarnék fogalmazni, inkább azt mondanám, hogy attól tartottam, hamarosan felrobban.
- Lehet fedezékbe kéne vonulnunk – suttogtam Danának bizalmasan miközben ketten szenvedtünk a csomagommal, annyira halkan, hogy más biztos ne hallja meg – a barátnőd mindjárt felrobban, és ezen a héten még nem volt rajtam a csodálatos rózsaszín bakancsom. És anélkül nem halhatok meg!
Dana persze kuncogni kezdett a megjegyzésemen. Nem értem, miért, mert teljesen komolyan gondoltam! De mindegy is. Persze Char ebből semmit nem hallhatott meg, láthatóan nagyon lekötötték a gondolatai, és az arca is olyan csúnya piros színű volt a dühtől. Nagyon megsajnáltam, annyira nem állt jól ez az árnyalat a hajszínéhez, és ruhájához. Meg persze idegesítő is lehet, ha egy ilyen szakadt lány szólogat be az embernek, aki mintha a kukából öltözne. Bár azt a szép hosszú bőrkabátot elfogadnám, ha esetleg egy kicsit kevésbé lenne viharvert darab.
- Hé, Char – léptem mellé, és a vállára tettem a kezem, mint egy olyan megnyugtató gesztusként – szerintem is igazad van. Amúgy meg kit érdekel, mit gondol ez a lány? Nézz csak rá. Egy lapon sem lehet említeni veled.
Na jó, azért ez inkább egy vigasztaló túlzás. Mert tényleg csinos is lehetne, ha valami olyat venne fel, ami jobban kihangsúlyozza az alakját, ha sminkelne, és ha egyszer mosolyogna. Bár, jobban belegondolva az is elég lenne, ha csak mosolyogna.
- Savanyú neki a szőlő, a helyedben nem törődnék vele.
- Én sem törődök vele – mondta ő is hirtelen, gőgösen – Ő kezd mindig kötekedni, mintha valami úri felség lenne, akinek a cipőtalpát kéne nyaldosnom, de igazából egy senki.
Nem hittem neki. Lerítt róla, hogy bosszantja, persze kit nem bosszantott volna, de azt a csúnya lilás arcszínt, amit Charlotte magára öltött ezek miatt, nos, én nem engedtem volna meg magamnak. Elvégre vámpírok vagyunk, és igazán lenne szabad hagynunk, hogy az évszázados méltóságunkat, és türelmünket, egy kérészéletű múló pillanat kérdőjelezze meg.
De elnéztem Charlotte-ot még mindig láttam, hogy a szép arca mögött keserű-zöld epeként forr az indulat, bár már rég nem lenne rá oka. A lány, aki a problémát okozta, elment, a fiú, aki meg a problémára rátett egy lapáttal, szintén.
- Nézd, Char, örülj neki, hogy itt hagytak. Úgyis csak két nagyszájú emberről van szó, akik a homlokukat a porba vernék a bakancsod előtt, ha tudnának bármit is a vámpírokról. Lefogadom. Mégis kinek képzelik magukat? Reinkarnálódott Midnightoknak?
Ahogy a név elhagyta a számat, egészen furcsa dolog történt. Charlotte nemcsak felkapta a fejét, de fel is jajdult, mintha valaki a lábára léptem volna a tűsarkúmmal. A hangot leginkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor a kiskutya a sípoló játékszerét rágcsálja. De rajta nem látszik, hogy bárki is rágcsálná…
- Hogy reinkarnálódott kiknek? – kérdezett vissza fülsértő hangon. Belefájdult a fülem. Szegény denevérek. Igazán nem hozzájuk beszél, szóval nem kellene ilyen magas hangokat használnia. Még a végén megsüketülnek.
- Midnightoknak. A vámpírvadász család, tudod – próbáltam célozni. Lehetetlen, hogy nem hallott róluk. Hiszen itt volt valahol a birtokuk, ez a város az ő felügyeletük alá tartozott. Az értetlen tekintetéből azonban egyértelműen kikövetkeztettem, hogy még így sem világos számára, miről beszélek. – Jesszusom, mit csináltok ti vámpírtöri órán?
- Alszunk, többnyire – felelte Dana, barátnője helyett. – Bár én néha merengek, Char meg sokszor be sem jön. Vagy ha igen, akkor is a körmét festi.
- Atya szent ég. Pedig az egy tök érdekes tárgy, nem tudom, hogy tudjátok ennyire…
- De mondd már, hogy mit tudsz Scarletről! – szakított félbe Charlotte csillogó szemekkel, ami meglehetősen nagy modortalanság volt a részéről, amit különösen nem szívlelek, de a kérdése felkeltette az érdeklődésemet. Honnan tudja a család utolsó tagjának a nevét, ha nem tudja kik ők? És akkor minden világossá vált számomra, még mielőtt folytatta mondatot – Tudnom kell mindent arról a ribancról.
- Mármint úgy érted, ez volt Scarlet Midnight? És te még azon vagy kiakadva, hogy lekezelően bánik veled? Te jószagú, rózsaszín csipkebokor!
Teljesen elhűltem ettől a méltánytalanságtól. Az még egy dolog, hogy nem ismeri a fajtánk történelmét, ami egy igazán vérlázító dolog, de ez? Én a helyében elsüllyednék ebben a sárban. Hiszen a túlélés egyik alapvető feltétele, hogy tudd, kit ne húzz fel. És hát, Scarlet Midnightot alapvetően nem tanácsos felhúzni.
Persze, amíg én nem tudtam megszólalni elhűlésemben vagy felháborodásomban, Charlotte arcán újra megjelent az a nem túl esztétikus szederszürke szín, ami abszolúte üti a ragyogó vörös haját, meg persze a zöld szemeit. És már valahogy egy kis részem kezdte érteni a felé irányuló piszkálódásokat, mert aki ilyen színösszeállításokat enged fel magára, az bármi negatívat megérdemel.
- De hát ezeket neked is kéne tudnod! – bukott ki belőlem végül. – Kaptam tanrendet, és a munkássága itt is benne van a tananyagban. Meg az egész családé is. Nem igaz, hogy ti sosem hallottatok az 1820-1950-es Kis Tisztogatásról.
- Nekem rémlik, valami – mondta Dana, kissé elgondolkodva, de látszott, hogy ami dereng is benne, az is valami elképesztően homályos dolog.
- Annak mi köze van Scarlethez? Az jóval a születése előtt véget ért. Tanulj meg számolni, és ne csinálj te is úgy, mintha mindent jobban tudnál nálam, te kis rózsaszín giccsparádé! Még meg se érkeztél, és már kelleted magad, meg játszod az eszed, meg úgy csinálsz, mintha te is mindenkinél mindent jobban tudnál. Tudod mit? Csókold meg Scarlet seggét, ha ennyire odáig vagy érte.
Elhűlten hallgattam a dühödt szavakat. Tökéletesen értettem, hogy egy olyan elképesztően illedelmes, gyönyörű férfi, mint Jeremi miért néz le egy ilyen lányt. Hihetetlenül buta, és szánni valóan ostoba. Ráadásul stílusérzéke sincs, ordítozás közben pedig folyékonyan beszél. Most úgy érzem magam, mintha képen nyalt volna egy bernáthegyi, aminek el is tudom nézni, mert az egy olyan aranyos, nagy szőrös plüss kutyus, de ez a lány? Olyan sokat kell még tanulnia.
- Nos, mivel ilyen kedves voltál velem – mondtam rideg, kimért hangon – természetesen felejtsd el, hogy a tudásomat a tudatlanságod csillapítására használjam. Van jobb dolgom is, mint az alaptalan sértéseidet hallgatni.
Például jelentkeznem kell az igazgatónál, aki persze egyike Anglia leghelyesebb őskövületeinek, és szívesen vagyok vele egy légtérben. A szexi kinézete kárpótol sötét, mogorva, lekezelő modoráért.
Aztán persze ki is kell pakolnom, és étkezni is szeretnék. Napfelkelte után szükség lesz az erőmre, hogy vissza tudjak menni azért a gyönyörű, rózsaszín, csipkés-fodros miniruháért, amit ma láttam és annyira passzol a bakancsomhoz. Muszáj megvennem. Egyszerűen lehengerlő lennék benne.
De a beszélgetést lezártnak tekintettem, úgyhogy átvettem a bőröndöm fülét Danától, és elindultam, nos elindultam volna, de már nem emlékeztem, merre kellene menni. Itt állnak mellettem azok, akik meg tudnák mondani, de Charlotte biztos nem mondaná meg. Amíg én nem mondok neki semmit, ami nem fog bekövetkezni. De Dana talán segít, mert ő egészen kedves. És láthatóan neki is elege van egy kicsit ennek a vörösnek a dührohamaiból, úgyhogy visszafordultam hozzá:
- Dana, nem akarlak feltartani, meg minden, de nincs kedved elkísérni Vladimirhoz?
Dana igazán remek társaságnak bizonyult, kedves volt, és a kezdeti lassúsága után oldott hangulatban beszélgettünk, ráadásul ő jártasabb volt a divatban is, kevésbé volt a szubkultúrák rabja, mint a barátnője. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem érdekelte, hogy Scarlet kicsoda. Bár jobban belegondolva, talán semmi sem érdekelte a szívügyein kívül. Szinte sütött róla a szerelem. Én már csak tudom, hisz az ilyesmihez van szemem. Éreztem, hogy egy leheletnyi irigység felüti a fejét a lelkemben, de gyorsan arrébb is hessegettem. Elég ideig leszek még itt, hogy találjak valakit. Igazából már van is jelöltem, már csak mindent meg kell tudnom róla, amit csak lehet.
Aztán jutott eszembe, hogy Dana tökéletes forrás lenne ehhez. Hiszen, egy kis kérdezősködés nem árthat senkinek, és legalább az én fantáziámat sem piszkálja tovább. Nyilván lesz néhány dolog, amire majd ő sem tud megválaszolni. Például miért hord magánál egy vámpír ezüsttőrt?
- Úgy látom, te igazán sok mindent tudsz az itt lakókról, és a kastély környezetéről – kezdtem hízelgéssel a hadjáratomat, mire Dana nevetett.
- Ugyan már, nem művészet. Persze, Charlotte a legnagyobb pletykafészek itt. Én viszont a legjobb barátnője vagyok.
- Az bizony nem hátrány. Mindenkinek van mocskos kis rejtegetni valója, aminél fogva jól meg lehet ragadni egyeseket.
- Persze, minden nap kiderül valami új. Willről például épp tegnap tudtuk meg, hogy vámpírvadász. A legviccesebb, hogy még ő sem tudott róla. Hát nem érdekes?
Összevontam a szemöldököm, miközben felidéztem a fiút, aki Charlotte bosszantása miatt segített nekem. Csinos vagyok, de nem naiv. Nyilvánvaló volt, hogy egyébként rám sem nézett volna. Nem vagyok az esete, bár egy kicsit szeret játszani a lányokkal, de nem érdekeltem igazán. Nem veszteség, mert ő sem érdekelt engem.
- De, igazán érdekes. Bár engem jobban érdekelne ez a Scarlet ügy? Mióta fújnak egymásra, és miért izgatja Charlotte-ot ennyire egy ilyen kis pondró? – Direkt használtam ezeket a szavakat. Egyszerűen felüthettek volna egy lexikont a könyvtárban, ahol az S vagy az M betűnél megtalálták volna, amire kíváncsiak, de láthatóan még ehhez is buták voltak mindketten. Majd megérdeklődöm valakitől, hogy itt betiltották-e a józan, paraszti ész használatát, mert mindenki… na jó, térjünk vissza tárgyra.
- Ó, ez igazán az első napon kezdődött. Tudod, egy hete volt, azt hiszem, pont, amikor beállítottak hárman. Will, Scarlet meg Jeremi. – Felkaptam a fejem. Egy mondatban Scarlettel? Felettébb furcsa. Gondoltam, először a vörös vadász után kérdezek, és a fiút csak véletlenül hozom majd szóba csak, épp érintőlegesen, de erre egyáltalán nem számítottam – Épp Miss Blanche óráján ültünk, és a tanárnő elkapta őket. Majdnem csókolóztak, vagyis úgy festettek. De sosem értettem, hogy miért ezzel lettek megvádolva, amikor Jeremi folyamatosan Scarlet bokáját rugdosta a pad alatt. Aztán amikor Will meg véletlenül elbűvölte Chart a képességével, amiről ő sem tudott, akkor ők segítettek észhez téríteni. Később meg összevesztek. Aztán Charlotte is Scarlettel, és amikor megharapta, Jeremi hirtelen megjelent és iszonyatos csata volt. Blanche és Iason alig tudta őket szétszedni.
Úgy dobálta a neveket, mintha tudnom kellett volna, kikről van szó, persze fogalmam sem volt. Ezeket is ki kell majd derítenem, mindenféleképp. Csak abban voltam biztos, hogy a lelkemben iszonyatos tempóban növekszik a félelem és a düh, a képtelen csodálkozás.
- Szóval akkor Scarlet meg Jeremi járnak?
- Biztosan nem. A vörös fiú inkább csak olyan testőr, aminek a léte szükséges. Mert végül is Scarlet vámpírsuliba jár, és elég halandó, de emellett nagyszájú is, pedig nem igazán képes megvédeni magát.
Inkább nem szóltam egy szót sem. Lehet, hogy Scarlet halandónak látszik, dobog a szíve, és vérzik, ha megvágja magát, de él, és kétszáz éves, úgyhogy mégsem annyira halandó. Ráadásul úgy látszik, hogy egy vámpír a társa. Így már értem, Jeremi miért hord magánál ezüsttőrt. Nyilván segít neki a vámpírölésben, meg gondolom, vigyáz is rá, bár az is lehet, hogy egy szolga, akit a lány varázslattal láncolt magához. De láttam Danán, hogy ennél többet nem tud, úgyhogy innentől felesleges tőle bármit is kérdeznem.
Mindig is utáltam, hogy nekem a titokzatos pasik jönnek be.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Johanna Stickey
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Fekete és rózsaszín
S ím megérkezett a következő fejezet. Tudom, sokat kellett várnotok. Nem is kezdek el mentegetőzni, mert valószínűleg senkit nem érdekel, hogy mi a jó életet csináltam én eddig, hogy fejezetet nem is írtam (bevallom nagyon hiányzott már az írás is, de örülök, hogy Char újra feléledt a fejemben, ő is nagyon hiányzott), de ötösre végeztem, megvan az újságíró diplomám, szóval nem csak a lábamat lógattam az elmúlt időszakban. A folytatásról egyelőre semmit nem tudok mondani, igyekszem egyre többet írni most a nyáron. És amint sikerül előkaparnom Vladimirt, vele is írok fejezetet. Szóval itt a fejezet, enjoy! :)
~Charlotte Bird~
Mennyi idő telt el, mire újra feleszméltem a kábultságomból, és észrevettem, hogy Johnon kívül még itt van egy egész szoba, és a szobán kívül még megannyi vámpír élvezi a hétvégét a kastély falain belül és kívül is? Egy perc? Egy óra? Egy nap? Vagy talán egy egész hét is? Nem tudom, csak azt éreztem, hogy az érzelmeim és a remek elfoglaltság, amit éppen befejeztünk Johnnal már nem tudja elfeledtetni velem azt a szörnyű szomjúságot, amely a torkomat kaparta olyan kínzóan, és görcsösen rántotta össze a gyomrom. Hiába talál olyan jó elfoglaltságot az ember, vagyis vámpír, ami lefoglalná napokon keresztül is, a szükségletek elvonják a figyelmét. Mert bizony enni azt kell, méghozzá sürgősen, mielőtt elsorvadok, és akkor majd aligha fogok tetszeni nemhogy Johnnak, de senki másnak sem.
Vörös angyalom lágy nevetéséből és a csókból, amit a fejem búbjára adott, tudtam, hogy már megint kihallgatta a gondolataimat. Bár nem igazán szerettem, amikor ezt csinálja, elnéztem neki. Egyrészt mert én is folyton ezt csináltam vele, és az hol lenne fair, hogy én folyton hallom, mit gondol, ő pedig teljesen ki van zárva a fejemből? Másrészt mert elég szoros köztünk a kapcsolat, és főleg ilyenkor nagyon nehéz arra figyelni, hogy ne másszunk bele a másik agyába. De egészen hozzá lehet szokni a dologhoz, időnként még nagyon hasznos is tud lenni. Mikor nem kell hangosan ki mondanom, mit akarok, ő mégis teljesíti.
Mire sikerült szobán kívül tudni magunkat – mellesleg ez legalább egy órát vett igénybe –, már javában benne jártunk az éjszakában, az élet csak úgy folyt a kastélyban. Sokan arra fecsérelték a drága idejüket, hogy tanulással gyötörjék magukat. Nem értettem, miért, ennek nem sok értelmét láttam. Sem Johnnak, sem nekem nem akaródzott kartávolságnál messzebb mennünk a másiktól, szinte kényszert éreztem rá, hogy fogjam a kezét, hogy érezzem, velem van, pedig láttam, hogy ott jön mellettem. Ezzel elvetettük a vadászatot, ahhoz előbb-utóbb el kell engednünk egymást, és ezt egyikünk sem akarta. A kínzó szomjúságunkat zacskós vérrel kellett csillapítanunk. Korántsem olyan finom, mintha egy állatból táplálkoznánk, és hozzá sem mérhető egy emberhez, de megteszi. Főleg szükséghelyzetben. Erre a célra szolgált a kastély úgynevezett konyhája, bár valójában nem konyha volt, hanem egy egyszerű raktárhelyiség, ahol a zacskós vért tárolták. Külön csoportosítva a különböző fajta vért, hogy mindenki megtalálja a saját kedvencét. Volt még itt egy nagy étkezőasztal, ahova egyszerre több osztály is le tudott ülni, annyi hely volt, de már csak ketten voltunk Johnnal. Aki a zacskós vérrel táplálkozik, már evett, de vannak olyanok is, akik inkább a közeli erdőben vadásznak maguknak valami állatot, az még mindig jobb, mint ez a mirelit izé. Kivetettem a sok szekrények egyikéből két bögrét, és mindkettőt teli töltöttem. Ehhez persze kellett mindkét kezem, de nem bántam, hogy el kell engednem Johnt, mert amíg azzal foglalatoskodtam, hogy mindkettőnknek legyen reggelije, ő hátulról átölelt, és olyan dolgokat sugdosott a fülembe, amitől kis híján olyan állagom lett, mint a vérnek, amit éppen a poharakba folyattam. Kiválasztottam egy mikrót a sok közül, és iható hőmérsékletűre melegítettem a reggelit. Aztán ketten elfoglaltunk egy széket a teljesen üres teremben, és lassan elfogyasztottuk a bögréink tartalmát.
Az idő csak úgy repült, bár mi úgy éreztük, egyetlen végtelen pillanat minden, de lassan már a fél éjjel eltelt. Meg akartam keresni Danát, mert nem láttam tegnap éjjel óta, mióta kiszökött az emberbarátjához. Kicsit aggódtam már érte, talán baj érte. Pedig tudja, hogy nagyon kell vigyáznia magára, most az erdő sokkal veszélyesebb, mint általában. Elkezdtem Johnt húzni az udvar felé, de ő megállított a lépcsőn. Úgy mosolygott rám, ahogy egy kisgyerekre szokás, amikor az valami roppant egyszerű dolgot nem ért. És én valóban nem értettem. Hova akar menni és miért? Nem akartam egy másodpercre sem elengedni, és ő mégis úgy csinált, mintha most itt el akarna búcsúzni, még ha csak egy rövid időre is.
– Muszáj lesz – jelentette ki a gondolataimra. – Tudom, hogy te meg akarod keresni Danát, és egyetértek veled, keresd csak meg, bizonyosodj meg róla, hogy minden rendben van vele, de nekem most muszáj felmennem a könyvtárba.
Úgy néztem rá, ahogy egy elmeháborodottra szokás.
– A könyvtárba? Minek? Jó ég, te tanulni akarsz? Nem akadályozlak meg, ha ez minden vágyad, de szerintem ez ráér Dana-keresés után is, és tudod, segíthetnél megkeresni őt – próbáltam hatni rá, de még mindig úgy nézett rám, mintha tudnom kéne valamit, amit nem tudok.
– Emlékszel még, hogy ébresztettek fel minket? – tette fel az egyértelmű kérdést. Már hogy ne emlékeznék, hogy az az idegesítő Will ránk rontott, míg mi egymás karajiban aludtunk. De még mindig nem értettem, hogy jön ez ide. – Nos, éppen Will és Scarlet után akarok kutakodni egy kicsit. Bár gyanítom, nem lesz sok információ róluk, de az őseikről mindenképp. Ne aggódj, nem nekik akarok segíteni, sem Scarletnek, sem Willnek, de nem árt, ha utánuk nézek. Tudod, ismerd meg az ellenségedet. Vagy leendő ellenséged, egyelőre még egyiküket sem tartom annak. Még nem bántottak, nem mutatták jelét, hogy akarnának tőlünk valamit, így nem is tartom őket az ellenségeimnek – sietett a magyarázattal, mielőtt bármit is szólhattam volna. Ebből a szempontból igaza volt, kelletlenül ismertem el, de azért én mindkettőt az ellenségeim közé soroltam. Az tény, hogy egyikük sem akart komolyabban megsebesíteni – ha leszámítjuk Scarlet múltkori szurkálódását azzal a kis tőrrel –, de egyikükkel sem voltunk puszipajtások.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy tényleg muszáj lesz elválnunk Johnnal, még ha csak egy kis időre is. Engem nem túlzottan vonzott a könyvtár, még akkor is, ha nem tanulás miatt kell betévednem oda, és elsősorban inkább meg akartam találni legjobb barátnőmet. Búcsúzóul kaptam egy puszit az ajkaimra, de nem elégedtem meg ennyivel. Visszahúztam magamhoz Johnt, és szorosan öleltem, amíg vér ízű ajkait kóstoltam. Aztán ahogy sikerült egymástól elszakadnunk, úgy vettem az irányt az ajtó felé, ő pedig elindult felfelé.
Szerencsém volt, nem kellett körbejárnom az egész kastélyt, Dana ott volt az udvaron, és szerencsétlenségemre éppen Willel beszélgetett. Valami baj lehetett, de ahogy meglátott, arcáról eltűntek az aggodalom jelei, és a megkönnyebbülés vette át a helyét. Elém szalad, és mire odaért, a rosszallás maszkját vette fel.
– Te meg hol voltál? – kiáltott rám. – Már mindenhol kerestelek, és nem találtalak sehol.
– Ha mindenhol kerestél volna, megtaláltál volna – feleltem szemforgatva. Végül is, nem én voltam veszélyben, hiszen itt a kastélyon belül aligha érhetne engem halálos támadás, nekem kéne felháborodnom, amiért kiszökött a múlt éjjel. – Johnnal voltam – feleltem, pedig úgy gondoltam, ez teljesen egyértelmű.
– Felmentem a könyvtárba, mikor visszaértem, de már nem voltatok ott.
– Már mi a fészkes fenéért lettünk volna a könyvtárban? Úgy nézek ki, mint valami stréber? – kérdeztem vissza felháborodottan. Már maga a feltételezés is sértett.
– Dehogy is – legyintett Dana –, de amikor elváltunk, még oda indultatok. Mire visszaértem, már nem voltál ott, úgyhogy elmentem a szobánkba, de ott sem voltál. Gondoltam, hogy Johnnal vagy, de azért aludni csak visszajössz, de nem jöttél. És már majdnem a fél éjjel eltelt, és csak most kerülsz elő. Épp most kérdeztem Willt – mutatott a fiú felé, aki időközben legnagyobb bosszúságomra csatlakozott hozzánk –, hogy nem látott-e téged, amikor megjelentél.
– Először is, nyugodj meg, itt vagyok – igyekeztem megnyugtatni barátnőmet. – Másodszor is, végig Johnnal voltam, a szobájában. Aztán felkeltünk és reggeliztünk, ennyi történt, senki nem akart megölni. Legalábbis remélem – néztem rá Willre, ő pedig csak mosolygott azzal az idegesítő, önelégült vigyorával. Dana persze nem értette, zavarodottan kapkodta a fejét kettőnk közt.
– És sikerült valamit megtudni? Hasznos volt a könyvtárban eltöltött sok idő? – kérdezte a szőke lány, hátha így sikerül megfejtenie rejtélyt.
– Fogjuk rá, legalábbis megtudtunk pár dolgot. Majd elmesélem, ha kettesben leszünk, itt olyan fülek is hallhatják, akikre ez nem tartozik – néztem olyan csúnyán Willre, amilyen csúnyán csak tudtam.
– Még hogy nem tartozik – horkantott fel a fiú –, hiszen rólam szól az egész. Nyugodtan elmondhatod neki, nem haragszom meg rá – vigyorgott még mindig. Legszívesebben úgy képen töröltem volna. Persze pont most nem volt itt John, akinek a jelenlétére nagy szükségem lett volna. Egyrészt azért, hogy visszafogjon, amikor úgy döntök, hogy a kastély fala sokkal szebb lenne, ha Will agya alkotná rajta a mintát. Másrészt, mert ő olyankor is higgadtan tudta őt a sárba tiporni, amikor nekem már szinte a fülem is gőzölgött a visszafojtott indulattól.
– Azt mondtam, majd később – szűrtem ki a fogaim között.
– Hát jó – vont vállat a fiú –, akkor majd én – mondta széles mosollyal, majd körülnézett, nincs-e valaki a közelben – William Strom, vámpírvadász, szolgálatára – hajolt meg, és szavait olyan halkan suttogta, hogy csak én és Dana hallhattuk. Barátnőm annyira meglepődött, hogy először egy szót sem bírt kinyögni, csak tátogott, mint egy hal.
– A részleteket majd elmesélem, ha végre tényleg kettesben leszünk – feleltem, és keményen Willre néztem, mire ő csak megvonta a vállát.
– És hol a hős lovagod? – kérdezte érdeklődés színlelve a fiú, de jól tudtam, mi rejtőzik a szavai mögött.
– Nem hiszem, hogy sok közöd lenne hozzá – válaszoltam neki úgy, mintha a cipőm talpához ragadt kosszal kéne beszélgetnem. Will replikájától Dana mentett meg, és egy szőke lány, aki szemmel láthatóan új volt még a helyen, és egyértelműen felénk közeledett.
– Char, ki az ott? – kérdezte Dana a szőke lány felé nézve. Gondolom, nem várt komoly választ, hiszen tudhatta, hogy annyi halvány segédfogalmam sincs erről, mint neki. Ha új volt, nyilván senki más nem tudta, ki ő és mit keres itt.
– Fogalmam sincs, gondolom egy új lány. Nem tudtam, hogy jön ma valaki hozzánk. – Ez a válasz nem csak Danát, de még engem is meglepett. Nem hittem volna, hogy van, amiről nem tudok ebben a kastélyban, pedig úgy tűnt, van.
Mióta minden időmet Johnnal töltöttem, el is felejtettem beszerezni a legújabb pletykákat, pedig ha meghallgatom a még nálam is jobban értesült iskolatársaimat, biztos némi információval tudtam volna szolgálni bárkinek. Lehet, hogy a későbbiekben muszáj leszek egy kicsit kibújni John szájából, hogy legalább azt megtudjam, mi a helyzet a kastélyban, de ez a lehetőség cseppet sem villanyozott fel. Mindenesetre az sem volt állapot, hogy teljesen le voltam maradva mindenről. Úgy döntöttem, a pletykák kontra John problémát egy kicsit későbbre halasztom, most fontosabb volt az a szőke lány, aki éppen felénk közeledett.
Már kinézetre sem volt túl szimpatikus. Legalább annyi rózsaszínt hordott, mint amennyi feketét én. Egyértelműen látszott az arcán, hogy ő nem ehhez a sárhoz van szokva, hogy ő úri körülmények között nevelkedett, és képtelen járni ezen a talajon a csilli-villi rózsaszín magassarkújában. Erőlködve vonszolta végig szekrény méretű bőröndjét az udvaron, keresve azt a fiút, aki majd segít neki, de úgy tűnt, rajtunk kívül senki nem vette észre, hogy megérkezett. Vagy csak ilyen hamar túltették magukat az új lány érkezésén. Mindenesetre senki nem akart a szenvedő segítségére sietni.
Egészen addig, míg Will meg nem látta az arcomra kiülő undort, mert ekkor szélesen elvigyorodott, és a lány elé sietett, hogy segítsen neki. Bemutatkoztak egymásnak, majd a fiú megfogta a bőröndöt, és egyenesen odahozta hozzánk. Nyilván csak bosszantani akart, de nem adtam meg neki ezt az örömöt, inkább érdeklődve fordultam az új jövevény felé. Ezt nem kellett színlelnem, tényleg érdekelt, ki ő, csak inkább jó messziről. Udvariasan bemutatkozott, és mi is így tettünk. Will kedvesen felajánlotta Johannának – mert így hívták –, hogy körbevezeti a kastélyban. Jó vicc, még ő sem talál meg semmit, hiszen nemrég érkezett. De az ő baja, ha ezzel a kis Miss Rózsaszín-vagyok-és-cuki királynővel akarja elpocsékolni az idejét. Hiába próbál felbosszantani, ezzel nem fog menni neki. Legalább amíg együtt vannak, és romantikus sétát tesznek a birtokon, egyikükkel sem kell együtt lennem. Ezzel most nagyon mellélőtt.
Viszont éppen itt jött életem másik nagy megkeserítője, Miss Én-vagyok-az-istennő-boruljatok-le-nagyságom-előtt Scarlet. Mielőtt sikerült volna valami jó sértést kitalálnom, ő megelőzött. Tessék, ez után mondják, hogy én tehetek mindenről, hogy folyton én provokálok. Most is ő kezdte, ezt pedig nem hagyhattam szó nélkül. Igazán senki nem vetheti a szememre, én csak megvédem magam. Persze úgy gondolják, mivel én vagyok a vámpír, ő meg a kis halandó ember, nekem kéne türtőztetni magam, de hát mégsem hagyhatom magam védtelenül, mint egy céltábla, ugye? Na, persze, hogy megint igazam van, ahogy mindig. Szerencsére nem maradt sokáig, az erdő felé vette az útját. Remélem, elkapja valami, és szétszedi. Igazán nem kívánom a halálát, de nem sírnék, ha már csak a darabjait találnák meg.
Pár sértéssel később, amit Annyira-menőnek-érzem-magam Willel egymás fejéhez vágtunk, ő az erdő felé vette az útját, pont amerre Scarlet is eltűnt, és ez nem kerülte el a figyelmem. Mi pedig itt maradtunk cukirózsaszín Johannával, és hát nem volt mit tenni. Szó nélkül elindultam a kastély felé, Dana pedig segített az új lánynak a csomagjaival. Persze, hogy ez az idióta itt hagyta a nyakunkon Miss Cukit, hogy majd mi szenvedjünk vele.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Két órányi kegyelem
~Scarlet Midnight~
Nem sokkal azután, hogy elhagyta számat önnön felfedezésem, ráébredtem, mennyivel jobb lett volna, ha csöndben maradok. Nemcsak azért, mert akkor eltitkolhatom előlük, és mehetek egyedül, de a feltámadó érzéseik nem tettek jót az amúgy is vitustáncot lejtő gyomromnak. Iason erős meglepettsége még hagyján volt, ám Angelique a tudásszomj megtestesülésévé változott. Egészen eddig az is zavart, hogy milyen jól szórakozik, de az figyelmen kívül hagyható volt, többé kevésbé. Ám ezt az erőteljes, várakozással átszőtt sürgetést nem bírta a gyomrom. De még ezek összessége sem volt olyan idegesítő, mint Vladimir, és az ő megszokott alig – de látható – mindent jobban tudó mosolya. Mintha mindig is tisztában lett volna vele, hogy hol van az a vacak, átlátszó kő, csak nem mondta volna el, és inkább megvárta, amíg kitalálom én. Persze nem tudta. Nem tudta hamarabb, mint én.
Megint feltámadt bennem a vágy, hogy bemossak neki egy óriásit. Nagyon jól állna neki a monokli a szeme körül. Olyan igazi, régimódi angol úriembernek nézne ki vele. Bár tudok valakit, akinek sokkal jobban állna. És ez a valaki már öt perce úgy bámul rám, mintha miattam nem tudna levegőt venni. Vagy új lila cipőt.
Viszonoztam a pillantását. Hm… neki sokkal jobban állna az a monokli. Illene a szeme színéhez. Sminkelnie sem kellene reggelente. Milyen kedves ajándék lenne tőlem, nem? Ha már úgy is ilyen mérsékelhetetlen a tudásszomja, legalább ezt is megtudhatná. Ő két legyet, én meg két szemet ütnék, egy csapásra.
Ám végül letettem arról, hogy csodálatos terveimet a tudtára adjam. Semmi haszna nincs most marakodni, sértésekkel dobálózni, még fél napig, vesztegetve a drága, és amúgy sem túl sok időnket. Elvesztegettünk már eleget. Réges-régen túl kellett volna lépnünk ezeken a körökön. Rég túl is léptünk volna rajtuk, ha a gyűrűt azonnal megmutatják. Vagy esetleg éveket nyertünk volna, ha Vladimir nem ilyen öntelt, és szólt volna a dologról. Lenéztem rá, mert még mindig alattam feküdt, mozdulatlanul, és most először láttam rajta, mennyire fáradt, meggyötört, és milyen nagyon unja már ezt az egész játékot. A folytonos, gyerekes, értelmetlen vitáinkat Angelique-kel, a két tanárom titkos szívviszonyát, hogy a köztem és Jeremi között folyó állandó drámázást már ne is említsem. Istenem, mindjárt megsajnálom… ja nem, bocs, ez a hányingerem volt.
Végül megszólalt a méltóságom, és arra ösztökélt, hogy mihamarabb számoljam fel a dühkitörésem nyomait, ezért feltápászkodtam az igazgatóról – megjegyzem, más diákot már rég kettétépett volna ezért – és kezet nyújtottam neki. Számára ez teljesen magától értetődő volt, és elfogadta.
Megint Angelique-re néztem, mert erős meglepettséget éreztem az irányából. Úgy látszik, ma ilyen „csodálkozzunk a világ legtermészetesebb dolgain” napot tart. Mily szép is, ha az ember még csak öt éves… De azért igyekeztem nem vigyorogni, bár nagy volt a késztetés, inkább vetettem rá egy fáradt pillantást, és megpróbáltam visszafogni a gondolataimat:
- Nem ennyire egyszerű, igazából – tartottam egy rövid szünetet, és újra összeszedtem magam. – Tudom, hol kell elkezdeni keresni, és meg is találom. De egyedül.
Láttam rajta, hogy mindjárt felháborodik, és közli, hogy most beszéltük meg, hogy senki sem dolgozik egyedül, de azért megbocsásson. Az ember nem minden nap rabolja ki a szívéhez legközelebb állók végső nyughelyét, és ami azt illeti, én sem vágytam erre az élményre. Pláne nem nagyközönség előtt.
Angelique és Iason nem tűntek sem boldognak, sem kielégítettnek, ami a magyarázatomat illeti, de ezt majd egymás között rendezzék, mert nem az én dolgom. Vladimirról meg úgy is tudtam, hogy mindent hall, mindent tud, éppen ezért neki nincs mit megmagyaráznom.
- Rendben – mondta szigorú hangon – De tovább nem léphetsz egyedül, ugye tudod, miért? Vidd magaddal Jeremit, és induljatok minél hamarabb. Nem igazán van időnk késlekedni.
Bólintottam, bár nem tetszett, hogy egy pillanatra megint úgy csinált, mintha mindent jobban tudna nálunk, egyszerű földi halandóknál, de nyilván csak a megszokás. Aztán meghallottam a gondolatait a magaméi között:
- Kapsz két órát, hogy elintézd. Ha nem érsz vissza addigra, utánad megyünk, tehát a saját érdekedben ne késlekedj.
Egy pillanatra nem értettem, miért mondja ezt, azután leesett, és mérhetetlen hálát éreztem. Ez a kőszívű vámpír soha, senkivel nem törődött látszólag, és mégis kaptam tőle két órát, hogy magam intézzem el ezt az egészet. Tőle ez rendkívülien kedves gesztusnak számított. Bevallom, eddig azon gondolkodtam, hogy kerülhetném meg azt, amit mondott, de ezek után nem volt szükséges. Felszegett fejjel vonultam ki, mint akit vérig sértett a parancs, ám valójában erről szó sem volt. Kimondhatatlan megkönnyebbülés hullámzott végig rajtam.
Ám még nem volt vége. Ahogy a folyosókon lépdeltem végig, azon gondolkodtam, mi lenne célszerűbb. Előkeríteni Jeremit, aki ha tényleg megfogadta a kérésem, akkor valahol a városban kóborol, ha meg nem, akkor sem biztos, hogy szeretném látni. Még mindig dühös voltam rá, amiért azzal az egy mondattal utalt az állapotomra.
Valószínűleg nem haltam volna meg, és az anyáskodása nélkül is összeszedtem volna magam előbb vagy utóbb. Utálom, mikor úgy csinál, mintha tőle függne az életem, és csak ő védhetne meg rossztól. Mintha levegőt sem tudnék venni nélküle, mintha még azt is ő fújná a tüdőmbe. Bár végül is a szempontjai az érzelmek kontextusában tökéletesen érthetőek, de ettől még cseppet sem elfogadható a viselkedése.
Most azonban igyekeztem mindezt elfelejteni, és az előttem álló sokrétű probléma valamely részletének megoldására fordítani a figyelmem maradékát. Azt a maradékot, amit nem kötött le a koncentráció. Ugyanis a gyomrom kifejezetten értésemre adta, hogy legszívesebben kidekorálná a falat némi gyomorsavval. Végül is egész jól nézne ki.
Végül is megálltam egy kicsit, hogy amíg a szédülésem csillapodik kicsit, addig ki tudjam találni, a számtalan út közül melyik a legrövidebb a családi kripta felé. Persze tudtam, hogy a kastélyt nem érték jelentősebb változtatások, a legtöbb út azonban érintette a báltermet, ami azon kívül, hogy nem vonzott túlzottan, még zárva is volt. Nem mintha nem tudnék szétrúgni egy zárat, de most inkább az egyszerűbb megoldást választom, és kerülök. Gyávaság a részemről? Á dehogy. Én? Soha.
A legrövidebb út persze a lépcsőn lefelé vezetett, amit jobban belegondolva inkább bukfencezve kellett volna megtennem. De az ablakon is kiugorhattam volna, mert kevesebb ideig tart összekanalazni a gyufás skatulyába préselhető maradványaidat, mint körhinta életérzés mellett lemászni a csigalépcsőn. És épp az idő az, ami nem áll végtelen mennyiségben a rendelkezésemre.
A következő csapás az udvaron várt rám. A kapu mellett két szőke lány ácsorgott, akikkel önmagában véve még nem is lett volna baj. Csakhogy az egyik szőke hozzá van nőve a világ legidegesítőbb és ostobább vámpírjához, akinek még a légzést is külön tantárgyként kell oktatni. És persze ott áll mellettük Will. Ez meglepett egy kicsit. Andrew-t inkább vártam volna, mint Willt, mert emlékezetem szerint nincsenek valami jóban. Pontosabban azt hittem, hogy valamelyikőjük már kitekerte a másik nyakát. Vagyis reméltem. De túl szép is lett volna, ráadásul Will ember, úgyhogy nem lett volna egyszerű dolga.
Nem igazán volt kedvem a konfliktushoz, ami ezüsttálcán kínálta a saját fejét, de mit tegyen az ember? A sors humora szar, és ez ellen nem lehet mit tenni. Amúgy is, nincs valami jó napom, és ha csak egy kicsit sikerül felidegesítenem a Ribanckirálynőt, máris értelmet nyer az életem. Ha meg ő idegesít fel, akkor lehányom. Nos, én mindenképp jól járok.
Nem bírtam megállni vigyor nélkül az agyamba tolakodó képet. A felrobbanni készülő Chafkát, és a rózsaszín foltokat a tökéletes fekete összeállításán, vagy a dühtől eltorzuló arcát.
- Nahát, Charlotte – köszöntem neki előre, meglehetősen szívélyes hangon, mintha tényleg örülnék, hogy viszontláthatom – Ezer éve nem láttalak. Mi újság veled? Még mindig Willel? Melyik heti divatmagazin írta, hogy divat a monogámia? Vagy a többiek már rájöttek, hogy a barlangászást nem olyan barlangban kell gyakorolni, amiben egy kamion is könnyedén megfordulhat? – mondtam vigyorogva. Igen, tényleg nincs kedvem balhézni, de ami elkerülhetetlen, annak jobb szeretek elébe menni.
- Egyik sem. De ha már az időnél tartunk, téged is rég láttunk errefelé. Csak nem eltévedtél a kastélyban a kutyuskád nélkül, aki elrágta a pórázát és elszaladt az erdőbe?
- Elszaladt? Valóban? És kifért az egódtól? Mert én hirtelen nem tudom, melyik oldalról kerüljem meg…
- Megkerülni? Dehogy. Gyorsabban kijutsz, ha átásod magad alatta – érkezett oldalról a támogatás. Ez meglepetésként ért. A mély férfihang még sokáig ott remegett a levegőben, márpedig Will volt az egyetlen, akitől ilyesféle hang származhatott. Vetettem rá és a vigyorára egy gyors pillantást. A helyzetet Charlotte is átláthatta, mert elvörösödött. Nahát. Ez tényleg nem túl sok agymunkát igénylő szituáció. Will és ő nem bírják egymást. Hogy is van az a mondás az ellenségek ellenségeiről? Na jó, barát azért nem. De a potenciális szövetséges címet hajlandó vagyok megszavazni neki.
- Igazad van. Bár lehet, hogy mégis gyorsabb, ha őt ásom el… - feleltem mélázva, persze vártam, hogy a fiú lecsapja a szavaimat. Szinte tálcán kínálta magát, mit akarok hallani.
- Nem létezik olyan mély gödör, amiben elférne. Meg szerintem így is elég szennyezett a talaj, ne súlyosbítsd a dolgot. Még a végén kipusztul az erdő.
Elismerem, ez egész eredeti volt. Lehet, mégis adok a fiúnak egy esélyt. Mármint arra, hogy hátha értelmes. Végül is ezek egészen elfogadható beszólások voltak, majdnem lejegyzésre érdemesek, bár ahhoz még fejlődnie kell egy kicsit.
- Majd meglátjuk, mennyire leszel vicces kedvedben, ha John is ideér. Lehet, hogy nem én fogok elsüllyedni.
- És ugyan mit akar csinálni? Csúnyán néz rám? Hú, de meg fogok ijedni – felelt és zsebre vágta a kezeit. Ha hülye lennék is tudnám, mennyire szórakoztatja, hogy bosszanthatja azt a lányt. – Pont annyira fogok félni, mintha egy kisbaba nézne rám csúnyán.
Nocsak, a bátor, és nem mellesleg rettenthetetlen szájhős valakinek a pelusa mögé bújik? Hihetetlen. Én pedig már azt hittem, hogy van benne annyi büszkeség, hogy a saját sérelmeit maga rendezze. Ezek után pedig még hatványozottan bizonyítja az ostobaságát – önnön nagyképűségével.
És bár Will éles nyelvű kommentárjait, magasröptű sértéseit órákig tudtam volna élvezni, kénytelen voltam belátni, hogy jobb, ha rájuk hagyom a kisstílű vitatkozást.
- Nos, Charlotte, üdvözlöm a további kamionforgalmat, de most mégiscsak kénytelen leszek egyetlen lépéssel átlépni az egódat, akármilyen nehéz, és véghezvihetetlen feladat is ez. Sokkal könnyebb dolgom lenne, ha az IQ-dat kéne megkerülni. Ugyanis ami nincs…
Még egy gonosz vigyort megeresztettem felé, majd Willre is vetettem egy „csak így tovább” pillantást, és hátat fordítva a kis csapatnak egyenesen az erdő felé indultam, és bevettem magam a békés – vagy, legalább is annak látszó – erdő puha sötétjébe. A fák ágai bár csupaszak, az égboltot alig lehet látni, olyan sűrűn nőnek a fák. A gondolataim, a háttérbe szorult, elnyomott, kitörni vágyó érzéseim már kezdték volna megrohanni az elmémet, és én ezer örömmel adtam volna magam a kezükbe – bár tudtam jól, hogy nem lenne szabad, amikor döngő lépéseket hallottam a hátam mögül. Életbe léptek a reflexeim, és más nem számított. A következő pillanatban már villant is a tőr a kezemben…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Sebek
~Angelique Blanche~
Tulajdonképp szórakoztatott valahol a látvány. Mármint… amit Scarlet művelt. Ez pedig nem azért volt furcsa, mert nyilvánvalóan nem bírtuk egymást, és szerettem volna látni, hogyan bünteti meg majd ezért őt Vladimir. Még csak nem is azért, mert Vladimirt mindig is szívesen láttam volna egyszer tehetetlenül… persze teljes biztonságban, de tehetetlenül. Nem, azt hiszem az szórakoztatott, hogy Scarlet nem csak szavakat mondott ki, hanem könnyű volt olvasni az üvöltő gondolatainak folyamában. Láttam képeket, amik kiegészítették a mondatait, láttam majdnem a teljes történetet. Scarlet védőfala leomlott, pedig vélhetően ez talán soha nem fordult még elő. De a gondolatok ki akartak törni, és megtalálták az útjukat.
Morbidnak tűnik ez a szó, hogy szórakoztatott, de ez volt a legjobb szó arra, amit éreztem. Elborzasztott, meghökkentett, de szórakoztatott is. Ugyanakkor egyre szórakoztatóbbnak találtam volna hosszú órákig kínozni Sergeit. Már épp eljátszottam volna a gondolattal, amikor két dolog is történt, ami megakadályozott ebben.
Egyrészt, Iason nézett rám olyan különös tekintettel, mintha féltene… féltene magamtól. Túl jól ismert.
Másrészt eljutott hozzám Scarlet hangja. Hogy tudja. Hol van. A Toscana hercege. Ez a mondat pedig minden mást kiszorított a gondolataim közül.
-Hol? –bukott ki belőlem a kérdés mindennél gyorsabban.
Gyorsabban annál, hogy Vladimir arcán megjelent volna mindentudó vigyor, gyorsabban még annál is, hogy Iason szemei elkerekedtek volna. Ha ember lenne, még számított is volna, hogy már lassan 5 perce nem vesz levegőt, vagyis pontosan azóta, hogy Scarlet kiejtette a száján azt a mondatot.
Scarlet lassan felém fordult, és szinte láttam, ahogy megjelenik a gondolatai közt egy mérsékelten frappáns sértés, amit hozzám vághat, már a száját is nyitotta, hogy a tudtomra adja, pontosan mennyire frappáns is az a sértés, de hirtelen összezárta ajkait. Sóhajtott, majd felállt, lassan leporolta magát, és a kezét nyújtotta Vladimirnek. Ekkor következett azonban az, ami még a sértés ki-nem-mondásánál is sokkal meglepőbb volt: Vladimir elfogadta a felé nyújtott kezet, és mindehhez olyan arcot vágott, mintha ez teljesen természetes lenne.
Ismét rám nézett Scar.
- Nem ennyire egyszerű, igazából – itt tartott egy szünetet, mintha élvezte volna a kérdő tekinteteket, amik rászegeződtek – Tudom, hol kell elkezdeni keresni, és meg is találom. De egyedül.
Már vettem a levegőt, hogy megszólaljak, és rávilágítsak arra, hogy épp az imént mondtuk el, miért is nem jó ötlet egyedül tennie ilyesmiket, de Vladimir megállított.
- Rendben – mondta a férfi – De tovább nem léphetsz egyedül, ugye tudod, miért? Vidd magaddal Jeremit, és induljatok minél hamarabb. Nem igazán van időnk késlekedni.
Vladimir mintha még üzent volna valamit emellé gondolatban, de ha így is volt, az kettejük titka marad. Egyelőre.
Scarlet meg felszegett fejjel állt, és szinte láttam a fejében a gondolatok hadát, amik azzal foglalkoznak, hogy kerüljék meg Vladimir utasításait. De végül egyszerűen csak bólintott, majd eltűnt. A férfi elgondolkodva nézte az ajtót, ami becsukódott a lány után.
Én karba fontam a kezeim, és kissé meghökkenten pillantottam az igazgatóra, de Iason megelőzött a gondolataim szavakba öntésével.
- Tényleg engedi, hogy egyedül csinálja? Hiszen két lábon járó balszerencse.
Vladimir Iasonre emelte a tekintetét, majd bólintott. Iason talán még meglepődöttebb arcot vágott erre, mint én, és ez végre feltűnt az igazgatónak is.
- De aggodalomra semmi ok. Elég ideje vagyok már itt, hogy tudjuk úgy követni, hogy mire észrevesz minket, már késő lesz, és nem tehet ellene semmit.
Ekkor rám nézett, mintha a hatást várta volna, ahogy a szavai eljutnak hozzám. És a reakcióm nem is késlekedett sokat, a karjaim leengedtem, és elmosolyodtam. A világ újra a helyére került.
- Mindazonáltal, azt hiszem, Scarleték még ma éjjel elindulnak. Ha össze tudja szedni Jeremit. Két órán belül legyetek itt mindketten, felkészülten, addigra én is megteszem a megfelelő előkészületeket. A helyettesítést meg megoldjuk valahogy.
Szinte egyszerre bólintottunk Iasonnel, majd sietős léptekkel elhagytuk Vladimir lakrészét, majd az iskolát is. Nem szóltunk egymáshoz, túl sok volt a gondolat, és túl kevés az idő.
A kastély területéről kiérve egy jó darabig nem találkoztunk senkivel, és ennek gyanúsnak is kellett volna lennie… a túl nagy csend mindig gyanús. De szinte előbb éreztem az arcomon a vágást, mint hogy láttam volna a támadóm.
A meleg, édeskés szagú vérem lassan folyt végig az arcomon, majd piros, vérben forgó szemeket pillantottam meg. Ez volt, amit először felfogtam, de a kezeim már kutattak is a fegyvereim után, miközben minden izmom megfeszült, hogy akármit lép, a legkevesebb további sérüléssel ússzam meg. Iason mellettem jobban résen volt, és jóval közelebb ahhoz, hogy a másikat kiüsse.
Épp időben találtam meg a karómat, a vámpírnő már a földre taszított, és épp készült tehetetlenné tenni. Egy másodpercig tétováztam… túlságosan élénken élt még bennem a Sergeijel vívott csata képe. Úgy tűnt… mintha a testem nem engedelmeskedne, hiába tudnám, hogy meg kell ölnöm, képes vagyok rá, mégis úgy éreztem, meg fog történni, átharapja a nyakamon az eret, és ennyi volt.
A szemem sarkából azonban megpillantottam, ahogy Iason már épp elindul, hogy segítsen rajtam, és pont ez adta meg a szikrát ahhoz, hogy átszúrhassan a támadóm szívét egy karóval. A fogai már alig egy centire voltak a nyakamtól, de vége volt: éreztem, ahogy rámhanyatlik a teste, és az én karjaim is elernyedtek. Hirtelen olyan kimerültnek éreztem magam.
Iason a fejét csóválta, amint mellénk ért, s mivel kétségbeesetten – és fáradtan – néztem fel rá, lehajolt, a vámpírt odébb gurította, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.
Valószínűleg véletlenül, de túl nagy erővel rántott fel, így a kelleténél közelebb kerültem hozzá, majd elkövettem azt a hibát is, hogy a szemeibe néztem. Bár nem volt szüksége rá, mégis lélegzett, s a leheletét éreztem az arcomon. Tökéletes pillanat lehetett volna, egy másik világban, egy másik emberrel, és kevesebb, az arcomra száradt vérrel. Iason tett egy kósza kísérletet, hogy az ingének ujjával letörölje… persze hiába.
- Majd otthon – motyogta, kicsit hátrébb lépett, majd kezén fogott, és maga után húzott. Ügyesen felismerte, hogy magamtól nem biztos, hogy mozdulnék.
Ahogy beléptünk az ajtón, a konyhaasztal mellé ültetett, majd kisvártatva egy nedves ronggyal törölte le az arcom… hogy után fertőtleníthesse a sebet. Nagy szükség nem volt rá, hiszen gyorsan gyógyulok, meg amúgy sem kaphatok el így fertőzéseket, de ezt össze kellett varrni, hogy szépen forrjon össze. Olyankor meg jobb a biztonság. Iason meg különben is kicsit rögeszmés volt ilyen téren. Hozta is a „varrókészletet”, majd alig tíz perc alatt összevarrta a sebet. Annyi év után most tűnt fel először, hogy zavarja a vérem illata. Különös.
Az arcom ismét letörölte a fertőtlenítő folyadékkal, majd leguggolt előttem. A kezeit a térdeimre helyezte, és alulról nézett föl rám. Ahogy fölé hajoltam, a hajam szinte súrolta az arcát.
Ismét egy tökéletesnek látszó pillanat. Annyira könnyű lett volna hagyni, hogy magával ragadjon az az érzés, ami abból a nem is olyan távoli emlékből derengett. De nem lehetett. Nem most. És különben sem volt elég időm még ezen gondolkodni.
- Mennünk kell – suttogtam, mert hang nem jött ki a torkomon – Vladimir vár.
Sóhajtott, a levegővételnek ismét csak ezt a funkciót adva, majd felemelkedett, és eltűnt a szobában.
Én is fölkeltem, és melegítettem mindkettőnknek egy bögre vért. Jól fog jönni a kis kirándulásunk előtt.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
A segítség
~William Storm~
Bár már nagyjából beleszoktam az éjszakai életmódba, mégis órákkal a napnyugta előtt keltem. Csak egy másodperc kellett, hogy minden a helyére kerüljön. Minden, ami tegnap történt, mindaz, amit tegnap megtudtam. Nem voltam átlagos, ezt már kiskoromban is felfedeztem. Sokkal ügyesebb voltam társaimnál, sosem kellett különösebben tanulnom, hiszen minden megragadt a fejemben, testnevelés órán is alig izzadtam le. De csak azt hittem, ügyesebb és okosabb vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy én valójában másmilyen vagyok, mint ők. Azt mindig is tudtam, hogy nem egy átlagos, szürke fiú vagyok, hanem van bennem valami különleges, csak azt nem tudtam, hogy az ekkora dolog.
Ahogy eszembe jutott a tegnapi beszélgetésen a szüleimmel, újra harag futott végig rajtam. El sem tudtam hinni, hogy tényleg ennyi éven át titkolták előlem. Persze ez más szemszögből nézve érthető, hiszen ők csak egy legendának hitték az egészet, azt hitték az egészből semmi sem igaz, de azért amikor rájöttek, hogy mégis igaz, beküldtek egy vámpírokkal teli kastélyba, és nem szóltak egy szót sem. Hát akkor már igazán nem bántam volna, ha felvilágosítanak, hiszen addigra már ők is tudtak mindent. Nem lehetett csak egy régi családi mendemonda az egész, ha velem is megtörtént.
Anyám kopogott az ajtón, de nem válaszoltam neki, csak a plafont bámultam, miközben próbáltam rendszerezni a gondolataimat. Eltartott pár percig, míg elfogadtam, hogy ez a valóság, ezt kell szeretni. Megszoksz vagy megszöksz, és jelen esetben a megszöksz túl durva alternatíva volt, így kénytelen voltam belenyugodni a jelenlegi helyzetembe. Túljutottam a kezdeti sokkon, elég gyorsan. Tegnap az egészet úgy fogtam fel, mint egy esti rémmesét, egyszerűen nem gondoltam bele, hogy ez velem történik. Csak lefeküdtem, és addig bámultam a plafont, amíg el nem aludtam. Persze álmaimban szüleim szavai köszöntek vissza, de csak rémálomnak gondoltam az egészet. Most meg, ébredés után nem sokkal elfogadtam a tényt. Végül is, elég különlegesnek számítottam mindig is, elfogadtam a dolgok rendjét, ez miért ne lenne másképp most is? Ez van, és kész, nem tudok ellene mit tenni.
Már csak azt kellett kitalálnom, mit akarok most csinálni. Nyilvánvalóan nem feküdhetek itt az idők végtelenségéig, azt hajtogatva, hogy ez nem történik meg velem, annak semmi értelme nem lenne. Főleg, ha már egyszer azt mondtam, hogy ez így van. Nem akartam a házban maradni. Bár tudtam, hogy célszerű lenne szüleimtől segítséget kérni, hiszen most talán ők az egyetlenek, akik a legtöbbet tudnak a dologról, és segíteni is hajlandóak, de elárulva éreztem magam. Nem akartam a közelükben lenni, mert egészen idáig megbíztam bennük, tudtam, hogy számíthatok rájuk, bármi történjék is, de mint tegnap kiderült, tizennyolc éven keresztül hazudtak nekem. Hogyan is bízhatnék meg bennük ezután?
Tudtam, hogy nem maradhatok itt. De nem mehetek a kastélyba sem. Talán John és Charlotte már telekürtölték az egész kastélyt azzal, hogy mi vagyok. Akkor pedig a halálos ítéletem várna a suliban. És mégis… vágytam vissza. Tudtam, nincs más hely, ahova mehetnék. Őszintén szólva, hiányzott az a vörös hajú, naiv lány. Még akkor is, ha megváltozott a szememben, ha már tudtam, hogy ő valójában vámpír, és nem ember. De hiszen én sem voltam az, ha úgy nézzük. Egyszerűen csak tudtam, hogy a kastélyban a helyem, még akkor is, ha talán az lesz az utolsó hely, ahol lehetek. Egy kastélynyi vámpír között sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, mint itt, a házamban, a szüleim otthonában, ahol megvédhettek volna. Megvédeni engem? Hiszen az én feladatom volt másokat védeni, akkor nem mástól kéne várnom, hogy engem védjen meg. Persze ez az egész még teljesen új volt nekem, nem tudtam, hogyan vágjak bele az egészbe, de biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, másoknak is kellett lennie. Nem lehetek egyedül, van, aki segítsen nekem.
Az a vörös majom, John a legutóbb megfenyegetett engem, mert azt hitte, bántani akarom a barátnőjét, de nagyon tévedett, akkor még semmit sem tudtam. Talán ha próbálnám elmagyarázni neki, megkérdezhetném, honnan tudta meg, hogy ismer-e másokat is. Talán segíteni is tudna. Talán. De miért segítene? És én miért kérném az ő segítségét? Komolyan ennyire mélyre süllyednék, hogy pont az ő segítségét kérném? Azért nekem is van büszkeségem, nem az ellenségemtől fogok biztonságért könyörögni.
Ahogy végigvettem a lehetőségeimet, tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem, csak a béna vörös meg a sötét barátnője segíthetnek rajtam, nincs már alternatíva. Ráadásul, ha ők nincsenek, még most is gyanútlanul ülnék egy teremnyi vámpír között. A büszkeségem és a sértett önérzetem miatt nem beszélek a szüleimmel, hanem inkább rohanok ahhoz, akit néha legszívesebben megvernék. Ehhez is fel kellett adnom a büszkeségem, sokkal jobban, mintha az őseimhez fordultam volna, de bennük egyszerűen már nem bíztam. Hiába, az érzelmek sosem logikusak.
Felkeltem, és amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem, és összepakoltam néhány cuccot, ami jól jöhetett a suliban. Reméltem, hogy kifelé menet nem kell találkoznom a szüleimmel, de csalódnom kellett. Ugyan, miért is gondoltam, hogy esetleg elmennek valahová, amikor én itthon voltam? Sejtettem, hogy beszélni akarnak velem, miután átgondoltam a dolgokat, de egyszerűen csak kikerülve őket kiviharzottam az ajtón, majd jó erősen becsaptam magam után. Ezt talán jól értelmezik, és nem jönnek utánam.
Hamar visszaértem a kastélyhoz, világos volt még, így nem kellett attól tartanom, hogy észrevesznek, hiszen mindenki aludt. Én viszont nagyon is éber voltam, és még csak meg sem fordult a fejemben az alvás gondolata. Egyből John szobájának keresésére indultam. Bár nem tudtam, melyik szobában lakik a rengeteg közül, és azt hittem, meg kell várnom, míg kitolja a képét, mert sose találom meg, ennek ellenére viszonylag hamar megtaláltam a szobáját. Viszonylag... Ahelyett, hogy órákat bóklásztam volna a hatalmas épületben, alig egy fél óra alatt meglett a keresett ajtó. Nem volt nehéz felismernem. Ha nem lett volna kint a neve, valószínűleg akkor is rájövök, hogy itt szokott aludni. Az ajtaja tele volt írva mindenféle viccesnek szánt mondattal és üres fenyegetéssel. Bele sem gondoltam, hogy megsértem az illemet, és talán kopognom kellett volna, egyszerűen csak nagy hangzavarral kísérve berontottam. De mintha csak néma csendben átsiklottam volna a falon, senki sem ébredt fel. John szobatársa sokkal inkább hasonlított egy hullára, mint alvó emberre, de hát végül is az volt. A vörös majomnak pedig még a feje is be volt takarva, csak a vörös haja látszott ki a takaró alól.
Ráugrottam az ágyára, és a táskámat a feje felé dobtam, ami talált is. A fiú egy nyögés kíséretében felébredt, és a hangjához egy másik, sokkal magasabb is csatlakozott. Csak akkor tűnt fel, hogy a hajtömegnek bár piros színe volt, de kétféle. Mielőtt eszembe jutott volna valami csípős megjegyzés, két fej bukkant ki a takaró alól, és akkor már láttam, hogy egyikük sincs hiányos öltözetben. Szerencsére. Azonban így sem tudtam megállni, hogy ne húzzam Charlotte-ot egy kicsit. Csak mert muszáj volt.
- Mi az? Nem volt kényelmes kispárnád, és ide jöttél keresni egyet? Azt hiszem, eltévesztetted az emeletet, raktár a pincében van, ott találsz magadnak párat – jegyeztem meg, mire a képembe kaptam egyet az említett tárgyból.
- Menj a francba, Storm! – sziszegte a kislány. - Semmi közöd hozzá, hogy én hol alszom. Egyébként is, mi a fenét keresel itt? Ez nem a te szobád, és nem hiszem, hogy olyan jóban lennél akár velem, akár Johnnal, hogy bármelyikünkkel is együtt akarj aludni.
- Ne aggódj, igazán nem érdekel, melyik éjszakát kinek az ágyában töltöd, ha érted, mire gondolok – kacsintottam rá. Az arca dühében olyan vörösre váltott, mint amilyen a haja is volt. Láttam rajta, hogy legszívesebben a falhoz vágna. Konstatáltam magamban, hogy ezt bizony meg is tudja tenni, úgyhogy nem ártana, ha mostantól visszafognám magam, különben az agyam beteríti a falat.
- Akkor húzz innen a picsába! – Nem kiabált. Vagy nem akarta felébreszteni a még mindig hullának tűnő fiút a másik ágyon, vagy úgy gondolta, ezzel nagyobb hatást gyakorol. Nem jött be. Kár, mert élvezet volt nézni, ahogy próbál nem felrobbanni. A barátja magához húzta, és egy csókot nyomott a homlokára. Ezzel akarta megnyugtatni? Hát elég béna volt.
- Vagy öt másodpercen belül az ajtón kívül vagy, vagy én juttatlak az ajtón kívülre, de az nem lesz kellemes – fenyegetett meg John. Ez sem hatott meg. Mielőtt elkezdett volna magában számolni, mentegetőzni kezdtem, nehogy találkozzon az arcom az ajtóval. Mentegetőzöm az ellenségnek, ez nem tetszik, de hát ez van.
- Nyugi már, nem kell úgy felhúzni magatokat. Persze fel is húzhatjátok, ha akarjátok, de csak az után kezdjétek el, miután én kimegyek, nem vagyok rá kíváncsi. – Valaki belém rúgott a takaró alól. – Jól van, na! Nem azért jöttem, hogy idegesítselek titeket.
- Tényleg? – tetetett csodálkozást Charlotte. – Pedig azt hittem ez a kedvenc hobbid.
- Ez a kedvenc hobbim, de most nem azért vagyok itt. És ha nem vágnál közbe, talán megtudnád, miért zavarlak titeket ezen a korai órán, és annál hamarabb szabadulhatsz meg elbűvölő személyemtől – villantottam felé egy mosolyt. Megvetően felhorkantott, és karjait egymásba fonta maga előtt, de nem szólalt meg. Ügyes kislány. – Szóval… - kezdtem bele, de itt el is akadtam. Vajon hogy is mondhatnám el? - segítenetek kell! – Oké, ez elég kétségbeesetten hangzott, de mit mondhattam volna? Nem jutott jobb az eszembe.
- Dehogy kell! – háborodott fel Charlotte, annak ellenére, hogy úgy tűnt, nem szól bele.
- Miért kéne pont nekünk segíteni? – kérdezte John homlokráncolva. Ő nem volt mérges, inkább csak elgondolkodott.
- Menj, keress valakit, aki nem utál, az talán majd hajlandó lesz segíteni – bökött a lány az ajtó felé.
- Nyugi, cica, nem is a te segítséged kéne. Olyan sötét vagy, hogy ha villanyt gyújtanánk benned, az sem látszana. A pasidra gondoltam.
- Hé, ha sértegeted a barátnőmet, ne várd, hogy segítsek! – figyelmeztetett John.
- Oké, nem kell mellre szívni. Azért kell segítened, mert csak te segíthetsz. Ha a többiek megtudják, mi a helyzet, rövidtávon hulla lesz belőlem, és nem a ti fajtátokból. Csak ti tudjátok, mi vagyok…
~Charlotte Bird~
- Mi? – kérdeztem vissza. Nem értettem. Egyrészt bejött ide, és mindenfélét mondott rám, aztán azt várja el, hogy segítsünk, ráadásul úgy, hogy semmit nem mond, csak rébuszokban beszél. És akkor még azt akarja, hogy fogjam be, és várjam meg, amíg végigmondja. Előbb olvasok el egy ezer oldalas könyvet, minthogy ez itt befejezi a mondókáját. Nem is értem, hogy várhatta el, hogy hallgassak, ha nem szólok bele, talán ítéletnapig is várhatok, míg kimegy.
- Amikor odajöttetek hozzám, és megfenyegettél – nézett Johnra -, akkor még nem értettem, miről van szó. De az egész olyan furcsa volt, és lassan kezdtek összeállni a darabkák, de még mindig nem értettem. Gondoltam a legegyszerűbb, ha a szüleimet kérdezem, ők valószínűleg tudják, miről van szó. Aztán kiderült, hogy egészen eddig hazudtak nekem, és ők mindvégig tudták. Persze, úgy érzem magam, mint egy idióta, aki mindig mindent utoljára tud meg, de ez van, legalább tudom. És higgyétek el, eddig nem tudtam, mi folyik körülöttem, hogy miért vagytok olyan furcsák, és én miért vagyok néha olyan furcsa, de most már minden a helyére került, értek mindent, legalábbis azt hiszem. Segítenetek kell, meg kell mutatnotok, mit tegyek és hogyan, mert ha ez az egész kitudódik, vacsi lesz belőlem, és még csak meg sem tudom akadályozni.
Elgondolkodva hallgattam a történetét. Nem igazán tudott meghatni, pedig igazán szívszaggatóan adta elő, de az én szívem már halott volt, úgyhogy ez mit sem számított. Persze érzéseim attól még voltak, szívből utáltam ezt a fiút. Nem akartam neki segíteni. Nem bíztam benne, mert talán megtanítok neki pár trükköt, és rögtön ellenem fordítja. Nem is kedveltem. Arról már nem is beszélve, fogalmam sem volt, hogy segíthetnék, nem tudtam, mit kellene tennie. A halálát azért nem kívántam, ha eddig nem kürtöltük szét az iskolában, ez után sem fogjuk, de nem fogok neki semmit sem tenni, és kész.
- Szóval, ha én nem rontottam volna neked tegnap, nem is jössz rá? – kérdezte John.
- Ahogy mondod – bólintott Will. Hallottam, ahogy John elnyom magában egy káromkodást, a gondolatait figyeltem. – De ha nem jöttél volna oda, akkor is előbb-utóbb rájövök. Ez nem olyasmi, amit csak úgy el lehet titkolni. Illetve nagyon hosszú időn át.
- Túlzás, ha azt mondanám, hogy szívesen segítünk, az egyértelmű okok miatt, de én majd igyekszem válaszolni pár kérdésedre, vagy megmutatni néhány dolgot, ha szeretnéd – válaszolta a vörös hajú, erősen megnyomva az én szót. Az állam valahol az ölemben landolt. – Talán megkereshetnéd Scarletet, ő biztosan tud rajtad segíteni.
Egyszerűen nem tudtam, mit gondoljak. Hihetetlen volt számomra, hogy John nemcsak, hogy felajánlotta a segítségét, de egyenesen Scarlethez küldte, akit még Willnél is jobban utálok, és ő maga a megtestesült boszorkányság. Egészen addig bámultam a semmibe, míg John rázogatni nem kezdett. Észre sem vettem, mikor ment ki Will a szobából, csak láttam, hogy már nincs ott. Mikor John zöld szemébe néztem, láttam a szeretetet és a törődést, de mégsem hittem, hogy tényleg törődik velem. Ha törődne, nem küldte volna egyenesen ahhoz a ribanchoz a fiút. Talán… talán rosszat akar nekem. Vagy szakítani akar velem, csak gyáva, ezért a legaljasabb módon teszi meg velem, úgy, hogy azt gondoljam, az egészet csak a veszekedések szülték, de valójában ő az, aki irányította.
Kiugrottam az ágyból, és elkezdtem összeszedni a cuccaimat. Nem akartam itt maradni. Átöltözésre nem vesztegettem a drága időmet, az sem érdekelt, ha valaki meglát pizsamában, még abban is elég jól néztem ki ahhoz, hogy akár emberek közé menjek. John az ajtónál állított meg. Gyorsabb volt, mint én, így mire rájött, miért nézek úgy ki, mint egy őrült, már rég késő volt a szabaduláshoz. Eddig sem igazán tetszett, hogy a fejemben kutakodik, de most aztán kifejezetten gyűlöltem ezért. Talán ha nem vesztegettem volna az időt a ruháimra, időben kijutok, de a bakancsomat mégsem hagyhattam itt.
Már emeltem a kezem, hogy jól felképelem, amikor elkaptam a kezem, magához húzott, és megcsókolt. Rendszerint elolvadtam az ölelésében, de ez most nem hatott. Ellöktem magamtól.
- Miért akarnék veled szakítani? Hiszen szeretlek!
Ledermedtem. A dolgok majdnem kiestek a kezemből, de egy pillanat múlva újra tudtam mozogni, úgyhogy megakadályoztam ezt. Egy másodpercre hittem neki, a csöpögős szövegének, de szerencsére észbe kaptam. Léptem egyet oldalra, és John, utánam lépett.
- Menj az útból, ki akarok menni!
- Nem. Szeretném elmondani, miért tettem. Csak hallgass meg. És maradj, kérlek. Mert szeretlek. Tényleg szeretlek. Ez nem csak egy csöpögős szöveg. Higgy nekem.
Visszamentem az ágyhoz, és ledobtam a ruháimat. Tudtam, hogy addig úgysem enged ki, amíg el nem mondja, amit akar, úgyhogy akár meg is várhatom. Aztán lelépek, ha tényleg el akarok menni utána, nem állítana meg, de úgyis ő az erősebb, úgyhogy akár meg is hallgathatom, mit mond.
- Jól van – kezdte. – Nem kedvelem Willt – jelentette ki, és én gúnyosan rápillantottam. Nem akartam hozzászólni, mert haragudtam rá, nagyon, de így kifejeztem azt, hogy nem hiszek neki. – Tényleg nem kedvelem – folytatta. – Szeretlek téged, és ő folyton gonosz veled, és cseszeget. Te sem kedveled, ez egyértelmű. De képzeld magad a helyébe. A szüleiben bízott meg a legjobban, és most kiderült, hogy hazudtak neki. Te hogy éreznéd magad ilyen helyzetben; mondjuk, ha kiderülne, hogy Dana hazudott neked? Hinnél neki utána, akarnál vele beszélgetni? Nem hinném. Neki a szülei voltak az egyetlenek, akikkel beszélt, leszámítva az osztálytársait. Nem tudott kihez fordulni, csak mi maradtunk neki. Hidd el, nem akarom, hogy bántson, nem akarok rosszat neked, de szüksége van valakire. És ha egyszer majd mindent megtanul, akkor is emlékezni fog rá, hogy mi segítettünk neki, nem bánthat minket. Ha akarna is, megvédelek. Mi vámpírok vagyunk, ő pedig nem. Nem veszíthetünk ellene.
Beszéd közben felém sétált, és mire monológja végére ért, ideért, és leguggolt elém, hogy az arcomba nézhessen.
- Kérlek, higgy nekem. Szeretlek. – Arca olyan volt, mint egy könyörgő kiskutyáé. Hát lehetett őt nem szeretni? Kizárt. Egyszerűen tudtam, hogy meggyőzött. Akármennyire is tiltakoztam a magyarázata ellen, igaza volt, hittem neki és megbocsátottam. A szerelem bonyolult, és cseppet sem racionális.
- Én is szeretlek – mondtam, és a nyakába borultam, hogy adjak neki egy csókot, de a mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, és hátra esett engem is magával rántva. Hangosan kezdtünk el nevetni, amire már felébredt a szobatársa. Tudtam, hogy nem igazán tetszik neki, hogy ott alszom, de nem szólt. Most viszont egyértelműen látszott a rosszallás az arcán. Morcosan csörtetett a fürdőbe, hogy egy perccel később felöltözve viharozzon ki az ajtón. Bizonyára haragudott ránk, és sejtettem, hogy még bocsánatot kell kérnem tőle, de most csak az számított, hogy kettesben lehettem Johnnal.
A fülem mögé tűrte a hajam, hogy ne lógjon az arcába, de hiábavaló mozdulat volt. Túl sok hajam volt, és nem tudott kibújni alóla. Inkább csak vállat vont, és gyengéden megcsókolt. Ezek után nem foglalkoztam semmivel, csak élveztem a puha ajkak érintését.
Az sem számított többé, hogy Will talán képzett vámpírvadász lesz egyszer…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird, William Storm
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Első pillantásra
~Jeremi James~
- Mint tegnap, ugye? – érdeklődtem dühtől remegő, de könnyednek szánt hangon. Fájt, ahogy viselkedett most velem, főképp a tegnap után, s egy sötét pillanatig vissza akartam neki fizetni ezt a mostani érzést, kamatostul.
Ám csak akkor fogtam fel, mit mondtam valójában, amikor fölénk borult a csend. Ilyen baljóslatú, sötét csenddel még sohasem volt dolgom, s tudtam, hogy most valami nagyon értékeset törtem össze kettőnk között. Scarleten látszott, hogy legszívesebben puszta kézzel tépne szét, ha képes lenne rá. Valamiért azonban – tőle ez tényleg szokatlan – fékezte magát, csak állt ott, mint egy kőszobor, és nézett rám, egyenesen a szemembe. Nem fordítottam el a tekintetem, és szépen lassan a kavargó düh mögött megpillanthattam mennyire fájtak neki a szavaim valójában.
És az én erős indulataim egy pillanat alatt elpárologtak. Megbántam, hogy kimondtam, emlékeztettem erre. Mert tudtam jól, ő gyűlöl gyengének lenni, másokra hagyatkozni, kolonc lenni. Önállónak nevelték, gyanakvónak, hisz senkire sem számíthatott tartósan egy ilyen hosszú élet során. Talán ő maga sem gondolta volna soha, egyszer lesz valaki, akihez úgy fog viszonyulni, mint hozzám. Azaz, tartósan elviseli, sőt másodpercekre még meg is bízik benne.
Nagyon bántott, hogy látnom kellett a lelke mélyén tomboló kínt. És mikor már emeltem a kezem, hogy – nem is tudom – megérintsem, átöleljem, megvigasztaljam, kimondta:
- Menj a francba! Nem akarlak látni.
Mire az agyam feldolgozta, amit a fülem hallott, addigra elviharzott mellettem és szinte futva indult Vladimir lakosztálya felé. Én meg álltam ott, mintha a földbe gyökerezett volna a lábam. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ez komolyan megtörtént. Álomból rémálomba csöppentem, és nem akart elmúlni. Mire észbe kaptam, addigra már szúrt a szemem, és a lábam magától vitt előre. Nem akartam maradni, nem akartam, hogy lásson. Nem akartam, hogy bárki lásson így. Sírok itt, mint egy gyerek, mert megbántottam valakit. Igaz, hogy ő fontos, mindennél fontosabb, de akkor is.
A véletlen a hátsólépcsőn át az udvarra vitt, és reméltem, hogy senkivel nem futok össze. De tévedtem. Lévén szombat este, nem volt tanítás, persze erről az apróságról elfeledkeztem. Az udvar tele volt diákokkal, akik élvezték a hűs, őszi időt, és a hétvégét.
Mint egy tolvaj, úgy próbáltam meg elosonni a többiek mellett, lehajtott fejjel, és igyekeztem a vérmaszatos arcomat minél inkább a hajam mögé rejteni. Nagyon reméltem, hogy elérem az erdő szélét, mielőtt bárki is érdemben kezdene el foglalkozni velem. Nem akartam mást, csak hazajutni, végigdőlni a matracon, és hajnalig forgolódni, miközben a lelkembe vág tíz karmával a bűntudat.
Rég volt már rá példa, hogy hagytam magamon ennyire eluralkodni a dühöt, meggondolatlanul cselekedve hozzávágtam az első eszembe jutó szavakat. Őszintén szólva, csalódtam magamban. És nem csak ezért. Mert megint elhittem, hogy ő képes bennem megbízni, hogy van köztünk valami, nem is tudom, egy kis kötődés. Hogy számít neki, amit teszek érte, s megbízik bennem legalább egy kicsit. Megint naiv voltam, túl sokat láttam bele egy idióta helyzetbe.
Az erdőben jöttem rá, hogy újra eleredtek a könnyeim, s gyakorlatilag az iskola kapujától kezdve vérvörös nyomjelzőként mutatják az utam a hozzáértőknek. Scarlet, ha itt lenne, ha szóba állna velem, már rég ordítana ezért. Hogy miért nem figyelek jobban, hogy vigyázzak és legyek óvatos. Ahogy ez eszembe ötlött, keserűen elmosolyodtam. Ő a pap, aki bort iszik, de a vízről prédikál.
De nem érdekelt, nem érdekelt már semmi. Minden ellenére fáradt voltam, és eszembe jutott az is, hogy valamelyik nap szétrúgtam a zárat, amit azóta nem volt időm megcsinálni, tehát a kedves tulaj a maga módszerével, szó szerint beátkozta. Azaz én a büdös életben nem jutok keresztül rajta.
Csalódottan rogytam az avarra, ami meglepő mód puhább volt az ágyamnál, miközben a fejemet az egyik fának vetettem. Ez lesz most a legkényelmesebb ágy, amiben fekhetek, mert a kastélyba semmiképp sem akartam visszamenni, és megkockáztatni azt, hogy belefutok valakibe. Mondjuk Vladimirbe, akinek a lekicsinylő pillantásaihoz, a lekezelő modorához nem lett volna ma türelmem. Egyikünk se csinált belőle titkot, hogy nem bírja a másikat. Bár, az igazgató senkit sem kedvel, tehát már értem, miért is értik meg egymást olyan jól Scarlettel. Mindkettő önhitt, és olyan fenemód nagyra van magával. Ráadásul. Így egész érthető az a mosoly, meg az a különös nosztalgia, ami közöttük feszül.
Sóhajtottam. Ez már magamtól is sok volt, igazán nem kellene, hogy ilyesmik járjanak az eszemben, mert teljes képtelenség, amúgy is. Csak kárba megy az idő, amíg végiggondolom őket, ahelyett, hogy csinálnék valami értelmeset. Nekiindulhatnék például a városnak, még egyszer körbekérdezni az ottani vámpírokat, hátha tudnak, találtak valamit, ami a hasznunkra lehet, és így az idő, amit egyébként siránkozással töltenék, még a hasznunkra is lehet.
~Johanna Stickey~
Jaj, istenem, milyen bosszantó ez a hely. Igazán csinálhattak volna ide egy utat, vagy valamit, mert így sáros lesz a szép cipőm, amíg elérek az iskoláig. Annyira utálom ezt az évszakot, minden olyan nedves, nyirkos, ráadásul még tiszta sem maradhatok, mert minden piszkos lesz, főleg ha kint mászkálok az erdőben. Ráadásul szólhattak volna, hogy ne kerekes bőröndbe pakoljam be a cuccomat, hanem sporttáskába, mert utálok cipekedni. Na nem mintha olyan nehéz egy valami lenne, de akkor is kézben kell hozni. Milyen szerencse, hogy nem vagyok már ember, mert akkor nem bírnám el, ráadásul izzadnék is közbe, és bűzleni kezdenék, mint valami oszló hulla. Fúj.
Fel nem tudom fogni, hogy miért kell egy vámpírsulinak a város központjától távol, egy ősrégi erdei kastélyban lennie. Remélem, azért nem a patakban fürdünk esténként, vagy… fürdünk egyáltalán. Bár elméletileg nincs szükségünk ilyesmire, de azért ismerjük el, hogy még nekünk is jól esik néhanapján. Ahogy sokan még levegőt is vesznek a haláluk után is. Igazából mindegy.
Egyszer már voltam itt, még nagyon régen, de már akkor sem tetszett. Van valami hátborzongató jellege a helynek, ami abszolút nem nyerte el a tetszésem, ráadásul a diákok nagy többsége is olyan fura volt. Persze ennek már megvan vagy mennyi ideje is? Talán két évtizede.
Akkor még mint fiatal, újonc vámpír jártam itt, mert ez volt az egyik ilyen különleges, számunkra fenntartott intézmény. Persze nem ezt választottam, mert mindenki olyan volt, mint a kastély. Hideg és hátborzongató. Ráadásul olyan fennkölten és arisztokratikusan viselkedtek, hűvösek voltak, mint egy darab döglött angolna. Hát köszönöm szépen, ebből nem kértem. Ráadásul Birmingham olyan kis hely egy ilyen kedves és barátkozó lánynak, mint amilyen én vagyok, ezért inkább Londonba települtem. Persze mostanra annyi gyűlt össze a „rovásomon”, hogy ide utasítottak, Vladimir Orlov intézményébe, ahol rend és fegyelem uralkodik. Na persze, higgyem is el. Annyi pletyka kering erről a suliról is, hogy az szörnyű. Főleg az utóbbi időben lehetett érdekes dolgokat hallani, mert a mi neveldénkkel ellentétben ide járhattak emberi diákok is.
Arra azért kíváncsi lennék, mondjuk, hogy magyarázzák meg nekik, hogy itt éjszaka vannak az órák, nappal meg mindenki alszik, meg vannak olyan órák is, amik külön nekünk szólnak, épp ezért teljesen más a tanrend, de biztosan van valaki, aki sokkal okosabb nálam, és ezt kitalálta.
Csak arra lennék kíváncsi, milyen messze vagyok még attól az átkozott kastélytól?
Persze ilyenkor nem jár erre egyetlen helyes, na jó, most még erről is lemondok, szóval ilyenkor bezzeg nem jár erre egyetlen pasi sem, akit rávehetnék arra, hogy segítsen nekem. Miért vagyok én ilyen szerencsétlen, elárulná nekem valaki? Persze, hogy nem. Mert egyedül vagyok ebben az átkozott, sötét és félelmetes erdőben, ami körül veszi azt a hülye és szintén félelmetes kastélyt. És persze hogy még ijesztőbb legyen, lépések is hallatszódnak a fák közül, majd halk suhogásra lettem figyelmes.
Csak néhány másodpercen múlt, hogy a levegőt átszelő fényes ezüstpenge a fába fúródott, és nem a fejembe. Még szerencse, hogy mindig is jók voltak a reflexeim. Bár az első pillanatban levegőt is elfelejtettem venni, ám a következőben már hoztam önmagam:
- Meg vagy te húzatva? Tőrt dobálni egy sötét erdőben? És mi van, ha eltalálsz? – A hangom fülsértőnek és magasnak hatott a csendes éjszakában, de ez csöppet sem izgatott. Az sem, hogy gyakorlatilag nem láttam, kihez beszéltem épp, de ott volt. Éreztem az illatát, a jellegzetes mandula illatot, hallottam a lélegzetvételét, és kusza, zavaros gondolatok szálltak az éjben. Még nem tudtam, kihez van szerencsém, de mindenképp ki akartam deríteni.
Aztán ahogy mérgemben és kíváncsiságomban elindultam felé, a sötétségből lassan bontakozott ki az alakja. Gyönyörű volt. Tudom, hogy ilyet egy férfira nem illik mondani, de akkor is. Úgy egészében. Zöld szemeiben bűntudat csillogott, mellette valamiféle fájdalom, ami tökéletes harmóniába vegyült a vörös hajjal, és fehér arccal ami…
Elhallgattam, és megtorpantam. Egyszerűen nem tudtam nem észrevenni, a véres maszatfoltokat az arcán. Ez a fiú sírt. Ki az, aki megríkat egy ilyen gyönyörű lényt?
Álltunk egymással szemben, bambán, bénán, zavarodottan. Még egy ilyen kretén szituációt. Miért vonzom az ilyeneket, te jó ég. Bár végül is a helyzet még menthető volt, és felvettem a legbűbájosabb mosolyomat, és közelebb léptem, bár csak bátortalanul.
- Ne haragudj, hogy úgy kiabáltam, csak nagyon megijedtem. Egyébként Johanna vagyok – mondtam neki, és belenéztem a szemeibe. – És te ki vagy? A kastélyból jössz, ugye?
Válaszképp rám mosolygott, fáradtan, lassan. Vártam, hogy bemutatkozzon, és rábólintson a második kérdésemre. De az idő mintha állni látszott volna, semmi sem történt. De az is lehet, hogy csak egy pillanat telt el, és számomra nyúlt meg, hiszen annyira elbűvölő volt, hát még az érzései. A gondolatait ugyan nem láthattam, mert vigyázott rájuk, de az érzései tomboltak, mintha egy óriási tájfun, így néhány az akaratán kívül eljutott hozzám. Düh, csalódottság, fájdalom… hogy nem rokkant még bele ebbe?
- A nevem Jeremi – szakított ki végül a gondolataim közül. Vártam, hogy mondjon még valamit, de hiába vártam. Elfordult tőlem, és a fához lépett, majd kihúzta a törzséből a tőrét. Ahogy az a kevéske beszűrődő fény megcsillant rajta, láttam, hogy ezüstből van. Milyen furcsa. Hiszen azt a vámpírok ellen szokták használni. És ő az. Ebben biztos voltam. Már régóta nem kevertem össze a fajomat az emberekkel. Régen voltak gondjaim, főleg amiatt a fura stílusirányzat miatt, ami annyira utánozott minket. De ha meg közülünk való, miért dob meg – ráadásul reflexből – egy fegyverrel, ami a halálomat is okozhatja? Vagy bárki másét. Kész rejtély ez az ügy. Talán még sem a kastélyból jött.
Végül úgy döntöttem, nem kommentálom az eseményeket. Nagyon úgy tűnt, hogy nem törődik velem, a vacak pengéjét simogatta, mintha annak esett volna baja, úgyhogy jobbnak láttam, ha folytatom az utam. Visszabotladoztam a bőröndömhöz, mikor feltűnt a sötétből.
- Segítek – ajánlotta kedvesen, és megragadta a motyómat, és már el is indult vele. Meg sem várta, hogy tiltakozzak, vagy megköszönjem. Bámultam utána. Jézus. Még itt se vagyok, máris sikerült beleesnem valakibe. Mi lesz itt később?
Nem mertem belegondolni. Elindultam utána, és nagyokat lépve igyekeztem beérni, ami nehéz volt magas sarkúban, de botladozva, szerencsétlenül is, de megoldottam. Mellé érve pedig elkezdtem csacsogni, mindenféle butaságról, csak hogy ne legyen csend. Nem szeretem a csendet, főleg ezt az erdőbelit. Elvétve válaszolgatott, majd amikor arról kezdtem beszélni, hogy mennyi mindent hallottam a suliról, az igazgatóról, különös fintorba torzult az arca.
- Miért, talán te többet tudsz nálam? – kérdeztem csípőre tett kézzel, kicsit felé fordulva. – Akkor halljam a történetedet, ki vele!
Ez annyira jellemző rám. Azt hittem, hogy valami butaságot mondtam, és azért fintorgott, de mivel nem felelt, rájöttem: valami nem stimmel. Ekkor vettem észre, hogy kiértünk az erdőből, egy parkba, ami tele volt diákokkal, lévén hétvége. Igyekeztem kitalálni, kinek szólhat az arckifejezés, és végül egy nagyobb társaságot pillantottam meg. Volt ott egy hosszú, szőke hajú lány, és egy vörös is. Mind a ketten felénk néztek, és látványosan pusmogtak.
Jeremi megállt, és letette a bőröndöm, majd felém fordult:
- Ők ott Dana és Charlotte – magyarázta, miközben a fejével a két lány felé bökött. – Ami azt illeti, jóval többet tudnak nálam, és ahogy látom, nincs épp semmi sürgős dolguk. Biztosan szívesen segítenek.
- Rendben – bólintottam, kissé kesernyés mosollyal az arcomon. Nem szeretem, ha leráznak, márpedig most ez történt. Ráadásul azokhoz irányított el, akiket nem kedvel. Vajon miért ilyen? Jó lenne tudni. Mindenesetre késve vettem észre, hogy Jeremi már hátat fordított nekem, ezért utána kiabáltam: - Remélem, még találkozunk.
De mire kimondtam a szavakat, eltűnt. Én meg megrántottam a vállam. Nem kellene vele foglalkoznom. Biztos, hogy van egy csomó hozzá hasonló fiú is a suliban, csak keresnem kell. A két lány mellett ácsorgó srác is egész helyes, majd ővele is feltétlen meg kell ismerkednem. Mindenesetre felnyaláboltam a bőröndömet, és elindultam feléjük, de valamiért kezdett rossz érzésem lenni. A vörös hajú, aki fekete dolgokat és bakancsot viselt, egyre erősebb ellenségességgel nézett irányomban. Persze nem érdekelt. Pedig, lehet, hogy nem ártott volna.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Jeremi James, Johanna Stickey
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Megvilágosodás
~Scarlet Midnight~
Iszonyatos fejfájással és hányingerrel ébredtem, mintha egy komplett hangyafarm költözött volna az agyam helyére. A fülem zúgott, a torkom fájt és a gyomrom hangosan korgott, jelezve, hogy már több mint egy napja egy falat ételt nem emésztett. S most lázadó hangulatában a felgyülemlett gyomorsavat szerette volna a számon át kiüríteni. Már csak ez hiányzott, de komolyan…
Eközben kábán pislogtam a szobában honoló sötétségbe, melyből lassan körvonalak rajzolódtak ki, majd színek váltak külön. Egészen eddig nem csak a látásom volt ködös, hanem az emlékezetem is kissé. Egyrészt nem emlékeztem rá, hogy hol ért véget a tegnap, azt sem tudtam eldönteni, mikor aludtam el és álmodom-e még vagy esetleg…
Felébredtem. Határozottan éreztem, hogy magamnál vagyok, mert kezdett irritálni az alvó Jeremi, és a derekamon felejtett keze. És ráadásul a sötétítő ellenére is éreztem a nappal illatot a szobában a keserűmandula és a por mellett. Nagyszerű. Egyetlen ébren töltött nap, és átállok nappali fokozatba… jó tudni. Legközelebb nem követem el ezt a hibát. Most azonban azon ügyeskedtem, hogy lehetőleg kedves társam felzavarása nélkül bontakozzak ki óvó és fojtó öleléséből, és a lehető legkevesebb zajt csapva jussak el a szoba másik felébe.
A legkevésbé sincs most szükségem egy hosszú lelkizésre, viszont a fésülködő asztal alatt álló régi ágytálnak nagyon örülnék. Ha ott van még. Mert igenis Ő nem tudná elfogadni, hogy vannak kérdések, amelyekre nem válaszolok, és vannak dolgok, amikre gondolni sem akarok.
És a tegnap, az pont egy ilyen dolog, mert… idióta, lányregénybe illő naiv gondolataim, érzéseim voltak, ábrándok és képek, amik soha a büdös életben nem fognak valóra válni, akkor meg minek fárasszam magam a megfogalmazásukkal? Teljesen felesleges. Meg amúgy is, ahhoz előbb végig kellene gondolnom, és azt nem sok ember élné túl…
Úgyhogy most jobb, ha valami másra és véresebbre koncentrálok. Sergeire, példának okáért. Most az elsőszámú feladatom, hogy őt likvidáljam, aztán majd ráérek gondolkodni, ha addigra érdemes lesz még. Mostanában csak összezavarodom Jeremi közelében. Mint legutóbb a városban, amikor azt akartam… hogy velem maradjon. Vagy amikor állítása szerint meg akart csókolni… hiszen akkor a tőrért kellett volna nyúlnom, és nem betörni az orrát. Mármint, eltörni a saját kezemet. És nem mondhatom, hogy nem akartam megölni, meg akartam, de…
Néhanapján olyan érzésem van, hogy az Antarktiszon piros hó esik. Most pedig itt térdepelek a valamikori szobám padlóján, és ágytálért kotorászok a vághatatlan sötétben. Képzelem milyen jól mutathatok.
Ám kénytelen voltam befejezni világmegváltó tevékenységemet, amikor lépések zaja ütötte meg a fülemet. Csikorduló ajtópántok melódiája társult hozzá. Ebből pedig kitaláltam, hogy valaki jár a folyosón, és szisztematikusan bepillant a szobákba, így jobbnak láttam az ajtó mellé húzódni, úgy, hogy a belépő ne láthasson meg, de én simán harcképtelenné tudjam tenni. Értsd, le tudjam szúrni.
Ám hiába álltam ott, mint egy faszent, nem jött senki. Csak tompa puffanások hallatszottak, amiket nem tudtam mire vélni. Majd ezek is eltűntek, s egész lágy suttogást észleltem. Valakik beszélgettek, s időközben az érzelmeik is elhatoltak hozzám. Az egyik valaki nagyon-nagyon aggódott valakiért - annyira, hogy összerándult belé a gyomrom, és a tartalma kis híján a padlón landolt - a másik meg az érdeklődését, s a bosszúságát próbálta elleplezni. Nem kellett sok ész – még Charlotte-é is elég lett volna -, hogy kitaláljam: ez utóbbi csak Vladimir lehet. Más nem győzködné ilyen kitartóan önmagát, hogy nem tetszik neki a zajló élet.
Innen már igazán egyszerű volt kitalálni, Iason az illetéktelen járkáló. És egészen úgy hangzott, mintha keresne valakit, aki kizárásos alapon csak Angelique lehet. Vajon hova tűnt el, az óriási francia büszkeségével együtt? Bár, nem érdekel. Csak csöndesen remélem, hogy minél messzebbre. Őszintén szólva már nem érdekel. Ha ki is akartam belőle szedni valamit napokkal ezelőtt, az már nem lényeges. Már mindent olyan infot tudok, ami kellhet: tudom, ki az, akit meg kell öljek. És hiába szajkózza Vladimir, hogy ezúttal nem leszek elég egyedül, megcsinálom. Túl is élem. De ahhoz előbb…
Ahhoz előbb ennem kellett valamit. Ha éhen halok még vadászat előtt, az nem árulkodik a profizmusomról, ugyebár. Odalenn viszont még eszembe jutott, el kell kérnem Vladimirtól a gyűrűt, így egy újabb hosszadalmas, alakformáló lépcsőzés várt rám, a csodálatos alkonyi félhomályban. Ezeket a folyosókat persze csak fáklyákkal világítják, mert azt hiszik, ezzel elriasztják a diákokat. Ami lehet bejön, én viszont kékre-zöldre törtem az arcom, mire felvonszoltam magam. Na igen, kijöttem a lépcsőmászási gyakorlatból. Arról ne is beszéljünk, hogy így is hiányzik néhányszáz óra alvás ahhoz, hogy kipihent legyek. Persze a lassúság másik oka az volt, hogy el akartam kerülni Angelique-t és Iasont. Valahogy zavartak volna. Bár, mikor és mi nem zavar? Ugye erre nem kell válaszolnom?
A gondolataimba merülten baktattam előre, nem figyelve, szokásomhoz híven, s így belefutottam – szó szerint – a szobából épp kilépő Jeremibe, aki ezúttal megmentett egy fenékre üléstől. Igazán értékeltem volna a gesztust, ha a keze egy fél tenyérnyit fentebb van… mondjuk a derekamon. Vagy két tenyérnyivel fentebb, a lapockámon…
- Örülnék, ha elvennéd onnan a kezed… - sziszegtem a képébe fagyosan. Az sem bírt jobb belátásra, hogy éreztem, aggódott értem. Ám szavaim nyomán az aggodalma eltűnt, s a benne kavargó masszából határozottan kivált a düh.
- Eltűntél. – Közölte az enyémhez hasonló hangnemben, és szinte hallottam, ahogy csikordulnak a jégtáblák. Remek. Megbántottam. Pedig most ez állt legkevésbé a szándékomban, de… a reflexek, ugye. Örülhet, hogy még megvan a feje. Kit akarok becsapni…
Csak megint túl közel volt, és már megint kezdett bennem megmozdulni az az érzésköteg, amelyre nem volt szükségem. Nem akartam megint a hamis biztonságérzettel birkózni, a hiánnyal és a félelemmel…
- Éhes voltam – feleltem a mellkasának. A féligazság is igazság, elégedjen meg vele.
- És le akartál rázni – rótt meg dühösen. Na álljon meg a díszes gyászmenet. Anyáskodásról nem volt szó.
- Csak nem aggódtál értem? Tudod, még mindig tudok magamra vigyázni, sőt elvagyok nélküled is – mondtam mérgesen, és hátrébbléptem tőle. A csönd úgy zuhant közénk, mintha a suli fölött zuhant volna ki egy repülőgépből. Egészen meg lehetett süketülni a becsapódásba.
- Mint tegnap, ugye? – érdeklődött Jeremi, hosszas hallgatás után könnyednek szánt remegő hangon. Kit akart átverni? Tombolt benne a harag, és éreztem, hogy legszívesebben most nekem ugrana.
Ami azt illeti, az érzés kölcsönös volt. A vérnyomásom pillanatok alatt az egekbe röpült, és alig bírtam leküzdeni a késztetést, hogy nekiugorjak, karmoljak, és üssem, amíg ez a szorító érzés távozik a mellkasomból. De egyikünk sem tett semmit. Csak álltunk némán egy lépésnyire egymástól, alig észrevehetően zihálva, fortyogva.
Megbántott. Páros lábbal taposott bele az önérzetembe. Egyszer, na jó, párszor, csak ő láthatta, hogy… és erre… így. Árulásnak éreztem a szavait. Árulásnak éreztem, pedig az igazságot mondta csak. És így… hülyének éreztem magam, mert megbíztam benne. Mert engedtem, hogy a közelembe férkőzzön. Hogy elhitesse velem, számíthatok rá.
A saját dühöm függönyén keresztül kezdtem érezni, ahogy az övé csillapodik, meglepetésnek és bűntudatnak adva át a helyét, de nem érdekelt. Nem érdekelt, sajnálja-e vagy nem. Meg akar-e vigasztalni, ki akar-e engesztelni.
- Menj a francba – suttogtam, mikor felemelte a karját. Meg akart érinteni, a tudtomra akarta adni: megbánta. Tudhatná már, nálam ez nem működik ilyen gyorsan. Sőt, most úgy tűnt, egy jó darabig… - nem akarlak látni.
És elindultam, pontosabban elviharzottam mellette. Nem foglalkoztam a szívében növekvő kétségbeesésével, a tekintetében tomboló fájdalommal, nagy ívben kikerültem, és szinte viharos gyorsasággal Vladimir lakosztálya felé vettem az irányt. Még be sem értem, de már tudtam, hogy kik vannak még odabenn az igazgatón kívül. Újabb lény, akinek nem vágyom a társaságára, jelen pillanatban.
- Tudtam, hogy ő is itt lesz. – Naná. Miért is lenne máshol? Csak hogy nekem jó legyen? Még véletlenül se. Mindenesetre lefékeztem az ággyal szemben, és végigmérve megállapítottam, hogy nincs valami jó állapotban. Ejnye, azt hittem már leszoktam a diplomatikus fogalmazásról.
- Néha azért vigyáznia kéne a hangsúllyal, kedves Scarlet. – Néha azért felfüggeszthetné a fejemben való turkálást, kedves Vladimir – Angelique kisasszony ma azért van itt, hogy meggyőzzön róla, hogy nem mindent tehet egyedül, és biztosíthatom, hogy igaza van.
- Honnan tudtok róla, hogy egyedül akarok utána menni? – Nem is értem, komolyan. Miből találták ezt ki? Sohasem jöttem volna rá, hogy egy magamfajta vámpírvadász egy gyilkos vámpír nyomába akar eredni. Én, ironikus? Soha.
- Na persze, a gondolatolvasás… - motyogtam magam elé. Az is sokat segít. Bár nem tartom kizártnak, hogy e nélkül is rájöttek volna. Szerintem ez még Charlotte számára is teljesen magától értetődő lenne. Bár, ebben azért nem vagyok olyan biztos…
Én pedig Angelique-re szegeztem a tekintetem, csak hogy lássa, nem zárkózom el mereven az együttműködéstől. Persze, ha meg tudja indokolni, miért jó nekem, ha Iasonnel a nyakamon lógnak. Öltem már egyedül is elég vámpírt, Sergeinél jóval idősebbeket, nagyobb hatalmúakat, olyanokat is, akikhez képest ez az ötszáz éves vámpír a hátam mögött csak egy kis idegesítő Charlotte volt. Kérdem én: mi más most?
Persze sóhajtozott, meg félbehagyott egy szép íves, csak tanárokra jellemző szemforgatást, mellyel bármikor ki tudják fejezni, hogy a diákjuk hülye. De azért, nem létezik olyan non-verbális közlési forma, ami helyettesítheti a szóbeli megalázást:
- Tudod, Scarlet, nem kedvellek. És hozzátenném, hogy fáj a fejem, kába vagyok, megmagyarázhatatlanul szomorú, és ezer más gondolatom van, amivel szívesebben foglalkoznék, minthogy téged győzzelek meg valamiről, amit még én sem tudom, hogy szeretnék-e.
Nem kedvel. Nahát, ezen már rég túltettem magam, hiszen én se kedvelem őt. Nem is fontos. Hogy kába és szomorú. Előfordul. Én egyik sem vagyok, csak álmos, nyűgös meg dühös, és nem hivatkozom ezekre. És nem kértem, hogy győzködjön mindezekről. Bár fogadni mernék, hogy nem az ő ötlete volt ez a dolgozzunk csapatban dolog. Sőt, Vladimir egóját ismerve nem is az övé. Talán közös szülemény, vagy nekik magától értetődő. Lehet, nekik szükségük van egymásra, vagy rám, de nekem nincs rájuk. És jelen pillanatban, semmi sincs, ami az ellenkezőjéről meggyőzne.
- Egy ideje… néha bepillantást nyerek a jövőbe, és láttalak téged. – Én meg vásárolni megyek Lottécskával. Na ne…
- A jövőt látni? – Ezt nem hiszem el… - Még ha csak alkalmankénti eseményről is lenne szó, a történelem folyamán mindenkiről, aki ezt állította, kiderült, hogy nem igaz. Ne nevettess, ez gyenge próbálkozás volt.
Így igaz. Évszázadonként talán egy-két ember akad, aki lát valamit, ami lehet a jövő is, de a legtöbbjükről kiderült, hogy durván drogoztak. Bár… Elgondolkodtam. Mintha tanultam volna egy ipséről, akinek, bejöttek a jóslatai. Valamikor Carlin idejében élt… a tizenhatodik században… de sosem figyeltem oda történelem órákon. Főleg, hogyha a franciákról volt szó… De most mindegy is, ez nem volt lényeges. Láthatóan neki sincs ínyére a közös munka, akkor meg miért erőlködik?
- Köszönöm szépen, hogy segíteni szeretnél, kedves lenne-jobb-dolgom-is kisasszony, de megoldom egyedül is. – Egyedül dolgozni még mindig eredményesebb, mint úgy csapatban, hogy az összetartás csak látszólagos. Ha valamit, hát ezt megtanultam a családi vacsorákon.
Mindenesetre a polchoz léptem, és leemeltem róla a dobozt, amiből csak úgy sütött a rosszindulat. Nem kell sok ész, ezen az éjszakán már sokadszorra, hogy kitaláljam, ebben van a gyűrű. Szinte tapintható volt a belezárt rosszindulat, félelem, rettegés, düh. Bár utóbbi máshonnan is kivehető volt. Angelique-nek nyilván nem tetszett, hogy nem értékeltem az erőfeszítéseit. Nahát, van ilyen.
- A gyűrű immáron ismét nálam van, és amint kiküszöbölöm rajta az átok hatását magam irányába, alkalmas is lesz rá, hogy megtaláljam, egyedül. Akarom mondani nem egyedül, Jeremivel. Mindenki álma teljesül. – Mármint Jeremivel, ha jól viselkedik, de ezt csak magamban tettem hozzá. Ha maradunk, ahogy most vagyunk, akkor vajmi kevés esély van arra, hogy bármiben is… szóval hogy együtt vadásszunk. Ám ezzel most nem akartam foglalkozni.
Mire észbe kaptam, kedvenc tanárnőm már mellettem állt, és valami nagyon nem stimmelt vele. Engem nézett, de valahogy furcsán, mintha átnézett volna rajtam egy úttal, hiába ott álltam mellette, az az érzésem volt, hogy a távolba réved. Aztán megragadt, és megállíthatatlanul ömleni kezdett valami az agyamba. Képek. Amiket, basszus, szóval…
Lepergett előttem minden, minden, amit látott. Ott volt Sergei és én, aztán küzdöttünk, milyen elegánsan és ösztönből harcolt, aztán. Aztán. Éreztem a tőrt a bordáim között kúszni, éreztem, ahogy elér a szívemig. Ezüstből volt, és égette a húsomat. Tehát tudja - megdöbbentő volt látni, és szerettem volna hinni, hogy ez nem a valóság, csak épp tudtam a szívem mélyén, hogy így van -, Sergei tudja, hogy velem is csak úgy lehet végezni, mint egy idős vámpírral. Éreztem a sebet a torkomon is, amin át a vérem kizubogott a testemből, majd mindketten összerogytunk, mint holmi ócska Marionette-ek.
A kezei végre nem érintették az arcom, mégis ott lángolt bennem a kép, ahogy fekszem holtan, de még mindig nem ez volt a legijesztőbb, hanem Jeremi. A kétségbeesetten zokogó fiú aki, nem ért oda időben. A látomásbeli barátom érzései még mindig összeszorították a torkom. Erős volt, és meglepően ismerős. Szakasztott mása volt annak, amit a bátyám és Amanda halálakor éreztem. A bosszúvágy fémes ízét is éreztem a számban. A mai ellenére. Az elmúlt évek ellenére… pontosan azt tenné, amit én tettem annak idején. Én… mivel érdemeltem ezt ki? Hogy valaki… engem… így…
A padlót bámultam. Csak néztem az egymáshoz simuló köveket, és próbáltam nem sírni, vagy hányni. De leginkább mindkettő. Egyszerre gondoltam mindhárom személyre, akik valaha fontosak voltak a számomra, és akikre nekem kellett volna vigyázni. Kettejüket elveszítettem és hiányoztak…. Valaki megszorította a kezem… és én visszaszorítottam… Amandával mindig ezt csináltuk, így bíztattuk a másikat.
- Igazán érdekes ez a mágia megosztás, talán többet gyakorolhatnák. - Leguggolhatott hozzánk, mert egészen közelről hallottam a hangját - Remélem, hogy most már a kisasszony elhiszi, hogy van, amihez kevés.
Nem szóltam semmit, mert azon igyekeztem, hogy ne ugorjak neki. Hiába éreztem magam erősebbnek egy tigrisnél, megint, tudtam, hogy csak illúzió. És hogy nagy valószínűséggel nem bírnék megállni a saját lábaimon.
- Vladimir – suttogtam csöndesen és reméltem, hogy csak ő hallja – Maga tudta, hogy akkor ott volt, ugye?
Ránéztem. Nem szólt egyetlen szót sem, de alig észrevehetően bólintott. Tudtam, hogy tudja, hogy mire készülök, mit akarok tenni, de reméltem, hogy nem állít meg. Nem tette. Fogadni mertem volna, hogy az egész kastély hallotta, ahogy a feje koppant a kövezeten. Érzékeltem a két tanár megdöbbenését a hátam mögött, de hidegen hagyott a jelenlétük.
- Tudta, azt is, mire készült, mit terveltek ki, Elijah meg ő, és nem szólt. Képes volt ölbe tett kézzel végignézni, ahogy megölnek mindenkit, ugye? Mert azt nem merem elhinni magáról, hogy komolyan azt hitte, egyedül ön forog veszélyben, hogy csak egy sima kis merénylet készül maga ellen, ami eleve sikertelen, mert tud róla. Aztán meg úgy gondolta, hogy a szerződésszegést akarják magára kenni, hogy mi öljük meg. Ugye? Vagy csak ennyire alábecsülte Sergeit? – Suttogtam, vagy üvöltöttem? Fogalmam sem volt. Csak markoltam az inge nyakát, mert különben szilánkosra törtem volna a kezem, és azt el akartam kerülni. Pedig igazán meg akartam ütni. Mégis volt benne annyi tisztesség, türelem, talán részvét, hogy hagyott ülni a mellkasán, hagyott ordítani. És volt benne annyi tapintat, hogy kerülte a tekintetemet.
- Ó – ahogy tisztult az agyamból a köd, rájöttem. – Akkor még nem tudott a gyémántokról és nem tudta, hogy azokat keresi. – A megvilágosodás villámként hasította át a tudatomat. Tudtam már, hogy hol van az, aminek a létezéséről fogalmam sem volt. Tudtam már, hogy a számomra oly két kedves lény halála nem volt hiábavaló. Védtek egy ékszert, amelynek a fontosságáról nem volt tudomásuk. Hisz Amanda valamelyik menyasszonyi díszébe van foglalva az, amire a mi vámpírunk annyira áhítozik.
- Tudom, hol van Toscana hercege…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Képek, látomások
~Iason Dirac~
Ahogy szaladtak ki a számon a szitkok, nem törődtem semmivel. Csak ki akartam magamból adni a dühömet, és a félelmemet… a félelmemet attól, hogy elveszíthetem.
Igazán tudom kellett volna, hogy ez fog következni. Talán valahol mélyen sejtettem is, de soha nem hittem volna, hogy ilyen súlyos lesz. Be sem fejeztem, de elakadt a szavam, ahogy a lány összeroskadt előttem. Eszembe jutott a könyvtár, meg a jelenet Scarlettel. És ekkor rájöttem, a szemeim elkerekedtek, hogy nem gondoltam erre? Ange életében a legszörnyűbb képek tartoznak ide, és most ezt látja. Tudtam, hiszem ismertem. Majd megláttam a könnyeit.. és nem tudtam többé tartani a bögrémet. Szabaddá akartam tenni a kezeim, hogy átölelhessen, vagy ki nem mondottá tegyem a szavaim, de persze ez lehetetlen volt. Ahogy ránéztem, szinte nem is ebben a világban járt, s csak akkor láttam a figyelem szikráját csillanni a tekintetében, amikor már egy jó ideje a szemeibe néztem.
Ezután éles fájdalmat éreztem… hát persze, a körmei. De nem ez fájt, hanem a kétségbeesett tekintete és a fájdalma. Valahogy… mindig úgy voltunk mi, mintha én lennék a nagy testvére, én lennék kettőnk közül az okosabb. Pedig a valóság nem ez volt, csupán józanabbul gondolkodtam, mint ő. Emellett… az életemet adtam volna érte. Újra.
Zavart arckifejezéssel méregetett, azt hittem, nincs is tisztában azzal, hogy ki vagyok. De kiderült, csak a saját érzéseivel nem volt tisztában. Megcsókolt. Éreztem, hogy a nemrég a vérkeringésembe került folyadék dübörög a fülemben… biztos csak álmodom. Ez nem lehetséges.
De még mielőtt bármit is tehettem, vagy mondhattam volna, Angelique eltűnt. Egy jó darabig képtelen voltam mozdulni, vagy akárcsak magamhoz térni. Biztos csak össze volt zavarodva. Szinte fájdalmasan ráztam meg a fejem, ez nem a valóság volt, és soha nem lehet az. Ellenben, ha így össze van zavarodva… utána kell mennem, mert ki tudja, mi történik vele. De még mielőtt tehettem volna bármit, utolért a napkelte… és az alig leküzdhető álmosság.
Később, amint kiléptem az ajtón, gondolkodóba estem, hová tűnhetett. Nagyon reméltem, hogy az erdőbe nem… nem, annyi lélekjelenléte biztos volt. Akkor már csupán egy megoldás maradt… az iskola.
Az pedig hatalmas volt. És szerencsére jelenleg értekezletektől, megbeszélésektől és korrepetálásoktól mentes. Halkan közlekedtem, amennyire csak egy vámpírtól telik. Hiába jártam végig az összes emeletet, tantermen és szobákon kívül nem találtam rá.
Aztán eszembe jutottak az üres szobák. Afféle mende-monda volt, de egy ennyi idős épületben… akár a mende-mondák igazak is lehetnek.
És valóban, volt egy folyosó, ahol nem tanári lakószobák voltak, és csend honolt. Bár még így is közel voltak a lakótornyok… de hátha még senki sem ér rá. Miután az egyik oldalon az összes szobával próbálkoztam, következett volna a másik. Épp csak lehetetlenül reménytelennek tűnt. A homlokomat a folyosó végi falnak nyomtam, és mindét öklömmel finoman a falba csaptam. Folytatnom kéne, de…
- Hogy tűnhetett így el? Ha nem itt van, akkor hol?
ekkor, legnagyobb meglepetésemre, egy hang válaszolt:
- Nálam van - s mikor felpillantottam, megkérdőjelezhetetlenné vált, hogy Vladimir a hang tulajdonosa.
Karba tett kézzel dőlt a folyosó sarkánál a falnak. Unott, és talán egy kicsit bosszús arcot vágott – ki szeret folyton velünk foglalkozni, ugye – majd finoman, szinte kecsesen ellökte magát a faltól, bal kezével a kibontott haját a válla mögé söpörte, és elindult. Nem szólt többet, de tudtam, azt várja, hogy kövessem.
Kicsit összevontam a szemöldököm. Amíg csak távolról ismertem ezt a vámpírt, úgy voltam vele, hogy nagy tudású és félelmetes. De közelebbről úgy tűnt, hogy bosszantó módon fejezi ki a felsőbbrendűségét folyamatosan.
Szinte siklott előttem a folyosón, majd halkan belökte az ajtót, ő maga leült a laptopjához, én pedig megpillantottam Angelique-et.
Vladimir nem mondott semmit, úgy tűnt, semmi feltétlen közölnivalója nincs. Angelique az ágyon feküdt, és aludt… legalábbis akkor még, amikor beléptem az ajtón. Mire az ágy mellé értem, ébredezni kezdett, majd kissé csodálkozó tekintettel vette tudomásul a szoba gazdáját, és aggódva tekintgetett rám. De legalább egyben volt.
~Angelique Blanche~
Nem tudtam, hogy kerültem Vladimir szobájába. Nem is ez volt a különös, hanem arról is csak halovány képeim voltak, hogy hogyan jutottam az iskolába, azt meg csak sejtettem, hogy miért. Volt valami… a családommal, és aztán… valami Iasonnel. Hiába masszíroztam a tarkóm, egyszerűen képtelen voltam felidézni.
Ahogy ránéztem, éreztem, hogy enyhe pír önti el az arcom. Ő csak mosolygott, zavartan. Biztos, hogy történt valami. Hiába néztem az általam mindig is szépnek ítélt szemeit, egyszerűen képtelen voltam emlékezni. Mi lehet ez… sokk? Beleborzongtam. Soha nem szerettem a családomra gondolni, és így, ennyi év után már úgy éltem az életem, mintha az előttem álló „fiú” lett volna a családom. Soha semmi más nem létezett volna. Engedtem magamnak egy másodpercet az elcsodálkozásra: nem is képzeltem volna, hogy így lehetséges… nem emlékezni.
Vladimir egy köhintéssel azonban még annál is hamarabb kiszakított a csodálkozásomból, mint amennyire hamar én szerettem volna mindenképp szabadulni.
- Nem hiszem, hogy pont most van az ideje a tegnapon való merengésnek… még kevésbé a távolabbi múlttal való foglalkozásnak – karba tett kézzel dőlt neki az asztalának, és az arckifejezéséből az volt leolvasható, leginkább, hogy sokkal jobban szeretné, ha kevésbé lennénk komplikáltak.
- Azért hívattam a kisasszonyt tulajdonképpen ide, mert segíteniük kell Iasonnel meggyőzni Scarletet arról, hogy nem csak hogy nem jó dolog egyedül utánaerednie a mi kis vámpírunknak, de az lenne a legmegnyugtatóbb, hogyha együttműködnénk - hangjában csendült egy kis kelletlenség is, mintha az egészet kényszerítés hatására találta volna ki, és csak azért mondaná el, mert muszáj – természetesen nem állítom, hogy úgy akár sikerrel járhatnánk, de hátha.
Ahogy hallgattam a szavakat, rádöbbentem a hangsúly okára. Talán nem is akarta, hogy feltűnjön, de tudtam: nincs kibékülve önmagával, hogy képtelen egyedül megoldani.
Addig nézett felénk, míg legalábbis nem bólintottunk mind a ketten. Nekem sem tetszett igazán, de tényleg szükséges volt. Ezután elfordította rólunk a tekintetét, és az ablakon nézett a távolba, Iason az arcát fürkészte, én pedig az övét.
Szinte végtelen soknak tűnt az az idő, ami eltelt, míg Scarlet szó szerint beviharzott az ajtón, de ahhoz épp elég soknak bizonyult, hogy a családomként elkönyvelt fiúról különös gondolataim támadjanak. Arcát nem csak kellemesen ismerősnek, de szépnek is kezdtem tekinteni, ezzel párhuzamosan pedig bevillant a kép, amikor először láttam a szemeit. Mindig őszintén, és nyíltan nézett rám, de az első találkozásunkkor… soha nem tudnám feledni azt a pillantást, amelyet akkor küldött felém, mikor először kezet csókolt. Szinte meghökkentem, annyira nyílt rajongással nézett rám. De most először jutott eszembe, hogy egyben mennyire vonzónak találtam. Ezt pedig követte egy következő emlék, arról, hogy a fejem tetejére helyezi a tenyerét, miközben épp kioktat valamiről. Olyannyira jellemző és gyakori tett volt ez, ami a magasságkülönbségből és valószínűleg abból fakadt, hogy sokkal megfontoltabb volt, mint én.
És persze mindig is szeretett… amikor eljutottam eddig a gondolatig, belépett Scarlet, ekkor jutott eszembe a csókja is. Elakadt a lélegzetem, de nem volt időm tovább gondolkodni.
- Tudtam, hogy ő is itt lesz – Vladimirnek címezte a szavait, de valójában rám nézett, haragosan. Én pedig őrá.
Kissé csodálkoztam, hogy állandó árnyéka hol maradhat, minden bizonnyal nemsoká befut. Vladimir lustán emelte a tekintetét a túlságosan is szókimondó lányra.
- Néha azért vigyáznia kéne a hangsúllyal, kedves Scarlet – leszidásnak hangozhatott volna, ha nem olyan vontatottan mondja ki a szavait – Angelique kisasszony ma azért van itt, hogy meggyőzzön róla, hogy nem mindent tehet egyedül, és biztosíthatom, hogy igaza van.
Még mielőtt folytathattuk volna, Scarlet közbevágott:
- Honnan tudtok róla, hogy egyedül akarok utána menni? – kicsit visszavett a hangjában lévő élből, de még így is a kelleténél jóval gúnyosabb volt, de végül csak motyogva tette hozzá, szinte csak magának - Na, persze, a gondolatolvasás.
Vladimir szinte szórakozottan bólintott, és szinte érdeklődve figyelte, ahogy Scarlet tekintete nem ereszt engem, és vár… arra, hogy mondjak valamit, amit nyilvánvalóan kikacaghasson, és megmondhassa a nyilvánvalót: annyi mindenkivel elbánt már, hát miért épp most ne menne?
Sóhajtottam, miközben erősen próbálkoztam, hogy ne forgassam a szemeim, de végül csak belekezdtem.
- Tudod, Scarlet, nem kedvellek. És hozzátenném, hogy fáj a fejem, kába vagyok, megmagyarázhatatlanul szomorú, és ezer más gondolatom van, amivel szívesebben foglalkoznék, minthogy téged győzzelek meg valamiről, amit még én sem tudom, hogy szeretnék-e.
Vladimir alig láthatóan biccentett egyet, szinte hallottam, hogy azt üzeni: Haladjunk.
- Egy ideje… néha bepillantást nyerek a jövőbe, és láttalak téged.
Egy rövid szünetet tartottam, hogy fel tudja dolgozni. Az arcán mintha a megrökönyödés látszott volna… de valójában inkább a kitörni készülő nevetés előszele lehetett.
- A jövőt látni? –mondta, miután levegőhöz jutott - Még ha csak alkalmankénti eseményről is lenne szó, a történelem folyamán mindenkiről, aki ezt állította, kiderült, hogy nem igaz. Ne nevettess, ez gyenge próbálkozás volt.
Először meglepődtem, hogy egy mágiát kisgyermekkora óta használó lány hogy lehet ilyen hitetlen, majd pedig levegőt vettem, hogy folytathassam, miközben Vladimirre pillantottam, aki feszülten, és kicsit mintha szórakozottan figyelt volna. Dühös lettem rá, zavart az érdektelensége és a fölényessége, de most Scarlet volt a lényeg. Aki azonban felemelte a kezét, jelezve, hogy előbb ő folytatná.
- Köszönöm szépen, hogy segíteni szeretnél, kedves lenne-jobb-dolgom-is kisasszony, de megoldom egyedül is – lépett egyet, Vladimir egyik, meglehetősen ritka berendezési tárgynak számított polca felé, majd felemelt onnan egy dobozt - A gyűrű immáron ismét nálam van, és amint kiküszöbölöm rajta az átok hatását magam irányába, alkalmas is lesz rá, hogy megtaláljam, egyedül. Akarom mondani nem egyedül, Jeremivel. Mindenki álma teljesül.
Most már Scarletre is dühös voltam, ugyanakkor az a kellemetlen gondolat ütött szöget a fejembe, hogy túlságosan ismerős a helyzet. És ekkor bevillant: a látomás. És megállíthatatlan volt, láttam újra. Színesebben, elevenebben és jóval hosszabban. Nem tudom, miért tettem, amit tettem, de közelebb léptem a lányhoz, és arcának két felére helyeztem a tenyerem. A mágiát így is meg lehet osztani, és mivel én eközben láttam, amit láttam… neki is látnia kellett. Talán sikerülhet.
Scarlet szemei elkerekedtek, nyilván sok volt ez neki egyszerre. Azt hiszem… önmagát láthatta, egy küzdelemben veszíteni. De talán nem is ez volt a rémisztő számára, s talán nem is az a kép, amint holtan, vérrel borítottan fekszik az erdőben, sokkal inkább talán Jeremi, amint mellette fekszik, könnyáztatta arccal, halálában is az ő Scarletéért aggódva.
Együtt roskadtunk a földre, miközben a látomás elmúlt, a kapcsolat megszűnt, és a kezeim maguktól hanyatlottak a földre.
Vladimir most először enyhe érdeklődéssel tekintett ránk, s mintha még közelebb is lépett volna. Iason volt az, aki ismét lehajolt hozzám, s a kezeit a vállamra helyezte.
Jólesett, viszont sokkal inkább Scarletért aggódtam, ez pedig önmagában is meglepő tény volt. Ő a földet bámulta, de a legutolsó alkalommal, amikor láttam, a szemei különösen csillogtak… talán könnyektől. Pedig egészen biztos, hogy Scarlet nem szokott sírni.
Ismét azon kaptam magam, hogy csupán félig cselekszem tudatosan. Egy másodperc volt az egész, de megszorítottam Scarlet kezét… és mintha visszaszorított volna.
Ám ekkor közbeszólt Vladimir.
- Igazán érdekes ez a mágia megosztás – talán csak hangosan gondolkodott, de ami még valószínűbb, haladni akart – talán többet gyakorolhatnák.
Leguggolt hozzánk, rám nézett, gondolkodó szemekkel, majd Scarletre.
- Remélem, hogy most már a kisasszony elhiszi, hogy van, amihez kevés.
Scarlet nem nézett föl, csak bólintott, miközben elkapta a kezét tőlem. A pillanat elmúlt.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche, Iason Dirac
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Titkok nélkül
~John Cold~
Ahogy a könyvtár felé haladtunk, éreztem Charlotte aggódását, és hallottam, hogy a gondolatai még mindig barátnője körül forognak. Nem akart egy újabb veszekedést, így inkább hagyta, hagy menjen Dana a városba, de aggódott érte. Én sem szívesen engedtem el egyedül, de azt gondoltam, az ő baja, Char jobban ismeri őt, és ha ő elengedte, akkor nekem sem lehetett ellene kifogásom. Szimplán csak figyelmeztettem őt, ahogy Char tette volna, de ő inkább nem szólt.
Tudtam, eleinte valamiért furcsának tűnhetett a vörös angyalomnak – Lotte így hívott engem gondolatban, bár ez a jelző inkább rá illett volna -, hogy nem megyek ki, hiszen igazi rosszfiú hírében álltam. Bevallom, nem is volt ellenemre egy-két szabály megszegése, sőt elég rég követtem el valamit, ami tilos volt, így egészen hiányzott már, de ezt az egy szabályt nem akartam megszegni többé. Kétszer vettem semmibe ezt a szabályt, de amikor másodszorra egy barátom életébe került, úgy gondoltam, nem véletlenül hozták érvénybe. Furcsálltam is, hogy erről sem Charlotte, sem más diák nem tudott azok kívül, akik már eleve részt vettek benne. Hiszen ebben az iskolában nem lehetett titkot tartani, amint történt valami, azt a tanítás végére garantáltan mindenki tudta. Még az igazgató is, bár gyanítom ő amúgy is tudott mindent, és sejtettem, hogy azt kívánta, bár ne tudna.
Menet közben Char elengedte a kezem, és szembe fordult velem. Jobb kezét a mellkasomra helyezte. Jelentőségteljesen pillantott rám, és tudtam, nem fedtem el eléggé gondolataim, és meghallotta. Az is lehet, hogy direkt mászott be a fejembe, átvitten értve, persze.
- Sajnálom, nem akartam hallgatózni, csak tudod a tegnap után… - hagyta befejezetlenül a mondatot, és én pontosan tudtam, mire gondol. Nekem már előtte sem esett nehezemre olvasni a gondolataiban, de miután együtt töltöttük a hajnalt, sokkal könnyebbnek tűnt, mintha csak egy nyitott könyv lenne, amibe akkor pillantok bele, amikor akarok. Éreztem, hogy zavarban van, és ha tudna, elpirulna. Aranyos lenne, illene az arca a hajához. Nem tudtam, hogy az este említésétől jött zavarba, vagy attól, hogy a gondolataimat olvasta, de azt hiszem, mind a kettő közrejátszott benne. Annyira aranyos volt, hogy nem tudtam megállni mosolygás nélkül. Magamhoz húztam, és egy csókot nyomtam a feje búbjára.
Hozzám bújt, fejét a mellkasomon pihentette, és úgy kérdezte meg:
- Miért nem mondtad el?
Hangosan sóhajtottam egyet. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Aztán végül a szavak maguktól kicsúsztak a számon.
- Nem azért nem szóltam róla, mert nem bízom benned vagy, mert nem akartam elmondani. Egyszerűen nem szeretek róla beszélni. Még csak pár napja vagyunk együtt, nem is tudtam volna mikor elmondani.
- Például, amikor nem engedted, hogy Dana után menjek a városba, az igazán megfelelő alkalom lett volna – vágott vissza enyhén sértődött hangon. De nem akart távolabb kerülni tőlem, biztonságban érezte magát a karjaimban, és ennek igazán örültem.
- Jaj drágám, de hiszen annyira aggódtál a barátnődért. Teljesen zaklatott voltál, fel sem fogtad volna, miről beszélek, hidd el.
- Nem igaz – tiltakozott erőtlenül, de ő is tudta, hogy igazam van. – Sajnálom, én csak szeretnék mindent tudni rólad, de megértem, hogy nem szeretsz erről beszélni. Igazából azon is csodálkozom, hogy erről az esetről még egy pletykát sem hallottam, hogy nem robbant ki botrány belőle.
- A tanároknak sikerült eltitkolniuk az esetet, és jobb ez így. Nem szeretném, ha más is tudna róla, rendben?
- Nem mondom el senkinek, ígérem – nézett rám azokkal a gyönyörű, zöld szemeivel, és tudtam, komolyan beszél.
- Bízom benned – jelentetem ki ünnepélyesen, majd egy csókot nyomtam az ajkaira. Legszívesebben addig csókoltam volna, míg el nem fogy a levegője, de most valami sokkal fontosabb dolgunk volt.
Tovább indultunk a könyvtárba, miközben ezen elmélkedtem. Igaz, hogy csak pár napja ismerkedtünk meg egymással rendesen, de sokkal többnek éreztem. Már egy éve egy osztályba jártunk, és a legelső nap felfigyeltem rá. Olyan gyönyörű volt. Meg akartam közelíteni, de mindig volt valami, ami miatt nem jött össze a dolog. Egy évig csak néztem, és úgy éreztem, teljesen kiismertem őt. Persze azért ő is ismert, párszor beszélgettünk, de ahogy meg tudtam állapítani, ő nem mutatott felém különösebb érdeklődést. És most mégis itt voltunk mindketten, és boldogok voltunk. Az élet kiszámíthatatlan, furcsa dolgai.
Ahogy a könyvtárba értünk, célirányosan indultam el egy polc felé, Charlotte-ot is magam után húzva, aki látszólag nem értett semmit. Nem volt időm elmagyarázni neki a dolgokat, gondoltam, ha megtudja, melyik könyvet keresem, meg fogja érteni.
- Mit akarsz ezzel? – kérdezte, ahogy levettem a polcról azt a kötetet, amibe minden valaha élt, és most is élő nagy vámpír fel volt jegyezve. – Azt hittem, egyértelmű, hogy Will nem vámpír, hiszen még a vak is láthatja, hogy ember.
- Lehet, hogy a fiú nem vámpír, de az ősei még azok lehetnek. Ritkák a félvámpírok, de léteznek. – mondtam, miközben a lehető legóvatosabban lapoztam a megsárgult, öreg lapokat.
- Nézd, itt az igazgató is! – kiáltott fel Charlotte meglepődve. Nem tudtam, miért volt úgy meglepve, egyértelmű volt, hogy benne van a könyvben, elég öreg volt hozzá. Az én érdeklődésemet egy másik név keltett fel.
- Emily Midnight? – kérdeztem meglepődve.
- Úgy érted, Midnight, mint Scarlet? – kérdezett vissza Char a könyv felé hajolva. Gyönyörű haja a lapokra hullott, és én gyengéden a füle mögé tűrtem a rakoncátlan tincseket. Mosolyogva nézett rám, és én visszamosolyogtam rá, de figyelmemet visszafordítottam a könyvre. Bármily csábító is volt a mellettem lévő lány, most sokkal fontosabb dologról volt szó.
- Pontosan úgy – feleltem kérdésére.
- Gondolod, hogy annak a ribancnak köze van hozzá? – kérdezte reménykedve, hátha csak névrokonok.
- Biztos vagyok benne, hogy Scarlet a leszármazottja. Nem sok Midnight szaladgál a világon. De legalább most már tudom, miért volt olyan ismerős Scarlet neve, Emilyről már hallottam, híres volt. Most Scarlet vette át a helyét. Így már legalább érthető, mit keres a kastélyban. Nem tudom, kire fáj a foga, de szerintem mi nem vagyunk veszélyben. Egyrészt mi nem követtünk el semmiféle törvénytelenséget, másrészt, ha minket akarna eltávolítani, már megpróbálta volna, és talán még ő sem annyira hülye, hogy nyíltan kikezdjen akármelyikünkkel, ha ki akarna iktatni minket. Már pedig te állandó konfrontációban vagy vele. De ha bármivel próbálkozna, ne aggódj, majd megoldjuk – nyugtattam meg Lottét, és jobb kezemmel átkaroltam a derekát, hogy közelebb húzzam magamhoz.
- Erre rájöhettem volna magamtól is, annyira egyértelmű volt a viselkedése. Legalábbis ezek fényében, már értem, miért viselkedik úgy, ahogy.
- Legalább ezt megtudtuk, de most nem ezért vagyunk itt, emlékszel? Scarlet nem olyan érdekes. Koncentráljunk arra, amiért itt vagyunk – mondtam, és lapoztam egyet. Ott láttam meg a nevét: Theodore Storm. De ez nem az volt, amire számítottam. A valóság a képzeletemet is felülmúlta.
~William Storm~
Charlotte közeledett felém kézen fogva Johnnal, a barátnőjével… illetve barátjával. A fiú annyira lányosan nézett ki, hogy sokkal inkább úgy néztek ki Charlottal, mint egy leszbikus pár, mint egy fiú és egy lány. De talán még testvéreknek is mondhatták volna magukat azonos (bár láthatóan festett) hajszínük és hasonlóan zöld szemük miatt.
A fiú elég feldúltnak látszott. Igazából ez enyhe kifejezés volt arra, amit az arcán láttam. Láttam rajta, hogy legszívesebb feldarabolt volna legalább négy darabba, de az is lehet, hogy sokkal többe. De ez nem zavart igazán, úgysem tudta megtenni. Felültem, és a hátamat a mellettem lévő fának döntöttem. Kényelmesen elhelyezkedtem, és vártam mit akar tőlem.
- Tudom, mi vagy, és figyelmeztetlek, hogy figyelni foglak. Egy másodpercre sem vesztelek szem elől, és ha megpróbálod bántani Charlotte-ot, az lesz a veszted. Megértetted? – kérdezte szinte kiabálva. Az udvaron lézengő pár ember felfigyelt ránk, nem csodáltam, elég nagy feltűnést kelthettünk. Illetve John, én eddig is elvoltam magamban.
- Mi bajod van, ember? – kérdeztem vissza értetlenül, de rendes hangerővel. Nem nagyon izgatott fel a fenyegetőzése. – Tudod te egyáltalán, mit beszélsz? Csak mert nekem fogalmam sincs róla.
- Csak jegyezd meg, amit mondtam, mert halálosan komolyan beszéltem! – figyelmeztetett halkabban, de nem kevesebb dühvel, és a halálosan szót enyhén megnyomta, hogy biztos legyek benne, hogy nem viccelt. De én nem tudtam komolyan venni az üres fenyegetőzéseit. Nem csak arról volt szó, hogy túl gyáva lett volna megtenni, egyszerűen túl ártatlan volt ehhez. Még azt is kétségbe tudtam volna vonni, hogy egyáltalán verekedni mer-e, de gondolom, ha az ember elég jó indokot adott rá, nem vonult vissza.
A barátnője húzni kezdte hátrafelé, láthatóan nem akart a közelemben lenni, vagy csak nem akart bajt. De én igazán nem tehettem arról, hogy sármom olyan ellenállhatatlan, hogy folyton elájul tőle. Az is lehet, hogy a csaj szimplán vérszegény volt, nem tudtam, hogy máskor előfordult-e vele ilyesmi, mindenesetre a jelenlétemben már elég sokszor lett rosszul, és szerintem ez pozitív volt rám nézve. Legalábbis így gondoltam.
Charlotte felé küldtem egy vigyort, ahogy a válla felett rám nézett, de ő csak sértődötten húzta fel az orrát, és fordult vissza. Ahogy eltűntek a kastélyban, körülnéztem, és bár a takarodó még messze volt, már csak páran voltak az udvaron. Biztosan a hideg éjszaka miatt. Az ősz mindig sok csapadékkal és alacsony hőmérséklettel járt errefelé. Mindenesetre ez az én szerencsém volt, így feltűnésmentesen juthattam ki a városba, ahol a szüleim is éltek. Legalábbis most, hogy átraktak ebbe az iskolába. Nem akartak távol lenni tőlem, mondván, hogy bármi szükségem van rájuk, ők itt lesznek a közelben. Hiába bizonygattam nekik, hogy már csak egy fél év választ el attól, hogy hivatalosan is felnőtt legyek, és tudok gondoskodni magamról, hajthatatlanok voltak. Azt persze nem említették egy szóval sem, hogy miért kellett átjönnöm a régi gimimből. De most nem is ez érdekelt. Biztos voltam benne, hogy ők tudnak mondani valamit arról, amit John említett nekem.
Azt mondta „Tudom, mi vagy”, nem pedig azt, „ki vagy”. Az egész iskola olyan furcsa volt. Egy kicsit hülyeségnek hangzik, de valahogy misztikusnak éreztem. Hogy a tanórák éjjel vannak, nem pedig nappal, és ebédlő nincs is az épületben, pedig elvileg ez egy iskola volt. Iskolának nevezték, de inkább volt egy kastély. A terem, amiben valószínűleg mindenki elfért volna, ami talán lehetett volna ebédlő is, az a bálteremnek nevezett helyiség volt, de még sose láttam. Zárva tartották. Csak Andrew mesélt róla egyszer. Persze nem alakították át ebédlővé, inkább mindenki a saját szobájában evett. Kezdett összeállni a kép, csak még azt nem tudtam, mivé.
Nem kellett messzire mennem. Szüleim a város szélén laktak egy hatalmas házban. Megengedhettük magunknak, csak azt nem értettem soha, miért kell két, velem együtt három embernek egy ekkora lakás. Csengettem, de senki sem nyitott ajtót. Hétvége volt, így mindenkinek itthon kellett volna lennie. Aztán eszembe jutott, hogy én talán fordított életmódot élek, de ők még rendesen élik az emberek mindennapjait. Bár alig múlt éjfél, ők ilyenkor már aludni szoktak. Újra megnyomtam a csengőt, vagyis inkább rátenyereltem, hogy biztosan felébredjenek. Nappal nem tudtam volna biztonságban ide jönni, és az ügy nem tűrt halasztást.
Apám nyitott ajtót, és bár meg volt lepve késői látogatásomon, azért örült nekem.
- Szia, apa! Hogy vagy? – kérdeztem, és beljebb léptem.
- Az éjszaka közepe van – felelte. – Mit keresel itt? Mi a baj? – kérdezte aggódó arccal, de csak intettem, hogy semmi, és a nappali felé indultam. Alighogy két lépést tettem, anyám már rohant is le a lépcsőn, hogy üdvözöljön. Szorosan magához ölelt, mintha nem egy hete, hanem egy éve látott volna utoljára, aztán jól szemügye vett, hogy megnézze, mennyit változtam ez alatt a hosszú idő alatt. Aztán együtt elindultunk a nappali felé. Miközben apám – anyám utasítására – narancslevet hozott nekem, anyám elárasztott kérdésekkel, de mielőtt akár egyre is válaszolhattam volna, már mondta is következőt. Mikor apa visszaérkezett a konyhából, végre meg tudtam szólalni.
- Hagyd már szóhoz jutni szegényt! – rótta meg finoman anyámat.
- Igazából eddig minden jó, de azért jöttem, hogy beszéljek veletek az iskoláról. És rólam – kezdtem bele, és mielőtt még egy újabb kérdésáradatot zúdítottak volna rám, gyorsan folytattam is. – Arról van szó, hogy ez az egész dolog fura. Hogy a tanórák éjjel vannak, hogy az iskola inkább egy kastély, hogy nincs ebédlő, de még csak ebédidő sem, vagy egy hosszabb szünet, amiben enni lehetne, és mindenki egy kicsit furcsa. Még a tanárok is. És néha olyan furán néznek rám, mintha más lennék, mint ők. És nem csak erről van szó, körülöttem is történnek furcsa dolgok. Az egyik lány például többször is elájult már a közelemben, és olyan szokatlanul viselkedik. Le merem fogadni, hogy az első nap meg akarta harapni a csuklómat, csak a barátnője kirángatta a teremből. És sokszor beszélnek a közelemben rébuszokban, direkt, hogy egy szót se értsek az egészből. Mi folyik itt?
- Tudod, hogy csak a legjobbat akartuk neked. Ez volt a legjobb iskola a környéken, és azt akarjuk, hogy a legjobbaktól tanulj – felelte apám.
- Ez nem erről szól, te is tudod. Az előző iskolám is volt annyira jó, mint a mostani. Arról nem is beszélve, hogy a mostaniban még csak megközelítőleg sem azt tanuljuk, amit minden más rendes iskolában. Tudni akarom, hogy miért kerültem át oda, hogy mi történik velem, mert biztos vagyok benne, hogy valami történik. Az igazat akarom hallani! – néztem először apámra, majd anyámra.
Apa hangosat sóhajtott, és láttam, ahogy átgondolja a dolgokat. Aztán elkezdett mesélni, és ahogy a mese az idő lassú haladtával a végéhez közeledett, minden képkocka a helyére került, és végre megértettem mindent. Tudtam az igazságot, de erről még nem volt könnyebb, sőt igazság szerint mintha sokkal nehezebb lett volna, mint előtte. Nem tértem vissza a kastélyba, úgy gondoltam, nem akarom többet látni azt a helyet. Szüleim megengedték, hogy a saját szobámban aludjak, és bár nagyon haragudtam rájuk, hogy ezt ennyi éven át eltitkolták előlem, de meg is értettem őket. Most csupán egy kis időre volt szükségem.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: John Cold, William Storm
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Újra
~Dana Wine~
Körbeölelt a bársonyos feketeség, nem álmodtam semmit, mélyen és pihentetően aludtam végre. De ez a kellemes sötétség hirtelen foszlott széjjel, amikor valami az oldalamra zuhant, és rámnehezedett. És ez a valami egy visítozó Charlotte volt. Még a vastag takarón keresztül is nagyot ütött az, ahogy rámugrott.
- Ó, hogy az a rohadt… - kezdtem volna szavakba önteni érzelmeimet az ébresztővel kapcsolatban, miközben Char már kihalászott a takarókupac alól, és úgy ölelgetett, mintha kétszáz éve nem látott volna, de nem tudtam befejezni, mert újra elkezdett kiáltozni.
- Hát élsz, tényleg élsz! Nem haltál meg! Ó, Dana, úgy aggódtam miattad! – mondta, miközben tovább szorongatott, én pedig kezdtem lassan megérteni, hogy mi akkor most éppen jóban vagyunk megint. Eltartott pár másodpercig, míg ölelése engedett annyira, hogy ki tudtam szabadulni, de amint levegőhöz jutottam, hangot adtam értetlenségemnek, mire ő hadarva kezdett magyarázni, a szeméből pedig néhány könnycsepp csordult ki.
- Megijedtem, amikor kiszöktél, és féltettelek, azt hittem bajod esik. És úgy örülök, hogy most mégis jól vagy. Sajnálom, oké? Nem akartalak bántani, csak érted aggódtam. Nem akartalak megbántani – mondta, szétmaszatolva arcán a vörös cseppeket, majd újra megölelt. Mostmár nem hadakoztam azért, hogy kiszabadulhassak karjai közül, és Lotte sem akart megfojtani engem, úgyhogy egy darabig így maradtunk, örültem, hogy végre nem akarjuk megölni egymást legjobb barátnőmmel.
Mikor végül elengedett, én elvonultam a fürdőbe, ráérősen összekészülődtem, végre hétvége volt (bár ez a tény mindezidáig elkerülte a figyelmemet), és Charral meg Johnnal a kastélykertbe készülődtünk. Még kora ősz volt, és nem volt nagyon hideg odakint, így megtehettük, hogy kint töltjük az éjszakát.
Sokáig időztem a fürdőben, de ez feltehetőleg nem zavarta szobatársnőmet és barátját. Mikor kész lettem, vetettem egy pillantást még a tükörképemre, és kiléptem a fürdőszobából, éppen csókolóztak egymással, én pedig hangosan megköszörültem a torkomat, csak hogy észrevegyék jelenlétemet. Rámnéztek, és tudomásul kellett vennem, hogy ezek ketten együtt jönnek csak le a kastélyparkba.
Elindultunk hát lefelé, elmeséltem nekik mindent, ami előző éjjel történt, mindent részletesen átbeszéltünk, közben letelepedtünk a parkban, Char John ölébe hajtva a fejét. Ahogy rájuk néztem, enyhe fájdalmat éreztem, még mindig nem láttam George-ot, és bár barátnőm megnyugtatott, hogy valójában semmi baja, és én is tudtam a lelkem mélyén, hogy minden rendben, valami furcsa aggodalmat éreztem továbbra is. De ez lehet, hogy csak abból fakadt, hogy mennyire hiányoltam a fiút.
Beszélgetés közben is folyamatosan ott volt George a gondolataim hátterében, a Charral való kibékülésünk fölött érzett öröm mögött. De jól éreztem magam, végre megint veszekedés nélkül beszélgettünk legjobb barátnőmmel, igazából még Mr. Vörös Hajzuhatag jelenléte sem zavart annyira. Még az sem tudott rosszkedvet okozni, hogy egyszercsak megjelent az osztály két legidegesítőbb (legalábbis mostanában a legidegesítőbb) hímje. Andrew és Will közeledett felénk, utóbbi némi látható önelégültséggel az arcán. Andrew ellenben mintha normálisabban viselkedett volna, mint eddig. Talán túltette magát ezen a George-ügyön.
Igazából most nem gondoltam sokat George-ra, mert mikor megjelent a két fiú, valahogy rögtön az kezdett motoszkálni a fejemben, hogy valami nem stimmel. Aztán sikerült rájönnöm arra is, mi az. Scarlet. És Jeremi. Nem láttam őket egész este. De előző éjjel sem. És ez nemcsak rájuk igaz. Ott van még kedvenc tanárnőnk is, meg Dirac. Vajon miről maradtam le?
- Hé, ti se láttátok az elmúlt két napban Scarletéket vagy Blanche-ot? – kérdeztem a többiektől, akik láthatóan meglepődtek a kérdésemen, de elgondolkodtak és ők is furcsállni kezdték ezt az egészet. Will meg rögtön kihasználta az alkalmat és belekötött Charlotte-ba. Egyetértettem Charral, valami nem stimmelt itt határozottan. Elmélkedésemből az térített magamhoz, hogy barátnőm egyszercsak összeesett. …volna, ha nincs ott John, hogy elkapja. Senki nem értette, mi történhetett vele, az előbb még Willre nézett, és mintha elbambult volna. Johnnak sikerült elküldenie Willt és Andrew-t, de néhányan körénk sereglettek az udvarról. Szerencsére Lotte kezdett magához térni rövid időn belül, John pedig elküldte a bámészkodókat is. Így hárman maradtunk. Ők arra jutottak, hogy valami egyértelműen nem stimmel Willel. Azt hiszem igazuk van. Úgy döntöttek, bemennek a könyvtárba nyomozni kicsit a fiú után, és megkérdezték velük tartok-e. Velük akartam menni, engem is érdekelt volna, mit rejteget előlünk Will, de akkor eszembe jutott megint George, és úgy döntöttem, most már muszáj meglátogatnom. A végén még ő indulna el hozzám, aminek nagyon nem örülnék. A kastély általában véve is veszélyes hely egy halandónak, most pedig ráadásul egy idősebb vámpír vadászik az erdőben. Erre a gondolatra rémület suhant át egész lényemen, de furcsa módon azonnal el is múlt, helyét a határozottság vette át.
- Inkább George-hoz kellene mennem most – mondtam -, régen nem láttam, de aggódom is érte. Kérlek, Char, ne akadj ki. Sietek vissza, most itt leszek még a reggeli szürkület előtt. De muszáj látnom.
Barátnőm erre csak összevonta a szemöldökét, láttam, hogy legszívesebben visszatartana, de nem akart megint veszekedni, így nem szólt semmit, csak bólintott egyet lassan.
- Rendben, akkor mi elmegyünk a könyvtárba kutatni, te pedig próbálj meg úgy visszaérni, hogy közben senkivel nem eteted meg magad. Találkozzunk a kastélyban mielőbb – mondta John, majd hagyta, hogy megöleljem Charlotte-ot, és elindultak a könyvtár felé.
Én pedig, a gyorsaság érdekében átváltoztam madárrá, és úgy indultam az erdő felé. Így kisebb eséllyel találkozok össze bárkivel is. Beleértve az eltűnt diák- és tanárseregletet, valamint az öreg vámpírt. Egyikük se tudja, mivé tudok átváltozni, a vámpír pedig valószínűleg vámpír- (és ember)véren tartja fenn magát elsősorban.
Az erdő csendes volt, nem láttam és nem hallottam senkit, miközben nesztelenül suhantam át a sötét ágak közt, és gyorsan megérkeztem a városhoz. Még sok ember volt odakint, elég korán jöttem. Visszaöltöttem emberi alakomat, és elindultam George-ék felé. Jól emlékeztem az útra, pedig csak egyszer jártam ott, útközben azon gondolkodtam, mennyi esélyem van rá, hogy otthon találom a fiút. Már csak egy utcányira voltam tőle, mikor megláttam George-ot, két másik fiú társaságában, éppen elköszöntek, és George elindult hazafelé.
Engem egyikük sem vett észre, a másik két fiú továbbindult, én meg utánuk nézve elbambultam. Az rángatott vissza a világba, hogy hirtelen egész közelről nevetést hallottam. Rajtam nevetett, de még így is annyira édes volt, hogy nem tudtam haragudni. Odafordultam a hang irányába, és egyenesen belebámultam George szemeibe. Időközben odajött hozzám észrevétlenül, nem is értem, hogy tudtam nem észrevenni ezt a csodás illatot. De még most is csak tompán éreztem a vére illatát, valahogy az egész világ homályossá vált, csak a szemeit láttam, azokat a hihetetlenül mély szemeket, amelyekben mindenképp elveszik, aki belenéz, és olyan fényesen csillognak, mint egy-egy távoli csillag, ha valami csodás véletlen folytán közelről láthatja őket az ember.
- Hahó – szólt rám a fiú – úgy nézel, mint aki nyitott szemmel elaludt.
- Hé, ne nevess rajtam folyton, a te hibád – mondtam enyhe szemrehányással, majd megöleltem és megcsókoltam a fiút, azután el se engedtük egymást percekig.
Mikor végül eleresztettük egymást, kézenfogva elindultunk, javaslatomra az ő otthona felé, hogy egy csendes helyen tudjunk beszélni. Előre szóltam, hogy nem maradhatok sokáig, aztán mikor megérkeztünk, leültünk a kanapéra, felé fordultam, és elkezdtem mesélni. Mindent elmeséltem, ami azóta történt, hogy utoljára láttam, persze enyhén cenzúrázva. Semmi szükség rá, hogy részletesen elmeséljem neki az álmot, amit Char hibájából láttam. Mindenesetre, elmagyaráztam, mennyire aggódtam, és miért kell ma visszasietnem a kastélyba. Sikerült megígértetnem vele, hogy nem mászkál az erdő közelében, és ez nagy megkönnyebbülést jelentett számomra. Mikor végre befejeztem a mesélést, kifaggattam, vele mi történt az utóbbi napokban. Még ez alatt is végig fogtuk egymás kezét, és önkéntelenül is arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy mindjárt el kell engednem, és visszamenni a kastélyba.
De tulajdonképpen ez egy tökéletes éjjel volt, kibékültem a legjobb barátnőmmel, újra találkoztam a fiúval, akit szeretek, és ha épségben haza is érek, akkor a következő éjjelek is hasonlóan jó hangulatban telnek majd, remélhetőleg.
Végül, mikor már muszáj volt mennem, elköszöntem George-tól, hosszú búcsúcsókot adtunk egymásnak, és megígértem, hogy újra meglátogatom nemsokára.
Ezután egyedül indultam vissza. Amint az erdőszélre értem, megint átváltoztam, és rekordidő alatt értem vissza a kastélyhoz, és még Johnnak is engedelmeskedtem, nem váltam ebéddé. Mikor elértem a park határát, visszaváltoztam, még voltak diákok odakint, és gyalog elindultam a könyvtár felé, hátha Charlotte-ék még ott vannak.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
A múlt kísértete
~Vladimir Orlov~
Még nem jelent meg, de már hallottam gondolatait. Bár gondolatai nélkül is könnyen rájöttem volna, hogy Scarlet közeledik, és persze Jeremi, mert ő nem hagyta volna egyedül császkálni szegény lányt ebben a nagy kastélyban fényes nappal. Nem csak árulkodóan dobogó szíve árulta el, hanem az a különleges illat, ami mindig körüllengte. Mindenkinek volt egy bizonyos, egyedi illata, de Scarleté még ezek közül is kitűnt. Talán, mert vámpírvadász volt, nem találkoztam eddig sok vámpírvadásszal, talán ha összefutok még párral, már nem léteznék.
Amint Angelique meglátta Scarletet, még levegőt is elfelejtett venni. Egyből gondoltam, hogy nem kedvelik egymást, csak nem értettem, miért. Biztosan valami női önérzet lehetett a dologban, mindenesetre én mindkettejüket értelmesnek találtam, így számomra teljesen értelmetlen volt ez az ellenszenv, amit egymás iránt éreztek. Amint Scarlet meglátott, és örömmel vette tudomásul jelenlétem, halványan elmosolyodtam, hogy ezzel köszöntsem őt.
Amíg a vörös hajú lány gondolataiban megengedte magának, hogy meglehetősen gonosz legyen a tanárával, addig Angelique-nek látomása volt. Méghozzá nem is akármilyen. Egészen félelmetesnek mondanám, főleg, hogy nem ez volt az első egészen rövid időn belül. Biztosan megviselte szegény lányt, talán nincs hozzászokva, hogy ilyen gyakran lásson előre. Kimerítő lehet, és ez meg is látszott rajta. Úgy nézett ki, mint aki nem is két napja, de egy egész hete nem aludt. Aggasztó látvány volt, féltem, hogy nem bírja ki ébren, míg elmondom, amit tudniuk kell. És kénytelenek lesznek egy helyiségben végighallgatni engem, mert nem mondom el kétszer. Főleg, hogy a személy, akiről szó van, csak egy könyvben szerepel, ebből pedig az iskola területén csak ez az egy példány van.
De ami Angelique kinézeténél is aggaszóbb, az a látomás volt. Sem Scarlet, sem pedig én nem tudtuk legyőzni a vámpírt, mégpedig nem sok nálam is idősebb vámpír volt, legalábbis a környéken. Már tudtam, kiről van szó, és azt is tudtam, hogy ők még nem tudják. Scarlet nem látta azt, amit Angelique, Ange pedig már túl fáradt volt, hogy észre is vegye, az összefüggéseket. Pedig igazán egyszerű volt. Ezt akartam most nekik is elmondani.
Habár Scarlet nem nevetett, magában azért igen jót mulatott tanára szenvedésén. Legszebb öröm a káröröm, ahogy szokták mondani. Talán nem kacagna ennyire, ha látta volna, amit én láttam – gondolta Angelique pont azt, ami az én agyamon is átsuhant. Valóban nem… - válaszoltam neki úgy, hogy csak ő hallja. A gondolataiban voltam, nem esett nehezemre ott válaszolni neki.
A kezemet nyújtottam a földön kuporgó hölgy felé, hogy felsegítsem. A vörös hajú lánynak – hiába volt már majdnem kétszáz éves, kamasz teste és jelenlegi gondolatai miatt nem tudtam nőként gondolni rá – ez persze nem tetszett. Nem mintha olyan sok dolog tetszett volna neki, maga volt a keserűség és az irónia. Szegény gyermek. Magamban megcsóváltam a fejem. Hát ezt teszi velünk a halhatatlanság. Szinte már magamat is sajnálnám, ha érdekelne, mi történt velem. Vagy akárki mással. A halhatatlanság hosszabb távon csak unalmassá tesz. Ugyan mit csináljon az ember – illetve vámpír – ötszáz éven keresztül? De végre itt egy kis izgalom, rég nem látott ellenségem újra felbukkan, legalább lesz min izgulnom végre. Csak nehogy becsináljak tőle.
- Elnézést, hogy megtöröm a meghitt romantikát – törte meg a csendes elmélkedésemet Scarlet. – de szeretném jelezni, hogy én is itt volnék.
Persze tudta, hogy teljesen tisztában vagyunk a jelenlétével, csak féltékeny volt, de még mindig nem értettem, miért. Hiába voltam ötszáz éves, és olvastam gondolatokban, a nők örökre rejtélyesek maradnak számomra. De megnyugtatott a gondolat, hogy nem egyedül vagyok ezzel így. Hasonló helyzetben volt a most érkező Jeremi is. Persze már korábban éreztem, hogy jön, de csak most mutatta meg magát. Vigyáznia kell Scarletre. Mintha ő nem tudna magára vigyázni. Szerettem volna azt mondani, hogy néha a fiúkat sem értem, viszont Jeremit sajnos pontosan értettem. Bár ne kellett volna. Természetesen a vörös hajú nem örült a kölyök jelenlétének. Meg tudtam érteni, én sem ugráltam a boldogságtól. De míg Scarletnek a női önérzetét sértette, engem pusztán a jelenléte zavart. Viszont ha választani kellett volna, inkább Jeremi, mint mondjuk Charlotte. Az a lány még két számot sem tud összeadni, lefogadom, ha megpróbálnám elmagyarázni neki a helyzetet, csak annyit fogna fel belőle, hogy van egy helyes pasi a környéken, akit esetleg felszedhet.
Angelique figyelmeztetett gondolatban, hogy nem ártana elindulni, hiszen dolgunk van még. Most figyelmen kívül hagytam kérését, inkább a vörös hajú lány felé fordultam, és ahogy az illem kívánta, köszöntöttem őt. Ha már úgyis szükségünk lesz rá, nem árt, ha megtartjuk a jó viszonyt.
- Milyen kivételes élmény önt a társaságunkban tudni, kedves Scarlet. Épp a könyvtárba tartunk, és ha jól sejtem, ön is. Mehetnénk akár együtt is – üdvözöltem, ahogy az illem megkívánja, arcomon kérdő kifejezés ült, hiszen látszólag csak felajánlottam a lehetőséget. Mégis inkább utasítottam, szükségem volt rá is, hogy segítsen nekem, hiszen minden jel szerint egyedül nem fog menni. Ezért kellett, hogy velem jöjjön. Tudtam, nem utasíthatja vissza, évszázadokkal idősebb voltam. De ha nem parancsolom, sem mondott volna nekem nemet.
Scarlet elmosolyodott, érezte, hogy a kérdésem valójában parancs volt. Az lett volna a furcsa, ha nem érezte volna. Akkor talán elgondolkoztam volna, hogy mi a baj velem. De mivel érezte, hogy fontos dologról van szó, válasz helyett csak elindult velem a könyvtár felé. Az ajtó előtt várt ránk egy újabb kedves ismerős: Iason. Már csak ő hiányzott. Ennyi erővel akár iskolai gyűlést is rendezhetnénk, hogy elmeséljem az egész történetet. Mindegy, ha már itt van, nem fogom elküldeni, hisz előbb-utóbb úgyis megtudná személyesen Angelique-től. Arról nem is beszélve, hogy már dühös volt. Ezeknek a fiatal férfiaknak néha annyi felesleges gondolatuk van, egyszerűen megspórolnának egy csomó felesleges érzelmet azzal, ha nem gondolkodnak. Vagy szimplán csak maradnak a fenekükön.
Ez egyre jobb és jobb lett. Fantasztikus volt hallgatni a tanárt, aki gondolatban kommunikált az aggódó segédjével, valamint a vámpírvadászt, aki magában morgolódott, és a vörös kisfiút, akinek az agyi kapacitása csak Scarletig terjedt ki.
Előre léptem, hogy kinyissam az ajtót. Gyanítottam, hogy Iason odabent várt volna, ha be tudott volna jutni, de mint a mellékelt ábra mutatta, kint várt, így tudtam, a védelmi varázs jól működik. Legalább a mai sikerélmény is megvolt. A következő siker az volt, hogy sikerült kinyitnom az ajtót. Meglehetősen kínos lett volna, ha ez nem sikerül, és Scarletnek kell a segítségemre sietnie. Akkor aztán vesztettem volna a tekintélyemből, és akár át is adhattam volna az igazgatói posztot a 17 éves kamasz bőrébe bújt embernek. Milyen megalázó. De persze volt időm gyakorolni az elmúlt pár évben, és már könnyű szerrel ki tudtam nyitni az ajtót, amit nem én zártam be egykor.
Nem vártam meg, míg feleszmélnek a többiek, tudtam, ha érdekli őket a mondanivalóm, majd úgyis jönnek utánam, és hogyne érdekelte volna őket. Céltudatosan indultam meg a polcok között, pontosan tudtam, mit keresek, és azt is, hol találom meg azt. Mivel az utóbbi pár évben a diákokon kívül csak én jártam itt, tudtam, hol van a könyv, amiben a megoldás rejtőzik. Magamban motyogva olvastam fel a kötetek címét, amiken finoman végigfuttattam az ujjam. A könyv pontosan a helyén volt, ahogy számítottam is rá. Nem egyszer nézegettem már ezt a művet, több alkalommal is szükségem volt rá. Egy bizonyos kor felett a vámpírok vagy megőrülnek, vagy teljesen érdektelenné válnak minden iránt. És meg vannak győződve róla, hogy ők a vámpírtársadalom irányítói. Ilyenkor ki akarják vonni a forgalomból az olyan idős vámpírokat, akik szerintük veszélyt jelentenek a hatalmukra. Nekem elég volt egy iskolát vezetnem, néha ezzel sem boldogultam. Szívesen átadnám bárki másnak, de akkor tényleg unalmassá válnék, még a mostanihoz mérten is. Nem lenne semmi dolgom, és talán teljesen megőrülnék. Vagy mumifikálódnék. Nem is tudom, melyik a jobb.
Az asztalra dobtam a könyvet, pont ott volt nyitva, ahol kellett, ez persze nem volt véletlen. Scarlet és Angelique egyszerre, pont ugyan azzal a mozdulattal indultak a könyv felé. Lám csak, hiába ennyire ellenségesek egymással, mégis mennyire egyformák. Ezen mosolyognom kellett. Nem is sejtik még, mennyi közös van bennük. De miért ennyire utálatosak, amikor közös az érdekük? Az élet megválaszolatlan kérdései. Valami azt súgta nekem, nem is akarom én megtudni. Scarlet gondolatai meglehetősen agresszívak voltak, de ezek mulattattak engem. Néha kifejezetten szórakoztató eszmefuttatásai szoktak lenni.
A két lány alaposan vette szemügyre a muzeális értékű könyvet. Végigolvasták az összes rég elhunyt vámpír nevét, amit még Scarlet őse vésett a papírra. Nem véletlen, hogy a lány egy pillanatra elködösült szemekkel bámulta az ősrégi kötet. Persze még magának sem vallotta volna be, így én sem törődtem ezzel. Csak vártam, hogy végre nekik is feltűnjön, mit kell nézni. Scarletben nem csalódtam, már az első másodpercben tudta, miért is mutattam meg nekik ezen oldalakat. Ange-nak kicsit több idő kellett, de ő is hamar megtalálta azt az egy nevet, ami mellett még nem állt kereszt, ugyanis az illető még élt: Sergei Morozov. Legalábbis nagyon eleven volt.
- Ez nem jó hír. – Utóbbi mondatot úgy gondoltam, hogy a francia hölgy is meghallja. Hogy ő is tisztában legyen a dolog súlyával. Ez már korántsem játék, nem olyan, mint megfékezni egy teremnyi tinivámpírt. Scarlet már gyakorlott volt, olyannyira, hogy tudta, őt kell majd megölnie, és ettől nem is rettent meg. Inkább örömmel vegyes izgatottság lett úrrá rajta. Talán nem gondolt bele eléggé, mennyire veszélyes is ez a vámpír. Vagy egyszerűen csak túl elbizakodott és vakmerő volt. Mindenesetre nem lett volna ennyire feldobva, ha tud Angelique jóslatáról.
Aztán valami megváltozott. Scarlet már nem volt egészen önmaga. Azt leszámítva, hogy pofonvágta a tanárát. Azt megtette volna akkor is, ha magánál van. De gondolatai nem voltak tiszták. Valami megzavarta, átvette a hatalmat felette. Ez még engem is meglepett, pedig ilyen ritkán fordul elő. Jeremi fogta le a dühöngő lányt. Nem hittem volna, hogy elbír vele, de ebben az állapotban talán nem volt olyan meglepő. Mit tett volna Scarlet, ha teljesen ura önmagának. Talán nem vágja pofon Angelique-et, de az is lehet, hogy mégis. Ange arra várt, hogy rendet tegyek, de nem voltam sem óvó bácsi, sem tanár, így aztán csak vártam, míg Scarlet lenyugszik. Végül aztán a kölyöknek sikerült lenyugtatnia a lányt. Azt hiszem, ő az egyetlen, akinek sikerült volna ebben a helyzetben. Valamiért viccesnek találtam Scarletnek ezt az oldalát. Bár nem volt teljesen önmaga, mégis, mintha csak egy elfojtott énje került volna felszínre. Aztán csend lett, és mindenki rám nézett, így végre el tudtam mondani, amit már az elején akartam.
- Most, hogy végre-valahára Scarlet kisasszony is képes figyelni, elmondanám, hogy mennyivel tudok jómagam többet a könyvben szereplő pár szónál. – Hangom komor volt, hisz ez fontos dolog volt, és reméltem, sikerül velük megértetnem. A többiek megdermedtek, ahogy hallgattak, és tudtam, nagyon figyelnek rám.
Elmeséltem mindent, amit tudtam erről a vámpírról. Vagyis majdnem mindent, néhány magánjellegű történetet nem ecseteltem túl részletesen. Egyrészt túl horrorisztikus lett volna mindezt most elmondani, másrészt nem kellett, hogy ők is megtudják, miken mentem keresztül. Felesleges. Nem volt szükségem a sajnálatukra, ezek már megtörténtek, és nem lehet rajtuk változtatni. A történet szempontjából pedig teljesen lényegtelen. Nincs szükségük, hogy megtudják, mert nem segít rajtuk. Meg rajtam sem.
Az ékszerek is mindenre választ adnak. Az egyik most nálam van, kalandos – és némiképp kicsit tragikus – útja után végül hozzám került a múlt évszázadban, és így könnyen szemmel tudtam tartani. Nálam biztonságban volt. A másikat pedig azt hiszem, Scarleték birtokolták, még ha erről nem is tudtak. A család elég ősi és nemes ahhoz, hogy ez ne legyen lehetetlen.
- Épp elég probléma a kettő példány birtoklása is ahhoz, hogy egyikük se próbáljon maga Sergei nyomába eredni – a két hölgyeményre néztem, hogy nyomatékosítsam szavaimat. Magamra is gondoltam, de én nem voltam olyan bolond, hogy egyedül induljak Sergei után, legalábbis Angelique látomása után semmiképpen -, amíg nem szerzi meg a másik kettőt, addig lehet esélyünk közösen megakadályozni a tervét… de később már nem. Ez pedig különösen fontos, ha azt vesszük, hogy Sergeit nem állítja meg se könyörgés, se kérés, és kifejezetten imád gyilkolni.
Aztán elhallgattam. Senki sem szólalt meg, csend volt. Mindenki csak emésztette az előbbieket. Aztán Scarlet szólalt meg először. Talán ő ocsúdott fel a leghamarabb, vagy egyszerűen magára vállalta a szerepet.
- Nekem lenne egy kérdésem – nézett a szemeimbe. – A birtokomba jutott egy gyűrű, amely Sergei tulajdonát képzi, illetve képezte, és nos… meglehetősen erős mágia itatja át.
Meglepődtem. Ez nem gyakran fordul elő velem. Nem értettem, honnan tudja. Valószínűleg arcomra is kiültek érzelmeim, mert Scarlet folytatta.
- Elkövettem azt a hibát, hogy puszta kézzel értem hozzá. – Erre Angelique is érdeklődve figyelt a lányra. Vártam a folytatásra, de az nem jött elég gyorsan.
- És? – sürgettem. Nahát, türelmetlen vagyok. És érdeklődő, sőt meglepett. Fura dolgok, amik jó régen történtek velem. Nem is tudtam, hogy ilyen, ha valaki érez még valamit. Úgy néz ki, néha kéne valami érdekeset csinálnom, mert a végén tényleg egy nagy múmia leszek.
- Én… tarok tőle, hogy… nagyon erős érzelmek fűzik hozzá, amelyek hatnak rám. Mármint, az iménti kirohanásom… és korábban is, a folyosón.
- Itt van most az említett tárgy?
- Nálam van – vágott közbe a kölyök. Minden probléma nélkül fogta meg, és tette a kinyújtott tenyerembe. Scarlet elhúzódott tőle, mintha a pestistől félne, de semmi érdekes nem történt. Mindenki várta a hatást, de rám nem volt semmilyen hatással. És ahogy Scarlet gondolataiba beleolvastam, Angelique és Iason kezében is volt, de ők sem tapasztaltak semmi különöset. Csak Scarletre volt hatással.
- Semmi különöset nem tapasztalok rajta – állapítottam meg. Olyan volt, mintha egy szimpla gyűrűt fogdosnék. Scarlet azonban be akartam bizonyítani, hogy igaza van. Ilyen ez a lány, hatja a bizonyítási vágy. Ráhagytam, ha annyira akarja, hát legyen. A tenyerébe ejtettem, de még hozzá sem ért, már láttam, hogy igaza volt. Hangosan sikított, ha nem olyan jól hangszigetelt ez a kastély, valószínűleg az összes diákot felveri vele. De ez most nem is volt lényeg. A lényeg Scarlet volt, és azok a fura rémképek, álmok, amiket látott. Mindenki meg volt lepődve, még én is, hiszen senki más nem érezte az, amit Scarlet. Az egyetlen, aki túllépett a meglepődésén Jeremi volt, a lény segítségére sietett, bár ő sem tudott mit tenni. Mindenki tanácstalan volt, ötletünk sem volt, hogyan segíthetnénk rajta. Újabb meglepő fordulatok az „életben”. Mi lehet még itt? Talán újra rendesen érezni kezdek? Olyan leszek akár egy kamasz vámpír. Az lenne a vég.
Angelique volt, aki végül cselekedett is. Bár Jeremi a lány segítségére sietett, nem tudott mit tenni, ellenben Ange-zsal. Tenyerét Scalet arca fölé helyezte, és egy számomra ismeretlen varázsigét mormolt. Milyen érdekes, léteznek még dolgok, amiket én sem ismerek. Igazán meglepő. Biztos voltam benne, hogy az ötszáz év sem minden, és nem elég ahhoz, hogy mindent megtudjunk, de ez a nap újabb és újabb meglepetéseket tartogatott a számomra. A végén még kénytelen leszek visszaülni a diákok közé. Mindenesetre a varázs hatott, mert Scarlet magához tért. Ma ismét új információhoz jutottam, miszerint Angelique vámpírvadász felmenőkkel rendelkezik. Sőt, mivel igazán gyakorlottnak tűnt a varázslat használatában, úgy gondolom, ő maga is vámpírvadász. Azt hittem, már semmin sem lepődhetek meg, de még a vámpírok sem tévedhetetlenek. Bizony, Angelique legnagyobb titka nem az volt, hogy csak félig vámpír, azt még előlem is sikerült eltitkolnia, hogy ő vadászik a saját fajtájára. Legalábbis félig az ő fajtája.
- Az, hogy magához tért attól, amit tettem, egyértelműen arra utal, hogy a gyűrűn átok ül – mondta, de közben senkire sem nézett. – Az átok persze lehet az elmúlt évszázadok gyűlöletének következménye, és lehet szándékos is. Persze szintén évszázados vámpírokra nem hat.
Újabb információk. Megint. Nem voltam hülye, ezt bárki megmondhatta, de mindez már kezdett nekem is kicsit sok lenni. Persze minden új információt be tudtam fogadni, és feldolgozni. Megértettem, és összeálltak a darabkák. Amit nem tudtam megérteni, hogy miért van ennyi dolog, amit én sem tudok. Nem voltam tökéletes, nem tudtam mindent, de régen volt, hogy egyszerre ennyi minden zúdult a fejemre. Szinte már nem is emlékszem rá. És így lesz, hogy az öreg vámpír sem tud semmivel sem többet, mint a nála évszázadokkal fiatalabb. Érdekes.
Angelique a kezembe adta a gyűrűt, mert látta, hogy felé nyúlok.
Nekem kellett utána járnom, ezt én is tudtam, és ő is. Angelique-en erőt vett a fáradság, így aludni tért a saját rezidenciájába. Fel sem néztem a gyűrűről, úgy intettem nekik. Azt gondoltam, ha elég ideig nézem, talán a megoldás magától kiugrik. Milyen egyszerű lett volna, csak hozzászoktam, hogy a dolgok nem működnek ilyen egyszerűen. Aztán tudomásul vettem, hogy hiába bámulom a gyűrűt, attól még a megoldásra nem fogok rájönni. Scarlet fel akart ülni, de megmozdulni sem tudott. Némán néztem egy ideig, ahogy csendesen szenved, de Jeremi a segítségére sietett most is. Scarlet gondolatai mosolygásra késztetek. Igazából ezek az egyszerű dolgok örömömre szolgáltak ez után a nehéz nap után. Nem volt semmi komoly, csak a szokásos Scarlet, még így is. Egy kis kikapcsolódás mielőtt újra a munkába vetném magam. Aztán eszembe jutott valami Scarlettel kapcsolatban. A gyűrű, ami a birtokában volt, elméletben. Tudom kellett, hol van, mit csinált vele. A könyvtár ajtajában Jeremi útját álltam, aki a lányt cipelte.
- Mondja! – förmedt rám a fiú cseppet sem udvarias modorban, de ez most nem zavart, fontos volt, hogy Scarlettel beszéljek, nem tudott érdekelni a kölyök.
- Beszélnem kell vele – néztem a szemébe. Nem érdekelt, mit gondolt, ez fontos volt, és nem tűrt halasztást. Tudtam, hogy a srác nem kedvel, de nem zavart túlzottan. Én sem zártam a szívembe őt.
- Majd holnap – felelte olyan hidegen, hogy szinte látszott a lehelete. De csak szinte.
- Még ma – válaszoltam halkan. Minden tekintélyemet bevetettem, és fölétornyosultam, hogy tudja, kivel beszél. – És te, kis barátom, kénytelen leszel engedni, mert a kastélyból nem juttok ki még sokáig. Nem vagy elég erős, hogy fényes nappal az utcán sétálj. Te is tudod. – Szembesítettem a puszta tényekkel, azzal, hogy ő még igazán fiatal, és az ereje igen csekély, főleg, ha az enyémhez viszonyítjuk.
- Ez nem tőlem függ – közölte összeszorított fogakkal. Dühös volt, nagyon dühös, annyira, hogy még az ízét is éreztem, de tudtam, hogy úgysem tehet velem semmit. Rám akarta zúdítani az egészet, de nem tette. A kölyök nem volt olyan hülye, tudta jó, hogy annak semmi jó vége nem lenne. – Komolyan, maga olyannak ismeri Scarletet, aki ha szólni tudna, szó nélkül hagyná, hogy ölbe vegyem? – tette fel a költői kérdést. Igaza volt. Scarlet, ha tehetné már üvöltözne Jeremivel. Tényleg ki volt merülve.
Így hát hagytam, hogy menjenek, és még fel is ajánlottam az egyik szobát. Örültem neki, hogy a kastélyban kell maradniuk. Így könnyen szemmel tarthatom majd őket. És amint Scarlet felébredt, tudok majd beszélni vele. Addig pedig visszatemettem magam a könyvek közé, hátha okosabb leszek még néhány információval.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Vladimir Orlov
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Félelmek és álmok
~Scarlet Midnight~
Rémes és nyirkos helyen találtam magam, megannyi sikítás és borzalmas érzések közepette. A levegő büdös volt, doh, vér és belsőségszagú, hiába fogtam be az orrom, semmit sem használt. Mindenünnen érzések kígyóztak elő, rettegés, félelem, gyűlölet, düh és egy nagyon erős. Káröröm. Olyan intenzív és erőteljes volt, hogy nem bírtam vele, egyszerűen összeroskadtam a fal tövében, amelynek nekihátráltam. Egészen megszállt, mintha a sajátom lett volna, bár tudtam, hogy nem az, és valahol a tudatom mélyén az is világos volt, hogy az egész egy illúzió, mégsem tudtam ebben hinni. Körülöttem minden valóságos volt.
Hiába emlékeztem az nappal eseményeire, távolinak, életképtelennek tűnt mindaz. Mintha csak egy kitalált mese lett volna, vagy egy álom. Káprázat. Mindenütt egyszerre hallottam a csendet és az emberi sikolyokat és egy vámpír gonosz, fékevesztett kacagását. Immár nem csak mások félelmét éreztem, a sajátomat is.
Mert árthatott volna nekem. A közelemben sem volt, hozzám sem kell érnie, és mégis, mintha jéghideg keze a torkomra tapadt volna, alig kaptam levegőt, remegni kezdtem, majd egy sarokba húzódtam. A legrosszabb a tudat volt, hogy nem tehetek semmit. Egyre csak ismételgettem magamban, hogy ez csupán egy illúzió, amit az a rohadt kis gyűrű okozott, de nem használt. Semmi sem tűnt el, sőt a kacagás is egyre közeledett.
Aztán emelkedni kezdtem. Felemelkedtem a mocskos padlóról, a falak és a hang is eltávolodott. A jókedvet, az örömöt iszonyatos, lángoló harag váltotta föl. A rubinvörös nyelvek utánam kaptak, és megpróbáltak körbefonni, visszarántani, de nem akartam, küszködtem ellene, és végül ketten együtt győztünk.
Nyomtalanul elmúlt, ahogy az igazi álmok szoktak. Feküdtem. Lélegzetvételek halk hangja ölelt körbe, érzések és illatok kígyóztak körülöttem. Keserűmandula, az volt a legerősebb. Most már ki mertem nyitni a szemem, és Jeremi nézett rám vissza.
Láttam rajta, de tudtam is, hogy legszívesebben a fejemhez vágná, hogy mekkora egy barom állat vagyok, és talán – meglepőmód már sokadjára az utóbbi időben – egyet is értenék vele. De azt hiszem, hogy elég lesz majd akkor elismernem, ha már kicsit kevesebben hallják. Vannak dolgok, amikről nem kell mindenkinek tudni.
Azzal viszont szerettem volna tisztában lenni, hogy mi a fene történt itt. Vagy azzal, hogy ki segített kijönni abból a rémes látomásszerű álomból, de csak feküdtem, és vártam. Túl fáradt és kimerült voltam ahhoz, hogy hőzöngeni, vagy háborogni kezdjek. Egész eddig nem is tudtam, hogy ennyire ki tud lapítani egy mentális út- és érzelemhenger. De minden nap tanulok valami újat. Végül Angelique szólalt meg, és elég fáradt hangon ahhoz, hogy ne irritáljon.
- Az, hogy magához tért attól, amit tettem, egyértelműen arra utal, hogy a gyűrűn átok ül. Az átok persze lehet az elmúlt évszázadok gyűlöletének következménye, de lehet szándékos is. Persze szintén évszázados vámpírokra nem hat.
Na jó. Legalább, legalább mondják azt, hogy nem kell neki megköszönnöm. Bár, annak függvényében, milyen hulla vagyok, talán nem kérik ezt tőlem. Viszont ha azt nézzük, milyen hulla lennék, ha nem segít, akkor viszont már nem külső kényszer, hanem belső. Félreértés ne essék, ettől még nem kedvelem. De már hajlandó vagyok elismerni: nem alaptalan az óriási méretű franszhia büszkesége. Úgyhogy köszi, Ange.
Első lépés: kipipálva. Most már csak ki kéne mondani. Ám sajnos a mai látványosság elszántság és erő hiányában elmarad. Ugyanakkor, ha most nem nyögöm ki, csak később, akkor az olyan lenne, mintha azóta ezen rágnám magam. Afranc. Csak néha tudnám, miért vagyok ilyen körülményes.
Már épp sikerült elég erőt összevakarnom egy mezei „köszi” elrebegéséhez, amikor Angelique felnyalábolta azt a vacak gyűrűt, majd Vladimir kezébe nyomta. Nem mondhatná, hogy vonakodva fogadta el, ahogy a hízelgést is úgy vette tudomásul, ahogy szokta. Faarccal.
Majd végül a tanársegéd úr segítségére sietett a felettesének, és felnyalábolta. Ha egy kicsivel több élet lenne bennem, talán, esetleg megpróbálnék kárörvendeni. Csak baj van. Az, hogy én nem hogy talpon maradni, de megszólalni sem vagyok képes. Mégis vettem felé néhány részvéttel és hálával teli pillantást, csak hogy tudja: köszönöm. Néhanapján érdekes az élet. Most kivételesen nem kívántam neki, hogy megértse, miért érzek hálát.
Csak szótlanul néztem, ahogy eltűnnek az ajtófélfa mögött és hirtelen erőt vett rajtam a vágy, hogy kövessem őket. Jeremire pislogtam, aki teljesen értelmes tekintettel visszapillogott énrám. Nagyszerű, megdumáltuk. Szépen, lassan elkezdtem arra gondolni, hogy megmozdítom a jobb kezemet, utána a balt, és ülő helyzetbe tornázom magam. Gyakorlatban megmozdult a jobb kezem kisujja. Az apró örömök is örömök. Tudni kell őket értékelni.
Vladimir meg somolyogva figyelte, ahogy bénázom. Bénázunk. És ahogy ragozni tanulok. Aztán elővette azt a kis vackot, és másodpercekig csak bámulta. Jeremi viszont nem okozott csalódást, amikor gyengéden a vállam alá nyúlt, és egy mozdulattal ülő helyzetbe igazított.
Érzések viaskodtak bennem, és bambán elmeredtem a semmibe. Egy részemnek nagyon jól esett a törődés, a töretlen kedvessége, mint mindig. Ha azt vesszük, ahogy én viselkedem irányában, pláne. Mert felesleges tagadni, hogy még mindig nem tudok benne teljesen megbízni. Például hatvanöt év után sem vagyok képes elhinni neki, hogy nem fog kinyírni. Mindannak ellenére, ami akkor történt, azon az éjszakán. Mind az én hibámból.
Másrészt viszont, ilyenkor eszembe jut, hogy bizony jól megvoltam én nélküle is, százharminc évig, sőt. Még annál is jobban. Egyszerűen abba a marha nagy büszkeségembe taposott, ahogyan most pesztrált, és egyszerűen ki nem állhattam. Akartam is, meg nem is. Ilyenkor, szerintem, örül titkon, magában, hogy csak barátok vagyunk. Mert mi csak barátok vagyunk. És ezen az se változtat, hogy állítása szerint meg akart csókolni. Röhögnék, ha tudnék. Megcsókolni, engem? Ez az évszázad poénja. Majd ha kipihentebb leszek, elmesélem neki is, hadd nevessen.
Jeremi mellkasa hideg volt, mint a jég, és belül csöndes. Síri csendes. Ahogy átkarolt, dideregni kezdtem, mégsem volt kellemetlen. A fejemet a vállának támasztottam, és lehunytam a szemem és örültem neki, hogy van és hogy vigyáz rám. Igyekeztem nem elaludni, vagy legalábbis nem nagyon. Ahogy lépkedett a könyvtár ajtaja felé, lágyan ringatott, néhány kósza másodpercig, és olyan érzés volt, mint mikor régen a bátyám ringatott. Valami furcsa okból voltak olyan illúziói, hogy meg tud védeni. Pontosan úgy, ahogy Jereminek is vannak hasonlóak.
Már majdnem álomba süllyedtem, akaratom ellenére, amikor hirtelen megtorpantunk.
- Mondja – mondta Jeremi, csöppet sem barátságos hangon. Muszáj volt kinyitnom a szemem. Vladimir mellettünk állt, és majdnem ugyanolyan zord pillantással mérte végig imádott házivámpíromat, mint az őt.
- Beszélnem kell vele – Farkasszemet néztek. Remek. Ha most ez rám vonatkozik, akkor közlöm, hogy a munkaidőm lejárt, időpontot a titkáromtól kérjen.
- Majd holnap – közölte Jeremi olyan fagyosan, hogy legalább öt fokot csökkent benn a hőmérséklet. A klímát kéretik feljebb kapcsolni, mert különben tönkre mennek a könyvek, akkor pedig morcos leszek. Bár mégsem, mert nem hajók, hogy fatönkre fussanak.
- Még ma – mondta halkan az igazgató, és minden tekintélyével igyekezett Jeremi és fölém tornyosulni. Még jó hogy nem ferde, ha már torony, nem szeretnék kilapulni. – És te, kis barátom, kénytelen leszel engedni, mert a kastélyból nem juttok ki még sokáig. Nem vagy elég erős, hogy fényes nappal az utcán sétálj. Te is tudod.
- Ez nem tőlem függ – közölte összeszorított fogakkal. Iszonyatosan, égetően, pokolian dühös volt és legszívesebben az egészét az igazgatóra zúdította volna, ám mégsem tette. Okos fiú. Egy vérengzés az, amire a legkevésbé van most szükség, legfőképp ilyen apróság miatt. – Komolyan, maga olyannak ismeri Scarletet, aki ha szólni tudna, szó nélkül hagyná, hogy ölbe vegyem?
~Jeremi James~
Vladimir végül elengedett minket, ami meglepett. Távozóban még azt is közölte, hogy a tornyát és a könyvtárt összekötő folyosón majdhogynem az összes szoba üres, nyugodtan vegyünk egyet birtokba, majd eltűnt a polcok között. Én pedig Scarlettel a karjaimban útnak indultam az egyik ilyen menedéknek felhasználandó szoba felé. Óvatosan és lassan haladtam, mivel különösebb okom nem volt a sietségre. Ahogy Scarlet arcát fürkésztem, úgy tűnt, neki sincs ellenére a lassú tempó. Kényelmesen és nyugodtan feküdt, egészen ellazult, csak néha pislogott fel rám oldalasan.
Igazából szeretném azt hinni, hogy a mostani jó kislány vagyok viselkedése egyfajta kárpótlás az utóbbi idők kalamajkáiért, de ha így is van, sosem fogom megtudni.
Most mindenesetre nyugodt volt, és ha nem ismerném, még rávágtam volna, hogy élvezi a rendkívül romantikusnak tűnő helyzetünket. De ha akartam volna sem találok más magyarázatot rá. Talán elképzelhető, hogy mégis bízik bennem? Vagy legalább egy kicsit kedvel? Nem tudom, fogalmam sincs.
Mindenesetre az egyik ajtó előtt kénytelen voltam megállni, mert valaki hirtelen félni kezdett és izgatott is lett. Nahát, és egy adag kíváncsiság is motoszkált benne, aminek olyan zamata volt, mint a legédesebb csokoládénak. Bűnre csábított. Nem kell hozzá három diploma, hogy kitaláljam: Scarlet ebbe a szobába szeretne bemenni. De a félelméből arra következtettem, fontos emlékek fűződnek hozzá, amelyek talán nem kellemesek.
Mégis a vágyakozás egyre erősödött, és egyre inkább visszaszorította a félelem enyhe kesernyésségét, így bátorkodtam benyitni az ajtón. Odabenn kellemes félhomály uralkodott, és ahhoz képest meglepő volt a tisztaság. Már nem volt odabenn semmi az ágyon kívül, ami az egykori tulajra utalt volna, de én még is teljes bizonyossággal tudtam, hogy ez a karomban fekvő lány szobája volt valamikor. A vanília és a karamell illatmaradványok finoman lebegtek a levegőben, egyedi arányban keveredve a citrommal és a szerecsendióval.
Lenéztem a karomban fekvő, már majdnem alvó, nyugodt lányra és akaratlanul is elmosolyodtam. Sohasem volt még ilyen közel a valódi önmagához, ahhoz, aki lehetett volna, ha nem kellene ezt az áldásnak kikiáltott átkot a vállára vennie. Bár, bizonyos szempontból örülök, hiszen ha nem lenne bunkó, tüskés és bizalmatlan, akkor valószínűleg nem ismerhetném. Nem érte volna meg, hogy megszületek.
Gyengéden végigfektettem az ágyon, és ráterítettem a takarót. Hálásan, laposakat pislogott, halovány mosoly játszott az ajkain. Gyönyörű volt. Ilyenek az angyalok, amikor alszanak?
Néha, mint most, úgy örülök, hogy nem tudja, miket gondolok. Teljesen kiborulna tőlem. Igazából fogalmam sincs, hogy mióta érzek így, vagy miért. De azt hiszem, ezeket nem is olyan fontos tudni. Leültem mellé az ágyra, és végigsimítottam a haján, majd az arcán is gyengéden. Ő pedig furcsamód úgy simult az érintésemhez, mint egy szeretetéhes kiscica. Annyi kellemetlen pillanatot okoz nekem, amikor feleslegesen, ugyanakkor esztelenül sodorja veszélybe magát, mégis ilyenkor szinte mintha megérné. A füléhez hajoltam, és úgy suttogtam, mintha a falak sem hallhatnák:
– Halálra rémítettél, te kis esztelen – motyogtam neki. Valahogy úgy gondoltam, majd lesüti a szemét, elfordítja a fejét, de egy valamire nem számítottam:
– Sajnálom – súgta bűntudatosan. A halk hangok egyaránt simogatták az arcomat és a szívemet. – Nem akartalak…
– Css. Ne beszélj, aludj inkább – tanácsoltam neki mosolyogva. – És ha akarod, akkor… – Az ajtó felé pillantottam, hogy így mondjam, magára hagyom, ha arra vágyik. Nem válaszolt, csak nézett rám. Nem tudtam eldönteni, mit akar, aztán már mikor épp rászántam volna magam a cselekvésre, megszólalt.
- Ne. Maradj! – Talán csak képzeltem, de mintha…
- Te reszketsz… - Nem felelt, de nem nézett a szemembe. Félrefordította a fejét, és a falat kezdte el fixírozni, miközben sűrűn pislogott. Szinte tátott szájjal bámultam őt, és a születő könnyeket. A legborzalmasabb az volt, hogy fogalmam sem volt, mi váltotta ki belőle ezt. Ültem ott, mint egy szobor és csak bámultam a küzdelmét, figyeltem, ahogy a remegő alsó ajkába harap, nagyokat nyel, hogy elfojtsa a zokogását.
Önkéntelenül is odahajoltam hozzá, és csitítani kezdtem, magamhoz húztam, és így valamennyire lecsillapodott. A könnyei már megállás nélkül patakzottan, és valamitől iszonyatosan félt, annyira, hogy az én gyomrom is összerándult belé.
- Mitől rettegsz így, Scarlet? – kérdeztem halkan. – Akármi az, nem bánthat. Nincs itt. – Hogy tudatosítsam benne, lágyan végigsimítottam a vállán, majd a karján. Csak én vagyok itt, és vigyázok rá. Végül összeszedte magát annyira, hogy el tudja mondani:
- Félek… elaludni. A gyűrű… mindenki sikított és félt és Sergei meg… megölhetett volna… egy átok volt csak de… ott se volt… féltem…
Amikor újra elcsuklott a hangja, felnézett rám, könyörgőn, mintha az élete forogna veszélyben. Teljesen össze volt törve, s ezért olyasmit keresett, ami a biztonság illúziójába ringatja. Szüksége volt a jelenlétemre, hogy biztonságban tudja magát. Hogyha jönne valami, akkor legyen aki megvédi, vagy legalább felébreszti, hogy ne álmában, alattomban érje a borzalom.
Bólintottam.
- Itt maradok veled, ha ezt szeretnéd. Nem bánod, ha… - lefekszem melléd? Akartam kérdezni.
- Nem… köszönöm.
Finoman beljebb raktam az ágyon, és elfoglaltam a helyet, ahol feküdt. Előfordult nappalonként, amikor nem tudtam aludni, azon kaptam magam néha, hogy arról álmodozom, a karjaimban tartom őt. Csak átölelem, ahogy most, míg ő a vállamba temeti a könnyes arcát, és még mielőtt elaludna egyik pillanatról a másikra, ahogy szokott, gyöngéden megcsókolom a homlokát, és megígérem neki, hogy vigyázok rá, amennyire tudok, és amennyire hagyja. És még egy utolsó hálás és lapos pillantást vet rám, majd közel húzódik hozzám, amennyire ez csak lehetséges. És még hosszú órákig feküdtem, és egy idő után nem tudtam megmondani, hogy ébren vagyok-e még, vagy alszom már?
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Jeremi James, Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Múlt, jelen, jövő
~Angelique Blanche~
Őszintén meglepett, ami Scarlettel történt. Ami még ennél is meghökkentőbbnek tűnhet, hogy azért lepett meg, mert Mr. Orlov nem érezte, amit Scarlet, és amit korábban én is. És ez… valóban rendkívüli. Vladimirre néztem… majd Iasonre, végül mégis a vámpírvadászlány mellett a földön térdelő Jeremin állapodott meg a tekintetem. Ő is engem figyelt, rengeteg aggódással a tekintetében. Nem tudta, hogy mit kezdjen a helyzettel, és mindenki tanácstalannak tűnt, pedig már elvettük a kezéből az említett tárgyat.
Nem tudom, hogy végül miért cselekedtem, és miért gondoltam úgy, hogy így lesz jobb nekem, de minden csak pillanatok műve volt. Jeremi mellé térdeltem, aki Scarlet arca fölé hajolt. A kezemet a kettejük arca közé helyeztem, tenyeremet a lány felé fordítva. Behunytam a szemem, és egy régi varázsigét motyogtam. Évekkel ezelőtt hallottam, hogy „vámpírátkoktól szabadít meg”. A nagymamám, azt hiszem, bölcs ember volt, különösen vámpírvadász létére. Márpedig ez egy olyan bűbáj, amelyet csak vámpírvadászok használnak, úgyhogy minden bizonnyal most elárulom magam azok előtt is, akik nem nyomoztak utána a valódi vezetéknevemnek és származásomnak. De az évezredes ösztönök a bajtársak segítésének az irányába már csak ilyenek.
Mikor a kezemet elemeltem, Scarlet mocorogni, majd a jelenlévők őszinte örömére, pislogni kezdett, egyenesen Jeremi arcába. Milyen megnyugtató, legalább nem kell a hős megmentő szerepében tetszelegnem, legalábbis aranyat érő másodpercekig még. Pedig csodálkozó tekintet akadt bőven, egy különösen szúrta a hátam… Vladimir, hát persze. Iason bezzeg csak somolygott. A lány szigorú tekintettel nézett Vladimirre, aki persze nem jött zavarba, de senki sem akarta kimondani a nyilvánvalót, kénytelen voltam magam megtenni.
- Az, hogy magához tért attól, amit tettem, egyértelműen arra utal, hogy a gyűrűn átok ül – mondtam, gyakorlatilag senki felé se fordulva – az átok persze lehet az elmúlt évszázadok gyűlöletének következménye, de lehet szándékos is. Persze szintén évszázados vámpírokra nem hat.
Vladimirre néztem, szinte mosolyogva. Nahát, valamit nem tud. Már épp mondani akart valamit, de inkább felemeltem a földről a gyűrűt, és a kezébe adtam, mivel önkéntelenül is felém hajolt, hogy megszerezze.
- Neked van a legtöbb esélyed, hogy utána járj, és persze te vagy az egyetlen, akire nem hat – szinte büszke lettem magamra attól, ahogy ennek hallatán rám nézett – De jómagam inkább szeretném kipihenni az elmúlt két nap eseményeit, ha lehet.
Iason felé nyújtottam a kezem, aki megpróbált felsegíteni, épp csak alig bírtam megállni a lábamon, így kénytelen volt gyakorlatilag támogatni. Senki nem kérdezett semmit, Scarlet magához képest szinte hálásan pislogott, na meg persze gyanakvóan, de nem szólalt meg, még akkor sem, amikor Jeremi felsegítette. Vladimir csak intett, és elgondolkozva nézte a gyűrűt, mi meg lassan kiléptünk a könyvtár ajtaján.
Iason ekkor megállt, és maga felé fordított.
- Csak nem képzeled, hogy hagylak így jönni egészen hazáig?!
De nem várta meg, hogy tiltakozzam, azonnal felkapott, és a karjában vitt hazáig. Legalábbis azt hiszem, hogy hazáig, mert furcsamód, minden kimondatlan tiltakozásom ellenére, nem tudnék elképzelni biztonságosabb helyet Iason karjainál.
Mire ismét magamhoz tértem, már javában éjszaka volt, minden tagom fájt, Iason meg teljes mértékben felszívódott. Ahogy az ágyamban feküdtem, és a fél karomat is odaadtam volna egy kád meleg vízért, ám mégis képtelen voltam megmozdulni, gondolkodni kezdtem.
Sok minden eszembe jutott, a múltról és a jövőről. Tulajdonképp különös, ahogy eszembe jutott az a bűbáj, mintha nem is tudatos lett volna. A múltam ezen részét eltemettem, és csak Iason tudott róla. Meg a sírkövek. A jövőről meg… arról inkább ne is beszéljünk.
Alig egy óra alatt eljutottam odáig, hogy rászántam magam a fájdalmas felkelésre, és valahogy kibotorkáltam a konyhába, hogy egyek valami emberit. Egy kicsit minél kevésbé vámpír akartam lenni. A konyhaasztalon egy Iason által kapart üzenet várt „Ma nem kell munkába menned, helyettesítelek. Cserébe Mr. Orlov látni akar holnap. Azt hiszem, még hozzátette, hogy semmi jóra ne számíts – vagyis kegyetlen lesz, ez biztos.”
- Hurrá – mondtam az üres szobának, és a cetlinek.
Erről azonban rögtön eszembe jutott, hogy talán bűbájt kéne tenni az ajtóra is. Ha már így kiderült, hogy emlékszem még valamire a ködös múltból. Elmosolyodtam – Iason meg fog lepődni, ha egyszer hazaér. És hiába minden kimerültség, neki is láttam a nagy feladatnak. Harmadik próbálkozásra sikerrel jártam, úgyhogy megjutalmaztam magam egy kis vérrel, mert egész biztos, hogy anélkül ájultam esek össze a fürdőbe menet. Mert hogy erre készültem, mivel a fájós tagjaim szinte sikítottak érte.
Már ismét a konyhában ültem, és meredtem a semmibe, mikor Iason hazaérkezett, és nem tudott bejönni. Szinte azonnal megszántam, és beengedtem, amiért kaptam is egy hálás pillantást, megtoldva a köszönettel. De természetesen nem maradhatott ki a hangjából a bosszankodás sem. Nem értettem mit aggódik, azon a fél pillanaton igazán nem múlt, hogy még több, mint egy óra van a napkeltéig.
Az ajtó mellett vártam meg, míg odabotorkál a hűtőhöz, és magához veszi a napi rendes adagját – a vérből. Éreztem, hogy mondani akar valamit, sőt, éreztem, hogy haragszik rám, talán mint még soha. Nem tudom, honnan jött ez hirtelen… mikor az üzenetben kedvesnek tűnt. Azt végképp nem értettem, honnan az a szorító érzés a mellkasomban, és miért kell a földet bámulnom az arca helyett.
Kisvártatva rám nézett, de akkor már elkezdte a haragját rám zúdítani… és hiába remegett meg a hangja, nem tudta abbahagyni. Jogosan megkaptam a magamét a tegnapért, a nappali ébren levésért, a pihenés hiányáért, a mágia használatáért az „én állapotomban”, amit persze „ egyedül magamnak köszönhetek”. Ki tudja, meddig mondta volna még a magáét, ha nem dönt úgy a föld, hogy kikerül a lábaim alól, és nem roskadok össze… vérvörös könnyek között. A félvámpírok is hordozzák a vámpírok azon átkát, hogy a könnyeik nem lehetnek átlátszóak és tiszták, vér szennyezi őket, ahogy a lelküket is. Azt hiszem. Vagy legalábbis anyám ezt mondta… amíg élt. És ezúttal nem bírtam elzárni a csapot, ömlöttek belőle az emlékek, azok az emlékek, amiket régen eltemettem, és amikre nem igazán szerettem gondolni, mert amikor megtettem, akkor levegőt is alig kaptam.
Iason már akkor sejtette, hogy baj van, amikor összeroskadtam a fal mellett. Szinte biztos, hogy látta a könnyeket megcsillanni, és ezért ért szomorú véget a bögréje a földön, ezer darabban. De csak akkor láttam magam előtt az arcát, amikor már épp kezdtek az emlékképek megelevenedni a szemeim előtt, és amikor már majdnem elájultam, levegő híján. Ő volt az utolsó szalmaszál, ami még ezen a világon tarthatott, és én meg is ragadtam. Karjaimat a nyaka köré fontam, és szándék nélkül, de a körmeimet a hátába vájtam. Éreztem, hogy felszisszen… sosem akartam fájdalmat okozni neki, de most még ez sem tartott vissza. Ha elmerülök, megfulladok. Homályosan láttam, ahogy az ajkait összeszorítja, és az ő szemében is könnyek gyűlnek. A fájdalomtól? Vagy miattam?
Nem tudhattam meg, azonban a tenger színét idéző szemek segítettek. Segítettek itt maradni, de ugyanakkor vonzottak is… és most nem tudtam ellenállni. A tekintetem lejjebb siklott ismét, az ajkaira. Innen egyenes volt az út, muszáj volt megcsókolnom. Az józanított ki, hogy visszacsókolt… ez annyira váratlan volt, hogy magamhoz tértem.
Az egész pár pillanat műve volt, mégis mintha ezer évet öregedtem volna. Ellöktem magamtól a meglepett képet vágó Iasont, feltéptem az ajtót és rohantam… ki tudja, hová. Már csak egy óra maradt addig, míg minden vámpírnak kijárási tilalom nem lesz, tudtam, hogy biztonságban leszek. Azért az erdőt mégis elkerültem, valami csoda folytán leginkább, mert nem igazán gondolkodtam, hogy merre megyek. Csak mentem, és végül az iskolában kötöttem ki.
Természetesen nem járt arra senki, a takarító személyzetet leszámítva, de azok meg inkább a tantermek körül ólálkodtak. Az egyik emeleten, egy kőpadon kötöttem ki, míg hátamat a hideg falnak vetettem. Ziháltam és mérhetetlenül fáradt voltam. Észre se vettem, mély álomba zuhantam, mit sem törődve azzal, hogy ki fog felfedezni, ha egyszer magamhoz térek.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Nyomra bukkanva
~Charlotte Bird~
Az este úgy ért, ahogy reggel elaludtam: John karjaiban. Még nem akartam kinyitni a szemem, nem akartam rádöbbeni a valóságra. Az egész olyan volt, mint egy álom. A rémálom váltott át egy gyönyörű tündérmesébe, de a boldog befejezés koránt sem volt tökéletes, és messze nem volt vége. Csak úszni akartam egy kicsit a boldogságban; nem érezni semmi mást, csak John szorosan ölelő karjait, az illatát, azt a jellegzetes hűs, sós tenger, hó és napfény illatát, ami annyira megnyugtató volt; hallgatni egyenletes légzését, a csöndet a mellkasában, ott, ahol a szíve van.
Nem sokáig élvezhettem, mert gondolataim újra és újra visszatértek legjobb barátnőmhöz, és reménykedtem benne, hogy él még. Persze nem halhatott meg, annyira nem béna ő sem, de nem tudtam nem arra gondolni, mi van, ha mégis. Nem először szökött ki egyedül, de veszekedtünk, feldúlt volt. Amúgy is olyan szétszórt szokott lenni, nem tud mindenre odafigyelni, amire kéne, de ilyen állapotban még sebezhetőbb. Ráadásul mikor elrohant, már nem volt messze a hajnal. Mi van, ha nem tudott elbújni a napsugarak elől? Mi van, ha napfény érte, és nem tudott hova menekülni előle?
Ahogy gondolataim ilyen tragikus irányt vettek, elhatároztam, nem maradhatok többé John mellett, legalábbis most nem, amíg meg nem találom őt. Sajnáltam, hogy el kellett rontanom a boldog ébredésünket (leginkább az enyémet, mert ő még mindig úgy aludt, akár a halottak, leszámítva, hogy lélegzett), de nem tudtam itt feküdni tétlenül, és bámulni vörös hajú angyalom gyönyörű arcát, amikor a legjobb barátnőmnek talán szüksége van rám. Csak ebben reménykedhettem, arra a lehetőségre, hogy esetleg már késő lenne, nem is mertem gondolni.
Abban a pillanatban, amikor eldöntöttem, hogy hagyom békésen szundikálni alvótársam, és csendben kilopakodok, hogy ne vegyen észre semmit, az engem körülfonó karok erősebben szorítottak. John magához szorított, és egy gyengéd csókot nyomott a nyakamra. Ezzel elárulta magát. Nemcsak, hogy nem aludt, de egyenesen kihallgatta a gondolataimat. Nem szerettem, amikor a fejemben turkálnak, még ha John is volt az. Persze más is így lehetett ezzel, de én nem turkáltam lépten-nyomon mindenki fejében, csak mert megtehettem.
- Sajnálom! – szabadkozott, mikor gondolataimban meghallotta a sértettséget. – Nem akartalak kihallgatni… na jó, igazából ki akartalak hallgatni, de semmi személyeset nem akartam megtudni, csak azt reméltem, elkaphatok néhány gondolatfoszlányt a tegnapról. Tudod, csak hogy közvetlenül tudjam meg, hogy érezted magad.
Amint megemlítette a tegnapot, a gondolataimat színes képek és hangos sóhajok töltötték be, és tudtam, hogy innen már nincs visszaút, én is lebuktam. Arcomat John mellkasába fúrtam, hogy ne lássa zavaromat, bár szerencsére elpirulni már nem tudtam, de olyan érzésem támadt, hogy a fejemre kellene húznom a takarót, és elbújni a világ elől. Nem értettem, miért voltam zavarban, hiszen már ötven éves is elmúltam, és nem John volt az első férfi az életemben, de mégis zavarba jöttem. Mindig ez volt, amikor egy új társsal hozott össze a sors. Nem mintha olyan sokan lettek volna, hiszen keveseknek sikerült igazán a bizalmamba férkőznie, és én csak annak viszonoztam a közeledését, akiben igazán megbíztam.
John jót kuncogott rajtam, és egy csókot nyomott a fejemre. Nyilván a gondolataim elég egyértelműen megmutatták neki, mennyire jól éreztem magam tegnap. Hátrébb húzódott, hogy a szemembe tudjon nézni, és bár még mindig zavarban voltam, csillogó zöld szemébe néztem.
- Boldog vagyok – jelentette ki nemes egyszerűséggel, és tudtam, hogy ennek a két kis szónak sokkal több jelentősége van, mint ahogy bárki gondolná.
- Én is – feleltem, majd ajkaimat az övére nyomtam.
Másodperceknek tűnő órákkal később már kézen fogva haladtunk a torony felé, ahol a lányok laktak. John nem akarta, hogy kimozduljunk az ágyból, hacsak nem a fürdőbe megyünk zuhanyozni, de én hajthatatlan voltam, és pár csókkal hamar sikerült meggyőznöm őt, hogy Dana élete igenis fontos. Én vagyok a felelős érte, nekem kell őt megvédenem. Legalábbis így éreztem. Végül a készülődés így is hosszúra nyúlt, mert valahányszor John hozzám ért, hajlamos voltam megfeledkezni a külvilágról. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy végre hétvége volt, nem kellett órára mennünk.
Aztán az, hogy felérjünk a szobámhoz, szintén kétszer annyi időt vett igénybe, mint általában, de meg tudtam érteni vörösömet, nekem is nehezemre esett eltávolodni tőle akár egy centit is, de mindig sikerült egyetlen szóval figyelmeztetnem: Dana. Erre ő bosszúsan felsóhajtott, és tovább húzott az emelet felé azért, hogy aztán a következő lépcsőfordulóban ugyan úgy megálljon egy kicsit. Talán nem úgy viselkedtem, ahogy elvárható lett volna, hiszen én tényleg aggódtam Danáért, mégis hagytam, hogy John újra és újra elcsábítson, de ő tartotta bennem a lelket. Nélküle már rég összeomlottam volna. Amíg ajkai simogattak, egyszerűen nem tudtam arra gondolni, hogy bármi is rossz lehet, nem tudtam egyszerűen semmi másra gondolni, csak rá.
Mikor végre elértük a célt, az ajtó előtt egy hatalmasat sóhajtottam, és felkészültem a legrosszabbra. Végül is mi lehetett a legrosszabb? Egyszerűen nincs a szobánkban. Vagy ott volt, vagy nem, más megoldás nem létezett. John megszorította a kezem, jelezve, hogy ő velem van, bármi történjék is. Hálás mosolyt küldtem felé, majd lassan lenyomtam a kilincset.
Először semmi szokatlant nem találtam a szobában, majd megláttam azt a nagy kupacot Dana ágyán, amit a takaró fedett. Nem gondolkoztam, ösztönösen cselekedtem: felsikítottam, majd a kupacra vetettem magam. Mindezt olyan sebességgel, hogy Dana csak akkor ébredt fel, mire sikerült őt előhalásznom takaró alól, és szorosan magamhoz szorítottam.
- Ó, hogy az a rohadt… - kezdte volna a nem választékos szavakkal megtoldott beszédet, amikor beléfojtottam a szót egy újabb kiáltással.
- Hát élsz, tényleg élsz! Nem haltál meg! Ó, Dana, úgy aggódtam miattad! – szorítottam magamhoz, és puszikkal halmoztam el szőke fejét.
- Várj, állj már le! Mi bajod van? – kérdezte barátnőm, mikor sikerült kiszabadítani magát szinte már fojtogató karjaim közül.
- Megijedtem, amikor kiszöktél, és féltettelek, azt hittem bajod esik. És úgy örülök, hogy most mégis jól vagy. Sajnálom, oké? Nem akartalak bántani, csak érted aggódtam. Nem akartalak megbántani – esedeztem, és észre sem vettem, ahogy beszéd közben eleredtek a könnyeim, csak akkor tűnt fel, amikor azok vörös foltot hagytak Dana tiszta ágyneműjén. Kézfejemmel letöröltem a cseppeket, de ezzel csak azt értem el, hogy elmaszatoltam az arcomon a vörös csíkot. Mit sem törődtem vele. Újra szorosan átöleltem Danát, és hálát adtam mindennek, hogy épségben tért vissza.
A nagy kibékülés után, amíg Dana elvonult a fürdőbe készülődni, John letörölte az arcom. Nagyon kedves és figyelmes volt végig. Kicsit hosszúra nyúlt barátnőmmel a kibékülési procedúra, főleg, hogy percekig elengedni sem akartam, de John csak türelmesen várt. Amikor végre sikerült elengednem Danát, ő elment összekészülődni, aztán megbeszéltük, hogy hétvége lévén, sétálunk egyet az udvaron, és elmeséljük egymásnak, mi történt az éjjel. Csak bólintani tudtam, még mindig egy kicsit sokkos állapotban voltam.
Mikor John végzett az arcom tisztításával, Dana még mindig a fürdőben volt. Két kezébe fogta az arcomat, aztán a szemembe nézett, amíg rá nem fókuszáltam. És amikor tudatosult bennem, hogy ő itt volt végig, és nem hagyott magamra, akkor szorosan átöleltem.
- Köszönöm! – suttogtam a fülembe, és ő válaszul csak megcsókolt. Ezt a pillanatot választotta Dana arra, hogy kilépjen a fürdőből. A torokköszörülésre összerezzentünk, és kicsit el is húzódtam Johntól, akit barátnőm gyanakodva méregetett. És még inkább láttam az arcán a nem tetszést, mikor mondtam, hogy nélküle nem megyek sétálni. Bele kellett törődnie ebbe.
Az iskola parkja gyönyörű volt most is. Bár az égen nem látszottak csillagok, a felhők sötétséggel borították be az eget, vámpírlátásomnak ez nem okozott problémát. Egy tölgyfa alá ültünk le. Tulajdonképpen én John ölében feküdtem, és míg barátnőm és én beszélgettünk, John a hajamat simogatta. Láttam Danán, hogy fáj neki így látnia, hiányzott neki az ember, akit szeretett, és meg akarta látogatni, még az után is, hogy én közöltem, valójában semmit nem tettem a barátjával, az egész csak a fejében játszódott le. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát, de azt se, hogy kimenjen még egyszer. Főleg az után, amit mesélt. Egy vámpírral találkozott, feltehetően nagyon öreggel. Legalább annyi idős lehetett, mint az igazgató. Illetve John és én (főleg John) erre következtettünk Dana elmondása és gondolatai alapján. Nem volt jó jel, de nem igazán foglalkoztunk vele, mindig jártak a környéken átutazók, ez sem lehet másmilyen. Ha meg igen, az igazgató úgyis seperc alatt elintézi. Én nem aggódtam emiatt, de láttam, hogy John tovább töri a fejét.
Az idő hidegebbre fordult, a szél eső illatát hozta magával, és tudtam, itt az őszi esőzések ideje. Utáltam az esőt, sose tudtam ilyenkor kimozdulni, mert amint kiléptem, csurom vizes volt. Arról nem is beszélve, hogy a hajam és a ruhám is tönkrement. Tudtam, már csak pár hét, és a hó is elérkezik. Sosem fáztam, hiszen vámpír voltam, de egy fél napos hócsata után úgy tudtam kinézni, mint a halott menyasszony. De azért a tél még mindig jobb volt, mint a nyár, amikor alig volt jótékony sötétség. Amikor az éj leple sem segíthetett, hiszen a kis suhancok éjjel is az utcán kóboroltak. Nem volt takarodó, nem volt értelme, hiszen másnap nem kellett iskolába menniük. Télen sokáig volt sötét, a hó pedig úgy csillogott a holdfényben, akár a gyémánt. Ez gyönyörű volt.
Két alak közeledett felénk. Meg tudtam állapítani, nem úgy sétálgattak, ahogy a többiek, akik szintén az iskola udvarán töltötték el a szabadnapjukat, ők célirányosan felénk közeledtek, és már messziről kiszúrtam kik voltak. Az egyikük kissé szomorú arcot vágott, és sajnáltam is. Szemem sarkából barátnőmre néztem, és láttam, hogy ő is észrevette őket, de őt nem kavarta fel különösebben egyikük látványa sem. A másik alak gyorsabban jött társánál, ő haladt elől. Ahogy ránéztem, testem azonnal megfeszült, mintha máris várná a támadást. Felkészültem, és eldöntöttem, bármit is akar, nem hagyom magam. John szorosabban vont magához, amikor megérezte rajtam a feszültséget. Will és Andrew megálltak előttünk. Andrew arca kifejezéstelen volt, Will elszánt arca azonban azt sugallta, semmi jóra ne számítsak.
- Hello! – köszönt a fekete hajú fiú, majd szokásos vigyorát küldte felém, és nekem ez egyáltalán nem tetszett. Mindenestre nem akartam bunkónak tűnni, így visszaköszöntem, ahogy a többiek is.
- Hello! – feleltem neki. Nem néztem a szemébe. Nem érdekelt ez a pasi, ezt tudtam. Mikor megláttam, azt hittem, ő lesz a megtestesült tökéletesség, hogy számomra más nem is kell, de amikor rájöttem, ő csak szórakozik velem, amiben nagy örömét leli, hirtelen már nem is tudtam, mi tetszett benne addig. Nemcsak haragudtam rá azért, amit tett velem, de egyenesen gyűlöltem. Szerencsére itt volt nekem John, aki pont a legjobbkor jött, és mentett meg. Már tudtam, hogy ő az, aki nekem lett szánva.
- Tudjátok, Andrew és én nagyon unatkoztunk, nem tudtunk mit csinálni, de aztán mikor megláttunk titeket, gondoltuk, biztos nem bánjátok, ha csatlakozunk hozzátok. Szóval – foglalt helyet velem szemben, mire én is éberebb lettem. Felültem, és John ölébe fészkeltem magam, hogy Will is lássa, én Johnnal vagyok, és ő nem érdekel. Őt mintha nem zavarta volna ez, legalábbis az arcán nem látszott semmi változás – mit csináltok? – kérdezte mosolyogva.
- Csak beszélgetünk – felelte John fesztelenül. Őt nem zavarta Will jelenléte, vagy csak nem mutatta. Muszáj volt a fejébe néznem, tudnom kellett, mire gondol. Valójában ő sem kedvelte nálam jobban Willt, de annyira nem zavarta, mint engem. Megbízott bennem, és ez volt a lényeg. Tudta, hogy úgysem csalnám meg Willel. Vagy akárki mással.
- Hé, ti se láttátok az elmúlt két napban Scarletéket vagy Blanche-t? – kérdezte hirtelen témát váltva barátnőm, és hálás voltam neki a témaváltásért. Ő tulajdonképpen már napok óta nem is látta egyiküket sem, hiszen mostanában nem is nagyon tartózkodott a kastélyban. De ahogy belegondoltam, rájöttem, hogy tényleg nem láttam egy ideje sem Miss „Antiszociális-vagyok-és-veszélyesnek-tettetem-magam”-t, sem a kutyuskáját, de még Blanche-t vagy Diracot sem. Scarletet és Diracot láttam utoljára, de annak is már két napja. Furcsa.
- Nem – felelte vállvonogatva Will, őt nem hatotta meg ez a tény úgy, mint engem. Nyilván örült, hogy nincsenek a közelben. De sejtettem, hogy itt valami nem stimmel.
- Dirac és Miss „Húzzatok-az-útból-menő-vagyok” egyszerre tűntek el. Legalábbis mikor utoljára láttam őket, még együtt voltak. Aztán semmi. A menőcsaj szolgáját már két egész napja nem láttam, és Blanche a tegnapelőtti óráról szívódott fel. Nektek nem furcsa, hogy egyszerre veszett nyomuk? Szerintem ez nem véletlen – fejtettem ki gondolataimat.
- Mielőtt még nagy fejtegetésekbe kezdenél, és összeesküvés-elméleteket gyártanál, felhívnám rá a figyelmed, hogy közülünk te láttad utoljára Diracot és Scarletet, akik feltehetőleg egyszerre tűntek el, de mint azt helyesen kifejtetted, Jeremit nem láttad már két teljes napja, vagyis ő már iskolába sem jött, míg a másik három személy itt volt. Blanche pedig a nap elején tűnt el, vagyis nem egy időben a többiekkel. Ebből az okból kifolyólag azt kell, mondjam, nem egyszerre tűntek el. És az, hogy mi nem láttuk őket két napja, nem azt jelenti, hogy más sem látta őket. De köszönjük Charlotte az okfejtésed, nagyon tanulságos volt. Igazán ügyes vagy, hogy minderre egyedül jöttél rá.
Will annyira feldühített ezzel a beszéddel, hogy csodálkoztam, hogyan tudok a helyemen maradni. Csak John karjai akadályoztak meg abban, hogy a fiú ne szólaljon meg többet. Először szórakozik velem, most meg úgy tüntet fel, mintha egy buta liba lennék. Ezt nem hiszem el. Annyira sajnáltam, hogy szemmel nem tudok ártani senkinek, a srác már régen kínok közt fetrengene, ha megehetném. Hihetetlenül dühös voltam rá, a szemébe néztem, hogy így közöljem vele, amint lesz rá alkalmam, ezt még megbánja, de amint találkozott a tekintetünk, megszűnt a világ. Csak a kékséget láttam, azt a ragyogó kékséget, és más nem számított. Biztonságban éreztem magam, azt gondoltam, ennél tökéletesebb helyen nem is lehetnék, boldog voltam. És ott ragyogott az a gyönyörű kék.
Amikor kinyitottam a szemem, nem láttam tisztán. Valami élénkvörös terítette be a látóterem. Egy arcot keretezett. Beletelt pár pillanatba, mire rájöttem, hogy John hajol fölém. Aggódó tekintettel fürkészett, és kezével végigsimított az arcomon. Kellemes volt az érintése, pont olyan, amilyen eddig is. Pislogtam párat, és próbáltam kitalálni, mi történt, de csak a ragyogó kékre tudtam visszaemlékezni. Újabb pár pillanatba került, mire rájöttem, hogy ismét Will szórakozott velem, csak tudnám, hogy csinálta. Épp csak arra kellett gondolnom, hogy fel akarok ülni, John már segített is. Még mindig ugyanott voltunk, a fa alatt, én pedig az ölében ültem. Körbenéztem. Bár az ég egy cseppet sem változott – amiből arra következtettem, hogy nem voltam eszméletlen sok ideig -, az emberek az udvaron körénk gyűltek, mintha én valami érdekesség lennék. Ez nem tetszett.
- Jól van! Vége a látnivalónak, már nincs semmi baja, oszoljatok! – kiabált rá a tömegre vörös angyalom, és hálás voltam, amiért újra megmentett.
- Mielőtt még megkérdeznéd, mi történt, elmondanám, hogy fogalmam sincs, de Willre gyanakszom – szólaltam meg, mikor már csak hárman maradtunk. Azt nem tudtam, hova tűnt Will és Andrew, mindenesetre örültem, hogy most nincsenek itt, legalábbis Will.
- Elküldtem őket – felelt a gondolataimra John. – Azt mondtam, hogy szóljanak egy tanárnak vagy valakinek, aki tudna segíteni. Jól vagy? – kérdezte még mindig aggódva, és csak akkor folytatta, amikor bólintottam. - Én is Willre gyanakszom, bár mikor elájultál, ő is legalább annyira meglepődött, mint mindenki más. Bár azért annyira talán mégsem, ő nem tud a vámpírokról. Legalábbis mindenki így tudja. Nem láttam a fejébe, ami nagyon különös, viszont a te fejedbe beleláttam. Érdekes volt mind a két szemszöget végignézni. Kívülről olyan volt, mintha álmodoznál, vagy elbambultál volna. Mintha valami elcsábított volna, aztán egyszerűen csak összeestél. Vagyis összeestél volna, ha nem tartalak meg. Willen viszont semmi érdekes nem látszott. Nem értem, hogy történhetett ez. Mindenesetre szerintem van valami, amit Will titkol, van egy képessége, vagy nem is tudom. De ki fogjuk deríteni. Fel tudsz állni?
- Fel – válaszoltam, és pár másodperc múlva már talpon is voltam. Nem éreztem már semmi különösebbet, olyan volt, akárcsak pár perccel ez előtt. John átkarolt, vigyázott rám. Ránézett Danára, az egyetlen személyre, aki itt maradt, majd vissza rám.
- Jó. Kiderítjük, ki ez a srác, és mit tud. Ehhez pedig előbb a múltját kell megvizsgálnunk. A könyvtárba kell mennünk.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Reggel a kastélyon kívül
~Dana Wine~
Csak rohantam, rohantam a sűrűsödő fák között, rohantam a lassan kezdődő reggeli szürkületben a város felé, közben teljesen elnémítva a józan hangot a fejemben, mely folyamatosan azt visszhangozta, hogy forduljak vissza minél hamarabb. Valahol belül tudtam, hogy nem szabadna itt lennem, az erdő önmagában is veszélyes hely, ráadásul, ha nem tudok a napfelkeltét megelőzve eljutni George-hoz… nos, az se túl kellemes. De minden aggodalmam semminek tűnt, ha Charlotte-ra gondoltam. Sikerült gyorsan haladnom a sötét erdőben, és a sötétség ellenére el sem tévedtem (elvégre is éjjeli teremtmény vagyok, vagy mi), bár végig, míg futottam, valami furcsa, kellemetlen előérzetem volt. Nem figyeltem oda rá különösebben, az aggodalmam erősebbnek bizonyult, és elnyomta ezt a megfoghatatlan félelmet.
Nem tudom, mióta futhattam, az időérzékem teljesen elveszett, amint kiléptem a kastély kapuján, de egyszer csak mintha halványan derengő fényt láttam volna magam előtt. Nagyon halvány volt, de két dolgot is jelentett; először is, közeledem a városhoz, mindjárt kiérek az erdőből. Másodszor azt, hogy közeledik a hajnal, a sötétség halványodni kezdett. Ez félig jó, félig rossz hír volt nekem. Lassítottam kicsit, és észrevettem, milyen fáradt is vagyok, közben az a kérdés fogalmazódott meg a fejemben, hogy vajon oda tudok-e érni úti célomhoz, mielőtt a nap első sugarai megjelennek. Pár pillanatnyi gondolkozás után úgy döntöttem, egyértelmű, hogy meg kell próbálnom, valameddig el tudok jutni napkelte előtt, azután pedig tudok végig árnyékba húzódva menni.
Újra nekiindultam, gyorsabban futva, mint eddig, majdnem elértem az erdő szélét, kilépve ezzel a városba, amikor váratlanul a semmiből előttem termett egy sötét alak, meglepetésemben időm sem volt fékezni, egyenesen nekifutottam.
Mintha kőfalnak ütköztem volna, hátratántorodtam, és a földre estem, minden porcikám fájt, de a fájdalom semminek tűnt a félelemhez képest, amit éreztem, ahogy felnéztem az ismeretlenre. Magas volt, és nem sok látszott az arcából, de amennyit köpenye csuklya-része látni engedett belőle, az is épp elég ijesztő volt. Igazából a vérvörös szempár önmagában elég lett volna ahhoz, hogy halálra rémisszen bárkit. És egyenesen engem bámult gyilkos tekintettel. Nem tudtam felkelni a földről, nem a sajgó végtagjaimtól, egyszerűen csak lebénultam, nem tudtam megmozdulni, de gondolkodni sem. De akkor sem lett volna esélyem, ha fel tudok kelni, elfutni nem tudtam volna, ellenfelem jóval gyorsabb és erősebb nálam, ezért szembeszállni sem lett volna értelme vele. De mindezt végiggondolni sem tudtam abban a pillanatban, nem érzékeltem a külvilágot sem, csak az izzó, fenyegető vörös szempárt láttam.
Azután lassan tett egy lépést felém, már nem láttam a szemét sem, most már csak a sziluettjét tudtam kivenni a fák között átszűrődő hajnali fényben. Még egy lépést tett felém, és én egyre erősebben éreztem azt a furcsa, mágikus hatást, amit azóta éreztem, hogy beléptem a fák közé, csak kezdetben sokkal gyengébb volt. Nem tudom, pontosan mi lehet ez, de rám – fiatal vámpír lévén – feltehetőleg erősebben hatott, mint másokra. Könnyebb volt engem megölnie, mint másokat. Hurrá. Persze, könnyebben vettem volna észre is, ha odafigyeltem volna korábban, és nem csak ész nélkül rohanok. De pillanatnyilag ez utóbbi nem számított sokat. A vámpír még egy lépést tett felém, én pedig szépen lassan belezuhantam a sötétségbe.
Valami égette a bőröm, és csukott szemhéjaimon keresztül élénkpirosat láttam, ez térített magamhoz. Kinyitottam a szemem, és vakító napfény sütött az arcomba. Még hunyorogva felültem, és megfordultam, amíg a szemem hozzá nem szokik a fényhez. Ahogy megmozdultam, éreztem, hogy enyhén sajog mindenem, még mindig, és amint rendesen láttam, azt is megállapítottam, hogy az erdő legszélén vagyok, egy lépésnyire a várostól. Furcsa, hogy még nem találtak meg járókelők. Elgondolkodtam, mennyi idő lehet. A nap még nem járt nagyon magasan az égen, mindenképpen reggel volt, de már több óra eltelhetett napkelte óta.
Most már, hogy láttam, átmásztam árnyékba, addig is, míg kitalálom, hogy mi legyen. Emlékeztem, mi történt hajnalban, de nem értettem, hogy lehet, hogy nem haltam meg. Lehet, hogy a nap… Már pirkadt, mikor kiértem ide, talán a nap fénye közbeszólt, és vámpírunknak el kellett menekülnie. Talán már évszázadok óta nem érte napfény, és egy halvány sugár is komoly sérülést tudna okozni neki. Nyilván nem ért annyit a megölésem.
Mindenesetre innen el kellene tűnnöm minél hamarabb, ezt eldöntöttem. Csak nem tudtam biztosan, hova. De bele kellett törődnöm, hogy nem mehetek ki George-hoz, legközelebb csak szürkületkor. A kastélyba kellene visszajutnom további égési sérülések nélkül. Ha így folytatom, előbb-utóbb őrt állítanak a kapuba. És akkor nehezebb lenne megoldanom, hogy lássam George-ot. Végignéztem magamon. A karomon jobban látszott az égésnyom, mint múltkor, az arcomat nem tudtam megnézni, de feltételeztem, hogy az is hasonlóan néz ki.
Pár lépést tettem az erdő felé, hogy ne látszódjak az utcáról, ha valaki arra járna, majd – ami előzőleg nem jutott eszembe – átváltoztam madárrá, és így sokkal gyorsabban visszajutottam a kastélyhoz, és csak a bejárat melletti árnyékban változtam vissza.
Ahogy beléptem a kapun, kimerültnek éreztem magam, le akartam ülni a fal tövében a kapu mellett, és nézni a reggelt, de tudtam, hogy ez most inkább rosszat tenne nekem az égéseim miatt, ezért inkább összeszedtem magam, és elindultam befelé. Végig a szokásos folyosókon és csigalépcsőkön, egészen a szobánkig, aminek az ajtaja előtt megálltam kicsit, felkészülve rá, mit fogok kapni a kimaradásomért Charlotte-tól, de mikor beléptem az ajtón, meglepődve konstatáltam, hogy szobatársnőm nincs ott. Persze tudtam, hogy nem lehet olyan sok helyen éppenséggel. Úgy döntöttem, nem éri meg ezt nyomozni most, fáradtságom győzött, bemásztam az ágyamba, és el is aludtam rögtön.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Titokzatos ereklye
~Scarlet Midnight~
Lefékeztem a folyosón, amint megpillantottam a fal tövébe roskadt és őszinte kárörömömre meglehetősen gyűrött, mosott rongy közeli állapotban lévő Angelique-et, aki meglehetősen mereven bámult maga elé. Nocsak, csak nem az utolsó morzsányi erejét szedi épp össze? Mintha mondtam volna olyasmit, hogy nem kellene elmennie, vagy csak gondoltam? Csak akartam volna mondani? Vagy, nem is akartam? Ilyen rosszindulatú lennék? Erre ugye nem kell válaszolnom? Ugyanis elég kiábrándító a válasz erre a minden bizonnyal költői kérdésre.
Meglepetésként ért viszont - igazi, kellemes meglepetésként -, hogy Vladimirt is itt találtam. Nem is tudtam, hogy néha hajlandó a kastélynak más részein is kószálni az irodájának használt helyiségen és a toronyszobáján kívül. Bár, ha jól tudom, a bálterembe – bár nem tudom, átépítették-e – ő sem tette be a lábát azóta az éjszaka óta, amikor először találkoztunk. Most, hogy köszönésképp rám mosolygott, valami furcsa, megmagyarázhatatlan nosztalgia vett rajtam erőt, és viszonoztam a mosolyát.
Persze csak addig, amíg Angelique kiasszony mocorogni nem kezdett. Ahogy rápillantottam, szinte azon nyomban megrohantak az érzései, és szemvillanás alatt újra a szívembe költözött a káröröm. Legközelebb talán majd hallgat egy tizenhét évesnek látszó, valójában kétszáz éves vámpírvadász ki nem mondott, de rendkívül bölcs tanácsaira. Magyarul: miután megcsapolt egy őserejű dög, ne nagyon mászkálj. Ha – most csak tegyük fel egy pillanatra - Vladimirnak az a képtelen ötlete támadna, hogy az én véremmel oltja a szomját (persze ennél ő azért kilométerekkel okosabb), akkor én is kénytelen lennék egy napig a hátsómon maradni. Persze, úgy látom a mélyen tisztelt kolléganőnek nem tanítottak meg ilyen alapdolgokat.
Újra Vladimirre néztem, aki viszont most nem is vett rólam tudomást. Kedves, udvarias és lovagias, ötszáz éves vámpírhoz illően felsegítette kedvenc tanerőmet a padlóról.
- Elnézést, hogy megtöröm a meghitt romantikát – mosolyodtam el. Valahogy ez egy olyan megjegyzés volt, ami kellett. Persze, nem a lelki békém meglétéhez volt elengedhetetlen, csak olyan… muszáj volt – csupán jelezni szeretném, hogy én is itt vagyok.
- Én is ugyanezt jelezném irányodban – csendült egy komor hang a fejemben, és egyből elszállt minden kárörömöm, de még a jó kedvem is. Nem kellett hátrafordulnom, tudtam, hogy Jeremi épp most érkezett meg, s hogy ezt testileg is tudatosítsa bennem, a vállamra helyezte a kezét. Legszívesebben… legszívesebben kiabáltam volna vele, hogy mégis mit képzel, és takarodjon. Hirtelen, valamiért… dühös lettem rá, szinte megmagyarázhatatlanul. Az érintésével együtt az érzelmei is körbeburkoltak, aggodalom, fáradtság, bűntudat. Egy elegy, amit meglehetősen utálok, főleg, ha kiadós adag elszántság is társul hozzá. Most mondjam azt, hogy éljen? Nem véletlenül kértem, hogy maradj az előcsarnokban? Nem, nem véletlenül. De visszafogtam magam, mert igazából, nem volt logikus okom arra, hogy mérges legyek. Sem arra, hogy úgy viselkedjek vele, mint egy hárpia. Mármint, egy menstruáló hárpia.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy leemeljem a kezét a vállamról, mert kissé bűntudatom támadt. Mostanság nagyon is szemét vagyok vele. Túlzottan. Néha, nem is értem, miért marad mellettem, miért nevez még mindig a barátjának. Igazából, nem érdemlem meg a törődését.
A gondolataimból Vladimir tépett ki, egy jól irányzott mondattal.
- Milyen kivételes élmény önt a társaságunkban tudni, kedves Scarlet. Épp a könyvtárba tartunk, és ha jól sejtem, ön is. Mehetnénk akár együtt is – Az arcán kedves, kérdő kifejezés ült. Aki nem ismeri, azt hiszi, ő egy rendkívül udvarias gavallér. Régi vágású, és ezért tűnik udvariasnak. A kérdése, a régi korok kódexei szerint inkább számított parancsnak, mint kérésnek, de ahogy elnéztem, ezt kettőnkön kívül senki sem érezte. Ami meglepett. Azt hittem, Angelique hallani fogja a szavak mögött megbújó merev tekintélyt. De nem.
Felmosolyogtam a szigorú igazgatóra, és utána indultam. Az igazat megvallva, szerettem volna vele néhány szót váltani szemközt, de valami azt súgta, ráérünk még azzal. Úgy éreztem, valami komoly mondanivalója van, mert kifejezetten gondterhelt arcot vágott, amíg el nem értünk a könyvtárig, ahol egy újabb kedves ismerősbe botlottunk.
Csak nem Monsieur Dirac személyesen? Nem is hittem volna, hogy ezek után itt találkozunk, hisz oly hevesen elrohant a lakásomról. Ó, micsoda véletlen! Komolyan mondom, egy komédia ez az egész. Már csak Will, Chafka, Dana és Andrew hiányzik… mint hátamra a púp, körülbelül.
Persze Iason se könnyítette volna meg a jelenlétét azzal, hogy nem dühös. Tehát immáron volt mellettem egy gondterhelt igazgató, egy elszánt hátvéd, egy dacosan sértődött Angyal, meg egy dühös tanársegéd. Legalább olyan ez nekem, mint egy érzelmi sakkjáték. Nem csak unalmas, de fárasztó is. Bár a tanáraim között lezajló hosszú, tartalmas beszélgetés (kutatni jöttünk) és a felőlük előkavargó érzelmek egyaránt azt sugallták, valami mélyebb dolog is húzódik közöttük. Valami komoly érzelmi szappanopera, egészen hasonló a közöttem és Jeremi között feszülőhöz.
Sosem hittem volna, hogy valaha is lesz közös vonásom Angelique-el, de úgy látom, végre ezt is kipipálhatom a listámon. Életem értelmet nyert. Ah. Micsoda sablonos frázis erre a katarzisra. Megtaláltam a lelki társam, a magam teljességét, elveszett felemet. Na jó, már csak az a kérdés: a gyomortartalmam vajh’ mikor hagyom el?
Hamarosan… - nyugtatott meg egy hang a fejemben.
Nagyszerű.
Most hogy meg volt a puszi-puszi-édesviszontlátás Vladimir előrelépett, és az ajtóval kezdett el babrálni, én meg tiszteletteljes tekintettel figyeltem a ténykedését. Ennyit megengedhetek magamnak, hiszen ezt az ajtót még majdnem két évszázaddal ezelőtt én magam zártam be, mégpedig nem kulccsal. Bár, mivel ő azóta itt lakik, valószínűleg volt ideje gyakorolni. Nem is kevés.
Belépve a terembe szinte meglepetten tapasztaltam, hogy semmi sem változott. Na jó, letörölték a polcokat. Ám a könyvek ugyanabban a sorrendben voltak, ugyanúgy kategorizálva. Még a szekrényeket, az asztalokat sem mozdították el jelentősebb mértékben. Csak amennyire a takarítás azt megkövetelte. Egy pillanatig csodálkozva meredtem az igazgatóra, ahogy méltóságteljes lépteivel elindult a polcok között, s végigsimított a könyvek gerincén. Vajon melyik könyvet keresi?
Végül megtudtam. A vaskos, ősrégi enciklopédia kinyitva landolt az én és francia kolleginám magasra tartott orra előtt. Nyitva, természetesen. Mert egy ötszáz éves vámpír vagy őrült, vagy végletekig kifinomult és elegáns. Ez a férfi pedig az utóbbi kategóriába tartozik.
A mellettem álló lila szemű isten te… csapásával szinte egyszerre indultunk el a könyv felé, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni azt a mosolyt Vladimir arcán. Ha az jár a fejében, hogy még egy hasonlóságpont, kénytelen leszek elválasztani az említett testrészét a nyakától. És akkor bajban lesz. Hacsak nem ő a hétfejű sárkányvámpír, akinek ezzel még maradna hat feje.
Mindazonáltal nem töprenghettem tovább a kérdésen, belepillantottam a könyvbe, és összerándult a gyomrom. Szembe találtam magam egy halomnyi vámpírral, azok közül is a jelentős családok leghírhedtebb tagjaival. Kénytelen voltam nyelni egyet. Mert ő is ott volt. Dmitrij Rurikov hihetetlenül kék tekintete nagyban hasonlított az Orlovokéra, de sokkal szürkésebb volt annál. A fiatal arc engem, pontosabban a portré rajzolóját figyelte. A múlt egy darabja. Ezt az enciklopédiát még Emily kezdte el, a legöregebb vámpírok képeit ő maga festette bele. Csodálatos, egyedi könyv volt ez. Gondolom, említeni sem kell, hogy nem egyedül hozta létre, hanem Dmitrij is aktívan közreműködött benne. A mai napig nem értem, miért került bele. Én az üköm helyében kihagytam volna innen. Talán csak viccnek szánták. És immáron évszázadok óta ott feketéllet a kereszt a neve mellett, és a zavaros kusza betűk mellette vérvörössel hirdették gyilkosának a nevét: Emily Midnight.
Igazándiból nem kellett több pillantást vetnem erre a két lapra, mert tudtam, hogy kinek a neve mellett nincs kereszt. Ha valamit naponta egyszer minimum fél óráig bámulsz, akkor beleég a retinádba, akár akarod, akár nem. Márpedig nem volt nap, hogy elmulasztottam volna megtekinteni ezeket az oldalakat.
Sergei Morozov, szintén öreg és orosz. Az összes koros, híres és gonosz vámpír orosz származású. Ez szabály. Vagy francia. Kivételes esetben román, magyar vagy bolgár. Gondoljunk csak Karózós Vladra, vagy Báthory Erzsébetre, bár az ő vámpíri mivoltát a mai napig vitatják. Nem csak az emberek, de a vámpírok is. Ugye, tudott valamit a csaj?
Bár Sergeiről sem volt sokkal több információ. Sőt, mondhatni semmi. Ettől a pár sortól nem lettünk okosabbak. Bár a valószínűleg kedves ősöm festette portréról világító szempár túlontúl maradandó volt, és elvonta a figyelmet a kép mellé skiccelt címerről, ami ismerős volt, de fogalmam sem volt, hogy honnan.
Tehát végül ő lesz az, akit meg fogok ölni. Már a közelgő vérontás eshetősége is izgatott örömmel töltött el. Vér. És akkor, hirtelen mintha… újra hatalmába kerített az az érzés, ami korábban a folyosón. Egyetlen pillanat alatt évszázados düh lobbant fel bennem, és hiába rángattam a gyeplőt. Arrébb toltam a drága könyvet, hogy ne legyen baja, és így Isaon is szemügyre vehette, én pedig elindultam előre.
Jeremi fogott le. A szorítása olyan erős volt, mint a legerősebb bilincs, amivel valaha is fogva tartottak. Átölelt és befogta a számat. Hiába haraptam, hiába akartam üvölteni, nem hagyott. A fejét megtámasztotta a vállamon és a fülembe suttogott. Le akartam rázni. Meg akartam tőle szabadulni, hirtelen az sem érdekelt, hogyan. De hiába rúgtam, martam, nem eresztett. Vergődhettem, de már biztonságban voltam a karjaiban, ahogy a környezetem is.
Vladimir egy pillanatig értetlenül, majd aggódóan pillantott rám. Nem tudta mire vélni. Őszintén szólva én sem. Jó, igaz, eredetileg is dühös voltam, nem is kicsit. Angelique-től és Iasontól elég nagy mocsokság volt, hogy visszatartották az információkat, és emiatt olyanok is meghaltak, akiket amúgy megmenthettünk volna. Ráadásul az én területem vadásznak, az én levesembe akarnak beleköpni. Abból meg nem esznek. Hogy őszinte legyek, őkisasszonysága a pofont is megérdemelte. De az élete így is csak Jeremin múlt. Ha ő nem lett volna, miszlikbe aprítom puszta kézzel, és még Vladimirnak sem hagytam volna, hogy megfékezzen. Erre egyedül ez a fiú képes itt mögöttem.
Az érzéseim lassan párologtak el, idegen utóízt hagyva maguk után, amelyekkel nem törődtem. Puhán megcsókoltam a számat befogó tenyeret, és hátrahajtottam a fejem. Csak enyhe jelzés volt, ám ő értette. Elengedte a számat, de nem szűnt meg ölelni.
A lila szemek meg úgy néztek rám, mintha most szálltam volna ki egy Mars-járóból, és hirtelen a földi radioaktivitástól három fülem nőtt volna az orrom közepére. Meg két új szemöldököm a szám helyére.
Végül mégis elfordította a fejét. Vladimirt bámulta, aki megint mosolygott, és megint énrám. Ezek szerint őt nem leptem meg. Vagy igen, de ez tetszik neki. Fantasztikus.
- Most, hogy végre-valahára Scarlet kisasszony is képes figyelni elmondanám, hogy mennyivel tudok jómagam többet a könyvben szereplő pár szónál – a hangja komor volt, és még én is meglepődtem rajta.
Hosszú, ám csöppet sem unalmas fejtágítás következett, amitől zsongani kezdett a fejem, még a szünetekkel együtt is zavaros volt az egész. Ez a gyémánt dolog… nos, enyhén hihetetlenül hangzott elsőre, de az a gond, hogyha valami köré ilyen legendák szövődnek, az nem véletlen. Még a tudatlanok is megéreznek olyan dolgokat, amelyekhez nem értenek. Ezt szerencsének, meg hatodik meg egyéb sorszámmal illetett érzéknek nevezik.
De egyben aláásta az amúgy is roskadozó lábakon álló agyműködésemet. Először is azért, mert az éjszaka eseményeit tekintve nekem kötelezően elő lenne írva az alvás. Másodszor, nappal van, és máskor nem tudok pihenni.
Hirtelen felkaptam a fejem, még a nyakam is reccsent belé. Gyémánt a családom birtokában? Kizárt. A tehetősebb rokonok túladtak volna rajta, mielőtt bárki más magáénak akarhatta volna. Nálam biztosan nincs, mert szándékosan nem tartottam meg semmi értékeset. Csak néhány családi kacatot, főleg olyanokat, melyekhez emlékek is kötődnek. A többi „tulajdonomat” közkinccsé tettem. A régi képek múzeumba kerültek, a kastélyból ugye vámpírsuli lett, a könyvtár meg… az is használható.
Mégis, ami komolyan, igazán és ténylegesen döbbentett, az Vladimir figyelmeztetése volt. Először vetett egy jelentőségteljes pillantást rám, majd Angelique-re, majd úgy mondta a mondatot, mintha figyelmeztetés lett volna. Pont mint, mint régen, de most… sokkal nyíltabban fogalmazott:
- Épp elég probléma a kettő példány birtoklása is ahhoz, hogy egyikük se próbáljon maga Sergei nyomába eredni. Amíg nem szerzi meg a másik kettőt, addig lehet esélyünk közösen megakadályozni a tervét… de később már nem. Ez pedig különösen fontos, ha azt vesszük, hogy Sergeit nem állítja meg se könyörgés, se kérés, és kifejezetten imád gyilkolni.
A szavait csönd követte. Óriási, visszavonhatatlan és üres. Szinte nyomasztó. Valakinek ezt meg kell törni, de ahogy végignéztem a többieken, valahogy egyikük sem úgy festett, mintha ekkora terhet magára bírna venni. Tehát nekem kell. Mily hősies, mártírhoz illő tett… oh. Csak hasra ne essek magamtól…
- Nekem lenne egy kérdésem – Egyenesen Vladimir szemeibe néztem. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni minden zavaró körülményt. Jeremit, aki még mindig átölelt, Angelique-et, aki arra vár, hogy őt okolva, kifakadva eláruljam a gyűrűt. És igen, jól sejtette, a kis titkáról akartam beszélni, de megkímélem az árulkodó óvodás hangnemtől. – A birtokomba jutott egy gyűrű, amely Sergei tulajdonát képzi, illetve képezte és, nos… meglehetősen erős mágia itatja át.
Vladimir felvonta a szemöldökét. Fordítok: „Ezt mégis honnan tudja?”
- Elkövettem azt a hibát, hogy puszta kézzel értem hozzá – immár nemcsak ő, de egy lila szempár is meglehetősen érdeklődően figyelt. Bár, lehet hogy inkább csak lesújtó volt. Csak a szemem sarkából láttam, de nem voltam rá kíváncsi. Nem kezdem el neki magyarázni, hogy milyen képességeket örököltem, mert akkor még holnap is itt állunk, de az igazgatónak nem kell magyaráznom. Sőt, magyar béznem sem kell neki.
- És? – Nahát, egy mondat…
- Én… tartok tőle, hogy… nagyon erős érzelmek fűzik hozzá, amelyek hatnak rám. Mármint, az iménti kirohanásom… – Nem, nem kérek bocsánatot. Nem, nem mentegetőzöm, tényeket közlök. De ezt most nem állok le részletezni, mert az már tényleg mentegetőzés lenne. – és korábban is, a folyosón.
- Itt van most az említett tárgy?
- Nálam van – mondta Jeremi, és már nyúlt is a zsebébe, hogy átadja. Nem túl diszkréten elhúzódtam. A düh akkor legyintett meg, amikor az a vacak a közelembe került, és nem kívánom másodjára is szilánkosra törni az öklöm.
Hála az égnek, semmi sem történt. A kis ereklye gond nélkül cserélt gazdát, így szembe találtam magam Miss Felhúzott Szemöldökkel. Vagy hülyének néz, vagy idiótának tart. Azt hiszem, nincs lényegi különbség…
Mr. Orlov gond nélkül zárta össze az ujjait fölötte. Semmi hatással nem volt rá az a kis vacak. Jeremire úgy szintén. Valószínűleg Iason és kedvenc tanárnőm keze ügyében is volt jó párszor azon időintervallumban, amíg náluk volt. Költői kérdés: Csak én vagyok ilyen szerencsétlen?
- Semmi különöset nem tapasztalok rajta – állapította meg az igazgató. Sóhajtottam. Gyengéden lefejtettem a vállamról Jeremi ujjait, és kinyújtottam a kezem. Ha az igazamról van szó, akkor semmi sem érdekel. Márpedig, be kell bizonyítanom, mert különben sérülne az önérzetem. Hurrá.
A kis fémkarika engedelmeskedett a gravitációnak, és én is vele együtt zuhantam a sötétség felé. A saját sikításom sem érhetett utol.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Az első darabok a kirakósból
~Angelique Blanche~
Összehúztam a szemöldököm arra, amit Vladimir mondott. Már épp nyitottam volna a számat, hogy közöljem vele, hogy ugyan miért kéne neki elmondanom, amikor úgyis tudom, hogy látta… de még a szusz is belém fagyott Scarlet láttán.
Amint megéreztem túlságosan is emberi illatát, újabb képek rohantak meg. Ilyenkor azért legszívesebben azt gondoltam volna, hogy bárcsak programozott lenne ez a képesség. Nem igaz, hogy hónapokig semmi, aztán egymás után kettő is. Ráadásul ez sokkal hevesebb, színesebb, és maradandóbb élmény volt…
A látomásban az első kép az volt, hogy veszekedtünk, és mintha magyaráztam volna neki valamit, talán hogy túl sok ez neki… de valami gyűrűt lóbált… óó, a gyűrű, majd elcsörtetett… itt egy szakadás következett, és a legközelebbi kép az volt, amint holtan fekszik az erdőben, mellette egy vörös folt, összezuhanva, gyásszal teli érzelmekkel. Ezúttal még csak a lehetősége sem volt meg, hogy úgy terüljek szét a földön, mint ahogy az imént történt volna. Hátamat a falnak támasztva voltam a földre roskadva, a hajam az arcomba lógott, és a sűrű, sötét hajszálak között egyenesen Vladimir szinte aggódó arcára pislogtam. Aggódik? Tényleg ennyire szörnyen festek?
Azt hiszem, sikerült észrevétlenül letörölnöm a szemeim sarkából az újabb könnyeket, mielőtt kisöpörtem volna az arcomból a hajam. Scarlet arcán ördögi vigyor terült szét, szinte hallottam, amint hangosan kacag gondolataiban, na de Vladimir láttán nem merte. Talán nem kacagna ennyire, ha látta volna, amit én láttam.
Mintha a gondolatomra kaptam volna választ, Vladimir szólalt meg…Valóban nem.
De úgy tűnt, hogy Scarlet mosolya egy másodpercet sem kopott… ő nem hallotta, pedig tudtommal olyan jó a hallása, mint a miénk. Zavart tekintettel pislogtam a még mindig előttem álló, és ezúttal a kezét nyújtó férfire, az meg csupán sejtelmesen mosolygott. Remek.
- Elnézést, hogy megtöröm a meghitt romantikát – szólalt meg a vámpírvadász, miközben és a két lábamra álltam, viszont látszott rajta, hogy nem gondolja komolyan – de szeretném jelezni, hogy én is itt volnék.
Csak megvontam a vállaim. Ekkor vettem észre, hogy Jeremi is itt van, de a legkevésbé sem érdekelt. Na jó, csak egy kicsit. Vladimirre néztem, és tudtam, hogy hallani fogja, amit gondolok: Menjünk.
Ám ezúttal mégis úgy tett, mintha süket lenne a gondolataimra.
- Milyen kivételes élmény önt a társaságunkban tudni, kedves Scarlet. Épp a könyvtárba tartunk, és ha jól sejtem, ön is. Mehetnénk akár együtt is – az arcán kérdő kifejezés. Mégis szigorú, hogy csinálja?
Scarlet meglepődött, nahát, sosem gondoltam volna, hogy ilyet is tud. De az ördögi vigyor nyomán most egy kedves, fiatal lány őszinte mosolya villant, és örömmel indult Vladimir után.
Akár meg is sértődhettem volna, de semmi értelme nem volt. Scarlet biztos ezt tette volna, de én nem vagyok Scarlet, így hát utánuk indultam… és ekkor eszembe jutott a gyűrű. Scarletnél van a gyűrű, de még nem tűnik biztosnak benne, hogy kié, csak sejti. Ó, milyen jól sejti. A könyvtárban meg fogja tudni, és akkor nem fogja majd visszatartani a dühét. Éktelenül mérges lesz. Hol van ilyenkor Iason?
A kérdésemre viszonylag hamar megkaptam a választ, amint a könyvtárhoz értünk: Iason ott állt az ajtó mellett, hátát a falnak vetve, karjait összefonva, és a földet bámulta. Nem láttam a szemét, vagy akár az arcát, a haja eltakarta, de tudtam, éreztem, hogy meglehetősen dühös. Nahát, egyből több közös tulajdonsága lett Scarlettel, mint ahogy azt valaha is sejtettük volna.
Mivel Vladimir haladt elöl, éppen úgy, ahogy azelőtt is, mielőtt Scarletbe botlottunk volna. Ezúttal nem kérdezte egyszer sem, hogy mit láttam – tudta jól. Emellett még hálás is volt, hogy Scarletet inkább az pukkasztotta, hogy meggyőződhessen az igazáról, és minél hamarabb nekem eshessen. Ráér később is megtudni.
Mindannyian megtorpantunk Iason láttán, mire ő felemelte a fejét, és ránk tekintett. Már láttam is a dühöt, és hallottam, hogy úgy gondolja: magára hagytam, veszélybe sodortam magam, és ráadásul nem volt ideje beszélni Scarlettel a gyűrű miatt – nem mintha akart volna.
De a haragja azonnal elpárolgott, ahogy meglátott engem, ugyanis észrevette, és kiolvasta a gondolataim közül, hogy mi történt, és azonnal átlépett aggódó nagytesóba. Még mielőtt közelebb léphetett volna, Vladimir elé léptem, aki szigorú tekintetet vetett rám, és legszívesebben leteremtett volna, de úgysem hagytam volna magam.
- Kutatni jöttünk – mondtam, és gondolatban hozzátettem: A vámpír. Azonnal megértette, néha szinte elcsodálkoztam rajta, milyen könnyen megy közöttünk a gondolatban kommunikálás.
Vladimir ismét átvette az irányítást, ellépett Iason mellett, az ajtóhoz hajolt… motyogott valamit, talán védelmi varázslatot? Mintha a kezei is mozogtak volna. Magam is kíváncsian pislogtam rá, de ami igazán meglepő volt, hogy Scarlet kifejezetten tiszteletteljes tekintettel méregette az igazgatót. Iasonra pillantottam, és szinte egyszerre vontunk vállat. Jeremi összefont karral állt mögöttünk, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva aggódva tekintett Scarlet felé. Na nehogy már ő is olvassa a gondolataim… jobb lenne, ha elmúlna ez a gyengeség.
Az ajtó feltárult, az igazgató hátra sem nézett, csak haladt előre a polcok között, mint aki tudja, mit keres. Kissé dacos képet vágtam, majd követtem, véletlen se akartam lemaradni Scarlet mögött. Arra számítottam kezdetben, hogy sok könyvet fogunk átkutatni, és csak sokára bukkanunk majd rá arra, amit keresünk. De Vladimir finoman végigfuttatta az ujjait egy polcnyi könyvön, közben mintha motyogott volna valamit… majd egy ponton megállt, akkor, amikor már azt hittem, hogy csak pótcselekvés az egész. Finoman kihúzta a mutatóujjával a könyvet, kinyitotta, egy szempillantás alatt átfutotta a megfelelő oldalt, felszisszent, majd az egyik, a polcok között elhelyezett asztalra dobta azt, ami nyitva landolt.
Scarlettel egyszerre mozdultunk a könyv irányába, eközben Vladimir arcán mintha egy villanásnyi mosoly futott volna át, de nem érdekelt. A könyv a legrégebbi vámpírcsaládok jelentősebb tagjait vette számba, szinte muzeális érték volt, és a legtöbb név mellett egy sötét kereszt szerepelt, jelezve, hogy az illető már jó ideje porrá hullott. Persze a keresztek mellett szerepeltek nevek is, az egyik oldalon vélhetően Scarlet egyik felmenőjének a neve… ugyanis mintha láttam volna, hogy elfátyolosodik a tekintete. Persze hamar eltűnt.
Az elénk tárt két oldalon egy név mellett nem szerepelt csak ilyen jel: Sergei Morozov neve mellett. A név mellett szereplő kicsinyített festményen nem látszott a tulajdonosa arca, azt maszk fedte, csak a szemei… és a tekintete… igen, kétségtelenül ő az. Vladimirre pillantottam, az arcán nyoma sem volt a korábbi mosolynak, és amint a pillantásunk találkozott, mintha nyúzottabbá vált volna az arca.
- Ez nem jó hír – hallottam a fejemben a hangját.
A könyv sajnos nem árult el sokat ennek a vámpírnak az életéről, csupán ennyi szerepelt a megsárgult lapon: „céltudatos, megállíthatatlan, a születés az 1200-as évek környékére teszik”
Emellett a festményen jól látható volt továbbá a családi címer is… a családi címer, ami a korábban megszerzett gyűrűn is látható, s ez a gyűrű Scarlet zsebében volt.
Talán a kishölgy nem érezte az olvasottak, de még inkább, a nem-leírtak súlyát, vagy nem látta Vladimir arcát, de éreztem, hogy az öröm keríti hatalmába: most végre letolhat minket, hogy nem informáltuk.
A könyvet odébb tolta, s Iasonre, majd rám pillantott, az arca vörös volt az izgalommal vegyes dühtől, és senki sem állíthatta meg, hogy pofon vágjon. Az egyetlen, aki megtehette volna, az én magam voltam, de annyira nem számítottam rá… az arcomhoz kaptam, és égő tekintettel meredtem rá, szinte sütött a fejemből a gondolat: Megőrültél???
Annyira nem hittem el, hogy tényleg ez a legnagyobb gondja. Már épp nyitotta volna a száját, hogy hangot is adjon a dühének, de Jeremi résen volt. Egyik kezével átkarolta, a másikkal befogta a száját, ha itt most elkezd kiabálni, az egész épület felébred, és nem fogjuk megköszönni, amit kapunk.
Mit sem törődve Scarlet lassú, és látványos lenyugvásával, én Vladimirre függesztettem a tekintetem, kivételesen nem azért, hogy felvegye az óvó bácsi szerepét, és rendet tegyen, hanem hogy szólaljon végre meg. Tudtam, hogy mondanivalója van.
- Most, hogy végre-valahára Scarlet kisasszony is képes figyelni – kezdte, és meg mernék esküdni rá, hogy valami megmagyarázhatatlan mosoly bujkált a szája szegletében, amint az említett hölgyet figyelte – elmondanám, hogy mennyivel tudok jómagam többet a könyvben szereplő pár szónál – a hangja komor lett, és mindenki megdermedt, ahogy hallgatta.
- Először is, száz évvel fiatalabb, mint ahogyan az le van írva, persze ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne ártalmas. Nagy átlagban az ő korabeli vámpírok vagy teljes mértékben megvadulnak a sok átélt évszázad után, vagy lenyugszanak, mint jómagam – egy egészen más helyzetben ezen mosolyogtam volna, de nem bírtam még csak pislogni sem – kivéve, ha valami olyan erősen hajtja őket, hogy rögeszmések és, valóban megállíthatatlanok lesznek.
Pár perc szünet következett, egyelőre olyan sejtelmes volt az egész.
- Sergeit is valami ilyesmi hajtja, a bosszúvágy. Meg akarja ölni a családját lemészárló, hasonló korú, vagy nála idősebb, ámde jó útra tért vámpírokat – mint jómagam is. Ismerem őt, hiszen egyszer már találkoztunk – itt egy rövid hatásszünet következett, Scarlet arcán láttam is a csodálkozást.
- Egészen pontosan 182 évvel ezelőtt, de akkor még nem tudta, hogy nem győzhet ellenem pusztán a bosszúvágy által vezérelve, és nálam csak erősebbek a többiek, akik elintézték, hogy a családja többi tagja se tudja szívni… a levegőt.
- Ezután eltűnt, és nem is hallottam felőle, hogy kísérletezett-e másokkal, vagy már rég az enyészeté lett? Egészen Angelique kisasszonnyal való közelebbi találkozásomig abban a hitben voltam, hogy már rég elkapták. Ám ahogy megtudtam, hogy ismét itt van, összeállt a kép pár korábbi történettel kapcsolatban is. Ez talán kissé hihetetlen lesz számotokra, hiszen erről nem írnak a történelemkönyvek… egyik világhoz tartozóak sem. Vannak a világon ékszerek, ugyanis, amelyekről azt tartja a hiedelem, hogy szerencsétlenséget, balsorsot hoznak a tulajdonosaikra. Vannak, amelyekről ez valóban csak babona, ám előfordulhat, hogy ezek igazak is. Ilyen ékszerekhez kapcsolódik az a vámpírvilág által egyértelműen elfogadott tény is, hogy egyesítve négy bizonyos ékszert, a tulajdonosuk olyan erőre tehet szert, amellyel… bárki elméje könnyen irányíthatóvá válik. A négy gyémánt közül kettő már eltűnt, a Hope gyémánt és a Cullinan gyémánt, amelyek csupán a nagyközönség számára tűntek úgy, mintha szem előtt lennének, valójában védelem alatt álltak.
Szintén egy szünet következett, talán, hogy megemésszük a hallottakat. De még mindig nem értettem, hogy mire akar kilyukadni.
- Az, hogy ezek Sergei Morozovnál vannak, magyarázná, hogy miért tudott olyan könnyedén túljutni Angelique-en és Jeremin – jelentőségteljesen ránk pillantott – ugyanakkor azt a tényt is megmagyarázná, hogy mit keres itt. Ugyanis a másik két gyémánt feltehetőleg a közelben van. Az egyik, az Orlov-gyémánt, amelyet a testvérem ajándékozott II. Katalin cárnőnek, az 1920-as években került vissza a családunkhoz, hátha így véget ér a kalandos útja. A másik, a Toscana nagyhercege néven emlegetett darab pedig, ha jól sejtem, épp Scarletéknél van, bár erről talán ők sem tudnak.
- Épp elég probléma a kettő példány birtoklása is ahhoz, hogy egyikük se próbáljon maga Sergei nyomába eredni – Scarletre és rám nézett, de tudtam, a látomásom miatt magát is beleérti… vagy legalábbis reméltem – amíg nem szerzi meg a másik kettőt, addig lehet esélyünk közösen megakadályozni a tervét… de később már nem. Ez pedig különösen fontos, ha azt vesszük, hogy Sergeit nem állítja meg se könyörgés, se kérés, és kifejezetten imád gyilkolni.
Ezek után senki nem tudott megszólalni, még Scarlet sem. Egy darabig.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Az érme másik oldala
~Vladimir Orlov~
Miután Charlotte végre elment és az idegesítő gondolatait is vitte magával, magamra maradtam a sajátjaimmal, melyek most az egyszer teljesen haszontalanok voltak. Borzalmas, mert nem jutottam semerre. Miért van az, hogy akiktől bármit is meg lehetne tudni, nem tartózkodnak házon belül? Nehogy véletlenül pontot lehessen tenni az ügy végére gyorsan, egyszerűen és fájdalommentesen. Nehogy végre rájöjjek, milyen haszontalan dolgokat is fecsegett ez a liba össze-vissza.
Hogy elüssem az időt, az egyik aktakupacot magam elé húztam. Most van időm foglalkozni egy kicsit az iskola ügyeivel is. Bosszant, hogy nem tudok mit csinálni, csak ülni és malmozni. Az ember azt gondolná: ötszáz évesen már megtanultam türelmesnek lenni. Az igazság az, sosem voltam türelmes, és nem is leszek már az. Megfontolt igen, de a türelem… az nem az én sportom. A türelem a birkák erénye, akik nem akarnak tudni, akik nem ismerik el, hogy a tudás hatalom. Mert bizony az…
Kénytelen voltam feldolgozni, hogy a sors várakozásra kényszerít. A papírokba mélyedtem. Csodálatos, hogy mennyi bajjal jár egy ilyen intézmény vezetése. Szinte sajnálnám magamat, ha nem lenne ennyire unalmas. Csak azért nem haltam még bele a dologba, mert már eleve halott vagyok. Sok ostoba papír, felesleges rendelések, szánalmas apróságok, amikkel nekem kell törődni, mintha valami titkárnő lennék neonrózsaszín körmökkel meg kihidrogénezett aggyal. Hm… szegény én… Ráadásul, arról még egy szót sem szóltam, hogy a sok idióta kölyköt is egyfolytában idecipelik a hasonló intelligencia szinttel rendelkező tanárok. Mintha érdekelne mely szabályokat tartják be…
Pedig nem. Hála az égnek, nem is kell úgy tennem, hiszen nincs benne a munkaköri leírásomban. Persze, ha beleírnák… nos… azonnal felmondanék.
Egy bizonyos kor fölött a vámpír már megteheti, hogy ne engedelmeskedjen másoknak. Én meg aztán pláne. Hála Miss Midnightnak, nincs nálam idősebb vámpír a környéken, tulajdonképp az én kezemben van a hatalom. Ez sok problémámat megoldja. Mondanám, hogy egész életemben erre vágytam… és nem biztos, hogy hazudnék. Azt sem állítom, hogy ez nincs a kedvemre, mert igen. Csak ne járna ennyi elhanyagolható, jelentéktelen dologgal…
Akármennyire is „érdekesek” voltak az iskolai papírok, a gondolataim újra és újra a Charlotte által kikotyogott idegen vámpír felé terelődtek. Ezért utálom a diákokat ilyen nagyon. Tudnak valamit, ami közepesen érdekesnek hangzik, ahhoz viszont túl kevés, hogy rájöjjek, igazából mennyire jelentéktelen. Ez rendkívül bosszantó. Mert amíg nem látom be az elhanyagolhatóságát, addig engem is érdekel. Vagyis nem, csak majdnem.
Jobban belegondolva, szívesen gyötörtem volna még az elméjét, amíg fel nem köhög minden információmorzsát az utolsó emlékig. Akkor tudnék nyugodtan aludni. Persze így is tudok, ha akarok, de nem szándékozom, egyelőre. Csak bosszant, sőt irritál. Én nem vettem észre, hogy valaki új van a környéken, pedig a városban élő vámpírok fejét is rendszeresen leellenőrzöm. Ez két dolgot feltételez, bár az első alapból lehetetlen. Azt, hogy kihagytam egy fejet. Valószínűtlen. Ahhoz túl jó vagyok. A másik viszont túlzottan is aggasztó, hiszen az csakis úgy lenne lehetséges, ha az idegen hatalma még az enyémnél is nagyobb lenne. Az eléggé… kellemetlen…
Amellett, hogy képtelenség, hiszen Scarlet Anglia ősvámpírjainak nagy részét kiirtotta. Persze könnyű dolga volt, rendkívüli módon alábecsülték. Persze megértem, mit érezhettek a nagyhatalmú mesterek, akik már jóval a kereszténység kialakulása előtt is itt éltek, mikor eléjük állt az a kis Isten átka, és bejelentette, hogy ő most akkor megöli őket. Szinte hallom a nevetésüket. A nagy méltóságos urakkal szemben egy kamaszlány, aki olyan, mint egy dacos gyerek az óvodából. Sokan alábecsülték, de senki sem élte túl. Bár, az ő haláluknak is megvolt a haszna. Én nem követtem már el ezt a hibát.
Őszintén szólva, ehhez képest meglepő, hogy Charlotte még életben van. Scarlet az ilyen ügyekben elég alapos, sohasem hagy életben szemtanút. Bár… ha a lány nem volt szemtanú, akkor semmi értelme megölni, ahhoz túl jelentéktelen. Igen, egy minden lében kanál, kotnyeles, fiatal vámpír, aki az alig fél évszázadával olyan nagyra van. A megölése nem éri meg a befektetett energiát sem. Ráadásul nem is tud semmit.
Felkeltem az asztaltól, otthagyva azt a sok rendkívül érdekes iratot és az ablakhoz sétáltam. Áttekintve a fényes üvegfelületen, keleten már megpillanthattam a hajnal első bíborszínű sugarait ragyogni. Tehát esély sincs rá, hogy még ma információhoz jussak, hiszen nem túl bölcs dolog nappal mozogniuk. Hiszen a négyből kettő és fél mégiscsak halott, és ha nem is égnének hamuvá, hát pár napra biztosan használhatatlanná válnának. Azt pedig a két anyatigris büszkesége nem bírná.
Idegességemben fel-alá kezdtem sétálni az irodámban. A végére akarok járni a kis liba ostoba fecsegésének. Egyszerűen lehetetlen, hogy érdekes legyen. Bár csak feltételezéseket gyárthatok, de mégis az a sejtésem, ők négyen együtt vannak valahol. Elvégre Iason és Scarlet egyszerre tűntek el, tehát csak is a másik kettő után mehettek, az eltávozásuk hirtelensége pedig valami váratlan eseményre utal.
Egyre kevésbé tetszik ez a rejtély. Kénytelen leszek a végére járni, ha visszajönnek… de addig is… nekem sem ártana pihenni. Még utoljára egyszer átnéztem az ablakon, mielőtt a nap a horizont fölé emelkedett volna, majd elhúztam a függönyt, s gondos rendrakás után elhagytam az irodám.
***
Röviddel napnyugta előtt elhagytam az iskolát, mielőtt bármelyik tanár vagy diák magához térhetett volna, s hosszú fekete köpenyem rejtekébe bújva tettem meg azt a kevés utat Angelique és Iason lakosztályáig, amely egy apró, különálló épület volt nem messze az erdő határától. Ők maguk kérték tőlem, hadd lakjanak itt és nem a kastélyban, én pedig akkor lelkesen támogattam az ötletüket. Eszembe sem jutott, hogy azért találták ki ezt, mert ki akarnak bújni az ellenőrzésem alól, és nem azért, mert a lakókat (elsősorban engem) akarták megkímélni az esetleges szívviszonyaiktól. Hogy lehettem ilyen hiszékeny?
A nap már félig eltűnt a horizont mögött, mire elértem a gondosan bereteszelt ajtóhoz. Elmosolyodva konstatáltam, csak kulcsra van zárva, semmi egyéb, különleges védelem nem őrzi. Angelique, te kis naiv. Komolyan azt hiszed, hogy egy vacak zár bárkit is megállítana, ha be akarna jutni ide? Persze kell az illúzió, értem én. No de mégis… tőled elvárná a vámpír, hogy ne legyél ilyen kis ostoba, és hidegvérrel felmérd, hogy egy vámpírokkal telt iskolában felesleges öt másodpercet pazarolni a kulcs elfordítására. A fiatalabbak, ha akarnák, simán betörnék, a tanároknak meg ott a kezükben a finomabb hatalom: a mágia.
Nekem még csak meg sem kellett érintenem a hideg kilincset, az ajtó szinte magától kinyílt, s feltárult előttem a konyha. A benn uralkodó félhomály mintha maga is élt volna, követelve kiszólt volna: „Lépj be!”. Egy ilyen szívélyes meghívásnak pedig nem lehet ellent mondani.
Körbenézni nem nagyon volt kedvem, így helyet foglaltam az asztalnál, az ajtóval szemben. Amúgy is, mit találhatnék itt? Pár bögrét, néhány tányért, meg némi vért a hűtőben. Ha rejtegetni akarnának bármit is, akkor sem itt tennék, ennél azért csak több eszük van tán. Esetleg néhány fehérneműt találnék, pár tangát Iason holmijába keveredve, de mit tudnék meg abból? Semmit. Csak eszembe jutna néhány érdekes feltételezés…
Már épp kedvet kaptam a kutatáshoz, de sajnos késő volt. Megéreztem Angelique-et, amint túlzottan gyorsan és feldúltan közeledett a ház felé. Kíváncsi leszek, észre veszi-e, hogy valaki illetéktelen tartózkodik a házban. Csalódott lennék, ha csak úgy szépen besétálna.
Az ajtó előtt megtorpant, és hezitálni kezdett. Édesem, mitől félsz ennyire? A szíved dobogása olyan hangos, hogy egy egyszerű emberi lény is hallaná. Elővigyázatlan vagy. És ha nem én magam ülnék itt, hanem egy minden lében kanál diák? Nagy bajban lennél, angyalom…
Az ajtó nyikorgása és a levegőt kettéhasító penge zaja apró suttogás a szívveréséhez képest. Talán csak nem meg akar ölni? Gyenge kísérlet. A szó szoros értelmében. Könnyed kézmozdulattal elkaptam a tőrt, mintha csak én magam kértem volna, hogy dobja ide. Ez így szörnyen egyszerű lesz, és unalmas.
Ó, te kis naiv. Komolyan azt hiszed, eddig még nem jöttem rá félig halandó mivoltodra? A szívdobogásodon kívül más is elárult ám. Talán komolyan azt hitted, hogy engem át tudsz verni? Kissé túlburjánzik az önbizalmad, nem?
Felemelkedtem a székből lassan és méltóságteljesen, s mielőtt megszólaltam volna, hátrahajtottam a csuklyát az arcomból csupán a játék kedvéért. Egy ilyen kislány, mint Angelique kevés lenne reggelire, de olyan jó nézni, ahogy kínlódik.
- Ugyan már, Angelique, te ennél azért többre is képes vagy…
Hízelegtem direkt elmélyített hangon. Három, kettő, egy… indul. Kíváncsi vagyok arra, igazából mennyire ügyes, bedől-e a trükkjeimnek, vagy észreveszi-e egyáltalán: úgy olvasok a gondolataiban, ahogyan nekem tetszik. Első körben: mennyire tisztul ki az agya, ha a közelébe kerülök, a szemébe nézek.
Bár a világért nem vallanám be, de meglepett, amikor fél perc után a tulajdon nevemet olvashattam ki a gondolatai közül, s még érdekesebb volt, hogy ezzel párhuzamban lassult a pulzusa. De legalább régebben tartott tőlem. És jelenleg épp rám néz, és elpirul. Ez hízelgő, de ki kell ábrándítanom:
- Remélem, nem hiszed, hogy nem tudtam, mi vagy – mondtam, tartva a szemkontaktust, miközben visszacsúsztattam a tőrét az asztalon. – Habár elég jól sikerült álcáznod, és nekem nem állt szándékomban lebuktatni téged. Talán, még ezek után sem fogom megtenni.
Próbált megszólalni. Lehengereltem. Vagy én, vagy a gáláns gesztusom, de hogy is mondják? Minden szentnek maga felé hajlik a keze. Igen… nos. Egy apró alig mosolyra húztam az ajkaimat. Imádom nézni, ahogy az ellenkező nem személyiségem csapdájában vergődik. Pontosabban, ha olyanokról van szó, akiket tartok is valamire. A Charlotte-félék nem váltanak ki belőlem efféle izgalmat. Öntelt, gyenge, senkiházi vámpírok. Egy félvámpírral azonban ritkán találkozni, így egy kis játékot megbocsátok magamnak, pláne, hogy az illető még tehetséges is.
- Nem is tudom elképzelni, mit művelne veled az iskola, valamint a tanári kar, ha kiderülne, hogy kicsit halandóbb vagy az átlagosnál. – Nos, ez hazugság. Tudom, mit művelnének vele néhányan, ha kiderülne róla: egyszerűbb megölni az átlagnál. Vagyis, miket próbálnának meg. Ezekből mennyi sikerülne, azt nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, a próbálkozók közül sokan nem élnék túl. Iason hirtelen haragú tud ám lenni, ha a kis angyalkájáról van szó. Persze nem csodálom. Csinos is, okos is, erős is. De azért, ha nem haragszik, én nem esek teljesen hasra tőle. Teljesen.
- Mindig is kíváncsi voltam, hat-e ez rád… hogy el lehet-e bűvölni valakit, aki csupán félig ember. De sosem mertem megpróbálni. – Fűztem tovább a szavaimat, de egyre kevésbé volt kenyerem a pontos fogalmazás. Megpróbálni meg mertem volna, ám gyanítom, a mélyen tisztelt tanársegéd úr fejébe került volna mindenféle kísérlet – Azonban nem érünk arra rá, hogy megpróbáljam kiszedni belőled, hogy mi történt, ennél kicsit gyorsabb és megbízhatóbb információszerzési lehetőség kell.
Immáron igyekeztem észrevehetőbb mosolyt kalibrálni az arcomra, hogy kissé elködösített elmével is kitalálhassa, mire készülök. Persze kitalálta. Haloványan, de lehetett olvasni az ellenszegülést is. Mégis finoman a kezembe vettem a kezét, s lágy csókot leheltem rá, hogy elhallgattassam ezt a keveset is, ami benne vibrált. A legmélyebb ösztönök ezek, a túlélés ösztönei. Habár elhallgattak, mikor elsuttogtam neki az én kis titkomat:
- Ne okold magad, hogy nem tudsz ellenállni nekem. Nem a korom miatt vagyok rád ilyen hatással… csak, tudod, mindenkinek van egy különleges képessége. – Nem egy. De ezt neki nem kell tudni. Erre sem nagyon valószínű, hogy fog emlékezni, de ha még is, akkor megérdemlem, mert az azt jelentené, alábecsültem valakit. Az pedig hülyeség, tehát jogosan nyeri el végső „jutalmát”.
Mégis, egész biztonsággal vettem a szemfogaim közé az apró mutatóujját, s megszabadítottam néhány csepp vérétől, majd egy kis nyállal segítettem a gyógyulást. Mindeközben már peregni kezdtek azok a bizonyos képek a fejemben, s be is hunytam a szemem, hogy ne keveredjenek hozzá a jelen tényei.
A látvány, amit tapasztaltam, több szempontból is ijesztően meglepő volt, de a kisasszony alig hagyott időt, hogy foglalkozzak vele. Méltóztatott volna összeesni, és csúnyán megütni magát. Még ilyet! Hogy magyaráztam volna ezt meg Iasonnak, mielőtt letépem a fejét? Persze, pusztán önvédelemből…
Riadtan, egyúttal hálásan pislogott fel rám, s mintha holmi karok kavarták volna fel. Meglehetősen sértő ez, kérem szépen, köszönöm szépen, kikérem magamnak. Egy kalap alá venni engem más férfiakkal. Mindjárt megsértődöm. Bár, ha ennyire szeretné.
Úgy hajoltam közel hozzá, mintha meg akartam volna csókolni, s közben egy valódi mosolyt is vissza kellett fojtanom. Mégis két centiméterre az ajkaitól megálltam:
- A kérdésedre nem fogsz választ találni a könyveidben. Az iskola könyvtárára lesz szükséged. Az iskola könyvtárára, ahova én is csak elég szigorú feltételekkel léphetek be. Kövess.
Ennyit az idilli hangulatról, amire annyira vágyott, bár én már csak ilyen szemét alak vagyok, ezt a kis örömet is megtagadom tőle.
Eltelt egy kis idő, amíg felfogta, már nem tartom a karjaimban, sőt az ajtóban várok, türelmetlenül dobolva a lábammal. Megvártam, amíg valami cetlire firkált Iasonnak üzenetet, hogy ne kövesse. Óva intette tőlem. Jól teszi. És ez még mindig nem féltékenység, vagy nagyképűség, csak önvédelem.
Mikor végre hajlandó volt követni, újabb problémával kellett szembesülnünk. Mégpedig azzal, hogy már nincs elég ereje megmászni a lakosztályomhoz vezető lépcsősort. Sóhajtottam. Egye-fene. Megmentem a kisasszonyt az alakformáló lépcsőzéstől, ha ennyire nem bírja. Megálltam pár lépésre háztól, és elmosolyodtam. Mégpedig azért, mert a következő percek igencsak kedvemre való mulatságot kínálnak. Másrészt meg, kissé öntelt a hölgy, nem gondolja? Mégis hogy akar olvasni az én gondolataimban, mikor még egy pár foknyi lépcső gondolatától is az ájulás kerülgeti. Más időben is teljesen elképzelhetetlen mindez. Ráhibázni talán ráhibázhat, de kiolvasni… á, nem. De tetszik ez az önbizalom. Milyen kár, hogy majd egyszer letörik.
A kezemet nyújtottam felé, mire ő értetlenül meredt rám. Istenem! A nők néha napján észre sem veszik, amikor udvariasak akarunk lenni. Én például megkímélném egy kis testmozgástól, ha már így alakult. De még mindig csak állt tovább, miközben szép ívű homlokát ráncolta töprengve.
Na jó, nem ácsorgok itt reggelig. Megragadtam a derekát és együtt felemelkedtünk az ég felé. Szorosan hozzám simult. Na, nocsak. Csak nem fél a repüléstől? Nem. Sajnos csak a szokásos romantikus, női maszlag jár a fejében. Ó, ha élne még meleg lenne. Ne legyél ilyen naiv, kislány. Az határozottan nem tesz jót az egészségnek.
Végül megérkeztünk az én imádott tornyomhoz. Bizony, nekem egy egész toronnyi terem kellett. Puhán és csöndesen értünk földet, majd bevezettem a hálóterembe, pontosabban utasítottam, hogy kövessen. Még jó hogy.
A szobába érve láttam rajta a megdöbbenést, de hallottam is a gondolatait. Nem sokan voltak még ebben a helyiségben az iskolában dolgozó tanárok közül. Miközben helyet foglalt az ágyamon, elővettem egy tiszta bögrét, és egy tasak A pozitív vért töltöttem bele. Meglepődött. Mégis mit meséltek ennek a szerencsétlen nőnek? Hogy rossz szándékú férfi vagyok? A bögre vért is gyanakodva fogadta. Ez már abszurdum. Miért nem kínálhatnék meg valakit egy kis csupor innivalóval?
- Most várunk. Te ébren tudod tölteni a nappali időszakot is, igaz? Akkor nem kell, hogy adjak a véremből – mondtam, majd mintegy pótcselekvésképp leültem, és a laptopon kezdtem el pötyögni. Persze sokkalta inkább gondolkodtam a vér által közvetített emlékeken, mintsem hogy valódi munkával töltöttem volna az időt. Angelique gondolataira sem fordítottam most olyan nagy figyelmet. Hagytam, hadd csodálkozzon, nézzen körbe. Őt is, ahogy Jeremit (Scarlet pici játszópajtását) méltatlanul alábecsültem eddig. És ez szarvas hiba. Olyan, amit már elkövettek előttem sokan, és közülük többen nem élték túl.
Közben telt az idő, és untam magam. Annyira vártam azt az érzést, ami végül nem lepett meg, pontosan jött, mint mindig:
- Pirkad – szóltam hangosan, hogy kissé magához térítsem az el-elbóbiskoló tanárnőt – nappal kell, hogy menjünk, az iskola legtöbb tanára és egyéb dolgozója nem képes nappal ébren maradni. Persze a tanács igen, de ők most… házon kívül vannak.
Lezártam a gépemet, majd kecsesen az ajtóhoz suhantam, miközben ő továbbra is értetlenül bámult rám. Jó lenne, ha csipkedné magát. A nap nem végtelen, a könyvtár meg az egész épület másik sarkán van, és szeretnék minél hamarabb odaérni. Szerencsére vette a lapot, s jött.
Persze mindig belém ütközött, ami azt illeti, figyelhetne jobban is arra, hogy épp mit csinál. Mert bár a nappali időszakot a vámpírok nehezen töltik ébren, van néhány elvetemült, emberi alkalmazott. És még itt volt a hely különleges varázsa, amelyet a legtöbben észre sem vettek. Talán én is csak azért, mert tudok egyet s mást ezekről a falakról. Tudom, hányan haltak meg itt, akár ezeken a folyosókon, miközben menekültek a kaszás és egymás elől. A tanárnőről viszont lerítt, hogy nem érzi. Óvatosságát hátrahagyva, a vakmerőség határait feszegetve megelőzött. Jó elismerem, tényleg unalmas minden sarkon körülnézni, de azért azt még sem engedhetem, hogy valami baj essen. Megragadtam a karját, és magamhoz rántottam.
- Elmondanád, hogy mégis mit gondoltál, mit csinálsz? – sziszegtem az arcába, de ennek ellenére még furábban viselkedett. A tekintete úgy révedt a távolba, mintha szép emlékek kergetnék egymást a hátam mögött. A gondolatai között képek láncolata bukkant fel, s így én is láttam őket a maguk nyers vibrálásával együtt. Nehéz volt felfogni, megőrizni és megérteni de mégis… Angelique a jövőbe pillantva meglátta a halálomat.
- Nem mehetsz utána egyedül… kevés… kevés lennél hozzá – suttogta elhalóan, alig hallottam valamit a szavaiból.
- Hogy lehet, hogy látod a jövőt? – kérdeztem tőle, színtelen hangon. Ezután a kérdés után már biztos volt benne, hogy olvasom a gondolatait. Az eddigi sejtéseit nem is volt érdekes említenem, de ez. Egy stadionnyi hullámzó embert érdemelne.
- Nem tudom, így esett – válaszolt őszintén – Miért, az hogy lehet, hogy te meg olvasod a gondolataim anélkül, hogy tudnék róla?
El sem hittem, hogy megkérdezte. Bátor, ugyanakkor botor tett. Mert ha nem kedvelném, nos… ki kellene tekernem a nyakát, ami ugye bűncselekmény.
- Nem kell a könyvtárba mennünk – suttogtam, miközben egyre csak az arcát fürkésztem – ha én egyedül nem tudom legyőzni, akkor az csak egyvalaki lehet…
Igazából be akarom fejezni ezt a mondatot, de nem önszántamból. Hadd higgye azt, hogy nem akarom elárulni, vagy nem tudom megmondani, hogy ki lehet a titokzatos idegen, és ki az, aki segíthet megölni Őt. De nagyon akarta tudni, hiszen érdekesen tálaltam. Egy manipulatív dög vagyok, és élvezem. Sóhajtottam.
- Szükségünk lesz Scarletre, úgy fogjuk elintézni. Kár, hogy ő erről még nem tud. Mindenek előtt, mondd el, mit láttál?
Nem vártam meg, míg megemészti, hogy ugyanarra a Scarletre van szüksége, akit ki nem állhat. Nekem tudnom kellett…
Mégis, a folyosón felcsendülő léptek vetettek véget a társalgásunknak, majd kis idő múlva megjelent ő. Hogy is van azzal az emlegetett szamárral?
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Vladimir Orlov
Írta és rendezte: Dana Wine
Váratlan meglepetések
~Vladimir Orlov ~
Amikor Charlotte kiment a szobából, és megszabadultam idegesítő gondolataitól, egy üzenetet írtam a helyettesemnek. Tudtam, hogy órán van, de úgyis megkapja, a vámpírmágia néha igazán jól jött. Leírtam, hogy elhagyom az iskolát pár órára, de nem megyek messzire. Nem mondhattam el, milyen ügyben, de mindig csak annyit árultam el, amennyit szükséges, és sosem mertek rákérdezni. Legalábbis szóban, a gondolataik nagyon árulkodóak voltak. Madarat hajtogattam az üzenetből, majd útjára engedtem, tudtam, hogy pár percen belül megérkezik a címzetthez, így teljes nyugalommal kaptam fel köpenyem, majd indultam az iskola kapuja felé.
Egy perccel később, mikor az erdő mélye felé haladva megéreztem az idegent, tudtam, hogy ez korántsem lesz olyan könnyű, mint gondoltam. Az illatát követve haladtam egyre mélyebben az erdőben. Megtorpantam, mikor az idegen szagba egy, majd egy másik ismerős illat csatlakozott, és ez cseppet sem volt megnyugtató jel. Megálltam, ahol a legerősebben éreztem, és egy másodperc alatt felfogtam, mit látok és érzek. Vér. Méghozzá az egyiket ismertem. Angelique vére. Leguggoltam, hogy közelebbről vizsgáljam meg, bár semmi szükség nem volt rá. Bár csak félig volt vámpír, mindig is tudott magára vigyázni. Főleg, ha Jeremi is segített neki. Az idegen vérből azonban több volt, valamint némi hamut is találtam. Nyilván valamelyikük levágta az idegen vámpír egyik testrészét. Egyik résztvevő sem halt meg, ahhoz nem volt elég testnedv és por. Ez biztató volt, de mivel jól tudtam, Angelique mennyire erős, rájöttem, hogy a vámpír jóval idősebb nála, talán még nálam is.
A közvetlen résztvevőkkel kellett volna beszélnem, de ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt ebben az időpontban. A nap már felkelt, még ha ez itt, a fák sűrűjében nem is volt érzékelhető. Blanche talán már aludt, mindenesetre ebben nem lehettem biztos. Abban viszont biztos voltam, hogy a harc, akármilyen is volt, elvette az erejét. Pihennie kellett, ha nem akart rövidtávon összeesni, kivéve, ha már össze volt esve. Ezt nem tudhattam, így Angelique és Iason közös háza felé vettem az irányt.
Azt tartottam a legvalószínűbbnek, hogy majd ott találom meg, de az ajtó elé érve rájöttem, hogy senki sincs bent. Pedig reménykedtem benne, hogy legalább egyikük itt lesz. Mivel továbbra sem éreztem a jelenlétüket a közvetlen környéken, feleslegesnek tartottam, hogy a városba induljak, hogy előkerítsem valamelyiküket. Teljesen értelmetlen lett volna. Így könnyedén beengedtem magam anélkül, hogy bármiféle ellenérzésem támadt volna. A vámpírmágia igen hasznos tud lenni bizonyos esetekben.
Csak felületesen néztem körbe. Nem érdekelt semmi, amit itt rejtegettek. Egyrészt, mert Angelique okosabb volt annál, minthogy a saját titkolnivalóját a lakásban tartsa, másrészt, amit itt tarthatott, arról inkább nem akartam tudni. És nem is ezért voltam itt. Szemmel láthatóan egyik lakó sem volt itthon, de ez nem túlzottan zavart. A nap már felkelt, de tudtam, hogy Angelique akár nappal is tud mozogni, nem úgy, mint azok a szerencsétlenek ott a kastélyban. Tíz perc a napon, és máris egy nagy hamukupac lesz a helyükön. Persze a vámpír korával ez is könnyebbé válik, nekem például nem esett nehezemre napokat fennmaradni, a napon járással azonban még én is küszködtem. Nem annyira, mint a diákok, de nekem sem volt egyszerű.
Zavartalanul helyeztem magam kényelembe a konyhában, egyenesen a bejárati ajtóval szemben. Reméltem, hogy a nőnemű lakó lép be először az ajtón, elég nehezen magyaráztam volna meg a helyzetet Iasonnak. Még megsebesülne, miközben megpróbál távozásra bírni, ezt pedig nem akartam. Persze nem véletlenül választottam ezt a helyet, az első belépő tudni fogja, hogy nincs egyedül, szembenézhet velem. Persze csak képletesen, a csuklyámat a fejembe húztam, hogy arcomat ne lássa. Nem megijeszteni vagy bántani akartam őket, nem bántottam senkit, ha nem volt feltétlen szükséges, csak megmutatni, hogy várok.
Az idő lassan telt, még számomra is, én pedig nem jutottam előrébb Idegesített a várakozás, de nem tudtam mást tenni. A konyhaablakból néztem, hogyan vált az ég lassan narancsba, majd szürkébe. Ekkor hallottam meg a lépteket, és a hozzá tartozó szívdobogást. Megkönnyebbültem, hogy nem Iason az, így senki sem fog ma megsérülni. Legalábbis reményeim szerint. Persze Angelique megállt az ajtóban. Hiba volt, ha nem én lennék, hanem egy idegen vámpír, már régen halott lenne. Még szerencse, hogy nem voltam idegen. Persze egy emberhez képest még így is gyorsan kapta elő tőrét, és majdnem el is mosolyodtam gyenge próbálkozásán. Ezzel még a szánalmas Charlotte-ot sem tudná lefegyverezni, pedig nála lassabb és nagyképűbb vámpírt aligha láttam. Kivéve Willt, de persze ő nem is volt vámpír. Gyorsabban kaptam el a tőrt, minthogy azt emberi szem láthatta volna. Ang is meglepődött. Hallottam a szapora szívdobogását, a lélegzetét és a gondolatait is. Mielőtt még összeesett volna, vagy rosszabb esetben nekem ront, megkíméltem. Lassan léptem oda hozzá, és egy hanyag mozdulattal löktem hátra csuklyámat, hogy arcom láthatóvá váljon.
- Ugyan már, Angelique, te ennél azért többre is képes vagy – szóltam mély hangon. Tudtam, mire képes, így nem tartottam elégnek, amit bemutatott nekem.
Amint felismert, szíve visszaállt a rendes ritmusba, zihálása is csillapodott. Gondolatai új irányt vettek. Félt, hogy felismerem, hogy tudom róla, csak félig vámpír. A lebukás gondolata pírt csalt az arcára, végleg felfedve mivoltát. Persze én már tudtam, mi ő. Már abban a percben tudtam, hogy félig halandó, amikor megláttam. Egy vámpír mindig megérzi a másik jelenlétét, kivéve, ha azt a vámpír nem akarja. Habár nem minden vámpír tudta ezt megcsinálni, még én sem voltam tökéletes ebben, persze egy nálam idősebb egy kis gyakorlással már könnyűszerrel elrejthette mivoltát. Amilyen fantasztikus az illúziókeltés, olyan nehéz.
- Remélem, nem hiszed, hogy nem tudtam, mi vagy – mondtam neki, hogy megnyugtassam, nem ő hibázott. Tőrét visszacsúsztattam az asztalon, de nem szakítottam meg a szemkontaktust. Bár gondolatai amúgy is hangosak voltak, ha nem hallottam volna őket, mindent kiolvashattam volna a szeméből. – Habár elég jól sikerült álcáznod, nekem nem állt szándékomban lebuktatni téged. És talán, még ezek után sem fogom megtenni – nyugtattam meg. Az iskolában talán én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy Angelique csak félig vámpír. Leszámítva persze Iasont, ő mindig mindent tudott… majdnem.
Halványan elmosolyodtam szánalmas próbálkozásán, hogy megszólaljon. Csak tátogni tudott, hang nem jött ki a torkán. Nem engedtem megszólalni, el akartam bűvölni. Tudni akartam, hogy vajon félvámpírokon hat-e. Az embereket könnyű szerrel el tudtam bűvölni. A vámpírok esetében nem mindig működött. Persze néhányan úgy is a hatása alá kerültek, hogy nem használtam. Ez már csak az ő bajuk, nem az enyém.
- Nem is tudom elképzelni, mit művelne veled az iskola, valamint a tanári kar, ha kiderülne, hogy kicsit halandóbb vagy az átlagosnál – morfondíroztam, miközben egyre közelebb kerültem áldozatomhoz. Egészen közel. Ő pedig csak bámult, moccanni sem tudott. Elmosolyodtam esendőségén, emberiségén.
- Mindig is kíváncsi voltam, hat-e ez rád… hogy el lehet-e bűvölni valakit, aki csupán félig ember. De sosem mertem megpróbálni. – Az idő viszont szorított, nem értem rá végighallgatni a történetet, ha egy idegen vámpír kószált a környéken (márpedig minden jel erre mutatott), akkor azonnal cselekedni kellett. – Azonban nem érünk rá, hogy megpróbáljam kiszedni belőled, hogy mi történt, ennél kicsit gyorsabb és megbízhatóbb információszerzési lehetőség kell.
Még mindig fogva tartottam tekintetét, és mosolyom sem tudtam visszafogni. Megfogtam a bal kezét, és csókot nyomtam rá, ahogy a régi illem tartotta, ahogy engem is tanítottak. Fejében még mindig nem volt sok gondolat, az elbűvölés használt.
- Ne okold magad, hogy nem tudsz ellenállni nekem. Nem a korom miatt vagyok rád ilyen hatással… csak, tudod, mindenkinek van egy különleges képessége.
Nem várhattam meg, hogy felébredjen a kábulatból, és elmesélje a történteket. Ennél gyorsabb módszer kellett, és szerencsémre rendelkezésre is állt egy. Óvatosan haraptam meg az ujját, nem akartam igazán megsebezni, csak egyetlen csepp vér kellett, és abból mindent megtudtam. Megnyaltam a sebet, így gyorsabban gyógyult. Aztán elmerültem az emlékeiben. A vámpír, Jeremi, a küzdelem. Már minden tiszta volt számomra, mindent értettem.
A képsor végeztével kinyitottam a szemem, és éppen ezt a pillanatot választotta ki Angelique, hogy össze próbáljon esni. Persze, gyorsabb voltam nála, sikerült megtartanom, mielőtt a padlón köt ki. Hangosan sóhajtott. Már nem használtam az erőm, már nem volt elbűvölve, így tekintete tiszta maradt, amikor a szemembe nézett. Közel hajoltam hozzá, a szavakat csak suttogtam.
- A kérdésedre nem fogsz választ találni a könyveidben, az iskola könyvtárára lesz szükséged. Az iskola könyvtárára, ahova én is csak elég szigorú feltételekkel léphetek be. Kövess! – szóltam, s a következő pillanatban már nem is voltam ott. Sietnünk kellett, nincs egyetlen vesztegetni való másodpercünk sem. Az ajtónál vártam, hogy magához térjen, és végre indulhassunk. Üzentet hagyott Iasonnak, és ezt igazán jó ötletnek tartottam, bár Ang nem remélte, hogy a címzett megfogadja a tanácsait.
Ha nem hallottam volna gondolatait, akkor is láttam volna rajta, hogy mennyire fáradt, ám nem hagyhattam pihenni. Szólni akart, de elmosolyodtam, mielőtt kinyithatta volna a száját. Csodálkozott rajta, hogy nem érezte, hogy kihallgatom a gondolatait, pedig nem volt ebben semmi meglepő, bárkivel meg tudtam csinálni. Kinyújtottam a kezem, és a mosolyom még szélesebbé vált, mikor ahelyett, hogy elfogadta volna segítségem, inkább csak a szemöldökét ráncolta. Nem vártam meg a tétovázását, inkább megragadtam, és minden nehézség nélkül felrepültem a levegőbe, egyenesen a saját tornyom felé.
- Kövess! – szóltam ismét, és a hűtő felé vettem az irányt. Mire ő utolért, a zacskós vért már egy bögrébe töltöttem, és felé nyújtottam. Ez nem a legjobb, nem meleg, de legalább segít rajta, ahogy rajtam is.
- Most várunk – közöltem nemes egyszerűséggel. – Te ébren tudod tölteni a nappali időszakot is, igaz? – kérdeztem, bár már tudtam a választ. Bólintást kaptam válaszul, nem is reméltem többet. – Akkor nem kell, hogy adjak a véremből – mondtam halkan, inkább csak magamnak. Már a második nappalt töltöttem ébren, megerőltetés nélkül. A laptopomon pötyögtem. Semmi érdemlegeset nem találtam, mint ahogy azt vártam is, inkább csak vártam, hogy elteljen az idő. A nappal most sokkal biztonságosabb volt számunkra, ilyenkor könnyebb bejutni a könyvtár azon részébe, ahova éjjel is alig tudtam bemenni.
Most nem igazán figyeltem Ang gondolataira. Persze hallottam őket, nem volt megerőltető számomra figyelni, és nem is járt olyan kínokkal, mint egyesek esetében, hiszen neki meglehetősen értelmesek voltak a gondolatai, de nem merültem beléjük komolyabban.
Ablak nem volt a szobában, de tökéletes időérzékem megmondta, hogy a nap lassan felkel. Ezt bizonyította, hogy vendégem már meglehetősen álmos volt.
- Pirkad – mondtam, majd belekezdtem a magyarázatba, miért kellet erre várnunk. – Nappal kell, hogy menjünk, az iskola legtöbb tanára és egyéb dolgozója nem képes nappal ébren maradni. Persze a tanács igen, de ők most… házon kívül vannak – néztem rá. Most kivételesen jól jött, hogy a tanács nincs itt, így könnyebb dolgunk volt. Lecsuktam a laptopot, és elvettem az üres bögrét a lánytól. Mire sikerült felállnia, már az ajtóban vártam rá, türelmetlen pillantással noszogattam.
Az egész kastély aludt, ezt meg tudtam állapítani, azonban mégis óvatosnak kellett lenni. Én sem voltam tökéletes, de az életnek nevezett irónia sok mindenre megtanított. Sikerült Angelique-et minden falnál megállítani, mielőtt belém ütközött volna. Nem volt olyan zavaró ezt tenni. Az sokkal zavaróbb lett volna, ha mondjuk letépik a fejét. Akkor nem mentem volna sokra vele. Éppen megindult volna teljesen óvatlanul, mintha semmilyen veszély nem létezne. Persze nem láthatta a gondolataimban felvillanó képet, de ennyire még ő sem lehetett figyelmetlen. Még sikerült időben elkapnom, és nekinyomtam a falnak.
- Elmondanád, hogy mégis mit gondoltál, mit csinálsz? – sziszegtem az arcába. De mintha meg sem hallotta volna, gondolatai egészen más irányt vettek.
Képeket látott, furcsa képeket. Olyan képeket, amiket eddig nem láthatott, mert még nem történtek meg. Én voltam ott, és egy másik vámpír, egy vámpír, akit még sosem láttam, de bizonyára nagyon erős volt. És aztán… csak ott feküdtem… tekintetem üveges volt, és minden csupa vér volt… halott voltam. Aztán hamuvá váltam, és a szél felkapott.
Nem értettem, kellett pár pillanat, mire felfogtam, hogy Ang a jövőt látta. Azt látta, hogy én meghalok, hogy megöl a vámpír. Tudtam, hogy nem tudok mindent, de azt gondoltam, majdnem mindent tudok, ami az iskolában történik, Angelique különleges képessége viszont még új volt számomra. És olyat éreztem, amit hosszú évek óta eddig nem: döbbenetet. Nem a titka döbbentett meg ennyire, hanem a kép, amit látott.
Ő pedig sírt. Sírt, mert tudta, amit én is. Nem az én halálom lesz az egyetlen, ha én is meghalok. Nem lesz már, aki védje az iskolát, és hatalmas lesz a veszteség. Csak azt nem értettem, miért.
- Nem mehetsz utána egyedül… kevés… kevés lennél hozzá – suttogta rémülten.
- Hogy lehet, hogy látod a jövőt? – kérdeztem, mert ez még mindig furcsa volt számomra.
- Nem tudom, így esett – válaszolta. – Miért, az hogy lehet, hogy te meg olvasod a gondolataim anélkül, hogy tudnék róla? – kérdezett vissza kapásból. Okosabb volt, mint hittem, és bátrabb is. Nem feleltem a kérdésére, inkább azt mondtam ki, amire rájöttem.
- Nem kell a könyvtárba mennünk – suttogtam, és arcát néztem. – Ha én egyedül nem tudom legyőzni, akkor az csak egyvalaki lehet…
Befejezetlenül hagytam a mondatot. Nem akartam kimondani, talán ő is hallott már róla. Hogyne hallott volna, nem olyan sok nálam is idősebb vámpír volt a világban, Scarlet gondoskodott róla, azonban még kevesebb volt a környéken. Ahogy eszembe jutott Scarlet, felsóhajtottam, nélküle nem fog menni.
- Szükségünk lesz Scarletre, úgy fogjuk elintézni. Kár, hogy ő erről még nem tud. Mindenekelőtt, mondd el, mit láttál – húzódtam közelebb, mintha azzal gyorsabban válaszolna. Mielőtt válaszra nyithatta volna a száját, megéreztem valaki jelenlétét, majd alig egy másodperccel később a lépteit is hallottam. Hátrébb húzódtam, hogy szembenézzek vele.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Vladimir Orlov
Írta és rendezte: Dana Wine
Gondoskodásból született hajnal
~Charlotte Bird~
Nagyon igyekeztem, hogy jól csináljam, hogy életszerű legyen az egész, és Dana tényleg elhiggye, amit mutatok neki, így tartásom merev, feszült volt, és bárki, aki rám nézett, rájöhetett, hogy valami nincs rendben. Így meg sem lepődtem, hogy John is rákérdezett, de csak egy fejrázással elintéztem az egészet. Nem akartam, hogy aggódjon, de jelen pillanatban koncentrálnom kellett, hogy semmit se rontsak el. Aztán a képek sorának vége szakadt, az álomkép befejeződött, és John válla felett láttam, hogy sikerrel jártam, Dana tényleg elhitte, amit mutattam neki, és pontosan ez is volt a célom. Ha azt hiszi majd, hogy a hülye emberbarátja meghalt, nem fog többé már kimászkálni hozzá, veszélyeztetve ezzel mindenkit.
Aztán szemei rám szegeződtek, és gondolataiból tudtam, hogy rájött. Rájött, hogy én voltam, aki elhitette vele, amit látott és mindez nem volt igaz, bár ez utóbbiban nem volt teljesen biztos. Aggódott szerelméért, amit meg tudtam érteni, de azt a hatalmas haragot és dühöt, amit irányomba érzett, nem. Persze, ha velem csinálna valaki ilyesmit, én is biztos haragudnék rá, de tudhatná már, hogy semmit sem csinálok ellene, mindig mindent csak érte. Így azt is kitalálhatta volna, hogy csak az ő érdekében tettem, nem ártani akartam ezzel neki. De elméjét az a bizonyos vörös köd borította el, így nem jött rá szándékomra. Gyilkos tekintettel közeledett felém, de cseppet sem ijedtem meg tőle. Erősebb voltam, idősebb és okosabb is, sosem győzhetett velem szemben. Indulatosan a fülembe sziszegte, hogy a folyosón kíván látni méghozzá azonnal. Kelletlenül álltam fel. Nem úgy, mint, aki inkább elhalasztaná ezt a beszélgetést a soha napjára, hanem, mint akinek nincs kedve az egészhez, és máris unja. A folyosóra kiérve azonnal a falhoz nyomott, kezével a nyakam szorította. Hagytam, hogy kiengedje a dühét, hiszen teljesen jogos volt, plusz úgyse éreztem meg. Túl fiatal volt hozzám képest.
- Ez mégis mire volt jó?! - kérdezte felháborodottan. Nem akart üvölteni, nehogy felhívja magára a figyelmet (mintha eddig nem azt csinálta volna), de látszott rajta, hogy ha tehetné, már az egész kastély a hangjától zengne.
Feldühített a mérhetetlen ostobasága. Természetesen szerettem Danát, de néha annyira ostoba tudott lenni, hogy legszívesebben akkora pofont adtam volna neki, hogy végigszántja a folyosót. Amikor elfedte szemét a rózsaszín cukormáz, akkor szinte még arról is elfeledkezett, hogy vámpír. Erről pedig soha nem szabadna elfeledkeznie. Igaz, én is kijártam a városba, de sosem voltam ilyen idióta, hogy eláruljam a saját fajom. Mindig figyeltem magamra.
- Mégis mire? - kérdeztem vissza zaklatottan – Nézz magadra! Szerinted a legjobb dolog az „életedben” - mutattam látványosan macskakörmöket (mit sem törődve a nyakamat szorongató kezekkel), hiszen fizikailag nézve mi már nem éltünk -, hogy éjjelente lógsz a suliból, és kockára teszed nemcsak a saját, de az egész vámpírvilág életét? Tudod, mivel járhat, ha kitudódik mindez? Megölhetnek téged, megölhetnek engem, ezt az egész iskolát megölhetik! Hát tényleg nem érted?! - kiabáltam enyhén hisztérikusan. Nem tehettem róla, de egyszerűen kibukott belőlem. Itt már nem csak róla volt szó, bár elsősorban őt féltettem.
Hiszen ő volt az első, akivel sikerült holtam után kapcsolatot teremtenem, és azóta segítettük egymást. Nyitotta a száját, amikor oldalról egy lökést kapott, és látóterembe egy vörös hajzuhatag került. John – gondoltam magamban, és kicsit megnyugodtam látványára. Zihálásom egyszerű lélegzésbe ment át, és így már úgy tudtam ránézni barátnőmre, hogy nem akartam fizikailag is észhez téríteni. Dana a szemben lévő falnak tántorodott, majd értetlenül nézett megmentőmre, míg ő emelt hangon közölte barátnőmmel, hogy ha legközelebb bántani fog, már nem lesz tekintettel arra, hogy egy lánnyal van dolga, és nem fogja vissza magát.
Hátulról átkaroltam vörös hajú angyalomat, és arcomat a hátába fúrtam. Elsősorban meg akartam neki köszönni, hogy ennyire törődik velem, másrészt próbáltam csillapítani dühét. Így csak pár másodperces késéssel fogtam fel, hogy Dana egy szó nélkül rohant el. Nekem sem kellett több, azonnal utána rohantam. Nem az illatát követtem, tudtam, hova megy, így ösztönösen tudtam, merre tovább. John az udvaron ért utol. Elkapta a karom, szemeiből láttam, hogy nem az ellen van, hogy barátnőm után menjek, hanem az ellen, hogy kimenjek a suliból, engem féltett.
- Utána kell mennem – néztem könyörgő tekintettel Johnra. - George után megy, és meg kell állítanom, mielőtt valami még nagyobb hülyeséget csinál. Hidd el, itt nem csak róla van szó, ezzel téged is megmentenélek, az egész iskolát.
- Ne menj utána, kérlek – nézett rám John ugyanolyan szemekkel, amilyennel én néztem őrá. Én a vámpírvilágot akartam biztonságban tudni, ő pedig engem. Bár ahogy elnéztem, szerinte a vámpírvilág nem volt veszélyben. Túlságosan megbízott Danában, csakhogy ő még nem ismerte eléggé barátnőmet. Én tudtam, hogyha ő szerelmes lesz, az egyet jelent azzal, hogy teljesen megbízhatatlanná válik.
- Miért nem akarod, hogy kimenjek az iskolából? -hiszen azt hittem, nincs ellenedre pár szabály megszegése – magyaráztam, miközben tudtam, hogy nagy szabályszegő hírében áll. Ezért is tetszett nekem mindig, ő volt a suli ügyeletes rosszfiúja.
- Nincs, persze, hogy nincs, ha akarod, azonnal megszeghetünk párat a kedvedért, csak ezt az egyet nem szeretném.
- De hát miért? - kérdeztem még mindig teljesen értetlenül.
- Nem akarok erről beszélni, de szeretném, ha nem mennél ki.
- De hát ez előtt is kimentem már, és soha sem esett bajom – vitatkoztam.
- Mert szerencséd volt. Kérlek, bízz bennem! Ne menj utána! - nézett rám olyan könyörgő szemekkel, aminek nem tudtam ellenállni, hiába volt még bennem a dac. Hosszan megcsókoltam, ő pedig szorosan magához húzott, majd arcát a hajamba temette. - Köszönöm! – suttogta a fülembe, és hangján tisztán hallatszódott a megkönnyebbülés.
Tehetetlen dühöm lassan aggodalomba és féltésbe csapott át, ahogy a percek teltek. Időközben bementünk John szobájába – akinek valamilyen oknál fogva a korai időpont ellenére nem volt ott a szobatársa – és ő szavak nélkül, a jelenlétével próbált rajtam segíteni. Leült az ágyára, az ölébe vont, és simogatta a hajam, míg gondolataim meg nem nyugodtak. Ennek ellenére nem tudtam aludni. Ajkaimmal az övét kerestem, és ő nem habozott viszonozni a csókot. Nem volt másra most szükségem, csak rá, az ő jelenlétére. Hátradőltem az ágyon, és magammal húztam őt is, egy percre sem akartam tőle elszakadni. Nem tudom, hogy a gondolataimban olvasott, vagy egyszerűen tudta, mire vágyom, mindenesetre pontosan azt tette, amit akartam tőle. Azt hittem, majd leállít, hiszen nem voltam abban a lelki állapotban, de én tudtam mire vágyom, és ő nem tiltakozott megadni azt. Talán tudta, úgyis hiába tiltakozna, vagy egyszerűen csak a férfi énje kerekedett felül.
Az egész hajnal összemosódott egyetlen forró, érintésekkel és sóhajokkal teli pillanattá. Nem tudom, valójában mennyi idő telt el, de mikor kimerülten zihálva dőltem el John ágyában, és ő gondoskodóan betakargatott, majd átölelt, akkor nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy milyen boldog vagyok, hogy itt lehetek.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Álom, ébredés... álom?
Gyorsan zuhantam vissza az öntudat határára, és egyre erősebben hallottam az eleinte tompa zajokat, és csukott szemhéjamon keresztül is tisztán érzékeltem mostmár a lámpafényt, ami körülvett. A kép még nem foszlott szét, folyamatosan láttam… Éreztem, hogy nedves az arcom, és még több könnycsepp gördült ki a szemeimből, ahogy kinyitottam őket. Azonnal tudtam, hogy az iskolában vagyok, de azt nem értettem rögtön, mi történt. Csendben sírtam. Lassan kezdett kitisztulni a kép. Csak álmodtam… álom volt? Láttam… Charlotte-ot láttam… és George-ot. És… Az egész olyan ijesztő volt. Ténylegesen éreztem a vére illatát, és éreztem a fájdalmat… Amit éreztem, azthiszem, csak árnya volt annak, amilyen érzés lehet a valódi haldoklás, de mégis… Először gondoltam bele, milyen fájdalmat vagyunk képesek másnak okozni pusztán szórakozásból… és ez iszonnyal töltött el. De ez nem a valóság… csak álmodtam. Csak egy rossz álom volt.
Gyorsan körbefordítottam a tekintetemet, elkerülve az engem bámuló Andrew és Will tekintetét, és megláttam Lotte-ot, aki John válla fölött engem nézett, és úgy éreztem, meg tudnám fojtani. Rögtön tudtam, hogy ezeket a képeket nem magamtól láttam, ő küldte felém. Csak részben tudtam megnyugodni a gondolatra, hogy nem történt semmi, de még mindig kicsit zaklatott állapotban voltam, és nagyon haragudtam Charlotte-ra. Nem tudtam rájönni, ez mégis mire volt jó neki… Nem bírtam megállni, felpattantam a helyemről, gyorsan odamentem hozzá, néhányan már bámultak rám, és a fülébe sziszegtem, hogy azonnal jöjjön ki a folyosóra. Úgy éreztem, ha pillantással ölni tudnék, barátnőm nemcsak halott lenne, de legalább ötfelé lenne szakadva. Igyekeztem lassan és méltóságteljesen kivonulni a teremből, nem néztem hátra, de hallottam, hogy Char felkelt, és utánam indult. Amint kiértünk a többiek látóteréből, egy szemvillanásnyi idővel később ő már a falhoz volt lapulva, a nyakán a kezemmel.
- Ez mégis mire volt jó?! – legszívesebben üvöltöttem volna, de nem akartam közönséget a kis vitánkhoz; így is sejthető volt, hogy előbb-utóbb meg fog jelenni valaki.
- Mégis mire? - kérdezte zaklatottan. - Nézz magadra! Szerinted a legjobb dolog az "életedben" – mutatott látványosan macskakörmöket a levegőben, nem is törődve azzal, hogy én épp a torkát szorongatom. Persze fizikai erő tekintetében még csak nem is közelítettem hozzá, így ez nem volt meglepő -, hogy éjjelente lógsz a suliból, és kockára teszed nemcsak a saját, de az egész vámpírvilág életét? Tudod, mivel járhat, ha kitudódik mindez? Megölhetnek téged, megölhetnek engem, ezt az egész iskolát megölhetik! Hát tényleg nem érted?! - kiabálta hisztérikusan. Beleláttam a fejébe, tényleg úgy gondolta, hogy ez az én érdekem.
Éppen vissza akartam vágni, nem értettem, miért néz legjobb barátnőm gyengeelméjűnek, amikor a teremajtóban megjelent John, és egy legyintéssel arrébblökött engem, aminek következtében nekiestem a szemközti falnak, de egyensúlyomat szerencsére nem vesztettem el. Értetlenül néztem rá… most miért kellett közbeavatkoznia? Tudnia kellett, hogy nem fogom bántani Charlotte-ot. Valamit kiabált ő is, de nem értettem, hogy mit (bár kitalálni nem volt nehéz, hogy miről lehetett szó…), mert az agyamat már félig elborította valami furcsa köd, de nem az a sötétvörös, bársonyos köd, ez egy ismeretlen, tompa, szürkeség volt.
Nem bírtam tovább, szó nélkül, rájuk se nézve elrohantam a legközelebbi kijárat felé, a szokásos oldalsó kijáratunkhoz, és bár közeledett a hajnal, mégis kimenekültem rajta, pár pillanatig úgy éreztem, mindegy hova, bárhova, csak el innen, de amikor az erdő széléhez értem, bevillant… George. Őt kell megnéznem. Mi van, ha tényleg történt vele valami… az az álom. Annyira megijesztett… Már nem voltam biztos benne, hogy csak a képzeletemben történt meg…
A város felé vettem az irányt, zaklatottságomban fel sem tűnt, hogy a megszokott éji zajokon kívül is mintha hallanék valamit a környezetemből…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Meglepetés hat cukorral
~Jeremi James~
- Scarlet, nyisd ki ezt az istenverte ajtót! - üvöltöttem, és minden egyes szótagnak egy ökölcsapással adtam hangsúlyt, melybe beleremegett a minket elválasztó elem. - Nyisd ki, vagy betöröm!
Üvöltöttem, miközben újra és újra támadást intéztem az ajtó ellen. Rettegtem. Úgy, ahogy soha még ezelőtt. Most elrontottam mindent, összezúztam minden bizalmát. Soha nem fogja elhinni nekem, hogy ez mindössze egy csók akart lenni, és nem egy igazi gyilkossági kísérlet ellene. Hiszen olyan nem történhet meg, hogy egy vámpír beleszeret egy emberbe, mert a fajtámnak nincsenek érzései. Ha ez így van, nem vagyok vámpír.
Összerogytam az ajtó előtt, teljes tanácstalanságban. Mit csináljak most? Nem fog beengedni, makacsabb ő annál, s az, hogy ez a vacak nyílászáró nem esett még atomjaira, csak azt jelenti, hogy varázslattal van bezárva. Olyan erővel, amit a természet a vámpírok gyilkolására fejlesztett ki. Komoly erő kellene hozzá, hogy áttörjem. Olyan, amilyen nekem nincs, de… annak a vámpírnak, akit az erdőben láttunk, annak van. És csak a jó ég tudja, hogy mi fog történni miután mindent tud, amiről Angelique tudott, aki tud Scarletről, tud rólam, tud a suliról, és arról hogy nyomozunk. Én nem értek a dologhoz, ehhez az egész vámpír-hajtó-vadász őrülethez, csak azt tudom, hogy az a dög immáron tudja, hogy mi is a nyomában vagyunk. Szinte…szinte biztos vagyok benne, hogy ezért ivott Ange véréből, nem, mert nem talált jobbat.
És mi mit csinálunk? Én itt szenvedek, ahelyett hogy tennénk a dolgunk, és akadályozom Scart is mindenben. A hülye gondolataimmal, az hülye érzéseimmel, amik most neki is meg nekem is útban vannak. Ő mit csinál? Duzzog. Már csak azért is…
Rettenetes sikítás rázta meg a szobát, olyan erejű, hogy egészen lesápadtam bele, már ha egy két lábon járó hulla képes ilyesmire, majd egy pillanattal később újult erővel indultam neki a szerencsétlen, jobb napokat is megélt ajtónak, amely végül átok ide, átok oda, megadta magát a természetnek, és finom faforgáccsá porladt szét.
A látvány, mely fogadott, annyira elképesztő volt, hogy széthullott körülötte minden más. Főképp az idő, amely mintha eltűnt volna. Megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan és megérthetetlen volt.
Scarlet a kádban feküdt, látszólag kábán, ájultan, s hideg vízcseppek zuhantak a fejére, mely a kád szélén pihent. Vörös haja elkínzott arcára tapadt, melyen valamiféle furcsa önkívület tükröződött. Egyik kezével a kád szélét markolta, mégpedig olyan erősen, hogy ujjai alatt végigrepedt a csempe, a másik keze, amellyel megütött, mielőtt bezárkózott volna ide, ernyedten lógott a padló felett. Szilánkosra tört ökle furcsa fehér fényt árasztott magából. Az agya azonban valami bizarr és megmagyarázhatatlan oknál fogva teljesen üres volt, s az érzései közül sem tudtam semmit kivenni, csak pokoli fájdalmat. Nem értettem, mi történik vele, csak álltam bambán, és néztem. Tudtam, hogy egy lépéssel sem mehetek közelebb, mégis majd beleőrültem a gondolatba, hogy innen kell végignéznem ezt, teljesen tehetetlenül. Mégpedig úgy, hogy nem értek semmit.
Azt hiszem, ez az, amiről nem hajlandó mesélni soha. Egyszer, még tapasztalatlanabb voltam vele kapcsolatban, s tudatlan is, megkérdeztem miért lehetséges az, hogy ember létére halhatatlan. Még arra is tettem néhány megjegyzést mennyire irigylem, hisz neki nem kell másokon élősködni az életben maradásért. A szokásos kesernyés stílusában csak annyit tett hozzá, hogy: „Hát igen, jól kitalálták.” Sosem volt hajlandó elárulni, hogy kik és mit fundáltak ki olyan jól, de nem nyaggattam nagyon miatta. Nem akart róla beszélni, bár mindig is reméltem, hogy egyszer bízni fog bennem annyira, hogy elmondja.
Most viszont, a puszta véletlennek köszönhetően rájöttem. Nem olyan király dolog ez, mint ahogy kívülről tűnik. Nem halsz meg, de ember vagy. A csontjaid eltörnek, az idegek sérülhetnek és nem egy leányálom, míg helyre rakja magát a test. Talány gyorsabban gyógyul, mint egy átlagos ember, de – azt hiszem – ez csak harc közben fontos. Ha pedig biztonságba kerül, akkor az egész hosszú fájdalmas kínszenvedést belesűrűsödik neki néhány pillanatba. Ez lenne az, amit olyan jól kitaláltak?
- Ki lehetett ilyen mazoista állat, hogy megtartotta a fájdalmat, amikor örökre sebezhetetlen? – csúszott ki a számon döbbenten. Nem vártam rá választ. Mégis meglepett…
- Az ükanyám, Emily – motyogta Scarlet elhalóan, majd mosolyogva és fáradtan rám emelte zöld, tekintetét egy pillanatra. – Hogy ne felejtsük el, milyen embernek lenni.
- Ezt jól kitalálta – morogtam hitetlenkedve, mire ő nem felelt, csak szkeptikusan mosolygott. – Bocs, hogy… - akartam mondani.
- Hogy meg akartál harapni? – kérdezte. A hangja olyan furcsán és távolságtartóan csendült most, mintha épp csak most jutott volna eszébe, s épp most öntötte volna el a düh. Vetettem rá egy fáradt pillantást. Nem szeretem, ha befejezi a mondataimat, mikor fogalma sincs róla, mit akarok mondani. Dacosan összefontam a karom.
- … hogy meg akartalak csókolni. De én vagyok a hülye.
Hitetlenkedve, sőt, döbbeneten nézett fel rám, majd egy szkeptikus fintort sikerített. Vagy nem hisz nekem, vagy a fülének. Lényegtelen. Nem számít. Most van ennél jobb dolgunk is.
- Hozok egy kávét, szedd össze magad. Dolgunk van. – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, mire ő egy vakkantás szerű hanggal válaszolt.
- Fura, én is épp ezeket akartam mondani. Még mindig hallod a gondolataimat? – nézett rám bűntudatosan.
Megdöbbentem. Ekkor ugrott be, hogy a fejemben cikázó összes gondolat a sajátom, egy sem tartozik hozzá. Egy pillanat alatt végigvizsgáltam az összest, de ugyanazt tapasztaltam.
- Nem. Hihetetlen, de nem… Hét cukorral kéred, ugye?
- Ma csak hattal – mosolyodott el. Láthatóan megkönnyebbült, hiszen a feje most már újra, és teljes egészében az övé, s arra gondolhat, amire csak akar. Nem kell azzal törődnie, hogy mit gondol, mivel nem borít ki. Csináltam egy hátraarcot és fütyörészve indultam neki a konyhának, amikor Scarlet a nevemet kiáltotta. Visszafordultam a küszöbről még. Láthatóan küszködött azzal, hogy mondjon valamit, de meggondolta magát. Talán bocsánatot akart kérni, mert szilánkosra törtem az öklét az arcommal? Nem, az nem vallana rá…
- Tegyél egy kitérőt a vendégszoba felé, légy szíves. Iason elhagyott valamit.
~Scarlet Midnight~
A szobát lassan a kávé frissítő illata töltötte be, mely egészen felfrissített a szörnyű állapotból, miközben kellemesen hideg víz csorgott végig a hátamon. Igyekeztem gyorsan végezni, mivel ajtó híján bárki megláthat. És akkor bárki igencsak nagy bajban lenne, ugyanis kénytelen lennék belefojtani a vízbe. Persze csak azután, miután kitoltam a szemét.. Mert én ilyen kedves és humánus lélek vagyok.
Bár igaz, máskor negyed ennyi időt se pazarolok a tisztálkodásra, csakhogy a csontregeneráció mindig jobban igénybe vesz. Nem is beszélve arról, hogy mindig szörnyen fáj végighallgatni Emily hangján a kiselőadást, hogy miért volt szükség erre az eljárásra. Mintha ugyan a családi kalendárium nem őrizte volna meg eléggé terjengősen a történetet, azt a történetet, ami szégyenfolt a Midnight család hírnevén. „Csak azért, hogy okulj belőle.” Pff. Hánynom kell. Képmutatás felsőfokon. Ha jobban belegondolok, ez is családi ökörség. Illetve örökség. Mindenki tekintse, aminek akarja.
Miután végeztem, gyorsan magamra kaptam néhány kényelmes göncöt, és a konyha felé vettem az irányt, ahol kedves házi vámpírom már várt rám, a konyhapulton ücsörögve. A bögrémet, mely felett finom vízpára kavargott, a kezében tartotta.
Mély levegőt vettem, mikor lefékeztem mellette és elvettem tőle a kérdéses tárgyat. Egy hajtásra ittam meg az egészet, annak ellenére, hogy tűzforró volt és leégette a nyelvem, de – most mondanám hogy sajnos, de nem mondom, mert hazudnék – nem érünk rá egész éjjel.
- Mit találtál a szobában? – kérdeztem türelmetlenkedve, mire ő megforgatta a szemét, majd a zsebébe nyúlt.
- Ezt. Egy gyűrűt. Férfié, úgyhogy biztos Iasonhoz tartozik. Kieshetett a zsebéből, amikor…
Ahogy hozzáért az az átkozott tárgy a kezemhez, menten elmosódott a konyha, és minden, ami hozzá tartozott. Egy pillanatra zuhanni kezdtem, ahogy megrohantak az érzések. Rengeteg-rengeteg dolog, vágyak, düh, erőszak, kegyetlenség, emlékek… megannyi áldozat. Minden, minden sikítani kezdett a fejemben, méghozzá egyszerre. Nem bírtam tartani. A kis fémkarika egyszerűen kihullott az ujjaim közül.
Mint aki jég alól bukkan fel, olyan érzés volt elengedni. Zihálva vettem tudomásul, hogyan koppan a kezemből kihullt tárgya mosogató fémtálcáján, miközben én úgy kapaszkodom a pultba, mintha tán az életemet mentené meg a tengeren.
- Ez nem az övé – néztem fel Jeremire, és éreztem, ahogy a düh elborít. Egy mocskos, rohadt vámpíré, azé a szemété, aki elintézte nekem a vendégeket éjszakára, aki kis híján megölte Jeremit, aki megölt annyi más embert itt. És akire hónapok hossza óta eredménytelenül vadászunk. Ez a dög…ez a dög. Nekem. Ki kell őt nyírnom.
- Meg kell keresnünk. És meg kell ölnünk.
- Iasont? – nézett rám Jeremi értetlenül. Ó, hogy a… ilyenkor annyira szeretnék értelmet verni a fejébe. Csak a mai éjszakából kiindulva inkább nem tenném. Egyszer elég végigszenvednem a gyógyulást, egy éjszaka, nem kérek többet.
- Nem, nem őt. Azt, akivel te már találkoztál, és akinek köszönhetjük, hogy kedvenc tanárnőm szagától bűzlik az egész ház... – morogtam, majd lenéztem a tárgyra. Előástam egy kanalat, majd azzal vettem ki a mosogatóból. Jobbnak láttam, ha nem érek hozzá.
Nem elég hozzá, hogy rendkívül erős mágia és érzések fűződtek ehhez a vacakhoz, ilyen kellemes éjszakák után különösen fogékony voltam rájuk.
- Tedd el és menjünk! – parancsoltam rá Jeremire, aki szó nélkül teljesítette a dolgot, majd felpattant.
Mielőtt még elmentünk volna, beátkoztam az ajtót, és vetett egy gyors, megrovó pillantást felé, és igyekeztem belesűríteni az ajtót fogsz szerelni melléktartalmat is, hátha felfogja, hogy csinos, félholt, majdnem holt, francia tanárnők kedvéért nem rugdosunk be ajtókat, majd anélkül, hogy egy szót is szóltam volna hozzá, elindultunk előre. Mintha az árnyékom lett volna, úgy követett, s egy darabig csendesen baktattunk egymás mellett.
Nem mintha megsértődtem volna, csak egyszerűen nem bírtam volna vele emberi hangnemet megütni, pedig most leordítani a fejét a helyéről, azért mert… mert… állítása szerint meg akart csókolni, a legeredetibb időpocsékolás lett volna a világon. Ugyanakkor, azt is tudtam, hogy valamiféle magyarázatot nyílván fog kérni arról, hova rohanunk ilyen lelkesedéssel.
- Scarlet, hova…?
- Iskolába – mondtam, meg sem várva, hogy befejezze, amit mondani akart.
- Amikor már nyomon vagyunk? – döbbent meg teljesen. – Te iskolába akarsz menni és idiótaságokon vitatkozni Charlotte-tal, ahelyett hogy véget vetnénk az idegen vámpír gaztetteinek?
Ezt hallva megtorpantam, mire ő is. Rápillantottam, és minden magassága ellen is úgy nézett ki, mint egy makacs kisgyerek.
- Francot akarok menni – nevettem el magam. Látva a reakcióját, ő valóban elhitte, hogy mi most bemegyünk az órákra. Egy, már az éjszaka fele eltelt. Kettő, eszem ágában sincs azt a cemendét bámulni egész éjszaka. – Legalábbis az osztályba biztosan nem. Ellentétben…
- Ellentétben mi? – kérdezett vissza szkeptikusan.
- Nos, a könyvtárba megyünk, hogy megtudjuk, hogy kihez tartozik az a gyűrű a zsebedben. Úgyhogy legyél szíves igyekezni, mielőtt a tulaj megérzi, hogy egy kispályás vámpír zsebében van a legféltettebb kincse.
- A könyvtárba?
- Jah. Utána nézünk a vámpírnak, a gyűrűnek, és úgy érzem, ki kell műveljem magam a félvámpírok biológiájából is.
- De hát oda új diákot nem engednek be. Csak ha már fél éve az iskola tagjai…
Muszáj volt nevetnem, mire ő elhallgatott. Most jutott eszébe, hogy mekkora baromságot mondott. Engem nem igazán érdekelnek azok az istenverte szabályok. Bár az az igazság, hogy most az egyszer, törvényesen fogom betenni a lábam oda.
- Mégis hogy gondoltad, hm? Bemegyünk és kész. Nekem jogom van bemenni abba az átokverte könyvtárba, bár ha nem lenne is bemennék. Hiszen tudod.
- Jogod?
- Jah – rávigyorogtam, miközben újra elindultam előre. – Tudod, Jeremi, az a kastély a szüleim halála előtt, a miénk volt. Azután eladtam. Egyedül élni abban az óriási házban pocséklás lett volna. Az igazgató megvette, és a Vámpír-Vadász béke értelmében iskolát nyitott. Elfogadták, mert így könnyebb kontrollálni a fiatalokat, mint egyenként levadászni az utcán mindet. Főleg azoknak, akik gyengék, és egy székben ülve másoktól várják el, hogy megmentsék a hájas seggüket.
Szinte hallottam, ahogy leesik az álla, de amikor hátrafordultam, csak egy csodálkozó szempárral találtam szemben magam.
- Hogy lehet, hogy a könyvtárba szabad bejárásom van? Egyszerű… ez volt a kikötésem az adás-vételi szerződésben. Igyekezzünk, jó? Lassan pirkad.
Bizony hosszú út vezetett fel a könyvtárig, rengeteg lépcső és folyosó. Ez volt az egyetlen terem, amiről tudtam, hol van. Jereminek meghagytam, hogy várjon meg az előtérben, az első szinten, mivel a könyvtár egy toronyban volt, így két út vezet oda, majd kettesével szedve a fokokat elindultam fölfelé. Az egyik az volt, amin ő őrt állt, a másikról viszont nem számítottam látogatóra, mivel az a folyosó az igazgató hálójához vezetett. Legalábbis úgy tudtam, hogy oda költözött be.
A folyosón azonban, igazi meglepetésbe futottam...
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Jeremi James, Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Messze még a vége
~Iason Dirac~
Szinte nem is tudtam, merre megyek, csak vittek előre a lábaim. Egyre csak a kérdés visszhangzott bennem, hogy „Hát hol lehet ez a bolond lány?”. Folyton ezt csinálta, folyton hősködött, és folyton meg kellett mentenem. Sokszor azon gondolkodtam, hogy vajon miért is foglalkozok vele ennyit? Miért nem hagyom magára, elvégre nagylány már, megoldaná egyedül is. Csak hogy tudtam… tudtam, hogy tartozok neki, az életemmel, tulajdonképp. Vagy a halálommal, ha úgy vesszük, mivel vámpír voltam.
De néha olyan nehéz volt, mert bár hajlamos voltam megfeledkezni róla, azt hiszem… szerelmes voltam belé. Épp csak tudtam jól, hogy ő nem így érez irántam, soha nem is érzett, hát eltemettem.
Sóhajtottam, mikor megálltam az ajtónk előtt. Ha meglátom, nyugodtnak kell lennem, nem láthatja rajtam, hogy így feldühített.
Lassan nyílt az ajtó, megpillantottam a fogast, ami teljesen üres volt. Csak a szokásos, gyakorlatilag csak dísznek volt, meg az én kabátjaimnak. Ange rendkívül szétszórt volt.
A konyhába léptem… és ahogy a levegőbe szagoltam, csupán csak megszokásból, éreztem: valami nincs rendben, idegen szagot érzek.
Furcsa volt, mert keveredett Angelique illatával… és akkor mindent elöntött a düh. Elvitték? De ki vitte el? Olyan ismerős volt az illat, ahogy körbejártam a kis konyhai asztalt, hogy minél többet gyűjthessek belőle. Bódító virágillat, a föld szagával keveredve. Behunytam a szemem, a különös emberi szokások, ugye… és beugrott. Vladimir volt az.
Egy pillanatig meglepődtem, mit kereshetett itt? Soha nem érdekelte még senki ügye… sőt, soha nem érdekelte még semmi. Lehet, hogy ekkora lenne a baj?
Akárhogy is, nem engedhettem meg magamnak, hogy itt álljak, és csak gondolkozzak. Valdimirrel akár még veszélyben is lehet, utánuk kellett mennem.
Megtaláltam ugyan Angelique üzenetét, de az csak olaj volt a tűzre: most már egyáltalán nem akartam egyedül hagyni azzal az átkozottul öreg vámpírral.
~Angelique Blanche~
Mikor kiléptünk a lakásunk ajtaján, azt hittem, egy igazán hosszú út vár rám, és már a gondolattól is az ájulás kerülgetett. Megtorpant, megvárta, míg becsukom az ajtót. Már épp nyitottam volna a számat, hogy most akkor nem megyünk?! Amikor rám mosolygott… mintha olvasta volna a gondolataim, ami önmagában még nem szokatlan, de általában tudni szoktam róla. Ha kicsit fittebb lennék, azt hiszem én is megpróbálkoznék a gondolataival… de nem voltam fitt, de még csak lelkes sem.
A kezét nyújtotta felém, erre pedig már igazán nem tudtam mit csinálni, csak a szemöldököm ráncolni. A mosolya szélesedett, majd ahelyett, hogy mondott volna valamit… bármit, megragadott, és egy szempillantás múlva már a levegőben voltunk. Épp mire felfogtam volna, hogy mi történt, és elkezdhettem volna azon elmélkedni, hogy milyen különös virág-illata van, és valójában milyen közel is vagyunk egymáshoz… ha ember lenne, érezném a testének melegét. Így csak a nem-annyira-saját-vér által pumpált szívének a verését hallottam, és alig tudtam másra figyelni. De a pillanat véget ért, megérkeztünk az iskolába.
-Kövess – csak ennyit mondott, és mire kettőt pislogtam, már szinte teljesen eltűnt az orrom elől.
Az egyik torony tetején landoltunk, olyan részen, amit nem ismertem, szinte egyáltalán. Az igazgató privát tornya volt.
Mint kiderült, a szobájába vezetett, és megkínált egy bögre vérrel. Mivel rég ettem, elfogadtam, bár nagyon nem tudtam mire vélni a helyzetet.
- Most várunk. Te ébren tudod tölteni a nappali időszakot is, igaz? – megint úgy tűnt, mintha olvasna a gondolataimban. Bólintottam.
- Akkor nem kell, hogy adjak a véremből –mondta csendesen, majd leült az asztalához, felnyitott egy laptopot, és valamit pötyögött.
Egyszerű kis szoba volt, volt benne egy ágy, egy asztal két székkel, valamint egy íróasztal. Ez volt a szoba, amibe a folyosóról beléptünk, de még két ajtó vezetett ki belőle, gyanítom az egyik a mosdóba, a másik a fürdőszobába. Ablak nem volt, minek, egy vámpírnak? Ellenben a laptop megzavart. A száz évesnél öregebb vámpírok általában nem értettek a „modern kütyükhöz”, ellenben Vladimir úgy tűnt, mint aki jobban otthon volt benne, mint akár én magam. Többnyire az öregebbek nem bíztak a technikában… csak a könyvek szentségében. Tűnődve figyeltem, milyen jól boldogul a géppel, miközben elfogyasztottam a vacsorám.
Kezdtem álmosodni, ami azt jelentette…
-Pirkad – mondta ki ismét a gondolataim – nappal kell, hogy menjünk, az iskola legtöbb tanára és egyéb dolgozója nem képes nappal ébren maradni. Persze a tanács igen, de ők most… házon kívül vannak.
Rám nézett, és a tekintetétől megfagytam, majd egy pillanat alatt úgy éreztem, menten megsülök. Rejtélyes és felfoghatatlan, pedig már annyi mindent láttam.
A laptopot lecsukta, az íróasztaltól felemelkedett, majd elvette a bögrémet. Mire én is felálltam, már türelmetlen tekintettel vizslatott a nyitott ajtóban, szemeivel azt üzenve „Nem érünk rá egész nap”.
Sajnálatos módon elég messze volt Vladimir lakosztályától a könyvtár, és hiába, hogy elméletben minden vámpír alszik, és halandó sem jár olyan gyakran ezen falak között, nem rohanhattunk minden elővigyázatosság nélkül. Nagyjából majdnem minden falnál Vladimirbe ütköztem volna, ha ő maga nem tartott volna vissza ettől minduntalan. Kezdett úgy tűnni, hogy csak feleslegesen fél, s én épp ezért kezdtem átvenni az irányítást (hiszen tudtam, hova tartunk, és miután már tudtam, hol vagyunk, akár egyedül is mehettem volna), amikor a vállamnál fogva visszarántott, és nekinyomott a falnak.
-Elmondanád, hogy mégis mit gondoltál, mit csinálsz? – sziszegte az arcomba, de nem hallottam, és nem is igazán láttam az arcát.
Amint hozzám ért, a csupasz bőre érintette a bőrömet, és ezzel egy láncreakciót indított be.
Képek ezrei tűntek föl a fejemben… azt hiszem, a jövőt láttam, megint. Nem sokszor fordul elő velem, csak kivételes esetekben, vagy olyankor, ha nagyon akarom. De most egyáltalán nem akartam, ezt a képet pedig végképp nem akartam látni.
Sajnos, a felére sem emlékeztem annak, amit láttam, ellenben egy kép örökre, és kitörölhetetlenül beleégett az agyamba: azt láttam, ahogy Vladimir fekszik a barna és vörös levelek között, az erdő halovány éjszakai fényében. A fák között épp átszűrődik a hold képe… és üveges tekintettel mered a semmibe, mindenhol vér, vér… rengeteg vér, vörös minden… majd az avar elkezd zörögni, megmozdult a levegő… és Vladimir porrá vált testét felkapja a szél, hogy millió irányba sodorhassa.
Amikor visszatértem a jelentbe, a férfi nagyon is élő, és döbbent tekintetével találkoztam, de alig láttam… beletelt egy kevés időbe, míg felfogtam, hogy sírok, könnyek folynak végig az arcomon, és ha nem tart meg, összecsuklottam volna. Nem csak az a kép, hogy Vladimir meghalt, de tudtam, éreztem, miközben néztem, hogy sok másik halál fogja még követni.
- Nem mehetsz utána egyedül… kevés… kevés lennél hozzá – suttogtam, ennél elevenebb hangot nem tudtam kipréselni magamból.
- Hogy lehet, hogy látod a jövőt? – kérdezte tőlem, színtelen hangon, és most már biztos voltam benne, hogy olvassa a gondolataim.
- Nem tudom, így esett – válaszoltam neki őszintén – Miért, az hogy lehet, hogy te meg olvasod a gondolataim anélkül, hogy tudnék róla?
El sem hittem, hogy megkérdeztem. Valami furcsa csillant a tekintetében… persze, már az is különös volt, hogy engedte, hogy meglássam, de még különösebb volt az… hogy talán… nem gondolta volna, hogy kitalálom? Mi lenne ez, valami furcsa tisztelet? De hamar elillant.
- Nem kell a könyvtárba mennünk – suttogta, miközben egyre csak az arcom fürkészte – ha én egyedül nem tudom legyőzni, akkor az csak egyvalaki lehet…
Nem tűnt úgy, mintha be akarná fejezni, pedig éreztem, tudnom kell a választ. A szívem csak úgy dörömbölt, ki lehet ez, és hogy fogjuk elintézni?
Sóhajtott.
- Szükségünk lesz Scarletre, úgy fogjuk elintézni. Kár, hogy ő erről még nem tud. Mindenek előtt, mondd el, mit láttál?
Közelebb húzódott hozzám, mintha ezzel akarná elérni, hogy válaszoljak, pedig igazán tudhatná, semmi szükség erre. Ám ekkor hirtelen hátrébb húzódott tőlem, nem értettem miért, míg meg nem hallottam mögöttünk a léptek zaját. Talán mégsem csak paranoiás volt. De ki lehetett az, itt, ilyenkor?
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche, Iason Dirac
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Kínzó gondolatok börtönében
~Vladimir Orlov~
Hallottam a csoszogó lépteket már akkor, amikor befordultak a folyosóra, de nem foglalkoztam velük. Nem sokkal később az illető gondolatait is meghallottam akaratom ellenére. Ebben a kastélyban a legidősebb vámpír is legalább kétszáz évvel volt fiatalabb nálam, így nem voltak érdekes gondolatai. Mindenki unalmas volt és érdektelen, de a diákok voltak a legrosszabbak. Nem volt egy olyan gondolat sem, amit szívesen meghallgattam volna, így legtöbbször nem is figyeltem rájuk. A mostani gondolatok viszont annyira zaklatottak voltak, hogy szinte üvöltöttek felém. Igaz, a nő nem azért volt zaklatott, mert nem talált meg két tanárt, hanem mert a „büdös kölykök” - ahogy ő nevezte őket – már megint felfordulást csináltak, és vért kellett takarítania a folyosóról.
Nem hatott meg a sanyarú sorsa, teljes nyugalommal kortyoltam bele bögrémbe, amiben egy adag A pozitív volt (a kedvencem). Ez volt a szokásos esti programom, amikor elkezdtem a napot. Ahhoz lehet hasonlítani, amikor az ember minden reggel megiszik egy bögre kávét.
- Igazgató úr! – robbant be a szobámba Mrs. Norris kopogás nélkül. - Nincs meg sem Ms. Blanche sem Mr. Dirac. Átkutattam az egész épületet, de sehol nem találom őket. A gyerekek meg egyre hangosabbak és idegesítőbbek – panaszolta, pedig láttam, hogy valójában a saját szobájukon kívül nem nézte meg őket. Igazából semmi újat nem mondott, ezt már percekkel ez előtt kiolvastam a fejéből.
- Köszönöm, hogy szólt, Mrs. Norris, megyek, és megkeresem őket – feleltem fel sem nézve a papírokból. A nő még állt ott egy percig. Azon tanakodott, vajon szóljon-e nekem, hogy siessek, mert még a végén valaki meghal (ami elég furcsa lett volna egy olyan helyen, ahol tulajdonképpen majdnem mindenki halott), de végül szó nélkül sietett tovább. Mivel nem érdekelt sem a diákok, sem pedig Mrs. Norris lelki és fizikai állapota, ezért még befejeztem a dolgom. A diákok nem az én hatáskörömbe tartoztak, és valahogy nem igazán volt kedvem egy csapat neveletlen gyerekhez.
Gondolatolvasási képességemet kiterjesztettem az egész iskola területére, így mindenki gondolatát hallottam, aki a kastélyban és környékén tartózkodott. Hamar rá kellett jönnöm, hogy Angelique és Iason gondolatait valóban nem hallom. Ezek szerint Mrs. Norrisnak mégiscsak igaza volt. Persze simán előfordulhatott, hogy egyéb elfoglaltságik miatt nem tudtak bejönni, de Angelique nem volt ilyen. Ha nem is jött be, mindig beküldte Iasont. És persze se Blanche, se Dirac, se egy helyettesítő tanár, aki éppen ráérne, így nekem kell a dolog végére járnom.
Ahogy a 86-os terem felé tartottam, kihallgattam az ott lévő diákok gondolatait, és az egyik érdekesnek bizonyult. Nem azért, mert éppen a szakadt ruháján bánkódott, és a kihozhatatlan vérfolton, hanem mert újra végigpörgette magában az eseményeket, és úgy gondoltam, ő lehet az, aki talán utoljára látta Iasont. Leszámítva persze Scarlet Midnightot, de mivel pár másodperc alatt rájöttem, hogy ő sincs az iskolában, ezért kénytelen voltam Charlotte-ot megkérdezni a történtekről. Pedig szívesebben beszélgettem volna Scarlettel, de szükséghelyzet volt.
A terembe belépve a hangot mintha elvágták volna, néhány diák még a légzéssel is felhagyott pár pillanatra. Senki sem mert rám nézni, mindenki inkább a padot bámulta, kivéve az ember, aki furcsa pillantással méregetett, de aztán hátulról megbökték, és másra terelődött a figyelme. Új volt még a suliban, nem tudta ki vagyok, de azt hittem elég hatásos volt a belépőm, hogy rájöhessen kilétemre. Megálltam Charlotte asztala mellett, és amint a szemembe nézett, a fejében csak a fekete űr maradt.
- Charlotte Bird – szólítottam meg, és ő azonnal felpattant, mintha parancsba adtam volna. - Jöjjön velem! - közöltem, és az ajtó felé indultam. Nem jött rögtön utánam, de tudtam, hogy majd úgyis utolér.
Kérdések ezrei cikáztak a fejében, de én egy szót sem szóltam. Majd úgyis megtudja időben. Azt hitte a szobámba megyünk, és nem is tévedett, csak ez a másik szobám volt. A diákok nem szerettek ide bekerülni, pedig igazán kevesen mondhatják el magukról, hogy jártak már itt. Csak azok a tanulók kerültek be ide, akikkel már a tanárok sem bírtak, én pedig hiába mondtam, hogy hozzám ne küldjék őket, mert amellett, hogy nem érek rá foglalkozni a problémájukkal, még nem is érdekelnek azok. De azért mégis voltak, akik már jártak itt, és utána a tanárok arról számoltak be, hogy már semmi gond velük. Pedig egyszerűen csak a véleményem közöltem velük: rohadtul nem érdekel, mit csinálnak, nem kötelező ide járni, de ha mégis elmennek, akkor minden tudás hiányában kell megküzdeniük az élettel. Majd vázoltam az milyen. Ezek után úgy döntöttek, mégis jobb lenne a biztonságot nyújtó falak között.
Becsuktam az ajtót a rémült lány mögött, és mind a ketten helyet foglaltunk. Hiába akartam kizárni a gondolatait, tudtam, hogy ezt most nem tehetem, mert így olyan információhoz is hozzájuthatok, amit egyébként nem közölne velem.
- Egy osztálytársáról van szó – kezdtem, és ő valamiért összerezzent. - Scarlet Midnight. Ismerősen hangzik? - kérdeztem. Direkt nem Iasont vagy Angelique-et hoztam fel, mert gondolatai folyton csak Scarleten jártak. Azt gondoltam, így könnyebben megközelíthetem a témát. Ráadásul valószínűleg Iason és Scarlet együtt távozhattak, hiszen mióta Charlotte otthagyta őket, senki sem látta egyiküket sem az iskola területén. Újra előjöttek a nemrég történt események a gondolataiban. - Úgy tudom, maga látta utoljára őt a mai nap az iskolában. Igaz ez? - néztem a szemébe, aminek hatására feje üres lett. Ez abból a szempontból egészen zavaró volt, hogy nem tudtam meg többet.
- Mr. Dirac-kal beszélt utoljára – rázta meg a fejét.
- Igen, ezt is tudom, csakhogy ő sincs az iskola terültén, ugyanúgy, ahogy Miss Midnight sem.
- Miért? - vágta rá rögtön.
- Pontosan ezt szeretném én is kideríteni. Ezért kérem, mesélje el, mi történt!
- Hát igazság szerint Scarlettel összekaptunk, és ekkor jött be Mr. Dirac. Meglátta, hogy Scarlet éppen egy tőrt szú belém, mert ez történt, Scarlet leszúrt egy tőrrel, ami mellesleg tiltott tárgy a suliban – mesélte felháborodott hangsúllyal, és alig vártam, hogy végre a lényegre térjen. - Szóval Mr. Dirac meglátta, hogy Scarlet éppen ellenem követ el egy szabályszegést, így mindkettőnket behívott a szobájába, és ott elmondta, hogy ne verekedjünk. Persze Scarlet volt a hibás az egészért. Aztán Mr. Dirac engem visszaküldött a terembe, Scarletet meg még ott tartotta. Gondolom el akarta venni a tiltott tárgyat. Ennyi volt. Azóta egyikükkel sem beszéltem.
- Meg tudná nekem mondani, hogy mikor volt ez?
- Hát Ms. Blanche kábé az első óra felénél mehetett ki. A tanárnő mostanában folyton kimegy óráról. Nem tudom, mi baja lehet, de szerintem... - tért el a tárgytól a lány, de engem nem érdekelt, hogy mit gondol, így megköszörültem a torkom, amivel sikerült visszatéríteni a témára. - Szóval ez közvetlen az után történt, hogy Ms. Blanche kiment a teremből – fejezte be.
- Köszönöm. Most elmehet – közöltem, és papírt majd tollat vettem elő, hogy üzenjek a helyettesemnek. Nem tudtam meg új dolgot, csak az időmet fecséreltem ezzel a kislánnyal. Már akkor megtudtam minden hasznos információt, amikor még be sem léptem a terembe.
- Mr. Orlov...
- Tessék? - kérdeztem, és rá néztem, mert gondolatai ezúttal nem voltak túl beszédesek.
- Van egy idegen vámpír a városban – hadarta, és hiába néztem a fejébe, nem erre gondolt, csak a lebukástól félt.
- Mégis honnan veszi ezt az információt? - dőltem előre a székben, és vártam, hogy az árulkodó gondolatai végre a témára koncentráljanak.
- Tegnap éjjel bent voltam a városban, ott éreztem a szagát. Legerősebben a vérellátó központnál lehetett érezni. Aztán követtem a szagot, de összefutottam Scarlettel és Jeremivel, akikről kiderült, hogy sokkal többet tudnak nálam, úgyhogy őket kéne megkérdezni – mesélte, de gondolataival nem jutottam előrébb, mint a szavaival. Egyszerűen nem volt képes másra gondolni, csak Scarletre. Ez roppantul idegesítő volt, engem a legkevésbé sem érdekelt a gyerekes kis vitájuk.
- Köszönöm a tájékoztatást Miss Bird. Sajnos jelenleg egyikük sem tartózkodik az iskola területén. Valamint Mr. Dirac és Ms. Blanche sem. Így nem áll módunkban megkérdezni őket.
- Gondolja, hogy köze van az idegen vámpírnak az eltűnésekhez? - kérdezte elgondolkodva, és lelki szemei előtt már egy kivérzett Scarlet jelent meg, ami örömmel töltötte el. Én valójában nem tudtam, a választ. Ennek alaposabban kellett utánajárni.
- Talán, erre egyelőre semmi bizonyíték. Semmi ok a pánikra, úgyhogy ha megkérhetném, ne beszéljen erről senkinek sem az iskolában – kértem, és ő bólintott. - Rendben. Van még valami, amit meg kíván osztani velem? - kérdeztem, majd egy ágyat láttam felvillanni a lány gondolatai között, de végül csak megrázta a fejét. - Köszönöm, hogy ezt elmondta. Távozhat – néztem rá jelentőségteljesen, majd felhagytam a gondolatolvasással. Nem kívántam többet ebben az agyban kutakodni. Pár másodperc múlva újra egyedül voltam a szobámban.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Vladimir Orlov
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Ismerős vacsora
~Charlotte Bird~
Még nem voltam a tudatomnál, félig még álomvilágban jártam, de a testem ösztönösen reagált az őt ért hatásokra. Az óra hangos csörgése azonnal abbamaradt, amint sikerült egy jól irányzott kézmozdulattal a földre segítenem. Pár másodperces fáziskéséssel esett le, hogy valami nagyon nincs rendben, és miután hirtelen felültem, észrevettem, hogy Dana ágya továbbra is üres. Hát persze, ezért volt minden olyan furcsa, általában az óra csörgése helyett szobatársam motoszkálására ébredtem fel. Gyorsan elkészülődtem, miközben arra az elhatározásra jutottam, hogy iskola helyett, inkább barátnőm keresésére indulok, pedig tudtam, hogy ennyi erővel akár vegetáriánust is kereshetnék a vámpírok között. Kezem már a kilincsen volt, amikor nyílt az ajtó, és Dana lépett be rajta. Reflexeim nem hagytak cserben, az ajtót azonnal becsuktam, és kíváncsiságtól égő tekintettel álltam el szobatársnőm útját.
- Mégis hol voltál egész nap? - kérdeztem enyhe felháborodott hangsúllyal, ami egészen olyan volt, mintha az anyja lettem volna. Az anyja nem is, de néha már olyan érzésem volt, hogy a nővére vagyok. Úgy éreztem, hogy kötelességem megvédeni, és egy teljes napot eltölteni az utcán fényes nappal cseppet sem biztonságos egy vámpírnak. Persze Dana sem hülye, de néha annyira felelőtlen tudott lenni.
- Csak odakint. De most itt vagyok, úgyhogy ne aggódj, semmi bajom nem esett – felelte olyan hangsúllyal, ahogy általában szokta az ilyen alkamakkor. Ilyenkor tényleg úgy éreztem, hogy a nővére vagyok. Gondolatait nem tudta elrejteni előlem, de szükség sem volt rá, mert képtelen voltam rajtuk kiigazodni, és az egész meg volt hintve egy cseppnyi rózsaszín cukormázzal, amit egy kicsit undorítónak találtam. Elmesélte, hogy mi történt, míg nem a kastélyban tartózkodott, és így gondolatai is értelmet nyertek számomra. Éreztem a felőle áradó bűntudatot, de nem volt olyan erős, hogy értékelni is tudjam. Aggodalmam és bosszúságom sokkal nagyobb volt ennél.
- Örülök, hogy boldog vagy, de nem lehetsz ennyire felelőtlen ebből a szempontból. Mi az emberek számára nem létezünk, és ebben a hitben kell tartani őket továbbra is. Ha kitudódik, hogy mi folyik itt, annak nagyon súlyos következményei lehetnek. Akár mind a ketten meghalhatunk, úgyhogy kérlek, légy óvatosabb! - kértem nyomatékosítva. Tudtam, hogy nem hülye, mindezt ő is tudja, csak néha annyira hajlamos volt elfeledkezni róla.
Mielőtt a terembe érhettünk volna, a lépcsőnél Johnba botlottunk, és – nem törődve Danával – odamentem hozzá, hogy egy reggeli csókkal köszöntsem. A terembe lépve észrevettem, hogy Will tekintete az összekulcsolt kezünkre siklik, majd egyenesen a szemembe néz. Élveztem, ahogy arckifejezése a közömbösből dühössé vált. Gyengéd csókot nyomtam John ajkaira, majd elfoglaltuk a helyünket, várva, hogy elkezdődjön a tanítás.
Az egész nap kábulatban telt el. Halottam, hogy a tanár beszél, de nem értettem. Éreztem magamon a tekinteteket, de kizártam őket. Csak John jelenlétét fogtam fel tudatosan. Egész nap fogta a kezem, és ez nekem kifejezetten jól esett. Néha a fülembe súgott aranyos dolgokat, és csak azért nem kaptunk büntetést, mert sikerült visszafognom a nevetésemet. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a nap, mert úgy éreztem, most minden tökéletes.
Amikor megszólalt az utolsó óra végét jelző csengő, kicsit elszomorodtam, hogy lassan el kell válnom Johntól, mert rengeteg tanulnivalóm volt, de egyben meg is lepődtem, mert rájöttem, hogy egész nap nem történt semmi balhé. Scarlet egyszer sem akart megölni, és ezt valahogy szokatlannak tartottam. Arra sem emlékeztem, hogy bent volt-e egyáltalán ma a suliban. Körbenéztem a teremben, de már csak pár diák volt bent. Amennyit felfogtam ma a külvilágból, az sem lepett volna meg, hogy ha bent lett volna, de észre sem veszem. Mindenesetre nagyon különös volt, hogy egyszer sem akart belém kötni. Az is meglepett, hogy Danát ott látom magam mellett, mert nem emlékeztem, hogy került oda, vagy miért, de jelenléte újra eszembe jutotta a nappali kalandját, és azt, hogy még mindig mérges vagyok rá, így szó nélkül kézen fogtam Johnt, és kisétáltam vele az udvarra. Még láttam Danát szomorúan a lépcsők irányába baktatni, de azt gondoltam, hogy megérdemelte.
A csendes sétálás közepette hirtelen álltam meg, ami megállásra késztette Johnt is.
- Mi az? - lépett oda hozzám kedves mosollyal az arcán, és megsimogatta az arcomat.
- Kijössz velem a városba? - kérdeztem úgy, mintha már tudnám előre a választ.
- Nem, oda nekünk nem szabad kimenni. Tudod, mit mond a szabályzat... - Meglepett a válasza.
- Ugyan már, hiszen mindenki megszegi a szabályokat, azok azért vannak. Csak azt ne mondd, hogy te még sosem szöktél ki – néztem rá kérdőn, nem voltam egészen biztos a válaszában.
- Csak egyszer, akkor is szükséghelyzet volt – jelentette ki.
- Nem hittem volna, hogy ennyire szabálytisztelő vagy – incselkedtem, mire felhorkantott.
- Ugyan már, dehogy is. Ha tudnád hány szabályt megszegtem már. Ezt az egyet viszont nem szegem meg többé, legyen elég neked ennyi – felelte, én pedig nem vettem tudomást a szemében lévő különös fényről.
- Én sem követek el bűncselekményt, csak ebédelek.
- Igen, kiszívni egy ember vérét, tényleg nem minősül bűncselekménynek – ironizált.
- Nem szívom ki az összeset, csak egy kicsit iszok belőle, és ez a vámpírvilágban tényleg nem számít bűnnek.
- Miért nem jó neked az itt élő állatok vére? - kérdezte zsebre tett kézzel.
- Jaj elegem van már ezekből a bolhás dögökből, rendes kaját akarok – sóhajtottam.
- Rendben – egyezett bele, és én már épp megcsókoltam volna örömömben, amikor folytatta. - De ne várd, hogy én veled tartok.
- Rendben – válaszoltam én is, és még pár pillanatig néztem őt, majd elindult a kastély irányába.
- John – szóltam utána, mire megfordult. Három lépéssel áthidaltam a köztünk lévő távolságot, és a szemébe néztem. - Ugye nem árulsz be? - kérdeztem kicsit félve. Voltak olyan szabályok, amiket keményen büntettek, ha kiderült, hogy megszegték őket, és bizony a kastélyból kiszökésért nem csak egy egyszerű „ejnye” járt.
- Csak vigyázz magadra – suttogta mosolyogva, majd megcsókolt.
Lassan róttam a sötét utcákat, nem siettem, mert tudtam, hogy hazaérve majd Danával kell beszélnem, és ehhez jelenleg egy cseppnyi kedvem sem volt. Hiába hajlott már télbe az idő, a hajnal vészesen közeledett, az én gyomrom meg továbbra is üres volt. Kifele jövet elkaptam egy mókust, de nem az éhség miatt tettem, hanem a gyilkolás öröméért. Végül is ha már megígértem, hogy nem gyilkolok le senkit, legalább az érzést kellett pótolni valamivel. Aztán a szél egy csábító illatot fújt felém, és tudtam, hogy ő lesz a mai vacsorám. Illatát követve mentem be egy szűk kis utcába, amin ő igyekezett minél hamarabb átjutni, de vámpírgyorsaságomnak köszönhetően gyorsan megelőztem. A falhoz löktem, és a vállainál fogva szorítottam oda. Egy férfi volt, de inkább csak fiú, tizenhét éves lehetett. Félhosszú, barna haja volt és gyönyörű barna szemei, az arcát pedig órákig tudtam volna bámulni. Valahol, a tudatom mélyén, tudtam, hogy ismernem kellene, de nem jöttem rá, honnan.
- Hogy hívnak? - suttogtam a fülébe olyan hangon, amire bármelyik ember engedelmeskedne nekem.
- George – válaszolta kábultan, de a nevéről sem ugrott be újabb információ róla, ezért úgy döntöttem, hogy használhatom mára étel gyanánt.
Oldalra fordítottam a fejét, és fogaimat a torkába mélyesztettem. Szívtam az éltető nedűt, és az első korty után még közelebb húztam magamhoz. Vérének íze fel sem volt mérhető az illatával. Annyira fantasztikus volt, hogy azt gondoltam, nem akarok mást inni soha többé. Csak ittam, és valahol tudtam, hogy ha hamarosan nem hagyom abba, akkor megölöm, de nem érdekelt. Pár korty után, amit én túlzottan kevésnek érzékeltem, már nem volt mit szívnom, szíve abbahagyta a működést. Végignyaltam a nyakán, hogy az utolsó, értékes cseppeket se hagyjam kárba veszni, majd hagytam, hogy a test holtan a földre hulljon.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Visszatérés
~Dana Wine~
Meleg őszi napsugarak szűrődtek be a sötét függöny alatt a szobába, mikor felébredtem. A fényből ítélve még javában benne járhattunk a délutánban. Miután kinyitottam a szemem, beletelt pár percbe, amíg teljesen összeraktam a képet. Meglepődtem, mennyire nem emlékszem reggelről az engem körülvevő helyiségre. Nyújtóztam egyet, majd csendben szitkozódtam, amiért ruhában aludtam el, csak a cipőmet rúgtam le elalvás előtt, és most kissé gyűröttek lettek a ruháim. Jó lett volna fürdeni egyet. Felkeltem, és körülnéztem. Nagy, kényelmes szoba volt, a berendezés alapján George-é lehetett. De őt nem láttam semerre. Viszont, mintha csak a gondolataimban olvasott volna előre is, az ágy mellett törülköző meg orchideaillatú tusfürdő volt kikészítve. Pont olyan, mint a sajátom. Ezt meg honnan tudhatta? Így hát úgy döntöttem, elmegyek mosakodni. A fürdő közvetlenül ebből a szobából nyílt, így nem kellett keresgélnem. Negyed óra múlva frissen és virágillatúan lépem ki a fürdőből. George éppen akkor lépett be az ajtón, és mosolyogva üdvözölt. El se hiszem, hogy egy embernek ébredés után nem sokkal is ilyen szép lehet az arca. Kicsit elpirultam, mikor rájöttem, hogy percek óta az arcát bámulom, ő meg elnevette magát rajtam, de olyan aranyosan, hogy nem tudtam rá haragudni. Azért még megpróbálkoztam egy sértődött arckifejezéssel, de az is eltűnt teljesen, mikor George megcsókolt. Megint olyan érzésem volt, mintha az egész világ elpárolgott volna körülem, és csak ő létezne, meg ez a leírhatatlanul szép pillanat. Hosszan csókolóztunk a nappali fényben, amit a függöny épp csak annyira fogott vissza, hogy már nem tudta égetni a bőrömet. Imádtam a napfényt, épp azért, mert olyan ritkán láttam. Szinte öntudatlanul léptem hátra, és dőltem le az ágyra, húzva magammal George-ot is, közben egy pillanatra sem engedve eltávolodni egymástól ajkainkat. Annyira különös, a rövid idő alatt, mióta a fiút ismertem, új érzelmek millióit ismertem meg. Mint ebben a pillanatban is… csak azt éreztem, hogy szeretem őt, és teljesen az övé akarok lenni.
Kézenfogva léptünk ki az ajtón, az immár teljes esti sötétségbe. Visszasétáltunk a kastély felé, az erdő szélénél elbúcsúztunk egymástól, majd miután megbeszéltük a következő találkozót, én elindultam az erdő felé, ő meg vissza a városba. Ráérősen haladtam a kastély felé, még korán volt. Beosontam az oldalsó ajtón, és pár perc múlva a szobánkban voltam, ahonnan Charlotte épp akkor készült indulni, de mikor összetalálkoztunk, visszacsukta az ajtót, és kifaggatott, hol voltam. Úgy tűnt, aggódott értem, kicsit bűntudatom is volt, hogy nem értesítettem valahogyan. Miután elmeséltem az egészet, azt mondta, nagyon örül nekünk, de nem lehetek ilyen felelőtlen, és lehetnék tekintettel másokra is. Magamban elismertem, hogy igaza van, de inkább nem szóltam semmit.
Elindultunk a földszint irányába, meglepetésemre útközben Mr. Vörös Hajzuhatag is csatlakozott hozzánk, és látványosan egymás nyakába borultak szobatársnőmmel. Ezekszerint a kastélyban is történtek dolgok, amikről lemaradtam. Charlotte és John…? Végülis illenek egymáshoz, el kellett ismernem. Úgy döntöttem, majd ha Lotte újra szól hozzám, gratulálok nekik.
Lementünk a terembe, ahol már ott volt a meglehetősen morcos arckifejezést viselő Will, és a nemkevésbé rosszkedvű Andrew, aki valahogy megkönnyebbültnek tűnt, mikor meglátott engem. Sóhajtottam, és odasétáltam hozzájuk a helyemre, miközben Charlotte és John, oda se figyelve rám, John helye felé vették az irányt.
- Sziasztok! – igyekeztem mosolyogni a két fiúra, de Will arckifejezésétől még az életkedvem is búcsút készült inteni nekem, Andrew meg egyből a hülyeségeivel kezdett traktálni. Jó, talán ő is jogosan aggódott, de azért ennyire nem kellene túlzásba vinni. Igyekeztem megnyugtatni, és csak annyit közölni vele, amennyit muszáj. Végül a csöngő és a terembe lépő tanár mentett meg. Egész órán úgy tettem, mintha figyelnék, és reméltem, hogy sikerül kitalálnom egy tervet szünetre, mielőtt kicsöngetnek. Nem bírom elviselni ilyenkor Andrew-t. De újra kiszökni kockázatos lenne. Végül arra jutottam, hogy kerítek valamilyen kifogást, és felsietek a régi könyvtár-toronyba.
Így hát a szünetet ott töltöttem. Észre se vették, hogy eltűntem. Végül leszedtem egy kisebb könyvet találomra a polcról, és elindultam visszafelé a terembe. Útközben megnéztem, mit hoztam el. Nem volt különösebben érdekes, valami régi tankönyv lehetett, tele ősi vámpírokról szóló történetekkel. Visszaértem a terembe, és ezt olvasgattam. Legalább addig se kell Andrew-t vagy Willt hallgatnom…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Éjjelbe hulló nappal
~Jeremi James~
A nap utolsó sugarai végigsimítottak az arcomon, lágyan és kedvesen ébresztettek a sötétségből, amelybe süllyedtem, nem is túl régen. Gyakorlatilag nappalnak számított még az óra szerint, de már esteledett. Scarlet, aki mindig a napnyugtával ébredt, most az egyszer még a matracán pihegett csöndesen. Az én matracom mellett, karnyújtásnyira tőlem. Olyan álom volt ez, ami régóta rohan előlem, de sohasem értem még utol. Most viszont, most viszont alig néhány centire hevert tőlem, miközben békésen álmodta a maga álmait.
A lemenő nap vérző fénye az ő arcát is simogatta, mely így lángolóbbnak tűnt, mint bármikor az életben. Mégis szinte sápadtan ragyogott a feje alatt elterülő égővörös hajzuhatag felett, érdekes kontraszt volt, gyönyörű. Valahányszor láttam, mindig így aludt, mint holmi ősi istennőről formázott eleven szobor.
Imádtam nézni, amikor aludt. Főként azért, mert ilyenkor nem volt sem dühös, sem gőgös, nem volt visszautasító, szomorú. Ilyenkor lehetett látni az igazi Scarletet. Akit senki sem ismer. Még önmaga sem.
Érdeklődve figyeltem minden vonását, hogy minél jobban emlékezzek arra, amilyennek most látom, hogy könnyebben el tudjam viselni a felébredése után. Embert és vámpírt próbáló feladat, ezt még én is elismerem. Mégis pont az teszi érdekessé, hogy nem egyszerű, hogy minden pillanata maga a földre szállt pokol. Még azt is elviselem, hogy ilyen átkozottul vonz a vére. Olyan íz és illat, ami mellett minden más csak keserű gyógyszer az érzékeid számára.
Megint éreztem azt a késztetést, amit az elmúlt napokban már annyiszor, pedig tudtam, hogy el kell fojtanom. Rettegtem, hogy ha egyszer elvesztem az irányítást önmagam felett, akkor ezzel az ő bizalmát is összetöröm. Márpedig ez semmiképpen sem fordulhatott elő.
Attól hogy elveszítsem a fejem ma, csak az mentette meg, hogy minden átmenet nélkül aludt el abban a másodpercben, amikor még hezitáltam. Más nem térített volna észhez. Tudtam, hogy el kell fordulnom, különben érdekes ébredésnek nézett volna elébe ez a csöpp, Isten csapása. Ám ez sem hozott megkönnyebbülést, mert bár már nem láttam, a vérének illata még mindig olyan csábítóan örvénylett a levegőben, hogy a rég elfeledett gyomrom is belekordult.
Kitámolyogtam hát a konyhába, és a hűtő felé vettem volna az irányt, de megtorpantam. Szokatlan volt, hogy van már valaki a konyhában, egy idegen vámpír idegen illata lengte be a helyiséget, de akárhogy néztem előre, nem láttam a kimerültségtől és a furcsa félhomálytól. Az édeskés illat viszont elárulta a tulajt. Fenyőgyanta és fahéj. Csak és kizárólag Angelique vére lehet.
Egy pillanatra elbambultan meredtem felé. Mit keres ő itt? Azután eszembe jutott minden, és az is, hogy neki még ágyban kéne lennie leginkább.
- Te meg mit keresel itt ébren...? - hozzá akartam tenni, hogy jobb lenne, ha visszamenne az ágyába, de egyetlen pillantással belém fojtotta a szót.
- Ki akarok jutni. És a kedves öö… barátnőd túlságosan alaposan elzárt minket a külvilágtól.
Kijutni? Ó, szóval Scarlet ajtót zárt, mégpedig nem kulccsal, ezek szerint. Akkor innen tényleg se kis, se be...
Várjunk csak, mi ez a várakozó felállás? Csak nem? Nem fogom felkelteni. Végre alszik, végre nyugalom van, végre igazán önmaga, nem fogom felkelteni. Először is biztosan megpróbálja betörni az orromat, de ha nem töri el a kezét a műveletben, akkor is ezer apró darabra átkoz utána.
Mégis ránéztem a makacskodó nőre, a lila szemekre, és nagyon reméltem, hogy egyszer ezt még megtorolhatom rajta. Én felkelthetem, de abban nem lesz köszönet.
Visszatértem hát a szobába, ahol a rémek réme az igazak álmát aludta. Letérdeltem mellé, s gyengéden megszorítottam, majd megráztam a vállát, s félhangosan elsuttogtam, hogy ébredjen. Nem mozdult, még csak a szeme sem rebbent, de a gyorsuló szívverése jelezte nekem, hogy bizony nem örül nekem.
- Te, Scarlet - morogtam a fülébe. - Charlotte-ot épp most húzzák karóba az utcán. Nincs kedved segédkezni?
Enyhén megrezzent az ajka, majd végül kelletlenül kinyitotta a szemeit. Egy pillanatig úgy nézett rám, mintha nem is tudná, hol van, vagy ki vagyok, aztán a szeme megtelt a szokásos búskomor csillogással.
- Már nem csak a gondolataimat, az álmaimat is végignézed? - kérdezte halkan. A gondolatai között felbukkantak a szokásos öntépő, önvádló kétkedések, muszáj volt gyorsan válaszolnom rá.
- Nem. Csak gondoltam örülnél neki, ha ilyen gyönyörű gondolatokkal keltenélek.
Vetett rám egy hálás pillantást, majd, mintha valami megérzés vezette volna, szó nélkül elindult a konyha irányába. Amint meglátta ki vár rá, egy pillanatra éreztem fellobbanni a dühét, amely szinte azonnal elpárolgott, még igazán dühösnek lenni is fáradt. Már azelőtt tudta, hogy Angelique menni akar, hogy ő egyáltalán említette volna.
- Avataa. - Ennyit hallottam, azután már csak a haragos hangját. Nem érdekeltek a szavai, nem érdekelt mit gondol arról, hogy itt hagyják a nyakunkon Iasont, sem az, hogy mennyire fontosnak tartja magát megint. Sokkalta inkább igyekeztem arra a lányra koncentrálni, aki mellett reggel felébredtem, miközben igencsak dühös voltam Angelique-re, mert elvette tőlem.
~Scarlet Midnight~
Miután Miss "önfejű vagyok és nem árulom el mit tudok, hogy jól pukkadj meg" elment visszahanyatlottam a matracomra. Egyszer csinálok egy hetet, hogy bezárkózom a lakásba és alszok, és alszok és alszok. Ja és a változatosság kedvéért alszok.
Volt most nála nagyobb problémám is, mégpedig nem is egy. Valami furcsa és kifacsart oknál fogva a velem élő Jeremi sorsa jobban izgatott, mint a lilaszemű félvámpír öngyilkossági kísérletei. Csináljon, amit akar, nekem teljesen mindegy.
Amúgy is, szinte biztos voltam benne, hogy Iason, amikor felkel roppantmód dühös lesz. Roppantul nem tudott meghatni ez sem.
Jeremire néztem, aki elmélázva bámult ki az ablakon, így önkéntelenül is arra néztem. A fák koronája felett még lehetett látni némi mélybíbor derengést, de már homály fedett be mindent. A nappal lassan éjjelbe hullott.
Visszanéztem rá, és akkor realizáltam, hogy még mindig a tegnapi, koszos, véres és szakadt cuccai vannak rajta. A koszról és vérről nem tehetek, viszont a szakadások nagy részét én alkottam, amikor birkóztunk. Pedig amúgy még megmenthető lett volna. Valamiért zavarba jöttem tőle. Úgy viselkedtünk, mint holmi ötéves kölykök, de a baj nem itt volt. A baj ott volt, hogy nem emlékeztem rá, mi történt mielőtt felébredtem. Erre most rá kéne kérdezni vagy...
Újra ránéztem, ő pedig most felém fordította a tekintetét. Olyan merően vizslatott, hogy megzavarodtam tőle:
- Mit nézel? - érdeklődtem nem túl eredetien.
- Majmot - morogta, de én sem válaszoltam. Csönd volt.
- Te Jeremi én... - vettem erőt magamon, de ahogy a szemébe néztem, nos...eredetileg azt akartam kérdezni, hogy mit művelt velem, de valami megakadályozta, hogy ezt kimondjam. Talán túlzottan élénken élt bennem az emléke, hogy mi történt legutóbb, amikor kimutattam, hogy még mindig nem bízok benne eléggé... - Rendes tőled, hogy ágyba pakoltál tegnap. Cserébe kiigényelheted a fürdőt elsőként.
A tekintetén látszott, hogy komolyan megleptem a mondatommal, de inkább leharapta volna a nyelvét, semhogy hangot adjon ennek. Helyette hálásan rám mosolygott és elszáguldott egyetlen fürdőszobánk irányába. Lassú léptekkel követtem, pedig a gyomrom iszonyatosan korgott, de sajnálatos módon valaki megette az estelimet...
Elheveredtem az ágyként szolgáló matracon, sőt még vissza is takaróztam. Míg Jeremi elvégzi a szokásos rituáléját, tudok még egy kicsit aludni, amire szükség is lesz, ha el akarjuk kezdeni a nyomozást. Először az itthoni könyveket kell átnézni, hátha találok bennük valami érdekeset. Ha azt sem, akkor kénytelen leszek felkeresni valamelyik akadékoskodó, jóval halandóbb, nyámnyila rokont és szétnézni a könyvtárukban újra meg újra. Nem lesz egy leányálom... de, ez most hadd legyen...
A sötétség lassan ölelt körbe, és zuhantam a képek felé, amik a pihenést hordozták magukban, csakhogy valami feltépte. Éles csattanás hallatszott. Lassan felszakadozott az álom.
- Hol van Angelique? - kérdezte Iason, és szinte fojtogatott a düh, ami áradt belőle. Persze nem csak az...
Ahogy tisztult a fejem, realizáltam, hogy épp a nyakamnál fogva vagyok a falnak préselve és épp nem ér le a lábam. Pedig, a magasságomra igazán nem panaszkodhatok...
- Alkonyatkor fogta magát és meglehetősen franciásan távozott - közöltem nyugodtan és kedélyesen. Már amennyire a szituáció ezt engedi.
- És te elengedted?
- Miért ne? Talán az van kiírva az ajtóra, hogy vámpíróvoda? Vagy nagy kislány és vigyáz magára, vagy nem az és már halott. Mellesleg...örülnék, ha... esetleg... újra lenne talaj... a lábam alatt - tettem még hozzá darabosan. A szorítás a torkomon egyre nőtt. Ha nem lennék az aki, még el is érhetne ezzel valamit. Így maximum a szót tudja csak belém fojtani.
- Annak én is nagyon örülnék... - csendült egy vészjósló hang a zuhanyzó felől, ahonnan Jeremi a villám sebességével robbant ki, és megindult felénk. Megjegyzem... egy negyed lépést sem kellett tennie, Iason már el is engedett, mire én talajt fogtam a fal tövében, s Jeremi felé fordult morogva.
Megtapogattam a nyakam, hogy ellenőrizzem, hogy minden rendben van-e vele, megvan-e még vagy ilyesmi, majd tettre készen ugrottam közéjük. Még a végén egymásnak esnek, és akkor takaríthatok...
Végül semmi sem történt. Iason mérgesen elvágtázott Jeremi mellett, majd olyan ajtócsapkodást hajtott végre, hogy ha lettek volna képek valamelyik falon, akkor biztosan leestek volna. Így viszont csak a döbbenet maradt.
- Jól vagy? - rohant hozzám Jeremi, és választ sem várva emelte is meg az álam, hogy megvizsgálhassa a nyakam. Rávágtam volna a kezébe, de az aggodalom, ami áradt belőle elöntötte a szobát, engem pedig egyenesen letaglózott. Sokáig nem is bírtam kinyögni semmit, csak álltam felszegett fejjel, ő pedig egyre közelebb és közelebb hajolt a nyakamhoz. Talán csak szemügyre akarta venni, de fellángolt bennem a vámpírvadászok ősi ösztöne, merthogy mégiscsak az volnék. Ő pedig vámpír. Legszívesebben elléptem volna tőle, de nem ment. Rettegtem, ezért észre sem vettem, mikor karolta át a derekam, mikor fordította egy másabb szögbe a fejem és mikor hajolt ennyire közel...
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Jeremi James, Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Nehéz kezdet
~Angelique Blanche~
Pár órával sötétedés előtt ébredtem. Iason a mellettem lévő székben hortyogott… persze, csak képletesen, mert a vámpírok nem hortyognak. Ezen mosolyogtam egy sort. Át sem futott az agyamon, hogy vajon mi lehet, meg hogy hol vagyok… a szokásos „reggeli” lendületemmel próbáltam kimászni az ágyamból.
S csak amikor meginogtam esett le, hogy tulajdonképp… ez érhetett volna gyászosabb véget is. Szépen lassan jöttek elő az emlékek… mik történtek, hol vagyunk, és egyáltalán, mi ez a különös illat… Scarlet. A kezemet a nyakamon lévő sebhez emeltem… de már ott jártunk, hogy a gondolat jobban fájt, mint maga a tény.
Azon kezdtem el inkább morfondírozni, hogy mi ébreszthetett fel. A vámpírok, úgy látszik, túl fiatalok voltak az ilyen korai ébredéshez, Scarlet meg biztos hullafáradtságba őrjöngte magát előző éjjel… a gondolatra egy mosoly suhant át az arcomon.
Síri csönd volt körülöttem mindenhol. Így arra jutottam, biztos az éhség lehet a ludas, ezért arra indultam, amerre a konyhát sejtettem.
A hűtőt kinyitva rájöttem, hogy inkább emberi élelemre lenne szükségem, és úgy tűnik, Scarlet miatt szerencsém volt, találtam is. Ahogy a szénhidrát kezdett eljutni az agyamig, megszületett bennem az elhatározás: minél hamarabb haza kell jutnom, hogy utána járjak ennek a valaminek. Vagy legalábbis megpróbáljak, mert sehogy sem lesz ez így jó.
Egy „ Köszi a reggelit! A. B.” cetli firkantása után célba is vettem a kijárati ajtót… kevés sikerrel. A házigazda túl óvatos volt, igazán tudhattam volna, hogy nem lehet ennyire egyszerű – gondolatban korholtam magam, és inkább a konyhai ablakhoz mentem, hiába, zárva volt, törés nélkül nem úsztam volna meg a kijutást, arra meg felébredt volna Scarlet, amit legszívesebben elkerültem volna, mert biztos, hogy ezer okosnak látszó kérdést tenne föl, de nem akartam és nem is tudtam volna jelenleg válaszolni.
Épp azon törtem a fejem, hogy akkor mégis mit csináljak – és épp készültem elfogadni, hogy kénytelen leszek megvárni, míg a társaság nagyobbik fele önmagától felébred, amikor felbukkant a konyhában Jeremi – nyilván reggeli vérnasiért.
Eltartott egy darabig, míg észrevette, hogy ki áll előtte bambán, szakadt és véres szerelésben, és olyan arccal, mint aki nem aludt három napja. Nyilván neki is lassan mozogtak a fogaskerekek a fejében, még reggeli előtt.
- Te meg mi a jó eget keresel itt ébren..? – kérdezte, és még biztos folytatta is volna, ha egy intéssel, és megfelelően szigorú nézéssel nem fojtom belé a szót. Erre most tényleg nem volt időm.
- Ki akarok jutni. És a kedves öö… barátnőd túlságosan alaposan elzárt minket a külvilágtól.
Határozottan keresztbefontam a karom magam előtt – persze ez valószínűleg mókásan festett úgy, hogy közben úgy néztem ki, mint akit megrágtak, lenyeltek, félig megemésztettek, majd kiköptek. Jeremi azonban csak bólintott, és bár a szemeiben „ezért még számolunk” harag villant, elindult Scarletet az ébren lévők sorába hozni.
Kisvártatva Scarlet meg is jelent kissé morcosan, és gyűrötten, valójában egy kicsit aggódtam, hátha elkezd üvöltözni, de csak motyogott valamit, amire inkább nem figyeltem.
Megállt a konyha közepén, és rámnézett.
- Most tényleg le akarsz lépni? Mindenféle válasz nélkül? – haragosan villantotta rám a szemeit, mintha én megijednék az ilyesmitől – És ráadásul ránk hagyva Iasont?- kérdezte még, miután körbepillantott.
- Ő még egy ideig nem fog felébredni… és valószínűleg utána sem lesz vele gond – csak magamban tettem hozzá, hogy ellenben érdekes, hogy Jereminek sikerült. Nem néztem volna ki belőle – Válaszokkal meg egyelőre én sem szolgálhatok, vagy legalábbis elég pontosakkal, hogy meg merjem osztani veled. Féligazságokat meg te sem akarsz hallani, nem igaz? Utána kell még járnom.
Persze, azt nem tettem hozzá, hogy valójában annyira nem akarom az orrára kötni sehogy sem… inkább a gondolkodóbb oldalára próbáltam hatni, abban a reményben, hogy van ilyen. Kezdek rájönni, hogy nem érdemes lebecsülni.
Jó pár perc telt el úgy, hogy farkasszemet néztünk… egyikük sem akart pislogni, egyikünknek sem akaródzott feladni.
Rántott egyet a vállán, majd megindult az ajtó felé, nem láttam, mit művelt vele, elvégre a magán ügye, de végül kinyitotta.
-De ne hidd, hogy a beszámolót ennyivel megúszod. Még ma éjjel találkozunk.
Bólintottam, ezzel még ráérek foglalkozni.
-Kösz a… segítséget – mondtam nekik, különösen Jereminek. Az ilyesmikben nem vagyok jó, de úgy láttam, ők sem. A vámpírfiú tekintetében mintha valamiféle… aggodalom csillant volna, de lehet, csak képzeltem. Scarlet ellenben hidegen tekintett rám.
Így hát kiléptem a szürkületbe, és elindultam hazafelé, a könyveim felé. Amint beléptem az ajtón, eléggé meglepett, hogy nem volt kulcsra zárva. Pedig ilyen hibát sosem követnék el, Iason meg még kevésbé. Ebben a pillanatban igazán sajnáltam, hogy az íjpuskám Scarletnél maradt, és csak a tőröm volt nálam… puszta véletlenségből.
Azért elővettem, biztos, ami biztos alapon… habár, ha nem csak egy mókusról van szó, nem fog sokat érni.
A konyhaasztalnál egy sötét köpenybe burkolózott alak ült, szemben a bejárati ajtóval. A szívem hevesen kezdett dobogni, és hirtelen minden porcikámból eltűnt a fájdalom érzése, csak a fáradtság maradt ott tompán… de szinte láthatatlanul. Nem is gondolkodtam, csak a tőrömet felé hajítottam, egy életem, egy halálom alapon. Tudtam, hogy fölösleges, de az azért meglepett, milyen gyorsan és könnyedén elkapta. Kétségtelenül vámpír volt, egy kétségtelenül idős vámpír.
A fülemben éreztem dobolni a vérem, és egy pillanatra átvillant a gondolataim között, hogy ezt talán nem kéne hagyni… de nem számított, hogy kiderül-e, hogy félig-meddig halandó vagyok, ha úgyis végem van.
Felemelkedett, ellépett az asztaltól, majd a csuklyájához nyúlt, ami eddig az arcát fedte, és közben megszólalt:
-Ugyanmár, Angelique, te ennél azért többre is képes vagy – hangja mély votl, és furcsán ismerősen csengett.
Jégkék szemek villantak rám, és ahogy lassan felfogtam az arca apró részleteit, a hosszú, barna haját, amit a tarkóján fogott össze egy bőrszíjjal, és azt az utánozhatatlan kisugárzást… tudtam már, ki áll velem szemben: Vladimir Orlov, az igazgató.
Némileg megnyugodtam, talán mégsem megölni akar, bár most már az kezdett zavarni, hogy sikeresen lebuktattam magam előtte… nem mintha a szerzett sebeim nem lettek volna árulkodóak. Tőle voltaképp mindig féltem, amióta csak itt tanítok, és valahogy sosem voltam biztos benne, hogy nem tudja, hogy ki vagyok. De nem tette szóvá, nem beszélgettünk sokat, így sikeresen elkerültem minden hosszabb érintkezést vele.
Most azonban, ahogy ott állt előttem, és nem szóltunk egymáshoz… az arcomba szökött a vér, végleg felfedve mivoltomat.
- Remélem, nem hiszed, hogy nem tudtam, mi vagy – mondta, s közben az asztalon felém csúsztatta a tőröm, de nem eresztette el a tekintetem egy pillanatra sem – habár, elég jól sikerült álcáznod, és nekem nem állt szándékomban lebuktatni téged. És talán, még ezek után sem fogom megtenni.
Próbáltam volna szólni, de nem jött ki hang a torkomon, így hát ő folytatta… s mintha egy mosoly játszott volna az ajkai körül, de nem voltam benne biztos. Vele kapcsolatban sosem lehettem semmiben sem biztos.
- Nem is tudom elképzelni, mit művelne veled az iskola, valamint a tanári kar, ha kiderülne, hogy kicsit halandóbb vagy az átlagosnál.
Mire a mondat végére ért, már ott állt közvetlen előttem, én meg moccanni sem bírtam. Elkapott.
- Mindig is kíváncsi voltam, hat-e ez rád… hogy el lehet-e bűvölni valakit, aki csupán félig ember. De sosem mertem megpróbálni. Azonban nem érünk arra rá, hogy megpróbáljam kiszedni belőled, hogy mi történt, ennél kicsit gyorsabb és megbízhatóbb információszerzési lehetőség kell.
Most már határozottan láttam, hogy mosolyog, a tekintetem még mindig nem eresztette, de közben a bal kezem a kezébe vette, és a szájához emelte. Előbb egy csókot adott rá, amit nyilván különösnek találtam volna, ha bármi eljutott volna hozzám a kékségen kívül.
- Ne okold magad, hogy nem tudsz ellenállni nekem. Nem a korom miatt vagyok rád ilyen hatással… csak, tudod, mindenkinek van egy különleges képessége.
Ekkor a mutatóujjam emelte a szájához, és finoman megharapta. Nem volt szüksége semmi egyébre, csak egyetlen csepp vérre, és azt megkapta. A sebet még finoman megnyalta, hogy jobban gyógyuljon, majd eleresztette a kezem, és a tekintetem is.
Miközben én bambán pislogtam, és próbáltam magamhoz térni, ő behunyta a szemét, és valószínűleg sok, szép, színes képet látott. Mindent, ami történt velem.
A gondolatra elszédültem, és a padlón kötök ki, ha nem kap el. Sóhajtottam - ez már ki tudja, hányadik alkalom, amikor két napon belül egy férfi karjaiban kötök ki. Ránéztem, bele a kék szemekbe, és most nem láttam mást, most nem próbált elbűvölni, a szemeiben semmi más nem volt, csak ő maga… a több évszázados tapasztalatával. Mintha ő is látott volna az én szemeimben valamit, mert közelebb hajolt… mintha meg akarna csókolni.
De végül nem tette, alig két centire az ajkaimtól megállt.
-A kérdésedre nem fogsz választ találni a könyveidben – a szavait csak suttogta, de természeten kristály tisztán értettem őket – az iskola könyvtárára lesz szükséged. Az iskola könyvtárára, ahova én is csak elég szigorú feltételekkel léphetek be. Kövess.
Mire kimondta, már az ajtónál állt, és csak rám várt. Hogy mikor engedett el, vagy hogy mióta tudok megállni a saját lábamon, arra már nem emlékeztem.
Mielőtt kiléptünk volna az ajtón, hagytam üzenetet Iasonnek, külön kihangsúlyozva, hogy ha lehet, inkább ne kövessen. Úgy sejtettem, nem fogja megtenni nekem ezt a szívességet, de legalább Scarlet nem itthon fog rám találni, ami mégiscsak fél siker.
Hosszú napnak ígérkezett a következő, és valahogy nem éreztem magam elég kipihentnek hozzá.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Kérdések nyomában
~Charlotte Bird~
A terembe lépő vámpírt azonnal felismertem, bár eddig nem láttam olyan sokszor. Megjelenése azoknak is egyértelműen elárulta, hogy ki ő, akik még soha életükben nem látták. Annyira méltóságteljesen nézett ki, hogy a vámpírnak olyan érzése volt, mintha meg kellene hajolnia előtte. Tartása és ruházata tiszteletet ébresztő volt. Barna haját lazán összefogta a tarkóján egy bőrszalaggal, csak fekete színű ruhát viselt és bakancsot, ami errefelé nem volt ritkaság. Sosem láttam még másképpen, de nem hiszem, hogy lenne másmilyen ruhája is. A tanárokon kívül senki sem tudta pontosan hány éves is lehet, de arról szólt a szóbeszéd, hogy az ötszázadik éve közelében járhat. Szemei kékek voltak. Nem olyan ragyogó kékek, mint Will szemei, hanem jégkékek, amivel ha találkozik az illető pillantása, megáll a cselekvésben, és mozdulni sem tud. És ezek a jégkék szemek egyenesen rám szegeződtek. Ahogy találkozott a pillantásunk, azonnal megdermedtem, még levegőt is elfelejtettem venni. Padtársam – akinek jelen pillanatban nem jutott eszembe a neve – halkan figyelmeztetett, hogy csukjam be a szám, és kezdjek el lélegezni. Bár szavait nem fogtam fel, testem ösztönösen cselekedett szavaira.
- Charlotte Bird – szólított meg a férfi, és késlekedés nélkül felálltam. - Jöjjön velem! - közölte, azzal megindult az ajtó felé. Hatalmas szemekkel néztem Johnra, akinek időközben beugrott a neve, bár ezzel most nem értem el semmit. Ugyanolyan szemekkel bámult rám, mint én őrá, és ez cseppet sem volt megnyugtató. A vámpír már ajtón kívül járt, és én félve, hogy lemaradok, gyorsan utána futottam.
Léptei hatalmasak voltak, alig bírtam tartani a tempót. Nem értem, miért hittem először azt, hogy a szobájába megyünk, hiszen oda diák még be nem tette a lábát. Felmentünk egy sor lépcsőn, végül az egyik emeleti tanári szoba ajtaját nyitotta ki előttem. A szobában körülnézve vettem észre, hogy csak egyetlen íróasztal van ott a két oldalán egy-egy székkel. Az asztalon álló kis táblácskát elolvasva jöttem rá, hogy ez mégiscsak az ő szobája, csak éppen ez a dolgozó szobája volt, ahova bekerülni igencsak veszélyes és kellemetlen dolog volt. Az ajtó csukódásának hangjára összerezzentem. Biztos voltam benne, hogy rólam és Scarletről akar majd beszélni, és ennek egyáltalán nem örültem. A férfi leült háttal a hatalmas ablaknak, amit hosszú függönyök takartak el, majd a vele szemben lévő székre mutatott. Helyet foglaltam a másik széken, de nem mertem ránézni.
- Egy osztálytársáról van szó – kezdte, és én megborzongtam mély hangjától. - Scarlet Midnight. Ismerősen hangzik? - tette fel a kérdést, és nekem csak most tűnt fel az enyhe orosz akcentusa, ami az évek folyamán lassanként kopott ki beszédéből. Tisztában voltam vele, hogy orosz származású, de még sosem beszélt közvetlenül hozzám, így ezt sosem vettem észre. Persze tudtam, hogy csak Scarletről lehet szó, mindig róla volt szó. Hát jó, ha engem hibáztat a történetekért, majd megmondom mi az igazság. De még mielőtt válaszolhattam volna, folytatta. - Úgy tudom maga látta utoljára őt a mai nap az iskolában. Igaz ez? - kérdezte, és egyenesen a szemembe nézett. Várta a válaszom, csakhogy nem tudott arról az aprócska dologról, hogy általában ilyenkor minden kiment egy épeszű ember fejéből. Megráztam a fejem, hogy visszanyerjem a gondolataim, és ezzel egyúttal válaszoltam is a kérdésére.
- Mr. Dirac-kal beszélt utoljára.
- Igen, ezt is tudom, csakhogy ő sincs az iskola területén, ugyanúgy, ahogy Miss Midnight sem.
- Miért? - kérdeztem ösztönösen, és valahogy nem tetszett nekem ez az egész.
- Pontosan ezt szeretném én is kideríteni. Ezért kérem, mesélje el mi történt!
- Hát igazság szerint Scarlettel összekaptunk, és ekkor jött be Mr. Dirac. Meglátta, hogy Scarlet éppen egy tőrt szúr belém, mert ez történt, Scarlet leszúrt egy tőrrel, ami mellesleg tiltott tárgy a suliban – meséltem hatalmas szemekkel, de a velem szemben ülő férfi közömbös arca meg sem rezzent, nem úgy tűnt, mintha érdekelné, hogy éppen egy szabályszegést jelentek be. - Szóval Mr. Dirac meglátta, hogy Scarlet éppen ellenem követ el egy szabályszegést, így mindkettőnket behívott a szobájába, és ott elmondta, hogy ne verekedjünk. Persze Scarlet volt a hibás az egészért. Aztán Mr. Dirac engem visszaküldött a terembe, Scarletet meg még ott tartotta. Gondolom el akarta venni a tiltott tárgyat. Ennyi volt. Azóta egyikükkel sem beszéltem.
- Meg tudná nekem mondani, hogy mikor volt ez?
- Hát Ms. Blanche kábé az első óra felénél mehetett ki. A tanárnő mostanában folyton kimegy óráról. Nem tudom, mi baja lehet, de szerintem... - elhallgattam, mert a férfi megköszörülte a torkát. - Szóval ez közvetlen az után történt, hogy Ms. Blanche kiment a teremből - fejeztem be.
- Köszönöm. Most elmehet - közölte, és már épp papírt és tollat vett elő, amikor megzavartam.
- Mr. Orlov...
- Tessék? - kérdezte, és rám nézett.
- Van egy idegen vámpír a városban – mondtam gyorsan.
- Mégis honnan veszi ezt az információt? - dőlt előre a székében, látszott rajta, hogy érdekli amit mondok.
- Tegnap éjjel bent voltam a városban, ott éreztem a szagát. Legerősebben a vérellátó központnál lehetett érezni. Aztán követtem a szagot, de összefutottam Scarlettel és Jeremivel, akikről kiderült, hogy sokkal többet tudnak nálam, úgyhogy őket kéne megkérdezni.
- Köszönöm a tájékoztatást Miss Bird. Sajnos jelenleg egyikük sem tartózkodik az iskola területén. Valamint Mr. Dirac és Ms. Blanche sem. Így nem áll módunkban megkérdezni őket.
- Gondolja, hogy köze van az idegen vámpírnak az eltűnésekhez? - kérdeztem elgondolkodva. Talán a vámpír megölte őket. Oké, Jeremit és a tanárokat biztosan nem, de talán Scarletből megkajált. Ha szerencsém van, nem jön vissza a suliba soha többet. Az éppen elvérző Scarlet képe a fejemben kellemesen elszórakoztatott. Mr. Orlov válasza húzott vissza a valóságba.
- Talán, erre egyelőre semmi bizonyíték. Semmi ok a pánikra, úgyhogy ha megkérhetném, ne beszéljen erről senkinek sem az iskolában – kért meg, és én csak bólintottam. - Rendben. Van még valami, amit meg kíván osztani velem? - kérdezte, és már épp a nyelvem hegyén volt, hogy az ágyamat azt szívesen, de inkább csak megráztam a fejem. - Köszönöm, hogy ezt elmondta. Távozhat – nézett rám jelentőségteljesen, és egy perc sem kellett hozzá, máris az ajtón kívül voltam.
A legtöbb óra már lement, viszont még nem volt vége a tanításnak, így visszaballagtam az osztályterembe, ahol éppen még óra volt. Mikor beléptem, a légy zümmögését is hallani lehetett. A tanár egy másodperc alatt feldolgozta váratlan érkezésem, tudta hol vagyok, így nem tért rám ki különösebben, és visszatért eddigi dolgához. A diákok viszont le sem vették a szemüket rólam, idegesítő tekintetüket magamon érezve ültem vissza a helyemre, John mellé. Amint pillantásom találkozott Will tekintetével, a fiú féloldalas mosolyra húzta a száját, ahogy szokta. Mr. Orlov jeges tekintete után már nem is találtam Will szemét olyan varázslatosnak. Visszafordultam John felé, aki éppen egy papírt csúsztatott a padon felém. Kihajtogattam, és elolvastam a kapkodott, rendezetlen írást.
Mi volt Vladimirnál? Azt hittem, hogy nem is jössz vissza élve.
Semmi különös, csak Scarlet után érdeklődött – írtam vissza, majd visszacsúsztattam a papírt.
Scarlet után? Meg akarja büntetni, amiért leszúrt? Elveszi a tőrét? Kicsapja? Téged is megbüntet?
Hangosan felsóhajtottam, majd türelmesen írni kezdtem, anélkül, hogy bármit is elárultam volna.
Nem, semmi ilyesmi, csak megkérdezte, hogy mi van velem meg azzal a ribivel. Ennyi volt, senkit sem fognak megbüntetni.
Kár, pedig Scarlet megérdemelné. Meg is halhattál volna – olvastam, majd John megfogta a kezem, és együttérzően nézett rám. Halványan rámosolyogtam, és megszorítottam a kezét, aminek láthatóan örült.
A következő órám után John és én együtt mentünk a közeli erdőbe vacsorázni. Will gúnyos, Andrew pedig teljesen érdektelen arcot vágott, amikor Johnnal kézen fogva sétáltunk ki az épületből. Néhány mókus és madár elfogyasztása után javasoltam a visszatérést, mert nagyon kifárasztott a mai nap. John átkarolta a derekam, én pedig a vállára hajtottam a fejem. Kellemes volt így sétálni, viszont lassan elérkezett a takarodó ideje, és a hajnal is közel volt már. Nagyon szerettem volna egy kiadósat aludni. A fiúk és lányok tornyát elválasztó lépcsősor alatt álltunk meg. John nem engedte el a derekam, szorosan magához húzott, én pedig a mellkasára tettem a kezem. Tudtam mi fog következni, és egyáltalán nem bántam, inkább izgalommal vártam, hogy végre elkövetkezzen a bűvös pillanat.
- Álmodj szépeket! - suttogta John, és arca vészesen közel került az enyémhez. Felsóhajtottam, ahogy ajka gyengéden hozzáért az enyémhez. Óvatosan visszacsókoltam, és ő felbátorodva a reakciómon még szorosabban tartott, majd nyelvével végigsimította az ajkaimat. Kezem a hajába túrt, és még közelebb vontam magamhoz. Nyelveink tánca fantasztikus volt, és bár nem akartam megszakítani a csókot, a fáradtság egyre jobban utat tört magának. Lihegve váltunk szét, és pár pillanatig még jó erősen Johnba kapaszkodtam, hogy meg tudjam őrizni az egyensúlyom.
- Aludj jól! - suttogtam, majd miután adtam egy puszit a szájára, megfordultam, és felsétáltam a szobámba. Amint benyitottam az ajtón, megállapítottam, hogy Dana bizony még nem ért vissza, viszont a hajnal első jelei már látszottak. Nem volt már energiám ezen aggódni, egyszerűen csak bedőltem az ágyamba, és egy perc múlva már aludtam is.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird