« Két órányi kegyelem   Csak egy érdekel... »

Fekete és rózsaszín

S ím megérkezett a következő fejezet. Tudom, sokat kellett várnotok. Nem is kezdek el mentegetőzni, mert valószínűleg senkit nem érdekel, hogy mi a jó életet csináltam én eddig, hogy fejezetet nem is írtam (bevallom nagyon hiányzott már az írás is, de örülök, hogy Char újra feléledt a fejemben, ő is nagyon hiányzott), de ötösre végeztem, megvan az újságíró diplomám, szóval nem csak a lábamat lógattam az elmúlt időszakban. A folytatásról egyelőre semmit nem tudok mondani, igyekszem egyre többet írni most a nyáron. És amint sikerül előkaparnom Vladimirt, vele is írok fejezetet. Szóval itt a fejezet, enjoy! :)

~Charlotte Bird~

Mennyi idő telt el, mire újra feleszméltem a kábultságomból, és észrevettem, hogy Johnon kívül még itt van egy egész szoba, és a szobán kívül még megannyi vámpír élvezi a hétvégét a kastély falain belül és kívül is? Egy perc? Egy óra? Egy nap? Vagy talán egy egész hét is? Nem tudom, csak azt éreztem, hogy az érzelmeim és a remek elfoglaltság, amit éppen befejeztünk Johnnal már nem tudja elfeledtetni velem azt a szörnyű szomjúságot, amely a torkomat kaparta olyan kínzóan, és görcsösen rántotta össze a gyomrom. Hiába talál olyan jó elfoglaltságot az ember, vagyis vámpír, ami lefoglalná napokon keresztül is, a szükségletek elvonják a figyelmét. Mert bizony enni azt kell, méghozzá sürgősen, mielőtt elsorvadok, és akkor majd aligha fogok tetszeni nemhogy Johnnak, de senki másnak sem.

Vörös angyalom lágy nevetéséből és a csókból, amit a fejem búbjára adott, tudtam, hogy már megint kihallgatta a gondolataimat. Bár nem igazán szerettem, amikor ezt csinálja, elnéztem neki. Egyrészt mert én is folyton ezt csináltam vele, és az hol lenne fair, hogy én folyton hallom, mit gondol, ő pedig teljesen ki van zárva a fejemből? Másrészt mert elég szoros köztünk a kapcsolat, és főleg ilyenkor nagyon nehéz arra figyelni, hogy ne másszunk bele a másik agyába. De egészen hozzá lehet szokni a dologhoz, időnként még nagyon hasznos is tud lenni. Mikor nem kell hangosan ki mondanom, mit akarok, ő mégis teljesíti.

Mire sikerült szobán kívül tudni magunkat – mellesleg ez legalább egy órát vett igénybe –, már javában benne jártunk az éjszakában, az élet csak úgy folyt a kastélyban. Sokan arra fecsérelték a drága idejüket, hogy tanulással gyötörjék magukat. Nem értettem, miért, ennek nem sok értelmét láttam. Sem Johnnak, sem nekem nem akaródzott kartávolságnál messzebb mennünk a másiktól, szinte kényszert éreztem rá, hogy fogjam a kezét, hogy érezzem, velem van, pedig láttam, hogy ott jön mellettem. Ezzel elvetettük a vadászatot, ahhoz előbb-utóbb el kell engednünk egymást, és ezt egyikünk sem akarta. A kínzó szomjúságunkat zacskós vérrel kellett csillapítanunk. Korántsem olyan finom, mintha egy állatból táplálkoznánk, és hozzá sem mérhető egy emberhez, de megteszi. Főleg szükséghelyzetben. Erre a célra szolgált a kastély úgynevezett konyhája, bár valójában nem konyha volt, hanem egy egyszerű raktárhelyiség, ahol a zacskós vért tárolták. Külön csoportosítva a különböző fajta vért, hogy mindenki megtalálja a saját kedvencét. Volt még itt egy nagy étkezőasztal, ahova egyszerre több osztály is le tudott ülni, annyi hely volt, de már csak ketten voltunk Johnnal. Aki a zacskós vérrel táplálkozik, már evett, de vannak olyanok is, akik inkább a közeli erdőben vadásznak maguknak valami állatot, az még mindig jobb, mint ez a mirelit izé. Kivetettem a sok szekrények egyikéből két bögrét, és mindkettőt teli töltöttem. Ehhez persze kellett mindkét kezem, de nem bántam, hogy el kell engednem Johnt, mert amíg azzal foglalatoskodtam, hogy mindkettőnknek legyen reggelije, ő hátulról átölelt, és olyan dolgokat sugdosott a fülembe, amitől kis híján olyan állagom lett, mint a vérnek, amit éppen a poharakba folyattam. Kiválasztottam egy mikrót a sok közül, és iható hőmérsékletűre melegítettem a reggelit. Aztán ketten elfoglaltunk egy széket a teljesen üres teremben, és lassan elfogyasztottuk a bögréink tartalmát.

Az idő csak úgy repült, bár mi úgy éreztük, egyetlen végtelen pillanat minden, de lassan már a fél éjjel eltelt. Meg akartam keresni Danát, mert nem láttam tegnap éjjel óta, mióta kiszökött az emberbarátjához. Kicsit aggódtam már érte, talán baj érte. Pedig tudja, hogy nagyon kell vigyáznia magára, most az erdő sokkal veszélyesebb, mint általában. Elkezdtem Johnt húzni az udvar felé, de ő megállított a lépcsőn. Úgy mosolygott rám, ahogy egy kisgyerekre szokás, amikor az valami roppant egyszerű dolgot nem ért. És én valóban nem értettem. Hova akar menni és miért? Nem akartam egy másodpercre sem elengedni, és ő mégis úgy csinált, mintha most itt el akarna búcsúzni, még ha csak egy rövid időre is.

– Muszáj lesz – jelentette ki a gondolataimra. – Tudom, hogy te meg akarod keresni Danát, és egyetértek veled, keresd csak meg, bizonyosodj meg róla, hogy minden rendben van vele, de nekem most muszáj felmennem a könyvtárba.
Úgy néztem rá, ahogy egy elmeháborodottra szokás.

– A könyvtárba? Minek? Jó ég, te tanulni akarsz? Nem akadályozlak meg, ha ez minden vágyad, de szerintem ez ráér Dana-keresés után is, és tudod, segíthetnél megkeresni őt – próbáltam hatni rá, de még mindig úgy nézett rám, mintha tudnom kéne valamit, amit nem tudok.

– Emlékszel még, hogy ébresztettek fel minket? – tette fel az egyértelmű kérdést. Már hogy ne emlékeznék, hogy az az idegesítő Will ránk rontott, míg mi egymás karajiban aludtunk. De még mindig nem értettem, hogy jön ez ide. – Nos, éppen Will és Scarlet után akarok kutakodni egy kicsit. Bár gyanítom, nem lesz sok információ róluk, de az őseikről mindenképp. Ne aggódj, nem nekik akarok segíteni, sem Scarletnek, sem Willnek, de nem árt, ha utánuk nézek. Tudod, ismerd meg az ellenségedet. Vagy leendő ellenséged, egyelőre még egyiküket sem tartom annak. Még nem bántottak, nem mutatták jelét, hogy akarnának tőlünk valamit, így nem is tartom őket az ellenségeimnek – sietett a magyarázattal, mielőtt bármit is szólhattam volna. Ebből a szempontból igaza volt, kelletlenül ismertem el, de azért én mindkettőt az ellenségeim közé soroltam. Az tény, hogy egyikük sem akart komolyabban megsebesíteni – ha leszámítjuk Scarlet múltkori szurkálódását azzal a kis tőrrel –, de egyikükkel sem voltunk puszipajtások.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy tényleg muszáj lesz elválnunk Johnnal, még ha csak egy kis időre is. Engem nem túlzottan vonzott a könyvtár, még akkor is, ha nem tanulás miatt kell betévednem oda, és elsősorban inkább meg akartam találni legjobb barátnőmet. Búcsúzóul kaptam egy puszit az ajkaimra, de nem elégedtem meg ennyivel. Visszahúztam magamhoz Johnt, és szorosan öleltem, amíg vér ízű ajkait kóstoltam. Aztán ahogy sikerült egymástól elszakadnunk, úgy vettem az irányt az ajtó felé, ő pedig elindult felfelé.

Szerencsém volt, nem kellett körbejárnom az egész kastélyt, Dana ott volt az udvaron, és szerencsétlenségemre éppen Willel beszélgetett. Valami baj lehetett, de ahogy meglátott, arcáról eltűntek az aggodalom jelei, és a megkönnyebbülés vette át a helyét. Elém szalad, és mire odaért, a rosszallás maszkját vette fel.

– Te meg hol voltál? – kiáltott rám. – Már mindenhol kerestelek, és nem találtalak sehol.
– Ha mindenhol kerestél volna, megtaláltál volna – feleltem szemforgatva. Végül is, nem én voltam veszélyben, hiszen itt a kastélyon belül aligha érhetne engem halálos támadás, nekem kéne felháborodnom, amiért kiszökött a múlt éjjel. – Johnnal voltam – feleltem, pedig úgy gondoltam, ez teljesen egyértelmű.

– Felmentem a könyvtárba, mikor visszaértem, de már nem voltatok ott.
– Már mi a fészkes fenéért lettünk volna a könyvtárban? Úgy nézek ki, mint valami stréber? – kérdeztem vissza felháborodottan. Már maga a feltételezés is sértett.

– Dehogy is – legyintett Dana –, de amikor elváltunk, még oda indultatok. Mire visszaértem, már nem voltál ott, úgyhogy elmentem a szobánkba, de ott sem voltál. Gondoltam, hogy Johnnal vagy, de azért aludni csak visszajössz, de nem jöttél. És már majdnem a fél éjjel eltelt, és csak most kerülsz elő. Épp most kérdeztem Willt – mutatott a fiú felé, aki időközben legnagyobb bosszúságomra csatlakozott hozzánk –, hogy nem látott-e téged, amikor megjelentél.

– Először is, nyugodj meg, itt vagyok – igyekeztem megnyugtatni barátnőmet. – Másodszor is, végig Johnnal voltam, a szobájában. Aztán felkeltünk és reggeliztünk, ennyi történt, senki nem akart megölni. Legalábbis remélem – néztem rá Willre, ő pedig csak mosolygott azzal az idegesítő, önelégült vigyorával. Dana persze nem értette, zavarodottan kapkodta a fejét kettőnk közt.
– És sikerült valamit megtudni? Hasznos volt a könyvtárban eltöltött sok idő? – kérdezte a szőke lány, hátha így sikerül megfejtenie rejtélyt.

– Fogjuk rá, legalábbis megtudtunk pár dolgot. Majd elmesélem, ha kettesben leszünk, itt olyan fülek is hallhatják, akikre ez nem tartozik – néztem olyan csúnyán Willre, amilyen csúnyán csak tudtam.
– Még hogy nem tartozik – horkantott fel a fiú –, hiszen rólam szól az egész. Nyugodtan elmondhatod neki, nem haragszom meg rá – vigyorgott még mindig. Legszívesebben úgy képen töröltem volna. Persze pont most nem volt itt John, akinek a jelenlétére nagy szükségem lett volna. Egyrészt azért, hogy visszafogjon, amikor úgy döntök, hogy a kastély fala sokkal szebb lenne, ha Will agya alkotná rajta a mintát. Másrészt, mert ő olyankor is higgadtan tudta őt a sárba tiporni, amikor nekem már szinte a fülem is gőzölgött a visszafojtott indulattól.

– Azt mondtam, majd később – szűrtem ki a fogaim között.
– Hát jó – vont vállat a fiú –, akkor majd én – mondta széles mosollyal, majd körülnézett, nincs-e valaki a közelben – William Strom, vámpírvadász, szolgálatára – hajolt meg, és szavait olyan halkan suttogta, hogy csak én és Dana hallhattuk. Barátnőm annyira meglepődött, hogy először egy szót sem bírt kinyögni, csak tátogott, mint egy hal.

– A részleteket majd elmesélem, ha végre tényleg kettesben leszünk – feleltem, és keményen Willre néztem, mire ő csak megvonta a vállát.
– És hol a hős lovagod? – kérdezte érdeklődés színlelve a fiú, de jól tudtam, mi rejtőzik a szavai mögött.
– Nem hiszem, hogy sok közöd lenne hozzá – válaszoltam neki úgy, mintha a cipőm talpához ragadt kosszal kéne beszélgetnem. Will replikájától Dana mentett meg, és egy szőke lány, aki szemmel láthatóan új volt még a helyen, és egyértelműen felénk közeledett.

– Char, ki az ott? – kérdezte Dana a szőke lány felé nézve. Gondolom, nem várt komoly választ, hiszen tudhatta, hogy annyi halvány segédfogalmam sincs erről, mint neki. Ha új volt, nyilván senki más nem tudta, ki ő és mit keres itt.
– Fogalmam sincs, gondolom egy új lány. Nem tudtam, hogy jön ma valaki hozzánk. – Ez a válasz nem csak Danát, de még engem is meglepett. Nem hittem volna, hogy van, amiről nem tudok ebben a kastélyban, pedig úgy tűnt, van.

Mióta minden időmet Johnnal töltöttem, el is felejtettem beszerezni a legújabb pletykákat, pedig ha meghallgatom a még nálam is jobban értesült iskolatársaimat, biztos némi információval tudtam volna szolgálni bárkinek. Lehet, hogy a későbbiekben muszáj leszek egy kicsit kibújni John szájából, hogy legalább azt megtudjam, mi a helyzet a kastélyban, de ez a lehetőség cseppet sem villanyozott fel. Mindenesetre az sem volt állapot, hogy teljesen le voltam maradva mindenről. Úgy döntöttem, a pletykák kontra John problémát egy kicsit későbbre halasztom, most fontosabb volt az a szőke lány, aki éppen felénk közeledett.

Már kinézetre sem volt túl szimpatikus. Legalább annyi rózsaszínt hordott, mint amennyi feketét én. Egyértelműen látszott az arcán, hogy ő nem ehhez a sárhoz van szokva, hogy ő úri körülmények között nevelkedett, és képtelen járni ezen a talajon a csilli-villi rózsaszín magassarkújában. Erőlködve vonszolta végig szekrény méretű bőröndjét az udvaron, keresve azt a fiút, aki majd segít neki, de úgy tűnt, rajtunk kívül senki nem vette észre, hogy megérkezett. Vagy csak ilyen hamar túltették magukat az új lány érkezésén. Mindenesetre senki nem akart a szenvedő segítségére sietni.

Egészen addig, míg Will meg nem látta az arcomra kiülő undort, mert ekkor szélesen elvigyorodott, és a lány elé sietett, hogy segítsen neki. Bemutatkoztak egymásnak, majd a fiú megfogta a bőröndöt, és egyenesen odahozta hozzánk. Nyilván csak bosszantani akart, de nem adtam meg neki ezt az örömöt, inkább érdeklődve fordultam az új jövevény felé. Ezt nem kellett színlelnem, tényleg érdekelt, ki ő, csak inkább jó messziről. Udvariasan bemutatkozott, és mi is így tettünk. Will kedvesen felajánlotta Johannának – mert így hívták –, hogy körbevezeti a kastélyban. Jó vicc, még ő sem talál meg semmit, hiszen nemrég érkezett. De az ő baja, ha ezzel a kis Miss Rózsaszín-vagyok-és-cuki királynővel akarja elpocsékolni az idejét. Hiába próbál felbosszantani, ezzel nem fog menni neki. Legalább amíg együtt vannak, és romantikus sétát tesznek a birtokon, egyikükkel sem kell együtt lennem. Ezzel most nagyon mellélőtt.

Viszont éppen itt jött életem másik nagy megkeserítője, Miss Én-vagyok-az-istennő-boruljatok-le-nagyságom-előtt Scarlet. Mielőtt sikerült volna valami jó sértést kitalálnom, ő megelőzött. Tessék, ez után mondják, hogy én tehetek mindenről, hogy folyton én provokálok. Most is ő kezdte, ezt pedig nem hagyhattam szó nélkül. Igazán senki nem vetheti a szememre, én csak megvédem magam. Persze úgy gondolják, mivel én vagyok a vámpír, ő meg a kis halandó ember, nekem kéne türtőztetni magam, de hát mégsem hagyhatom magam védtelenül, mint egy céltábla, ugye? Na, persze, hogy megint igazam van, ahogy mindig. Szerencsére nem maradt sokáig, az erdő felé vette az útját. Remélem, elkapja valami, és szétszedi. Igazán nem kívánom a halálát, de nem sírnék, ha már csak a darabjait találnák meg.

Pár sértéssel később, amit Annyira-menőnek-érzem-magam Willel egymás fejéhez vágtunk, ő az erdő felé vette az útját, pont amerre Scarlet is eltűnt, és ez nem kerülte el a figyelmem. Mi pedig itt maradtunk cukirózsaszín Johannával, és hát nem volt mit tenni. Szó nélkül elindultam a kastély felé, Dana pedig segített az új lánynak a csomagjaival. Persze, hogy ez az idióta itt hagyta a nyakunkon Miss Cukit, hogy majd mi szenvedjünk vele.

2011. jún. 13. 13:31 | 3 hozzászólás
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird

Eddig 3 komment érkezett ()

  • 1.  kartonka (Válasz erre)
    2011. 06. 13. 23:24

    EZAZ!!!!! :) Új fejezet!!!!! Már csak el kell olvasnom. :)

  • 2.  kartonka (Válasz erre)
    2011. 06. 13. 23:44

    Gratulálok a diplomádhoz! :) Ez egyértelmûen fontosabb volt, mint a blog.
    Nagyon tetszett a fejezet!!! :D Mintha Char egy kicsit változott volna a barátja hatására... , de lehet, h csak nekem tûnt így.
    Még egyszer gratulálok az ötös diplomádért!

  • 3.  Charlotte Bird (Válasz erre)
    2011. 06. 15. 19:18

    Köszönöm! :)
    Hát rég nem garázdálkodott a fejemben, úgyhogy ez előfordulhat. De az is lehet, hogy tényleg a barátja változtatta meg. :)
    A közeljövőben mindenképp lesz valamilyen friss valakitől, mert most így rámzuhant a szabadság, és annyira jó visszatérni az íráshoz.

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.






Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.