Love of the damned

Idegen vándoroknak

Térkép a kastélyhoz

Nehéz nálunk az új vándoroknak, a folyosók hosszúak, bonyolulatak, veszélyesek. Sok titok és rossz emlék lappang itt. Hogy végére járhass, érdemes a végéről kezdeni:
A kezdet

Nyomok

Mostantól könnyebben lehet nyomon követni van-e friss bejegyzésünk, vagy sem. Mégpedig az élő könyvjelző (RSS) segítségével. Nagyon egyszerűen csak rá kell kattintani az oldalból előbújó ikonra (alul) és a feliratkozni a felugró oldalon. A feliratkozás egy könyvjelzőt jelent, amit be lehet tenni a már meglévők közé és a böngésző elindításakor a jobb egérgombbal rákattanva lehet frissíteni. Utána a bal egérgombbal meg is lehet tekinteni a listában, hogy lusták vagyunk-e még mindig, vagy sem.

Kutass könyvtárunkban

Pages of our Diary

• Itt és most
• 2009. október
• 2009. november
• 2009. december
• 2010. január
• 2010. február
• 2010. március
• 2010. május
• 2010. június
• 2010. július
• 2010. augusztus
• Könyvespolc »

Utolsó vélemények

• Csak egy érdekel..., Scarlet_Midnight: Nekünk is folyton dolgunk van, szóval abszolút megértőek vagyunk. ^^... »

• Csak egy érdekel..., kartonka: Bocsi, h nem írtam elõbb, de dolgom volt. :P Nagyon... »

• Csak egy érdekel..., Alice Cullen: Szia!(: Nagyon jól írsz, tetszik ahogy fogalmazol.(: A blogod is... »

• Fekete és rózsaszín, Charlotte Bird: Köszönöm! :) Hát rég nem garázdálkodott a fejemben, úgyhogy ez... »

• Fekete és rózsaszín, kartonka: Gratulálok a diplomádhoz! :) Ez egyértelmûen fontosabb volt, mint a... »

Legtöbb vélemény

• A segítség (9)
• Sebek (6)
• Két órányi kegyelem (5)
• S.O.S idő és véleményhiány (5)
• Csak mert kommunikáció (4)

Dobozkák

• A múlt darabkái (3)
• Mese-mese átka (67)
• Teázó (8)

Linkek

• freeblog főoldal
• freeblog admin
• Letagadhatatlan érzelmek
• Red Moonlight
• 
  
  Saját banner
• 
  
  Spirit fanfic oldala
• 
  
  Freeb fanfic lapja
• 
  Abigel története
• 
  
  Hencii főblogja
• 
  
  Benina - A boszorka fénye
• 
  
  Stigabiga főblogja
• 
  Krisz története

Szereplők

• Scarlet Midnight:
  
  
• Jeremi James:
  
  
• Johanna Stickey:
  
  
• Dana Wine:
  
  
• Andrew Sword:
  
  
• George:
  
  
• Charlotte Bird:
  
  
• William Storm:
  
  
• John Cold:
  
  
• Vladimir Orlov:
  
  
• Angelique Blanche:
  
  
• Iason Dirac:
  
  

A segítség

~William Storm~

Bár már nagyjából beleszoktam az éjszakai életmódba, mégis órákkal a napnyugta előtt keltem. Csak egy másodperc kellett, hogy minden a helyére kerüljön. Minden, ami tegnap történt, mindaz, amit tegnap megtudtam. Nem voltam átlagos, ezt már kiskoromban is felfedeztem. Sokkal ügyesebb voltam társaimnál, sosem kellett különösebben tanulnom, hiszen minden megragadt a fejemben, testnevelés órán is alig izzadtam le. De csak azt hittem, ügyesebb és okosabb vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy én valójában másmilyen vagyok, mint ők. Azt mindig is tudtam, hogy nem egy átlagos, szürke fiú vagyok, hanem van bennem valami különleges, csak azt nem tudtam, hogy az ekkora dolog.

Ahogy eszembe jutott a tegnapi beszélgetésen a szüleimmel, újra harag futott végig rajtam. El sem tudtam hinni, hogy tényleg ennyi éven át titkolták előlem. Persze ez más szemszögből nézve érthető, hiszen ők csak egy legendának hitték az egészet, azt hitték az egészből semmi sem igaz, de azért amikor rájöttek, hogy mégis igaz, beküldtek egy vámpírokkal teli kastélyba, és nem szóltak egy szót sem. Hát akkor már igazán nem bántam volna, ha felvilágosítanak, hiszen addigra már ők is tudtak mindent. Nem lehetett csak egy régi családi mendemonda az egész, ha velem is megtörtént.

Anyám kopogott az ajtón, de nem válaszoltam neki, csak a plafont bámultam, miközben próbáltam rendszerezni a gondolataimat. Eltartott pár percig, míg elfogadtam, hogy ez a valóság, ezt kell szeretni. Megszoksz vagy megszöksz, és jelen esetben a megszöksz túl durva alternatíva volt, így kénytelen voltam belenyugodni a jelenlegi helyzetembe. Túljutottam a kezdeti sokkon, elég gyorsan. Tegnap az egészet úgy fogtam fel, mint egy esti rémmesét, egyszerűen nem gondoltam bele, hogy ez velem történik. Csak lefeküdtem, és addig bámultam a plafont, amíg el nem aludtam. Persze álmaimban szüleim szavai köszöntek vissza, de csak rémálomnak gondoltam az egészet. Most meg, ébredés után nem sokkal elfogadtam a tényt. Végül is, elég különlegesnek számítottam mindig is, elfogadtam a dolgok rendjét, ez miért ne lenne másképp most is? Ez van, és kész, nem tudok ellene mit tenni.

Már csak azt kellett kitalálnom, mit akarok most csinálni. Nyilvánvalóan nem feküdhetek itt az idők végtelenségéig, azt hajtogatva, hogy ez nem történik meg velem, annak semmi értelme nem lenne. Főleg, ha már egyszer azt mondtam, hogy ez így van. Nem akartam a házban maradni. Bár tudtam, hogy célszerű lenne szüleimtől segítséget kérni, hiszen most talán ők az egyetlenek, akik a legtöbbet tudnak a dologról, és segíteni is hajlandóak, de elárulva éreztem magam. Nem akartam a közelükben lenni, mert egészen idáig megbíztam bennük, tudtam, hogy számíthatok rájuk, bármi történjék is, de mint tegnap kiderült, tizennyolc éven keresztül hazudtak nekem. Hogyan is bízhatnék meg bennük ezután?

Tudtam, hogy nem maradhatok itt. De nem mehetek a kastélyba sem. Talán John és Charlotte már telekürtölték az egész kastélyt azzal, hogy mi vagyok. Akkor pedig a halálos ítéletem várna a suliban. És mégis… vágytam vissza. Tudtam, nincs más hely, ahova mehetnék. Őszintén szólva, hiányzott az a vörös hajú, naiv lány. Még akkor is, ha megváltozott a szememben, ha már tudtam, hogy ő valójában vámpír, és nem ember. De hiszen én sem voltam az, ha úgy nézzük. Egyszerűen csak tudtam, hogy a kastélyban a helyem, még akkor is, ha talán az lesz az utolsó hely, ahol lehetek. Egy kastélynyi vámpír között sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, mint itt, a házamban, a szüleim otthonában, ahol megvédhettek volna. Megvédeni engem? Hiszen az én feladatom volt másokat védeni, akkor nem mástól kéne várnom, hogy engem védjen meg. Persze ez az egész még teljesen új volt nekem, nem tudtam, hogyan vágjak bele az egészbe, de biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, másoknak is kellett lennie. Nem lehetek egyedül, van, aki segítsen nekem.

Az a vörös majom, John a legutóbb megfenyegetett engem, mert azt hitte, bántani akarom a barátnőjét, de nagyon tévedett, akkor még semmit sem tudtam. Talán ha próbálnám elmagyarázni neki, megkérdezhetném, honnan tudta meg, hogy ismer-e másokat is. Talán segíteni is tudna. Talán. De miért segítene? És én miért kérném az ő segítségét? Komolyan ennyire mélyre süllyednék, hogy pont az ő segítségét kérném? Azért nekem is van büszkeségem, nem az ellenségemtől fogok biztonságért könyörögni.

Ahogy végigvettem a lehetőségeimet, tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem, csak a béna vörös meg a sötét barátnője segíthetnek rajtam, nincs már alternatíva. Ráadásul, ha ők nincsenek, még most is gyanútlanul ülnék egy teremnyi vámpír között. A büszkeségem és a sértett önérzetem miatt nem beszélek a szüleimmel, hanem inkább rohanok ahhoz, akit néha legszívesebben megvernék. Ehhez is fel kellett adnom a büszkeségem, sokkal jobban, mintha az őseimhez fordultam volna, de bennük egyszerűen már nem bíztam. Hiába, az érzelmek sosem logikusak.

Felkeltem, és amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem, és összepakoltam néhány cuccot, ami jól jöhetett a suliban. Reméltem, hogy kifelé menet nem kell találkoznom a szüleimmel, de csalódnom kellett. Ugyan, miért is gondoltam, hogy esetleg elmennek valahová, amikor én itthon voltam? Sejtettem, hogy beszélni akarnak velem, miután átgondoltam a dolgokat, de egyszerűen csak kikerülve őket kiviharzottam az ajtón, majd jó erősen becsaptam magam után. Ezt talán jól értelmezik, és nem jönnek utánam.

Hamar visszaértem a kastélyhoz, világos volt még, így nem kellett attól tartanom, hogy észrevesznek, hiszen mindenki aludt. Én viszont nagyon is éber voltam, és még csak meg sem fordult a fejemben az alvás gondolata. Egyből John szobájának keresésére indultam. Bár nem tudtam, melyik szobában lakik a rengeteg közül, és azt hittem, meg kell várnom, míg kitolja a képét, mert sose találom meg, ennek ellenére viszonylag hamar megtaláltam a szobáját. Viszonylag... Ahelyett, hogy órákat bóklásztam volna a hatalmas épületben, alig egy fél óra alatt meglett a keresett ajtó. Nem volt nehéz felismernem. Ha nem lett volna kint a neve, valószínűleg akkor is rájövök, hogy itt szokott aludni. Az ajtaja tele volt írva mindenféle viccesnek szánt mondattal és üres fenyegetéssel. Bele sem gondoltam, hogy megsértem az illemet, és talán kopognom kellett volna, egyszerűen csak nagy hangzavarral kísérve berontottam. De mintha csak néma csendben átsiklottam volna a falon, senki sem ébredt fel. John szobatársa sokkal inkább hasonlított egy hullára, mint alvó emberre, de hát végül is az volt. A vörös majomnak pedig még a feje is be volt takarva, csak a vörös haja látszott ki a takaró alól.

Ráugrottam az ágyára, és a táskámat a feje felé dobtam, ami talált is. A fiú egy nyögés kíséretében felébredt, és a hangjához egy másik, sokkal magasabb is csatlakozott. Csak akkor tűnt fel, hogy a hajtömegnek bár piros színe volt, de kétféle. Mielőtt eszembe jutott volna valami csípős megjegyzés, két fej bukkant ki a takaró alól, és akkor már láttam, hogy egyikük sincs hiányos öltözetben. Szerencsére. Azonban így sem tudtam megállni, hogy ne húzzam Charlotte-ot egy kicsit. Csak mert muszáj volt.

- Mi az? Nem volt kényelmes kispárnád, és ide jöttél keresni egyet? Azt hiszem, eltévesztetted az emeletet, raktár a pincében van, ott találsz magadnak párat – jegyeztem meg, mire a képembe kaptam egyet az említett tárgyból.
- Menj a francba, Storm! – sziszegte a kislány. - Semmi közöd hozzá, hogy én hol alszom. Egyébként is, mi a fenét keresel itt? Ez nem a te szobád, és nem hiszem, hogy olyan jóban lennél akár velem, akár Johnnal, hogy bármelyikünkkel is együtt akarj aludni.

- Ne aggódj, igazán nem érdekel, melyik éjszakát kinek az ágyában töltöd, ha érted, mire gondolok – kacsintottam rá. Az arca dühében olyan vörösre váltott, mint amilyen a haja is volt. Láttam rajta, hogy legszívesebben a falhoz vágna. Konstatáltam magamban, hogy ezt bizony meg is tudja tenni, úgyhogy nem ártana, ha mostantól visszafognám magam, különben az agyam beteríti a falat.
- Akkor húzz innen a picsába! – Nem kiabált. Vagy nem akarta felébreszteni a még mindig hullának tűnő fiút a másik ágyon, vagy úgy gondolta, ezzel nagyobb hatást gyakorol. Nem jött be. Kár, mert élvezet volt nézni, ahogy próbál nem felrobbanni. A barátja magához húzta, és egy csókot nyomott a homlokára. Ezzel akarta megnyugtatni? Hát elég béna volt.

- Vagy öt másodpercen belül az ajtón kívül vagy, vagy én juttatlak az ajtón kívülre, de az nem lesz kellemes – fenyegetett meg John. Ez sem hatott meg. Mielőtt elkezdett volna magában számolni, mentegetőzni kezdtem, nehogy találkozzon az arcom az ajtóval. Mentegetőzöm az ellenségnek, ez nem tetszik, de hát ez van.
- Nyugi már, nem kell úgy felhúzni magatokat. Persze fel is húzhatjátok, ha akarjátok, de csak az után kezdjétek el, miután én kimegyek, nem vagyok rá kíváncsi. – Valaki belém rúgott a takaró alól. – Jól van, na! Nem azért jöttem, hogy idegesítselek titeket.
- Tényleg? – tetetett csodálkozást Charlotte. – Pedig azt hittem ez a kedvenc hobbid.

- Ez a kedvenc hobbim, de most nem azért vagyok itt. És ha nem vágnál közbe, talán megtudnád, miért zavarlak titeket ezen a korai órán, és annál hamarabb szabadulhatsz meg elbűvölő személyemtől – villantottam felé egy mosolyt. Megvetően felhorkantott, és karjait egymásba fonta maga előtt, de nem szólalt meg. Ügyes kislány. – Szóval… - kezdtem bele, de itt el is akadtam. Vajon hogy is mondhatnám el? - segítenetek kell! – Oké, ez elég kétségbeesetten hangzott, de mit mondhattam volna? Nem jutott jobb az eszembe.
- Dehogy kell! – háborodott fel Charlotte, annak ellenére, hogy úgy tűnt, nem szól bele.
- Miért kéne pont nekünk segíteni? – kérdezte John homlokráncolva. Ő nem volt mérges, inkább csak elgondolkodott.

- Menj, keress valakit, aki nem utál, az talán majd hajlandó lesz segíteni – bökött a lány az ajtó felé.
- Nyugi, cica, nem is a te segítséged kéne. Olyan sötét vagy, hogy ha villanyt gyújtanánk benned, az sem látszana. A pasidra gondoltam.
- Hé, ha sértegeted a barátnőmet, ne várd, hogy segítsek! – figyelmeztetett John.
- Oké, nem kell mellre szívni. Azért kell segítened, mert csak te segíthetsz. Ha a többiek megtudják, mi a helyzet, rövidtávon hulla lesz belőlem, és nem a ti fajtátokból. Csak ti tudjátok, mi vagyok…

~Charlotte Bird~

- Mi? – kérdeztem vissza. Nem értettem. Egyrészt bejött ide, és mindenfélét mondott rám, aztán azt várja el, hogy segítsünk, ráadásul úgy, hogy semmit nem mond, csak rébuszokban beszél. És akkor még azt akarja, hogy fogjam be, és várjam meg, amíg végigmondja. Előbb olvasok el egy ezer oldalas könyvet, minthogy ez itt befejezi a mondókáját. Nem is értem, hogy várhatta el, hogy hallgassak, ha nem szólok bele, talán ítéletnapig is várhatok, míg kimegy.

- Amikor odajöttetek hozzám, és megfenyegettél – nézett Johnra -, akkor még nem értettem, miről van szó. De az egész olyan furcsa volt, és lassan kezdtek összeállni a darabkák, de még mindig nem értettem. Gondoltam a legegyszerűbb, ha a szüleimet kérdezem, ők valószínűleg tudják, miről van szó. Aztán kiderült, hogy egészen eddig hazudtak nekem, és ők mindvégig tudták. Persze, úgy érzem magam, mint egy idióta, aki mindig mindent utoljára tud meg, de ez van, legalább tudom. És higgyétek el, eddig nem tudtam, mi folyik körülöttem, hogy miért vagytok olyan furcsák, és én miért vagyok néha olyan furcsa, de most már minden a helyére került, értek mindent, legalábbis azt hiszem. Segítenetek kell, meg kell mutatnotok, mit tegyek és hogyan, mert ha ez az egész kitudódik, vacsi lesz belőlem, és még csak meg sem tudom akadályozni.

Elgondolkodva hallgattam a történetét. Nem igazán tudott meghatni, pedig igazán szívszaggatóan adta elő, de az én szívem már halott volt, úgyhogy ez mit sem számított. Persze érzéseim attól még voltak, szívből utáltam ezt a fiút. Nem akartam neki segíteni. Nem bíztam benne, mert talán megtanítok neki pár trükköt, és rögtön ellenem fordítja. Nem is kedveltem. Arról már nem is beszélve, fogalmam sem volt, hogy segíthetnék, nem tudtam, mit kellene tennie. A halálát azért nem kívántam, ha eddig nem kürtöltük szét az iskolában, ez után sem fogjuk, de nem fogok neki semmit sem tenni, és kész.

- Szóval, ha én nem rontottam volna neked tegnap, nem is jössz rá? – kérdezte John.
- Ahogy mondod – bólintott Will. Hallottam, ahogy John elnyom magában egy káromkodást, a gondolatait figyeltem. – De ha nem jöttél volna oda, akkor is előbb-utóbb rájövök. Ez nem olyasmi, amit csak úgy el lehet titkolni. Illetve nagyon hosszú időn át.

- Túlzás, ha azt mondanám, hogy szívesen segítünk, az egyértelmű okok miatt, de én majd igyekszem válaszolni pár kérdésedre, vagy megmutatni néhány dolgot, ha szeretnéd – válaszolta a vörös hajú, erősen megnyomva az én szót. Az állam valahol az ölemben landolt. – Talán megkereshetnéd Scarletet, ő biztosan tud rajtad segíteni.

Egyszerűen nem tudtam, mit gondoljak. Hihetetlen volt számomra, hogy John nemcsak, hogy felajánlotta a segítségét, de egyenesen Scarlethez küldte, akit még Willnél is jobban utálok, és ő maga a megtestesült boszorkányság. Egészen addig bámultam a semmibe, míg John rázogatni nem kezdett. Észre sem vettem, mikor ment ki Will a szobából, csak láttam, hogy már nincs ott. Mikor John zöld szemébe néztem, láttam a szeretetet és a törődést, de mégsem hittem, hogy tényleg törődik velem. Ha törődne, nem küldte volna egyenesen ahhoz a ribanchoz a fiút. Talán… talán rosszat akar nekem. Vagy szakítani akar velem, csak gyáva, ezért a legaljasabb módon teszi meg velem, úgy, hogy azt gondoljam, az egészet csak a veszekedések szülték, de valójában ő az, aki irányította.

Kiugrottam az ágyból, és elkezdtem összeszedni a cuccaimat. Nem akartam itt maradni. Átöltözésre nem vesztegettem a drága időmet, az sem érdekelt, ha valaki meglát pizsamában, még abban is elég jól néztem ki ahhoz, hogy akár emberek közé menjek. John az ajtónál állított meg. Gyorsabb volt, mint én, így mire rájött, miért nézek úgy ki, mint egy őrült, már rég késő volt a szabaduláshoz. Eddig sem igazán tetszett, hogy a fejemben kutakodik, de most aztán kifejezetten gyűlöltem ezért. Talán ha nem vesztegettem volna az időt a ruháimra, időben kijutok, de a bakancsomat mégsem hagyhattam itt.

Már emeltem a kezem, hogy jól felképelem, amikor elkaptam a kezem, magához húzott, és megcsókolt. Rendszerint elolvadtam az ölelésében, de ez most nem hatott. Ellöktem magamtól.
- Miért akarnék veled szakítani? Hiszen szeretlek!

Ledermedtem. A dolgok majdnem kiestek a kezemből, de egy pillanat múlva újra tudtam mozogni, úgyhogy megakadályoztam ezt. Egy másodpercre hittem neki, a csöpögős szövegének, de szerencsére észbe kaptam. Léptem egyet oldalra, és John, utánam lépett.

- Menj az útból, ki akarok menni!
- Nem. Szeretném elmondani, miért tettem. Csak hallgass meg. És maradj, kérlek. Mert szeretlek. Tényleg szeretlek. Ez nem csak egy csöpögős szöveg. Higgy nekem.

Visszamentem az ágyhoz, és ledobtam a ruháimat. Tudtam, hogy addig úgysem enged ki, amíg el nem mondja, amit akar, úgyhogy akár meg is várhatom. Aztán lelépek, ha tényleg el akarok menni utána, nem állítana meg, de úgyis ő az erősebb, úgyhogy akár meg is hallgathatom, mit mond.

- Jól van – kezdte. – Nem kedvelem Willt – jelentette ki, és én gúnyosan rápillantottam. Nem akartam hozzászólni, mert haragudtam rá, nagyon, de így kifejeztem azt, hogy nem hiszek neki. – Tényleg nem kedvelem – folytatta. – Szeretlek téged, és ő folyton gonosz veled, és cseszeget. Te sem kedveled, ez egyértelmű. De képzeld magad a helyébe. A szüleiben bízott meg a legjobban, és most kiderült, hogy hazudtak neki. Te hogy éreznéd magad ilyen helyzetben; mondjuk, ha kiderülne, hogy Dana hazudott neked? Hinnél neki utána, akarnál vele beszélgetni? Nem hinném. Neki a szülei voltak az egyetlenek, akikkel beszélt, leszámítva az osztálytársait. Nem tudott kihez fordulni, csak mi maradtunk neki. Hidd el, nem akarom, hogy bántson, nem akarok rosszat neked, de szüksége van valakire. És ha egyszer majd mindent megtanul, akkor is emlékezni fog rá, hogy mi segítettünk neki, nem bánthat minket. Ha akarna is, megvédelek. Mi vámpírok vagyunk, ő pedig nem. Nem veszíthetünk ellene.
Beszéd közben felém sétált, és mire monológja végére ért, ideért, és leguggolt elém, hogy az arcomba nézhessen.

- Kérlek, higgy nekem. Szeretlek. – Arca olyan volt, mint egy könyörgő kiskutyáé. Hát lehetett őt nem szeretni? Kizárt. Egyszerűen tudtam, hogy meggyőzött. Akármennyire is tiltakoztam a magyarázata ellen, igaza volt, hittem neki és megbocsátottam. A szerelem bonyolult, és cseppet sem racionális.
- Én is szeretlek – mondtam, és a nyakába borultam, hogy adjak neki egy csókot, de a mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, és hátra esett engem is magával rántva. Hangosan kezdtünk el nevetni, amire már felébredt a szobatársa. Tudtam, hogy nem igazán tetszik neki, hogy ott alszom, de nem szólt. Most viszont egyértelműen látszott a rosszallás az arcán. Morcosan csörtetett a fürdőbe, hogy egy perccel később felöltözve viharozzon ki az ajtón. Bizonyára haragudott ránk, és sejtettem, hogy még bocsánatot kell kérnem tőle, de most csak az számított, hogy kettesben lehettem Johnnal.

A fülem mögé tűrte a hajam, hogy ne lógjon az arcába, de hiábavaló mozdulat volt. Túl sok hajam volt, és nem tudott kibújni alóla. Inkább csak vállat vont, és gyengéden megcsókolt. Ezek után nem foglalkoztam semmivel, csak élveztem a puha ajkak érintését.

Az sem számított többé, hogy Will talán képzett vámpírvadász lesz egyszer…

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja