Első karácsonyunk
Kedves mindenki!
Íme az, amit már kábé egy hónapja írok. Jó nagy megszakításokkal, mert karácsony volt, meg vizsgaidőszak, szóval nem az írás volt sajnos a legsürgősebb dolgom, de végül elkészült, és hát ez ugyan nem kapcsolódik konkrétan a történethez, hanem egy A múlt darabkáiból, de azért... áh, mindegy. Majd ti eldöntitek, milyenre sikerült...
~Jeremi James~
Odakinn havazott. Tiszta, fehér, szűzies lepel borította a tájat, mégsem találtam olyan gyönyörűségesnek, mint otthon, mert a város narancs színei elszennyezték a hold sápadt fényének szikrázását a hótakarón. Nem laktam itt régóta, mindössze hat hónapja, de évszázadoknak tűnt, mert többnyire nem láttam se éjjelt, se nappalt, az időm nagy részét az ablaktalan kis szobában töltöttem, kimerülésig voltam ébren, majd utána zuhantam mély, sötét álmokba, ahol újra és újra ugyanazt láttam.
Most is ugyanazt csináltam, mint általában. Egy régi ágyon feküdtem, összegömbölyödve, lehunyt szemmel, és igyekeztem elfojtani azt a kínzó, mardosó éhséget, ami összehúzta a gyomromat, és felkúszott a torkomon. Igyekeztem másra koncentrálni, érezni mást, amit egyébként szoktam, ha nem gyötör így az éhség. Az eső, a hó illatát, a szomszédos lakásokból átszűrődő ételek halovány foszlányait. Mindent érezni akartam, de egyvalamitől sosem tudtam megszabadulni, és most is eziránt vágyakoztam leginkább.
Akármi történt, éjt nappallá téve sóvárogtam utána, szinte megölt a vágy, de visszafogtam, fékeztem magam, amennyire erre képes voltam, hiába gyötört a vörös szemű démon. Pedig igen intenzíven égtek bennem a képek, és az sem segített, amikor végre sikerült elaludnom, mert akkor újra viszontláthattam, és egyre elevenebbé, színesebbé vált az egész. Nem tudom, hogy az időközben kiélesedett érzékeim színezték-e ki ennyire az emlékeimet, vagy már akkor is rögzítettem-e ezeket a képeket, csak még nem ébredtem rá az észrevételeimre.
Mindenesetre igyekeztem elterelni a gondolataimat, másfelé kalandozni, de az illata erőszakosan tolakodott az orromba, hiszen ez az ő lakása volt, mindenből áradt. Akkor is nehéz volt figyelmen kívül hagyni, ha épp jól voltam lakva, ritkán, mert undorodtam mindattól, amit az étkezés jelentett, de most, kiéhezve másra sem tudtam koncentrálni, csak erre. Ideális elegy. Egyszerre édes, mint a vanília és a karamell, némi savanykás felhanggal, amit néhány csepp citrom ad neki, és még a végére, hogy kínzóan tökéletes legyen, egy kis kesernyésség, amit a szerecsendió aromája adhat.
Szinte összefutott a nyál a számban, ahogy végiggusztáltam az ízeket egyenként, és magától értetődött, hogy ez a vörös ízforgatag nem sós, és nem is fémes. És nem csak ez volt ilyen világos, nem csak az aromák csilingeltek kristálytisztán, hanem a képet is láttam magam előtt, mintha én magam mellette álltam volna. Láttam a felfogott vörös hajzuhatagot, ami a bájos arcát keretezte, a hófehér nyakát, és azt a táncoló, lüktető eret a vékony bőr alatt. Láttam a sápadt kezeit, és bennük a könyvet, amit olvas épp, hallottam a szívverését, halk lélegzetvételét.
Pedig Isten a tanúm rá, hogy egyáltalán nem akartam se látni, se hallani, se érezni ezt az oly gyakran undok, de leginkább semleges teremtést. Persze nem várhatok tőle csodákat, hiszen… hiszen nem is ismerem, fogalmam sincs kicsoda ő. Igaz, hogy hónapokkal ezelőtt megmentette az életemet, vagyis, leginkább azt, ami maradt belőle, és megengedte, hogy vele jöjjek, itt maradjak. Persze fogalmam sincs, miért tette, hiszen elvileg felnőtt vagyok, és tudok gondoskodni magamról. Bár, talán sejtette, hogy félek megbirkózni ezzel a feladattal egyedül, mert a bukásom ezúttal nem csak a saját, de más életébe is kerülne.
Neki meg kellett volna ölnie. Ezt már az első pillanatban tudtam, amikor magamhoz tértem. Állt felettem a tőrrel a kezében, a mai napig látom álmomban a véres ezüstpengét, amin a démonnő vére sötétellett. Ott volt a kezében, szúrásra készen, mégsem mártotta a szívembe, ahogy kellett volna. Megérdemeltem volna. Jobb lett volna, mint senyvedni és folyamatosan küzdeni a vérszomjam ellen. Úrrá lenni valamin, aminek ha átadnám magam, talán az őrületbe vinne, és elmosná minden egyes emlékemet, elmosná a kétségeimet is. És akkor, akkor az a lány odakinn nyugodt szívvel megölhetne.
~Scarlet Midnight~
Ültem kinn a szobában, az ablakkal szemben, és próbáltam olvasni a vacak könyvemet, de már megint máshol jártak a gondolataim, nem azzal foglalkoztam, amivel kellett volna. A szomszéd szobából átkígyózó érzéskötegek rendkívüli módon zavartak, és bárcsak egyetlen nagy seprűvel képes lettem volna kiseperni őket magamból. Gyakorlatilag órák óta azon gondolkodom, hogyan harapjam át a saját nyakam. Gusztustalan.
Mindazonáltal, nem csak ez gyötört. Egyúttal a bűntudat is meg-megmozdult bennem, amiért ilyen kegyetlen vagyok. Én nem engedtem kimenni a múlt héten, és nem is vadásztam neki, mert karácsony hetén senkit ne támadjunk meg, ő meg egy plusz hetet csak kibír. Bár azt elismerem, hogy egészen jól bírja az éhezést, és óriási önfegyelme még számomra is meglepő, mert én már kezdek kiborulni a folyamatos vérszomjától. Ráadásul hiába próbálok helyette enni, nem használ. Tegnap is hányásig tömtem magam sonkával, és a vége az lett, ami várható volt, és megérdemeltem. Egész nappal a porceláncsészét ölelgettem, ám hiába, a vágyódása nem múlt el. Talán mégiscsak ki kellene mennem, elkapni valami hajléktalant, vagy egy bűnözőt, tolvajt vacsorára ennek a szerencsétlennek. Annyi mindenki van a világon, aki nem érdemel könyörületet.
Na, álljak meg a gondolatmenettel. Ő sem érdemli meg, épp ez a lényege. Scarlet, ne légy ennyire gyarló és emberi, ezerszer megmondtam már neked. Vagyis magamnak. Az emberélet mindennél magasabb rendű, ő meg csak egy kis vérszopó féreg, még vámpírnak is hitvány. Fél percembe se kerülne megölni a kis korcsot, ha akarnám. De nem akarom, hadd szenvedjen, mielőtt kimúlik.
Mélyet sóhajtottam. Hiába tűntek logikusnak és hibátlannak az évek során tanult és használt érvek, mégis csak az én hibám, hogy ott tart szegény, ahol. Ha nem szúrom el Dornie-ban azt a vadászatot, ő még mindig élne, méghozzá vidáman, azt se tudva, mire jó a fakaró, és nem vágyakozna az én véremre.
Letettem a könyvet, mert zsibbadni kezdett a kezem. Felesleges tartanom, ha úgy sem olvasok. Pótcselekvésként felkeltem, és ablakhoz sétáltam. Odakinn szikrázva ragyogott a decemberi hó, szebb volt, mint bármi más, amire csak emlékeztem. Csak azt sajnáltam, hogy narancssárgás fény szennyezi a telihold tiszta, ezüstös ragyogását.
Az idő csendes volt, szél se fújt, biztosan hideg van odakinn. Ilyen tiszta, szélcsendes időben hajlamos rá, hogy jeges és kegyetlen legyen. Ha kimennék, biztosan mellbe vágna, a tüdőmbe jutva megbénítana a hirtelen jegesség. Semmi kedvem hozzá. Töltöttem már elég karácsonyt a hóban, megfagyás közeli állapotban, nem vállalom be önként, ha van más megoldás. De úgy tűnt, nincs. Így az ajtó felé vettem az irányt, majd kivettem a kabátom zsebéből a tőrömet. Gyors leszek, másra nem lesz szükségem.
Kilépve azonnal mellbe vágott a hideg, pont úgy, ahogy számítottam rá, de már nem érdekelt. Míg megtettem az első néhány lépést egyre azon gondolkodtam, hol találok idekinn valakit, lehetőleg minél gyorsabban, hogy minél hamarabb visszamehessek. Mielőtt én halálra fagyok a rövid ujjú, bíborvörös ingemben, és mielőtt Jeremi is beleőrül az éhségbe. Aztán eszembe jutott… és futásnak eredtem.
~Jeremi James~
Elment. A rám szálló sötétségen keresztül hallottam, ahogy becsapódott a bejárati ajtó, és én egyedül maradtam az illatkavalkáddal, amit maga mögött hagyott. Friss hó és a vére. Az ellenállhatatlan illatú, különleges csemege. Olyan ez, mint a mézesmadzag, amit elhúznak az orrom előtt, és nem haraphatok bele.
Tudtam, hogy ezt már nem bírom ki sokáig, de már valahogy nem is tűnt olyan fontosnak. Nem akartam elviselni, nem volt hozzá erőm. És a képek, amiket eddig erőnek erejével tartottam távol az elmémtől, megrohantak, körbezártak és nem hagytak futni. Nem mintha akartam volna menekülni. Majd néhány pillanattal később mindenre sötétség borult. Félig éber, félig öntudatlan állapotban lebegtem.
Azután minden változni kezdett. Eleinte csak alaktalan árnyak bontakoztak ki az áthatolhatatlan feketeségből, majd mindegyikhez társult valami apróság. Egy illat, egy szín, egy íz, és minden mást és mást ígért. Olyan volt, mint egy karácsonyi vásár, elragadó, sokszínű, varázslatos. Már csak egy dologra volt szükségem, és olyan nagyon vágytam rá, hogy beleremegett a belsőm. Igazából a gyomrom öklömnyire zsugorodott, és valami gyilkos indulat, egy mindent felülíró késztetés kezdte átvenni a képek felett az irányítást. Nem akartam mást, csak érezni azt az ízt, azt a mennyeien édes, kábító és gyönyörű édességet, és már nem érdekelt, mi áron. Csak érezni akartam, és csillapítani azt a végeláthatatlan szomjúságot, amely úgy marta a torkom, mint a sósav, vagy esetemben a szenteltvíz.
A képek eközben újra halványodni kezdtek, s a látómezőm pereme mintha elhomályosodva omlott volna vissza a feketeségbe, és pokoli fájdalom jelent meg a mellkasomban, miközben egy kis hang a fejemben egyre csak sürgetett.
Hirtelen… valahogy… semmi sem érdekelt. A korábbi aggodalmaim távolinak és teljesen feleslegesnek tűntek. Kit érdekelt már a lélek, vagy mi, amikor ennyire akartam, kívántam, és tudtam, hogy csak a vér enyhítheti ezt az őrjítő tüzet, ami a szomjúságra emlékeztet.
Ám mielőtt a látásom végleg elveszett volna, megjelent valaki.
És úgy láttam, mint soha azelőtt. Biztosan csak álom lehet, hiszen ez a lány, ez a démonlány, aki hónapok óta kínoz gondoskodás címén, most nyugodtan állt az ajtóban. A szokásos káröröm helyett bűntudat izzott a tekintetében. Sosem nézett rám még így.
Az erő, ami a gyomromba gyűlt eddig, ami összehúzta és olyan kínzó fájdalmat okozott, hirtelen elengedett, és a testem minden sejtjét megtöltötte. Az izmaim megfeszültek, mint ahogy a jól behangolt gitárhúroknak illik, és előrelendültem. Mindennél jobban meg akartam torolni, fájdalmat akartam okozni neki. Magam alá vágytam temetni, tehetetlenül, kétségbeesett arccal, rémülettől lüktető szívvel, és a halálfélelemmel, ami édesre színezi a legkeserűbb nedvek ízét is. Akartam, hogy a nyakába vájjanak a fogaim, hogy téphessem, szakíthassam a puha húst, a sápadt bőrt, az alatta lüktető véráramban pedig megfürödhessenek az ajkaim. Egy villanásnyi ideig láttam az arcát, és azon a meglepetést, mielőtt a fogaim a finom, hófehér bőrébe vájtak volna. De már nem számított. Minden percet élveztem. Vérvörös színekként cikáztak az ízek, miközben a tenyerem alatt ellenállásra feszült a válla, s a saját súlyomat használtam arra, hogy a földhöz szegezzem.
Édes volt, savanyú és keserű egyszerre. Egy mesterszakács se üthetett volna össze pompásabbat. Ám valami nem stimmelt. Minél többet ittam, annál inkább úgy éreztem, hogy elvész belőle a karamell, és a vanília aromája, és színtisztán az a kesernyés mellékíz került előtérbe. Egyszerűen elegem lett. Ami olyannyira vonzott eddig, taszítóvá vált, s kissé undorodva hajoltam félre, hogy szembenézzek az igazsággal.
Szemeit szorosan lehunyta, de ziháló lélegzetvétele elárulta, hogy él, de gyenge volt és erőtlen. Ekkor jöttem rá, hogy nem álmodtam, hanem a valóságot láttam, szinte végig. De egyáltalán nem értettem, hogy mi történt itt.
A szép ívű fehér nyakon két ujjnyi, véres seb tátongott, mély, skarlátvörös lyukként. Ezt az én fogaim művelték vele. Rémülten bámultam a nyakát, és képtelen voltam elhinni. Nem támadhattam rá, nem ölhettem meg, nem akartam. A legkevésbé sem ezt. Nem így…
Egyre nőtt szívemben a pánik, ahogy a légzése csillapodni kezdett. Talán meg fog halni. Talán meg fog ölni? Fogalmam sem volt, mit tegyek most. Meneküljek? Vagy segíthetek még? De hogyan? De ha életben marad, biztosan megöl, hiszen megtámadtam. Olyan lélektelen szörnyeteggé süllyedtem, mint a többi, akikről olyan heves, lángoló gyűlölettel mesélt. És most először értettem. A lenézését, a haragját. A magam fajtáknak valóban veszniük kellene.
Mégis, valamit nem értettem. Ez a lány sokkal harcedzettebb, tapasztaltabb nálam, és mégis, minden erőfeszítés nélkül magam alá gyűrtem, és ellenállást sem sokat tanúsított, pedig ennél többet vártam tőle. Főleg ha több száz éves vámpírokat tett már hűvösre. Velem nem bírt volna? Kizárt. Akkor viszont…
- Boldog karácsonyt! – A hangja halk volt, óvatos, erőtlen. Eltartott egy ideig, amíg az agyam feldolgozta ezt. Addig meg bénán meredtem rá, egyenest a zöld szemébe, amelyben valamiféle fájdalom, talán szégyen, de… sokkal inkább… bűntudat csillogott.
- Ez most akkor - próbáltam mondani, de a hangom elhalt útközben. Nehezen tudtam kimondani, noha végiggondolnom már sikerült - … ezt kapom tőled ajándékba? Te…
Először nem felelt, csak elfordította a fejét, majd lehunyta a szemeit. De nem volt elég gyors. Láttam a születő könnycseppet, ami végül végigpergett az arcán.
- Miért? – bukott ki belőlem. Valahogy tudni akartam. Nem válaszolt rögtön. Nagyon úgy tűnt, hogy sosem fog. Összeszorította az ajkait, majd nagyon picit bele is harapott az alsóba. Aztán valahogy, valamiért, amikor már majdnem lemondtam arról, hogy valaha is megtudjam, megszólalt:
- Mert felelősséggel tartozom érted. Mert az én hibám. Az én hibám, hogy meghaltál. Vagyis hogy nem egészen haltál meg… és azt sem akkor, amikor kellett volna.
Nagyon fájhatott neki. Ekkor döbbentem rá. Egész életében élet, halál és a kettőt elválasztó állapot bűvöletében él, és annak szenteli életét, hogy kit ide, kit oda lökdös. Nyomasztó lehet. Főleg, hogy folyamatosan értelmetlen halálokkal találkozik. Eszelős vámpírok áldozataival. Vajon hány vele egykorú lányt látott már szárazra szívva valami kuka mögött, egy sikátorban? Vajon hány élőhalottat kellett már puszta kézzel a halálba küldenie. Vajon hány szerettét veszítette el ebben a végeláthatatlan küzdelemben?
- Te lány… izé… Scarlet – mondtam neki. – Nem kellene így érezned. Nem a te hibád.
Rám nézett. Egyenesen a szemembe. Kis híján felnyársalt a csodálkozó, zöld pillantása. Már láttam, hogy akart valamit mondani, de akkor az egyik kezemmel elengedtem a vállát, és mielőtt akár egy szó is elhagyhatta volna az ajkait, gyengéden leszorítottam őket a mutatóujjammal.
- Az én véleményem szerint. Szóval én… nem téged okollak. – Beszéd közben elmosolyodtam. Nem tudom, meddig lehettünk még így, de elég sokáig, mire a csodálkozásából és a bűntudatából felocsúdva viszonozta a mosolyomat. Ekkor már le mertem venni a kezem, ami megakadályozta az önostorozó szóáradatot.
- Köszönöm – mondta. – Ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptam… egy vámpírtól.
Meggyilkolt bizalom
~Vladimir Orlov~
Összébb húztam magamon a kabátot, ahogy a hideg szél végigszáguldott az úton. Bár már tavaszodott, a tulipánok már nyílásnak indultak, itt, Oroszország északi csücskében a tavasz nem volt meleg. A nyár sem éppen arról volt híres, hogy az emberek levetették volna ruháikat, de egész kellemes volt az idő, az éjszaka fagyosból hűvössé enyhült, és nappal is le lehetett venni a vastag kabátokat. Most azonban még elég hideg volt.
A lemenő nap fénye arannyal vonta be a falu közepén álló várat, amit még a településhatártól is látszott, onnan, ahol én laktam feleségemmel és gyerekeimmel. Ahogy a ház felé közeledtem, fiam futott elém, hogy üdvözöljön, míg feleségem, lányommal a karjában közeledett felém, boldog mosollyal az arcán.
Az életünk nehéz volt, hiszen az uralkodó keménykezű volt, mégsem panaszkodhattunk, boldogok voltunk, és mindenünk megvolt ahhoz, hogy éljünk. Mindenem megvolt, amire valaha is vágytam: egy szerető feleség; gyönyörű, egészséges gyerekek; egy saját kis ház. A dolgom nehéz volt, a nappal keltem, és azzal is nyugodtam, az ébren töltött perceket pedig kemény munkával töltöttem el, de így sosem szenvedtünk az éhségtől, ahogy sok más ember. Feleségem is rengeteget dolgozott, azonban ő a gyermekeinket is tanította, amikor csak tudta. Mind a ketten nagyon okosak és tanulékonyak voltak. Tudtam, hogy ha egyszer felnőnek, sokkal többre vihetik, mint én. Legalábbis nagyon reménykedtem egy szebb jövőben, hogy számukra könnyebb lesz az élet.
Felkaptam fiamat, amint odaért hozzám. Boldog mosollyal csimpaszkodott a nyakamba, és megállás nélkül mesélte, mi mindent tanult aznap.
- Levegőt is vegyél – nevetett feleségem, majd üdvözlő csókot nyomott ajkamra. Együtt sétáltunk be a házba, hogy elfogyasszuk vacsoránkat. Így ment ez napról napra. Boldog voltam, és nem gondoltam, hogy a megszokott napi monotonitás megtörhet egyszer.
A hideg, téli időre való tekintettel mire hazaértem, a nap már régen megpihent a horizont alatt, a kevés fényt az égen a vastag felhők mögül kicsillanó pár csillag adta. Nem tartottam furcsának, hogy gyermekeim nem rohannak elém, ahogy szokták – hiszen nagy hó volt –, és a baljós, síri csendet sem. De amint beléptem a házba, tudtam, hogy itt valami nincs rendben. Idegen szagot éreztem, és csak lassan sikerült rájönnöm, mi az. A föld csúszós volt valami nedvességtől, és tudtam, hogy ebből jött a szag. A legrosszabbakat remélve néztem körül a vaksötétben.
Az uralkodó kegyetlen volt, és néha folyamodott drasztikus megoldásokhoz, ám csak azokkal szemben, akik elkövettek ellene valamit, és mivel sem én, sem más a családomból nem ártott neki, nem értettem az indokot. A szúrós szagú nedvességet követve jutottam el egészen a belső szobáig. Szemem hamar hozzászokott a sötétséghez, de a látványt nem bírtam felfogni. Térdre rogytam. Az agyam tiltakozott, nem akarta befogadni a képeket. A gyermekeim, az én reménységeim, az emberek, akik belőlem örököltek egy darabot... a földön feküdtek, testük torz, kicsavart helyzetbe merevedett. De nem is ez volt a legrosszabb: a torkuk fel volt tépve. Az ajtótól egészen idáig húzódó vértócsából arra következtettem, hogy már a bejáratnál megtámadták, aztán bevonszolták őket a szoba közepére, ahol végül végeztek velük. Olyan volt, mintha állat csinálta volna, és mégis, valamiért emberinek tűnt az egész.
Pár percig tartott, míg agyam védekező mechanizmusa kikapcsolt a sokkból, akkor fogtam fel, mit is látok valójában. Könnyeim megállíthatatlanul folytak végig arcomon, hogy a földre leesve próbálják elmosni a ragacsos bizonyítékot, hasztalanul. Először észre sem vettem, hogy a két kicsi testen kívül nem volt más nem odaillő a szobában. De amikor sikerült felemelnem a tekintetem a gyermekeimről, észrevettem, hogy valaki még hiányzik: a feleségem. Talán elcipelték, gondoltam. Elvitték, hogy megerőszakolják, hogy megalázzák, egyszerű szajhává tegyék. Az elképzelésbe beleborzongtam. A gyermekeimen már nem tudtam segíteni, de a szerelmem még életben lehetett. Elszántan, újult erővel keltem fel, és indultam útnak, először céltalanul, majd rájöttem, legjobb lesz, ha az illetékeshez megyek a várba. Szinte teljesen biztos voltam abban, hogy ott találom az elkövetőt.
Hogy is gondolhattam, hogy én majd csak simán besétálok a várba? Ilyen naiv lettem volna, ilyen felelőtlen és meggondolatlan? Minden bizonnyal. És itt, hogy célomhoz értem, nem tudtam, hogyan jussak be. Nem volt erőm küzdeni, nem volt erőm gondolkodni sem. A kétségbeesés újra erőt vett rajtam, és lerogytam egy fa tövébe. Nem akartam elhinni, hogy itt vége. A gyerekeim halottak, a feleségemet pedig olyan dologra kényszerítik, amit ő nem is akar megtenni, és talán soha többé nem láthatom.
Egy jeges kéz érintette meg a karom, és összerezzentem a meglepetéstől. Egy percig fel sem fogtam, hogy valóban őt látom, azt hittem, csak látomás és álmodom. De ahogy a jeges szél az arcomba fújt, és ahogy hozzámért kezével, megbizonyosodhattam róla, hogy valóban az igazat látom, és nem csak képzelődöm. Csodálatosan nézett ki. Egy gyönyörű ruha volt rajta, olyan, amilyet csak a nemesek hordanak. Bár olyan fehér volt, akár egy szellem, mégis volt valami földöntúli gyönyörűség benne, nem tudtam ellenállni neki. Karjaimba akartam szorítani, érezni akartam, és tudatni vele, hogy most már biztonságban van, akármi történjen is, de mielőtt mozdultam volna, ő lépett hátra, mintha csak olvasott volna a gondolataimban.
- Gyere! - szólt egyszerűen, és hangja mintha sokkal varázslatosabb lett volna, mint eddig bármikor. Megfordult és a bejárat felé vette az irányt, ahol egyszer már sikertelenül próbálkoztam. Követtem, bár nem értettem, mi ez az egész. Tudni akartam, mi történt, és mit csinál, de nem szólt hozzám, csak biccentett az őröknek, és besétált a várba, én pedig követtem.
- Várj! Mi ez az egész? Mi történt? - szegeztem neki a kérdést, amint kettesben maradtunk, és elkaptam a könyökénél, hogy rám figyeljen. Nyugodtan lefejtegette ujjaimat magáról, majd folytatja útját egyetlen szó nélkül. Egy szobába vezetett be, ahol nem volt más, csak egy kandalló és egy hatalmas ágy. Bezárta az ajtót, majd felém fordult.
- Sajnálom, meg kell, hogy öljelek. Ugyanarra a sorsa kell juss, mint a gyerekeid. Bár veled nem szeretnék annyi mocskot csinálni. Gyors leszek, és nem fogsz érezni fájdalmat, ígérem – mondta, s azzal közelebb lépett hozzám. Kabátomat olyan gyorsan lökte a földre, hogy észre sem vettem. Keze az arcomhoz közelített, de elkaptam a csuklójánál. Jéghideg volt. Egy szót sem értettem, magyarázatot akartam mindenre. Azt akartam, hogy a karjaimban legyen, hogy minden újra a régi legyen.
- Egy szót sem értek. Magyarázd el, kérlek, mi történt! - kértem udvariasan. Azt vártam, hogy leülünk majd, hogy mindent elmagyarázzon, de csak gúnyosan elmosolyodott.
- Akkor majd elmagyarázom. Végül is, teljesen mindegy, nem élsz már sokáig. Így ráadásul még élvezetesebb lesz nézni a kínt az arcodon. - Olyan volt, mintha inkább csak magának beszélt volna. Még mindig nem értettem semmit, de valami azt súgta, hogy nincs minden rendben. Sosem láttam még ilyennek őt. Gyönyörű volt, sokkal szebb, mint valaha, viszont volt valami hátborzongató ebben. Mintha félnem kellene ettől. A hangja is bársonyosabb volta szokásosnál. Csábító. A mozgása sokkal könnyedebb volt, mintha nem is járna, inkább lebegne. De ahogy beszélt, mintha valaki más lenne, egy egészen más ember.
- Én öltem meg őket. A gyerekeidet. Feltéptem a torkukat, és ittam a vérükből. Tudtam, hogy ez majd idecsábít, mert azt hiszed, megtámadtak engem, és elhurcoltak. De nem támadtak meg, én öltem meg őket. És még jól is jártam. Nem csak te jöttél el ide önmagadtól, hanem még új keletű szomjamat is csillapíthattam a fattyaiddal – nevetett fel, és ettől a hangtól összeborzongtam. Nem az a boldog, örömteli nevetés volt. Inkább olyan volt, mint a sátán gonosz kacaja.
- Ittál a vérükből? Mint a vérszívók, azok a mondabeli lények? De hát miért? Miért tetted ezt? Szeretjük egymást, a gyermekeinket! Mondd, miért tetted ezt? - követeltem a választ, és vállait megfogva, rázni kezdtem. Egy legyintéssel lelökte magáról a kezeimet.
- A vámpírok nem csak mondabeli lények. Valóban léteznek. Itt áll előtted az élő, vagyis nem is annyira élő, mint inkább holt példa. Vámpír vagyok. És egy cseppet sem szeretlek. Sem téged, sem azokat a porontyaidat, akiket ki kellett hordanom neked. Soha nem szerettelek. Világ életemben a bojár unokatestvérébe voltam szerelmes.
- A bojár unokatestvérébe? Hiszen ő már évek óta halott, akárcsak az ikertestvére! - kiabáltam.
- Persze – vágta vissza hangosan -, mindenki ezt hiszi, hiszen ez az elterjesztett szóbeszéd, de ő valójában még mindig él. Volt egy eltitkolt kapcsolatunk. Már az előtt kezdődött az egész, hogy megismertelek téged. A szüleim kényszerítettek a házasságra, nem volt más választásuk, az én választottamhoz nem mehettem hozzá, hiszen ő nemes, én pedig nem vagyok az. Idővel feltűnt, hogy nem változik, míg én minden egyes szülés után mintha éveket öregedtem volna. Ekkor mesélte el a titkát. Először nem hittem neki, kinevettem, hogy ilyen bolond mesékben hisz, de aztán bebizonyította, hogy ő tényleg vámpír. Teljesen elbűvölt, és ettől csak még jobban beleszerettem. Olyanná akartam válni, mint ő, inni a véréből, hogy aztán én is csodálatos legyek az öröklétig. Borzasztott a tudat, hogy úgy kell tennem, mintha szeretnélek, pedig undorodtam tőled. De érte bármit megtettem. Ma volt a nap, hogy végre olyanná válhattam, mint ő. Meg akartalak ölni, azért, amit tettél velem. Amiért hosszú éveken át úgy értél hozzám, ahogy én sosem akartam. És most itt az idő, hogy beteljesítsem a végzeted. Szerelmemmel együtt eszeltük ki ezt a tervet, de a végrehajtás egyedül az én feladatom volt, és hidd el, élvezetemet leltem benne, de a java még csak most jön – fejezte be monológját, s azzal megcsókolt. Nem azzal a csókkal, amit mindig kaptam tőle, ez teljesen más volt.
Éles szúrást éreztem, de még mielőtt elránthattam volna a fejem, a vér ízét éreztem meg, majd az ő nyelvét, ahogy végigsimít sebes ajkamon. Felfordult a gyomrom. Ez már nem az én feleségem volt. Ez egy nő volt, aki elárult, megcsalt, becsapott, megölte a saját vérét és most velem akart végezni.
Arcomat csókokkal borította el, mintha kényeztetne, de semmi élvezetes nem volt ebben. Végignyalt a nyakamon, ott, ahol a bőröm alatt verőerem futott végig. Megborzongtam. Féltem. Nem tekintettem embernek ezt a nőt, hiszen nem is volt az; egy gonosz, hideg szörnyeteg volt. Nem az én feleségem. Mielőtt még szemfogai belém vájtak volna, kihasználtam a meglepetés erejét. Ismertem a mondát, tudtam, hogy ezek a lények gyorsak és erősek, így esélyem sem volt harcolni ellene, de a vér most elvette az eszét, ha eddig látta is a gondolataimat, most biztosan nem figyelt rájuk. Közel volt az ablak, én pedig szerencsés helyzetben voltam. Egyszerűen kidobtam a csukott ablakon. Az üveg csörömpölve tört ezer apró darabra, de ahogy számítottam rá, a démont nem tudták különösebben megsebezni. Viszont egy pillanatra ledermedt, és ezt a pillanatot használtam ki a menekülésre. Az ajtóig sem jutottam el, mire újra ott termett, keze lefogott, szemfogai pedig a nyakamba vájtak. Nem ivott sokat, nem ez volt a célja, csak sebezni akart, fájdalmat okozni. Ajka elvált a nyakamtól, és hangosan felmorgott, mint aki élvezi. Megfordultam erős karjai között. Míg ő újra ivott, én összeszedtem minden lélekjelenlétem, és megragadva derekát, kiugrottam a törött ablakon. Tudtam, csak akkor van esélyem a túlélésre, ha kijutok a várból, mégpedig erre csak így volt lehetőségem. Úgy tűnt, csak a vérrel tud foglalkozni, így keményen csapódtunk a földbe, de szerencsére ő volt alul, így nem ütöttem meg magam. Újra sikerült kiszabadulnom fogai közül, ezt kihasználva legördültem róla, de annyi erőm és időm sem volt már arra, hogy felálljak. Ő pedig már rajtam volt, és újra táplálkozott. Az összes vér lassan elhagyta a testem, és a világ elsötétült. Hát itt a vég, gondoltam, és felkészültem a halálra. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, a suhogó hangok és valami hideg, rossz ízű folyadék az ajkaimon, ami végigfolyik a torkomon. Aztán elnyelt a sötétség.
Dobozkák: A múlt darabkái Megjelölve: Vladimir Orlov
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Az átok napja
Csönd vonult végig a tájon, nem zizzentette meg a leveleket, nem mozdult meg semmi. Minden nyugodt volt, halott és őszies. Mélyet sóhajtottam, nagyon régen nem jártam itt, nem volt hozzá se hangulatom, se idegrendszerem, se bátorságom. Bizonyos dolgokban nagyon gyáva tudok ám lenni, és ez egy ilyen dolog. Szembenézni a múlttal, a tudattal, hogy az egész családodból csak te élted túl, s elviselni az önvádat, a tudatot, hogyha időben lépsz, ha nem vagy öntelt és észreveszed a csapdát, mindenki életben maradhatott volna. Közvetve olyan, mintha mindenkit én magam öltem volna meg a puszta két kezemmel. Mert a tétlenség - nem számít, hogy mi kényszerít rá - gyávaság és gyilkosság. Ez volt az elvem, ehhez tartottam magam. Bár rázott a remegés, a szégyen, a düh, nem hullottam térdre és zokogni sem tudtam. Csak álltam felettük nyugodtan, lehajtott fejjel és szembenéztem velük, szembe a hibáimmal, a legnagyobb ballépésemmel. Két ilyen ballépést követtem el az életemben, s mindkettő életekbe került. Ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak soha többé…
Dobozkák: A múlt darabkái
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight