Meggyilkolt bizalom
~Vladimir Orlov~
Összébb húztam magamon a kabátot, ahogy a hideg szél végigszáguldott az úton. Bár már tavaszodott, a tulipánok már nyílásnak indultak, itt, Oroszország északi csücskében a tavasz nem volt meleg. A nyár sem éppen arról volt híres, hogy az emberek levetették volna ruháikat, de egész kellemes volt az idő, az éjszaka fagyosból hűvössé enyhült, és nappal is le lehetett venni a vastag kabátokat. Most azonban még elég hideg volt.
A lemenő nap fénye arannyal vonta be a falu közepén álló várat, amit még a településhatártól is látszott, onnan, ahol én laktam feleségemmel és gyerekeimmel. Ahogy a ház felé közeledtem, fiam futott elém, hogy üdvözöljön, míg feleségem, lányommal a karjában közeledett felém, boldog mosollyal az arcán.
Az életünk nehéz volt, hiszen az uralkodó keménykezű volt, mégsem panaszkodhattunk, boldogok voltunk, és mindenünk megvolt ahhoz, hogy éljünk. Mindenem megvolt, amire valaha is vágytam: egy szerető feleség; gyönyörű, egészséges gyerekek; egy saját kis ház. A dolgom nehéz volt, a nappal keltem, és azzal is nyugodtam, az ébren töltött perceket pedig kemény munkával töltöttem el, de így sosem szenvedtünk az éhségtől, ahogy sok más ember. Feleségem is rengeteget dolgozott, azonban ő a gyermekeinket is tanította, amikor csak tudta. Mind a ketten nagyon okosak és tanulékonyak voltak. Tudtam, hogy ha egyszer felnőnek, sokkal többre vihetik, mint én. Legalábbis nagyon reménykedtem egy szebb jövőben, hogy számukra könnyebb lesz az élet.
Felkaptam fiamat, amint odaért hozzám. Boldog mosollyal csimpaszkodott a nyakamba, és megállás nélkül mesélte, mi mindent tanult aznap.
- Levegőt is vegyél – nevetett feleségem, majd üdvözlő csókot nyomott ajkamra. Együtt sétáltunk be a házba, hogy elfogyasszuk vacsoránkat. Így ment ez napról napra. Boldog voltam, és nem gondoltam, hogy a megszokott napi monotonitás megtörhet egyszer.
A hideg, téli időre való tekintettel mire hazaértem, a nap már régen megpihent a horizont alatt, a kevés fényt az égen a vastag felhők mögül kicsillanó pár csillag adta. Nem tartottam furcsának, hogy gyermekeim nem rohannak elém, ahogy szokták – hiszen nagy hó volt –, és a baljós, síri csendet sem. De amint beléptem a házba, tudtam, hogy itt valami nincs rendben. Idegen szagot éreztem, és csak lassan sikerült rájönnöm, mi az. A föld csúszós volt valami nedvességtől, és tudtam, hogy ebből jött a szag. A legrosszabbakat remélve néztem körül a vaksötétben.
Az uralkodó kegyetlen volt, és néha folyamodott drasztikus megoldásokhoz, ám csak azokkal szemben, akik elkövettek ellene valamit, és mivel sem én, sem más a családomból nem ártott neki, nem értettem az indokot. A szúrós szagú nedvességet követve jutottam el egészen a belső szobáig. Szemem hamar hozzászokott a sötétséghez, de a látványt nem bírtam felfogni. Térdre rogytam. Az agyam tiltakozott, nem akarta befogadni a képeket. A gyermekeim, az én reménységeim, az emberek, akik belőlem örököltek egy darabot... a földön feküdtek, testük torz, kicsavart helyzetbe merevedett. De nem is ez volt a legrosszabb: a torkuk fel volt tépve. Az ajtótól egészen idáig húzódó vértócsából arra következtettem, hogy már a bejáratnál megtámadták, aztán bevonszolták őket a szoba közepére, ahol végül végeztek velük. Olyan volt, mintha állat csinálta volna, és mégis, valamiért emberinek tűnt az egész.
Pár percig tartott, míg agyam védekező mechanizmusa kikapcsolt a sokkból, akkor fogtam fel, mit is látok valójában. Könnyeim megállíthatatlanul folytak végig arcomon, hogy a földre leesve próbálják elmosni a ragacsos bizonyítékot, hasztalanul. Először észre sem vettem, hogy a két kicsi testen kívül nem volt más nem odaillő a szobában. De amikor sikerült felemelnem a tekintetem a gyermekeimről, észrevettem, hogy valaki még hiányzik: a feleségem. Talán elcipelték, gondoltam. Elvitték, hogy megerőszakolják, hogy megalázzák, egyszerű szajhává tegyék. Az elképzelésbe beleborzongtam. A gyermekeimen már nem tudtam segíteni, de a szerelmem még életben lehetett. Elszántan, újult erővel keltem fel, és indultam útnak, először céltalanul, majd rájöttem, legjobb lesz, ha az illetékeshez megyek a várba. Szinte teljesen biztos voltam abban, hogy ott találom az elkövetőt.
Hogy is gondolhattam, hogy én majd csak simán besétálok a várba? Ilyen naiv lettem volna, ilyen felelőtlen és meggondolatlan? Minden bizonnyal. És itt, hogy célomhoz értem, nem tudtam, hogyan jussak be. Nem volt erőm küzdeni, nem volt erőm gondolkodni sem. A kétségbeesés újra erőt vett rajtam, és lerogytam egy fa tövébe. Nem akartam elhinni, hogy itt vége. A gyerekeim halottak, a feleségemet pedig olyan dologra kényszerítik, amit ő nem is akar megtenni, és talán soha többé nem láthatom.
Egy jeges kéz érintette meg a karom, és összerezzentem a meglepetéstől. Egy percig fel sem fogtam, hogy valóban őt látom, azt hittem, csak látomás és álmodom. De ahogy a jeges szél az arcomba fújt, és ahogy hozzámért kezével, megbizonyosodhattam róla, hogy valóban az igazat látom, és nem csak képzelődöm. Csodálatosan nézett ki. Egy gyönyörű ruha volt rajta, olyan, amilyet csak a nemesek hordanak. Bár olyan fehér volt, akár egy szellem, mégis volt valami földöntúli gyönyörűség benne, nem tudtam ellenállni neki. Karjaimba akartam szorítani, érezni akartam, és tudatni vele, hogy most már biztonságban van, akármi történjen is, de mielőtt mozdultam volna, ő lépett hátra, mintha csak olvasott volna a gondolataimban.
- Gyere! - szólt egyszerűen, és hangja mintha sokkal varázslatosabb lett volna, mint eddig bármikor. Megfordult és a bejárat felé vette az irányt, ahol egyszer már sikertelenül próbálkoztam. Követtem, bár nem értettem, mi ez az egész. Tudni akartam, mi történt, és mit csinál, de nem szólt hozzám, csak biccentett az őröknek, és besétált a várba, én pedig követtem.
- Várj! Mi ez az egész? Mi történt? - szegeztem neki a kérdést, amint kettesben maradtunk, és elkaptam a könyökénél, hogy rám figyeljen. Nyugodtan lefejtegette ujjaimat magáról, majd folytatja útját egyetlen szó nélkül. Egy szobába vezetett be, ahol nem volt más, csak egy kandalló és egy hatalmas ágy. Bezárta az ajtót, majd felém fordult.
- Sajnálom, meg kell, hogy öljelek. Ugyanarra a sorsa kell juss, mint a gyerekeid. Bár veled nem szeretnék annyi mocskot csinálni. Gyors leszek, és nem fogsz érezni fájdalmat, ígérem – mondta, s azzal közelebb lépett hozzám. Kabátomat olyan gyorsan lökte a földre, hogy észre sem vettem. Keze az arcomhoz közelített, de elkaptam a csuklójánál. Jéghideg volt. Egy szót sem értettem, magyarázatot akartam mindenre. Azt akartam, hogy a karjaimban legyen, hogy minden újra a régi legyen.
- Egy szót sem értek. Magyarázd el, kérlek, mi történt! - kértem udvariasan. Azt vártam, hogy leülünk majd, hogy mindent elmagyarázzon, de csak gúnyosan elmosolyodott.
- Akkor majd elmagyarázom. Végül is, teljesen mindegy, nem élsz már sokáig. Így ráadásul még élvezetesebb lesz nézni a kínt az arcodon. - Olyan volt, mintha inkább csak magának beszélt volna. Még mindig nem értettem semmit, de valami azt súgta, hogy nincs minden rendben. Sosem láttam még ilyennek őt. Gyönyörű volt, sokkal szebb, mint valaha, viszont volt valami hátborzongató ebben. Mintha félnem kellene ettől. A hangja is bársonyosabb volta szokásosnál. Csábító. A mozgása sokkal könnyedebb volt, mintha nem is járna, inkább lebegne. De ahogy beszélt, mintha valaki más lenne, egy egészen más ember.
- Én öltem meg őket. A gyerekeidet. Feltéptem a torkukat, és ittam a vérükből. Tudtam, hogy ez majd idecsábít, mert azt hiszed, megtámadtak engem, és elhurcoltak. De nem támadtak meg, én öltem meg őket. És még jól is jártam. Nem csak te jöttél el ide önmagadtól, hanem még új keletű szomjamat is csillapíthattam a fattyaiddal – nevetett fel, és ettől a hangtól összeborzongtam. Nem az a boldog, örömteli nevetés volt. Inkább olyan volt, mint a sátán gonosz kacaja.
- Ittál a vérükből? Mint a vérszívók, azok a mondabeli lények? De hát miért? Miért tetted ezt? Szeretjük egymást, a gyermekeinket! Mondd, miért tetted ezt? - követeltem a választ, és vállait megfogva, rázni kezdtem. Egy legyintéssel lelökte magáról a kezeimet.
- A vámpírok nem csak mondabeli lények. Valóban léteznek. Itt áll előtted az élő, vagyis nem is annyira élő, mint inkább holt példa. Vámpír vagyok. És egy cseppet sem szeretlek. Sem téged, sem azokat a porontyaidat, akiket ki kellett hordanom neked. Soha nem szerettelek. Világ életemben a bojár unokatestvérébe voltam szerelmes.
- A bojár unokatestvérébe? Hiszen ő már évek óta halott, akárcsak az ikertestvére! - kiabáltam.
- Persze – vágta vissza hangosan -, mindenki ezt hiszi, hiszen ez az elterjesztett szóbeszéd, de ő valójában még mindig él. Volt egy eltitkolt kapcsolatunk. Már az előtt kezdődött az egész, hogy megismertelek téged. A szüleim kényszerítettek a házasságra, nem volt más választásuk, az én választottamhoz nem mehettem hozzá, hiszen ő nemes, én pedig nem vagyok az. Idővel feltűnt, hogy nem változik, míg én minden egyes szülés után mintha éveket öregedtem volna. Ekkor mesélte el a titkát. Először nem hittem neki, kinevettem, hogy ilyen bolond mesékben hisz, de aztán bebizonyította, hogy ő tényleg vámpír. Teljesen elbűvölt, és ettől csak még jobban beleszerettem. Olyanná akartam válni, mint ő, inni a véréből, hogy aztán én is csodálatos legyek az öröklétig. Borzasztott a tudat, hogy úgy kell tennem, mintha szeretnélek, pedig undorodtam tőled. De érte bármit megtettem. Ma volt a nap, hogy végre olyanná válhattam, mint ő. Meg akartalak ölni, azért, amit tettél velem. Amiért hosszú éveken át úgy értél hozzám, ahogy én sosem akartam. És most itt az idő, hogy beteljesítsem a végzeted. Szerelmemmel együtt eszeltük ki ezt a tervet, de a végrehajtás egyedül az én feladatom volt, és hidd el, élvezetemet leltem benne, de a java még csak most jön – fejezte be monológját, s azzal megcsókolt. Nem azzal a csókkal, amit mindig kaptam tőle, ez teljesen más volt.
Éles szúrást éreztem, de még mielőtt elránthattam volna a fejem, a vér ízét éreztem meg, majd az ő nyelvét, ahogy végigsimít sebes ajkamon. Felfordult a gyomrom. Ez már nem az én feleségem volt. Ez egy nő volt, aki elárult, megcsalt, becsapott, megölte a saját vérét és most velem akart végezni.
Arcomat csókokkal borította el, mintha kényeztetne, de semmi élvezetes nem volt ebben. Végignyalt a nyakamon, ott, ahol a bőröm alatt verőerem futott végig. Megborzongtam. Féltem. Nem tekintettem embernek ezt a nőt, hiszen nem is volt az; egy gonosz, hideg szörnyeteg volt. Nem az én feleségem. Mielőtt még szemfogai belém vájtak volna, kihasználtam a meglepetés erejét. Ismertem a mondát, tudtam, hogy ezek a lények gyorsak és erősek, így esélyem sem volt harcolni ellene, de a vér most elvette az eszét, ha eddig látta is a gondolataimat, most biztosan nem figyelt rájuk. Közel volt az ablak, én pedig szerencsés helyzetben voltam. Egyszerűen kidobtam a csukott ablakon. Az üveg csörömpölve tört ezer apró darabra, de ahogy számítottam rá, a démont nem tudták különösebben megsebezni. Viszont egy pillanatra ledermedt, és ezt a pillanatot használtam ki a menekülésre. Az ajtóig sem jutottam el, mire újra ott termett, keze lefogott, szemfogai pedig a nyakamba vájtak. Nem ivott sokat, nem ez volt a célja, csak sebezni akart, fájdalmat okozni. Ajka elvált a nyakamtól, és hangosan felmorgott, mint aki élvezi. Megfordultam erős karjai között. Míg ő újra ivott, én összeszedtem minden lélekjelenlétem, és megragadva derekát, kiugrottam a törött ablakon. Tudtam, csak akkor van esélyem a túlélésre, ha kijutok a várból, mégpedig erre csak így volt lehetőségem. Úgy tűnt, csak a vérrel tud foglalkozni, így keményen csapódtunk a földbe, de szerencsére ő volt alul, így nem ütöttem meg magam. Újra sikerült kiszabadulnom fogai közül, ezt kihasználva legördültem róla, de annyi erőm és időm sem volt már arra, hogy felálljak. Ő pedig már rajtam volt, és újra táplálkozott. Az összes vér lassan elhagyta a testem, és a világ elsötétült. Hát itt a vég, gondoltam, és felkészültem a halálra. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, a suhogó hangok és valami hideg, rossz ízű folyadék az ajkaimon, ami végigfolyik a torkomon. Aztán elnyelt a sötétség.
Dobozkák: A múlt darabkái Megjelölve: Vladimir Orlov
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Frissekről
Kedves olvasók!
A friss nem érkezett meg, mint azt láthatjátok, de ez rajtunk kívülálló okok miatt történt. Ugyanis arról igazán nem tehetünk, hogy Tarja most jött Miskolcra. :D De hamarosan jönnek a frissek, és majd szavazás is lesz, amint Vladi végre leüti Chart. Néha már az én agyamra is megy ez a ribi, úgy beverném a képét. :D Szóval hamarosan friss várható! :)
Egy kis kitartást, és jó olvasgatást annak, aki még csak most kezd megismerni minket. ;)
S.O.S idő és véleményhiány
Úgy érzem, elérkezett az idő arra, hogy elkezdjük az író-olvasó kommunikációt. Mármint... jah. Én már megtettem az első lépést, most rajtatok a sor. ;)
Viccet félretéve, most jönne egy adag magyarázkodás. Hogy miért haladunk ilyen lassan, haladunk-e egyáltalán, meg ilyenek. Igen, haladunk. Rohadtmód lassan, de hal-adunk. Örülnek nekünk a halászok ám. Mindegy.
Ez a rész épp nem a legjobb az évben. Van két érettségizőnk, egy épp szakdolgozó egyetemistánk, meg egy időhiányos bétanénink, szóval tényleg nem épp álomszerű összehangolni a dolgokat, mégha mindenki is csak a saját részét kéne hogy megírja. A patkánycsapda csak annyi mindebben, hogy egymásra vagyunk utalva. De nem is tudom. Egy visszajelzés talán előrelendítené a dolgot. Egy mosoly, egy fújolás vagy akármi. Tényleg.
Vagy aki csak idetéved, és látja hogy már van vagy ötven fejezet, és semmi kedve elolvasni most egyben az egészet az írjon. Visszapiszkozatolhatom az egészet, ha úgy egyszerűbb, és akkor kiegyezhetünk egy időintervallumban, heti egy fejezet, vagy valami.
Bevallom a blog az elején azért jött létre, mert nem élünk egymás közelében, nem találkozunk mindennap, de így meg tudtuk osztani egymással amit levéstünk. De néha úgy éreztük, hogy a magunk öröme már nem elég. Mások öröme is kell. Szóval kerültem így nyíltan meg minden, de...
a kommunikáció csodás dolog.