« Fekete és rózsaszín   Különös éjszaka volt... »

Csak egy érdekel...

~Johanna Stickey~

A vörös lány dölyfösen fordított hátat nekünk, és alig pár pillanat gondolkodás után a Will nevű helyes srác is utána eredt. Charlotte persze nem tűnt nagyon boldognak a dologtól, ha pontosabban akarnék fogalmazni, inkább azt mondanám, hogy attól tartottam, hamarosan felrobban.

- Lehet fedezékbe kéne vonulnunk – suttogtam Danának bizalmasan miközben ketten szenvedtünk a csomagommal, annyira halkan, hogy más biztos ne hallja meg – a barátnőd mindjárt felrobban, és ezen a héten még nem volt rajtam a csodálatos rózsaszín bakancsom. És anélkül nem halhatok meg!

Dana persze kuncogni kezdett a megjegyzésemen. Nem értem, miért, mert teljesen komolyan gondoltam! De mindegy is. Persze Char ebből semmit nem hallhatott meg, láthatóan nagyon lekötötték a gondolatai, és az arca is olyan csúnya piros színű volt a dühtől. Nagyon megsajnáltam, annyira nem állt jól ez az árnyalat a hajszínéhez, és ruhájához. Meg persze idegesítő is lehet, ha egy ilyen szakadt lány szólogat be az embernek, aki mintha a kukából öltözne. Bár azt a szép hosszú bőrkabátot elfogadnám, ha esetleg egy kicsit kevésbé lenne viharvert darab.

- Hé, Char – léptem mellé, és a vállára tettem a kezem, mint egy olyan megnyugtató gesztusként – szerintem is igazad van. Amúgy meg kit érdekel, mit gondol ez a lány? Nézz csak rá. Egy lapon sem lehet említeni veled.
Na jó, azért ez inkább egy vigasztaló túlzás. Mert tényleg csinos is lehetne, ha valami olyat venne fel, ami jobban kihangsúlyozza az alakját, ha sminkelne, és ha egyszer mosolyogna. Bár, jobban belegondolva az is elég lenne, ha csak mosolyogna.
- Savanyú neki a szőlő, a helyedben nem törődnék vele.
- Én sem törődök vele – mondta ő is hirtelen, gőgösen – Ő kezd mindig kötekedni, mintha valami úri felség lenne, akinek a cipőtalpát kéne nyaldosnom, de igazából egy senki.

Nem hittem neki. Lerítt róla, hogy bosszantja, persze kit nem bosszantott volna, de azt a csúnya lilás arcszínt, amit Charlotte magára öltött ezek miatt, nos, én nem engedtem volna meg magamnak. Elvégre vámpírok vagyunk, és igazán lenne szabad hagynunk, hogy az évszázados méltóságunkat, és türelmünket, egy kérészéletű múló pillanat kérdőjelezze meg.
De elnéztem Charlotte-ot még mindig láttam, hogy a szép arca mögött keserű-zöld epeként forr az indulat, bár már rég nem lenne rá oka. A lány, aki a problémát okozta, elment, a fiú, aki meg a problémára rátett egy lapáttal, szintén.
- Nézd, Char, örülj neki, hogy itt hagytak. Úgyis csak két nagyszájú emberről van szó, akik a homlokukat a porba vernék a bakancsod előtt, ha tudnának bármit is a vámpírokról. Lefogadom. Mégis kinek képzelik magukat? Reinkarnálódott Midnightoknak?

Ahogy a név elhagyta a számat, egészen furcsa dolog történt. Charlotte nemcsak felkapta a fejét, de fel is jajdult, mintha valaki a lábára léptem volna a tűsarkúmmal. A hangot leginkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor a kiskutya a sípoló játékszerét rágcsálja. De rajta nem látszik, hogy bárki is rágcsálná…
- Hogy reinkarnálódott kiknek? – kérdezett vissza fülsértő hangon. Belefájdult a fülem. Szegény denevérek. Igazán nem hozzájuk beszél, szóval nem kellene ilyen magas hangokat használnia. Még a végén megsüketülnek.
- Midnightoknak. A vámpírvadász család, tudod – próbáltam célozni. Lehetetlen, hogy nem hallott róluk. Hiszen itt volt valahol a birtokuk, ez a város az ő felügyeletük alá tartozott. Az értetlen tekintetéből azonban egyértelműen kikövetkeztettem, hogy még így sem világos számára, miről beszélek. – Jesszusom, mit csináltok ti vámpírtöri órán?
- Alszunk, többnyire – felelte Dana, barátnője helyett. – Bár én néha merengek, Char meg sokszor be sem jön. Vagy ha igen, akkor is a körmét festi.
- Atya szent ég. Pedig az egy tök érdekes tárgy, nem tudom, hogy tudjátok ennyire…

- De mondd már, hogy mit tudsz Scarletről! – szakított félbe Charlotte csillogó szemekkel, ami meglehetősen nagy modortalanság volt a részéről, amit különösen nem szívlelek, de a kérdése felkeltette az érdeklődésemet. Honnan tudja a család utolsó tagjának a nevét, ha nem tudja kik ők? És akkor minden világossá vált számomra, még mielőtt folytatta mondatot – Tudnom kell mindent arról a ribancról.
- Mármint úgy érted, ez volt Scarlet Midnight? És te még azon vagy kiakadva, hogy lekezelően bánik veled? Te jószagú, rózsaszín csipkebokor!

Teljesen elhűltem ettől a méltánytalanságtól. Az még egy dolog, hogy nem ismeri a fajtánk történelmét, ami egy igazán vérlázító dolog, de ez? Én a helyében elsüllyednék ebben a sárban. Hiszen a túlélés egyik alapvető feltétele, hogy tudd, kit ne húzz fel. És hát, Scarlet Midnightot alapvetően nem tanácsos felhúzni.
Persze, amíg én nem tudtam megszólalni elhűlésemben vagy felháborodásomban, Charlotte arcán újra megjelent az a nem túl esztétikus szederszürke szín, ami abszolúte üti a ragyogó vörös haját, meg persze a zöld szemeit. És már valahogy egy kis részem kezdte érteni a felé irányuló piszkálódásokat, mert aki ilyen színösszeállításokat enged fel magára, az bármi negatívat megérdemel.
- De hát ezeket neked is kéne tudnod! – bukott ki belőlem végül. – Kaptam tanrendet, és a munkássága itt is benne van a tananyagban. Meg az egész családé is. Nem igaz, hogy ti sosem hallottatok az 1820-1950-es Kis Tisztogatásról.
- Nekem rémlik, valami – mondta Dana, kissé elgondolkodva, de látszott, hogy ami dereng is benne, az is valami elképesztően homályos dolog.

- Annak mi köze van Scarlethez? Az jóval a születése előtt véget ért. Tanulj meg számolni, és ne csinálj te is úgy, mintha mindent jobban tudnál nálam, te kis rózsaszín giccsparádé! Még meg se érkeztél, és már kelleted magad, meg játszod az eszed, meg úgy csinálsz, mintha te is mindenkinél mindent jobban tudnál. Tudod mit? Csókold meg Scarlet seggét, ha ennyire odáig vagy érte.
Elhűlten hallgattam a dühödt szavakat. Tökéletesen értettem, hogy egy olyan elképesztően illedelmes, gyönyörű férfi, mint Jeremi miért néz le egy ilyen lányt. Hihetetlenül buta, és szánni valóan ostoba. Ráadásul stílusérzéke sincs, ordítozás közben pedig folyékonyan beszél. Most úgy érzem magam, mintha képen nyalt volna egy bernáthegyi, aminek el is tudom nézni, mert az egy olyan aranyos, nagy szőrös plüss kutyus, de ez a lány? Olyan sokat kell még tanulnia.

- Nos, mivel ilyen kedves voltál velem – mondtam rideg, kimért hangon – természetesen felejtsd el, hogy a tudásomat a tudatlanságod csillapítására használjam. Van jobb dolgom is, mint az alaptalan sértéseidet hallgatni.
Például jelentkeznem kell az igazgatónál, aki persze egyike Anglia leghelyesebb őskövületeinek, és szívesen vagyok vele egy légtérben. A szexi kinézete kárpótol sötét, mogorva, lekezelő modoráért.

Aztán persze ki is kell pakolnom, és étkezni is szeretnék. Napfelkelte után szükség lesz az erőmre, hogy vissza tudjak menni azért a gyönyörű, rózsaszín, csipkés-fodros miniruháért, amit ma láttam és annyira passzol a bakancsomhoz. Muszáj megvennem. Egyszerűen lehengerlő lennék benne.

De a beszélgetést lezártnak tekintettem, úgyhogy átvettem a bőröndöm fülét Danától, és elindultam, nos elindultam volna, de már nem emlékeztem, merre kellene menni. Itt állnak mellettem azok, akik meg tudnák mondani, de Charlotte biztos nem mondaná meg. Amíg én nem mondok neki semmit, ami nem fog bekövetkezni. De Dana talán segít, mert ő egészen kedves. És láthatóan neki is elege van egy kicsit ennek a vörösnek a dührohamaiból, úgyhogy visszafordultam hozzá:
- Dana, nem akarlak feltartani, meg minden, de nincs kedved elkísérni Vladimirhoz?

Dana igazán remek társaságnak bizonyult, kedves volt, és a kezdeti lassúsága után oldott hangulatban beszélgettünk, ráadásul ő jártasabb volt a divatban is, kevésbé volt a szubkultúrák rabja, mint a barátnője. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem érdekelte, hogy Scarlet kicsoda. Bár jobban belegondolva, talán semmi sem érdekelte a szívügyein kívül. Szinte sütött róla a szerelem. Én már csak tudom, hisz az ilyesmihez van szemem. Éreztem, hogy egy leheletnyi irigység felüti a fejét a lelkemben, de gyorsan arrébb is hessegettem. Elég ideig leszek még itt, hogy találjak valakit. Igazából már van is jelöltem, már csak mindent meg kell tudnom róla, amit csak lehet.

Aztán jutott eszembe, hogy Dana tökéletes forrás lenne ehhez. Hiszen, egy kis kérdezősködés nem árthat senkinek, és legalább az én fantáziámat sem piszkálja tovább ő titokzatossága. Nyilván lesz néhány dolog, amire majd ő sem tud megválaszolni. Például miért hord magánál egy vámpír ezüsttőrt?
- Úgy látom, te igazán sok mindent tudsz az itt lakókról, és a kastély környezetéről – kezdtem hízelgéssel a hadjáratomat, mire Dana nevetett.
- Ugyan már, nem művészet. Persze, Charlotte a legnagyobb pletykafészek itt. Én viszont a legjobb barátnője vagyok.
- Az bizony nem hátrány. Mindenkinek van mocskos kis rejtegetni valója, aminél fogva jól meg lehet ragadni egyeseket.
- Persze, minden nap kiderül valami új. Willről például épp tegnap tudtuk meg, hogy vámpírvadász. A legviccesebb, hogy még ő sem tudott róla. Hát nem érdekes?

Összevontam a szemöldököm, miközben felidéztem a fiút, aki Charlotte bosszantása miatt segített nekem. Csinos vagyok, de nem naiv. Nyilvánvaló volt, hogy egyébként rám sem nézett volna. Nem vagyok az esete, bár egy kicsit szeret játszani a lányokkal, de nem érdekeltem igazán. Nem veszteség, mert ő sem érdekelt engem.
- De, igazán érdekes. Bár engem jobban érdekelne ez a Scarlet-ügy? Mióta fújnak egymásra, és miért izgatja Charlotte-ot ennyire egy ilyen kis pondró? – Direkt használtam ezeket a szavakat. Egyszerűen felüthettek volna egy lexikont a könyvtárban, ahol az S vagy az M betűnél megtalálták volna, amire kíváncsiak, de láthatóan még ehhez is buták voltak mindketten. Majd megérdeklődöm valakitől, hogy itt betiltották-e a józan, paraszti ész használatát, mert mindenki… na jó, térjünk vissza tárgyra.

- Ó, ez igazán az első napon kezdődött. Tudod, egy hete volt, azt hiszem, pont, amikor beállítottak hárman. Will, Scarlet meg Jeremi. – Felkaptam a fejem. Egy mondatban Scarlettel? Felettébb furcsa. Gondoltam, először a vörös vadász után kérdezek, és a fiút csak véletlenül hozom majd szóba csak, épp érintőlegesen, de erre egyáltalán nem számítottam – Épp Miss Blanche óráján ültünk, és a tanárnő elkapta őket. Majdnem csókolóztak, vagyis úgy festettek. De sosem értettem, hogy miért ezzel lettek megvádolva, amikor Jeremi folyamatosan Scarlet bokáját rugdosta a pad alatt. Aztán amikor Will meg véletlenül elbűvölte Chart a képességével, amiről ő sem tudott, akkor ők segítettek észhez téríteni. Később meg összevesztek. Aztán Charlotte is Scarlettel, és amikor megharapta, Jeremi hirtelen megjelent és iszonyatos csata volt. Blanche és Iason alig tudta őket szétszedni.

Úgy dobálta a neveket, mintha tudnom kellett volna, kikről van szó, persze fogalmam sem volt. Ezeket is ki kell majd derítenem, mindenféleképp. Csak abban voltam biztos, hogy a lelkemben iszonyatos tempóban növekszik a félelem és a düh, a képtelen csodálkozás.
- Szóval akkor Scarlet meg Jeremi járnak?
- Biztosan nem. A vörös fiú inkább csak olyan testőr, aminek a léte szükséges. Mert végül is Scarlet vámpírsuliba jár, és elég halandó, de emellett nagyszájú is, pedig nem igazán képes megvédeni magát.
Inkább nem szóltam egy szót sem. Lehet, hogy Scarlet halandónak látszik, dobog a szíve, és vérzik, ha megvágja magát, de él, és kétszáz éves, úgyhogy mégsem annyira halandó. Ráadásul úgy látszik, hogy egy vámpír a társa. Így már értem, Jeremi miért hord magánál ezüsttőrt. Nyilván segít neki a vámpírölésben, meg gondolom, vigyáz is rá, bár az is lehet, hogy egy szolga, akit a lány varázslattal láncolt magához. De láttam Danán, hogy ennél többet nem tud, úgyhogy innentől felesleges tőle bármit is kérdeznem.
Mindig is utáltam, hogy nekem a titokzatos pasik jönnek be.

A vörös lány dölyfösen fordított hátat nekünk, és alig pár pillanat gondolkodás után a Will nevű helyes srác is utána eredt. Charlotte persze nem tűnt nagyon boldognak a dologtól, ha pontosabban akarnék fogalmazni, inkább azt mondanám, hogy attól tartottam, hamarosan felrobban.

- Lehet fedezékbe kéne vonulnunk – suttogtam Danának bizalmasan miközben ketten szenvedtünk a csomagommal, annyira halkan, hogy más biztos ne hallja meg – a barátnőd mindjárt felrobban, és ezen a héten még nem volt rajtam a csodálatos rózsaszín bakancsom. És anélkül nem halhatok meg!

Dana persze kuncogni kezdett a megjegyzésemen. Nem értem, miért, mert teljesen komolyan gondoltam! De mindegy is. Persze Char ebből semmit nem hallhatott meg, láthatóan nagyon lekötötték a gondolatai, és az arca is olyan csúnya piros színű volt a dühtől. Nagyon megsajnáltam, annyira nem állt jól ez az árnyalat a hajszínéhez, és ruhájához. Meg persze idegesítő is lehet, ha egy ilyen szakadt lány szólogat be az embernek, aki mintha a kukából öltözne. Bár azt a szép hosszú bőrkabátot elfogadnám, ha esetleg egy kicsit kevésbé lenne viharvert darab.

- Hé, Char – léptem mellé, és a vállára tettem a kezem, mint egy olyan megnyugtató gesztusként – szerintem is igazad van. Amúgy meg kit érdekel, mit gondol ez a lány? Nézz csak rá. Egy lapon sem lehet említeni veled.

Na jó, azért ez inkább egy vigasztaló túlzás. Mert tényleg csinos is lehetne, ha valami olyat venne fel, ami jobban kihangsúlyozza az alakját, ha sminkelne, és ha egyszer mosolyogna. Bár, jobban belegondolva az is elég lenne, ha csak mosolyogna.

- Savanyú neki a szőlő, a helyedben nem törődnék vele.

- Én sem törődök vele – mondta ő is hirtelen, gőgösen – Ő kezd mindig kötekedni, mintha valami úri felség lenne, akinek a cipőtalpát kéne nyaldosnom, de igazából egy senki.

Nem hittem neki. Lerítt róla, hogy bosszantja, persze kit nem bosszantott volna, de azt a csúnya lilás arcszínt, amit Charlotte magára öltött ezek miatt, nos, én nem engedtem volna meg magamnak. Elvégre vámpírok vagyunk, és igazán lenne szabad hagynunk, hogy az évszázados méltóságunkat, és türelmünket, egy kérészéletű múló pillanat kérdőjelezze meg.

De elnéztem Charlotte-ot még mindig láttam, hogy a szép arca mögött keserű-zöld epeként forr az indulat, bár már rég nem lenne rá oka. A lány, aki a problémát okozta, elment, a fiú, aki meg a problémára rátett egy lapáttal, szintén.

- Nézd, Char, örülj neki, hogy itt hagytak. Úgyis csak két nagyszájú emberről van szó, akik a homlokukat a porba vernék a bakancsod előtt, ha tudnának bármit is a vámpírokról. Lefogadom. Mégis kinek képzelik magukat? Reinkarnálódott Midnightoknak?

Ahogy a név elhagyta a számat, egészen furcsa dolog történt. Charlotte nemcsak felkapta a fejét, de fel is jajdult, mintha valaki a lábára léptem volna a tűsarkúmmal. A hangot leginkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor a kiskutya a sípoló játékszerét rágcsálja. De rajta nem látszik, hogy bárki is rágcsálná…

- Hogy reinkarnálódott kiknek? – kérdezett vissza fülsértő hangon. Belefájdult a fülem. Szegény denevérek. Igazán nem hozzájuk beszél, szóval nem kellene ilyen magas hangokat használnia. Még a végén megsüketülnek.

- Midnightoknak. A vámpírvadász család, tudod – próbáltam célozni. Lehetetlen, hogy nem hallott róluk. Hiszen itt volt valahol a birtokuk, ez a város az ő felügyeletük alá tartozott. Az értetlen tekintetéből azonban egyértelműen kikövetkeztettem, hogy még így sem világos számára, miről beszélek. – Jesszusom, mit csináltok ti vámpírtöri órán?

- Alszunk, többnyire – felelte Dana, barátnője helyett. – Bár én néha merengek, Char meg sokszor be sem jön. Vagy ha igen, akkor is a körmét festi.

- Atya szent ég. Pedig az egy tök érdekes tárgy, nem tudom, hogy tudjátok ennyire…

- De mondd már, hogy mit tudsz Scarletről! – szakított félbe Charlotte csillogó szemekkel, ami meglehetősen nagy modortalanság volt a részéről, amit különösen nem szívlelek, de a kérdése felkeltette az érdeklődésemet. Honnan tudja a család utolsó tagjának a nevét, ha nem tudja kik ők? És akkor minden világossá vált számomra, még mielőtt folytatta mondatot – Tudnom kell mindent arról a ribancról.

- Mármint úgy érted, ez volt Scarlet Midnight? És te még azon vagy kiakadva, hogy lekezelően bánik veled? Te jószagú, rózsaszín csipkebokor!

Teljesen elhűltem ettől a méltánytalanságtól. Az még egy dolog, hogy nem ismeri a fajtánk történelmét, ami egy igazán vérlázító dolog, de ez? Én a helyében elsüllyednék ebben a sárban. Hiszen a túlélés egyik alapvető feltétele, hogy tudd, kit ne húzz fel. És hát, Scarlet Midnightot alapvetően nem tanácsos felhúzni.

Persze, amíg én nem tudtam megszólalni elhűlésemben vagy felháborodásomban, Charlotte arcán újra megjelent az a nem túl esztétikus szederszürke szín, ami abszolúte üti a ragyogó vörös haját, meg persze a zöld szemeit. És már valahogy egy kis részem kezdte érteni a felé irányuló piszkálódásokat, mert aki ilyen színösszeállításokat enged fel magára, az bármi negatívat megérdemel.

- De hát ezeket neked is kéne tudnod! – bukott ki belőlem végül. – Kaptam tanrendet, és a munkássága itt is benne van a tananyagban. Meg az egész családé is. Nem igaz, hogy ti sosem hallottatok az 1820-1950-es Kis Tisztogatásról.

- Nekem rémlik, valami – mondta Dana, kissé elgondolkodva, de látszott, hogy ami dereng is benne, az is valami elképesztően homályos dolog.

- Annak mi köze van Scarlethez? Az jóval a születése előtt véget ért. Tanulj meg számolni, és ne csinálj te is úgy, mintha mindent jobban tudnál nálam, te kis rózsaszín giccsparádé! Még meg se érkeztél, és már kelleted magad, meg játszod az eszed, meg úgy csinálsz, mintha te is mindenkinél mindent jobban tudnál. Tudod mit? Csókold meg Scarlet seggét, ha ennyire odáig vagy érte.

Elhűlten hallgattam a dühödt szavakat. Tökéletesen értettem, hogy egy olyan elképesztően illedelmes, gyönyörű férfi, mint Jeremi miért néz le egy ilyen lányt. Hihetetlenül buta, és szánni valóan ostoba. Ráadásul stílusérzéke sincs, ordítozás közben pedig folyékonyan beszél. Most úgy érzem magam, mintha képen nyalt volna egy bernáthegyi, aminek el is tudom nézni, mert az egy olyan aranyos, nagy szőrös plüss kutyus, de ez a lány? Olyan sokat kell még tanulnia.

- Nos, mivel ilyen kedves voltál velem – mondtam rideg, kimért hangon – természetesen felejtsd el, hogy a tudásomat a tudatlanságod csillapítására használjam. Van jobb dolgom is, mint az alaptalan sértéseidet hallgatni.

Például jelentkeznem kell az igazgatónál, aki persze egyike Anglia leghelyesebb őskövületeinek, és szívesen vagyok vele egy légtérben. A szexi kinézete kárpótol sötét, mogorva, lekezelő modoráért.

Aztán persze ki is kell pakolnom, és étkezni is szeretnék. Napfelkelte után szükség lesz az erőmre, hogy vissza tudjak menni azért a gyönyörű, rózsaszín, csipkés-fodros miniruháért, amit ma láttam és annyira passzol a bakancsomhoz. Muszáj megvennem. Egyszerűen lehengerlő lennék benne.

De a beszélgetést lezártnak tekintettem, úgyhogy átvettem a bőröndöm fülét Danától, és elindultam, nos elindultam volna, de már nem emlékeztem, merre kellene menni. Itt állnak mellettem azok, akik meg tudnák mondani, de Charlotte biztos nem mondaná meg. Amíg én nem mondok neki semmit, ami nem fog bekövetkezni. De Dana talán segít, mert ő egészen kedves. És láthatóan neki is elege van egy kicsit ennek a vörösnek a dührohamaiból, úgyhogy visszafordultam hozzá:

- Dana, nem akarlak feltartani, meg minden, de nincs kedved elkísérni Vladimirhoz?

Dana igazán remek társaságnak bizonyult, kedves volt, és a kezdeti lassúsága után oldott hangulatban beszélgettünk, ráadásul ő jártasabb volt a divatban is, kevésbé volt a szubkultúrák rabja, mint a barátnője. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem érdekelte, hogy Scarlet kicsoda. Bár jobban belegondolva, talán semmi sem érdekelte a szívügyein kívül. Szinte sütött róla a szerelem. Én már csak tudom, hisz az ilyesmihez van szemem. Éreztem, hogy egy leheletnyi irigység felüti a fejét a lelkemben, de gyorsan arrébb is hessegettem. Elég ideig leszek még itt, hogy találjak valakit. Igazából már van is jelöltem, már csak mindent meg kell tudnom róla, amit csak lehet.

Aztán jutott eszembe, hogy Dana tökéletes forrás lenne ehhez. Hiszen, egy kis kérdezősködés nem árthat senkinek, és legalább az én fantáziámat sem piszkálja tovább. Nyilván lesz néhány dolog, amire majd ő sem tud megválaszolni. Például miért hord magánál egy vámpír ezüsttőrt?

- Úgy látom, te igazán sok mindent tudsz az itt lakókról, és a kastély környezetéről – kezdtem hízelgéssel a hadjáratomat, mire Dana nevetett.

- Ugyan már, nem művészet. Persze, Charlotte a legnagyobb pletykafészek itt. Én viszont a legjobb barátnője vagyok.

- Az bizony nem hátrány. Mindenkinek van mocskos kis rejtegetni valója, aminél fogva jól meg lehet ragadni egyeseket.

- Persze, minden nap kiderül valami új. Willről például épp tegnap tudtuk meg, hogy vámpírvadász. A legviccesebb, hogy még ő sem tudott róla. Hát nem érdekes?

Összevontam a szemöldököm, miközben felidéztem a fiút, aki Charlotte bosszantása miatt segített nekem. Csinos vagyok, de nem naiv. Nyilvánvaló volt, hogy egyébként rám sem nézett volna. Nem vagyok az esete, bár egy kicsit szeret játszani a lányokkal, de nem érdekeltem igazán. Nem veszteség, mert ő sem érdekelt engem.

- De, igazán érdekes. Bár engem jobban érdekelne ez a Scarlet ügy? Mióta fújnak egymásra, és miért izgatja Charlotte-ot ennyire egy ilyen kis pondró? – Direkt használtam ezeket a szavakat. Egyszerűen felüthettek volna egy lexikont a könyvtárban, ahol az S vagy az M betűnél megtalálták volna, amire kíváncsiak, de láthatóan még ehhez is buták voltak mindketten. Majd megérdeklődöm valakitől, hogy itt betiltották-e a józan, paraszti ész használatát, mert mindenki… na jó, térjünk vissza tárgyra.

- Ó, ez igazán az első napon kezdődött. Tudod, egy hete volt, azt hiszem, pont, amikor beállítottak hárman. Will, Scarlet meg Jeremi. – Felkaptam a fejem. Egy mondatban Scarlettel? Felettébb furcsa. Gondoltam, először a vörös vadász után kérdezek, és a fiút csak véletlenül hozom majd szóba csak, épp érintőlegesen, de erre egyáltalán nem számítottam – Épp Miss Blanche óráján ültünk, és a tanárnő elkapta őket. Majdnem csókolóztak, vagyis úgy festettek. De sosem értettem, hogy miért ezzel lettek megvádolva, amikor Jeremi folyamatosan Scarlet bokáját rugdosta a pad alatt. Aztán amikor Will meg véletlenül elbűvölte Chart a képességével, amiről ő sem tudott, akkor ők segítettek észhez téríteni. Később meg összevesztek. Aztán Charlotte is Scarlettel, és amikor megharapta, Jeremi hirtelen megjelent és iszonyatos csata volt. Blanche és Iason alig tudta őket szétszedni.

Úgy dobálta a neveket, mintha tudnom kellett volna, kikről van szó, persze fogalmam sem volt. Ezeket is ki kell majd derítenem, mindenféleképp. Csak abban voltam biztos, hogy a lelkemben iszonyatos tempóban növekszik a félelem és a düh, a képtelen csodálkozás.

- Szóval akkor Scarlet meg Jeremi járnak?

- Biztosan nem. A vörös fiú inkább csak olyan testőr, aminek a léte szükséges. Mert végül is Scarlet vámpírsuliba jár, és elég halandó, de emellett nagyszájú is, pedig nem igazán képes megvédeni magát.

Inkább nem szóltam egy szót sem. Lehet, hogy Scarlet halandónak látszik, dobog a szíve, és vérzik, ha megvágja magát, de él, és kétszáz éves, úgyhogy mégsem annyira halandó. Ráadásul úgy látszik, hogy egy vámpír a társa. Így már értem, Jeremi miért hord magánál ezüsttőrt. Nyilván segít neki a vámpírölésben, meg gondolom, vigyáz is rá, bár az is lehet, hogy egy szolga, akit a lány varázslattal láncolt magához. De láttam Danán, hogy ennél többet nem tud, úgyhogy innentől felesleges tőle bármit is kérdeznem.

Mindig is utáltam, hogy nekem a titokzatos pasik jönnek be.

2011. aug. 1. 23:54 | 3 hozzászólás
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Johanna Stickey
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight

Eddig 3 komment érkezett ()

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.






Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.