Képek, látomások
~Iason Dirac~
Ahogy szaladtak ki a számon a szitkok, nem törődtem semmivel. Csak ki akartam magamból adni a dühömet, és a félelmemet… a félelmemet attól, hogy elveszíthetem.
Igazán tudom kellett volna, hogy ez fog következni. Talán valahol mélyen sejtettem is, de soha nem hittem volna, hogy ilyen súlyos lesz. Be sem fejeztem, de elakadt a szavam, ahogy a lány összeroskadt előttem. Eszembe jutott a könyvtár, meg a jelenet Scarlettel. És ekkor rájöttem, a szemeim elkerekedtek, hogy nem gondoltam erre? Ange életében a legszörnyűbb képek tartoznak ide, és most ezt látja. Tudtam, hiszem ismertem. Majd megláttam a könnyeit.. és nem tudtam többé tartani a bögrémet. Szabaddá akartam tenni a kezeim, hogy átölelhessen, vagy ki nem mondottá tegyem a szavaim, de persze ez lehetetlen volt. Ahogy ránéztem, szinte nem is ebben a világban járt, s csak akkor láttam a figyelem szikráját csillanni a tekintetében, amikor már egy jó ideje a szemeibe néztem.
Ezután éles fájdalmat éreztem… hát persze, a körmei. De nem ez fájt, hanem a kétségbeesett tekintete és a fájdalma. Valahogy… mindig úgy voltunk mi, mintha én lennék a nagy testvére, én lennék kettőnk közül az okosabb. Pedig a valóság nem ez volt, csupán józanabbul gondolkodtam, mint ő. Emellett… az életemet adtam volna érte. Újra.
Zavart arckifejezéssel méregetett, azt hittem, nincs is tisztában azzal, hogy ki vagyok. De kiderült, csak a saját érzéseivel nem volt tisztában. Megcsókolt. Éreztem, hogy a nemrég a vérkeringésembe került folyadék dübörög a fülemben… biztos csak álmodom. Ez nem lehetséges.
De még mielőtt bármit is tehettem, vagy mondhattam volna, Angelique eltűnt. Egy jó darabig képtelen voltam mozdulni, vagy akárcsak magamhoz térni. Biztos csak össze volt zavarodva. Szinte fájdalmasan ráztam meg a fejem, ez nem a valóság volt, és soha nem lehet az. Ellenben, ha így össze van zavarodva… utána kell mennem, mert ki tudja, mi történik vele. De még mielőtt tehettem volna bármit, utolért a napkelte… és az alig leküzdhető álmosság.
Később, amint kiléptem az ajtón, gondolkodóba estem, hová tűnhetett. Nagyon reméltem, hogy az erdőbe nem… nem, annyi lélekjelenléte biztos volt. Akkor már csupán egy megoldás maradt… az iskola.
Az pedig hatalmas volt. És szerencsére jelenleg értekezletektől, megbeszélésektől és korrepetálásoktól mentes. Halkan közlekedtem, amennyire csak egy vámpírtól telik. Hiába jártam végig az összes emeletet, tantermen és szobákon kívül nem találtam rá.
Aztán eszembe jutottak az üres szobák. Afféle mende-monda volt, de egy ennyi idős épületben… akár a mende-mondák igazak is lehetnek.
És valóban, volt egy folyosó, ahol nem tanári lakószobák voltak, és csend honolt. Bár még így is közel voltak a lakótornyok… de hátha még senki sem ér rá. Miután az egyik oldalon az összes szobával próbálkoztam, következett volna a másik. Épp csak lehetetlenül reménytelennek tűnt. A homlokomat a folyosó végi falnak nyomtam, és mindét öklömmel finoman a falba csaptam. Folytatnom kéne, de…
- Hogy tűnhetett így el? Ha nem itt van, akkor hol?
ekkor, legnagyobb meglepetésemre, egy hang válaszolt:
- Nálam van - s mikor felpillantottam, megkérdőjelezhetetlenné vált, hogy Vladimir a hang tulajdonosa.
Karba tett kézzel dőlt a folyosó sarkánál a falnak. Unott, és talán egy kicsit bosszús arcot vágott – ki szeret folyton velünk foglalkozni, ugye – majd finoman, szinte kecsesen ellökte magát a faltól, bal kezével a kibontott haját a válla mögé söpörte, és elindult. Nem szólt többet, de tudtam, azt várja, hogy kövessem.
Kicsit összevontam a szemöldököm. Amíg csak távolról ismertem ezt a vámpírt, úgy voltam vele, hogy nagy tudású és félelmetes. De közelebbről úgy tűnt, hogy bosszantó módon fejezi ki a felsőbbrendűségét folyamatosan.
Szinte siklott előttem a folyosón, majd halkan belökte az ajtót, ő maga leült a laptopjához, én pedig megpillantottam Angelique-et.
Vladimir nem mondott semmit, úgy tűnt, semmi feltétlen közölnivalója nincs. Angelique az ágyon feküdt, és aludt… legalábbis akkor még, amikor beléptem az ajtón. Mire az ágy mellé értem, ébredezni kezdett, majd kissé csodálkozó tekintettel vette tudomásul a szoba gazdáját, és aggódva tekintgetett rám. De legalább egyben volt.
~Angelique Blanche~
Nem tudtam, hogy kerültem Vladimir szobájába. Nem is ez volt a különös, hanem arról is csak halovány képeim voltak, hogy hogyan jutottam az iskolába, azt meg csak sejtettem, hogy miért. Volt valami… a családommal, és aztán… valami Iasonnel. Hiába masszíroztam a tarkóm, egyszerűen képtelen voltam felidézni.
Ahogy ránéztem, éreztem, hogy enyhe pír önti el az arcom. Ő csak mosolygott, zavartan. Biztos, hogy történt valami. Hiába néztem az általam mindig is szépnek ítélt szemeit, egyszerűen képtelen voltam emlékezni. Mi lehet ez… sokk? Beleborzongtam. Soha nem szerettem a családomra gondolni, és így, ennyi év után már úgy éltem az életem, mintha az előttem álló „fiú” lett volna a családom. Soha semmi más nem létezett volna. Engedtem magamnak egy másodpercet az elcsodálkozásra: nem is képzeltem volna, hogy így lehetséges… nem emlékezni.
Vladimir egy köhintéssel azonban még annál is hamarabb kiszakított a csodálkozásomból, mint amennyire hamar én szerettem volna mindenképp szabadulni.
- Nem hiszem, hogy pont most van az ideje a tegnapon való merengésnek… még kevésbé a távolabbi múlttal való foglalkozásnak – karba tett kézzel dőlt neki az asztalának, és az arckifejezéséből az volt leolvasható, leginkább, hogy sokkal jobban szeretné, ha kevésbé lennénk komplikáltak.
- Azért hívattam a kisasszonyt tulajdonképpen ide, mert segíteniük kell Iasonnel meggyőzni Scarletet arról, hogy nem csak hogy nem jó dolog egyedül utánaerednie a mi kis vámpírunknak, de az lenne a legmegnyugtatóbb, hogyha együttműködnénk - hangjában csendült egy kis kelletlenség is, mintha az egészet kényszerítés hatására találta volna ki, és csak azért mondaná el, mert muszáj – természetesen nem állítom, hogy úgy akár sikerrel járhatnánk, de hátha.
Ahogy hallgattam a szavakat, rádöbbentem a hangsúly okára. Talán nem is akarta, hogy feltűnjön, de tudtam: nincs kibékülve önmagával, hogy képtelen egyedül megoldani.
Addig nézett felénk, míg legalábbis nem bólintottunk mind a ketten. Nekem sem tetszett igazán, de tényleg szükséges volt. Ezután elfordította rólunk a tekintetét, és az ablakon nézett a távolba, Iason az arcát fürkészte, én pedig az övét.
Szinte végtelen soknak tűnt az az idő, ami eltelt, míg Scarlet szó szerint beviharzott az ajtón, de ahhoz épp elég soknak bizonyult, hogy a családomként elkönyvelt fiúról különös gondolataim támadjanak. Arcát nem csak kellemesen ismerősnek, de szépnek is kezdtem tekinteni, ezzel párhuzamosan pedig bevillant a kép, amikor először láttam a szemeit. Mindig őszintén, és nyíltan nézett rám, de az első találkozásunkkor… soha nem tudnám feledni azt a pillantást, amelyet akkor küldött felém, mikor először kezet csókolt. Szinte meghökkentem, annyira nyílt rajongással nézett rám. De most először jutott eszembe, hogy egyben mennyire vonzónak találtam. Ezt pedig követte egy következő emlék, arról, hogy a fejem tetejére helyezi a tenyerét, miközben épp kioktat valamiről. Olyannyira jellemző és gyakori tett volt ez, ami a magasságkülönbségből és valószínűleg abból fakadt, hogy sokkal megfontoltabb volt, mint én.
És persze mindig is szeretett… amikor eljutottam eddig a gondolatig, belépett Scarlet, ekkor jutott eszembe a csókja is. Elakadt a lélegzetem, de nem volt időm tovább gondolkodni.
- Tudtam, hogy ő is itt lesz – Vladimirnek címezte a szavait, de valójában rám nézett, haragosan. Én pedig őrá.
Kissé csodálkoztam, hogy állandó árnyéka hol maradhat, minden bizonnyal nemsoká befut. Vladimir lustán emelte a tekintetét a túlságosan is szókimondó lányra.
- Néha azért vigyáznia kéne a hangsúllyal, kedves Scarlet – leszidásnak hangozhatott volna, ha nem olyan vontatottan mondja ki a szavait – Angelique kisasszony ma azért van itt, hogy meggyőzzön róla, hogy nem mindent tehet egyedül, és biztosíthatom, hogy igaza van.
Még mielőtt folytathattuk volna, Scarlet közbevágott:
- Honnan tudtok róla, hogy egyedül akarok utána menni? – kicsit visszavett a hangjában lévő élből, de még így is a kelleténél jóval gúnyosabb volt, de végül csak motyogva tette hozzá, szinte csak magának - Na, persze, a gondolatolvasás.
Vladimir szinte szórakozottan bólintott, és szinte érdeklődve figyelte, ahogy Scarlet tekintete nem ereszt engem, és vár… arra, hogy mondjak valamit, amit nyilvánvalóan kikacaghasson, és megmondhassa a nyilvánvalót: annyi mindenkivel elbánt már, hát miért épp most ne menne?
Sóhajtottam, miközben erősen próbálkoztam, hogy ne forgassam a szemeim, de végül csak belekezdtem.
- Tudod, Scarlet, nem kedvellek. És hozzátenném, hogy fáj a fejem, kába vagyok, megmagyarázhatatlanul szomorú, és ezer más gondolatom van, amivel szívesebben foglalkoznék, minthogy téged győzzelek meg valamiről, amit még én sem tudom, hogy szeretnék-e.
Vladimir alig láthatóan biccentett egyet, szinte hallottam, hogy azt üzeni: Haladjunk.
- Egy ideje… néha bepillantást nyerek a jövőbe, és láttalak téged.
Egy rövid szünetet tartottam, hogy fel tudja dolgozni. Az arcán mintha a megrökönyödés látszott volna… de valójában inkább a kitörni készülő nevetés előszele lehetett.
- A jövőt látni? –mondta, miután levegőhöz jutott - Még ha csak alkalmankénti eseményről is lenne szó, a történelem folyamán mindenkiről, aki ezt állította, kiderült, hogy nem igaz. Ne nevettess, ez gyenge próbálkozás volt.
Először meglepődtem, hogy egy mágiát kisgyermekkora óta használó lány hogy lehet ilyen hitetlen, majd pedig levegőt vettem, hogy folytathassam, miközben Vladimirre pillantottam, aki feszülten, és kicsit mintha szórakozottan figyelt volna. Dühös lettem rá, zavart az érdektelensége és a fölényessége, de most Scarlet volt a lényeg. Aki azonban felemelte a kezét, jelezve, hogy előbb ő folytatná.
- Köszönöm szépen, hogy segíteni szeretnél, kedves lenne-jobb-dolgom-is kisasszony, de megoldom egyedül is – lépett egyet, Vladimir egyik, meglehetősen ritka berendezési tárgynak számított polca felé, majd felemelt onnan egy dobozt - A gyűrű immáron ismét nálam van, és amint kiküszöbölöm rajta az átok hatását magam irányába, alkalmas is lesz rá, hogy megtaláljam, egyedül. Akarom mondani nem egyedül, Jeremivel. Mindenki álma teljesül.
Most már Scarletre is dühös voltam, ugyanakkor az a kellemetlen gondolat ütött szöget a fejembe, hogy túlságosan ismerős a helyzet. És ekkor bevillant: a látomás. És megállíthatatlan volt, láttam újra. Színesebben, elevenebben és jóval hosszabban. Nem tudom, miért tettem, amit tettem, de közelebb léptem a lányhoz, és arcának két felére helyeztem a tenyerem. A mágiát így is meg lehet osztani, és mivel én eközben láttam, amit láttam… neki is látnia kellett. Talán sikerülhet.
Scarlet szemei elkerekedtek, nyilván sok volt ez neki egyszerre. Azt hiszem… önmagát láthatta, egy küzdelemben veszíteni. De talán nem is ez volt a rémisztő számára, s talán nem is az a kép, amint holtan, vérrel borítottan fekszik az erdőben, sokkal inkább talán Jeremi, amint mellette fekszik, könnyáztatta arccal, halálában is az ő Scarletéért aggódva.
Együtt roskadtunk a földre, miközben a látomás elmúlt, a kapcsolat megszűnt, és a kezeim maguktól hanyatlottak a földre.
Vladimir most először enyhe érdeklődéssel tekintett ránk, s mintha még közelebb is lépett volna. Iason volt az, aki ismét lehajolt hozzám, s a kezeit a vállamra helyezte.
Jólesett, viszont sokkal inkább Scarletért aggódtam, ez pedig önmagában is meglepő tény volt. Ő a földet bámulta, de a legutolsó alkalommal, amikor láttam, a szemei különösen csillogtak… talán könnyektől. Pedig egészen biztos, hogy Scarlet nem szokott sírni.
Ismét azon kaptam magam, hogy csupán félig cselekszem tudatosan. Egy másodperc volt az egész, de megszorítottam Scarlet kezét… és mintha visszaszorított volna.
Ám ekkor közbeszólt Vladimir.
- Igazán érdekes ez a mágia megosztás – talán csak hangosan gondolkodott, de ami még valószínűbb, haladni akart – talán többet gyakorolhatnák.
Leguggolt hozzánk, rám nézett, gondolkodó szemekkel, majd Scarletre.
- Remélem, hogy most már a kisasszony elhiszi, hogy van, amihez kevés.
Scarlet nem nézett föl, csak bólintott, miközben elkapta a kezét tőlem. A pillanat elmúlt.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche, Iason Dirac
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Titkok nélkül
~John Cold~
Ahogy a könyvtár felé haladtunk, éreztem Charlotte aggódását, és hallottam, hogy a gondolatai még mindig barátnője körül forognak. Nem akart egy újabb veszekedést, így inkább hagyta, hagy menjen Dana a városba, de aggódott érte. Én sem szívesen engedtem el egyedül, de azt gondoltam, az ő baja, Char jobban ismeri őt, és ha ő elengedte, akkor nekem sem lehetett ellene kifogásom. Szimplán csak figyelmeztettem őt, ahogy Char tette volna, de ő inkább nem szólt.
Tudtam, eleinte valamiért furcsának tűnhetett a vörös angyalomnak – Lotte így hívott engem gondolatban, bár ez a jelző inkább rá illett volna -, hogy nem megyek ki, hiszen igazi rosszfiú hírében álltam. Bevallom, nem is volt ellenemre egy-két szabály megszegése, sőt elég rég követtem el valamit, ami tilos volt, így egészen hiányzott már, de ezt az egy szabályt nem akartam megszegni többé. Kétszer vettem semmibe ezt a szabályt, de amikor másodszorra egy barátom életébe került, úgy gondoltam, nem véletlenül hozták érvénybe. Furcsálltam is, hogy erről sem Charlotte, sem más diák nem tudott azok kívül, akik már eleve részt vettek benne. Hiszen ebben az iskolában nem lehetett titkot tartani, amint történt valami, azt a tanítás végére garantáltan mindenki tudta. Még az igazgató is, bár gyanítom ő amúgy is tudott mindent, és sejtettem, hogy azt kívánta, bár ne tudna.
Menet közben Char elengedte a kezem, és szembe fordult velem. Jobb kezét a mellkasomra helyezte. Jelentőségteljesen pillantott rám, és tudtam, nem fedtem el eléggé gondolataim, és meghallotta. Az is lehet, hogy direkt mászott be a fejembe, átvitten értve, persze.
- Sajnálom, nem akartam hallgatózni, csak tudod a tegnap után… - hagyta befejezetlenül a mondatot, és én pontosan tudtam, mire gondol. Nekem már előtte sem esett nehezemre olvasni a gondolataiban, de miután együtt töltöttük a hajnalt, sokkal könnyebbnek tűnt, mintha csak egy nyitott könyv lenne, amibe akkor pillantok bele, amikor akarok. Éreztem, hogy zavarban van, és ha tudna, elpirulna. Aranyos lenne, illene az arca a hajához. Nem tudtam, hogy az este említésétől jött zavarba, vagy attól, hogy a gondolataimat olvasta, de azt hiszem, mind a kettő közrejátszott benne. Annyira aranyos volt, hogy nem tudtam megállni mosolygás nélkül. Magamhoz húztam, és egy csókot nyomtam a feje búbjára.
Hozzám bújt, fejét a mellkasomon pihentette, és úgy kérdezte meg:
- Miért nem mondtad el?
Hangosan sóhajtottam egyet. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Aztán végül a szavak maguktól kicsúsztak a számon.
- Nem azért nem szóltam róla, mert nem bízom benned vagy, mert nem akartam elmondani. Egyszerűen nem szeretek róla beszélni. Még csak pár napja vagyunk együtt, nem is tudtam volna mikor elmondani.
- Például, amikor nem engedted, hogy Dana után menjek a városba, az igazán megfelelő alkalom lett volna – vágott vissza enyhén sértődött hangon. De nem akart távolabb kerülni tőlem, biztonságban érezte magát a karjaimban, és ennek igazán örültem.
- Jaj drágám, de hiszen annyira aggódtál a barátnődért. Teljesen zaklatott voltál, fel sem fogtad volna, miről beszélek, hidd el.
- Nem igaz – tiltakozott erőtlenül, de ő is tudta, hogy igazam van. – Sajnálom, én csak szeretnék mindent tudni rólad, de megértem, hogy nem szeretsz erről beszélni. Igazából azon is csodálkozom, hogy erről az esetről még egy pletykát sem hallottam, hogy nem robbant ki botrány belőle.
- A tanároknak sikerült eltitkolniuk az esetet, és jobb ez így. Nem szeretném, ha más is tudna róla, rendben?
- Nem mondom el senkinek, ígérem – nézett rám azokkal a gyönyörű, zöld szemeivel, és tudtam, komolyan beszél.
- Bízom benned – jelentetem ki ünnepélyesen, majd egy csókot nyomtam az ajkaira. Legszívesebben addig csókoltam volna, míg el nem fogy a levegője, de most valami sokkal fontosabb dolgunk volt.
Tovább indultunk a könyvtárba, miközben ezen elmélkedtem. Igaz, hogy csak pár napja ismerkedtünk meg egymással rendesen, de sokkal többnek éreztem. Már egy éve egy osztályba jártunk, és a legelső nap felfigyeltem rá. Olyan gyönyörű volt. Meg akartam közelíteni, de mindig volt valami, ami miatt nem jött össze a dolog. Egy évig csak néztem, és úgy éreztem, teljesen kiismertem őt. Persze azért ő is ismert, párszor beszélgettünk, de ahogy meg tudtam állapítani, ő nem mutatott felém különösebb érdeklődést. És most mégis itt voltunk mindketten, és boldogok voltunk. Az élet kiszámíthatatlan, furcsa dolgai.
Ahogy a könyvtárba értünk, célirányosan indultam el egy polc felé, Charlotte-ot is magam után húzva, aki látszólag nem értett semmit. Nem volt időm elmagyarázni neki a dolgokat, gondoltam, ha megtudja, melyik könyvet keresem, meg fogja érteni.
- Mit akarsz ezzel? – kérdezte, ahogy levettem a polcról azt a kötetet, amibe minden valaha élt, és most is élő nagy vámpír fel volt jegyezve. – Azt hittem, egyértelmű, hogy Will nem vámpír, hiszen még a vak is láthatja, hogy ember.
- Lehet, hogy a fiú nem vámpír, de az ősei még azok lehetnek. Ritkák a félvámpírok, de léteznek. – mondtam, miközben a lehető legóvatosabban lapoztam a megsárgult, öreg lapokat.
- Nézd, itt az igazgató is! – kiáltott fel Charlotte meglepődve. Nem tudtam, miért volt úgy meglepve, egyértelmű volt, hogy benne van a könyvben, elég öreg volt hozzá. Az én érdeklődésemet egy másik név keltett fel.
- Emily Midnight? – kérdeztem meglepődve.
- Úgy érted, Midnight, mint Scarlet? – kérdezett vissza Char a könyv felé hajolva. Gyönyörű haja a lapokra hullott, és én gyengéden a füle mögé tűrtem a rakoncátlan tincseket. Mosolyogva nézett rám, és én visszamosolyogtam rá, de figyelmemet visszafordítottam a könyvre. Bármily csábító is volt a mellettem lévő lány, most sokkal fontosabb dologról volt szó.
- Pontosan úgy – feleltem kérdésére.
- Gondolod, hogy annak a ribancnak köze van hozzá? – kérdezte reménykedve, hátha csak névrokonok.
- Biztos vagyok benne, hogy Scarlet a leszármazottja. Nem sok Midnight szaladgál a világon. De legalább most már tudom, miért volt olyan ismerős Scarlet neve, Emilyről már hallottam, híres volt. Most Scarlet vette át a helyét. Így már legalább érthető, mit keres a kastélyban. Nem tudom, kire fáj a foga, de szerintem mi nem vagyunk veszélyben. Egyrészt mi nem követtünk el semmiféle törvénytelenséget, másrészt, ha minket akarna eltávolítani, már megpróbálta volna, és talán még ő sem annyira hülye, hogy nyíltan kikezdjen akármelyikünkkel, ha ki akarna iktatni minket. Már pedig te állandó konfrontációban vagy vele. De ha bármivel próbálkozna, ne aggódj, majd megoldjuk – nyugtattam meg Lottét, és jobb kezemmel átkaroltam a derekát, hogy közelebb húzzam magamhoz.
- Erre rájöhettem volna magamtól is, annyira egyértelmű volt a viselkedése. Legalábbis ezek fényében, már értem, miért viselkedik úgy, ahogy.
- Legalább ezt megtudtuk, de most nem ezért vagyunk itt, emlékszel? Scarlet nem olyan érdekes. Koncentráljunk arra, amiért itt vagyunk – mondtam, és lapoztam egyet. Ott láttam meg a nevét: Theodore Storm. De ez nem az volt, amire számítottam. A valóság a képzeletemet is felülmúlta.
~William Storm~
Charlotte közeledett felém kézen fogva Johnnal, a barátnőjével… illetve barátjával. A fiú annyira lányosan nézett ki, hogy sokkal inkább úgy néztek ki Charlottal, mint egy leszbikus pár, mint egy fiú és egy lány. De talán még testvéreknek is mondhatták volna magukat azonos (bár láthatóan festett) hajszínük és hasonlóan zöld szemük miatt.
A fiú elég feldúltnak látszott. Igazából ez enyhe kifejezés volt arra, amit az arcán láttam. Láttam rajta, hogy legszívesebb feldarabolt volna legalább négy darabba, de az is lehet, hogy sokkal többe. De ez nem zavart igazán, úgysem tudta megtenni. Felültem, és a hátamat a mellettem lévő fának döntöttem. Kényelmesen elhelyezkedtem, és vártam mit akar tőlem.
- Tudom, mi vagy, és figyelmeztetlek, hogy figyelni foglak. Egy másodpercre sem vesztelek szem elől, és ha megpróbálod bántani Charlotte-ot, az lesz a veszted. Megértetted? – kérdezte szinte kiabálva. Az udvaron lézengő pár ember felfigyelt ránk, nem csodáltam, elég nagy feltűnést kelthettünk. Illetve John, én eddig is elvoltam magamban.
- Mi bajod van, ember? – kérdeztem vissza értetlenül, de rendes hangerővel. Nem nagyon izgatott fel a fenyegetőzése. – Tudod te egyáltalán, mit beszélsz? Csak mert nekem fogalmam sincs róla.
- Csak jegyezd meg, amit mondtam, mert halálosan komolyan beszéltem! – figyelmeztetett halkabban, de nem kevesebb dühvel, és a halálosan szót enyhén megnyomta, hogy biztos legyek benne, hogy nem viccelt. De én nem tudtam komolyan venni az üres fenyegetőzéseit. Nem csak arról volt szó, hogy túl gyáva lett volna megtenni, egyszerűen túl ártatlan volt ehhez. Még azt is kétségbe tudtam volna vonni, hogy egyáltalán verekedni mer-e, de gondolom, ha az ember elég jó indokot adott rá, nem vonult vissza.
A barátnője húzni kezdte hátrafelé, láthatóan nem akart a közelemben lenni, vagy csak nem akart bajt. De én igazán nem tehettem arról, hogy sármom olyan ellenállhatatlan, hogy folyton elájul tőle. Az is lehet, hogy a csaj szimplán vérszegény volt, nem tudtam, hogy máskor előfordult-e vele ilyesmi, mindenesetre a jelenlétemben már elég sokszor lett rosszul, és szerintem ez pozitív volt rám nézve. Legalábbis így gondoltam.
Charlotte felé küldtem egy vigyort, ahogy a válla felett rám nézett, de ő csak sértődötten húzta fel az orrát, és fordult vissza. Ahogy eltűntek a kastélyban, körülnéztem, és bár a takarodó még messze volt, már csak páran voltak az udvaron. Biztosan a hideg éjszaka miatt. Az ősz mindig sok csapadékkal és alacsony hőmérséklettel járt errefelé. Mindenesetre ez az én szerencsém volt, így feltűnésmentesen juthattam ki a városba, ahol a szüleim is éltek. Legalábbis most, hogy átraktak ebbe az iskolába. Nem akartak távol lenni tőlem, mondván, hogy bármi szükségem van rájuk, ők itt lesznek a közelben. Hiába bizonygattam nekik, hogy már csak egy fél év választ el attól, hogy hivatalosan is felnőtt legyek, és tudok gondoskodni magamról, hajthatatlanok voltak. Azt persze nem említették egy szóval sem, hogy miért kellett átjönnöm a régi gimimből. De most nem is ez érdekelt. Biztos voltam benne, hogy ők tudnak mondani valamit arról, amit John említett nekem.
Azt mondta „Tudom, mi vagy”, nem pedig azt, „ki vagy”. Az egész iskola olyan furcsa volt. Egy kicsit hülyeségnek hangzik, de valahogy misztikusnak éreztem. Hogy a tanórák éjjel vannak, nem pedig nappal, és ebédlő nincs is az épületben, pedig elvileg ez egy iskola volt. Iskolának nevezték, de inkább volt egy kastély. A terem, amiben valószínűleg mindenki elfért volna, ami talán lehetett volna ebédlő is, az a bálteremnek nevezett helyiség volt, de még sose láttam. Zárva tartották. Csak Andrew mesélt róla egyszer. Persze nem alakították át ebédlővé, inkább mindenki a saját szobájában evett. Kezdett összeállni a kép, csak még azt nem tudtam, mivé.
Nem kellett messzire mennem. Szüleim a város szélén laktak egy hatalmas házban. Megengedhettük magunknak, csak azt nem értettem soha, miért kell két, velem együtt három embernek egy ekkora lakás. Csengettem, de senki sem nyitott ajtót. Hétvége volt, így mindenkinek itthon kellett volna lennie. Aztán eszembe jutott, hogy én talán fordított életmódot élek, de ők még rendesen élik az emberek mindennapjait. Bár alig múlt éjfél, ők ilyenkor már aludni szoktak. Újra megnyomtam a csengőt, vagyis inkább rátenyereltem, hogy biztosan felébredjenek. Nappal nem tudtam volna biztonságban ide jönni, és az ügy nem tűrt halasztást.
Apám nyitott ajtót, és bár meg volt lepve késői látogatásomon, azért örült nekem.
- Szia, apa! Hogy vagy? – kérdeztem, és beljebb léptem.
- Az éjszaka közepe van – felelte. – Mit keresel itt? Mi a baj? – kérdezte aggódó arccal, de csak intettem, hogy semmi, és a nappali felé indultam. Alighogy két lépést tettem, anyám már rohant is le a lépcsőn, hogy üdvözöljön. Szorosan magához ölelt, mintha nem egy hete, hanem egy éve látott volna utoljára, aztán jól szemügye vett, hogy megnézze, mennyit változtam ez alatt a hosszú idő alatt. Aztán együtt elindultunk a nappali felé. Miközben apám – anyám utasítására – narancslevet hozott nekem, anyám elárasztott kérdésekkel, de mielőtt akár egyre is válaszolhattam volna, már mondta is következőt. Mikor apa visszaérkezett a konyhából, végre meg tudtam szólalni.
- Hagyd már szóhoz jutni szegényt! – rótta meg finoman anyámat.
- Igazából eddig minden jó, de azért jöttem, hogy beszéljek veletek az iskoláról. És rólam – kezdtem bele, és mielőtt még egy újabb kérdésáradatot zúdítottak volna rám, gyorsan folytattam is. – Arról van szó, hogy ez az egész dolog fura. Hogy a tanórák éjjel vannak, hogy az iskola inkább egy kastély, hogy nincs ebédlő, de még csak ebédidő sem, vagy egy hosszabb szünet, amiben enni lehetne, és mindenki egy kicsit furcsa. Még a tanárok is. És néha olyan furán néznek rám, mintha más lennék, mint ők. És nem csak erről van szó, körülöttem is történnek furcsa dolgok. Az egyik lány például többször is elájult már a közelemben, és olyan szokatlanul viselkedik. Le merem fogadni, hogy az első nap meg akarta harapni a csuklómat, csak a barátnője kirángatta a teremből. És sokszor beszélnek a közelemben rébuszokban, direkt, hogy egy szót se értsek az egészből. Mi folyik itt?
- Tudod, hogy csak a legjobbat akartuk neked. Ez volt a legjobb iskola a környéken, és azt akarjuk, hogy a legjobbaktól tanulj – felelte apám.
- Ez nem erről szól, te is tudod. Az előző iskolám is volt annyira jó, mint a mostani. Arról nem is beszélve, hogy a mostaniban még csak megközelítőleg sem azt tanuljuk, amit minden más rendes iskolában. Tudni akarom, hogy miért kerültem át oda, hogy mi történik velem, mert biztos vagyok benne, hogy valami történik. Az igazat akarom hallani! – néztem először apámra, majd anyámra.
Apa hangosat sóhajtott, és láttam, ahogy átgondolja a dolgokat. Aztán elkezdett mesélni, és ahogy a mese az idő lassú haladtával a végéhez közeledett, minden képkocka a helyére került, és végre megértettem mindent. Tudtam az igazságot, de erről még nem volt könnyebb, sőt igazság szerint mintha sokkal nehezebb lett volna, mint előtte. Nem tértem vissza a kastélyba, úgy gondoltam, nem akarom többet látni azt a helyet. Szüleim megengedték, hogy a saját szobámban aludjak, és bár nagyon haragudtam rájuk, hogy ezt ennyi éven át eltitkolták előlem, de meg is értettem őket. Most csupán egy kis időre volt szükségem.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: John Cold, William Storm
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Újra
~Dana Wine~
Körbeölelt a bársonyos feketeség, nem álmodtam semmit, mélyen és pihentetően aludtam végre. De ez a kellemes sötétség hirtelen foszlott széjjel, amikor valami az oldalamra zuhant, és rámnehezedett. És ez a valami egy visítozó Charlotte volt. Még a vastag takarón keresztül is nagyot ütött az, ahogy rámugrott.
- Ó, hogy az a rohadt… - kezdtem volna szavakba önteni érzelmeimet az ébresztővel kapcsolatban, miközben Char már kihalászott a takarókupac alól, és úgy ölelgetett, mintha kétszáz éve nem látott volna, de nem tudtam befejezni, mert újra elkezdett kiáltozni.
- Hát élsz, tényleg élsz! Nem haltál meg! Ó, Dana, úgy aggódtam miattad! – mondta, miközben tovább szorongatott, én pedig kezdtem lassan megérteni, hogy mi akkor most éppen jóban vagyunk megint. Eltartott pár másodpercig, míg ölelése engedett annyira, hogy ki tudtam szabadulni, de amint levegőhöz jutottam, hangot adtam értetlenségemnek, mire ő hadarva kezdett magyarázni, a szeméből pedig néhány könnycsepp csordult ki.
- Megijedtem, amikor kiszöktél, és féltettelek, azt hittem bajod esik. És úgy örülök, hogy most mégis jól vagy. Sajnálom, oké? Nem akartalak bántani, csak érted aggódtam. Nem akartalak megbántani – mondta, szétmaszatolva arcán a vörös cseppeket, majd újra megölelt. Mostmár nem hadakoztam azért, hogy kiszabadulhassak karjai közül, és Lotte sem akart megfojtani engem, úgyhogy egy darabig így maradtunk, örültem, hogy végre nem akarjuk megölni egymást legjobb barátnőmmel.
Mikor végül elengedett, én elvonultam a fürdőbe, ráérősen összekészülődtem, végre hétvége volt (bár ez a tény mindezidáig elkerülte a figyelmemet), és Charral meg Johnnal a kastélykertbe készülődtünk. Még kora ősz volt, és nem volt nagyon hideg odakint, így megtehettük, hogy kint töltjük az éjszakát.
Sokáig időztem a fürdőben, de ez feltehetőleg nem zavarta szobatársnőmet és barátját. Mikor kész lettem, vetettem egy pillantást még a tükörképemre, és kiléptem a fürdőszobából, éppen csókolóztak egymással, én pedig hangosan megköszörültem a torkomat, csak hogy észrevegyék jelenlétemet. Rámnéztek, és tudomásul kellett vennem, hogy ezek ketten együtt jönnek csak le a kastélyparkba.
Elindultunk hát lefelé, elmeséltem nekik mindent, ami előző éjjel történt, mindent részletesen átbeszéltünk, közben letelepedtünk a parkban, Char John ölébe hajtva a fejét. Ahogy rájuk néztem, enyhe fájdalmat éreztem, még mindig nem láttam George-ot, és bár barátnőm megnyugtatott, hogy valójában semmi baja, és én is tudtam a lelkem mélyén, hogy minden rendben, valami furcsa aggodalmat éreztem továbbra is. De ez lehet, hogy csak abból fakadt, hogy mennyire hiányoltam a fiút.
Beszélgetés közben is folyamatosan ott volt George a gondolataim hátterében, a Charral való kibékülésünk fölött érzett öröm mögött. De jól éreztem magam, végre megint veszekedés nélkül beszélgettünk legjobb barátnőmmel, igazából még Mr. Vörös Hajzuhatag jelenléte sem zavart annyira. Még az sem tudott rosszkedvet okozni, hogy egyszercsak megjelent az osztály két legidegesítőbb (legalábbis mostanában a legidegesítőbb) hímje. Andrew és Will közeledett felénk, utóbbi némi látható önelégültséggel az arcán. Andrew ellenben mintha normálisabban viselkedett volna, mint eddig. Talán túltette magát ezen a George-ügyön.
Igazából most nem gondoltam sokat George-ra, mert mikor megjelent a két fiú, valahogy rögtön az kezdett motoszkálni a fejemben, hogy valami nem stimmel. Aztán sikerült rájönnöm arra is, mi az. Scarlet. És Jeremi. Nem láttam őket egész este. De előző éjjel sem. És ez nemcsak rájuk igaz. Ott van még kedvenc tanárnőnk is, meg Dirac. Vajon miről maradtam le?
- Hé, ti se láttátok az elmúlt két napban Scarletéket vagy Blanche-ot? – kérdeztem a többiektől, akik láthatóan meglepődtek a kérdésemen, de elgondolkodtak és ők is furcsállni kezdték ezt az egészet. Will meg rögtön kihasználta az alkalmat és belekötött Charlotte-ba. Egyetértettem Charral, valami nem stimmelt itt határozottan. Elmélkedésemből az térített magamhoz, hogy barátnőm egyszercsak összeesett. …volna, ha nincs ott John, hogy elkapja. Senki nem értette, mi történhetett vele, az előbb még Willre nézett, és mintha elbambult volna. Johnnak sikerült elküldenie Willt és Andrew-t, de néhányan körénk sereglettek az udvarról. Szerencsére Lotte kezdett magához térni rövid időn belül, John pedig elküldte a bámészkodókat is. Így hárman maradtunk. Ők arra jutottak, hogy valami egyértelműen nem stimmel Willel. Azt hiszem igazuk van. Úgy döntöttek, bemennek a könyvtárba nyomozni kicsit a fiú után, és megkérdezték velük tartok-e. Velük akartam menni, engem is érdekelt volna, mit rejteget előlünk Will, de akkor eszembe jutott megint George, és úgy döntöttem, most már muszáj meglátogatnom. A végén még ő indulna el hozzám, aminek nagyon nem örülnék. A kastély általában véve is veszélyes hely egy halandónak, most pedig ráadásul egy idősebb vámpír vadászik az erdőben. Erre a gondolatra rémület suhant át egész lényemen, de furcsa módon azonnal el is múlt, helyét a határozottság vette át.
- Inkább George-hoz kellene mennem most – mondtam -, régen nem láttam, de aggódom is érte. Kérlek, Char, ne akadj ki. Sietek vissza, most itt leszek még a reggeli szürkület előtt. De muszáj látnom.
Barátnőm erre csak összevonta a szemöldökét, láttam, hogy legszívesebben visszatartana, de nem akart megint veszekedni, így nem szólt semmit, csak bólintott egyet lassan.
- Rendben, akkor mi elmegyünk a könyvtárba kutatni, te pedig próbálj meg úgy visszaérni, hogy közben senkivel nem eteted meg magad. Találkozzunk a kastélyban mielőbb – mondta John, majd hagyta, hogy megöleljem Charlotte-ot, és elindultak a könyvtár felé.
Én pedig, a gyorsaság érdekében átváltoztam madárrá, és úgy indultam az erdő felé. Így kisebb eséllyel találkozok össze bárkivel is. Beleértve az eltűnt diák- és tanárseregletet, valamint az öreg vámpírt. Egyikük se tudja, mivé tudok átváltozni, a vámpír pedig valószínűleg vámpír- (és ember)véren tartja fenn magát elsősorban.
Az erdő csendes volt, nem láttam és nem hallottam senkit, miközben nesztelenül suhantam át a sötét ágak közt, és gyorsan megérkeztem a városhoz. Még sok ember volt odakint, elég korán jöttem. Visszaöltöttem emberi alakomat, és elindultam George-ék felé. Jól emlékeztem az útra, pedig csak egyszer jártam ott, útközben azon gondolkodtam, mennyi esélyem van rá, hogy otthon találom a fiút. Már csak egy utcányira voltam tőle, mikor megláttam George-ot, két másik fiú társaságában, éppen elköszöntek, és George elindult hazafelé.
Engem egyikük sem vett észre, a másik két fiú továbbindult, én meg utánuk nézve elbambultam. Az rángatott vissza a világba, hogy hirtelen egész közelről nevetést hallottam. Rajtam nevetett, de még így is annyira édes volt, hogy nem tudtam haragudni. Odafordultam a hang irányába, és egyenesen belebámultam George szemeibe. Időközben odajött hozzám észrevétlenül, nem is értem, hogy tudtam nem észrevenni ezt a csodás illatot. De még most is csak tompán éreztem a vére illatát, valahogy az egész világ homályossá vált, csak a szemeit láttam, azokat a hihetetlenül mély szemeket, amelyekben mindenképp elveszik, aki belenéz, és olyan fényesen csillognak, mint egy-egy távoli csillag, ha valami csodás véletlen folytán közelről láthatja őket az ember.
- Hahó – szólt rám a fiú – úgy nézel, mint aki nyitott szemmel elaludt.
- Hé, ne nevess rajtam folyton, a te hibád – mondtam enyhe szemrehányással, majd megöleltem és megcsókoltam a fiút, azután el se engedtük egymást percekig.
Mikor végül eleresztettük egymást, kézenfogva elindultunk, javaslatomra az ő otthona felé, hogy egy csendes helyen tudjunk beszélni. Előre szóltam, hogy nem maradhatok sokáig, aztán mikor megérkeztünk, leültünk a kanapéra, felé fordultam, és elkezdtem mesélni. Mindent elmeséltem, ami azóta történt, hogy utoljára láttam, persze enyhén cenzúrázva. Semmi szükség rá, hogy részletesen elmeséljem neki az álmot, amit Char hibájából láttam. Mindenesetre, elmagyaráztam, mennyire aggódtam, és miért kell ma visszasietnem a kastélyba. Sikerült megígértetnem vele, hogy nem mászkál az erdő közelében, és ez nagy megkönnyebbülést jelentett számomra. Mikor végre befejeztem a mesélést, kifaggattam, vele mi történt az utóbbi napokban. Még ez alatt is végig fogtuk egymás kezét, és önkéntelenül is arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy mindjárt el kell engednem, és visszamenni a kastélyba.
De tulajdonképpen ez egy tökéletes éjjel volt, kibékültem a legjobb barátnőmmel, újra találkoztam a fiúval, akit szeretek, és ha épségben haza is érek, akkor a következő éjjelek is hasonlóan jó hangulatban telnek majd, remélhetőleg.
Végül, mikor már muszáj volt mennem, elköszöntem George-tól, hosszú búcsúcsókot adtunk egymásnak, és megígértem, hogy újra meglátogatom nemsokára.
Ezután egyedül indultam vissza. Amint az erdőszélre értem, megint átváltoztam, és rekordidő alatt értem vissza a kastélyhoz, és még Johnnak is engedelmeskedtem, nem váltam ebéddé. Mikor elértem a park határát, visszaváltoztam, még voltak diákok odakint, és gyalog elindultam a könyvtár felé, hátha Charlotte-ék még ott vannak.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Csak hogy Chart idézzem...
Na jó. Most...
Először is. Nem tudom, mit kell még tegyünk, hogy aktivizáljátok magatokat. Tessék írni kommentet. Se én, se Charlotte, se Dana, se Angelique, se Vladi, sőt még Sergei se ölne meg senkit csak azért, mert írt kritikát. Így is ötleteltünk már eleget, hogy mivel vegyünk rá titeket arra, megfogjátok a billentyűzeteket, és pötyögjetek nekünk néhány sort.
Mert tudjuk, hogy léteztek, kedves fantomolvasók, a statgép elárul benneteket! Mégpedig nem is vagytok kevesen.
De most mégis mit csináljak? Vessem magam térdre, és zokogjak a kritikáért, vezessünk be kritikahatárt, ami meg a világ egyik legnagyobb faszsága? "Márpedig addig nem kaptok új fejit, amíg nem lesz x kritika minden fejezetnél." Komolyan...
Vagy csináljam meg, hogy a blog csak jelszóval legyen elérhető? Nem.
Tudjátok meddig rugdosok egy szereplőt, amíg leül, hogy nektek meg nekem kedveskedjen egy fejezettel? És tudjátok mennyivel kevesebb ideig kellene rugdosnom valakit, ha lenne néhány visszajelzésünk? Hát ez az, nem tudom, mert még nem fordult elő. Illetve egyszer vagy kétszer.
Hála Leilának és nayrriának, akiket ezennel megdicsérésben részesítek.
Pedig nem rossz történet ez, és nem is olyan hosszú. És minden mű-titokzatoskodás mellett van benne romantika, meg humor, meg egy kis izgalom is. Szóval.... *kedvenc ezüstkardját lengeti* hogy Char-t idézzem:
"Írjatok kritikát, vazze!"
Dobozkák: Teázó
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
A múlt kísértete
~Vladimir Orlov~
Még nem jelent meg, de már hallottam gondolatait. Bár gondolatai nélkül is könnyen rájöttem volna, hogy Scarlet közeledik, és persze Jeremi, mert ő nem hagyta volna egyedül császkálni szegény lányt ebben a nagy kastélyban fényes nappal. Nem csak árulkodóan dobogó szíve árulta el, hanem az a különleges illat, ami mindig körüllengte. Mindenkinek volt egy bizonyos, egyedi illata, de Scarleté még ezek közül is kitűnt. Talán, mert vámpírvadász volt, nem találkoztam eddig sok vámpírvadásszal, talán ha összefutok még párral, már nem léteznék.
Amint Angelique meglátta Scarletet, még levegőt is elfelejtett venni. Egyből gondoltam, hogy nem kedvelik egymást, csak nem értettem, miért. Biztosan valami női önérzet lehetett a dologban, mindenesetre én mindkettejüket értelmesnek találtam, így számomra teljesen értelmetlen volt ez az ellenszenv, amit egymás iránt éreztek. Amint Scarlet meglátott, és örömmel vette tudomásul jelenlétem, halványan elmosolyodtam, hogy ezzel köszöntsem őt.
Amíg a vörös hajú lány gondolataiban megengedte magának, hogy meglehetősen gonosz legyen a tanárával, addig Angelique-nek látomása volt. Méghozzá nem is akármilyen. Egészen félelmetesnek mondanám, főleg, hogy nem ez volt az első egészen rövid időn belül. Biztosan megviselte szegény lányt, talán nincs hozzászokva, hogy ilyen gyakran lásson előre. Kimerítő lehet, és ez meg is látszott rajta. Úgy nézett ki, mint aki nem is két napja, de egy egész hete nem aludt. Aggasztó látvány volt, féltem, hogy nem bírja ki ébren, míg elmondom, amit tudniuk kell. És kénytelenek lesznek egy helyiségben végighallgatni engem, mert nem mondom el kétszer. Főleg, hogy a személy, akiről szó van, csak egy könyvben szerepel, ebből pedig az iskola területén csak ez az egy példány van.
De ami Angelique kinézeténél is aggaszóbb, az a látomás volt. Sem Scarlet, sem pedig én nem tudtuk legyőzni a vámpírt, mégpedig nem sok nálam is idősebb vámpír volt, legalábbis a környéken. Már tudtam, kiről van szó, és azt is tudtam, hogy ők még nem tudják. Scarlet nem látta azt, amit Angelique, Ange pedig már túl fáradt volt, hogy észre is vegye, az összefüggéseket. Pedig igazán egyszerű volt. Ezt akartam most nekik is elmondani.
Habár Scarlet nem nevetett, magában azért igen jót mulatott tanára szenvedésén. Legszebb öröm a káröröm, ahogy szokták mondani. Talán nem kacagna ennyire, ha látta volna, amit én láttam – gondolta Angelique pont azt, ami az én agyamon is átsuhant. Valóban nem… - válaszoltam neki úgy, hogy csak ő hallja. A gondolataiban voltam, nem esett nehezemre ott válaszolni neki.
A kezemet nyújtottam a földön kuporgó hölgy felé, hogy felsegítsem. A vörös hajú lánynak – hiába volt már majdnem kétszáz éves, kamasz teste és jelenlegi gondolatai miatt nem tudtam nőként gondolni rá – ez persze nem tetszett. Nem mintha olyan sok dolog tetszett volna neki, maga volt a keserűség és az irónia. Szegény gyermek. Magamban megcsóváltam a fejem. Hát ezt teszi velünk a halhatatlanság. Szinte már magamat is sajnálnám, ha érdekelne, mi történt velem. Vagy akárki mással. A halhatatlanság hosszabb távon csak unalmassá tesz. Ugyan mit csináljon az ember – illetve vámpír – ötszáz éven keresztül? De végre itt egy kis izgalom, rég nem látott ellenségem újra felbukkan, legalább lesz min izgulnom végre. Csak nehogy becsináljak tőle.
- Elnézést, hogy megtöröm a meghitt romantikát – törte meg a csendes elmélkedésemet Scarlet. – de szeretném jelezni, hogy én is itt volnék.
Persze tudta, hogy teljesen tisztában vagyunk a jelenlétével, csak féltékeny volt, de még mindig nem értettem, miért. Hiába voltam ötszáz éves, és olvastam gondolatokban, a nők örökre rejtélyesek maradnak számomra. De megnyugtatott a gondolat, hogy nem egyedül vagyok ezzel így. Hasonló helyzetben volt a most érkező Jeremi is. Persze már korábban éreztem, hogy jön, de csak most mutatta meg magát. Vigyáznia kell Scarletre. Mintha ő nem tudna magára vigyázni. Szerettem volna azt mondani, hogy néha a fiúkat sem értem, viszont Jeremit sajnos pontosan értettem. Bár ne kellett volna. Természetesen a vörös hajú nem örült a kölyök jelenlétének. Meg tudtam érteni, én sem ugráltam a boldogságtól. De míg Scarletnek a női önérzetét sértette, engem pusztán a jelenléte zavart. Viszont ha választani kellett volna, inkább Jeremi, mint mondjuk Charlotte. Az a lány még két számot sem tud összeadni, lefogadom, ha megpróbálnám elmagyarázni neki a helyzetet, csak annyit fogna fel belőle, hogy van egy helyes pasi a környéken, akit esetleg felszedhet.
Angelique figyelmeztetett gondolatban, hogy nem ártana elindulni, hiszen dolgunk van még. Most figyelmen kívül hagytam kérését, inkább a vörös hajú lány felé fordultam, és ahogy az illem kívánta, köszöntöttem őt. Ha már úgyis szükségünk lesz rá, nem árt, ha megtartjuk a jó viszonyt.
- Milyen kivételes élmény önt a társaságunkban tudni, kedves Scarlet. Épp a könyvtárba tartunk, és ha jól sejtem, ön is. Mehetnénk akár együtt is – üdvözöltem, ahogy az illem megkívánja, arcomon kérdő kifejezés ült, hiszen látszólag csak felajánlottam a lehetőséget. Mégis inkább utasítottam, szükségem volt rá is, hogy segítsen nekem, hiszen minden jel szerint egyedül nem fog menni. Ezért kellett, hogy velem jöjjön. Tudtam, nem utasíthatja vissza, évszázadokkal idősebb voltam. De ha nem parancsolom, sem mondott volna nekem nemet.
Scarlet elmosolyodott, érezte, hogy a kérdésem valójában parancs volt. Az lett volna a furcsa, ha nem érezte volna. Akkor talán elgondolkoztam volna, hogy mi a baj velem. De mivel érezte, hogy fontos dologról van szó, válasz helyett csak elindult velem a könyvtár felé. Az ajtó előtt várt ránk egy újabb kedves ismerős: Iason. Már csak ő hiányzott. Ennyi erővel akár iskolai gyűlést is rendezhetnénk, hogy elmeséljem az egész történetet. Mindegy, ha már itt van, nem fogom elküldeni, hisz előbb-utóbb úgyis megtudná személyesen Angelique-től. Arról nem is beszélve, hogy már dühös volt. Ezeknek a fiatal férfiaknak néha annyi felesleges gondolatuk van, egyszerűen megspórolnának egy csomó felesleges érzelmet azzal, ha nem gondolkodnak. Vagy szimplán csak maradnak a fenekükön.
Ez egyre jobb és jobb lett. Fantasztikus volt hallgatni a tanárt, aki gondolatban kommunikált az aggódó segédjével, valamint a vámpírvadászt, aki magában morgolódott, és a vörös kisfiút, akinek az agyi kapacitása csak Scarletig terjedt ki.
Előre léptem, hogy kinyissam az ajtót. Gyanítottam, hogy Iason odabent várt volna, ha be tudott volna jutni, de mint a mellékelt ábra mutatta, kint várt, így tudtam, a védelmi varázs jól működik. Legalább a mai sikerélmény is megvolt. A következő siker az volt, hogy sikerült kinyitnom az ajtót. Meglehetősen kínos lett volna, ha ez nem sikerül, és Scarletnek kell a segítségemre sietnie. Akkor aztán vesztettem volna a tekintélyemből, és akár át is adhattam volna az igazgatói posztot a 17 éves kamasz bőrébe bújt embernek. Milyen megalázó. De persze volt időm gyakorolni az elmúlt pár évben, és már könnyű szerrel ki tudtam nyitni az ajtót, amit nem én zártam be egykor.
Nem vártam meg, míg feleszmélnek a többiek, tudtam, ha érdekli őket a mondanivalóm, majd úgyis jönnek utánam, és hogyne érdekelte volna őket. Céltudatosan indultam meg a polcok között, pontosan tudtam, mit keresek, és azt is, hol találom meg azt. Mivel az utóbbi pár évben a diákokon kívül csak én jártam itt, tudtam, hol van a könyv, amiben a megoldás rejtőzik. Magamban motyogva olvastam fel a kötetek címét, amiken finoman végigfuttattam az ujjam. A könyv pontosan a helyén volt, ahogy számítottam is rá. Nem egyszer nézegettem már ezt a művet, több alkalommal is szükségem volt rá. Egy bizonyos kor felett a vámpírok vagy megőrülnek, vagy teljesen érdektelenné válnak minden iránt. És meg vannak győződve róla, hogy ők a vámpírtársadalom irányítói. Ilyenkor ki akarják vonni a forgalomból az olyan idős vámpírokat, akik szerintük veszélyt jelentenek a hatalmukra. Nekem elég volt egy iskolát vezetnem, néha ezzel sem boldogultam. Szívesen átadnám bárki másnak, de akkor tényleg unalmassá válnék, még a mostanihoz mérten is. Nem lenne semmi dolgom, és talán teljesen megőrülnék. Vagy mumifikálódnék. Nem is tudom, melyik a jobb.
Az asztalra dobtam a könyvet, pont ott volt nyitva, ahol kellett, ez persze nem volt véletlen. Scarlet és Angelique egyszerre, pont ugyan azzal a mozdulattal indultak a könyv felé. Lám csak, hiába ennyire ellenségesek egymással, mégis mennyire egyformák. Ezen mosolyognom kellett. Nem is sejtik még, mennyi közös van bennük. De miért ennyire utálatosak, amikor közös az érdekük? Az élet megválaszolatlan kérdései. Valami azt súgta nekem, nem is akarom én megtudni. Scarlet gondolatai meglehetősen agresszívak voltak, de ezek mulattattak engem. Néha kifejezetten szórakoztató eszmefuttatásai szoktak lenni.
A két lány alaposan vette szemügyre a muzeális értékű könyvet. Végigolvasták az összes rég elhunyt vámpír nevét, amit még Scarlet őse vésett a papírra. Nem véletlen, hogy a lány egy pillanatra elködösült szemekkel bámulta az ősrégi kötet. Persze még magának sem vallotta volna be, így én sem törődtem ezzel. Csak vártam, hogy végre nekik is feltűnjön, mit kell nézni. Scarletben nem csalódtam, már az első másodpercben tudta, miért is mutattam meg nekik ezen oldalakat. Ange-nak kicsit több idő kellett, de ő is hamar megtalálta azt az egy nevet, ami mellett még nem állt kereszt, ugyanis az illető még élt: Sergei Morozov. Legalábbis nagyon eleven volt.
- Ez nem jó hír. – Utóbbi mondatot úgy gondoltam, hogy a francia hölgy is meghallja. Hogy ő is tisztában legyen a dolog súlyával. Ez már korántsem játék, nem olyan, mint megfékezni egy teremnyi tinivámpírt. Scarlet már gyakorlott volt, olyannyira, hogy tudta, őt kell majd megölnie, és ettől nem is rettent meg. Inkább örömmel vegyes izgatottság lett úrrá rajta. Talán nem gondolt bele eléggé, mennyire veszélyes is ez a vámpír. Vagy egyszerűen csak túl elbizakodott és vakmerő volt. Mindenesetre nem lett volna ennyire feldobva, ha tud Angelique jóslatáról.
Aztán valami megváltozott. Scarlet már nem volt egészen önmaga. Azt leszámítva, hogy pofonvágta a tanárát. Azt megtette volna akkor is, ha magánál van. De gondolatai nem voltak tiszták. Valami megzavarta, átvette a hatalmat felette. Ez még engem is meglepett, pedig ilyen ritkán fordul elő. Jeremi fogta le a dühöngő lányt. Nem hittem volna, hogy elbír vele, de ebben az állapotban talán nem volt olyan meglepő. Mit tett volna Scarlet, ha teljesen ura önmagának. Talán nem vágja pofon Angelique-et, de az is lehet, hogy mégis. Ange arra várt, hogy rendet tegyek, de nem voltam sem óvó bácsi, sem tanár, így aztán csak vártam, míg Scarlet lenyugszik. Végül aztán a kölyöknek sikerült lenyugtatnia a lányt. Azt hiszem, ő az egyetlen, akinek sikerült volna ebben a helyzetben. Valamiért viccesnek találtam Scarletnek ezt az oldalát. Bár nem volt teljesen önmaga, mégis, mintha csak egy elfojtott énje került volna felszínre. Aztán csend lett, és mindenki rám nézett, így végre el tudtam mondani, amit már az elején akartam.
- Most, hogy végre-valahára Scarlet kisasszony is képes figyelni, elmondanám, hogy mennyivel tudok jómagam többet a könyvben szereplő pár szónál. – Hangom komor volt, hisz ez fontos dolog volt, és reméltem, sikerül velük megértetnem. A többiek megdermedtek, ahogy hallgattak, és tudtam, nagyon figyelnek rám.
Elmeséltem mindent, amit tudtam erről a vámpírról. Vagyis majdnem mindent, néhány magánjellegű történetet nem ecseteltem túl részletesen. Egyrészt túl horrorisztikus lett volna mindezt most elmondani, másrészt nem kellett, hogy ők is megtudják, miken mentem keresztül. Felesleges. Nem volt szükségem a sajnálatukra, ezek már megtörténtek, és nem lehet rajtuk változtatni. A történet szempontjából pedig teljesen lényegtelen. Nincs szükségük, hogy megtudják, mert nem segít rajtuk. Meg rajtam sem.
Az ékszerek is mindenre választ adnak. Az egyik most nálam van, kalandos – és némiképp kicsit tragikus – útja után végül hozzám került a múlt évszázadban, és így könnyen szemmel tudtam tartani. Nálam biztonságban volt. A másikat pedig azt hiszem, Scarleték birtokolták, még ha erről nem is tudtak. A család elég ősi és nemes ahhoz, hogy ez ne legyen lehetetlen.
- Épp elég probléma a kettő példány birtoklása is ahhoz, hogy egyikük se próbáljon maga Sergei nyomába eredni – a két hölgyeményre néztem, hogy nyomatékosítsam szavaimat. Magamra is gondoltam, de én nem voltam olyan bolond, hogy egyedül induljak Sergei után, legalábbis Angelique látomása után semmiképpen -, amíg nem szerzi meg a másik kettőt, addig lehet esélyünk közösen megakadályozni a tervét… de később már nem. Ez pedig különösen fontos, ha azt vesszük, hogy Sergeit nem állítja meg se könyörgés, se kérés, és kifejezetten imád gyilkolni.
Aztán elhallgattam. Senki sem szólalt meg, csend volt. Mindenki csak emésztette az előbbieket. Aztán Scarlet szólalt meg először. Talán ő ocsúdott fel a leghamarabb, vagy egyszerűen magára vállalta a szerepet.
- Nekem lenne egy kérdésem – nézett a szemeimbe. – A birtokomba jutott egy gyűrű, amely Sergei tulajdonát képzi, illetve képezte, és nos… meglehetősen erős mágia itatja át.
Meglepődtem. Ez nem gyakran fordul elő velem. Nem értettem, honnan tudja. Valószínűleg arcomra is kiültek érzelmeim, mert Scarlet folytatta.
- Elkövettem azt a hibát, hogy puszta kézzel értem hozzá. – Erre Angelique is érdeklődve figyelt a lányra. Vártam a folytatásra, de az nem jött elég gyorsan.
- És? – sürgettem. Nahát, türelmetlen vagyok. És érdeklődő, sőt meglepett. Fura dolgok, amik jó régen történtek velem. Nem is tudtam, hogy ilyen, ha valaki érez még valamit. Úgy néz ki, néha kéne valami érdekeset csinálnom, mert a végén tényleg egy nagy múmia leszek.
- Én… tarok tőle, hogy… nagyon erős érzelmek fűzik hozzá, amelyek hatnak rám. Mármint, az iménti kirohanásom… és korábban is, a folyosón.
- Itt van most az említett tárgy?
- Nálam van – vágott közbe a kölyök. Minden probléma nélkül fogta meg, és tette a kinyújtott tenyerembe. Scarlet elhúzódott tőle, mintha a pestistől félne, de semmi érdekes nem történt. Mindenki várta a hatást, de rám nem volt semmilyen hatással. És ahogy Scarlet gondolataiba beleolvastam, Angelique és Iason kezében is volt, de ők sem tapasztaltak semmi különöset. Csak Scarletre volt hatással.
- Semmi különöset nem tapasztalok rajta – állapítottam meg. Olyan volt, mintha egy szimpla gyűrűt fogdosnék. Scarlet azonban be akartam bizonyítani, hogy igaza van. Ilyen ez a lány, hatja a bizonyítási vágy. Ráhagytam, ha annyira akarja, hát legyen. A tenyerébe ejtettem, de még hozzá sem ért, már láttam, hogy igaza volt. Hangosan sikított, ha nem olyan jól hangszigetelt ez a kastély, valószínűleg az összes diákot felveri vele. De ez most nem is volt lényeg. A lényeg Scarlet volt, és azok a fura rémképek, álmok, amiket látott. Mindenki meg volt lepődve, még én is, hiszen senki más nem érezte az, amit Scarlet. Az egyetlen, aki túllépett a meglepődésén Jeremi volt, a lény segítségére sietett, bár ő sem tudott mit tenni. Mindenki tanácstalan volt, ötletünk sem volt, hogyan segíthetnénk rajta. Újabb meglepő fordulatok az „életben”. Mi lehet még itt? Talán újra rendesen érezni kezdek? Olyan leszek akár egy kamasz vámpír. Az lenne a vég.
Angelique volt, aki végül cselekedett is. Bár Jeremi a lány segítségére sietett, nem tudott mit tenni, ellenben Ange-zsal. Tenyerét Scalet arca fölé helyezte, és egy számomra ismeretlen varázsigét mormolt. Milyen érdekes, léteznek még dolgok, amiket én sem ismerek. Igazán meglepő. Biztos voltam benne, hogy az ötszáz év sem minden, és nem elég ahhoz, hogy mindent megtudjunk, de ez a nap újabb és újabb meglepetéseket tartogatott a számomra. A végén még kénytelen leszek visszaülni a diákok közé. Mindenesetre a varázs hatott, mert Scarlet magához tért. Ma ismét új információhoz jutottam, miszerint Angelique vámpírvadász felmenőkkel rendelkezik. Sőt, mivel igazán gyakorlottnak tűnt a varázslat használatában, úgy gondolom, ő maga is vámpírvadász. Azt hittem, már semmin sem lepődhetek meg, de még a vámpírok sem tévedhetetlenek. Bizony, Angelique legnagyobb titka nem az volt, hogy csak félig vámpír, azt még előlem is sikerült eltitkolnia, hogy ő vadászik a saját fajtájára. Legalábbis félig az ő fajtája.
- Az, hogy magához tért attól, amit tettem, egyértelműen arra utal, hogy a gyűrűn átok ül – mondta, de közben senkire sem nézett. – Az átok persze lehet az elmúlt évszázadok gyűlöletének következménye, és lehet szándékos is. Persze szintén évszázados vámpírokra nem hat.
Újabb információk. Megint. Nem voltam hülye, ezt bárki megmondhatta, de mindez már kezdett nekem is kicsit sok lenni. Persze minden új információt be tudtam fogadni, és feldolgozni. Megértettem, és összeálltak a darabkák. Amit nem tudtam megérteni, hogy miért van ennyi dolog, amit én sem tudok. Nem voltam tökéletes, nem tudtam mindent, de régen volt, hogy egyszerre ennyi minden zúdult a fejemre. Szinte már nem is emlékszem rá. És így lesz, hogy az öreg vámpír sem tud semmivel sem többet, mint a nála évszázadokkal fiatalabb. Érdekes.
Angelique a kezembe adta a gyűrűt, mert látta, hogy felé nyúlok.
Nekem kellett utána járnom, ezt én is tudtam, és ő is. Angelique-en erőt vett a fáradság, így aludni tért a saját rezidenciájába. Fel sem néztem a gyűrűről, úgy intettem nekik. Azt gondoltam, ha elég ideig nézem, talán a megoldás magától kiugrik. Milyen egyszerű lett volna, csak hozzászoktam, hogy a dolgok nem működnek ilyen egyszerűen. Aztán tudomásul vettem, hogy hiába bámulom a gyűrűt, attól még a megoldásra nem fogok rájönni. Scarlet fel akart ülni, de megmozdulni sem tudott. Némán néztem egy ideig, ahogy csendesen szenved, de Jeremi a segítségére sietett most is. Scarlet gondolatai mosolygásra késztetek. Igazából ezek az egyszerű dolgok örömömre szolgáltak ez után a nehéz nap után. Nem volt semmi komoly, csak a szokásos Scarlet, még így is. Egy kis kikapcsolódás mielőtt újra a munkába vetném magam. Aztán eszembe jutott valami Scarlettel kapcsolatban. A gyűrű, ami a birtokában volt, elméletben. Tudom kellett, hol van, mit csinált vele. A könyvtár ajtajában Jeremi útját álltam, aki a lányt cipelte.
- Mondja! – förmedt rám a fiú cseppet sem udvarias modorban, de ez most nem zavart, fontos volt, hogy Scarlettel beszéljek, nem tudott érdekelni a kölyök.
- Beszélnem kell vele – néztem a szemébe. Nem érdekelt, mit gondolt, ez fontos volt, és nem tűrt halasztást. Tudtam, hogy a srác nem kedvel, de nem zavart túlzottan. Én sem zártam a szívembe őt.
- Majd holnap – felelte olyan hidegen, hogy szinte látszott a lehelete. De csak szinte.
- Még ma – válaszoltam halkan. Minden tekintélyemet bevetettem, és fölétornyosultam, hogy tudja, kivel beszél. – És te, kis barátom, kénytelen leszel engedni, mert a kastélyból nem juttok ki még sokáig. Nem vagy elég erős, hogy fényes nappal az utcán sétálj. Te is tudod. – Szembesítettem a puszta tényekkel, azzal, hogy ő még igazán fiatal, és az ereje igen csekély, főleg, ha az enyémhez viszonyítjuk.
- Ez nem tőlem függ – közölte összeszorított fogakkal. Dühös volt, nagyon dühös, annyira, hogy még az ízét is éreztem, de tudtam, hogy úgysem tehet velem semmit. Rám akarta zúdítani az egészet, de nem tette. A kölyök nem volt olyan hülye, tudta jó, hogy annak semmi jó vége nem lenne. – Komolyan, maga olyannak ismeri Scarletet, aki ha szólni tudna, szó nélkül hagyná, hogy ölbe vegyem? – tette fel a költői kérdést. Igaza volt. Scarlet, ha tehetné már üvöltözne Jeremivel. Tényleg ki volt merülve.
Így hát hagytam, hogy menjenek, és még fel is ajánlottam az egyik szobát. Örültem neki, hogy a kastélyban kell maradniuk. Így könnyen szemmel tarthatom majd őket. És amint Scarlet felébredt, tudok majd beszélni vele. Addig pedig visszatemettem magam a könyvek közé, hátha okosabb leszek még néhány információval.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Vladimir Orlov
Írta és rendezte: Charlotte Bird