Csak egy érdekel...
~Johanna Stickey~
A vörös lány dölyfösen fordított hátat nekünk, és alig pár pillanat gondolkodás után a Will nevű helyes srác is utána eredt. Charlotte persze nem tűnt nagyon boldognak a dologtól, ha pontosabban akarnék fogalmazni, inkább azt mondanám, hogy attól tartottam, hamarosan felrobban.
- Lehet fedezékbe kéne vonulnunk – suttogtam Danának bizalmasan miközben ketten szenvedtünk a csomagommal, annyira halkan, hogy más biztos ne hallja meg – a barátnőd mindjárt felrobban, és ezen a héten még nem volt rajtam a csodálatos rózsaszín bakancsom. És anélkül nem halhatok meg!
Dana persze kuncogni kezdett a megjegyzésemen. Nem értem, miért, mert teljesen komolyan gondoltam! De mindegy is. Persze Char ebből semmit nem hallhatott meg, láthatóan nagyon lekötötték a gondolatai, és az arca is olyan csúnya piros színű volt a dühtől. Nagyon megsajnáltam, annyira nem állt jól ez az árnyalat a hajszínéhez, és ruhájához. Meg persze idegesítő is lehet, ha egy ilyen szakadt lány szólogat be az embernek, aki mintha a kukából öltözne. Bár azt a szép hosszú bőrkabátot elfogadnám, ha esetleg egy kicsit kevésbé lenne viharvert darab.
- Hé, Char – léptem mellé, és a vállára tettem a kezem, mint egy olyan megnyugtató gesztusként – szerintem is igazad van. Amúgy meg kit érdekel, mit gondol ez a lány? Nézz csak rá. Egy lapon sem lehet említeni veled.
Na jó, azért ez inkább egy vigasztaló túlzás. Mert tényleg csinos is lehetne, ha valami olyat venne fel, ami jobban kihangsúlyozza az alakját, ha sminkelne, és ha egyszer mosolyogna. Bár, jobban belegondolva az is elég lenne, ha csak mosolyogna.
- Savanyú neki a szőlő, a helyedben nem törődnék vele.
- Én sem törődök vele – mondta ő is hirtelen, gőgösen – Ő kezd mindig kötekedni, mintha valami úri felség lenne, akinek a cipőtalpát kéne nyaldosnom, de igazából egy senki.
Nem hittem neki. Lerítt róla, hogy bosszantja, persze kit nem bosszantott volna, de azt a csúnya lilás arcszínt, amit Charlotte magára öltött ezek miatt, nos, én nem engedtem volna meg magamnak. Elvégre vámpírok vagyunk, és igazán lenne szabad hagynunk, hogy az évszázados méltóságunkat, és türelmünket, egy kérészéletű múló pillanat kérdőjelezze meg.
De elnéztem Charlotte-ot még mindig láttam, hogy a szép arca mögött keserű-zöld epeként forr az indulat, bár már rég nem lenne rá oka. A lány, aki a problémát okozta, elment, a fiú, aki meg a problémára rátett egy lapáttal, szintén.
- Nézd, Char, örülj neki, hogy itt hagytak. Úgyis csak két nagyszájú emberről van szó, akik a homlokukat a porba vernék a bakancsod előtt, ha tudnának bármit is a vámpírokról. Lefogadom. Mégis kinek képzelik magukat? Reinkarnálódott Midnightoknak?
Ahogy a név elhagyta a számat, egészen furcsa dolog történt. Charlotte nemcsak felkapta a fejét, de fel is jajdult, mintha valaki a lábára léptem volna a tűsarkúmmal. A hangot leginkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor a kiskutya a sípoló játékszerét rágcsálja. De rajta nem látszik, hogy bárki is rágcsálná…
- Hogy reinkarnálódott kiknek? – kérdezett vissza fülsértő hangon. Belefájdult a fülem. Szegény denevérek. Igazán nem hozzájuk beszél, szóval nem kellene ilyen magas hangokat használnia. Még a végén megsüketülnek.
- Midnightoknak. A vámpírvadász család, tudod – próbáltam célozni. Lehetetlen, hogy nem hallott róluk. Hiszen itt volt valahol a birtokuk, ez a város az ő felügyeletük alá tartozott. Az értetlen tekintetéből azonban egyértelműen kikövetkeztettem, hogy még így sem világos számára, miről beszélek. – Jesszusom, mit csináltok ti vámpírtöri órán?
- Alszunk, többnyire – felelte Dana, barátnője helyett. – Bár én néha merengek, Char meg sokszor be sem jön. Vagy ha igen, akkor is a körmét festi.
- Atya szent ég. Pedig az egy tök érdekes tárgy, nem tudom, hogy tudjátok ennyire…
- De mondd már, hogy mit tudsz Scarletről! – szakított félbe Charlotte csillogó szemekkel, ami meglehetősen nagy modortalanság volt a részéről, amit különösen nem szívlelek, de a kérdése felkeltette az érdeklődésemet. Honnan tudja a család utolsó tagjának a nevét, ha nem tudja kik ők? És akkor minden világossá vált számomra, még mielőtt folytatta mondatot – Tudnom kell mindent arról a ribancról.
- Mármint úgy érted, ez volt Scarlet Midnight? És te még azon vagy kiakadva, hogy lekezelően bánik veled? Te jószagú, rózsaszín csipkebokor!
Teljesen elhűltem ettől a méltánytalanságtól. Az még egy dolog, hogy nem ismeri a fajtánk történelmét, ami egy igazán vérlázító dolog, de ez? Én a helyében elsüllyednék ebben a sárban. Hiszen a túlélés egyik alapvető feltétele, hogy tudd, kit ne húzz fel. És hát, Scarlet Midnightot alapvetően nem tanácsos felhúzni.
Persze, amíg én nem tudtam megszólalni elhűlésemben vagy felháborodásomban, Charlotte arcán újra megjelent az a nem túl esztétikus szederszürke szín, ami abszolúte üti a ragyogó vörös haját, meg persze a zöld szemeit. És már valahogy egy kis részem kezdte érteni a felé irányuló piszkálódásokat, mert aki ilyen színösszeállításokat enged fel magára, az bármi negatívat megérdemel.
- De hát ezeket neked is kéne tudnod! – bukott ki belőlem végül. – Kaptam tanrendet, és a munkássága itt is benne van a tananyagban. Meg az egész családé is. Nem igaz, hogy ti sosem hallottatok az 1820-1950-es Kis Tisztogatásról.
- Nekem rémlik, valami – mondta Dana, kissé elgondolkodva, de látszott, hogy ami dereng is benne, az is valami elképesztően homályos dolog.
- Annak mi köze van Scarlethez? Az jóval a születése előtt véget ért. Tanulj meg számolni, és ne csinálj te is úgy, mintha mindent jobban tudnál nálam, te kis rózsaszín giccsparádé! Még meg se érkeztél, és már kelleted magad, meg játszod az eszed, meg úgy csinálsz, mintha te is mindenkinél mindent jobban tudnál. Tudod mit? Csókold meg Scarlet seggét, ha ennyire odáig vagy érte.
Elhűlten hallgattam a dühödt szavakat. Tökéletesen értettem, hogy egy olyan elképesztően illedelmes, gyönyörű férfi, mint Jeremi miért néz le egy ilyen lányt. Hihetetlenül buta, és szánni valóan ostoba. Ráadásul stílusérzéke sincs, ordítozás közben pedig folyékonyan beszél. Most úgy érzem magam, mintha képen nyalt volna egy bernáthegyi, aminek el is tudom nézni, mert az egy olyan aranyos, nagy szőrös plüss kutyus, de ez a lány? Olyan sokat kell még tanulnia.
- Nos, mivel ilyen kedves voltál velem – mondtam rideg, kimért hangon – természetesen felejtsd el, hogy a tudásomat a tudatlanságod csillapítására használjam. Van jobb dolgom is, mint az alaptalan sértéseidet hallgatni.
Például jelentkeznem kell az igazgatónál, aki persze egyike Anglia leghelyesebb őskövületeinek, és szívesen vagyok vele egy légtérben. A szexi kinézete kárpótol sötét, mogorva, lekezelő modoráért.
Aztán persze ki is kell pakolnom, és étkezni is szeretnék. Napfelkelte után szükség lesz az erőmre, hogy vissza tudjak menni azért a gyönyörű, rózsaszín, csipkés-fodros miniruháért, amit ma láttam és annyira passzol a bakancsomhoz. Muszáj megvennem. Egyszerűen lehengerlő lennék benne.
De a beszélgetést lezártnak tekintettem, úgyhogy átvettem a bőröndöm fülét Danától, és elindultam, nos elindultam volna, de már nem emlékeztem, merre kellene menni. Itt állnak mellettem azok, akik meg tudnák mondani, de Charlotte biztos nem mondaná meg. Amíg én nem mondok neki semmit, ami nem fog bekövetkezni. De Dana talán segít, mert ő egészen kedves. És láthatóan neki is elege van egy kicsit ennek a vörösnek a dührohamaiból, úgyhogy visszafordultam hozzá:
- Dana, nem akarlak feltartani, meg minden, de nincs kedved elkísérni Vladimirhoz?
Dana igazán remek társaságnak bizonyult, kedves volt, és a kezdeti lassúsága után oldott hangulatban beszélgettünk, ráadásul ő jártasabb volt a divatban is, kevésbé volt a szubkultúrák rabja, mint a barátnője. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem érdekelte, hogy Scarlet kicsoda. Bár jobban belegondolva, talán semmi sem érdekelte a szívügyein kívül. Szinte sütött róla a szerelem. Én már csak tudom, hisz az ilyesmihez van szemem. Éreztem, hogy egy leheletnyi irigység felüti a fejét a lelkemben, de gyorsan arrébb is hessegettem. Elég ideig leszek még itt, hogy találjak valakit. Igazából már van is jelöltem, már csak mindent meg kell tudnom róla, amit csak lehet.
Aztán jutott eszembe, hogy Dana tökéletes forrás lenne ehhez. Hiszen, egy kis kérdezősködés nem árthat senkinek, és legalább az én fantáziámat sem piszkálja tovább ő titokzatossága. Nyilván lesz néhány dolog, amire majd ő sem tud megválaszolni. Például miért hord magánál egy vámpír ezüsttőrt?
- Úgy látom, te igazán sok mindent tudsz az itt lakókról, és a kastély környezetéről – kezdtem hízelgéssel a hadjáratomat, mire Dana nevetett.
- Ugyan már, nem művészet. Persze, Charlotte a legnagyobb pletykafészek itt. Én viszont a legjobb barátnője vagyok.
- Az bizony nem hátrány. Mindenkinek van mocskos kis rejtegetni valója, aminél fogva jól meg lehet ragadni egyeseket.
- Persze, minden nap kiderül valami új. Willről például épp tegnap tudtuk meg, hogy vámpírvadász. A legviccesebb, hogy még ő sem tudott róla. Hát nem érdekes?
Összevontam a szemöldököm, miközben felidéztem a fiút, aki Charlotte bosszantása miatt segített nekem. Csinos vagyok, de nem naiv. Nyilvánvaló volt, hogy egyébként rám sem nézett volna. Nem vagyok az esete, bár egy kicsit szeret játszani a lányokkal, de nem érdekeltem igazán. Nem veszteség, mert ő sem érdekelt engem.
- De, igazán érdekes. Bár engem jobban érdekelne ez a Scarlet-ügy? Mióta fújnak egymásra, és miért izgatja Charlotte-ot ennyire egy ilyen kis pondró? – Direkt használtam ezeket a szavakat. Egyszerűen felüthettek volna egy lexikont a könyvtárban, ahol az S vagy az M betűnél megtalálták volna, amire kíváncsiak, de láthatóan még ehhez is buták voltak mindketten. Majd megérdeklődöm valakitől, hogy itt betiltották-e a józan, paraszti ész használatát, mert mindenki… na jó, térjünk vissza tárgyra.
- Ó, ez igazán az első napon kezdődött. Tudod, egy hete volt, azt hiszem, pont, amikor beállítottak hárman. Will, Scarlet meg Jeremi. – Felkaptam a fejem. Egy mondatban Scarlettel? Felettébb furcsa. Gondoltam, először a vörös vadász után kérdezek, és a fiút csak véletlenül hozom majd szóba csak, épp érintőlegesen, de erre egyáltalán nem számítottam – Épp Miss Blanche óráján ültünk, és a tanárnő elkapta őket. Majdnem csókolóztak, vagyis úgy festettek. De sosem értettem, hogy miért ezzel lettek megvádolva, amikor Jeremi folyamatosan Scarlet bokáját rugdosta a pad alatt. Aztán amikor Will meg véletlenül elbűvölte Chart a képességével, amiről ő sem tudott, akkor ők segítettek észhez téríteni. Később meg összevesztek. Aztán Charlotte is Scarlettel, és amikor megharapta, Jeremi hirtelen megjelent és iszonyatos csata volt. Blanche és Iason alig tudta őket szétszedni.
Úgy dobálta a neveket, mintha tudnom kellett volna, kikről van szó, persze fogalmam sem volt. Ezeket is ki kell majd derítenem, mindenféleképp. Csak abban voltam biztos, hogy a lelkemben iszonyatos tempóban növekszik a félelem és a düh, a képtelen csodálkozás.
- Szóval akkor Scarlet meg Jeremi járnak?
- Biztosan nem. A vörös fiú inkább csak olyan testőr, aminek a léte szükséges. Mert végül is Scarlet vámpírsuliba jár, és elég halandó, de emellett nagyszájú is, pedig nem igazán képes megvédeni magát.
Inkább nem szóltam egy szót sem. Lehet, hogy Scarlet halandónak látszik, dobog a szíve, és vérzik, ha megvágja magát, de él, és kétszáz éves, úgyhogy mégsem annyira halandó. Ráadásul úgy látszik, hogy egy vámpír a társa. Így már értem, Jeremi miért hord magánál ezüsttőrt. Nyilván segít neki a vámpírölésben, meg gondolom, vigyáz is rá, bár az is lehet, hogy egy szolga, akit a lány varázslattal láncolt magához. De láttam Danán, hogy ennél többet nem tud, úgyhogy innentől felesleges tőle bármit is kérdeznem.
Mindig is utáltam, hogy nekem a titokzatos pasik jönnek be.
A vörös lány dölyfösen fordított hátat nekünk, és alig pár pillanat gondolkodás után a Will nevű helyes srác is utána eredt. Charlotte persze nem tűnt nagyon boldognak a dologtól, ha pontosabban akarnék fogalmazni, inkább azt mondanám, hogy attól tartottam, hamarosan felrobban.
- Lehet fedezékbe kéne vonulnunk – suttogtam Danának bizalmasan miközben ketten szenvedtünk a csomagommal, annyira halkan, hogy más biztos ne hallja meg – a barátnőd mindjárt felrobban, és ezen a héten még nem volt rajtam a csodálatos rózsaszín bakancsom. És anélkül nem halhatok meg!
Dana persze kuncogni kezdett a megjegyzésemen. Nem értem, miért, mert teljesen komolyan gondoltam! De mindegy is. Persze Char ebből semmit nem hallhatott meg, láthatóan nagyon lekötötték a gondolatai, és az arca is olyan csúnya piros színű volt a dühtől. Nagyon megsajnáltam, annyira nem állt jól ez az árnyalat a hajszínéhez, és ruhájához. Meg persze idegesítő is lehet, ha egy ilyen szakadt lány szólogat be az embernek, aki mintha a kukából öltözne. Bár azt a szép hosszú bőrkabátot elfogadnám, ha esetleg egy kicsit kevésbé lenne viharvert darab.
- Hé, Char – léptem mellé, és a vállára tettem a kezem, mint egy olyan megnyugtató gesztusként – szerintem is igazad van. Amúgy meg kit érdekel, mit gondol ez a lány? Nézz csak rá. Egy lapon sem lehet említeni veled.
Na jó, azért ez inkább egy vigasztaló túlzás. Mert tényleg csinos is lehetne, ha valami olyat venne fel, ami jobban kihangsúlyozza az alakját, ha sminkelne, és ha egyszer mosolyogna. Bár, jobban belegondolva az is elég lenne, ha csak mosolyogna.
- Savanyú neki a szőlő, a helyedben nem törődnék vele.
- Én sem törődök vele – mondta ő is hirtelen, gőgösen – Ő kezd mindig kötekedni, mintha valami úri felség lenne, akinek a cipőtalpát kéne nyaldosnom, de igazából egy senki.
Nem hittem neki. Lerítt róla, hogy bosszantja, persze kit nem bosszantott volna, de azt a csúnya lilás arcszínt, amit Charlotte magára öltött ezek miatt, nos, én nem engedtem volna meg magamnak. Elvégre vámpírok vagyunk, és igazán lenne szabad hagynunk, hogy az évszázados méltóságunkat, és türelmünket, egy kérészéletű múló pillanat kérdőjelezze meg.
De elnéztem Charlotte-ot még mindig láttam, hogy a szép arca mögött keserű-zöld epeként forr az indulat, bár már rég nem lenne rá oka. A lány, aki a problémát okozta, elment, a fiú, aki meg a problémára rátett egy lapáttal, szintén.
- Nézd, Char, örülj neki, hogy itt hagytak. Úgyis csak két nagyszájú emberről van szó, akik a homlokukat a porba vernék a bakancsod előtt, ha tudnának bármit is a vámpírokról. Lefogadom. Mégis kinek képzelik magukat? Reinkarnálódott Midnightoknak?
Ahogy a név elhagyta a számat, egészen furcsa dolog történt. Charlotte nemcsak felkapta a fejét, de fel is jajdult, mintha valaki a lábára léptem volna a tűsarkúmmal. A hangot leginkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor a kiskutya a sípoló játékszerét rágcsálja. De rajta nem látszik, hogy bárki is rágcsálná…
- Hogy reinkarnálódott kiknek? – kérdezett vissza fülsértő hangon. Belefájdult a fülem. Szegény denevérek. Igazán nem hozzájuk beszél, szóval nem kellene ilyen magas hangokat használnia. Még a végén megsüketülnek.
- Midnightoknak. A vámpírvadász család, tudod – próbáltam célozni. Lehetetlen, hogy nem hallott róluk. Hiszen itt volt valahol a birtokuk, ez a város az ő felügyeletük alá tartozott. Az értetlen tekintetéből azonban egyértelműen kikövetkeztettem, hogy még így sem világos számára, miről beszélek. – Jesszusom, mit csináltok ti vámpírtöri órán?
- Alszunk, többnyire – felelte Dana, barátnője helyett. – Bár én néha merengek, Char meg sokszor be sem jön. Vagy ha igen, akkor is a körmét festi.
- Atya szent ég. Pedig az egy tök érdekes tárgy, nem tudom, hogy tudjátok ennyire…
- De mondd már, hogy mit tudsz Scarletről! – szakított félbe Charlotte csillogó szemekkel, ami meglehetősen nagy modortalanság volt a részéről, amit különösen nem szívlelek, de a kérdése felkeltette az érdeklődésemet. Honnan tudja a család utolsó tagjának a nevét, ha nem tudja kik ők? És akkor minden világossá vált számomra, még mielőtt folytatta mondatot – Tudnom kell mindent arról a ribancról.
- Mármint úgy érted, ez volt Scarlet Midnight? És te még azon vagy kiakadva, hogy lekezelően bánik veled? Te jószagú, rózsaszín csipkebokor!
Teljesen elhűltem ettől a méltánytalanságtól. Az még egy dolog, hogy nem ismeri a fajtánk történelmét, ami egy igazán vérlázító dolog, de ez? Én a helyében elsüllyednék ebben a sárban. Hiszen a túlélés egyik alapvető feltétele, hogy tudd, kit ne húzz fel. És hát, Scarlet Midnightot alapvetően nem tanácsos felhúzni.
Persze, amíg én nem tudtam megszólalni elhűlésemben vagy felháborodásomban, Charlotte arcán újra megjelent az a nem túl esztétikus szederszürke szín, ami abszolúte üti a ragyogó vörös haját, meg persze a zöld szemeit. És már valahogy egy kis részem kezdte érteni a felé irányuló piszkálódásokat, mert aki ilyen színösszeállításokat enged fel magára, az bármi negatívat megérdemel.
- De hát ezeket neked is kéne tudnod! – bukott ki belőlem végül. – Kaptam tanrendet, és a munkássága itt is benne van a tananyagban. Meg az egész családé is. Nem igaz, hogy ti sosem hallottatok az 1820-1950-es Kis Tisztogatásról.
- Nekem rémlik, valami – mondta Dana, kissé elgondolkodva, de látszott, hogy ami dereng is benne, az is valami elképesztően homályos dolog.
- Annak mi köze van Scarlethez? Az jóval a születése előtt véget ért. Tanulj meg számolni, és ne csinálj te is úgy, mintha mindent jobban tudnál nálam, te kis rózsaszín giccsparádé! Még meg se érkeztél, és már kelleted magad, meg játszod az eszed, meg úgy csinálsz, mintha te is mindenkinél mindent jobban tudnál. Tudod mit? Csókold meg Scarlet seggét, ha ennyire odáig vagy érte.
Elhűlten hallgattam a dühödt szavakat. Tökéletesen értettem, hogy egy olyan elképesztően illedelmes, gyönyörű férfi, mint Jeremi miért néz le egy ilyen lányt. Hihetetlenül buta, és szánni valóan ostoba. Ráadásul stílusérzéke sincs, ordítozás közben pedig folyékonyan beszél. Most úgy érzem magam, mintha képen nyalt volna egy bernáthegyi, aminek el is tudom nézni, mert az egy olyan aranyos, nagy szőrös plüss kutyus, de ez a lány? Olyan sokat kell még tanulnia.
- Nos, mivel ilyen kedves voltál velem – mondtam rideg, kimért hangon – természetesen felejtsd el, hogy a tudásomat a tudatlanságod csillapítására használjam. Van jobb dolgom is, mint az alaptalan sértéseidet hallgatni.
Például jelentkeznem kell az igazgatónál, aki persze egyike Anglia leghelyesebb őskövületeinek, és szívesen vagyok vele egy légtérben. A szexi kinézete kárpótol sötét, mogorva, lekezelő modoráért.
Aztán persze ki is kell pakolnom, és étkezni is szeretnék. Napfelkelte után szükség lesz az erőmre, hogy vissza tudjak menni azért a gyönyörű, rózsaszín, csipkés-fodros miniruháért, amit ma láttam és annyira passzol a bakancsomhoz. Muszáj megvennem. Egyszerűen lehengerlő lennék benne.
De a beszélgetést lezártnak tekintettem, úgyhogy átvettem a bőröndöm fülét Danától, és elindultam, nos elindultam volna, de már nem emlékeztem, merre kellene menni. Itt állnak mellettem azok, akik meg tudnák mondani, de Charlotte biztos nem mondaná meg. Amíg én nem mondok neki semmit, ami nem fog bekövetkezni. De Dana talán segít, mert ő egészen kedves. És láthatóan neki is elege van egy kicsit ennek a vörösnek a dührohamaiból, úgyhogy visszafordultam hozzá:
- Dana, nem akarlak feltartani, meg minden, de nincs kedved elkísérni Vladimirhoz?
Dana igazán remek társaságnak bizonyult, kedves volt, és a kezdeti lassúsága után oldott hangulatban beszélgettünk, ráadásul ő jártasabb volt a divatban is, kevésbé volt a szubkultúrák rabja, mint a barátnője. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem érdekelte, hogy Scarlet kicsoda. Bár jobban belegondolva, talán semmi sem érdekelte a szívügyein kívül. Szinte sütött róla a szerelem. Én már csak tudom, hisz az ilyesmihez van szemem. Éreztem, hogy egy leheletnyi irigység felüti a fejét a lelkemben, de gyorsan arrébb is hessegettem. Elég ideig leszek még itt, hogy találjak valakit. Igazából már van is jelöltem, már csak mindent meg kell tudnom róla, amit csak lehet.
Aztán jutott eszembe, hogy Dana tökéletes forrás lenne ehhez. Hiszen, egy kis kérdezősködés nem árthat senkinek, és legalább az én fantáziámat sem piszkálja tovább. Nyilván lesz néhány dolog, amire majd ő sem tud megválaszolni. Például miért hord magánál egy vámpír ezüsttőrt?
- Úgy látom, te igazán sok mindent tudsz az itt lakókról, és a kastély környezetéről – kezdtem hízelgéssel a hadjáratomat, mire Dana nevetett.
- Ugyan már, nem művészet. Persze, Charlotte a legnagyobb pletykafészek itt. Én viszont a legjobb barátnője vagyok.
- Az bizony nem hátrány. Mindenkinek van mocskos kis rejtegetni valója, aminél fogva jól meg lehet ragadni egyeseket.
- Persze, minden nap kiderül valami új. Willről például épp tegnap tudtuk meg, hogy vámpírvadász. A legviccesebb, hogy még ő sem tudott róla. Hát nem érdekes?
Összevontam a szemöldököm, miközben felidéztem a fiút, aki Charlotte bosszantása miatt segített nekem. Csinos vagyok, de nem naiv. Nyilvánvaló volt, hogy egyébként rám sem nézett volna. Nem vagyok az esete, bár egy kicsit szeret játszani a lányokkal, de nem érdekeltem igazán. Nem veszteség, mert ő sem érdekelt engem.
- De, igazán érdekes. Bár engem jobban érdekelne ez a Scarlet ügy? Mióta fújnak egymásra, és miért izgatja Charlotte-ot ennyire egy ilyen kis pondró? – Direkt használtam ezeket a szavakat. Egyszerűen felüthettek volna egy lexikont a könyvtárban, ahol az S vagy az M betűnél megtalálták volna, amire kíváncsiak, de láthatóan még ehhez is buták voltak mindketten. Majd megérdeklődöm valakitől, hogy itt betiltották-e a józan, paraszti ész használatát, mert mindenki… na jó, térjünk vissza tárgyra.
- Ó, ez igazán az első napon kezdődött. Tudod, egy hete volt, azt hiszem, pont, amikor beállítottak hárman. Will, Scarlet meg Jeremi. – Felkaptam a fejem. Egy mondatban Scarlettel? Felettébb furcsa. Gondoltam, először a vörös vadász után kérdezek, és a fiút csak véletlenül hozom majd szóba csak, épp érintőlegesen, de erre egyáltalán nem számítottam – Épp Miss Blanche óráján ültünk, és a tanárnő elkapta őket. Majdnem csókolóztak, vagyis úgy festettek. De sosem értettem, hogy miért ezzel lettek megvádolva, amikor Jeremi folyamatosan Scarlet bokáját rugdosta a pad alatt. Aztán amikor Will meg véletlenül elbűvölte Chart a képességével, amiről ő sem tudott, akkor ők segítettek észhez téríteni. Később meg összevesztek. Aztán Charlotte is Scarlettel, és amikor megharapta, Jeremi hirtelen megjelent és iszonyatos csata volt. Blanche és Iason alig tudta őket szétszedni.
Úgy dobálta a neveket, mintha tudnom kellett volna, kikről van szó, persze fogalmam sem volt. Ezeket is ki kell majd derítenem, mindenféleképp. Csak abban voltam biztos, hogy a lelkemben iszonyatos tempóban növekszik a félelem és a düh, a képtelen csodálkozás.
- Szóval akkor Scarlet meg Jeremi járnak?
- Biztosan nem. A vörös fiú inkább csak olyan testőr, aminek a léte szükséges. Mert végül is Scarlet vámpírsuliba jár, és elég halandó, de emellett nagyszájú is, pedig nem igazán képes megvédeni magát.
Inkább nem szóltam egy szót sem. Lehet, hogy Scarlet halandónak látszik, dobog a szíve, és vérzik, ha megvágja magát, de él, és kétszáz éves, úgyhogy mégsem annyira halandó. Ráadásul úgy látszik, hogy egy vámpír a társa. Így már értem, Jeremi miért hord magánál ezüsttőrt. Nyilván segít neki a vámpírölésben, meg gondolom, vigyáz is rá, bár az is lehet, hogy egy szolga, akit a lány varázslattal láncolt magához. De láttam Danán, hogy ennél többet nem tud, úgyhogy innentől felesleges tőle bármit is kérdeznem.
Mindig is utáltam, hogy nekem a titokzatos pasik jönnek be.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Johanna Stickey
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Fekete és rózsaszín
S ím megérkezett a következő fejezet. Tudom, sokat kellett várnotok. Nem is kezdek el mentegetőzni, mert valószínűleg senkit nem érdekel, hogy mi a jó életet csináltam én eddig, hogy fejezetet nem is írtam (bevallom nagyon hiányzott már az írás is, de örülök, hogy Char újra feléledt a fejemben, ő is nagyon hiányzott), de ötösre végeztem, megvan az újságíró diplomám, szóval nem csak a lábamat lógattam az elmúlt időszakban. A folytatásról egyelőre semmit nem tudok mondani, igyekszem egyre többet írni most a nyáron. És amint sikerül előkaparnom Vladimirt, vele is írok fejezetet. Szóval itt a fejezet, enjoy! :)
~Charlotte Bird~
Mennyi idő telt el, mire újra feleszméltem a kábultságomból, és észrevettem, hogy Johnon kívül még itt van egy egész szoba, és a szobán kívül még megannyi vámpír élvezi a hétvégét a kastély falain belül és kívül is? Egy perc? Egy óra? Egy nap? Vagy talán egy egész hét is? Nem tudom, csak azt éreztem, hogy az érzelmeim és a remek elfoglaltság, amit éppen befejeztünk Johnnal már nem tudja elfeledtetni velem azt a szörnyű szomjúságot, amely a torkomat kaparta olyan kínzóan, és görcsösen rántotta össze a gyomrom. Hiába talál olyan jó elfoglaltságot az ember, vagyis vámpír, ami lefoglalná napokon keresztül is, a szükségletek elvonják a figyelmét. Mert bizony enni azt kell, méghozzá sürgősen, mielőtt elsorvadok, és akkor majd aligha fogok tetszeni nemhogy Johnnak, de senki másnak sem.
Vörös angyalom lágy nevetéséből és a csókból, amit a fejem búbjára adott, tudtam, hogy már megint kihallgatta a gondolataimat. Bár nem igazán szerettem, amikor ezt csinálja, elnéztem neki. Egyrészt mert én is folyton ezt csináltam vele, és az hol lenne fair, hogy én folyton hallom, mit gondol, ő pedig teljesen ki van zárva a fejemből? Másrészt mert elég szoros köztünk a kapcsolat, és főleg ilyenkor nagyon nehéz arra figyelni, hogy ne másszunk bele a másik agyába. De egészen hozzá lehet szokni a dologhoz, időnként még nagyon hasznos is tud lenni. Mikor nem kell hangosan ki mondanom, mit akarok, ő mégis teljesíti.
Mire sikerült szobán kívül tudni magunkat – mellesleg ez legalább egy órát vett igénybe –, már javában benne jártunk az éjszakában, az élet csak úgy folyt a kastélyban. Sokan arra fecsérelték a drága idejüket, hogy tanulással gyötörjék magukat. Nem értettem, miért, ennek nem sok értelmét láttam. Sem Johnnak, sem nekem nem akaródzott kartávolságnál messzebb mennünk a másiktól, szinte kényszert éreztem rá, hogy fogjam a kezét, hogy érezzem, velem van, pedig láttam, hogy ott jön mellettem. Ezzel elvetettük a vadászatot, ahhoz előbb-utóbb el kell engednünk egymást, és ezt egyikünk sem akarta. A kínzó szomjúságunkat zacskós vérrel kellett csillapítanunk. Korántsem olyan finom, mintha egy állatból táplálkoznánk, és hozzá sem mérhető egy emberhez, de megteszi. Főleg szükséghelyzetben. Erre a célra szolgált a kastély úgynevezett konyhája, bár valójában nem konyha volt, hanem egy egyszerű raktárhelyiség, ahol a zacskós vért tárolták. Külön csoportosítva a különböző fajta vért, hogy mindenki megtalálja a saját kedvencét. Volt még itt egy nagy étkezőasztal, ahova egyszerre több osztály is le tudott ülni, annyi hely volt, de már csak ketten voltunk Johnnal. Aki a zacskós vérrel táplálkozik, már evett, de vannak olyanok is, akik inkább a közeli erdőben vadásznak maguknak valami állatot, az még mindig jobb, mint ez a mirelit izé. Kivetettem a sok szekrények egyikéből két bögrét, és mindkettőt teli töltöttem. Ehhez persze kellett mindkét kezem, de nem bántam, hogy el kell engednem Johnt, mert amíg azzal foglalatoskodtam, hogy mindkettőnknek legyen reggelije, ő hátulról átölelt, és olyan dolgokat sugdosott a fülembe, amitől kis híján olyan állagom lett, mint a vérnek, amit éppen a poharakba folyattam. Kiválasztottam egy mikrót a sok közül, és iható hőmérsékletűre melegítettem a reggelit. Aztán ketten elfoglaltunk egy széket a teljesen üres teremben, és lassan elfogyasztottuk a bögréink tartalmát.
Az idő csak úgy repült, bár mi úgy éreztük, egyetlen végtelen pillanat minden, de lassan már a fél éjjel eltelt. Meg akartam keresni Danát, mert nem láttam tegnap éjjel óta, mióta kiszökött az emberbarátjához. Kicsit aggódtam már érte, talán baj érte. Pedig tudja, hogy nagyon kell vigyáznia magára, most az erdő sokkal veszélyesebb, mint általában. Elkezdtem Johnt húzni az udvar felé, de ő megállított a lépcsőn. Úgy mosolygott rám, ahogy egy kisgyerekre szokás, amikor az valami roppant egyszerű dolgot nem ért. És én valóban nem értettem. Hova akar menni és miért? Nem akartam egy másodpercre sem elengedni, és ő mégis úgy csinált, mintha most itt el akarna búcsúzni, még ha csak egy rövid időre is.
– Muszáj lesz – jelentette ki a gondolataimra. – Tudom, hogy te meg akarod keresni Danát, és egyetértek veled, keresd csak meg, bizonyosodj meg róla, hogy minden rendben van vele, de nekem most muszáj felmennem a könyvtárba.
Úgy néztem rá, ahogy egy elmeháborodottra szokás.
– A könyvtárba? Minek? Jó ég, te tanulni akarsz? Nem akadályozlak meg, ha ez minden vágyad, de szerintem ez ráér Dana-keresés után is, és tudod, segíthetnél megkeresni őt – próbáltam hatni rá, de még mindig úgy nézett rám, mintha tudnom kéne valamit, amit nem tudok.
– Emlékszel még, hogy ébresztettek fel minket? – tette fel az egyértelmű kérdést. Már hogy ne emlékeznék, hogy az az idegesítő Will ránk rontott, míg mi egymás karajiban aludtunk. De még mindig nem értettem, hogy jön ez ide. – Nos, éppen Will és Scarlet után akarok kutakodni egy kicsit. Bár gyanítom, nem lesz sok információ róluk, de az őseikről mindenképp. Ne aggódj, nem nekik akarok segíteni, sem Scarletnek, sem Willnek, de nem árt, ha utánuk nézek. Tudod, ismerd meg az ellenségedet. Vagy leendő ellenséged, egyelőre még egyiküket sem tartom annak. Még nem bántottak, nem mutatták jelét, hogy akarnának tőlünk valamit, így nem is tartom őket az ellenségeimnek – sietett a magyarázattal, mielőtt bármit is szólhattam volna. Ebből a szempontból igaza volt, kelletlenül ismertem el, de azért én mindkettőt az ellenségeim közé soroltam. Az tény, hogy egyikük sem akart komolyabban megsebesíteni – ha leszámítjuk Scarlet múltkori szurkálódását azzal a kis tőrrel –, de egyikükkel sem voltunk puszipajtások.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy tényleg muszáj lesz elválnunk Johnnal, még ha csak egy kis időre is. Engem nem túlzottan vonzott a könyvtár, még akkor is, ha nem tanulás miatt kell betévednem oda, és elsősorban inkább meg akartam találni legjobb barátnőmet. Búcsúzóul kaptam egy puszit az ajkaimra, de nem elégedtem meg ennyivel. Visszahúztam magamhoz Johnt, és szorosan öleltem, amíg vér ízű ajkait kóstoltam. Aztán ahogy sikerült egymástól elszakadnunk, úgy vettem az irányt az ajtó felé, ő pedig elindult felfelé.
Szerencsém volt, nem kellett körbejárnom az egész kastélyt, Dana ott volt az udvaron, és szerencsétlenségemre éppen Willel beszélgetett. Valami baj lehetett, de ahogy meglátott, arcáról eltűntek az aggodalom jelei, és a megkönnyebbülés vette át a helyét. Elém szalad, és mire odaért, a rosszallás maszkját vette fel.
– Te meg hol voltál? – kiáltott rám. – Már mindenhol kerestelek, és nem találtalak sehol.
– Ha mindenhol kerestél volna, megtaláltál volna – feleltem szemforgatva. Végül is, nem én voltam veszélyben, hiszen itt a kastélyon belül aligha érhetne engem halálos támadás, nekem kéne felháborodnom, amiért kiszökött a múlt éjjel. – Johnnal voltam – feleltem, pedig úgy gondoltam, ez teljesen egyértelmű.
– Felmentem a könyvtárba, mikor visszaértem, de már nem voltatok ott.
– Már mi a fészkes fenéért lettünk volna a könyvtárban? Úgy nézek ki, mint valami stréber? – kérdeztem vissza felháborodottan. Már maga a feltételezés is sértett.
– Dehogy is – legyintett Dana –, de amikor elváltunk, még oda indultatok. Mire visszaértem, már nem voltál ott, úgyhogy elmentem a szobánkba, de ott sem voltál. Gondoltam, hogy Johnnal vagy, de azért aludni csak visszajössz, de nem jöttél. És már majdnem a fél éjjel eltelt, és csak most kerülsz elő. Épp most kérdeztem Willt – mutatott a fiú felé, aki időközben legnagyobb bosszúságomra csatlakozott hozzánk –, hogy nem látott-e téged, amikor megjelentél.
– Először is, nyugodj meg, itt vagyok – igyekeztem megnyugtatni barátnőmet. – Másodszor is, végig Johnnal voltam, a szobájában. Aztán felkeltünk és reggeliztünk, ennyi történt, senki nem akart megölni. Legalábbis remélem – néztem rá Willre, ő pedig csak mosolygott azzal az idegesítő, önelégült vigyorával. Dana persze nem értette, zavarodottan kapkodta a fejét kettőnk közt.
– És sikerült valamit megtudni? Hasznos volt a könyvtárban eltöltött sok idő? – kérdezte a szőke lány, hátha így sikerül megfejtenie rejtélyt.
– Fogjuk rá, legalábbis megtudtunk pár dolgot. Majd elmesélem, ha kettesben leszünk, itt olyan fülek is hallhatják, akikre ez nem tartozik – néztem olyan csúnyán Willre, amilyen csúnyán csak tudtam.
– Még hogy nem tartozik – horkantott fel a fiú –, hiszen rólam szól az egész. Nyugodtan elmondhatod neki, nem haragszom meg rá – vigyorgott még mindig. Legszívesebben úgy képen töröltem volna. Persze pont most nem volt itt John, akinek a jelenlétére nagy szükségem lett volna. Egyrészt azért, hogy visszafogjon, amikor úgy döntök, hogy a kastély fala sokkal szebb lenne, ha Will agya alkotná rajta a mintát. Másrészt, mert ő olyankor is higgadtan tudta őt a sárba tiporni, amikor nekem már szinte a fülem is gőzölgött a visszafojtott indulattól.
– Azt mondtam, majd később – szűrtem ki a fogaim között.
– Hát jó – vont vállat a fiú –, akkor majd én – mondta széles mosollyal, majd körülnézett, nincs-e valaki a közelben – William Strom, vámpírvadász, szolgálatára – hajolt meg, és szavait olyan halkan suttogta, hogy csak én és Dana hallhattuk. Barátnőm annyira meglepődött, hogy először egy szót sem bírt kinyögni, csak tátogott, mint egy hal.
– A részleteket majd elmesélem, ha végre tényleg kettesben leszünk – feleltem, és keményen Willre néztem, mire ő csak megvonta a vállát.
– És hol a hős lovagod? – kérdezte érdeklődés színlelve a fiú, de jól tudtam, mi rejtőzik a szavai mögött.
– Nem hiszem, hogy sok közöd lenne hozzá – válaszoltam neki úgy, mintha a cipőm talpához ragadt kosszal kéne beszélgetnem. Will replikájától Dana mentett meg, és egy szőke lány, aki szemmel láthatóan új volt még a helyen, és egyértelműen felénk közeledett.
– Char, ki az ott? – kérdezte Dana a szőke lány felé nézve. Gondolom, nem várt komoly választ, hiszen tudhatta, hogy annyi halvány segédfogalmam sincs erről, mint neki. Ha új volt, nyilván senki más nem tudta, ki ő és mit keres itt.
– Fogalmam sincs, gondolom egy új lány. Nem tudtam, hogy jön ma valaki hozzánk. – Ez a válasz nem csak Danát, de még engem is meglepett. Nem hittem volna, hogy van, amiről nem tudok ebben a kastélyban, pedig úgy tűnt, van.
Mióta minden időmet Johnnal töltöttem, el is felejtettem beszerezni a legújabb pletykákat, pedig ha meghallgatom a még nálam is jobban értesült iskolatársaimat, biztos némi információval tudtam volna szolgálni bárkinek. Lehet, hogy a későbbiekben muszáj leszek egy kicsit kibújni John szájából, hogy legalább azt megtudjam, mi a helyzet a kastélyban, de ez a lehetőség cseppet sem villanyozott fel. Mindenesetre az sem volt állapot, hogy teljesen le voltam maradva mindenről. Úgy döntöttem, a pletykák kontra John problémát egy kicsit későbbre halasztom, most fontosabb volt az a szőke lány, aki éppen felénk közeledett.
Már kinézetre sem volt túl szimpatikus. Legalább annyi rózsaszínt hordott, mint amennyi feketét én. Egyértelműen látszott az arcán, hogy ő nem ehhez a sárhoz van szokva, hogy ő úri körülmények között nevelkedett, és képtelen járni ezen a talajon a csilli-villi rózsaszín magassarkújában. Erőlködve vonszolta végig szekrény méretű bőröndjét az udvaron, keresve azt a fiút, aki majd segít neki, de úgy tűnt, rajtunk kívül senki nem vette észre, hogy megérkezett. Vagy csak ilyen hamar túltették magukat az új lány érkezésén. Mindenesetre senki nem akart a szenvedő segítségére sietni.
Egészen addig, míg Will meg nem látta az arcomra kiülő undort, mert ekkor szélesen elvigyorodott, és a lány elé sietett, hogy segítsen neki. Bemutatkoztak egymásnak, majd a fiú megfogta a bőröndöt, és egyenesen odahozta hozzánk. Nyilván csak bosszantani akart, de nem adtam meg neki ezt az örömöt, inkább érdeklődve fordultam az új jövevény felé. Ezt nem kellett színlelnem, tényleg érdekelt, ki ő, csak inkább jó messziről. Udvariasan bemutatkozott, és mi is így tettünk. Will kedvesen felajánlotta Johannának – mert így hívták –, hogy körbevezeti a kastélyban. Jó vicc, még ő sem talál meg semmit, hiszen nemrég érkezett. De az ő baja, ha ezzel a kis Miss Rózsaszín-vagyok-és-cuki királynővel akarja elpocsékolni az idejét. Hiába próbál felbosszantani, ezzel nem fog menni neki. Legalább amíg együtt vannak, és romantikus sétát tesznek a birtokon, egyikükkel sem kell együtt lennem. Ezzel most nagyon mellélőtt.
Viszont éppen itt jött életem másik nagy megkeserítője, Miss Én-vagyok-az-istennő-boruljatok-le-nagyságom-előtt Scarlet. Mielőtt sikerült volna valami jó sértést kitalálnom, ő megelőzött. Tessék, ez után mondják, hogy én tehetek mindenről, hogy folyton én provokálok. Most is ő kezdte, ezt pedig nem hagyhattam szó nélkül. Igazán senki nem vetheti a szememre, én csak megvédem magam. Persze úgy gondolják, mivel én vagyok a vámpír, ő meg a kis halandó ember, nekem kéne türtőztetni magam, de hát mégsem hagyhatom magam védtelenül, mint egy céltábla, ugye? Na, persze, hogy megint igazam van, ahogy mindig. Szerencsére nem maradt sokáig, az erdő felé vette az útját. Remélem, elkapja valami, és szétszedi. Igazán nem kívánom a halálát, de nem sírnék, ha már csak a darabjait találnák meg.
Pár sértéssel később, amit Annyira-menőnek-érzem-magam Willel egymás fejéhez vágtunk, ő az erdő felé vette az útját, pont amerre Scarlet is eltűnt, és ez nem kerülte el a figyelmem. Mi pedig itt maradtunk cukirózsaszín Johannával, és hát nem volt mit tenni. Szó nélkül elindultam a kastély felé, Dana pedig segített az új lánynak a csomagjaival. Persze, hogy ez az idióta itt hagyta a nyakunkon Miss Cukit, hogy majd mi szenvedjünk vele.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Két órányi kegyelem
~Scarlet Midnight~
Nem sokkal azután, hogy elhagyta számat önnön felfedezésem, ráébredtem, mennyivel jobb lett volna, ha csöndben maradok. Nemcsak azért, mert akkor eltitkolhatom előlük, és mehetek egyedül, de a feltámadó érzéseik nem tettek jót az amúgy is vitustáncot lejtő gyomromnak. Iason erős meglepettsége még hagyján volt, ám Angelique a tudásszomj megtestesülésévé változott. Egészen eddig az is zavart, hogy milyen jól szórakozik, de az figyelmen kívül hagyható volt, többé kevésbé. Ám ezt az erőteljes, várakozással átszőtt sürgetést nem bírta a gyomrom. De még ezek összessége sem volt olyan idegesítő, mint Vladimir, és az ő megszokott alig – de látható – mindent jobban tudó mosolya. Mintha mindig is tisztában lett volna vele, hogy hol van az a vacak, átlátszó kő, csak nem mondta volna el, és inkább megvárta, amíg kitalálom én. Persze nem tudta. Nem tudta hamarabb, mint én.
Megint feltámadt bennem a vágy, hogy bemossak neki egy óriásit. Nagyon jól állna neki a monokli a szeme körül. Olyan igazi, régimódi angol úriembernek nézne ki vele. Bár tudok valakit, akinek sokkal jobban állna. És ez a valaki már öt perce úgy bámul rám, mintha miattam nem tudna levegőt venni. Vagy új lila cipőt.
Viszonoztam a pillantását. Hm… neki sokkal jobban állna az a monokli. Illene a szeme színéhez. Sminkelnie sem kellene reggelente. Milyen kedves ajándék lenne tőlem, nem? Ha már úgy is ilyen mérsékelhetetlen a tudásszomja, legalább ezt is megtudhatná. Ő két legyet, én meg két szemet ütnék, egy csapásra.
Ám végül letettem arról, hogy csodálatos terveimet a tudtára adjam. Semmi haszna nincs most marakodni, sértésekkel dobálózni, még fél napig, vesztegetve a drága, és amúgy sem túl sok időnket. Elvesztegettünk már eleget. Réges-régen túl kellett volna lépnünk ezeken a körökön. Rég túl is léptünk volna rajtuk, ha a gyűrűt azonnal megmutatják. Vagy esetleg éveket nyertünk volna, ha Vladimir nem ilyen öntelt, és szólt volna a dologról. Lenéztem rá, mert még mindig alattam feküdt, mozdulatlanul, és most először láttam rajta, mennyire fáradt, meggyötört, és milyen nagyon unja már ezt az egész játékot. A folytonos, gyerekes, értelmetlen vitáinkat Angelique-kel, a két tanárom titkos szívviszonyát, hogy a köztem és Jeremi között folyó állandó drámázást már ne is említsem. Istenem, mindjárt megsajnálom… ja nem, bocs, ez a hányingerem volt.
Végül megszólalt a méltóságom, és arra ösztökélt, hogy mihamarabb számoljam fel a dühkitörésem nyomait, ezért feltápászkodtam az igazgatóról – megjegyzem, más diákot már rég kettétépett volna ezért – és kezet nyújtottam neki. Számára ez teljesen magától értetődő volt, és elfogadta.
Megint Angelique-re néztem, mert erős meglepettséget éreztem az irányából. Úgy látszik, ma ilyen „csodálkozzunk a világ legtermészetesebb dolgain” napot tart. Mily szép is, ha az ember még csak öt éves… De azért igyekeztem nem vigyorogni, bár nagy volt a késztetés, inkább vetettem rá egy fáradt pillantást, és megpróbáltam visszafogni a gondolataimat:
- Nem ennyire egyszerű, igazából – tartottam egy rövid szünetet, és újra összeszedtem magam. – Tudom, hol kell elkezdeni keresni, és meg is találom. De egyedül.
Láttam rajta, hogy mindjárt felháborodik, és közli, hogy most beszéltük meg, hogy senki sem dolgozik egyedül, de azért megbocsásson. Az ember nem minden nap rabolja ki a szívéhez legközelebb állók végső nyughelyét, és ami azt illeti, én sem vágytam erre az élményre. Pláne nem nagyközönség előtt.
Angelique és Iason nem tűntek sem boldognak, sem kielégítettnek, ami a magyarázatomat illeti, de ezt majd egymás között rendezzék, mert nem az én dolgom. Vladimirról meg úgy is tudtam, hogy mindent hall, mindent tud, éppen ezért neki nincs mit megmagyaráznom.
- Rendben – mondta szigorú hangon – De tovább nem léphetsz egyedül, ugye tudod, miért? Vidd magaddal Jeremit, és induljatok minél hamarabb. Nem igazán van időnk késlekedni.
Bólintottam, bár nem tetszett, hogy egy pillanatra megint úgy csinált, mintha mindent jobban tudna nálunk, egyszerű földi halandóknál, de nyilván csak a megszokás. Aztán meghallottam a gondolatait a magaméi között:
- Kapsz két órát, hogy elintézd. Ha nem érsz vissza addigra, utánad megyünk, tehát a saját érdekedben ne késlekedj.
Egy pillanatra nem értettem, miért mondja ezt, azután leesett, és mérhetetlen hálát éreztem. Ez a kőszívű vámpír soha, senkivel nem törődött látszólag, és mégis kaptam tőle két órát, hogy magam intézzem el ezt az egészet. Tőle ez rendkívülien kedves gesztusnak számított. Bevallom, eddig azon gondolkodtam, hogy kerülhetném meg azt, amit mondott, de ezek után nem volt szükséges. Felszegett fejjel vonultam ki, mint akit vérig sértett a parancs, ám valójában erről szó sem volt. Kimondhatatlan megkönnyebbülés hullámzott végig rajtam.
Ám még nem volt vége. Ahogy a folyosókon lépdeltem végig, azon gondolkodtam, mi lenne célszerűbb. Előkeríteni Jeremit, aki ha tényleg megfogadta a kérésem, akkor valahol a városban kóborol, ha meg nem, akkor sem biztos, hogy szeretném látni. Még mindig dühös voltam rá, amiért azzal az egy mondattal utalt az állapotomra.
Valószínűleg nem haltam volna meg, és az anyáskodása nélkül is összeszedtem volna magam előbb vagy utóbb. Utálom, mikor úgy csinál, mintha tőle függne az életem, és csak ő védhetne meg rossztól. Mintha levegőt sem tudnék venni nélküle, mintha még azt is ő fújná a tüdőmbe. Bár végül is a szempontjai az érzelmek kontextusában tökéletesen érthetőek, de ettől még cseppet sem elfogadható a viselkedése.
Most azonban igyekeztem mindezt elfelejteni, és az előttem álló sokrétű probléma valamely részletének megoldására fordítani a figyelmem maradékát. Azt a maradékot, amit nem kötött le a koncentráció. Ugyanis a gyomrom kifejezetten értésemre adta, hogy legszívesebben kidekorálná a falat némi gyomorsavval. Végül is egész jól nézne ki.
Végül is megálltam egy kicsit, hogy amíg a szédülésem csillapodik kicsit, addig ki tudjam találni, a számtalan út közül melyik a legrövidebb a családi kripta felé. Persze tudtam, hogy a kastélyt nem érték jelentősebb változtatások, a legtöbb út azonban érintette a báltermet, ami azon kívül, hogy nem vonzott túlzottan, még zárva is volt. Nem mintha nem tudnék szétrúgni egy zárat, de most inkább az egyszerűbb megoldást választom, és kerülök. Gyávaság a részemről? Á dehogy. Én? Soha.
A legrövidebb út persze a lépcsőn lefelé vezetett, amit jobban belegondolva inkább bukfencezve kellett volna megtennem. De az ablakon is kiugorhattam volna, mert kevesebb ideig tart összekanalazni a gyufás skatulyába préselhető maradványaidat, mint körhinta életérzés mellett lemászni a csigalépcsőn. És épp az idő az, ami nem áll végtelen mennyiségben a rendelkezésemre.
A következő csapás az udvaron várt rám. A kapu mellett két szőke lány ácsorgott, akikkel önmagában véve még nem is lett volna baj. Csakhogy az egyik szőke hozzá van nőve a világ legidegesítőbb és ostobább vámpírjához, akinek még a légzést is külön tantárgyként kell oktatni. És persze ott áll mellettük Will. Ez meglepett egy kicsit. Andrew-t inkább vártam volna, mint Willt, mert emlékezetem szerint nincsenek valami jóban. Pontosabban azt hittem, hogy valamelyikőjük már kitekerte a másik nyakát. Vagyis reméltem. De túl szép is lett volna, ráadásul Will ember, úgyhogy nem lett volna egyszerű dolga.
Nem igazán volt kedvem a konfliktushoz, ami ezüsttálcán kínálta a saját fejét, de mit tegyen az ember? A sors humora szar, és ez ellen nem lehet mit tenni. Amúgy is, nincs valami jó napom, és ha csak egy kicsit sikerül felidegesítenem a Ribanckirálynőt, máris értelmet nyer az életem. Ha meg ő idegesít fel, akkor lehányom. Nos, én mindenképp jól járok.
Nem bírtam megállni vigyor nélkül az agyamba tolakodó képet. A felrobbanni készülő Chafkát, és a rózsaszín foltokat a tökéletes fekete összeállításán, vagy a dühtől eltorzuló arcát.
- Nahát, Charlotte – köszöntem neki előre, meglehetősen szívélyes hangon, mintha tényleg örülnék, hogy viszontláthatom – Ezer éve nem láttalak. Mi újság veled? Még mindig Willel? Melyik heti divatmagazin írta, hogy divat a monogámia? Vagy a többiek már rájöttek, hogy a barlangászást nem olyan barlangban kell gyakorolni, amiben egy kamion is könnyedén megfordulhat? – mondtam vigyorogva. Igen, tényleg nincs kedvem balhézni, de ami elkerülhetetlen, annak jobb szeretek elébe menni.
- Egyik sem. De ha már az időnél tartunk, téged is rég láttunk errefelé. Csak nem eltévedtél a kastélyban a kutyuskád nélkül, aki elrágta a pórázát és elszaladt az erdőbe?
- Elszaladt? Valóban? És kifért az egódtól? Mert én hirtelen nem tudom, melyik oldalról kerüljem meg…
- Megkerülni? Dehogy. Gyorsabban kijutsz, ha átásod magad alatta – érkezett oldalról a támogatás. Ez meglepetésként ért. A mély férfihang még sokáig ott remegett a levegőben, márpedig Will volt az egyetlen, akitől ilyesféle hang származhatott. Vetettem rá és a vigyorára egy gyors pillantást. A helyzetet Charlotte is átláthatta, mert elvörösödött. Nahát. Ez tényleg nem túl sok agymunkát igénylő szituáció. Will és ő nem bírják egymást. Hogy is van az a mondás az ellenségek ellenségeiről? Na jó, barát azért nem. De a potenciális szövetséges címet hajlandó vagyok megszavazni neki.
- Igazad van. Bár lehet, hogy mégis gyorsabb, ha őt ásom el… - feleltem mélázva, persze vártam, hogy a fiú lecsapja a szavaimat. Szinte tálcán kínálta magát, mit akarok hallani.
- Nem létezik olyan mély gödör, amiben elférne. Meg szerintem így is elég szennyezett a talaj, ne súlyosbítsd a dolgot. Még a végén kipusztul az erdő.
Elismerem, ez egész eredeti volt. Lehet, mégis adok a fiúnak egy esélyt. Mármint arra, hogy hátha értelmes. Végül is ezek egészen elfogadható beszólások voltak, majdnem lejegyzésre érdemesek, bár ahhoz még fejlődnie kell egy kicsit.
- Majd meglátjuk, mennyire leszel vicces kedvedben, ha John is ideér. Lehet, hogy nem én fogok elsüllyedni.
- És ugyan mit akar csinálni? Csúnyán néz rám? Hú, de meg fogok ijedni – felelt és zsebre vágta a kezeit. Ha hülye lennék is tudnám, mennyire szórakoztatja, hogy bosszanthatja azt a lányt. – Pont annyira fogok félni, mintha egy kisbaba nézne rám csúnyán.
Nocsak, a bátor, és nem mellesleg rettenthetetlen szájhős valakinek a pelusa mögé bújik? Hihetetlen. Én pedig már azt hittem, hogy van benne annyi büszkeség, hogy a saját sérelmeit maga rendezze. Ezek után pedig még hatványozottan bizonyítja az ostobaságát – önnön nagyképűségével.
És bár Will éles nyelvű kommentárjait, magasröptű sértéseit órákig tudtam volna élvezni, kénytelen voltam belátni, hogy jobb, ha rájuk hagyom a kisstílű vitatkozást.
- Nos, Charlotte, üdvözlöm a további kamionforgalmat, de most mégiscsak kénytelen leszek egyetlen lépéssel átlépni az egódat, akármilyen nehéz, és véghezvihetetlen feladat is ez. Sokkal könnyebb dolgom lenne, ha az IQ-dat kéne megkerülni. Ugyanis ami nincs…
Még egy gonosz vigyort megeresztettem felé, majd Willre is vetettem egy „csak így tovább” pillantást, és hátat fordítva a kis csapatnak egyenesen az erdő felé indultam, és bevettem magam a békés – vagy, legalább is annak látszó – erdő puha sötétjébe. A fák ágai bár csupaszak, az égboltot alig lehet látni, olyan sűrűn nőnek a fák. A gondolataim, a háttérbe szorult, elnyomott, kitörni vágyó érzéseim már kezdték volna megrohanni az elmémet, és én ezer örömmel adtam volna magam a kezükbe – bár tudtam jól, hogy nem lenne szabad, amikor döngő lépéseket hallottam a hátam mögül. Életbe léptek a reflexeim, és más nem számított. A következő pillanatban már villant is a tőr a kezemben…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Sebek
~Angelique Blanche~
Tulajdonképp szórakoztatott valahol a látvány. Mármint… amit Scarlet művelt. Ez pedig nem azért volt furcsa, mert nyilvánvalóan nem bírtuk egymást, és szerettem volna látni, hogyan bünteti meg majd ezért őt Vladimir. Még csak nem is azért, mert Vladimirt mindig is szívesen láttam volna egyszer tehetetlenül… persze teljes biztonságban, de tehetetlenül. Nem, azt hiszem az szórakoztatott, hogy Scarlet nem csak szavakat mondott ki, hanem könnyű volt olvasni az üvöltő gondolatainak folyamában. Láttam képeket, amik kiegészítették a mondatait, láttam majdnem a teljes történetet. Scarlet védőfala leomlott, pedig vélhetően ez talán soha nem fordult még elő. De a gondolatok ki akartak törni, és megtalálták az útjukat.
Morbidnak tűnik ez a szó, hogy szórakoztatott, de ez volt a legjobb szó arra, amit éreztem. Elborzasztott, meghökkentett, de szórakoztatott is. Ugyanakkor egyre szórakoztatóbbnak találtam volna hosszú órákig kínozni Sergeit. Már épp eljátszottam volna a gondolattal, amikor két dolog is történt, ami megakadályozott ebben.
Egyrészt, Iason nézett rám olyan különös tekintettel, mintha féltene… féltene magamtól. Túl jól ismert.
Másrészt eljutott hozzám Scarlet hangja. Hogy tudja. Hol van. A Toscana hercege. Ez a mondat pedig minden mást kiszorított a gondolataim közül.
-Hol? –bukott ki belőlem a kérdés mindennél gyorsabban.
Gyorsabban annál, hogy Vladimir arcán megjelent volna mindentudó vigyor, gyorsabban még annál is, hogy Iason szemei elkerekedtek volna. Ha ember lenne, még számított is volna, hogy már lassan 5 perce nem vesz levegőt, vagyis pontosan azóta, hogy Scarlet kiejtette a száján azt a mondatot.
Scarlet lassan felém fordult, és szinte láttam, ahogy megjelenik a gondolatai közt egy mérsékelten frappáns sértés, amit hozzám vághat, már a száját is nyitotta, hogy a tudtomra adja, pontosan mennyire frappáns is az a sértés, de hirtelen összezárta ajkait. Sóhajtott, majd felállt, lassan leporolta magát, és a kezét nyújtotta Vladimirnek. Ekkor következett azonban az, ami még a sértés ki-nem-mondásánál is sokkal meglepőbb volt: Vladimir elfogadta a felé nyújtott kezet, és mindehhez olyan arcot vágott, mintha ez teljesen természetes lenne.
Ismét rám nézett Scar.
- Nem ennyire egyszerű, igazából – itt tartott egy szünetet, mintha élvezte volna a kérdő tekinteteket, amik rászegeződtek – Tudom, hol kell elkezdeni keresni, és meg is találom. De egyedül.
Már vettem a levegőt, hogy megszólaljak, és rávilágítsak arra, hogy épp az imént mondtuk el, miért is nem jó ötlet egyedül tennie ilyesmiket, de Vladimir megállított.
- Rendben – mondta a férfi – De tovább nem léphetsz egyedül, ugye tudod, miért? Vidd magaddal Jeremit, és induljatok minél hamarabb. Nem igazán van időnk késlekedni.
Vladimir mintha még üzent volna valamit emellé gondolatban, de ha így is volt, az kettejük titka marad. Egyelőre.
Scarlet meg felszegett fejjel állt, és szinte láttam a fejében a gondolatok hadát, amik azzal foglalkoznak, hogy kerüljék meg Vladimir utasításait. De végül egyszerűen csak bólintott, majd eltűnt. A férfi elgondolkodva nézte az ajtót, ami becsukódott a lány után.
Én karba fontam a kezeim, és kissé meghökkenten pillantottam az igazgatóra, de Iason megelőzött a gondolataim szavakba öntésével.
- Tényleg engedi, hogy egyedül csinálja? Hiszen két lábon járó balszerencse.
Vladimir Iasonre emelte a tekintetét, majd bólintott. Iason talán még meglepődöttebb arcot vágott erre, mint én, és ez végre feltűnt az igazgatónak is.
- De aggodalomra semmi ok. Elég ideje vagyok már itt, hogy tudjuk úgy követni, hogy mire észrevesz minket, már késő lesz, és nem tehet ellene semmit.
Ekkor rám nézett, mintha a hatást várta volna, ahogy a szavai eljutnak hozzám. És a reakcióm nem is késlekedett sokat, a karjaim leengedtem, és elmosolyodtam. A világ újra a helyére került.
- Mindazonáltal, azt hiszem, Scarleték még ma éjjel elindulnak. Ha össze tudja szedni Jeremit. Két órán belül legyetek itt mindketten, felkészülten, addigra én is megteszem a megfelelő előkészületeket. A helyettesítést meg megoldjuk valahogy.
Szinte egyszerre bólintottunk Iasonnel, majd sietős léptekkel elhagytuk Vladimir lakrészét, majd az iskolát is. Nem szóltunk egymáshoz, túl sok volt a gondolat, és túl kevés az idő.
A kastély területéről kiérve egy jó darabig nem találkoztunk senkivel, és ennek gyanúsnak is kellett volna lennie… a túl nagy csend mindig gyanús. De szinte előbb éreztem az arcomon a vágást, mint hogy láttam volna a támadóm.
A meleg, édeskés szagú vérem lassan folyt végig az arcomon, majd piros, vérben forgó szemeket pillantottam meg. Ez volt, amit először felfogtam, de a kezeim már kutattak is a fegyvereim után, miközben minden izmom megfeszült, hogy akármit lép, a legkevesebb további sérüléssel ússzam meg. Iason mellettem jobban résen volt, és jóval közelebb ahhoz, hogy a másikat kiüsse.
Épp időben találtam meg a karómat, a vámpírnő már a földre taszított, és épp készült tehetetlenné tenni. Egy másodpercig tétováztam… túlságosan élénken élt még bennem a Sergeijel vívott csata képe. Úgy tűnt… mintha a testem nem engedelmeskedne, hiába tudnám, hogy meg kell ölnöm, képes vagyok rá, mégis úgy éreztem, meg fog történni, átharapja a nyakamon az eret, és ennyi volt.
A szemem sarkából azonban megpillantottam, ahogy Iason már épp elindul, hogy segítsen rajtam, és pont ez adta meg a szikrát ahhoz, hogy átszúrhassan a támadóm szívét egy karóval. A fogai már alig egy centire voltak a nyakamtól, de vége volt: éreztem, ahogy rámhanyatlik a teste, és az én karjaim is elernyedtek. Hirtelen olyan kimerültnek éreztem magam.
Iason a fejét csóválta, amint mellénk ért, s mivel kétségbeesetten – és fáradtan – néztem fel rá, lehajolt, a vámpírt odébb gurította, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.
Valószínűleg véletlenül, de túl nagy erővel rántott fel, így a kelleténél közelebb kerültem hozzá, majd elkövettem azt a hibát is, hogy a szemeibe néztem. Bár nem volt szüksége rá, mégis lélegzett, s a leheletét éreztem az arcomon. Tökéletes pillanat lehetett volna, egy másik világban, egy másik emberrel, és kevesebb, az arcomra száradt vérrel. Iason tett egy kósza kísérletet, hogy az ingének ujjával letörölje… persze hiába.
- Majd otthon – motyogta, kicsit hátrébb lépett, majd kezén fogott, és maga után húzott. Ügyesen felismerte, hogy magamtól nem biztos, hogy mozdulnék.
Ahogy beléptünk az ajtón, a konyhaasztal mellé ültetett, majd kisvártatva egy nedves ronggyal törölte le az arcom… hogy után fertőtleníthesse a sebet. Nagy szükség nem volt rá, hiszen gyorsan gyógyulok, meg amúgy sem kaphatok el így fertőzéseket, de ezt össze kellett varrni, hogy szépen forrjon össze. Olyankor meg jobb a biztonság. Iason meg különben is kicsit rögeszmés volt ilyen téren. Hozta is a „varrókészletet”, majd alig tíz perc alatt összevarrta a sebet. Annyi év után most tűnt fel először, hogy zavarja a vérem illata. Különös.
Az arcom ismét letörölte a fertőtlenítő folyadékkal, majd leguggolt előttem. A kezeit a térdeimre helyezte, és alulról nézett föl rám. Ahogy fölé hajoltam, a hajam szinte súrolta az arcát.
Ismét egy tökéletesnek látszó pillanat. Annyira könnyű lett volna hagyni, hogy magával ragadjon az az érzés, ami abból a nem is olyan távoli emlékből derengett. De nem lehetett. Nem most. És különben sem volt elég időm még ezen gondolkodni.
- Mennünk kell – suttogtam, mert hang nem jött ki a torkomon – Vladimir vár.
Sóhajtott, a levegővételnek ismét csak ezt a funkciót adva, majd felemelkedett, és eltűnt a szobában.
Én is fölkeltem, és melegítettem mindkettőnknek egy bögre vért. Jól fog jönni a kis kirándulásunk előtt.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Első karácsonyunk
Kedves mindenki!
Íme az, amit már kábé egy hónapja írok. Jó nagy megszakításokkal, mert karácsony volt, meg vizsgaidőszak, szóval nem az írás volt sajnos a legsürgősebb dolgom, de végül elkészült, és hát ez ugyan nem kapcsolódik konkrétan a történethez, hanem egy A múlt darabkáiból, de azért... áh, mindegy. Majd ti eldöntitek, milyenre sikerült...
~Jeremi James~
Odakinn havazott. Tiszta, fehér, szűzies lepel borította a tájat, mégsem találtam olyan gyönyörűségesnek, mint otthon, mert a város narancs színei elszennyezték a hold sápadt fényének szikrázását a hótakarón. Nem laktam itt régóta, mindössze hat hónapja, de évszázadoknak tűnt, mert többnyire nem láttam se éjjelt, se nappalt, az időm nagy részét az ablaktalan kis szobában töltöttem, kimerülésig voltam ébren, majd utána zuhantam mély, sötét álmokba, ahol újra és újra ugyanazt láttam.
Most is ugyanazt csináltam, mint általában. Egy régi ágyon feküdtem, összegömbölyödve, lehunyt szemmel, és igyekeztem elfojtani azt a kínzó, mardosó éhséget, ami összehúzta a gyomromat, és felkúszott a torkomon. Igyekeztem másra koncentrálni, érezni mást, amit egyébként szoktam, ha nem gyötör így az éhség. Az eső, a hó illatát, a szomszédos lakásokból átszűrődő ételek halovány foszlányait. Mindent érezni akartam, de egyvalamitől sosem tudtam megszabadulni, és most is eziránt vágyakoztam leginkább.
Akármi történt, éjt nappallá téve sóvárogtam utána, szinte megölt a vágy, de visszafogtam, fékeztem magam, amennyire erre képes voltam, hiába gyötört a vörös szemű démon. Pedig igen intenzíven égtek bennem a képek, és az sem segített, amikor végre sikerült elaludnom, mert akkor újra viszontláthattam, és egyre elevenebbé, színesebbé vált az egész. Nem tudom, hogy az időközben kiélesedett érzékeim színezték-e ki ennyire az emlékeimet, vagy már akkor is rögzítettem-e ezeket a képeket, csak még nem ébredtem rá az észrevételeimre.
Mindenesetre igyekeztem elterelni a gondolataimat, másfelé kalandozni, de az illata erőszakosan tolakodott az orromba, hiszen ez az ő lakása volt, mindenből áradt. Akkor is nehéz volt figyelmen kívül hagyni, ha épp jól voltam lakva, ritkán, mert undorodtam mindattól, amit az étkezés jelentett, de most, kiéhezve másra sem tudtam koncentrálni, csak erre. Ideális elegy. Egyszerre édes, mint a vanília és a karamell, némi savanykás felhanggal, amit néhány csepp citrom ad neki, és még a végére, hogy kínzóan tökéletes legyen, egy kis kesernyésség, amit a szerecsendió aromája adhat.
Szinte összefutott a nyál a számban, ahogy végiggusztáltam az ízeket egyenként, és magától értetődött, hogy ez a vörös ízforgatag nem sós, és nem is fémes. És nem csak ez volt ilyen világos, nem csak az aromák csilingeltek kristálytisztán, hanem a képet is láttam magam előtt, mintha én magam mellette álltam volna. Láttam a felfogott vörös hajzuhatagot, ami a bájos arcát keretezte, a hófehér nyakát, és azt a táncoló, lüktető eret a vékony bőr alatt. Láttam a sápadt kezeit, és bennük a könyvet, amit olvas épp, hallottam a szívverését, halk lélegzetvételét.
Pedig Isten a tanúm rá, hogy egyáltalán nem akartam se látni, se hallani, se érezni ezt az oly gyakran undok, de leginkább semleges teremtést. Persze nem várhatok tőle csodákat, hiszen… hiszen nem is ismerem, fogalmam sincs kicsoda ő. Igaz, hogy hónapokkal ezelőtt megmentette az életemet, vagyis, leginkább azt, ami maradt belőle, és megengedte, hogy vele jöjjek, itt maradjak. Persze fogalmam sincs, miért tette, hiszen elvileg felnőtt vagyok, és tudok gondoskodni magamról. Bár, talán sejtette, hogy félek megbirkózni ezzel a feladattal egyedül, mert a bukásom ezúttal nem csak a saját, de más életébe is kerülne.
Neki meg kellett volna ölnie. Ezt már az első pillanatban tudtam, amikor magamhoz tértem. Állt felettem a tőrrel a kezében, a mai napig látom álmomban a véres ezüstpengét, amin a démonnő vére sötétellett. Ott volt a kezében, szúrásra készen, mégsem mártotta a szívembe, ahogy kellett volna. Megérdemeltem volna. Jobb lett volna, mint senyvedni és folyamatosan küzdeni a vérszomjam ellen. Úrrá lenni valamin, aminek ha átadnám magam, talán az őrületbe vinne, és elmosná minden egyes emlékemet, elmosná a kétségeimet is. És akkor, akkor az a lány odakinn nyugodt szívvel megölhetne.
~Scarlet Midnight~
Ültem kinn a szobában, az ablakkal szemben, és próbáltam olvasni a vacak könyvemet, de már megint máshol jártak a gondolataim, nem azzal foglalkoztam, amivel kellett volna. A szomszéd szobából átkígyózó érzéskötegek rendkívüli módon zavartak, és bárcsak egyetlen nagy seprűvel képes lettem volna kiseperni őket magamból. Gyakorlatilag órák óta azon gondolkodom, hogyan harapjam át a saját nyakam. Gusztustalan.
Mindazonáltal, nem csak ez gyötört. Egyúttal a bűntudat is meg-megmozdult bennem, amiért ilyen kegyetlen vagyok. Én nem engedtem kimenni a múlt héten, és nem is vadásztam neki, mert karácsony hetén senkit ne támadjunk meg, ő meg egy plusz hetet csak kibír. Bár azt elismerem, hogy egészen jól bírja az éhezést, és óriási önfegyelme még számomra is meglepő, mert én már kezdek kiborulni a folyamatos vérszomjától. Ráadásul hiába próbálok helyette enni, nem használ. Tegnap is hányásig tömtem magam sonkával, és a vége az lett, ami várható volt, és megérdemeltem. Egész nappal a porceláncsészét ölelgettem, ám hiába, a vágyódása nem múlt el. Talán mégiscsak ki kellene mennem, elkapni valami hajléktalant, vagy egy bűnözőt, tolvajt vacsorára ennek a szerencsétlennek. Annyi mindenki van a világon, aki nem érdemel könyörületet.
Na, álljak meg a gondolatmenettel. Ő sem érdemli meg, épp ez a lényege. Scarlet, ne légy ennyire gyarló és emberi, ezerszer megmondtam már neked. Vagyis magamnak. Az emberélet mindennél magasabb rendű, ő meg csak egy kis vérszopó féreg, még vámpírnak is hitvány. Fél percembe se kerülne megölni a kis korcsot, ha akarnám. De nem akarom, hadd szenvedjen, mielőtt kimúlik.
Mélyet sóhajtottam. Hiába tűntek logikusnak és hibátlannak az évek során tanult és használt érvek, mégis csak az én hibám, hogy ott tart szegény, ahol. Ha nem szúrom el Dornie-ban azt a vadászatot, ő még mindig élne, méghozzá vidáman, azt se tudva, mire jó a fakaró, és nem vágyakozna az én véremre.
Letettem a könyvet, mert zsibbadni kezdett a kezem. Felesleges tartanom, ha úgy sem olvasok. Pótcselekvésként felkeltem, és ablakhoz sétáltam. Odakinn szikrázva ragyogott a decemberi hó, szebb volt, mint bármi más, amire csak emlékeztem. Csak azt sajnáltam, hogy narancssárgás fény szennyezi a telihold tiszta, ezüstös ragyogását.
Az idő csendes volt, szél se fújt, biztosan hideg van odakinn. Ilyen tiszta, szélcsendes időben hajlamos rá, hogy jeges és kegyetlen legyen. Ha kimennék, biztosan mellbe vágna, a tüdőmbe jutva megbénítana a hirtelen jegesség. Semmi kedvem hozzá. Töltöttem már elég karácsonyt a hóban, megfagyás közeli állapotban, nem vállalom be önként, ha van más megoldás. De úgy tűnt, nincs. Így az ajtó felé vettem az irányt, majd kivettem a kabátom zsebéből a tőrömet. Gyors leszek, másra nem lesz szükségem.
Kilépve azonnal mellbe vágott a hideg, pont úgy, ahogy számítottam rá, de már nem érdekelt. Míg megtettem az első néhány lépést egyre azon gondolkodtam, hol találok idekinn valakit, lehetőleg minél gyorsabban, hogy minél hamarabb visszamehessek. Mielőtt én halálra fagyok a rövid ujjú, bíborvörös ingemben, és mielőtt Jeremi is beleőrül az éhségbe. Aztán eszembe jutott… és futásnak eredtem.
~Jeremi James~
Elment. A rám szálló sötétségen keresztül hallottam, ahogy becsapódott a bejárati ajtó, és én egyedül maradtam az illatkavalkáddal, amit maga mögött hagyott. Friss hó és a vére. Az ellenállhatatlan illatú, különleges csemege. Olyan ez, mint a mézesmadzag, amit elhúznak az orrom előtt, és nem haraphatok bele.
Tudtam, hogy ezt már nem bírom ki sokáig, de már valahogy nem is tűnt olyan fontosnak. Nem akartam elviselni, nem volt hozzá erőm. És a képek, amiket eddig erőnek erejével tartottam távol az elmémtől, megrohantak, körbezártak és nem hagytak futni. Nem mintha akartam volna menekülni. Majd néhány pillanattal később mindenre sötétség borult. Félig éber, félig öntudatlan állapotban lebegtem.
Azután minden változni kezdett. Eleinte csak alaktalan árnyak bontakoztak ki az áthatolhatatlan feketeségből, majd mindegyikhez társult valami apróság. Egy illat, egy szín, egy íz, és minden mást és mást ígért. Olyan volt, mint egy karácsonyi vásár, elragadó, sokszínű, varázslatos. Már csak egy dologra volt szükségem, és olyan nagyon vágytam rá, hogy beleremegett a belsőm. Igazából a gyomrom öklömnyire zsugorodott, és valami gyilkos indulat, egy mindent felülíró késztetés kezdte átvenni a képek felett az irányítást. Nem akartam mást, csak érezni azt az ízt, azt a mennyeien édes, kábító és gyönyörű édességet, és már nem érdekelt, mi áron. Csak érezni akartam, és csillapítani azt a végeláthatatlan szomjúságot, amely úgy marta a torkom, mint a sósav, vagy esetemben a szenteltvíz.
A képek eközben újra halványodni kezdtek, s a látómezőm pereme mintha elhomályosodva omlott volna vissza a feketeségbe, és pokoli fájdalom jelent meg a mellkasomban, miközben egy kis hang a fejemben egyre csak sürgetett.
Hirtelen… valahogy… semmi sem érdekelt. A korábbi aggodalmaim távolinak és teljesen feleslegesnek tűntek. Kit érdekelt már a lélek, vagy mi, amikor ennyire akartam, kívántam, és tudtam, hogy csak a vér enyhítheti ezt az őrjítő tüzet, ami a szomjúságra emlékeztet.
Ám mielőtt a látásom végleg elveszett volna, megjelent valaki.
És úgy láttam, mint soha azelőtt. Biztosan csak álom lehet, hiszen ez a lány, ez a démonlány, aki hónapok óta kínoz gondoskodás címén, most nyugodtan állt az ajtóban. A szokásos káröröm helyett bűntudat izzott a tekintetében. Sosem nézett rám még így.
Az erő, ami a gyomromba gyűlt eddig, ami összehúzta és olyan kínzó fájdalmat okozott, hirtelen elengedett, és a testem minden sejtjét megtöltötte. Az izmaim megfeszültek, mint ahogy a jól behangolt gitárhúroknak illik, és előrelendültem. Mindennél jobban meg akartam torolni, fájdalmat akartam okozni neki. Magam alá vágytam temetni, tehetetlenül, kétségbeesett arccal, rémülettől lüktető szívvel, és a halálfélelemmel, ami édesre színezi a legkeserűbb nedvek ízét is. Akartam, hogy a nyakába vájjanak a fogaim, hogy téphessem, szakíthassam a puha húst, a sápadt bőrt, az alatta lüktető véráramban pedig megfürödhessenek az ajkaim. Egy villanásnyi ideig láttam az arcát, és azon a meglepetést, mielőtt a fogaim a finom, hófehér bőrébe vájtak volna. De már nem számított. Minden percet élveztem. Vérvörös színekként cikáztak az ízek, miközben a tenyerem alatt ellenállásra feszült a válla, s a saját súlyomat használtam arra, hogy a földhöz szegezzem.
Édes volt, savanyú és keserű egyszerre. Egy mesterszakács se üthetett volna össze pompásabbat. Ám valami nem stimmelt. Minél többet ittam, annál inkább úgy éreztem, hogy elvész belőle a karamell, és a vanília aromája, és színtisztán az a kesernyés mellékíz került előtérbe. Egyszerűen elegem lett. Ami olyannyira vonzott eddig, taszítóvá vált, s kissé undorodva hajoltam félre, hogy szembenézzek az igazsággal.
Szemeit szorosan lehunyta, de ziháló lélegzetvétele elárulta, hogy él, de gyenge volt és erőtlen. Ekkor jöttem rá, hogy nem álmodtam, hanem a valóságot láttam, szinte végig. De egyáltalán nem értettem, hogy mi történt itt.
A szép ívű fehér nyakon két ujjnyi, véres seb tátongott, mély, skarlátvörös lyukként. Ezt az én fogaim művelték vele. Rémülten bámultam a nyakát, és képtelen voltam elhinni. Nem támadhattam rá, nem ölhettem meg, nem akartam. A legkevésbé sem ezt. Nem így…
Egyre nőtt szívemben a pánik, ahogy a légzése csillapodni kezdett. Talán meg fog halni. Talán meg fog ölni? Fogalmam sem volt, mit tegyek most. Meneküljek? Vagy segíthetek még? De hogyan? De ha életben marad, biztosan megöl, hiszen megtámadtam. Olyan lélektelen szörnyeteggé süllyedtem, mint a többi, akikről olyan heves, lángoló gyűlölettel mesélt. És most először értettem. A lenézését, a haragját. A magam fajtáknak valóban veszniük kellene.
Mégis, valamit nem értettem. Ez a lány sokkal harcedzettebb, tapasztaltabb nálam, és mégis, minden erőfeszítés nélkül magam alá gyűrtem, és ellenállást sem sokat tanúsított, pedig ennél többet vártam tőle. Főleg ha több száz éves vámpírokat tett már hűvösre. Velem nem bírt volna? Kizárt. Akkor viszont…
- Boldog karácsonyt! – A hangja halk volt, óvatos, erőtlen. Eltartott egy ideig, amíg az agyam feldolgozta ezt. Addig meg bénán meredtem rá, egyenest a zöld szemébe, amelyben valamiféle fájdalom, talán szégyen, de… sokkal inkább… bűntudat csillogott.
- Ez most akkor - próbáltam mondani, de a hangom elhalt útközben. Nehezen tudtam kimondani, noha végiggondolnom már sikerült - … ezt kapom tőled ajándékba? Te…
Először nem felelt, csak elfordította a fejét, majd lehunyta a szemeit. De nem volt elég gyors. Láttam a születő könnycseppet, ami végül végigpergett az arcán.
- Miért? – bukott ki belőlem. Valahogy tudni akartam. Nem válaszolt rögtön. Nagyon úgy tűnt, hogy sosem fog. Összeszorította az ajkait, majd nagyon picit bele is harapott az alsóba. Aztán valahogy, valamiért, amikor már majdnem lemondtam arról, hogy valaha is megtudjam, megszólalt:
- Mert felelősséggel tartozom érted. Mert az én hibám. Az én hibám, hogy meghaltál. Vagyis hogy nem egészen haltál meg… és azt sem akkor, amikor kellett volna.
Nagyon fájhatott neki. Ekkor döbbentem rá. Egész életében élet, halál és a kettőt elválasztó állapot bűvöletében él, és annak szenteli életét, hogy kit ide, kit oda lökdös. Nyomasztó lehet. Főleg, hogy folyamatosan értelmetlen halálokkal találkozik. Eszelős vámpírok áldozataival. Vajon hány vele egykorú lányt látott már szárazra szívva valami kuka mögött, egy sikátorban? Vajon hány élőhalottat kellett már puszta kézzel a halálba küldenie. Vajon hány szerettét veszítette el ebben a végeláthatatlan küzdelemben?
- Te lány… izé… Scarlet – mondtam neki. – Nem kellene így érezned. Nem a te hibád.
Rám nézett. Egyenesen a szemembe. Kis híján felnyársalt a csodálkozó, zöld pillantása. Már láttam, hogy akart valamit mondani, de akkor az egyik kezemmel elengedtem a vállát, és mielőtt akár egy szó is elhagyhatta volna az ajkait, gyengéden leszorítottam őket a mutatóujjammal.
- Az én véleményem szerint. Szóval én… nem téged okollak. – Beszéd közben elmosolyodtam. Nem tudom, meddig lehettünk még így, de elég sokáig, mire a csodálkozásából és a bűntudatából felocsúdva viszonozta a mosolyomat. Ekkor már le mertem venni a kezem, ami megakadályozta az önostorozó szóáradatot.
- Köszönöm – mondta. – Ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptam… egy vámpírtól.
A segítség
~William Storm~
Bár már nagyjából beleszoktam az éjszakai életmódba, mégis órákkal a napnyugta előtt keltem. Csak egy másodperc kellett, hogy minden a helyére kerüljön. Minden, ami tegnap történt, mindaz, amit tegnap megtudtam. Nem voltam átlagos, ezt már kiskoromban is felfedeztem. Sokkal ügyesebb voltam társaimnál, sosem kellett különösebben tanulnom, hiszen minden megragadt a fejemben, testnevelés órán is alig izzadtam le. De csak azt hittem, ügyesebb és okosabb vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy én valójában másmilyen vagyok, mint ők. Azt mindig is tudtam, hogy nem egy átlagos, szürke fiú vagyok, hanem van bennem valami különleges, csak azt nem tudtam, hogy az ekkora dolog.
Ahogy eszembe jutott a tegnapi beszélgetésen a szüleimmel, újra harag futott végig rajtam. El sem tudtam hinni, hogy tényleg ennyi éven át titkolták előlem. Persze ez más szemszögből nézve érthető, hiszen ők csak egy legendának hitték az egészet, azt hitték az egészből semmi sem igaz, de azért amikor rájöttek, hogy mégis igaz, beküldtek egy vámpírokkal teli kastélyba, és nem szóltak egy szót sem. Hát akkor már igazán nem bántam volna, ha felvilágosítanak, hiszen addigra már ők is tudtak mindent. Nem lehetett csak egy régi családi mendemonda az egész, ha velem is megtörtént.
Anyám kopogott az ajtón, de nem válaszoltam neki, csak a plafont bámultam, miközben próbáltam rendszerezni a gondolataimat. Eltartott pár percig, míg elfogadtam, hogy ez a valóság, ezt kell szeretni. Megszoksz vagy megszöksz, és jelen esetben a megszöksz túl durva alternatíva volt, így kénytelen voltam belenyugodni a jelenlegi helyzetembe. Túljutottam a kezdeti sokkon, elég gyorsan. Tegnap az egészet úgy fogtam fel, mint egy esti rémmesét, egyszerűen nem gondoltam bele, hogy ez velem történik. Csak lefeküdtem, és addig bámultam a plafont, amíg el nem aludtam. Persze álmaimban szüleim szavai köszöntek vissza, de csak rémálomnak gondoltam az egészet. Most meg, ébredés után nem sokkal elfogadtam a tényt. Végül is, elég különlegesnek számítottam mindig is, elfogadtam a dolgok rendjét, ez miért ne lenne másképp most is? Ez van, és kész, nem tudok ellene mit tenni.
Már csak azt kellett kitalálnom, mit akarok most csinálni. Nyilvánvalóan nem feküdhetek itt az idők végtelenségéig, azt hajtogatva, hogy ez nem történik meg velem, annak semmi értelme nem lenne. Főleg, ha már egyszer azt mondtam, hogy ez így van. Nem akartam a házban maradni. Bár tudtam, hogy célszerű lenne szüleimtől segítséget kérni, hiszen most talán ők az egyetlenek, akik a legtöbbet tudnak a dologról, és segíteni is hajlandóak, de elárulva éreztem magam. Nem akartam a közelükben lenni, mert egészen idáig megbíztam bennük, tudtam, hogy számíthatok rájuk, bármi történjék is, de mint tegnap kiderült, tizennyolc éven keresztül hazudtak nekem. Hogyan is bízhatnék meg bennük ezután?
Tudtam, hogy nem maradhatok itt. De nem mehetek a kastélyba sem. Talán John és Charlotte már telekürtölték az egész kastélyt azzal, hogy mi vagyok. Akkor pedig a halálos ítéletem várna a suliban. És mégis… vágytam vissza. Tudtam, nincs más hely, ahova mehetnék. Őszintén szólva, hiányzott az a vörös hajú, naiv lány. Még akkor is, ha megváltozott a szememben, ha már tudtam, hogy ő valójában vámpír, és nem ember. De hiszen én sem voltam az, ha úgy nézzük. Egyszerűen csak tudtam, hogy a kastélyban a helyem, még akkor is, ha talán az lesz az utolsó hely, ahol lehetek. Egy kastélynyi vámpír között sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, mint itt, a házamban, a szüleim otthonában, ahol megvédhettek volna. Megvédeni engem? Hiszen az én feladatom volt másokat védeni, akkor nem mástól kéne várnom, hogy engem védjen meg. Persze ez az egész még teljesen új volt nekem, nem tudtam, hogyan vágjak bele az egészbe, de biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, másoknak is kellett lennie. Nem lehetek egyedül, van, aki segítsen nekem.
Az a vörös majom, John a legutóbb megfenyegetett engem, mert azt hitte, bántani akarom a barátnőjét, de nagyon tévedett, akkor még semmit sem tudtam. Talán ha próbálnám elmagyarázni neki, megkérdezhetném, honnan tudta meg, hogy ismer-e másokat is. Talán segíteni is tudna. Talán. De miért segítene? És én miért kérném az ő segítségét? Komolyan ennyire mélyre süllyednék, hogy pont az ő segítségét kérném? Azért nekem is van büszkeségem, nem az ellenségemtől fogok biztonságért könyörögni.
Ahogy végigvettem a lehetőségeimet, tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem, csak a béna vörös meg a sötét barátnője segíthetnek rajtam, nincs már alternatíva. Ráadásul, ha ők nincsenek, még most is gyanútlanul ülnék egy teremnyi vámpír között. A büszkeségem és a sértett önérzetem miatt nem beszélek a szüleimmel, hanem inkább rohanok ahhoz, akit néha legszívesebben megvernék. Ehhez is fel kellett adnom a büszkeségem, sokkal jobban, mintha az őseimhez fordultam volna, de bennük egyszerűen már nem bíztam. Hiába, az érzelmek sosem logikusak.
Felkeltem, és amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem, és összepakoltam néhány cuccot, ami jól jöhetett a suliban. Reméltem, hogy kifelé menet nem kell találkoznom a szüleimmel, de csalódnom kellett. Ugyan, miért is gondoltam, hogy esetleg elmennek valahová, amikor én itthon voltam? Sejtettem, hogy beszélni akarnak velem, miután átgondoltam a dolgokat, de egyszerűen csak kikerülve őket kiviharzottam az ajtón, majd jó erősen becsaptam magam után. Ezt talán jól értelmezik, és nem jönnek utánam.
Hamar visszaértem a kastélyhoz, világos volt még, így nem kellett attól tartanom, hogy észrevesznek, hiszen mindenki aludt. Én viszont nagyon is éber voltam, és még csak meg sem fordult a fejemben az alvás gondolata. Egyből John szobájának keresésére indultam. Bár nem tudtam, melyik szobában lakik a rengeteg közül, és azt hittem, meg kell várnom, míg kitolja a képét, mert sose találom meg, ennek ellenére viszonylag hamar megtaláltam a szobáját. Viszonylag... Ahelyett, hogy órákat bóklásztam volna a hatalmas épületben, alig egy fél óra alatt meglett a keresett ajtó. Nem volt nehéz felismernem. Ha nem lett volna kint a neve, valószínűleg akkor is rájövök, hogy itt szokott aludni. Az ajtaja tele volt írva mindenféle viccesnek szánt mondattal és üres fenyegetéssel. Bele sem gondoltam, hogy megsértem az illemet, és talán kopognom kellett volna, egyszerűen csak nagy hangzavarral kísérve berontottam. De mintha csak néma csendben átsiklottam volna a falon, senki sem ébredt fel. John szobatársa sokkal inkább hasonlított egy hullára, mint alvó emberre, de hát végül is az volt. A vörös majomnak pedig még a feje is be volt takarva, csak a vörös haja látszott ki a takaró alól.
Ráugrottam az ágyára, és a táskámat a feje felé dobtam, ami talált is. A fiú egy nyögés kíséretében felébredt, és a hangjához egy másik, sokkal magasabb is csatlakozott. Csak akkor tűnt fel, hogy a hajtömegnek bár piros színe volt, de kétféle. Mielőtt eszembe jutott volna valami csípős megjegyzés, két fej bukkant ki a takaró alól, és akkor már láttam, hogy egyikük sincs hiányos öltözetben. Szerencsére. Azonban így sem tudtam megállni, hogy ne húzzam Charlotte-ot egy kicsit. Csak mert muszáj volt.
- Mi az? Nem volt kényelmes kispárnád, és ide jöttél keresni egyet? Azt hiszem, eltévesztetted az emeletet, raktár a pincében van, ott találsz magadnak párat – jegyeztem meg, mire a képembe kaptam egyet az említett tárgyból.
- Menj a francba, Storm! – sziszegte a kislány. - Semmi közöd hozzá, hogy én hol alszom. Egyébként is, mi a fenét keresel itt? Ez nem a te szobád, és nem hiszem, hogy olyan jóban lennél akár velem, akár Johnnal, hogy bármelyikünkkel is együtt akarj aludni.
- Ne aggódj, igazán nem érdekel, melyik éjszakát kinek az ágyában töltöd, ha érted, mire gondolok – kacsintottam rá. Az arca dühében olyan vörösre váltott, mint amilyen a haja is volt. Láttam rajta, hogy legszívesebben a falhoz vágna. Konstatáltam magamban, hogy ezt bizony meg is tudja tenni, úgyhogy nem ártana, ha mostantól visszafognám magam, különben az agyam beteríti a falat.
- Akkor húzz innen a picsába! – Nem kiabált. Vagy nem akarta felébreszteni a még mindig hullának tűnő fiút a másik ágyon, vagy úgy gondolta, ezzel nagyobb hatást gyakorol. Nem jött be. Kár, mert élvezet volt nézni, ahogy próbál nem felrobbanni. A barátja magához húzta, és egy csókot nyomott a homlokára. Ezzel akarta megnyugtatni? Hát elég béna volt.
- Vagy öt másodpercen belül az ajtón kívül vagy, vagy én juttatlak az ajtón kívülre, de az nem lesz kellemes – fenyegetett meg John. Ez sem hatott meg. Mielőtt elkezdett volna magában számolni, mentegetőzni kezdtem, nehogy találkozzon az arcom az ajtóval. Mentegetőzöm az ellenségnek, ez nem tetszik, de hát ez van.
- Nyugi már, nem kell úgy felhúzni magatokat. Persze fel is húzhatjátok, ha akarjátok, de csak az után kezdjétek el, miután én kimegyek, nem vagyok rá kíváncsi. – Valaki belém rúgott a takaró alól. – Jól van, na! Nem azért jöttem, hogy idegesítselek titeket.
- Tényleg? – tetetett csodálkozást Charlotte. – Pedig azt hittem ez a kedvenc hobbid.
- Ez a kedvenc hobbim, de most nem azért vagyok itt. És ha nem vágnál közbe, talán megtudnád, miért zavarlak titeket ezen a korai órán, és annál hamarabb szabadulhatsz meg elbűvölő személyemtől – villantottam felé egy mosolyt. Megvetően felhorkantott, és karjait egymásba fonta maga előtt, de nem szólalt meg. Ügyes kislány. – Szóval… - kezdtem bele, de itt el is akadtam. Vajon hogy is mondhatnám el? - segítenetek kell! – Oké, ez elég kétségbeesetten hangzott, de mit mondhattam volna? Nem jutott jobb az eszembe.
- Dehogy kell! – háborodott fel Charlotte, annak ellenére, hogy úgy tűnt, nem szól bele.
- Miért kéne pont nekünk segíteni? – kérdezte John homlokráncolva. Ő nem volt mérges, inkább csak elgondolkodott.
- Menj, keress valakit, aki nem utál, az talán majd hajlandó lesz segíteni – bökött a lány az ajtó felé.
- Nyugi, cica, nem is a te segítséged kéne. Olyan sötét vagy, hogy ha villanyt gyújtanánk benned, az sem látszana. A pasidra gondoltam.
- Hé, ha sértegeted a barátnőmet, ne várd, hogy segítsek! – figyelmeztetett John.
- Oké, nem kell mellre szívni. Azért kell segítened, mert csak te segíthetsz. Ha a többiek megtudják, mi a helyzet, rövidtávon hulla lesz belőlem, és nem a ti fajtátokból. Csak ti tudjátok, mi vagyok…
~Charlotte Bird~
- Mi? – kérdeztem vissza. Nem értettem. Egyrészt bejött ide, és mindenfélét mondott rám, aztán azt várja el, hogy segítsünk, ráadásul úgy, hogy semmit nem mond, csak rébuszokban beszél. És akkor még azt akarja, hogy fogjam be, és várjam meg, amíg végigmondja. Előbb olvasok el egy ezer oldalas könyvet, minthogy ez itt befejezi a mondókáját. Nem is értem, hogy várhatta el, hogy hallgassak, ha nem szólok bele, talán ítéletnapig is várhatok, míg kimegy.
- Amikor odajöttetek hozzám, és megfenyegettél – nézett Johnra -, akkor még nem értettem, miről van szó. De az egész olyan furcsa volt, és lassan kezdtek összeállni a darabkák, de még mindig nem értettem. Gondoltam a legegyszerűbb, ha a szüleimet kérdezem, ők valószínűleg tudják, miről van szó. Aztán kiderült, hogy egészen eddig hazudtak nekem, és ők mindvégig tudták. Persze, úgy érzem magam, mint egy idióta, aki mindig mindent utoljára tud meg, de ez van, legalább tudom. És higgyétek el, eddig nem tudtam, mi folyik körülöttem, hogy miért vagytok olyan furcsák, és én miért vagyok néha olyan furcsa, de most már minden a helyére került, értek mindent, legalábbis azt hiszem. Segítenetek kell, meg kell mutatnotok, mit tegyek és hogyan, mert ha ez az egész kitudódik, vacsi lesz belőlem, és még csak meg sem tudom akadályozni.
Elgondolkodva hallgattam a történetét. Nem igazán tudott meghatni, pedig igazán szívszaggatóan adta elő, de az én szívem már halott volt, úgyhogy ez mit sem számított. Persze érzéseim attól még voltak, szívből utáltam ezt a fiút. Nem akartam neki segíteni. Nem bíztam benne, mert talán megtanítok neki pár trükköt, és rögtön ellenem fordítja. Nem is kedveltem. Arról már nem is beszélve, fogalmam sem volt, hogy segíthetnék, nem tudtam, mit kellene tennie. A halálát azért nem kívántam, ha eddig nem kürtöltük szét az iskolában, ez után sem fogjuk, de nem fogok neki semmit sem tenni, és kész.
- Szóval, ha én nem rontottam volna neked tegnap, nem is jössz rá? – kérdezte John.
- Ahogy mondod – bólintott Will. Hallottam, ahogy John elnyom magában egy káromkodást, a gondolatait figyeltem. – De ha nem jöttél volna oda, akkor is előbb-utóbb rájövök. Ez nem olyasmi, amit csak úgy el lehet titkolni. Illetve nagyon hosszú időn át.
- Túlzás, ha azt mondanám, hogy szívesen segítünk, az egyértelmű okok miatt, de én majd igyekszem válaszolni pár kérdésedre, vagy megmutatni néhány dolgot, ha szeretnéd – válaszolta a vörös hajú, erősen megnyomva az én szót. Az állam valahol az ölemben landolt. – Talán megkereshetnéd Scarletet, ő biztosan tud rajtad segíteni.
Egyszerűen nem tudtam, mit gondoljak. Hihetetlen volt számomra, hogy John nemcsak, hogy felajánlotta a segítségét, de egyenesen Scarlethez küldte, akit még Willnél is jobban utálok, és ő maga a megtestesült boszorkányság. Egészen addig bámultam a semmibe, míg John rázogatni nem kezdett. Észre sem vettem, mikor ment ki Will a szobából, csak láttam, hogy már nincs ott. Mikor John zöld szemébe néztem, láttam a szeretetet és a törődést, de mégsem hittem, hogy tényleg törődik velem. Ha törődne, nem küldte volna egyenesen ahhoz a ribanchoz a fiút. Talán… talán rosszat akar nekem. Vagy szakítani akar velem, csak gyáva, ezért a legaljasabb módon teszi meg velem, úgy, hogy azt gondoljam, az egészet csak a veszekedések szülték, de valójában ő az, aki irányította.
Kiugrottam az ágyból, és elkezdtem összeszedni a cuccaimat. Nem akartam itt maradni. Átöltözésre nem vesztegettem a drága időmet, az sem érdekelt, ha valaki meglát pizsamában, még abban is elég jól néztem ki ahhoz, hogy akár emberek közé menjek. John az ajtónál állított meg. Gyorsabb volt, mint én, így mire rájött, miért nézek úgy ki, mint egy őrült, már rég késő volt a szabaduláshoz. Eddig sem igazán tetszett, hogy a fejemben kutakodik, de most aztán kifejezetten gyűlöltem ezért. Talán ha nem vesztegettem volna az időt a ruháimra, időben kijutok, de a bakancsomat mégsem hagyhattam itt.
Már emeltem a kezem, hogy jól felképelem, amikor elkaptam a kezem, magához húzott, és megcsókolt. Rendszerint elolvadtam az ölelésében, de ez most nem hatott. Ellöktem magamtól.
- Miért akarnék veled szakítani? Hiszen szeretlek!
Ledermedtem. A dolgok majdnem kiestek a kezemből, de egy pillanat múlva újra tudtam mozogni, úgyhogy megakadályoztam ezt. Egy másodpercre hittem neki, a csöpögős szövegének, de szerencsére észbe kaptam. Léptem egyet oldalra, és John, utánam lépett.
- Menj az útból, ki akarok menni!
- Nem. Szeretném elmondani, miért tettem. Csak hallgass meg. És maradj, kérlek. Mert szeretlek. Tényleg szeretlek. Ez nem csak egy csöpögős szöveg. Higgy nekem.
Visszamentem az ágyhoz, és ledobtam a ruháimat. Tudtam, hogy addig úgysem enged ki, amíg el nem mondja, amit akar, úgyhogy akár meg is várhatom. Aztán lelépek, ha tényleg el akarok menni utána, nem állítana meg, de úgyis ő az erősebb, úgyhogy akár meg is hallgathatom, mit mond.
- Jól van – kezdte. – Nem kedvelem Willt – jelentette ki, és én gúnyosan rápillantottam. Nem akartam hozzászólni, mert haragudtam rá, nagyon, de így kifejeztem azt, hogy nem hiszek neki. – Tényleg nem kedvelem – folytatta. – Szeretlek téged, és ő folyton gonosz veled, és cseszeget. Te sem kedveled, ez egyértelmű. De képzeld magad a helyébe. A szüleiben bízott meg a legjobban, és most kiderült, hogy hazudtak neki. Te hogy éreznéd magad ilyen helyzetben; mondjuk, ha kiderülne, hogy Dana hazudott neked? Hinnél neki utána, akarnál vele beszélgetni? Nem hinném. Neki a szülei voltak az egyetlenek, akikkel beszélt, leszámítva az osztálytársait. Nem tudott kihez fordulni, csak mi maradtunk neki. Hidd el, nem akarom, hogy bántson, nem akarok rosszat neked, de szüksége van valakire. És ha egyszer majd mindent megtanul, akkor is emlékezni fog rá, hogy mi segítettünk neki, nem bánthat minket. Ha akarna is, megvédelek. Mi vámpírok vagyunk, ő pedig nem. Nem veszíthetünk ellene.
Beszéd közben felém sétált, és mire monológja végére ért, ideért, és leguggolt elém, hogy az arcomba nézhessen.
- Kérlek, higgy nekem. Szeretlek. – Arca olyan volt, mint egy könyörgő kiskutyáé. Hát lehetett őt nem szeretni? Kizárt. Egyszerűen tudtam, hogy meggyőzött. Akármennyire is tiltakoztam a magyarázata ellen, igaza volt, hittem neki és megbocsátottam. A szerelem bonyolult, és cseppet sem racionális.
- Én is szeretlek – mondtam, és a nyakába borultam, hogy adjak neki egy csókot, de a mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, és hátra esett engem is magával rántva. Hangosan kezdtünk el nevetni, amire már felébredt a szobatársa. Tudtam, hogy nem igazán tetszik neki, hogy ott alszom, de nem szólt. Most viszont egyértelműen látszott a rosszallás az arcán. Morcosan csörtetett a fürdőbe, hogy egy perccel később felöltözve viharozzon ki az ajtón. Bizonyára haragudott ránk, és sejtettem, hogy még bocsánatot kell kérnem tőle, de most csak az számított, hogy kettesben lehettem Johnnal.
A fülem mögé tűrte a hajam, hogy ne lógjon az arcába, de hiábavaló mozdulat volt. Túl sok hajam volt, és nem tudott kibújni alóla. Inkább csak vállat vont, és gyengéden megcsókolt. Ezek után nem foglalkoztam semmivel, csak élveztem a puha ajkak érintését.
Az sem számított többé, hogy Will talán képzett vámpírvadász lesz egyszer…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird, William Storm
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Csak mert kommunikáció
Már rég óta nem volt egy fejezetünk, magánéleti okok miatt, amiket nem fogok itt részletezni. Csak mert. Viszont bővültünk egy új szereplővel, ami jó. Róla találtok képet a többiek között. Hogy mikkor lesz friss, azt nem tudom. Mert káosz van.
És ezt azért, mert még van egy olyan naiv reményem, hogy vannak olvasóink.
Első pillantásra
~Jeremi James~
- Mint tegnap, ugye? – érdeklődtem dühtől remegő, de könnyednek szánt hangon. Fájt, ahogy viselkedett most velem, főképp a tegnap után, s egy sötét pillanatig vissza akartam neki fizetni ezt a mostani érzést, kamatostul.
Ám csak akkor fogtam fel, mit mondtam valójában, amikor fölénk borult a csend. Ilyen baljóslatú, sötét csenddel még sohasem volt dolgom, s tudtam, hogy most valami nagyon értékeset törtem össze kettőnk között. Scarleten látszott, hogy legszívesebben puszta kézzel tépne szét, ha képes lenne rá. Valamiért azonban – tőle ez tényleg szokatlan – fékezte magát, csak állt ott, mint egy kőszobor, és nézett rám, egyenesen a szemembe. Nem fordítottam el a tekintetem, és szépen lassan a kavargó düh mögött megpillanthattam mennyire fájtak neki a szavaim valójában.
És az én erős indulataim egy pillanat alatt elpárologtak. Megbántam, hogy kimondtam, emlékeztettem erre. Mert tudtam jól, ő gyűlöl gyengének lenni, másokra hagyatkozni, kolonc lenni. Önállónak nevelték, gyanakvónak, hisz senkire sem számíthatott tartósan egy ilyen hosszú élet során. Talán ő maga sem gondolta volna soha, egyszer lesz valaki, akihez úgy fog viszonyulni, mint hozzám. Azaz, tartósan elviseli, sőt másodpercekre még meg is bízik benne.
Nagyon bántott, hogy látnom kellett a lelke mélyén tomboló kínt. És mikor már emeltem a kezem, hogy – nem is tudom – megérintsem, átöleljem, megvigasztaljam, kimondta:
- Menj a francba! Nem akarlak látni.
Mire az agyam feldolgozta, amit a fülem hallott, addigra elviharzott mellettem és szinte futva indult Vladimir lakosztálya felé. Én meg álltam ott, mintha a földbe gyökerezett volna a lábam. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ez komolyan megtörtént. Álomból rémálomba csöppentem, és nem akart elmúlni. Mire észbe kaptam, addigra már szúrt a szemem, és a lábam magától vitt előre. Nem akartam maradni, nem akartam, hogy lásson. Nem akartam, hogy bárki lásson így. Sírok itt, mint egy gyerek, mert megbántottam valakit. Igaz, hogy ő fontos, mindennél fontosabb, de akkor is.
A véletlen a hátsólépcsőn át az udvarra vitt, és reméltem, hogy senkivel nem futok össze. De tévedtem. Lévén szombat este, nem volt tanítás, persze erről az apróságról elfeledkeztem. Az udvar tele volt diákokkal, akik élvezték a hűs, őszi időt, és a hétvégét.
Mint egy tolvaj, úgy próbáltam meg elosonni a többiek mellett, lehajtott fejjel, és igyekeztem a vérmaszatos arcomat minél inkább a hajam mögé rejteni. Nagyon reméltem, hogy elérem az erdő szélét, mielőtt bárki is érdemben kezdene el foglalkozni velem. Nem akartam mást, csak hazajutni, végigdőlni a matracon, és hajnalig forgolódni, miközben a lelkembe vág tíz karmával a bűntudat.
Rég volt már rá példa, hogy hagytam magamon ennyire eluralkodni a dühöt, meggondolatlanul cselekedve hozzávágtam az első eszembe jutó szavakat. Őszintén szólva, csalódtam magamban. És nem csak ezért. Mert megint elhittem, hogy ő képes bennem megbízni, hogy van köztünk valami, nem is tudom, egy kis kötődés. Hogy számít neki, amit teszek érte, s megbízik bennem legalább egy kicsit. Megint naiv voltam, túl sokat láttam bele egy idióta helyzetbe.
Az erdőben jöttem rá, hogy újra eleredtek a könnyeim, s gyakorlatilag az iskola kapujától kezdve vérvörös nyomjelzőként mutatják az utam a hozzáértőknek. Scarlet, ha itt lenne, ha szóba állna velem, már rég ordítana ezért. Hogy miért nem figyelek jobban, hogy vigyázzak és legyek óvatos. Ahogy ez eszembe ötlött, keserűen elmosolyodtam. Ő a pap, aki bort iszik, de a vízről prédikál.
De nem érdekelt, nem érdekelt már semmi. Minden ellenére fáradt voltam, és eszembe jutott az is, hogy valamelyik nap szétrúgtam a zárat, amit azóta nem volt időm megcsinálni, tehát a kedves tulaj a maga módszerével, szó szerint beátkozta. Azaz én a büdös életben nem jutok keresztül rajta.
Csalódottan rogytam az avarra, ami meglepő mód puhább volt az ágyamnál, miközben a fejemet az egyik fának vetettem. Ez lesz most a legkényelmesebb ágy, amiben fekhetek, mert a kastélyba semmiképp sem akartam visszamenni, és megkockáztatni azt, hogy belefutok valakibe. Mondjuk Vladimirbe, akinek a lekicsinylő pillantásaihoz, a lekezelő modorához nem lett volna ma türelmem. Egyikünk se csinált belőle titkot, hogy nem bírja a másikat. Bár, az igazgató senkit sem kedvel, tehát már értem, miért is értik meg egymást olyan jól Scarlettel. Mindkettő önhitt, és olyan fenemód nagyra van magával. Ráadásul. Így egész érthető az a mosoly, meg az a különös nosztalgia, ami közöttük feszül.
Sóhajtottam. Ez már magamtól is sok volt, igazán nem kellene, hogy ilyesmik járjanak az eszemben, mert teljes képtelenség, amúgy is. Csak kárba megy az idő, amíg végiggondolom őket, ahelyett, hogy csinálnék valami értelmeset. Nekiindulhatnék például a városnak, még egyszer körbekérdezni az ottani vámpírokat, hátha tudnak, találtak valamit, ami a hasznunkra lehet, és így az idő, amit egyébként siránkozással töltenék, még a hasznunkra is lehet.
~Johanna Stickey~
Jaj, istenem, milyen bosszantó ez a hely. Igazán csinálhattak volna ide egy utat, vagy valamit, mert így sáros lesz a szép cipőm, amíg elérek az iskoláig. Annyira utálom ezt az évszakot, minden olyan nedves, nyirkos, ráadásul még tiszta sem maradhatok, mert minden piszkos lesz, főleg ha kint mászkálok az erdőben. Ráadásul szólhattak volna, hogy ne kerekes bőröndbe pakoljam be a cuccomat, hanem sporttáskába, mert utálok cipekedni. Na nem mintha olyan nehéz egy valami lenne, de akkor is kézben kell hozni. Milyen szerencse, hogy nem vagyok már ember, mert akkor nem bírnám el, ráadásul izzadnék is közbe, és bűzleni kezdenék, mint valami oszló hulla. Fúj.
Fel nem tudom fogni, hogy miért kell egy vámpírsulinak a város központjától távol, egy ősrégi erdei kastélyban lennie. Remélem, azért nem a patakban fürdünk esténként, vagy… fürdünk egyáltalán. Bár elméletileg nincs szükségünk ilyesmire, de azért ismerjük el, hogy még nekünk is jól esik néhanapján. Ahogy sokan még levegőt is vesznek a haláluk után is. Igazából mindegy.
Egyszer már voltam itt, még nagyon régen, de már akkor sem tetszett. Van valami hátborzongató jellege a helynek, ami abszolút nem nyerte el a tetszésem, ráadásul a diákok nagy többsége is olyan fura volt. Persze ennek már megvan vagy mennyi ideje is? Talán két évtizede.
Akkor még mint fiatal, újonc vámpír jártam itt, mert ez volt az egyik ilyen különleges, számunkra fenntartott intézmény. Persze nem ezt választottam, mert mindenki olyan volt, mint a kastély. Hideg és hátborzongató. Ráadásul olyan fennkölten és arisztokratikusan viselkedtek, hűvösek voltak, mint egy darab döglött angolna. Hát köszönöm szépen, ebből nem kértem. Ráadásul Birmingham olyan kis hely egy ilyen kedves és barátkozó lánynak, mint amilyen én vagyok, ezért inkább Londonba települtem. Persze mostanra annyi gyűlt össze a „rovásomon”, hogy ide utasítottak, Vladimir Orlov intézményébe, ahol rend és fegyelem uralkodik. Na persze, higgyem is el. Annyi pletyka kering erről a suliról is, hogy az szörnyű. Főleg az utóbbi időben lehetett érdekes dolgokat hallani, mert a mi neveldénkkel ellentétben ide járhattak emberi diákok is.
Arra azért kíváncsi lennék, mondjuk, hogy magyarázzák meg nekik, hogy itt éjszaka vannak az órák, nappal meg mindenki alszik, meg vannak olyan órák is, amik külön nekünk szólnak, épp ezért teljesen más a tanrend, de biztosan van valaki, aki sokkal okosabb nálam, és ezt kitalálta.
Csak arra lennék kíváncsi, milyen messze vagyok még attól az átkozott kastélytól?
Persze ilyenkor nem jár erre egyetlen helyes, na jó, most még erről is lemondok, szóval ilyenkor bezzeg nem jár erre egyetlen pasi sem, akit rávehetnék arra, hogy segítsen nekem. Miért vagyok én ilyen szerencsétlen, elárulná nekem valaki? Persze, hogy nem. Mert egyedül vagyok ebben az átkozott, sötét és félelmetes erdőben, ami körül veszi azt a hülye és szintén félelmetes kastélyt. És persze hogy még ijesztőbb legyen, lépések is hallatszódnak a fák közül, majd halk suhogásra lettem figyelmes.
Csak néhány másodpercen múlt, hogy a levegőt átszelő fényes ezüstpenge a fába fúródott, és nem a fejembe. Még szerencse, hogy mindig is jók voltak a reflexeim. Bár az első pillanatban levegőt is elfelejtettem venni, ám a következőben már hoztam önmagam:
- Meg vagy te húzatva? Tőrt dobálni egy sötét erdőben? És mi van, ha eltalálsz? – A hangom fülsértőnek és magasnak hatott a csendes éjszakában, de ez csöppet sem izgatott. Az sem, hogy gyakorlatilag nem láttam, kihez beszéltem épp, de ott volt. Éreztem az illatát, a jellegzetes mandula illatot, hallottam a lélegzetvételét, és kusza, zavaros gondolatok szálltak az éjben. Még nem tudtam, kihez van szerencsém, de mindenképp ki akartam deríteni.
Aztán ahogy mérgemben és kíváncsiságomban elindultam felé, a sötétségből lassan bontakozott ki az alakja. Gyönyörű volt. Tudom, hogy ilyet egy férfira nem illik mondani, de akkor is. Úgy egészében. Zöld szemeiben bűntudat csillogott, mellette valamiféle fájdalom, ami tökéletes harmóniába vegyült a vörös hajjal, és fehér arccal ami…
Elhallgattam, és megtorpantam. Egyszerűen nem tudtam nem észrevenni, a véres maszatfoltokat az arcán. Ez a fiú sírt. Ki az, aki megríkat egy ilyen gyönyörű lényt?
Álltunk egymással szemben, bambán, bénán, zavarodottan. Még egy ilyen kretén szituációt. Miért vonzom az ilyeneket, te jó ég. Bár végül is a helyzet még menthető volt, és felvettem a legbűbájosabb mosolyomat, és közelebb léptem, bár csak bátortalanul.
- Ne haragudj, hogy úgy kiabáltam, csak nagyon megijedtem. Egyébként Johanna vagyok – mondtam neki, és belenéztem a szemeibe. – És te ki vagy? A kastélyból jössz, ugye?
Válaszképp rám mosolygott, fáradtan, lassan. Vártam, hogy bemutatkozzon, és rábólintson a második kérdésemre. De az idő mintha állni látszott volna, semmi sem történt. De az is lehet, hogy csak egy pillanat telt el, és számomra nyúlt meg, hiszen annyira elbűvölő volt, hát még az érzései. A gondolatait ugyan nem láthattam, mert vigyázott rájuk, de az érzései tomboltak, mintha egy óriási tájfun, így néhány az akaratán kívül eljutott hozzám. Düh, csalódottság, fájdalom… hogy nem rokkant még bele ebbe?
- A nevem Jeremi – szakított ki végül a gondolataim közül. Vártam, hogy mondjon még valamit, de hiába vártam. Elfordult tőlem, és a fához lépett, majd kihúzta a törzséből a tőrét. Ahogy az a kevéske beszűrődő fény megcsillant rajta, láttam, hogy ezüstből van. Milyen furcsa. Hiszen azt a vámpírok ellen szokták használni. És ő az. Ebben biztos voltam. Már régóta nem kevertem össze a fajomat az emberekkel. Régen voltak gondjaim, főleg amiatt a fura stílusirányzat miatt, ami annyira utánozott minket. De ha meg közülünk való, miért dob meg – ráadásul reflexből – egy fegyverrel, ami a halálomat is okozhatja? Vagy bárki másét. Kész rejtély ez az ügy. Talán még sem a kastélyból jött.
Végül úgy döntöttem, nem kommentálom az eseményeket. Nagyon úgy tűnt, hogy nem törődik velem, a vacak pengéjét simogatta, mintha annak esett volna baja, úgyhogy jobbnak láttam, ha folytatom az utam. Visszabotladoztam a bőröndömhöz, mikor feltűnt a sötétből.
- Segítek – ajánlotta kedvesen, és megragadta a motyómat, és már el is indult vele. Meg sem várta, hogy tiltakozzak, vagy megköszönjem. Bámultam utána. Jézus. Még itt se vagyok, máris sikerült beleesnem valakibe. Mi lesz itt később?
Nem mertem belegondolni. Elindultam utána, és nagyokat lépve igyekeztem beérni, ami nehéz volt magas sarkúban, de botladozva, szerencsétlenül is, de megoldottam. Mellé érve pedig elkezdtem csacsogni, mindenféle butaságról, csak hogy ne legyen csend. Nem szeretem a csendet, főleg ezt az erdőbelit. Elvétve válaszolgatott, majd amikor arról kezdtem beszélni, hogy mennyi mindent hallottam a suliról, az igazgatóról, különös fintorba torzult az arca.
- Miért, talán te többet tudsz nálam? – kérdeztem csípőre tett kézzel, kicsit felé fordulva. – Akkor halljam a történetedet, ki vele!
Ez annyira jellemző rám. Azt hittem, hogy valami butaságot mondtam, és azért fintorgott, de mivel nem felelt, rájöttem: valami nem stimmel. Ekkor vettem észre, hogy kiértünk az erdőből, egy parkba, ami tele volt diákokkal, lévén hétvége. Igyekeztem kitalálni, kinek szólhat az arckifejezés, és végül egy nagyobb társaságot pillantottam meg. Volt ott egy hosszú, szőke hajú lány, és egy vörös is. Mind a ketten felénk néztek, és látványosan pusmogtak.
Jeremi megállt, és letette a bőröndöm, majd felém fordult:
- Ők ott Dana és Charlotte – magyarázta, miközben a fejével a két lány felé bökött. – Ami azt illeti, jóval többet tudnak nálam, és ahogy látom, nincs épp semmi sürgős dolguk. Biztosan szívesen segítenek.
- Rendben – bólintottam, kissé kesernyés mosollyal az arcomon. Nem szeretem, ha leráznak, márpedig most ez történt. Ráadásul azokhoz irányított el, akiket nem kedvel. Vajon miért ilyen? Jó lenne tudni. Mindenesetre késve vettem észre, hogy Jeremi már hátat fordított nekem, ezért utána kiabáltam: - Remélem, még találkozunk.
De mire kimondtam a szavakat, eltűnt. Én meg megrántottam a vállam. Nem kellene vele foglalkoznom. Biztos, hogy van egy csomó hozzá hasonló fiú is a suliban, csak keresnem kell. A két lány mellett ácsorgó srác is egész helyes, majd ővele is feltétlen meg kell ismerkednem. Mindenesetre felnyaláboltam a bőröndömet, és elindultam feléjük, de valamiért kezdett rossz érzésem lenni. A vörös hajú, aki fekete dolgokat és bakancsot viselt, egyre erősebb ellenségességgel nézett irányomban. Persze nem érdekelt. Pedig, lehet, hogy nem ártott volna.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Jeremi James, Johanna Stickey
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Megvilágosodás
~Scarlet Midnight~
Iszonyatos fejfájással és hányingerrel ébredtem, mintha egy komplett hangyafarm költözött volna az agyam helyére. A fülem zúgott, a torkom fájt és a gyomrom hangosan korgott, jelezve, hogy már több mint egy napja egy falat ételt nem emésztett. S most lázadó hangulatában a felgyülemlett gyomorsavat szerette volna a számon át kiüríteni. Már csak ez hiányzott, de komolyan…
Eközben kábán pislogtam a szobában honoló sötétségbe, melyből lassan körvonalak rajzolódtak ki, majd színek váltak külön. Egészen eddig nem csak a látásom volt ködös, hanem az emlékezetem is kissé. Egyrészt nem emlékeztem rá, hogy hol ért véget a tegnap, azt sem tudtam eldönteni, mikor aludtam el és álmodom-e még vagy esetleg…
Felébredtem. Határozottan éreztem, hogy magamnál vagyok, mert kezdett irritálni az alvó Jeremi, és a derekamon felejtett keze. És ráadásul a sötétítő ellenére is éreztem a nappal illatot a szobában a keserűmandula és a por mellett. Nagyszerű. Egyetlen ébren töltött nap, és átállok nappali fokozatba… jó tudni. Legközelebb nem követem el ezt a hibát. Most azonban azon ügyeskedtem, hogy lehetőleg kedves társam felzavarása nélkül bontakozzak ki óvó és fojtó öleléséből, és a lehető legkevesebb zajt csapva jussak el a szoba másik felébe.
A legkevésbé sincs most szükségem egy hosszú lelkizésre, viszont a fésülködő asztal alatt álló régi ágytálnak nagyon örülnék. Ha ott van még. Mert igenis Ő nem tudná elfogadni, hogy vannak kérdések, amelyekre nem válaszolok, és vannak dolgok, amikre gondolni sem akarok.
És a tegnap, az pont egy ilyen dolog, mert… idióta, lányregénybe illő naiv gondolataim, érzéseim voltak, ábrándok és képek, amik soha a büdös életben nem fognak valóra válni, akkor meg minek fárasszam magam a megfogalmazásukkal? Teljesen felesleges. Meg amúgy is, ahhoz előbb végig kellene gondolnom, és azt nem sok ember élné túl…
Úgyhogy most jobb, ha valami másra és véresebbre koncentrálok. Sergeire, példának okáért. Most az elsőszámú feladatom, hogy őt likvidáljam, aztán majd ráérek gondolkodni, ha addigra érdemes lesz még. Mostanában csak összezavarodom Jeremi közelében. Mint legutóbb a városban, amikor azt akartam… hogy velem maradjon. Vagy amikor állítása szerint meg akart csókolni… hiszen akkor a tőrért kellett volna nyúlnom, és nem betörni az orrát. Mármint, eltörni a saját kezemet. És nem mondhatom, hogy nem akartam megölni, meg akartam, de…
Néhanapján olyan érzésem van, hogy az Antarktiszon piros hó esik. Most pedig itt térdepelek a valamikori szobám padlóján, és ágytálért kotorászok a vághatatlan sötétben. Képzelem milyen jól mutathatok.
Ám kénytelen voltam befejezni világmegváltó tevékenységemet, amikor lépések zaja ütötte meg a fülemet. Csikorduló ajtópántok melódiája társult hozzá. Ebből pedig kitaláltam, hogy valaki jár a folyosón, és szisztematikusan bepillant a szobákba, így jobbnak láttam az ajtó mellé húzódni, úgy, hogy a belépő ne láthasson meg, de én simán harcképtelenné tudjam tenni. Értsd, le tudjam szúrni.
Ám hiába álltam ott, mint egy faszent, nem jött senki. Csak tompa puffanások hallatszottak, amiket nem tudtam mire vélni. Majd ezek is eltűntek, s egész lágy suttogást észleltem. Valakik beszélgettek, s időközben az érzelmeik is elhatoltak hozzám. Az egyik valaki nagyon-nagyon aggódott valakiért - annyira, hogy összerándult belé a gyomrom, és a tartalma kis híján a padlón landolt - a másik meg az érdeklődését, s a bosszúságát próbálta elleplezni. Nem kellett sok ész – még Charlotte-é is elég lett volna -, hogy kitaláljam: ez utóbbi csak Vladimir lehet. Más nem győzködné ilyen kitartóan önmagát, hogy nem tetszik neki a zajló élet.
Innen már igazán egyszerű volt kitalálni, Iason az illetéktelen járkáló. És egészen úgy hangzott, mintha keresne valakit, aki kizárásos alapon csak Angelique lehet. Vajon hova tűnt el, az óriási francia büszkeségével együtt? Bár, nem érdekel. Csak csöndesen remélem, hogy minél messzebbre. Őszintén szólva már nem érdekel. Ha ki is akartam belőle szedni valamit napokkal ezelőtt, az már nem lényeges. Már mindent olyan infot tudok, ami kellhet: tudom, ki az, akit meg kell öljek. És hiába szajkózza Vladimir, hogy ezúttal nem leszek elég egyedül, megcsinálom. Túl is élem. De ahhoz előbb…
Ahhoz előbb ennem kellett valamit. Ha éhen halok még vadászat előtt, az nem árulkodik a profizmusomról, ugyebár. Odalenn viszont még eszembe jutott, el kell kérnem Vladimirtól a gyűrűt, így egy újabb hosszadalmas, alakformáló lépcsőzés várt rám, a csodálatos alkonyi félhomályban. Ezeket a folyosókat persze csak fáklyákkal világítják, mert azt hiszik, ezzel elriasztják a diákokat. Ami lehet bejön, én viszont kékre-zöldre törtem az arcom, mire felvonszoltam magam. Na igen, kijöttem a lépcsőmászási gyakorlatból. Arról ne is beszéljünk, hogy így is hiányzik néhányszáz óra alvás ahhoz, hogy kipihent legyek. Persze a lassúság másik oka az volt, hogy el akartam kerülni Angelique-t és Iasont. Valahogy zavartak volna. Bár, mikor és mi nem zavar? Ugye erre nem kell válaszolnom?
A gondolataimba merülten baktattam előre, nem figyelve, szokásomhoz híven, s így belefutottam – szó szerint – a szobából épp kilépő Jeremibe, aki ezúttal megmentett egy fenékre üléstől. Igazán értékeltem volna a gesztust, ha a keze egy fél tenyérnyit fentebb van… mondjuk a derekamon. Vagy két tenyérnyivel fentebb, a lapockámon…
- Örülnék, ha elvennéd onnan a kezed… - sziszegtem a képébe fagyosan. Az sem bírt jobb belátásra, hogy éreztem, aggódott értem. Ám szavaim nyomán az aggodalma eltűnt, s a benne kavargó masszából határozottan kivált a düh.
- Eltűntél. – Közölte az enyémhez hasonló hangnemben, és szinte hallottam, ahogy csikordulnak a jégtáblák. Remek. Megbántottam. Pedig most ez állt legkevésbé a szándékomban, de… a reflexek, ugye. Örülhet, hogy még megvan a feje. Kit akarok becsapni…
Csak megint túl közel volt, és már megint kezdett bennem megmozdulni az az érzésköteg, amelyre nem volt szükségem. Nem akartam megint a hamis biztonságérzettel birkózni, a hiánnyal és a félelemmel…
- Éhes voltam – feleltem a mellkasának. A féligazság is igazság, elégedjen meg vele.
- És le akartál rázni – rótt meg dühösen. Na álljon meg a díszes gyászmenet. Anyáskodásról nem volt szó.
- Csak nem aggódtál értem? Tudod, még mindig tudok magamra vigyázni, sőt elvagyok nélküled is – mondtam mérgesen, és hátrébbléptem tőle. A csönd úgy zuhant közénk, mintha a suli fölött zuhant volna ki egy repülőgépből. Egészen meg lehetett süketülni a becsapódásba.
- Mint tegnap, ugye? – érdeklődött Jeremi, hosszas hallgatás után könnyednek szánt remegő hangon. Kit akart átverni? Tombolt benne a harag, és éreztem, hogy legszívesebben most nekem ugrana.
Ami azt illeti, az érzés kölcsönös volt. A vérnyomásom pillanatok alatt az egekbe röpült, és alig bírtam leküzdeni a késztetést, hogy nekiugorjak, karmoljak, és üssem, amíg ez a szorító érzés távozik a mellkasomból. De egyikünk sem tett semmit. Csak álltunk némán egy lépésnyire egymástól, alig észrevehetően zihálva, fortyogva.
Megbántott. Páros lábbal taposott bele az önérzetembe. Egyszer, na jó, párszor, csak ő láthatta, hogy… és erre… így. Árulásnak éreztem a szavait. Árulásnak éreztem, pedig az igazságot mondta csak. És így… hülyének éreztem magam, mert megbíztam benne. Mert engedtem, hogy a közelembe férkőzzön. Hogy elhitesse velem, számíthatok rá.
A saját dühöm függönyén keresztül kezdtem érezni, ahogy az övé csillapodik, meglepetésnek és bűntudatnak adva át a helyét, de nem érdekelt. Nem érdekelt, sajnálja-e vagy nem. Meg akar-e vigasztalni, ki akar-e engesztelni.
- Menj a francba – suttogtam, mikor felemelte a karját. Meg akart érinteni, a tudtomra akarta adni: megbánta. Tudhatná már, nálam ez nem működik ilyen gyorsan. Sőt, most úgy tűnt, egy jó darabig… - nem akarlak látni.
És elindultam, pontosabban elviharzottam mellette. Nem foglalkoztam a szívében növekvő kétségbeesésével, a tekintetében tomboló fájdalommal, nagy ívben kikerültem, és szinte viharos gyorsasággal Vladimir lakosztálya felé vettem az irányt. Még be sem értem, de már tudtam, hogy kik vannak még odabenn az igazgatón kívül. Újabb lény, akinek nem vágyom a társaságára, jelen pillanatban.
- Tudtam, hogy ő is itt lesz. – Naná. Miért is lenne máshol? Csak hogy nekem jó legyen? Még véletlenül se. Mindenesetre lefékeztem az ággyal szemben, és végigmérve megállapítottam, hogy nincs valami jó állapotban. Ejnye, azt hittem már leszoktam a diplomatikus fogalmazásról.
- Néha azért vigyáznia kéne a hangsúllyal, kedves Scarlet. – Néha azért felfüggeszthetné a fejemben való turkálást, kedves Vladimir – Angelique kisasszony ma azért van itt, hogy meggyőzzön róla, hogy nem mindent tehet egyedül, és biztosíthatom, hogy igaza van.
- Honnan tudtok róla, hogy egyedül akarok utána menni? – Nem is értem, komolyan. Miből találták ezt ki? Sohasem jöttem volna rá, hogy egy magamfajta vámpírvadász egy gyilkos vámpír nyomába akar eredni. Én, ironikus? Soha.
- Na persze, a gondolatolvasás… - motyogtam magam elé. Az is sokat segít. Bár nem tartom kizártnak, hogy e nélkül is rájöttek volna. Szerintem ez még Charlotte számára is teljesen magától értetődő lenne. Bár, ebben azért nem vagyok olyan biztos…
Én pedig Angelique-re szegeztem a tekintetem, csak hogy lássa, nem zárkózom el mereven az együttműködéstől. Persze, ha meg tudja indokolni, miért jó nekem, ha Iasonnel a nyakamon lógnak. Öltem már egyedül is elég vámpírt, Sergeinél jóval idősebbeket, nagyobb hatalmúakat, olyanokat is, akikhez képest ez az ötszáz éves vámpír a hátam mögött csak egy kis idegesítő Charlotte volt. Kérdem én: mi más most?
Persze sóhajtozott, meg félbehagyott egy szép íves, csak tanárokra jellemző szemforgatást, mellyel bármikor ki tudják fejezni, hogy a diákjuk hülye. De azért, nem létezik olyan non-verbális közlési forma, ami helyettesítheti a szóbeli megalázást:
- Tudod, Scarlet, nem kedvellek. És hozzátenném, hogy fáj a fejem, kába vagyok, megmagyarázhatatlanul szomorú, és ezer más gondolatom van, amivel szívesebben foglalkoznék, minthogy téged győzzelek meg valamiről, amit még én sem tudom, hogy szeretnék-e.
Nem kedvel. Nahát, ezen már rég túltettem magam, hiszen én se kedvelem őt. Nem is fontos. Hogy kába és szomorú. Előfordul. Én egyik sem vagyok, csak álmos, nyűgös meg dühös, és nem hivatkozom ezekre. És nem kértem, hogy győzködjön mindezekről. Bár fogadni mernék, hogy nem az ő ötlete volt ez a dolgozzunk csapatban dolog. Sőt, Vladimir egóját ismerve nem is az övé. Talán közös szülemény, vagy nekik magától értetődő. Lehet, nekik szükségük van egymásra, vagy rám, de nekem nincs rájuk. És jelen pillanatban, semmi sincs, ami az ellenkezőjéről meggyőzne.
- Egy ideje… néha bepillantást nyerek a jövőbe, és láttalak téged. – Én meg vásárolni megyek Lottécskával. Na ne…
- A jövőt látni? – Ezt nem hiszem el… - Még ha csak alkalmankénti eseményről is lenne szó, a történelem folyamán mindenkiről, aki ezt állította, kiderült, hogy nem igaz. Ne nevettess, ez gyenge próbálkozás volt.
Így igaz. Évszázadonként talán egy-két ember akad, aki lát valamit, ami lehet a jövő is, de a legtöbbjükről kiderült, hogy durván drogoztak. Bár… Elgondolkodtam. Mintha tanultam volna egy ipséről, akinek, bejöttek a jóslatai. Valamikor Carlin idejében élt… a tizenhatodik században… de sosem figyeltem oda történelem órákon. Főleg, hogyha a franciákról volt szó… De most mindegy is, ez nem volt lényeges. Láthatóan neki sincs ínyére a közös munka, akkor meg miért erőlködik?
- Köszönöm szépen, hogy segíteni szeretnél, kedves lenne-jobb-dolgom-is kisasszony, de megoldom egyedül is. – Egyedül dolgozni még mindig eredményesebb, mint úgy csapatban, hogy az összetartás csak látszólagos. Ha valamit, hát ezt megtanultam a családi vacsorákon.
Mindenesetre a polchoz léptem, és leemeltem róla a dobozt, amiből csak úgy sütött a rosszindulat. Nem kell sok ész, ezen az éjszakán már sokadszorra, hogy kitaláljam, ebben van a gyűrű. Szinte tapintható volt a belezárt rosszindulat, félelem, rettegés, düh. Bár utóbbi máshonnan is kivehető volt. Angelique-nek nyilván nem tetszett, hogy nem értékeltem az erőfeszítéseit. Nahát, van ilyen.
- A gyűrű immáron ismét nálam van, és amint kiküszöbölöm rajta az átok hatását magam irányába, alkalmas is lesz rá, hogy megtaláljam, egyedül. Akarom mondani nem egyedül, Jeremivel. Mindenki álma teljesül. – Mármint Jeremivel, ha jól viselkedik, de ezt csak magamban tettem hozzá. Ha maradunk, ahogy most vagyunk, akkor vajmi kevés esély van arra, hogy bármiben is… szóval hogy együtt vadásszunk. Ám ezzel most nem akartam foglalkozni.
Mire észbe kaptam, kedvenc tanárnőm már mellettem állt, és valami nagyon nem stimmelt vele. Engem nézett, de valahogy furcsán, mintha átnézett volna rajtam egy úttal, hiába ott álltam mellette, az az érzésem volt, hogy a távolba réved. Aztán megragadt, és megállíthatatlanul ömleni kezdett valami az agyamba. Képek. Amiket, basszus, szóval…
Lepergett előttem minden, minden, amit látott. Ott volt Sergei és én, aztán küzdöttünk, milyen elegánsan és ösztönből harcolt, aztán. Aztán. Éreztem a tőrt a bordáim között kúszni, éreztem, ahogy elér a szívemig. Ezüstből volt, és égette a húsomat. Tehát tudja - megdöbbentő volt látni, és szerettem volna hinni, hogy ez nem a valóság, csak épp tudtam a szívem mélyén, hogy így van -, Sergei tudja, hogy velem is csak úgy lehet végezni, mint egy idős vámpírral. Éreztem a sebet a torkomon is, amin át a vérem kizubogott a testemből, majd mindketten összerogytunk, mint holmi ócska Marionette-ek.
A kezei végre nem érintették az arcom, mégis ott lángolt bennem a kép, ahogy fekszem holtan, de még mindig nem ez volt a legijesztőbb, hanem Jeremi. A kétségbeesetten zokogó fiú aki, nem ért oda időben. A látomásbeli barátom érzései még mindig összeszorították a torkom. Erős volt, és meglepően ismerős. Szakasztott mása volt annak, amit a bátyám és Amanda halálakor éreztem. A bosszúvágy fémes ízét is éreztem a számban. A mai ellenére. Az elmúlt évek ellenére… pontosan azt tenné, amit én tettem annak idején. Én… mivel érdemeltem ezt ki? Hogy valaki… engem… így…
A padlót bámultam. Csak néztem az egymáshoz simuló köveket, és próbáltam nem sírni, vagy hányni. De leginkább mindkettő. Egyszerre gondoltam mindhárom személyre, akik valaha fontosak voltak a számomra, és akikre nekem kellett volna vigyázni. Kettejüket elveszítettem és hiányoztak…. Valaki megszorította a kezem… és én visszaszorítottam… Amandával mindig ezt csináltuk, így bíztattuk a másikat.
- Igazán érdekes ez a mágia megosztás, talán többet gyakorolhatnák. - Leguggolhatott hozzánk, mert egészen közelről hallottam a hangját - Remélem, hogy most már a kisasszony elhiszi, hogy van, amihez kevés.
Nem szóltam semmit, mert azon igyekeztem, hogy ne ugorjak neki. Hiába éreztem magam erősebbnek egy tigrisnél, megint, tudtam, hogy csak illúzió. És hogy nagy valószínűséggel nem bírnék megállni a saját lábaimon.
- Vladimir – suttogtam csöndesen és reméltem, hogy csak ő hallja – Maga tudta, hogy akkor ott volt, ugye?
Ránéztem. Nem szólt egyetlen szót sem, de alig észrevehetően bólintott. Tudtam, hogy tudja, hogy mire készülök, mit akarok tenni, de reméltem, hogy nem állít meg. Nem tette. Fogadni mertem volna, hogy az egész kastély hallotta, ahogy a feje koppant a kövezeten. Érzékeltem a két tanár megdöbbenését a hátam mögött, de hidegen hagyott a jelenlétük.
- Tudta, azt is, mire készült, mit terveltek ki, Elijah meg ő, és nem szólt. Képes volt ölbe tett kézzel végignézni, ahogy megölnek mindenkit, ugye? Mert azt nem merem elhinni magáról, hogy komolyan azt hitte, egyedül ön forog veszélyben, hogy csak egy sima kis merénylet készül maga ellen, ami eleve sikertelen, mert tud róla. Aztán meg úgy gondolta, hogy a szerződésszegést akarják magára kenni, hogy mi öljük meg. Ugye? Vagy csak ennyire alábecsülte Sergeit? – Suttogtam, vagy üvöltöttem? Fogalmam sem volt. Csak markoltam az inge nyakát, mert különben szilánkosra törtem volna a kezem, és azt el akartam kerülni. Pedig igazán meg akartam ütni. Mégis volt benne annyi tisztesség, türelem, talán részvét, hogy hagyott ülni a mellkasán, hagyott ordítani. És volt benne annyi tapintat, hogy kerülte a tekintetemet.
- Ó – ahogy tisztult az agyamból a köd, rájöttem. – Akkor még nem tudott a gyémántokról és nem tudta, hogy azokat keresi. – A megvilágosodás villámként hasította át a tudatomat. Tudtam már, hogy hol van az, aminek a létezéséről fogalmam sem volt. Tudtam már, hogy a számomra oly két kedves lény halála nem volt hiábavaló. Védtek egy ékszert, amelynek a fontosságáról nem volt tudomásuk. Hisz Amanda valamelyik menyasszonyi díszébe van foglalva az, amire a mi vámpírunk annyira áhítozik.
- Tudom, hol van Toscana hercege…
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Képek, látomások
~Iason Dirac~
Ahogy szaladtak ki a számon a szitkok, nem törődtem semmivel. Csak ki akartam magamból adni a dühömet, és a félelmemet… a félelmemet attól, hogy elveszíthetem.
Igazán tudom kellett volna, hogy ez fog következni. Talán valahol mélyen sejtettem is, de soha nem hittem volna, hogy ilyen súlyos lesz. Be sem fejeztem, de elakadt a szavam, ahogy a lány összeroskadt előttem. Eszembe jutott a könyvtár, meg a jelenet Scarlettel. És ekkor rájöttem, a szemeim elkerekedtek, hogy nem gondoltam erre? Ange életében a legszörnyűbb képek tartoznak ide, és most ezt látja. Tudtam, hiszem ismertem. Majd megláttam a könnyeit.. és nem tudtam többé tartani a bögrémet. Szabaddá akartam tenni a kezeim, hogy átölelhessen, vagy ki nem mondottá tegyem a szavaim, de persze ez lehetetlen volt. Ahogy ránéztem, szinte nem is ebben a világban járt, s csak akkor láttam a figyelem szikráját csillanni a tekintetében, amikor már egy jó ideje a szemeibe néztem.
Ezután éles fájdalmat éreztem… hát persze, a körmei. De nem ez fájt, hanem a kétségbeesett tekintete és a fájdalma. Valahogy… mindig úgy voltunk mi, mintha én lennék a nagy testvére, én lennék kettőnk közül az okosabb. Pedig a valóság nem ez volt, csupán józanabbul gondolkodtam, mint ő. Emellett… az életemet adtam volna érte. Újra.
Zavart arckifejezéssel méregetett, azt hittem, nincs is tisztában azzal, hogy ki vagyok. De kiderült, csak a saját érzéseivel nem volt tisztában. Megcsókolt. Éreztem, hogy a nemrég a vérkeringésembe került folyadék dübörög a fülemben… biztos csak álmodom. Ez nem lehetséges.
De még mielőtt bármit is tehettem, vagy mondhattam volna, Angelique eltűnt. Egy jó darabig képtelen voltam mozdulni, vagy akárcsak magamhoz térni. Biztos csak össze volt zavarodva. Szinte fájdalmasan ráztam meg a fejem, ez nem a valóság volt, és soha nem lehet az. Ellenben, ha így össze van zavarodva… utána kell mennem, mert ki tudja, mi történik vele. De még mielőtt tehettem volna bármit, utolért a napkelte… és az alig leküzdhető álmosság.
Később, amint kiléptem az ajtón, gondolkodóba estem, hová tűnhetett. Nagyon reméltem, hogy az erdőbe nem… nem, annyi lélekjelenléte biztos volt. Akkor már csupán egy megoldás maradt… az iskola.
Az pedig hatalmas volt. És szerencsére jelenleg értekezletektől, megbeszélésektől és korrepetálásoktól mentes. Halkan közlekedtem, amennyire csak egy vámpírtól telik. Hiába jártam végig az összes emeletet, tantermen és szobákon kívül nem találtam rá.
Aztán eszembe jutottak az üres szobák. Afféle mende-monda volt, de egy ennyi idős épületben… akár a mende-mondák igazak is lehetnek.
És valóban, volt egy folyosó, ahol nem tanári lakószobák voltak, és csend honolt. Bár még így is közel voltak a lakótornyok… de hátha még senki sem ér rá. Miután az egyik oldalon az összes szobával próbálkoztam, következett volna a másik. Épp csak lehetetlenül reménytelennek tűnt. A homlokomat a folyosó végi falnak nyomtam, és mindét öklömmel finoman a falba csaptam. Folytatnom kéne, de…
- Hogy tűnhetett így el? Ha nem itt van, akkor hol?
ekkor, legnagyobb meglepetésemre, egy hang válaszolt:
- Nálam van - s mikor felpillantottam, megkérdőjelezhetetlenné vált, hogy Vladimir a hang tulajdonosa.
Karba tett kézzel dőlt a folyosó sarkánál a falnak. Unott, és talán egy kicsit bosszús arcot vágott – ki szeret folyton velünk foglalkozni, ugye – majd finoman, szinte kecsesen ellökte magát a faltól, bal kezével a kibontott haját a válla mögé söpörte, és elindult. Nem szólt többet, de tudtam, azt várja, hogy kövessem.
Kicsit összevontam a szemöldököm. Amíg csak távolról ismertem ezt a vámpírt, úgy voltam vele, hogy nagy tudású és félelmetes. De közelebbről úgy tűnt, hogy bosszantó módon fejezi ki a felsőbbrendűségét folyamatosan.
Szinte siklott előttem a folyosón, majd halkan belökte az ajtót, ő maga leült a laptopjához, én pedig megpillantottam Angelique-et.
Vladimir nem mondott semmit, úgy tűnt, semmi feltétlen közölnivalója nincs. Angelique az ágyon feküdt, és aludt… legalábbis akkor még, amikor beléptem az ajtón. Mire az ágy mellé értem, ébredezni kezdett, majd kissé csodálkozó tekintettel vette tudomásul a szoba gazdáját, és aggódva tekintgetett rám. De legalább egyben volt.
~Angelique Blanche~
Nem tudtam, hogy kerültem Vladimir szobájába. Nem is ez volt a különös, hanem arról is csak halovány képeim voltak, hogy hogyan jutottam az iskolába, azt meg csak sejtettem, hogy miért. Volt valami… a családommal, és aztán… valami Iasonnel. Hiába masszíroztam a tarkóm, egyszerűen képtelen voltam felidézni.
Ahogy ránéztem, éreztem, hogy enyhe pír önti el az arcom. Ő csak mosolygott, zavartan. Biztos, hogy történt valami. Hiába néztem az általam mindig is szépnek ítélt szemeit, egyszerűen képtelen voltam emlékezni. Mi lehet ez… sokk? Beleborzongtam. Soha nem szerettem a családomra gondolni, és így, ennyi év után már úgy éltem az életem, mintha az előttem álló „fiú” lett volna a családom. Soha semmi más nem létezett volna. Engedtem magamnak egy másodpercet az elcsodálkozásra: nem is képzeltem volna, hogy így lehetséges… nem emlékezni.
Vladimir egy köhintéssel azonban még annál is hamarabb kiszakított a csodálkozásomból, mint amennyire hamar én szerettem volna mindenképp szabadulni.
- Nem hiszem, hogy pont most van az ideje a tegnapon való merengésnek… még kevésbé a távolabbi múlttal való foglalkozásnak – karba tett kézzel dőlt neki az asztalának, és az arckifejezéséből az volt leolvasható, leginkább, hogy sokkal jobban szeretné, ha kevésbé lennénk komplikáltak.
- Azért hívattam a kisasszonyt tulajdonképpen ide, mert segíteniük kell Iasonnel meggyőzni Scarletet arról, hogy nem csak hogy nem jó dolog egyedül utánaerednie a mi kis vámpírunknak, de az lenne a legmegnyugtatóbb, hogyha együttműködnénk - hangjában csendült egy kis kelletlenség is, mintha az egészet kényszerítés hatására találta volna ki, és csak azért mondaná el, mert muszáj – természetesen nem állítom, hogy úgy akár sikerrel járhatnánk, de hátha.
Ahogy hallgattam a szavakat, rádöbbentem a hangsúly okára. Talán nem is akarta, hogy feltűnjön, de tudtam: nincs kibékülve önmagával, hogy képtelen egyedül megoldani.
Addig nézett felénk, míg legalábbis nem bólintottunk mind a ketten. Nekem sem tetszett igazán, de tényleg szükséges volt. Ezután elfordította rólunk a tekintetét, és az ablakon nézett a távolba, Iason az arcát fürkészte, én pedig az övét.
Szinte végtelen soknak tűnt az az idő, ami eltelt, míg Scarlet szó szerint beviharzott az ajtón, de ahhoz épp elég soknak bizonyult, hogy a családomként elkönyvelt fiúról különös gondolataim támadjanak. Arcát nem csak kellemesen ismerősnek, de szépnek is kezdtem tekinteni, ezzel párhuzamosan pedig bevillant a kép, amikor először láttam a szemeit. Mindig őszintén, és nyíltan nézett rám, de az első találkozásunkkor… soha nem tudnám feledni azt a pillantást, amelyet akkor küldött felém, mikor először kezet csókolt. Szinte meghökkentem, annyira nyílt rajongással nézett rám. De most először jutott eszembe, hogy egyben mennyire vonzónak találtam. Ezt pedig követte egy következő emlék, arról, hogy a fejem tetejére helyezi a tenyerét, miközben épp kioktat valamiről. Olyannyira jellemző és gyakori tett volt ez, ami a magasságkülönbségből és valószínűleg abból fakadt, hogy sokkal megfontoltabb volt, mint én.
És persze mindig is szeretett… amikor eljutottam eddig a gondolatig, belépett Scarlet, ekkor jutott eszembe a csókja is. Elakadt a lélegzetem, de nem volt időm tovább gondolkodni.
- Tudtam, hogy ő is itt lesz – Vladimirnek címezte a szavait, de valójában rám nézett, haragosan. Én pedig őrá.
Kissé csodálkoztam, hogy állandó árnyéka hol maradhat, minden bizonnyal nemsoká befut. Vladimir lustán emelte a tekintetét a túlságosan is szókimondó lányra.
- Néha azért vigyáznia kéne a hangsúllyal, kedves Scarlet – leszidásnak hangozhatott volna, ha nem olyan vontatottan mondja ki a szavait – Angelique kisasszony ma azért van itt, hogy meggyőzzön róla, hogy nem mindent tehet egyedül, és biztosíthatom, hogy igaza van.
Még mielőtt folytathattuk volna, Scarlet közbevágott:
- Honnan tudtok róla, hogy egyedül akarok utána menni? – kicsit visszavett a hangjában lévő élből, de még így is a kelleténél jóval gúnyosabb volt, de végül csak motyogva tette hozzá, szinte csak magának - Na, persze, a gondolatolvasás.
Vladimir szinte szórakozottan bólintott, és szinte érdeklődve figyelte, ahogy Scarlet tekintete nem ereszt engem, és vár… arra, hogy mondjak valamit, amit nyilvánvalóan kikacaghasson, és megmondhassa a nyilvánvalót: annyi mindenkivel elbánt már, hát miért épp most ne menne?
Sóhajtottam, miközben erősen próbálkoztam, hogy ne forgassam a szemeim, de végül csak belekezdtem.
- Tudod, Scarlet, nem kedvellek. És hozzátenném, hogy fáj a fejem, kába vagyok, megmagyarázhatatlanul szomorú, és ezer más gondolatom van, amivel szívesebben foglalkoznék, minthogy téged győzzelek meg valamiről, amit még én sem tudom, hogy szeretnék-e.
Vladimir alig láthatóan biccentett egyet, szinte hallottam, hogy azt üzeni: Haladjunk.
- Egy ideje… néha bepillantást nyerek a jövőbe, és láttalak téged.
Egy rövid szünetet tartottam, hogy fel tudja dolgozni. Az arcán mintha a megrökönyödés látszott volna… de valójában inkább a kitörni készülő nevetés előszele lehetett.
- A jövőt látni? –mondta, miután levegőhöz jutott - Még ha csak alkalmankénti eseményről is lenne szó, a történelem folyamán mindenkiről, aki ezt állította, kiderült, hogy nem igaz. Ne nevettess, ez gyenge próbálkozás volt.
Először meglepődtem, hogy egy mágiát kisgyermekkora óta használó lány hogy lehet ilyen hitetlen, majd pedig levegőt vettem, hogy folytathassam, miközben Vladimirre pillantottam, aki feszülten, és kicsit mintha szórakozottan figyelt volna. Dühös lettem rá, zavart az érdektelensége és a fölényessége, de most Scarlet volt a lényeg. Aki azonban felemelte a kezét, jelezve, hogy előbb ő folytatná.
- Köszönöm szépen, hogy segíteni szeretnél, kedves lenne-jobb-dolgom-is kisasszony, de megoldom egyedül is – lépett egyet, Vladimir egyik, meglehetősen ritka berendezési tárgynak számított polca felé, majd felemelt onnan egy dobozt - A gyűrű immáron ismét nálam van, és amint kiküszöbölöm rajta az átok hatását magam irányába, alkalmas is lesz rá, hogy megtaláljam, egyedül. Akarom mondani nem egyedül, Jeremivel. Mindenki álma teljesül.
Most már Scarletre is dühös voltam, ugyanakkor az a kellemetlen gondolat ütött szöget a fejembe, hogy túlságosan ismerős a helyzet. És ekkor bevillant: a látomás. És megállíthatatlan volt, láttam újra. Színesebben, elevenebben és jóval hosszabban. Nem tudom, miért tettem, amit tettem, de közelebb léptem a lányhoz, és arcának két felére helyeztem a tenyerem. A mágiát így is meg lehet osztani, és mivel én eközben láttam, amit láttam… neki is látnia kellett. Talán sikerülhet.
Scarlet szemei elkerekedtek, nyilván sok volt ez neki egyszerre. Azt hiszem… önmagát láthatta, egy küzdelemben veszíteni. De talán nem is ez volt a rémisztő számára, s talán nem is az a kép, amint holtan, vérrel borítottan fekszik az erdőben, sokkal inkább talán Jeremi, amint mellette fekszik, könnyáztatta arccal, halálában is az ő Scarletéért aggódva.
Együtt roskadtunk a földre, miközben a látomás elmúlt, a kapcsolat megszűnt, és a kezeim maguktól hanyatlottak a földre.
Vladimir most először enyhe érdeklődéssel tekintett ránk, s mintha még közelebb is lépett volna. Iason volt az, aki ismét lehajolt hozzám, s a kezeit a vállamra helyezte.
Jólesett, viszont sokkal inkább Scarletért aggódtam, ez pedig önmagában is meglepő tény volt. Ő a földet bámulta, de a legutolsó alkalommal, amikor láttam, a szemei különösen csillogtak… talán könnyektől. Pedig egészen biztos, hogy Scarlet nem szokott sírni.
Ismét azon kaptam magam, hogy csupán félig cselekszem tudatosan. Egy másodperc volt az egész, de megszorítottam Scarlet kezét… és mintha visszaszorított volna.
Ám ekkor közbeszólt Vladimir.
- Igazán érdekes ez a mágia megosztás – talán csak hangosan gondolkodott, de ami még valószínűbb, haladni akart – talán többet gyakorolhatnák.
Leguggolt hozzánk, rám nézett, gondolkodó szemekkel, majd Scarletre.
- Remélem, hogy most már a kisasszony elhiszi, hogy van, amihez kevés.
Scarlet nem nézett föl, csak bólintott, miközben elkapta a kezét tőlem. A pillanat elmúlt.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche, Iason Dirac
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Titkok nélkül
~John Cold~
Ahogy a könyvtár felé haladtunk, éreztem Charlotte aggódását, és hallottam, hogy a gondolatai még mindig barátnője körül forognak. Nem akart egy újabb veszekedést, így inkább hagyta, hagy menjen Dana a városba, de aggódott érte. Én sem szívesen engedtem el egyedül, de azt gondoltam, az ő baja, Char jobban ismeri őt, és ha ő elengedte, akkor nekem sem lehetett ellene kifogásom. Szimplán csak figyelmeztettem őt, ahogy Char tette volna, de ő inkább nem szólt.
Tudtam, eleinte valamiért furcsának tűnhetett a vörös angyalomnak – Lotte így hívott engem gondolatban, bár ez a jelző inkább rá illett volna -, hogy nem megyek ki, hiszen igazi rosszfiú hírében álltam. Bevallom, nem is volt ellenemre egy-két szabály megszegése, sőt elég rég követtem el valamit, ami tilos volt, így egészen hiányzott már, de ezt az egy szabályt nem akartam megszegni többé. Kétszer vettem semmibe ezt a szabályt, de amikor másodszorra egy barátom életébe került, úgy gondoltam, nem véletlenül hozták érvénybe. Furcsálltam is, hogy erről sem Charlotte, sem más diák nem tudott azok kívül, akik már eleve részt vettek benne. Hiszen ebben az iskolában nem lehetett titkot tartani, amint történt valami, azt a tanítás végére garantáltan mindenki tudta. Még az igazgató is, bár gyanítom ő amúgy is tudott mindent, és sejtettem, hogy azt kívánta, bár ne tudna.
Menet közben Char elengedte a kezem, és szembe fordult velem. Jobb kezét a mellkasomra helyezte. Jelentőségteljesen pillantott rám, és tudtam, nem fedtem el eléggé gondolataim, és meghallotta. Az is lehet, hogy direkt mászott be a fejembe, átvitten értve, persze.
- Sajnálom, nem akartam hallgatózni, csak tudod a tegnap után… - hagyta befejezetlenül a mondatot, és én pontosan tudtam, mire gondol. Nekem már előtte sem esett nehezemre olvasni a gondolataiban, de miután együtt töltöttük a hajnalt, sokkal könnyebbnek tűnt, mintha csak egy nyitott könyv lenne, amibe akkor pillantok bele, amikor akarok. Éreztem, hogy zavarban van, és ha tudna, elpirulna. Aranyos lenne, illene az arca a hajához. Nem tudtam, hogy az este említésétől jött zavarba, vagy attól, hogy a gondolataimat olvasta, de azt hiszem, mind a kettő közrejátszott benne. Annyira aranyos volt, hogy nem tudtam megállni mosolygás nélkül. Magamhoz húztam, és egy csókot nyomtam a feje búbjára.
Hozzám bújt, fejét a mellkasomon pihentette, és úgy kérdezte meg:
- Miért nem mondtad el?
Hangosan sóhajtottam egyet. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Aztán végül a szavak maguktól kicsúsztak a számon.
- Nem azért nem szóltam róla, mert nem bízom benned vagy, mert nem akartam elmondani. Egyszerűen nem szeretek róla beszélni. Még csak pár napja vagyunk együtt, nem is tudtam volna mikor elmondani.
- Például, amikor nem engedted, hogy Dana után menjek a városba, az igazán megfelelő alkalom lett volna – vágott vissza enyhén sértődött hangon. De nem akart távolabb kerülni tőlem, biztonságban érezte magát a karjaimban, és ennek igazán örültem.
- Jaj drágám, de hiszen annyira aggódtál a barátnődért. Teljesen zaklatott voltál, fel sem fogtad volna, miről beszélek, hidd el.
- Nem igaz – tiltakozott erőtlenül, de ő is tudta, hogy igazam van. – Sajnálom, én csak szeretnék mindent tudni rólad, de megértem, hogy nem szeretsz erről beszélni. Igazából azon is csodálkozom, hogy erről az esetről még egy pletykát sem hallottam, hogy nem robbant ki botrány belőle.
- A tanároknak sikerült eltitkolniuk az esetet, és jobb ez így. Nem szeretném, ha más is tudna róla, rendben?
- Nem mondom el senkinek, ígérem – nézett rám azokkal a gyönyörű, zöld szemeivel, és tudtam, komolyan beszél.
- Bízom benned – jelentetem ki ünnepélyesen, majd egy csókot nyomtam az ajkaira. Legszívesebben addig csókoltam volna, míg el nem fogy a levegője, de most valami sokkal fontosabb dolgunk volt.
Tovább indultunk a könyvtárba, miközben ezen elmélkedtem. Igaz, hogy csak pár napja ismerkedtünk meg egymással rendesen, de sokkal többnek éreztem. Már egy éve egy osztályba jártunk, és a legelső nap felfigyeltem rá. Olyan gyönyörű volt. Meg akartam közelíteni, de mindig volt valami, ami miatt nem jött össze a dolog. Egy évig csak néztem, és úgy éreztem, teljesen kiismertem őt. Persze azért ő is ismert, párszor beszélgettünk, de ahogy meg tudtam állapítani, ő nem mutatott felém különösebb érdeklődést. És most mégis itt voltunk mindketten, és boldogok voltunk. Az élet kiszámíthatatlan, furcsa dolgai.
Ahogy a könyvtárba értünk, célirányosan indultam el egy polc felé, Charlotte-ot is magam után húzva, aki látszólag nem értett semmit. Nem volt időm elmagyarázni neki a dolgokat, gondoltam, ha megtudja, melyik könyvet keresem, meg fogja érteni.
- Mit akarsz ezzel? – kérdezte, ahogy levettem a polcról azt a kötetet, amibe minden valaha élt, és most is élő nagy vámpír fel volt jegyezve. – Azt hittem, egyértelmű, hogy Will nem vámpír, hiszen még a vak is láthatja, hogy ember.
- Lehet, hogy a fiú nem vámpír, de az ősei még azok lehetnek. Ritkák a félvámpírok, de léteznek. – mondtam, miközben a lehető legóvatosabban lapoztam a megsárgult, öreg lapokat.
- Nézd, itt az igazgató is! – kiáltott fel Charlotte meglepődve. Nem tudtam, miért volt úgy meglepve, egyértelmű volt, hogy benne van a könyvben, elég öreg volt hozzá. Az én érdeklődésemet egy másik név keltett fel.
- Emily Midnight? – kérdeztem meglepődve.
- Úgy érted, Midnight, mint Scarlet? – kérdezett vissza Char a könyv felé hajolva. Gyönyörű haja a lapokra hullott, és én gyengéden a füle mögé tűrtem a rakoncátlan tincseket. Mosolyogva nézett rám, és én visszamosolyogtam rá, de figyelmemet visszafordítottam a könyvre. Bármily csábító is volt a mellettem lévő lány, most sokkal fontosabb dologról volt szó.
- Pontosan úgy – feleltem kérdésére.
- Gondolod, hogy annak a ribancnak köze van hozzá? – kérdezte reménykedve, hátha csak névrokonok.
- Biztos vagyok benne, hogy Scarlet a leszármazottja. Nem sok Midnight szaladgál a világon. De legalább most már tudom, miért volt olyan ismerős Scarlet neve, Emilyről már hallottam, híres volt. Most Scarlet vette át a helyét. Így már legalább érthető, mit keres a kastélyban. Nem tudom, kire fáj a foga, de szerintem mi nem vagyunk veszélyben. Egyrészt mi nem követtünk el semmiféle törvénytelenséget, másrészt, ha minket akarna eltávolítani, már megpróbálta volna, és talán még ő sem annyira hülye, hogy nyíltan kikezdjen akármelyikünkkel, ha ki akarna iktatni minket. Már pedig te állandó konfrontációban vagy vele. De ha bármivel próbálkozna, ne aggódj, majd megoldjuk – nyugtattam meg Lottét, és jobb kezemmel átkaroltam a derekát, hogy közelebb húzzam magamhoz.
- Erre rájöhettem volna magamtól is, annyira egyértelmű volt a viselkedése. Legalábbis ezek fényében, már értem, miért viselkedik úgy, ahogy.
- Legalább ezt megtudtuk, de most nem ezért vagyunk itt, emlékszel? Scarlet nem olyan érdekes. Koncentráljunk arra, amiért itt vagyunk – mondtam, és lapoztam egyet. Ott láttam meg a nevét: Theodore Storm. De ez nem az volt, amire számítottam. A valóság a képzeletemet is felülmúlta.
~William Storm~
Charlotte közeledett felém kézen fogva Johnnal, a barátnőjével… illetve barátjával. A fiú annyira lányosan nézett ki, hogy sokkal inkább úgy néztek ki Charlottal, mint egy leszbikus pár, mint egy fiú és egy lány. De talán még testvéreknek is mondhatták volna magukat azonos (bár láthatóan festett) hajszínük és hasonlóan zöld szemük miatt.
A fiú elég feldúltnak látszott. Igazából ez enyhe kifejezés volt arra, amit az arcán láttam. Láttam rajta, hogy legszívesebb feldarabolt volna legalább négy darabba, de az is lehet, hogy sokkal többe. De ez nem zavart igazán, úgysem tudta megtenni. Felültem, és a hátamat a mellettem lévő fának döntöttem. Kényelmesen elhelyezkedtem, és vártam mit akar tőlem.
- Tudom, mi vagy, és figyelmeztetlek, hogy figyelni foglak. Egy másodpercre sem vesztelek szem elől, és ha megpróbálod bántani Charlotte-ot, az lesz a veszted. Megértetted? – kérdezte szinte kiabálva. Az udvaron lézengő pár ember felfigyelt ránk, nem csodáltam, elég nagy feltűnést kelthettünk. Illetve John, én eddig is elvoltam magamban.
- Mi bajod van, ember? – kérdeztem vissza értetlenül, de rendes hangerővel. Nem nagyon izgatott fel a fenyegetőzése. – Tudod te egyáltalán, mit beszélsz? Csak mert nekem fogalmam sincs róla.
- Csak jegyezd meg, amit mondtam, mert halálosan komolyan beszéltem! – figyelmeztetett halkabban, de nem kevesebb dühvel, és a halálosan szót enyhén megnyomta, hogy biztos legyek benne, hogy nem viccelt. De én nem tudtam komolyan venni az üres fenyegetőzéseit. Nem csak arról volt szó, hogy túl gyáva lett volna megtenni, egyszerűen túl ártatlan volt ehhez. Még azt is kétségbe tudtam volna vonni, hogy egyáltalán verekedni mer-e, de gondolom, ha az ember elég jó indokot adott rá, nem vonult vissza.
A barátnője húzni kezdte hátrafelé, láthatóan nem akart a közelemben lenni, vagy csak nem akart bajt. De én igazán nem tehettem arról, hogy sármom olyan ellenállhatatlan, hogy folyton elájul tőle. Az is lehet, hogy a csaj szimplán vérszegény volt, nem tudtam, hogy máskor előfordult-e vele ilyesmi, mindenesetre a jelenlétemben már elég sokszor lett rosszul, és szerintem ez pozitív volt rám nézve. Legalábbis így gondoltam.
Charlotte felé küldtem egy vigyort, ahogy a válla felett rám nézett, de ő csak sértődötten húzta fel az orrát, és fordult vissza. Ahogy eltűntek a kastélyban, körülnéztem, és bár a takarodó még messze volt, már csak páran voltak az udvaron. Biztosan a hideg éjszaka miatt. Az ősz mindig sok csapadékkal és alacsony hőmérséklettel járt errefelé. Mindenesetre ez az én szerencsém volt, így feltűnésmentesen juthattam ki a városba, ahol a szüleim is éltek. Legalábbis most, hogy átraktak ebbe az iskolába. Nem akartak távol lenni tőlem, mondván, hogy bármi szükségem van rájuk, ők itt lesznek a közelben. Hiába bizonygattam nekik, hogy már csak egy fél év választ el attól, hogy hivatalosan is felnőtt legyek, és tudok gondoskodni magamról, hajthatatlanok voltak. Azt persze nem említették egy szóval sem, hogy miért kellett átjönnöm a régi gimimből. De most nem is ez érdekelt. Biztos voltam benne, hogy ők tudnak mondani valamit arról, amit John említett nekem.
Azt mondta „Tudom, mi vagy”, nem pedig azt, „ki vagy”. Az egész iskola olyan furcsa volt. Egy kicsit hülyeségnek hangzik, de valahogy misztikusnak éreztem. Hogy a tanórák éjjel vannak, nem pedig nappal, és ebédlő nincs is az épületben, pedig elvileg ez egy iskola volt. Iskolának nevezték, de inkább volt egy kastély. A terem, amiben valószínűleg mindenki elfért volna, ami talán lehetett volna ebédlő is, az a bálteremnek nevezett helyiség volt, de még sose láttam. Zárva tartották. Csak Andrew mesélt róla egyszer. Persze nem alakították át ebédlővé, inkább mindenki a saját szobájában evett. Kezdett összeállni a kép, csak még azt nem tudtam, mivé.
Nem kellett messzire mennem. Szüleim a város szélén laktak egy hatalmas házban. Megengedhettük magunknak, csak azt nem értettem soha, miért kell két, velem együtt három embernek egy ekkora lakás. Csengettem, de senki sem nyitott ajtót. Hétvége volt, így mindenkinek itthon kellett volna lennie. Aztán eszembe jutott, hogy én talán fordított életmódot élek, de ők még rendesen élik az emberek mindennapjait. Bár alig múlt éjfél, ők ilyenkor már aludni szoktak. Újra megnyomtam a csengőt, vagyis inkább rátenyereltem, hogy biztosan felébredjenek. Nappal nem tudtam volna biztonságban ide jönni, és az ügy nem tűrt halasztást.
Apám nyitott ajtót, és bár meg volt lepve késői látogatásomon, azért örült nekem.
- Szia, apa! Hogy vagy? – kérdeztem, és beljebb léptem.
- Az éjszaka közepe van – felelte. – Mit keresel itt? Mi a baj? – kérdezte aggódó arccal, de csak intettem, hogy semmi, és a nappali felé indultam. Alighogy két lépést tettem, anyám már rohant is le a lépcsőn, hogy üdvözöljön. Szorosan magához ölelt, mintha nem egy hete, hanem egy éve látott volna utoljára, aztán jól szemügye vett, hogy megnézze, mennyit változtam ez alatt a hosszú idő alatt. Aztán együtt elindultunk a nappali felé. Miközben apám – anyám utasítására – narancslevet hozott nekem, anyám elárasztott kérdésekkel, de mielőtt akár egyre is válaszolhattam volna, már mondta is következőt. Mikor apa visszaérkezett a konyhából, végre meg tudtam szólalni.
- Hagyd már szóhoz jutni szegényt! – rótta meg finoman anyámat.
- Igazából eddig minden jó, de azért jöttem, hogy beszéljek veletek az iskoláról. És rólam – kezdtem bele, és mielőtt még egy újabb kérdésáradatot zúdítottak volna rám, gyorsan folytattam is. – Arról van szó, hogy ez az egész dolog fura. Hogy a tanórák éjjel vannak, hogy az iskola inkább egy kastély, hogy nincs ebédlő, de még csak ebédidő sem, vagy egy hosszabb szünet, amiben enni lehetne, és mindenki egy kicsit furcsa. Még a tanárok is. És néha olyan furán néznek rám, mintha más lennék, mint ők. És nem csak erről van szó, körülöttem is történnek furcsa dolgok. Az egyik lány például többször is elájult már a közelemben, és olyan szokatlanul viselkedik. Le merem fogadni, hogy az első nap meg akarta harapni a csuklómat, csak a barátnője kirángatta a teremből. És sokszor beszélnek a közelemben rébuszokban, direkt, hogy egy szót se értsek az egészből. Mi folyik itt?
- Tudod, hogy csak a legjobbat akartuk neked. Ez volt a legjobb iskola a környéken, és azt akarjuk, hogy a legjobbaktól tanulj – felelte apám.
- Ez nem erről szól, te is tudod. Az előző iskolám is volt annyira jó, mint a mostani. Arról nem is beszélve, hogy a mostaniban még csak megközelítőleg sem azt tanuljuk, amit minden más rendes iskolában. Tudni akarom, hogy miért kerültem át oda, hogy mi történik velem, mert biztos vagyok benne, hogy valami történik. Az igazat akarom hallani! – néztem először apámra, majd anyámra.
Apa hangosat sóhajtott, és láttam, ahogy átgondolja a dolgokat. Aztán elkezdett mesélni, és ahogy a mese az idő lassú haladtával a végéhez közeledett, minden képkocka a helyére került, és végre megértettem mindent. Tudtam az igazságot, de erről még nem volt könnyebb, sőt igazság szerint mintha sokkal nehezebb lett volna, mint előtte. Nem tértem vissza a kastélyba, úgy gondoltam, nem akarom többet látni azt a helyet. Szüleim megengedték, hogy a saját szobámban aludjak, és bár nagyon haragudtam rájuk, hogy ezt ennyi éven át eltitkolták előlem, de meg is értettem őket. Most csupán egy kis időre volt szükségem.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: John Cold, William Storm
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Újra
~Dana Wine~
Körbeölelt a bársonyos feketeség, nem álmodtam semmit, mélyen és pihentetően aludtam végre. De ez a kellemes sötétség hirtelen foszlott széjjel, amikor valami az oldalamra zuhant, és rámnehezedett. És ez a valami egy visítozó Charlotte volt. Még a vastag takarón keresztül is nagyot ütött az, ahogy rámugrott.
- Ó, hogy az a rohadt… - kezdtem volna szavakba önteni érzelmeimet az ébresztővel kapcsolatban, miközben Char már kihalászott a takarókupac alól, és úgy ölelgetett, mintha kétszáz éve nem látott volna, de nem tudtam befejezni, mert újra elkezdett kiáltozni.
- Hát élsz, tényleg élsz! Nem haltál meg! Ó, Dana, úgy aggódtam miattad! – mondta, miközben tovább szorongatott, én pedig kezdtem lassan megérteni, hogy mi akkor most éppen jóban vagyunk megint. Eltartott pár másodpercig, míg ölelése engedett annyira, hogy ki tudtam szabadulni, de amint levegőhöz jutottam, hangot adtam értetlenségemnek, mire ő hadarva kezdett magyarázni, a szeméből pedig néhány könnycsepp csordult ki.
- Megijedtem, amikor kiszöktél, és féltettelek, azt hittem bajod esik. És úgy örülök, hogy most mégis jól vagy. Sajnálom, oké? Nem akartalak bántani, csak érted aggódtam. Nem akartalak megbántani – mondta, szétmaszatolva arcán a vörös cseppeket, majd újra megölelt. Mostmár nem hadakoztam azért, hogy kiszabadulhassak karjai közül, és Lotte sem akart megfojtani engem, úgyhogy egy darabig így maradtunk, örültem, hogy végre nem akarjuk megölni egymást legjobb barátnőmmel.
Mikor végül elengedett, én elvonultam a fürdőbe, ráérősen összekészülődtem, végre hétvége volt (bár ez a tény mindezidáig elkerülte a figyelmemet), és Charral meg Johnnal a kastélykertbe készülődtünk. Még kora ősz volt, és nem volt nagyon hideg odakint, így megtehettük, hogy kint töltjük az éjszakát.
Sokáig időztem a fürdőben, de ez feltehetőleg nem zavarta szobatársnőmet és barátját. Mikor kész lettem, vetettem egy pillantást még a tükörképemre, és kiléptem a fürdőszobából, éppen csókolóztak egymással, én pedig hangosan megköszörültem a torkomat, csak hogy észrevegyék jelenlétemet. Rámnéztek, és tudomásul kellett vennem, hogy ezek ketten együtt jönnek csak le a kastélyparkba.
Elindultunk hát lefelé, elmeséltem nekik mindent, ami előző éjjel történt, mindent részletesen átbeszéltünk, közben letelepedtünk a parkban, Char John ölébe hajtva a fejét. Ahogy rájuk néztem, enyhe fájdalmat éreztem, még mindig nem láttam George-ot, és bár barátnőm megnyugtatott, hogy valójában semmi baja, és én is tudtam a lelkem mélyén, hogy minden rendben, valami furcsa aggodalmat éreztem továbbra is. De ez lehet, hogy csak abból fakadt, hogy mennyire hiányoltam a fiút.
Beszélgetés közben is folyamatosan ott volt George a gondolataim hátterében, a Charral való kibékülésünk fölött érzett öröm mögött. De jól éreztem magam, végre megint veszekedés nélkül beszélgettünk legjobb barátnőmmel, igazából még Mr. Vörös Hajzuhatag jelenléte sem zavart annyira. Még az sem tudott rosszkedvet okozni, hogy egyszercsak megjelent az osztály két legidegesítőbb (legalábbis mostanában a legidegesítőbb) hímje. Andrew és Will közeledett felénk, utóbbi némi látható önelégültséggel az arcán. Andrew ellenben mintha normálisabban viselkedett volna, mint eddig. Talán túltette magát ezen a George-ügyön.
Igazából most nem gondoltam sokat George-ra, mert mikor megjelent a két fiú, valahogy rögtön az kezdett motoszkálni a fejemben, hogy valami nem stimmel. Aztán sikerült rájönnöm arra is, mi az. Scarlet. És Jeremi. Nem láttam őket egész este. De előző éjjel sem. És ez nemcsak rájuk igaz. Ott van még kedvenc tanárnőnk is, meg Dirac. Vajon miről maradtam le?
- Hé, ti se láttátok az elmúlt két napban Scarletéket vagy Blanche-ot? – kérdeztem a többiektől, akik láthatóan meglepődtek a kérdésemen, de elgondolkodtak és ők is furcsállni kezdték ezt az egészet. Will meg rögtön kihasználta az alkalmat és belekötött Charlotte-ba. Egyetértettem Charral, valami nem stimmelt itt határozottan. Elmélkedésemből az térített magamhoz, hogy barátnőm egyszercsak összeesett. …volna, ha nincs ott John, hogy elkapja. Senki nem értette, mi történhetett vele, az előbb még Willre nézett, és mintha elbambult volna. Johnnak sikerült elküldenie Willt és Andrew-t, de néhányan körénk sereglettek az udvarról. Szerencsére Lotte kezdett magához térni rövid időn belül, John pedig elküldte a bámészkodókat is. Így hárman maradtunk. Ők arra jutottak, hogy valami egyértelműen nem stimmel Willel. Azt hiszem igazuk van. Úgy döntöttek, bemennek a könyvtárba nyomozni kicsit a fiú után, és megkérdezték velük tartok-e. Velük akartam menni, engem is érdekelt volna, mit rejteget előlünk Will, de akkor eszembe jutott megint George, és úgy döntöttem, most már muszáj meglátogatnom. A végén még ő indulna el hozzám, aminek nagyon nem örülnék. A kastély általában véve is veszélyes hely egy halandónak, most pedig ráadásul egy idősebb vámpír vadászik az erdőben. Erre a gondolatra rémület suhant át egész lényemen, de furcsa módon azonnal el is múlt, helyét a határozottság vette át.
- Inkább George-hoz kellene mennem most – mondtam -, régen nem láttam, de aggódom is érte. Kérlek, Char, ne akadj ki. Sietek vissza, most itt leszek még a reggeli szürkület előtt. De muszáj látnom.
Barátnőm erre csak összevonta a szemöldökét, láttam, hogy legszívesebben visszatartana, de nem akart megint veszekedni, így nem szólt semmit, csak bólintott egyet lassan.
- Rendben, akkor mi elmegyünk a könyvtárba kutatni, te pedig próbálj meg úgy visszaérni, hogy közben senkivel nem eteted meg magad. Találkozzunk a kastélyban mielőbb – mondta John, majd hagyta, hogy megöleljem Charlotte-ot, és elindultak a könyvtár felé.
Én pedig, a gyorsaság érdekében átváltoztam madárrá, és úgy indultam az erdő felé. Így kisebb eséllyel találkozok össze bárkivel is. Beleértve az eltűnt diák- és tanárseregletet, valamint az öreg vámpírt. Egyikük se tudja, mivé tudok átváltozni, a vámpír pedig valószínűleg vámpír- (és ember)véren tartja fenn magát elsősorban.
Az erdő csendes volt, nem láttam és nem hallottam senkit, miközben nesztelenül suhantam át a sötét ágak közt, és gyorsan megérkeztem a városhoz. Még sok ember volt odakint, elég korán jöttem. Visszaöltöttem emberi alakomat, és elindultam George-ék felé. Jól emlékeztem az útra, pedig csak egyszer jártam ott, útközben azon gondolkodtam, mennyi esélyem van rá, hogy otthon találom a fiút. Már csak egy utcányira voltam tőle, mikor megláttam George-ot, két másik fiú társaságában, éppen elköszöntek, és George elindult hazafelé.
Engem egyikük sem vett észre, a másik két fiú továbbindult, én meg utánuk nézve elbambultam. Az rángatott vissza a világba, hogy hirtelen egész közelről nevetést hallottam. Rajtam nevetett, de még így is annyira édes volt, hogy nem tudtam haragudni. Odafordultam a hang irányába, és egyenesen belebámultam George szemeibe. Időközben odajött hozzám észrevétlenül, nem is értem, hogy tudtam nem észrevenni ezt a csodás illatot. De még most is csak tompán éreztem a vére illatát, valahogy az egész világ homályossá vált, csak a szemeit láttam, azokat a hihetetlenül mély szemeket, amelyekben mindenképp elveszik, aki belenéz, és olyan fényesen csillognak, mint egy-egy távoli csillag, ha valami csodás véletlen folytán közelről láthatja őket az ember.
- Hahó – szólt rám a fiú – úgy nézel, mint aki nyitott szemmel elaludt.
- Hé, ne nevess rajtam folyton, a te hibád – mondtam enyhe szemrehányással, majd megöleltem és megcsókoltam a fiút, azután el se engedtük egymást percekig.
Mikor végül eleresztettük egymást, kézenfogva elindultunk, javaslatomra az ő otthona felé, hogy egy csendes helyen tudjunk beszélni. Előre szóltam, hogy nem maradhatok sokáig, aztán mikor megérkeztünk, leültünk a kanapéra, felé fordultam, és elkezdtem mesélni. Mindent elmeséltem, ami azóta történt, hogy utoljára láttam, persze enyhén cenzúrázva. Semmi szükség rá, hogy részletesen elmeséljem neki az álmot, amit Char hibájából láttam. Mindenesetre, elmagyaráztam, mennyire aggódtam, és miért kell ma visszasietnem a kastélyba. Sikerült megígértetnem vele, hogy nem mászkál az erdő közelében, és ez nagy megkönnyebbülést jelentett számomra. Mikor végre befejeztem a mesélést, kifaggattam, vele mi történt az utóbbi napokban. Még ez alatt is végig fogtuk egymás kezét, és önkéntelenül is arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy mindjárt el kell engednem, és visszamenni a kastélyba.
De tulajdonképpen ez egy tökéletes éjjel volt, kibékültem a legjobb barátnőmmel, újra találkoztam a fiúval, akit szeretek, és ha épségben haza is érek, akkor a következő éjjelek is hasonlóan jó hangulatban telnek majd, remélhetőleg.
Végül, mikor már muszáj volt mennem, elköszöntem George-tól, hosszú búcsúcsókot adtunk egymásnak, és megígértem, hogy újra meglátogatom nemsokára.
Ezután egyedül indultam vissza. Amint az erdőszélre értem, megint átváltoztam, és rekordidő alatt értem vissza a kastélyhoz, és még Johnnak is engedelmeskedtem, nem váltam ebéddé. Mikor elértem a park határát, visszaváltoztam, még voltak diákok odakint, és gyalog elindultam a könyvtár felé, hátha Charlotte-ék még ott vannak.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Csak hogy Chart idézzem...
Na jó. Most...
Először is. Nem tudom, mit kell még tegyünk, hogy aktivizáljátok magatokat. Tessék írni kommentet. Se én, se Charlotte, se Dana, se Angelique, se Vladi, sőt még Sergei se ölne meg senkit csak azért, mert írt kritikát. Így is ötleteltünk már eleget, hogy mivel vegyünk rá titeket arra, megfogjátok a billentyűzeteket, és pötyögjetek nekünk néhány sort.
Mert tudjuk, hogy léteztek, kedves fantomolvasók, a statgép elárul benneteket! Mégpedig nem is vagytok kevesen.
De most mégis mit csináljak? Vessem magam térdre, és zokogjak a kritikáért, vezessünk be kritikahatárt, ami meg a világ egyik legnagyobb faszsága? "Márpedig addig nem kaptok új fejit, amíg nem lesz x kritika minden fejezetnél." Komolyan...
Vagy csináljam meg, hogy a blog csak jelszóval legyen elérhető? Nem.
Tudjátok meddig rugdosok egy szereplőt, amíg leül, hogy nektek meg nekem kedveskedjen egy fejezettel? És tudjátok mennyivel kevesebb ideig kellene rugdosnom valakit, ha lenne néhány visszajelzésünk? Hát ez az, nem tudom, mert még nem fordult elő. Illetve egyszer vagy kétszer.
Hála Leilának és nayrriának, akiket ezennel megdicsérésben részesítek.
Pedig nem rossz történet ez, és nem is olyan hosszú. És minden mű-titokzatoskodás mellett van benne romantika, meg humor, meg egy kis izgalom is. Szóval.... *kedvenc ezüstkardját lengeti* hogy Char-t idézzem:
"Írjatok kritikát, vazze!"
Dobozkák: Teázó
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
A múlt kísértete
~Vladimir Orlov~
Még nem jelent meg, de már hallottam gondolatait. Bár gondolatai nélkül is könnyen rájöttem volna, hogy Scarlet közeledik, és persze Jeremi, mert ő nem hagyta volna egyedül császkálni szegény lányt ebben a nagy kastélyban fényes nappal. Nem csak árulkodóan dobogó szíve árulta el, hanem az a különleges illat, ami mindig körüllengte. Mindenkinek volt egy bizonyos, egyedi illata, de Scarleté még ezek közül is kitűnt. Talán, mert vámpírvadász volt, nem találkoztam eddig sok vámpírvadásszal, talán ha összefutok még párral, már nem léteznék.
Amint Angelique meglátta Scarletet, még levegőt is elfelejtett venni. Egyből gondoltam, hogy nem kedvelik egymást, csak nem értettem, miért. Biztosan valami női önérzet lehetett a dologban, mindenesetre én mindkettejüket értelmesnek találtam, így számomra teljesen értelmetlen volt ez az ellenszenv, amit egymás iránt éreztek. Amint Scarlet meglátott, és örömmel vette tudomásul jelenlétem, halványan elmosolyodtam, hogy ezzel köszöntsem őt.
Amíg a vörös hajú lány gondolataiban megengedte magának, hogy meglehetősen gonosz legyen a tanárával, addig Angelique-nek látomása volt. Méghozzá nem is akármilyen. Egészen félelmetesnek mondanám, főleg, hogy nem ez volt az első egészen rövid időn belül. Biztosan megviselte szegény lányt, talán nincs hozzászokva, hogy ilyen gyakran lásson előre. Kimerítő lehet, és ez meg is látszott rajta. Úgy nézett ki, mint aki nem is két napja, de egy egész hete nem aludt. Aggasztó látvány volt, féltem, hogy nem bírja ki ébren, míg elmondom, amit tudniuk kell. És kénytelenek lesznek egy helyiségben végighallgatni engem, mert nem mondom el kétszer. Főleg, hogy a személy, akiről szó van, csak egy könyvben szerepel, ebből pedig az iskola területén csak ez az egy példány van.
De ami Angelique kinézeténél is aggaszóbb, az a látomás volt. Sem Scarlet, sem pedig én nem tudtuk legyőzni a vámpírt, mégpedig nem sok nálam is idősebb vámpír volt, legalábbis a környéken. Már tudtam, kiről van szó, és azt is tudtam, hogy ők még nem tudják. Scarlet nem látta azt, amit Angelique, Ange pedig már túl fáradt volt, hogy észre is vegye, az összefüggéseket. Pedig igazán egyszerű volt. Ezt akartam most nekik is elmondani.
Habár Scarlet nem nevetett, magában azért igen jót mulatott tanára szenvedésén. Legszebb öröm a káröröm, ahogy szokták mondani. Talán nem kacagna ennyire, ha látta volna, amit én láttam – gondolta Angelique pont azt, ami az én agyamon is átsuhant. Valóban nem… - válaszoltam neki úgy, hogy csak ő hallja. A gondolataiban voltam, nem esett nehezemre ott válaszolni neki.
A kezemet nyújtottam a földön kuporgó hölgy felé, hogy felsegítsem. A vörös hajú lánynak – hiába volt már majdnem kétszáz éves, kamasz teste és jelenlegi gondolatai miatt nem tudtam nőként gondolni rá – ez persze nem tetszett. Nem mintha olyan sok dolog tetszett volna neki, maga volt a keserűség és az irónia. Szegény gyermek. Magamban megcsóváltam a fejem. Hát ezt teszi velünk a halhatatlanság. Szinte már magamat is sajnálnám, ha érdekelne, mi történt velem. Vagy akárki mással. A halhatatlanság hosszabb távon csak unalmassá tesz. Ugyan mit csináljon az ember – illetve vámpír – ötszáz éven keresztül? De végre itt egy kis izgalom, rég nem látott ellenségem újra felbukkan, legalább lesz min izgulnom végre. Csak nehogy becsináljak tőle.
- Elnézést, hogy megtöröm a meghitt romantikát – törte meg a csendes elmélkedésemet Scarlet. – de szeretném jelezni, hogy én is itt volnék.
Persze tudta, hogy teljesen tisztában vagyunk a jelenlétével, csak féltékeny volt, de még mindig nem értettem, miért. Hiába voltam ötszáz éves, és olvastam gondolatokban, a nők örökre rejtélyesek maradnak számomra. De megnyugtatott a gondolat, hogy nem egyedül vagyok ezzel így. Hasonló helyzetben volt a most érkező Jeremi is. Persze már korábban éreztem, hogy jön, de csak most mutatta meg magát. Vigyáznia kell Scarletre. Mintha ő nem tudna magára vigyázni. Szerettem volna azt mondani, hogy néha a fiúkat sem értem, viszont Jeremit sajnos pontosan értettem. Bár ne kellett volna. Természetesen a vörös hajú nem örült a kölyök jelenlétének. Meg tudtam érteni, én sem ugráltam a boldogságtól. De míg Scarletnek a női önérzetét sértette, engem pusztán a jelenléte zavart. Viszont ha választani kellett volna, inkább Jeremi, mint mondjuk Charlotte. Az a lány még két számot sem tud összeadni, lefogadom, ha megpróbálnám elmagyarázni neki a helyzetet, csak annyit fogna fel belőle, hogy van egy helyes pasi a környéken, akit esetleg felszedhet.
Angelique figyelmeztetett gondolatban, hogy nem ártana elindulni, hiszen dolgunk van még. Most figyelmen kívül hagytam kérését, inkább a vörös hajú lány felé fordultam, és ahogy az illem kívánta, köszöntöttem őt. Ha már úgyis szükségünk lesz rá, nem árt, ha megtartjuk a jó viszonyt.
- Milyen kivételes élmény önt a társaságunkban tudni, kedves Scarlet. Épp a könyvtárba tartunk, és ha jól sejtem, ön is. Mehetnénk akár együtt is – üdvözöltem, ahogy az illem megkívánja, arcomon kérdő kifejezés ült, hiszen látszólag csak felajánlottam a lehetőséget. Mégis inkább utasítottam, szükségem volt rá is, hogy segítsen nekem, hiszen minden jel szerint egyedül nem fog menni. Ezért kellett, hogy velem jöjjön. Tudtam, nem utasíthatja vissza, évszázadokkal idősebb voltam. De ha nem parancsolom, sem mondott volna nekem nemet.
Scarlet elmosolyodott, érezte, hogy a kérdésem valójában parancs volt. Az lett volna a furcsa, ha nem érezte volna. Akkor talán elgondolkoztam volna, hogy mi a baj velem. De mivel érezte, hogy fontos dologról van szó, válasz helyett csak elindult velem a könyvtár felé. Az ajtó előtt várt ránk egy újabb kedves ismerős: Iason. Már csak ő hiányzott. Ennyi erővel akár iskolai gyűlést is rendezhetnénk, hogy elmeséljem az egész történetet. Mindegy, ha már itt van, nem fogom elküldeni, hisz előbb-utóbb úgyis megtudná személyesen Angelique-től. Arról nem is beszélve, hogy már dühös volt. Ezeknek a fiatal férfiaknak néha annyi felesleges gondolatuk van, egyszerűen megspórolnának egy csomó felesleges érzelmet azzal, ha nem gondolkodnak. Vagy szimplán csak maradnak a fenekükön.
Ez egyre jobb és jobb lett. Fantasztikus volt hallgatni a tanárt, aki gondolatban kommunikált az aggódó segédjével, valamint a vámpírvadászt, aki magában morgolódott, és a vörös kisfiút, akinek az agyi kapacitása csak Scarletig terjedt ki.
Előre léptem, hogy kinyissam az ajtót. Gyanítottam, hogy Iason odabent várt volna, ha be tudott volna jutni, de mint a mellékelt ábra mutatta, kint várt, így tudtam, a védelmi varázs jól működik. Legalább a mai sikerélmény is megvolt. A következő siker az volt, hogy sikerült kinyitnom az ajtót. Meglehetősen kínos lett volna, ha ez nem sikerül, és Scarletnek kell a segítségemre sietnie. Akkor aztán vesztettem volna a tekintélyemből, és akár át is adhattam volna az igazgatói posztot a 17 éves kamasz bőrébe bújt embernek. Milyen megalázó. De persze volt időm gyakorolni az elmúlt pár évben, és már könnyű szerrel ki tudtam nyitni az ajtót, amit nem én zártam be egykor.
Nem vártam meg, míg feleszmélnek a többiek, tudtam, ha érdekli őket a mondanivalóm, majd úgyis jönnek utánam, és hogyne érdekelte volna őket. Céltudatosan indultam meg a polcok között, pontosan tudtam, mit keresek, és azt is, hol találom meg azt. Mivel az utóbbi pár évben a diákokon kívül csak én jártam itt, tudtam, hol van a könyv, amiben a megoldás rejtőzik. Magamban motyogva olvastam fel a kötetek címét, amiken finoman végigfuttattam az ujjam. A könyv pontosan a helyén volt, ahogy számítottam is rá. Nem egyszer nézegettem már ezt a művet, több alkalommal is szükségem volt rá. Egy bizonyos kor felett a vámpírok vagy megőrülnek, vagy teljesen érdektelenné válnak minden iránt. És meg vannak győződve róla, hogy ők a vámpírtársadalom irányítói. Ilyenkor ki akarják vonni a forgalomból az olyan idős vámpírokat, akik szerintük veszélyt jelentenek a hatalmukra. Nekem elég volt egy iskolát vezetnem, néha ezzel sem boldogultam. Szívesen átadnám bárki másnak, de akkor tényleg unalmassá válnék, még a mostanihoz mérten is. Nem lenne semmi dolgom, és talán teljesen megőrülnék. Vagy mumifikálódnék. Nem is tudom, melyik a jobb.
Az asztalra dobtam a könyvet, pont ott volt nyitva, ahol kellett, ez persze nem volt véletlen. Scarlet és Angelique egyszerre, pont ugyan azzal a mozdulattal indultak a könyv felé. Lám csak, hiába ennyire ellenségesek egymással, mégis mennyire egyformák. Ezen mosolyognom kellett. Nem is sejtik még, mennyi közös van bennük. De miért ennyire utálatosak, amikor közös az érdekük? Az élet megválaszolatlan kérdései. Valami azt súgta nekem, nem is akarom én megtudni. Scarlet gondolatai meglehetősen agresszívak voltak, de ezek mulattattak engem. Néha kifejezetten szórakoztató eszmefuttatásai szoktak lenni.
A két lány alaposan vette szemügyre a muzeális értékű könyvet. Végigolvasták az összes rég elhunyt vámpír nevét, amit még Scarlet őse vésett a papírra. Nem véletlen, hogy a lány egy pillanatra elködösült szemekkel bámulta az ősrégi kötet. Persze még magának sem vallotta volna be, így én sem törődtem ezzel. Csak vártam, hogy végre nekik is feltűnjön, mit kell nézni. Scarletben nem csalódtam, már az első másodpercben tudta, miért is mutattam meg nekik ezen oldalakat. Ange-nak kicsit több idő kellett, de ő is hamar megtalálta azt az egy nevet, ami mellett még nem állt kereszt, ugyanis az illető még élt: Sergei Morozov. Legalábbis nagyon eleven volt.
- Ez nem jó hír. – Utóbbi mondatot úgy gondoltam, hogy a francia hölgy is meghallja. Hogy ő is tisztában legyen a dolog súlyával. Ez már korántsem játék, nem olyan, mint megfékezni egy teremnyi tinivámpírt. Scarlet már gyakorlott volt, olyannyira, hogy tudta, őt kell majd megölnie, és ettől nem is rettent meg. Inkább örömmel vegyes izgatottság lett úrrá rajta. Talán nem gondolt bele eléggé, mennyire veszélyes is ez a vámpír. Vagy egyszerűen csak túl elbizakodott és vakmerő volt. Mindenesetre nem lett volna ennyire feldobva, ha tud Angelique jóslatáról.
Aztán valami megváltozott. Scarlet már nem volt egészen önmaga. Azt leszámítva, hogy pofonvágta a tanárát. Azt megtette volna akkor is, ha magánál van. De gondolatai nem voltak tiszták. Valami megzavarta, átvette a hatalmat felette. Ez még engem is meglepett, pedig ilyen ritkán fordul elő. Jeremi fogta le a dühöngő lányt. Nem hittem volna, hogy elbír vele, de ebben az állapotban talán nem volt olyan meglepő. Mit tett volna Scarlet, ha teljesen ura önmagának. Talán nem vágja pofon Angelique-et, de az is lehet, hogy mégis. Ange arra várt, hogy rendet tegyek, de nem voltam sem óvó bácsi, sem tanár, így aztán csak vártam, míg Scarlet lenyugszik. Végül aztán a kölyöknek sikerült lenyugtatnia a lányt. Azt hiszem, ő az egyetlen, akinek sikerült volna ebben a helyzetben. Valamiért viccesnek találtam Scarletnek ezt az oldalát. Bár nem volt teljesen önmaga, mégis, mintha csak egy elfojtott énje került volna felszínre. Aztán csend lett, és mindenki rám nézett, így végre el tudtam mondani, amit már az elején akartam.
- Most, hogy végre-valahára Scarlet kisasszony is képes figyelni, elmondanám, hogy mennyivel tudok jómagam többet a könyvben szereplő pár szónál. – Hangom komor volt, hisz ez fontos dolog volt, és reméltem, sikerül velük megértetnem. A többiek megdermedtek, ahogy hallgattak, és tudtam, nagyon figyelnek rám.
Elmeséltem mindent, amit tudtam erről a vámpírról. Vagyis majdnem mindent, néhány magánjellegű történetet nem ecseteltem túl részletesen. Egyrészt túl horrorisztikus lett volna mindezt most elmondani, másrészt nem kellett, hogy ők is megtudják, miken mentem keresztül. Felesleges. Nem volt szükségem a sajnálatukra, ezek már megtörténtek, és nem lehet rajtuk változtatni. A történet szempontjából pedig teljesen lényegtelen. Nincs szükségük, hogy megtudják, mert nem segít rajtuk. Meg rajtam sem.
Az ékszerek is mindenre választ adnak. Az egyik most nálam van, kalandos – és némiképp kicsit tragikus – útja után végül hozzám került a múlt évszázadban, és így könnyen szemmel tudtam tartani. Nálam biztonságban volt. A másikat pedig azt hiszem, Scarleték birtokolták, még ha erről nem is tudtak. A család elég ősi és nemes ahhoz, hogy ez ne legyen lehetetlen.
- Épp elég probléma a kettő példány birtoklása is ahhoz, hogy egyikük se próbáljon maga Sergei nyomába eredni – a két hölgyeményre néztem, hogy nyomatékosítsam szavaimat. Magamra is gondoltam, de én nem voltam olyan bolond, hogy egyedül induljak Sergei után, legalábbis Angelique látomása után semmiképpen -, amíg nem szerzi meg a másik kettőt, addig lehet esélyünk közösen megakadályozni a tervét… de később már nem. Ez pedig különösen fontos, ha azt vesszük, hogy Sergeit nem állítja meg se könyörgés, se kérés, és kifejezetten imád gyilkolni.
Aztán elhallgattam. Senki sem szólalt meg, csend volt. Mindenki csak emésztette az előbbieket. Aztán Scarlet szólalt meg először. Talán ő ocsúdott fel a leghamarabb, vagy egyszerűen magára vállalta a szerepet.
- Nekem lenne egy kérdésem – nézett a szemeimbe. – A birtokomba jutott egy gyűrű, amely Sergei tulajdonát képzi, illetve képezte, és nos… meglehetősen erős mágia itatja át.
Meglepődtem. Ez nem gyakran fordul elő velem. Nem értettem, honnan tudja. Valószínűleg arcomra is kiültek érzelmeim, mert Scarlet folytatta.
- Elkövettem azt a hibát, hogy puszta kézzel értem hozzá. – Erre Angelique is érdeklődve figyelt a lányra. Vártam a folytatásra, de az nem jött elég gyorsan.
- És? – sürgettem. Nahát, türelmetlen vagyok. És érdeklődő, sőt meglepett. Fura dolgok, amik jó régen történtek velem. Nem is tudtam, hogy ilyen, ha valaki érez még valamit. Úgy néz ki, néha kéne valami érdekeset csinálnom, mert a végén tényleg egy nagy múmia leszek.
- Én… tarok tőle, hogy… nagyon erős érzelmek fűzik hozzá, amelyek hatnak rám. Mármint, az iménti kirohanásom… és korábban is, a folyosón.
- Itt van most az említett tárgy?
- Nálam van – vágott közbe a kölyök. Minden probléma nélkül fogta meg, és tette a kinyújtott tenyerembe. Scarlet elhúzódott tőle, mintha a pestistől félne, de semmi érdekes nem történt. Mindenki várta a hatást, de rám nem volt semmilyen hatással. És ahogy Scarlet gondolataiba beleolvastam, Angelique és Iason kezében is volt, de ők sem tapasztaltak semmi különöset. Csak Scarletre volt hatással.
- Semmi különöset nem tapasztalok rajta – állapítottam meg. Olyan volt, mintha egy szimpla gyűrűt fogdosnék. Scarlet azonban be akartam bizonyítani, hogy igaza van. Ilyen ez a lány, hatja a bizonyítási vágy. Ráhagytam, ha annyira akarja, hát legyen. A tenyerébe ejtettem, de még hozzá sem ért, már láttam, hogy igaza volt. Hangosan sikított, ha nem olyan jól hangszigetelt ez a kastély, valószínűleg az összes diákot felveri vele. De ez most nem is volt lényeg. A lényeg Scarlet volt, és azok a fura rémképek, álmok, amiket látott. Mindenki meg volt lepődve, még én is, hiszen senki más nem érezte az, amit Scarlet. Az egyetlen, aki túllépett a meglepődésén Jeremi volt, a lény segítségére sietett, bár ő sem tudott mit tenni. Mindenki tanácstalan volt, ötletünk sem volt, hogyan segíthetnénk rajta. Újabb meglepő fordulatok az „életben”. Mi lehet még itt? Talán újra rendesen érezni kezdek? Olyan leszek akár egy kamasz vámpír. Az lenne a vég.
Angelique volt, aki végül cselekedett is. Bár Jeremi a lány segítségére sietett, nem tudott mit tenni, ellenben Ange-zsal. Tenyerét Scalet arca fölé helyezte, és egy számomra ismeretlen varázsigét mormolt. Milyen érdekes, léteznek még dolgok, amiket én sem ismerek. Igazán meglepő. Biztos voltam benne, hogy az ötszáz év sem minden, és nem elég ahhoz, hogy mindent megtudjunk, de ez a nap újabb és újabb meglepetéseket tartogatott a számomra. A végén még kénytelen leszek visszaülni a diákok közé. Mindenesetre a varázs hatott, mert Scarlet magához tért. Ma ismét új információhoz jutottam, miszerint Angelique vámpírvadász felmenőkkel rendelkezik. Sőt, mivel igazán gyakorlottnak tűnt a varázslat használatában, úgy gondolom, ő maga is vámpírvadász. Azt hittem, már semmin sem lepődhetek meg, de még a vámpírok sem tévedhetetlenek. Bizony, Angelique legnagyobb titka nem az volt, hogy csak félig vámpír, azt még előlem is sikerült eltitkolnia, hogy ő vadászik a saját fajtájára. Legalábbis félig az ő fajtája.
- Az, hogy magához tért attól, amit tettem, egyértelműen arra utal, hogy a gyűrűn átok ül – mondta, de közben senkire sem nézett. – Az átok persze lehet az elmúlt évszázadok gyűlöletének következménye, és lehet szándékos is. Persze szintén évszázados vámpírokra nem hat.
Újabb információk. Megint. Nem voltam hülye, ezt bárki megmondhatta, de mindez már kezdett nekem is kicsit sok lenni. Persze minden új információt be tudtam fogadni, és feldolgozni. Megértettem, és összeálltak a darabkák. Amit nem tudtam megérteni, hogy miért van ennyi dolog, amit én sem tudok. Nem voltam tökéletes, nem tudtam mindent, de régen volt, hogy egyszerre ennyi minden zúdult a fejemre. Szinte már nem is emlékszem rá. És így lesz, hogy az öreg vámpír sem tud semmivel sem többet, mint a nála évszázadokkal fiatalabb. Érdekes.
Angelique a kezembe adta a gyűrűt, mert látta, hogy felé nyúlok.
Nekem kellett utána járnom, ezt én is tudtam, és ő is. Angelique-en erőt vett a fáradság, így aludni tért a saját rezidenciájába. Fel sem néztem a gyűrűről, úgy intettem nekik. Azt gondoltam, ha elég ideig nézem, talán a megoldás magától kiugrik. Milyen egyszerű lett volna, csak hozzászoktam, hogy a dolgok nem működnek ilyen egyszerűen. Aztán tudomásul vettem, hogy hiába bámulom a gyűrűt, attól még a megoldásra nem fogok rájönni. Scarlet fel akart ülni, de megmozdulni sem tudott. Némán néztem egy ideig, ahogy csendesen szenved, de Jeremi a segítségére sietett most is. Scarlet gondolatai mosolygásra késztetek. Igazából ezek az egyszerű dolgok örömömre szolgáltak ez után a nehéz nap után. Nem volt semmi komoly, csak a szokásos Scarlet, még így is. Egy kis kikapcsolódás mielőtt újra a munkába vetném magam. Aztán eszembe jutott valami Scarlettel kapcsolatban. A gyűrű, ami a birtokában volt, elméletben. Tudom kellett, hol van, mit csinált vele. A könyvtár ajtajában Jeremi útját álltam, aki a lányt cipelte.
- Mondja! – förmedt rám a fiú cseppet sem udvarias modorban, de ez most nem zavart, fontos volt, hogy Scarlettel beszéljek, nem tudott érdekelni a kölyök.
- Beszélnem kell vele – néztem a szemébe. Nem érdekelt, mit gondolt, ez fontos volt, és nem tűrt halasztást. Tudtam, hogy a srác nem kedvel, de nem zavart túlzottan. Én sem zártam a szívembe őt.
- Majd holnap – felelte olyan hidegen, hogy szinte látszott a lehelete. De csak szinte.
- Még ma – válaszoltam halkan. Minden tekintélyemet bevetettem, és fölétornyosultam, hogy tudja, kivel beszél. – És te, kis barátom, kénytelen leszel engedni, mert a kastélyból nem juttok ki még sokáig. Nem vagy elég erős, hogy fényes nappal az utcán sétálj. Te is tudod. – Szembesítettem a puszta tényekkel, azzal, hogy ő még igazán fiatal, és az ereje igen csekély, főleg, ha az enyémhez viszonyítjuk.
- Ez nem tőlem függ – közölte összeszorított fogakkal. Dühös volt, nagyon dühös, annyira, hogy még az ízét is éreztem, de tudtam, hogy úgysem tehet velem semmit. Rám akarta zúdítani az egészet, de nem tette. A kölyök nem volt olyan hülye, tudta jó, hogy annak semmi jó vége nem lenne. – Komolyan, maga olyannak ismeri Scarletet, aki ha szólni tudna, szó nélkül hagyná, hogy ölbe vegyem? – tette fel a költői kérdést. Igaza volt. Scarlet, ha tehetné már üvöltözne Jeremivel. Tényleg ki volt merülve.
Így hát hagytam, hogy menjenek, és még fel is ajánlottam az egyik szobát. Örültem neki, hogy a kastélyban kell maradniuk. Így könnyen szemmel tarthatom majd őket. És amint Scarlet felébredt, tudok majd beszélni vele. Addig pedig visszatemettem magam a könyvek közé, hátha okosabb leszek még néhány információval.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Vladimir Orlov
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Félelmek és álmok
~Scarlet Midnight~
Rémes és nyirkos helyen találtam magam, megannyi sikítás és borzalmas érzések közepette. A levegő büdös volt, doh, vér és belsőségszagú, hiába fogtam be az orrom, semmit sem használt. Mindenünnen érzések kígyóztak elő, rettegés, félelem, gyűlölet, düh és egy nagyon erős. Káröröm. Olyan intenzív és erőteljes volt, hogy nem bírtam vele, egyszerűen összeroskadtam a fal tövében, amelynek nekihátráltam. Egészen megszállt, mintha a sajátom lett volna, bár tudtam, hogy nem az, és valahol a tudatom mélyén az is világos volt, hogy az egész egy illúzió, mégsem tudtam ebben hinni. Körülöttem minden valóságos volt.
Hiába emlékeztem az nappal eseményeire, távolinak, életképtelennek tűnt mindaz. Mintha csak egy kitalált mese lett volna, vagy egy álom. Káprázat. Mindenütt egyszerre hallottam a csendet és az emberi sikolyokat és egy vámpír gonosz, fékevesztett kacagását. Immár nem csak mások félelmét éreztem, a sajátomat is.
Mert árthatott volna nekem. A közelemben sem volt, hozzám sem kell érnie, és mégis, mintha jéghideg keze a torkomra tapadt volna, alig kaptam levegőt, remegni kezdtem, majd egy sarokba húzódtam. A legrosszabb a tudat volt, hogy nem tehetek semmit. Egyre csak ismételgettem magamban, hogy ez csupán egy illúzió, amit az a rohadt kis gyűrű okozott, de nem használt. Semmi sem tűnt el, sőt a kacagás is egyre közeledett.
Aztán emelkedni kezdtem. Felemelkedtem a mocskos padlóról, a falak és a hang is eltávolodott. A jókedvet, az örömöt iszonyatos, lángoló harag váltotta föl. A rubinvörös nyelvek utánam kaptak, és megpróbáltak körbefonni, visszarántani, de nem akartam, küszködtem ellene, és végül ketten együtt győztünk.
Nyomtalanul elmúlt, ahogy az igazi álmok szoktak. Feküdtem. Lélegzetvételek halk hangja ölelt körbe, érzések és illatok kígyóztak körülöttem. Keserűmandula, az volt a legerősebb. Most már ki mertem nyitni a szemem, és Jeremi nézett rám vissza.
Láttam rajta, de tudtam is, hogy legszívesebben a fejemhez vágná, hogy mekkora egy barom állat vagyok, és talán – meglepőmód már sokadjára az utóbbi időben – egyet is értenék vele. De azt hiszem, hogy elég lesz majd akkor elismernem, ha már kicsit kevesebben hallják. Vannak dolgok, amikről nem kell mindenkinek tudni.
Azzal viszont szerettem volna tisztában lenni, hogy mi a fene történt itt. Vagy azzal, hogy ki segített kijönni abból a rémes látomásszerű álomból, de csak feküdtem, és vártam. Túl fáradt és kimerült voltam ahhoz, hogy hőzöngeni, vagy háborogni kezdjek. Egész eddig nem is tudtam, hogy ennyire ki tud lapítani egy mentális út- és érzelemhenger. De minden nap tanulok valami újat. Végül Angelique szólalt meg, és elég fáradt hangon ahhoz, hogy ne irritáljon.
- Az, hogy magához tért attól, amit tettem, egyértelműen arra utal, hogy a gyűrűn átok ül. Az átok persze lehet az elmúlt évszázadok gyűlöletének következménye, de lehet szándékos is. Persze szintén évszázados vámpírokra nem hat.
Na jó. Legalább, legalább mondják azt, hogy nem kell neki megköszönnöm. Bár, annak függvényében, milyen hulla vagyok, talán nem kérik ezt tőlem. Viszont ha azt nézzük, milyen hulla lennék, ha nem segít, akkor viszont már nem külső kényszer, hanem belső. Félreértés ne essék, ettől még nem kedvelem. De már hajlandó vagyok elismerni: nem alaptalan az óriási méretű franszhia büszkesége. Úgyhogy köszi, Ange.
Első lépés: kipipálva. Most már csak ki kéne mondani. Ám sajnos a mai látványosság elszántság és erő hiányában elmarad. Ugyanakkor, ha most nem nyögöm ki, csak később, akkor az olyan lenne, mintha azóta ezen rágnám magam. Afranc. Csak néha tudnám, miért vagyok ilyen körülményes.
Már épp sikerült elég erőt összevakarnom egy mezei „köszi” elrebegéséhez, amikor Angelique felnyalábolta azt a vacak gyűrűt, majd Vladimir kezébe nyomta. Nem mondhatná, hogy vonakodva fogadta el, ahogy a hízelgést is úgy vette tudomásul, ahogy szokta. Faarccal.
Majd végül a tanársegéd úr segítségére sietett a felettesének, és felnyalábolta. Ha egy kicsivel több élet lenne bennem, talán, esetleg megpróbálnék kárörvendeni. Csak baj van. Az, hogy én nem hogy talpon maradni, de megszólalni sem vagyok képes. Mégis vettem felé néhány részvéttel és hálával teli pillantást, csak hogy tudja: köszönöm. Néhanapján érdekes az élet. Most kivételesen nem kívántam neki, hogy megértse, miért érzek hálát.
Csak szótlanul néztem, ahogy eltűnnek az ajtófélfa mögött és hirtelen erőt vett rajtam a vágy, hogy kövessem őket. Jeremire pislogtam, aki teljesen értelmes tekintettel visszapillogott énrám. Nagyszerű, megdumáltuk. Szépen, lassan elkezdtem arra gondolni, hogy megmozdítom a jobb kezemet, utána a balt, és ülő helyzetbe tornázom magam. Gyakorlatban megmozdult a jobb kezem kisujja. Az apró örömök is örömök. Tudni kell őket értékelni.
Vladimir meg somolyogva figyelte, ahogy bénázom. Bénázunk. És ahogy ragozni tanulok. Aztán elővette azt a kis vackot, és másodpercekig csak bámulta. Jeremi viszont nem okozott csalódást, amikor gyengéden a vállam alá nyúlt, és egy mozdulattal ülő helyzetbe igazított.
Érzések viaskodtak bennem, és bambán elmeredtem a semmibe. Egy részemnek nagyon jól esett a törődés, a töretlen kedvessége, mint mindig. Ha azt vesszük, ahogy én viselkedem irányában, pláne. Mert felesleges tagadni, hogy még mindig nem tudok benne teljesen megbízni. Például hatvanöt év után sem vagyok képes elhinni neki, hogy nem fog kinyírni. Mindannak ellenére, ami akkor történt, azon az éjszakán. Mind az én hibámból.
Másrészt viszont, ilyenkor eszembe jut, hogy bizony jól megvoltam én nélküle is, százharminc évig, sőt. Még annál is jobban. Egyszerűen abba a marha nagy büszkeségembe taposott, ahogyan most pesztrált, és egyszerűen ki nem állhattam. Akartam is, meg nem is. Ilyenkor, szerintem, örül titkon, magában, hogy csak barátok vagyunk. Mert mi csak barátok vagyunk. És ezen az se változtat, hogy állítása szerint meg akart csókolni. Röhögnék, ha tudnék. Megcsókolni, engem? Ez az évszázad poénja. Majd ha kipihentebb leszek, elmesélem neki is, hadd nevessen.
Jeremi mellkasa hideg volt, mint a jég, és belül csöndes. Síri csendes. Ahogy átkarolt, dideregni kezdtem, mégsem volt kellemetlen. A fejemet a vállának támasztottam, és lehunytam a szemem és örültem neki, hogy van és hogy vigyáz rám. Igyekeztem nem elaludni, vagy legalábbis nem nagyon. Ahogy lépkedett a könyvtár ajtaja felé, lágyan ringatott, néhány kósza másodpercig, és olyan érzés volt, mint mikor régen a bátyám ringatott. Valami furcsa okból voltak olyan illúziói, hogy meg tud védeni. Pontosan úgy, ahogy Jereminek is vannak hasonlóak.
Már majdnem álomba süllyedtem, akaratom ellenére, amikor hirtelen megtorpantunk.
- Mondja – mondta Jeremi, csöppet sem barátságos hangon. Muszáj volt kinyitnom a szemem. Vladimir mellettünk állt, és majdnem ugyanolyan zord pillantással mérte végig imádott házivámpíromat, mint az őt.
- Beszélnem kell vele – Farkasszemet néztek. Remek. Ha most ez rám vonatkozik, akkor közlöm, hogy a munkaidőm lejárt, időpontot a titkáromtól kérjen.
- Majd holnap – közölte Jeremi olyan fagyosan, hogy legalább öt fokot csökkent benn a hőmérséklet. A klímát kéretik feljebb kapcsolni, mert különben tönkre mennek a könyvek, akkor pedig morcos leszek. Bár mégsem, mert nem hajók, hogy fatönkre fussanak.
- Még ma – mondta halkan az igazgató, és minden tekintélyével igyekezett Jeremi és fölém tornyosulni. Még jó hogy nem ferde, ha már torony, nem szeretnék kilapulni. – És te, kis barátom, kénytelen leszel engedni, mert a kastélyból nem juttok ki még sokáig. Nem vagy elég erős, hogy fényes nappal az utcán sétálj. Te is tudod.
- Ez nem tőlem függ – közölte összeszorított fogakkal. Iszonyatosan, égetően, pokolian dühös volt és legszívesebben az egészét az igazgatóra zúdította volna, ám mégsem tette. Okos fiú. Egy vérengzés az, amire a legkevésbé van most szükség, legfőképp ilyen apróság miatt. – Komolyan, maga olyannak ismeri Scarletet, aki ha szólni tudna, szó nélkül hagyná, hogy ölbe vegyem?
~Jeremi James~
Vladimir végül elengedett minket, ami meglepett. Távozóban még azt is közölte, hogy a tornyát és a könyvtárt összekötő folyosón majdhogynem az összes szoba üres, nyugodtan vegyünk egyet birtokba, majd eltűnt a polcok között. Én pedig Scarlettel a karjaimban útnak indultam az egyik ilyen menedéknek felhasználandó szoba felé. Óvatosan és lassan haladtam, mivel különösebb okom nem volt a sietségre. Ahogy Scarlet arcát fürkésztem, úgy tűnt, neki sincs ellenére a lassú tempó. Kényelmesen és nyugodtan feküdt, egészen ellazult, csak néha pislogott fel rám oldalasan.
Igazából szeretném azt hinni, hogy a mostani jó kislány vagyok viselkedése egyfajta kárpótlás az utóbbi idők kalamajkáiért, de ha így is van, sosem fogom megtudni.
Most mindenesetre nyugodt volt, és ha nem ismerném, még rávágtam volna, hogy élvezi a rendkívül romantikusnak tűnő helyzetünket. De ha akartam volna sem találok más magyarázatot rá. Talán elképzelhető, hogy mégis bízik bennem? Vagy legalább egy kicsit kedvel? Nem tudom, fogalmam sincs.
Mindenesetre az egyik ajtó előtt kénytelen voltam megállni, mert valaki hirtelen félni kezdett és izgatott is lett. Nahát, és egy adag kíváncsiság is motoszkált benne, aminek olyan zamata volt, mint a legédesebb csokoládénak. Bűnre csábított. Nem kell hozzá három diploma, hogy kitaláljam: Scarlet ebbe a szobába szeretne bemenni. De a félelméből arra következtettem, fontos emlékek fűződnek hozzá, amelyek talán nem kellemesek.
Mégis a vágyakozás egyre erősödött, és egyre inkább visszaszorította a félelem enyhe kesernyésségét, így bátorkodtam benyitni az ajtón. Odabenn kellemes félhomály uralkodott, és ahhoz képest meglepő volt a tisztaság. Már nem volt odabenn semmi az ágyon kívül, ami az egykori tulajra utalt volna, de én még is teljes bizonyossággal tudtam, hogy ez a karomban fekvő lány szobája volt valamikor. A vanília és a karamell illatmaradványok finoman lebegtek a levegőben, egyedi arányban keveredve a citrommal és a szerecsendióval.
Lenéztem a karomban fekvő, már majdnem alvó, nyugodt lányra és akaratlanul is elmosolyodtam. Sohasem volt még ilyen közel a valódi önmagához, ahhoz, aki lehetett volna, ha nem kellene ezt az áldásnak kikiáltott átkot a vállára vennie. Bár, bizonyos szempontból örülök, hiszen ha nem lenne bunkó, tüskés és bizalmatlan, akkor valószínűleg nem ismerhetném. Nem érte volna meg, hogy megszületek.
Gyengéden végigfektettem az ágyon, és ráterítettem a takarót. Hálásan, laposakat pislogott, halovány mosoly játszott az ajkain. Gyönyörű volt. Ilyenek az angyalok, amikor alszanak?
Néha, mint most, úgy örülök, hogy nem tudja, miket gondolok. Teljesen kiborulna tőlem. Igazából fogalmam sincs, hogy mióta érzek így, vagy miért. De azt hiszem, ezeket nem is olyan fontos tudni. Leültem mellé az ágyra, és végigsimítottam a haján, majd az arcán is gyengéden. Ő pedig furcsamód úgy simult az érintésemhez, mint egy szeretetéhes kiscica. Annyi kellemetlen pillanatot okoz nekem, amikor feleslegesen, ugyanakkor esztelenül sodorja veszélybe magát, mégis ilyenkor szinte mintha megérné. A füléhez hajoltam, és úgy suttogtam, mintha a falak sem hallhatnák:
– Halálra rémítettél, te kis esztelen – motyogtam neki. Valahogy úgy gondoltam, majd lesüti a szemét, elfordítja a fejét, de egy valamire nem számítottam:
– Sajnálom – súgta bűntudatosan. A halk hangok egyaránt simogatták az arcomat és a szívemet. – Nem akartalak…
– Css. Ne beszélj, aludj inkább – tanácsoltam neki mosolyogva. – És ha akarod, akkor… – Az ajtó felé pillantottam, hogy így mondjam, magára hagyom, ha arra vágyik. Nem válaszolt, csak nézett rám. Nem tudtam eldönteni, mit akar, aztán már mikor épp rászántam volna magam a cselekvésre, megszólalt.
- Ne. Maradj! – Talán csak képzeltem, de mintha…
- Te reszketsz… - Nem felelt, de nem nézett a szemembe. Félrefordította a fejét, és a falat kezdte el fixírozni, miközben sűrűn pislogott. Szinte tátott szájjal bámultam őt, és a születő könnyeket. A legborzalmasabb az volt, hogy fogalmam sem volt, mi váltotta ki belőle ezt. Ültem ott, mint egy szobor és csak bámultam a küzdelmét, figyeltem, ahogy a remegő alsó ajkába harap, nagyokat nyel, hogy elfojtsa a zokogását.
Önkéntelenül is odahajoltam hozzá, és csitítani kezdtem, magamhoz húztam, és így valamennyire lecsillapodott. A könnyei már megállás nélkül patakzottan, és valamitől iszonyatosan félt, annyira, hogy az én gyomrom is összerándult belé.
- Mitől rettegsz így, Scarlet? – kérdeztem halkan. – Akármi az, nem bánthat. Nincs itt. – Hogy tudatosítsam benne, lágyan végigsimítottam a vállán, majd a karján. Csak én vagyok itt, és vigyázok rá. Végül összeszedte magát annyira, hogy el tudja mondani:
- Félek… elaludni. A gyűrű… mindenki sikított és félt és Sergei meg… megölhetett volna… egy átok volt csak de… ott se volt… féltem…
Amikor újra elcsuklott a hangja, felnézett rám, könyörgőn, mintha az élete forogna veszélyben. Teljesen össze volt törve, s ezért olyasmit keresett, ami a biztonság illúziójába ringatja. Szüksége volt a jelenlétemre, hogy biztonságban tudja magát. Hogyha jönne valami, akkor legyen aki megvédi, vagy legalább felébreszti, hogy ne álmában, alattomban érje a borzalom.
Bólintottam.
- Itt maradok veled, ha ezt szeretnéd. Nem bánod, ha… - lefekszem melléd? Akartam kérdezni.
- Nem… köszönöm.
Finoman beljebb raktam az ágyon, és elfoglaltam a helyet, ahol feküdt. Előfordult nappalonként, amikor nem tudtam aludni, azon kaptam magam néha, hogy arról álmodozom, a karjaimban tartom őt. Csak átölelem, ahogy most, míg ő a vállamba temeti a könnyes arcát, és még mielőtt elaludna egyik pillanatról a másikra, ahogy szokott, gyöngéden megcsókolom a homlokát, és megígérem neki, hogy vigyázok rá, amennyire tudok, és amennyire hagyja. És még egy utolsó hálás és lapos pillantást vet rám, majd közel húzódik hozzám, amennyire ez csak lehetséges. És még hosszú órákig feküdtem, és egy idő után nem tudtam megmondani, hogy ébren vagyok-e még, vagy alszom már?
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Jeremi James, Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Múlt, jelen, jövő
~Angelique Blanche~
Őszintén meglepett, ami Scarlettel történt. Ami még ennél is meghökkentőbbnek tűnhet, hogy azért lepett meg, mert Mr. Orlov nem érezte, amit Scarlet, és amit korábban én is. És ez… valóban rendkívüli. Vladimirre néztem… majd Iasonre, végül mégis a vámpírvadászlány mellett a földön térdelő Jeremin állapodott meg a tekintetem. Ő is engem figyelt, rengeteg aggódással a tekintetében. Nem tudta, hogy mit kezdjen a helyzettel, és mindenki tanácstalannak tűnt, pedig már elvettük a kezéből az említett tárgyat.
Nem tudom, hogy végül miért cselekedtem, és miért gondoltam úgy, hogy így lesz jobb nekem, de minden csak pillanatok műve volt. Jeremi mellé térdeltem, aki Scarlet arca fölé hajolt. A kezemet a kettejük arca közé helyeztem, tenyeremet a lány felé fordítva. Behunytam a szemem, és egy régi varázsigét motyogtam. Évekkel ezelőtt hallottam, hogy „vámpírátkoktól szabadít meg”. A nagymamám, azt hiszem, bölcs ember volt, különösen vámpírvadász létére. Márpedig ez egy olyan bűbáj, amelyet csak vámpírvadászok használnak, úgyhogy minden bizonnyal most elárulom magam azok előtt is, akik nem nyomoztak utána a valódi vezetéknevemnek és származásomnak. De az évezredes ösztönök a bajtársak segítésének az irányába már csak ilyenek.
Mikor a kezemet elemeltem, Scarlet mocorogni, majd a jelenlévők őszinte örömére, pislogni kezdett, egyenesen Jeremi arcába. Milyen megnyugtató, legalább nem kell a hős megmentő szerepében tetszelegnem, legalábbis aranyat érő másodpercekig még. Pedig csodálkozó tekintet akadt bőven, egy különösen szúrta a hátam… Vladimir, hát persze. Iason bezzeg csak somolygott. A lány szigorú tekintettel nézett Vladimirre, aki persze nem jött zavarba, de senki sem akarta kimondani a nyilvánvalót, kénytelen voltam magam megtenni.
- Az, hogy magához tért attól, amit tettem, egyértelműen arra utal, hogy a gyűrűn átok ül – mondtam, gyakorlatilag senki felé se fordulva – az átok persze lehet az elmúlt évszázadok gyűlöletének következménye, de lehet szándékos is. Persze szintén évszázados vámpírokra nem hat.
Vladimirre néztem, szinte mosolyogva. Nahát, valamit nem tud. Már épp mondani akart valamit, de inkább felemeltem a földről a gyűrűt, és a kezébe adtam, mivel önkéntelenül is felém hajolt, hogy megszerezze.
- Neked van a legtöbb esélyed, hogy utána járj, és persze te vagy az egyetlen, akire nem hat – szinte büszke lettem magamra attól, ahogy ennek hallatán rám nézett – De jómagam inkább szeretném kipihenni az elmúlt két nap eseményeit, ha lehet.
Iason felé nyújtottam a kezem, aki megpróbált felsegíteni, épp csak alig bírtam megállni a lábamon, így kénytelen volt gyakorlatilag támogatni. Senki nem kérdezett semmit, Scarlet magához képest szinte hálásan pislogott, na meg persze gyanakvóan, de nem szólalt meg, még akkor sem, amikor Jeremi felsegítette. Vladimir csak intett, és elgondolkozva nézte a gyűrűt, mi meg lassan kiléptünk a könyvtár ajtaján.
Iason ekkor megállt, és maga felé fordított.
- Csak nem képzeled, hogy hagylak így jönni egészen hazáig?!
De nem várta meg, hogy tiltakozzam, azonnal felkapott, és a karjában vitt hazáig. Legalábbis azt hiszem, hogy hazáig, mert furcsamód, minden kimondatlan tiltakozásom ellenére, nem tudnék elképzelni biztonságosabb helyet Iason karjainál.
Mire ismét magamhoz tértem, már javában éjszaka volt, minden tagom fájt, Iason meg teljes mértékben felszívódott. Ahogy az ágyamban feküdtem, és a fél karomat is odaadtam volna egy kád meleg vízért, ám mégis képtelen voltam megmozdulni, gondolkodni kezdtem.
Sok minden eszembe jutott, a múltról és a jövőről. Tulajdonképp különös, ahogy eszembe jutott az a bűbáj, mintha nem is tudatos lett volna. A múltam ezen részét eltemettem, és csak Iason tudott róla. Meg a sírkövek. A jövőről meg… arról inkább ne is beszéljünk.
Alig egy óra alatt eljutottam odáig, hogy rászántam magam a fájdalmas felkelésre, és valahogy kibotorkáltam a konyhába, hogy egyek valami emberit. Egy kicsit minél kevésbé vámpír akartam lenni. A konyhaasztalon egy Iason által kapart üzenet várt „Ma nem kell munkába menned, helyettesítelek. Cserébe Mr. Orlov látni akar holnap. Azt hiszem, még hozzátette, hogy semmi jóra ne számíts – vagyis kegyetlen lesz, ez biztos.”
- Hurrá – mondtam az üres szobának, és a cetlinek.
Erről azonban rögtön eszembe jutott, hogy talán bűbájt kéne tenni az ajtóra is. Ha már így kiderült, hogy emlékszem még valamire a ködös múltból. Elmosolyodtam – Iason meg fog lepődni, ha egyszer hazaér. És hiába minden kimerültség, neki is láttam a nagy feladatnak. Harmadik próbálkozásra sikerrel jártam, úgyhogy megjutalmaztam magam egy kis vérrel, mert egész biztos, hogy anélkül ájultam esek össze a fürdőbe menet. Mert hogy erre készültem, mivel a fájós tagjaim szinte sikítottak érte.
Már ismét a konyhában ültem, és meredtem a semmibe, mikor Iason hazaérkezett, és nem tudott bejönni. Szinte azonnal megszántam, és beengedtem, amiért kaptam is egy hálás pillantást, megtoldva a köszönettel. De természetesen nem maradhatott ki a hangjából a bosszankodás sem. Nem értettem mit aggódik, azon a fél pillanaton igazán nem múlt, hogy még több, mint egy óra van a napkeltéig.
Az ajtó mellett vártam meg, míg odabotorkál a hűtőhöz, és magához veszi a napi rendes adagját – a vérből. Éreztem, hogy mondani akar valamit, sőt, éreztem, hogy haragszik rám, talán mint még soha. Nem tudom, honnan jött ez hirtelen… mikor az üzenetben kedvesnek tűnt. Azt végképp nem értettem, honnan az a szorító érzés a mellkasomban, és miért kell a földet bámulnom az arca helyett.
Kisvártatva rám nézett, de akkor már elkezdte a haragját rám zúdítani… és hiába remegett meg a hangja, nem tudta abbahagyni. Jogosan megkaptam a magamét a tegnapért, a nappali ébren levésért, a pihenés hiányáért, a mágia használatáért az „én állapotomban”, amit persze „ egyedül magamnak köszönhetek”. Ki tudja, meddig mondta volna még a magáét, ha nem dönt úgy a föld, hogy kikerül a lábaim alól, és nem roskadok össze… vérvörös könnyek között. A félvámpírok is hordozzák a vámpírok azon átkát, hogy a könnyeik nem lehetnek átlátszóak és tiszták, vér szennyezi őket, ahogy a lelküket is. Azt hiszem. Vagy legalábbis anyám ezt mondta… amíg élt. És ezúttal nem bírtam elzárni a csapot, ömlöttek belőle az emlékek, azok az emlékek, amiket régen eltemettem, és amikre nem igazán szerettem gondolni, mert amikor megtettem, akkor levegőt is alig kaptam.
Iason már akkor sejtette, hogy baj van, amikor összeroskadtam a fal mellett. Szinte biztos, hogy látta a könnyeket megcsillanni, és ezért ért szomorú véget a bögréje a földön, ezer darabban. De csak akkor láttam magam előtt az arcát, amikor már épp kezdtek az emlékképek megelevenedni a szemeim előtt, és amikor már majdnem elájultam, levegő híján. Ő volt az utolsó szalmaszál, ami még ezen a világon tarthatott, és én meg is ragadtam. Karjaimat a nyaka köré fontam, és szándék nélkül, de a körmeimet a hátába vájtam. Éreztem, hogy felszisszen… sosem akartam fájdalmat okozni neki, de most még ez sem tartott vissza. Ha elmerülök, megfulladok. Homályosan láttam, ahogy az ajkait összeszorítja, és az ő szemében is könnyek gyűlnek. A fájdalomtól? Vagy miattam?
Nem tudhattam meg, azonban a tenger színét idéző szemek segítettek. Segítettek itt maradni, de ugyanakkor vonzottak is… és most nem tudtam ellenállni. A tekintetem lejjebb siklott ismét, az ajkaira. Innen egyenes volt az út, muszáj volt megcsókolnom. Az józanított ki, hogy visszacsókolt… ez annyira váratlan volt, hogy magamhoz tértem.
Az egész pár pillanat műve volt, mégis mintha ezer évet öregedtem volna. Ellöktem magamtól a meglepett képet vágó Iasont, feltéptem az ajtót és rohantam… ki tudja, hová. Már csak egy óra maradt addig, míg minden vámpírnak kijárási tilalom nem lesz, tudtam, hogy biztonságban leszek. Azért az erdőt mégis elkerültem, valami csoda folytán leginkább, mert nem igazán gondolkodtam, hogy merre megyek. Csak mentem, és végül az iskolában kötöttem ki.
Természetesen nem járt arra senki, a takarító személyzetet leszámítva, de azok meg inkább a tantermek körül ólálkodtak. Az egyik emeleten, egy kőpadon kötöttem ki, míg hátamat a hideg falnak vetettem. Ziháltam és mérhetetlenül fáradt voltam. Észre se vettem, mély álomba zuhantam, mit sem törődve azzal, hogy ki fog felfedezni, ha egyszer magamhoz térek.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche
Nyomra bukkanva
~Charlotte Bird~
Az este úgy ért, ahogy reggel elaludtam: John karjaiban. Még nem akartam kinyitni a szemem, nem akartam rádöbbeni a valóságra. Az egész olyan volt, mint egy álom. A rémálom váltott át egy gyönyörű tündérmesébe, de a boldog befejezés koránt sem volt tökéletes, és messze nem volt vége. Csak úszni akartam egy kicsit a boldogságban; nem érezni semmi mást, csak John szorosan ölelő karjait, az illatát, azt a jellegzetes hűs, sós tenger, hó és napfény illatát, ami annyira megnyugtató volt; hallgatni egyenletes légzését, a csöndet a mellkasában, ott, ahol a szíve van.
Nem sokáig élvezhettem, mert gondolataim újra és újra visszatértek legjobb barátnőmhöz, és reménykedtem benne, hogy él még. Persze nem halhatott meg, annyira nem béna ő sem, de nem tudtam nem arra gondolni, mi van, ha mégis. Nem először szökött ki egyedül, de veszekedtünk, feldúlt volt. Amúgy is olyan szétszórt szokott lenni, nem tud mindenre odafigyelni, amire kéne, de ilyen állapotban még sebezhetőbb. Ráadásul mikor elrohant, már nem volt messze a hajnal. Mi van, ha nem tudott elbújni a napsugarak elől? Mi van, ha napfény érte, és nem tudott hova menekülni előle?
Ahogy gondolataim ilyen tragikus irányt vettek, elhatároztam, nem maradhatok többé John mellett, legalábbis most nem, amíg meg nem találom őt. Sajnáltam, hogy el kellett rontanom a boldog ébredésünket (leginkább az enyémet, mert ő még mindig úgy aludt, akár a halottak, leszámítva, hogy lélegzett), de nem tudtam itt feküdni tétlenül, és bámulni vörös hajú angyalom gyönyörű arcát, amikor a legjobb barátnőmnek talán szüksége van rám. Csak ebben reménykedhettem, arra a lehetőségre, hogy esetleg már késő lenne, nem is mertem gondolni.
Abban a pillanatban, amikor eldöntöttem, hogy hagyom békésen szundikálni alvótársam, és csendben kilopakodok, hogy ne vegyen észre semmit, az engem körülfonó karok erősebben szorítottak. John magához szorított, és egy gyengéd csókot nyomott a nyakamra. Ezzel elárulta magát. Nemcsak, hogy nem aludt, de egyenesen kihallgatta a gondolataimat. Nem szerettem, amikor a fejemben turkálnak, még ha John is volt az. Persze más is így lehetett ezzel, de én nem turkáltam lépten-nyomon mindenki fejében, csak mert megtehettem.
- Sajnálom! – szabadkozott, mikor gondolataimban meghallotta a sértettséget. – Nem akartalak kihallgatni… na jó, igazából ki akartalak hallgatni, de semmi személyeset nem akartam megtudni, csak azt reméltem, elkaphatok néhány gondolatfoszlányt a tegnapról. Tudod, csak hogy közvetlenül tudjam meg, hogy érezted magad.
Amint megemlítette a tegnapot, a gondolataimat színes képek és hangos sóhajok töltötték be, és tudtam, hogy innen már nincs visszaút, én is lebuktam. Arcomat John mellkasába fúrtam, hogy ne lássa zavaromat, bár szerencsére elpirulni már nem tudtam, de olyan érzésem támadt, hogy a fejemre kellene húznom a takarót, és elbújni a világ elől. Nem értettem, miért voltam zavarban, hiszen már ötven éves is elmúltam, és nem John volt az első férfi az életemben, de mégis zavarba jöttem. Mindig ez volt, amikor egy új társsal hozott össze a sors. Nem mintha olyan sokan lettek volna, hiszen keveseknek sikerült igazán a bizalmamba férkőznie, és én csak annak viszonoztam a közeledését, akiben igazán megbíztam.
John jót kuncogott rajtam, és egy csókot nyomott a fejemre. Nyilván a gondolataim elég egyértelműen megmutatták neki, mennyire jól éreztem magam tegnap. Hátrébb húzódott, hogy a szemembe tudjon nézni, és bár még mindig zavarban voltam, csillogó zöld szemébe néztem.
- Boldog vagyok – jelentette ki nemes egyszerűséggel, és tudtam, hogy ennek a két kis szónak sokkal több jelentősége van, mint ahogy bárki gondolná.
- Én is – feleltem, majd ajkaimat az övére nyomtam.
Másodperceknek tűnő órákkal később már kézen fogva haladtunk a torony felé, ahol a lányok laktak. John nem akarta, hogy kimozduljunk az ágyból, hacsak nem a fürdőbe megyünk zuhanyozni, de én hajthatatlan voltam, és pár csókkal hamar sikerült meggyőznöm őt, hogy Dana élete igenis fontos. Én vagyok a felelős érte, nekem kell őt megvédenem. Legalábbis így éreztem. Végül a készülődés így is hosszúra nyúlt, mert valahányszor John hozzám ért, hajlamos voltam megfeledkezni a külvilágról. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy végre hétvége volt, nem kellett órára mennünk.
Aztán az, hogy felérjünk a szobámhoz, szintén kétszer annyi időt vett igénybe, mint általában, de meg tudtam érteni vörösömet, nekem is nehezemre esett eltávolodni tőle akár egy centit is, de mindig sikerült egyetlen szóval figyelmeztetnem: Dana. Erre ő bosszúsan felsóhajtott, és tovább húzott az emelet felé azért, hogy aztán a következő lépcsőfordulóban ugyan úgy megálljon egy kicsit. Talán nem úgy viselkedtem, ahogy elvárható lett volna, hiszen én tényleg aggódtam Danáért, mégis hagytam, hogy John újra és újra elcsábítson, de ő tartotta bennem a lelket. Nélküle már rég összeomlottam volna. Amíg ajkai simogattak, egyszerűen nem tudtam arra gondolni, hogy bármi is rossz lehet, nem tudtam egyszerűen semmi másra gondolni, csak rá.
Mikor végre elértük a célt, az ajtó előtt egy hatalmasat sóhajtottam, és felkészültem a legrosszabbra. Végül is mi lehetett a legrosszabb? Egyszerűen nincs a szobánkban. Vagy ott volt, vagy nem, más megoldás nem létezett. John megszorította a kezem, jelezve, hogy ő velem van, bármi történjék is. Hálás mosolyt küldtem felé, majd lassan lenyomtam a kilincset.
Először semmi szokatlant nem találtam a szobában, majd megláttam azt a nagy kupacot Dana ágyán, amit a takaró fedett. Nem gondolkoztam, ösztönösen cselekedtem: felsikítottam, majd a kupacra vetettem magam. Mindezt olyan sebességgel, hogy Dana csak akkor ébredt fel, mire sikerült őt előhalásznom takaró alól, és szorosan magamhoz szorítottam.
- Ó, hogy az a rohadt… - kezdte volna a nem választékos szavakkal megtoldott beszédet, amikor beléfojtottam a szót egy újabb kiáltással.
- Hát élsz, tényleg élsz! Nem haltál meg! Ó, Dana, úgy aggódtam miattad! – szorítottam magamhoz, és puszikkal halmoztam el szőke fejét.
- Várj, állj már le! Mi bajod van? – kérdezte barátnőm, mikor sikerült kiszabadítani magát szinte már fojtogató karjaim közül.
- Megijedtem, amikor kiszöktél, és féltettelek, azt hittem bajod esik. És úgy örülök, hogy most mégis jól vagy. Sajnálom, oké? Nem akartalak bántani, csak érted aggódtam. Nem akartalak megbántani – esedeztem, és észre sem vettem, ahogy beszéd közben eleredtek a könnyeim, csak akkor tűnt fel, amikor azok vörös foltot hagytak Dana tiszta ágyneműjén. Kézfejemmel letöröltem a cseppeket, de ezzel csak azt értem el, hogy elmaszatoltam az arcomon a vörös csíkot. Mit sem törődtem vele. Újra szorosan átöleltem Danát, és hálát adtam mindennek, hogy épségben tért vissza.
A nagy kibékülés után, amíg Dana elvonult a fürdőbe készülődni, John letörölte az arcom. Nagyon kedves és figyelmes volt végig. Kicsit hosszúra nyúlt barátnőmmel a kibékülési procedúra, főleg, hogy percekig elengedni sem akartam, de John csak türelmesen várt. Amikor végre sikerült elengednem Danát, ő elment összekészülődni, aztán megbeszéltük, hogy hétvége lévén, sétálunk egyet az udvaron, és elmeséljük egymásnak, mi történt az éjjel. Csak bólintani tudtam, még mindig egy kicsit sokkos állapotban voltam.
Mikor John végzett az arcom tisztításával, Dana még mindig a fürdőben volt. Két kezébe fogta az arcomat, aztán a szemembe nézett, amíg rá nem fókuszáltam. És amikor tudatosult bennem, hogy ő itt volt végig, és nem hagyott magamra, akkor szorosan átöleltem.
- Köszönöm! – suttogtam a fülembe, és ő válaszul csak megcsókolt. Ezt a pillanatot választotta Dana arra, hogy kilépjen a fürdőből. A torokköszörülésre összerezzentünk, és kicsit el is húzódtam Johntól, akit barátnőm gyanakodva méregetett. És még inkább láttam az arcán a nem tetszést, mikor mondtam, hogy nélküle nem megyek sétálni. Bele kellett törődnie ebbe.
Az iskola parkja gyönyörű volt most is. Bár az égen nem látszottak csillagok, a felhők sötétséggel borították be az eget, vámpírlátásomnak ez nem okozott problémát. Egy tölgyfa alá ültünk le. Tulajdonképpen én John ölében feküdtem, és míg barátnőm és én beszélgettünk, John a hajamat simogatta. Láttam Danán, hogy fáj neki így látnia, hiányzott neki az ember, akit szeretett, és meg akarta látogatni, még az után is, hogy én közöltem, valójában semmit nem tettem a barátjával, az egész csak a fejében játszódott le. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát, de azt se, hogy kimenjen még egyszer. Főleg az után, amit mesélt. Egy vámpírral találkozott, feltehetően nagyon öreggel. Legalább annyi idős lehetett, mint az igazgató. Illetve John és én (főleg John) erre következtettünk Dana elmondása és gondolatai alapján. Nem volt jó jel, de nem igazán foglalkoztunk vele, mindig jártak a környéken átutazók, ez sem lehet másmilyen. Ha meg igen, az igazgató úgyis seperc alatt elintézi. Én nem aggódtam emiatt, de láttam, hogy John tovább töri a fejét.
Az idő hidegebbre fordult, a szél eső illatát hozta magával, és tudtam, itt az őszi esőzések ideje. Utáltam az esőt, sose tudtam ilyenkor kimozdulni, mert amint kiléptem, csurom vizes volt. Arról nem is beszélve, hogy a hajam és a ruhám is tönkrement. Tudtam, már csak pár hét, és a hó is elérkezik. Sosem fáztam, hiszen vámpír voltam, de egy fél napos hócsata után úgy tudtam kinézni, mint a halott menyasszony. De azért a tél még mindig jobb volt, mint a nyár, amikor alig volt jótékony sötétség. Amikor az éj leple sem segíthetett, hiszen a kis suhancok éjjel is az utcán kóboroltak. Nem volt takarodó, nem volt értelme, hiszen másnap nem kellett iskolába menniük. Télen sokáig volt sötét, a hó pedig úgy csillogott a holdfényben, akár a gyémánt. Ez gyönyörű volt.
Két alak közeledett felénk. Meg tudtam állapítani, nem úgy sétálgattak, ahogy a többiek, akik szintén az iskola udvarán töltötték el a szabadnapjukat, ők célirányosan felénk közeledtek, és már messziről kiszúrtam kik voltak. Az egyikük kissé szomorú arcot vágott, és sajnáltam is. Szemem sarkából barátnőmre néztem, és láttam, hogy ő is észrevette őket, de őt nem kavarta fel különösebben egyikük látványa sem. A másik alak gyorsabban jött társánál, ő haladt elől. Ahogy ránéztem, testem azonnal megfeszült, mintha máris várná a támadást. Felkészültem, és eldöntöttem, bármit is akar, nem hagyom magam. John szorosabban vont magához, amikor megérezte rajtam a feszültséget. Will és Andrew megálltak előttünk. Andrew arca kifejezéstelen volt, Will elszánt arca azonban azt sugallta, semmi jóra ne számítsak.
- Hello! – köszönt a fekete hajú fiú, majd szokásos vigyorát küldte felém, és nekem ez egyáltalán nem tetszett. Mindenestre nem akartam bunkónak tűnni, így visszaköszöntem, ahogy a többiek is.
- Hello! – feleltem neki. Nem néztem a szemébe. Nem érdekelt ez a pasi, ezt tudtam. Mikor megláttam, azt hittem, ő lesz a megtestesült tökéletesség, hogy számomra más nem is kell, de amikor rájöttem, ő csak szórakozik velem, amiben nagy örömét leli, hirtelen már nem is tudtam, mi tetszett benne addig. Nemcsak haragudtam rá azért, amit tett velem, de egyenesen gyűlöltem. Szerencsére itt volt nekem John, aki pont a legjobbkor jött, és mentett meg. Már tudtam, hogy ő az, aki nekem lett szánva.
- Tudjátok, Andrew és én nagyon unatkoztunk, nem tudtunk mit csinálni, de aztán mikor megláttunk titeket, gondoltuk, biztos nem bánjátok, ha csatlakozunk hozzátok. Szóval – foglalt helyet velem szemben, mire én is éberebb lettem. Felültem, és John ölébe fészkeltem magam, hogy Will is lássa, én Johnnal vagyok, és ő nem érdekel. Őt mintha nem zavarta volna ez, legalábbis az arcán nem látszott semmi változás – mit csináltok? – kérdezte mosolyogva.
- Csak beszélgetünk – felelte John fesztelenül. Őt nem zavarta Will jelenléte, vagy csak nem mutatta. Muszáj volt a fejébe néznem, tudnom kellett, mire gondol. Valójában ő sem kedvelte nálam jobban Willt, de annyira nem zavarta, mint engem. Megbízott bennem, és ez volt a lényeg. Tudta, hogy úgysem csalnám meg Willel. Vagy akárki mással.
- Hé, ti se láttátok az elmúlt két napban Scarletéket vagy Blanche-t? – kérdezte hirtelen témát váltva barátnőm, és hálás voltam neki a témaváltásért. Ő tulajdonképpen már napok óta nem is látta egyiküket sem, hiszen mostanában nem is nagyon tartózkodott a kastélyban. De ahogy belegondoltam, rájöttem, hogy tényleg nem láttam egy ideje sem Miss „Antiszociális-vagyok-és-veszélyesnek-tettetem-magam”-t, sem a kutyuskáját, de még Blanche-t vagy Diracot sem. Scarletet és Diracot láttam utoljára, de annak is már két napja. Furcsa.
- Nem – felelte vállvonogatva Will, őt nem hatotta meg ez a tény úgy, mint engem. Nyilván örült, hogy nincsenek a közelben. De sejtettem, hogy itt valami nem stimmel.
- Dirac és Miss „Húzzatok-az-útból-menő-vagyok” egyszerre tűntek el. Legalábbis mikor utoljára láttam őket, még együtt voltak. Aztán semmi. A menőcsaj szolgáját már két egész napja nem láttam, és Blanche a tegnapelőtti óráról szívódott fel. Nektek nem furcsa, hogy egyszerre veszett nyomuk? Szerintem ez nem véletlen – fejtettem ki gondolataimat.
- Mielőtt még nagy fejtegetésekbe kezdenél, és összeesküvés-elméleteket gyártanál, felhívnám rá a figyelmed, hogy közülünk te láttad utoljára Diracot és Scarletet, akik feltehetőleg egyszerre tűntek el, de mint azt helyesen kifejtetted, Jeremit nem láttad már két teljes napja, vagyis ő már iskolába sem jött, míg a másik három személy itt volt. Blanche pedig a nap elején tűnt el, vagyis nem egy időben a többiekkel. Ebből az okból kifolyólag azt kell, mondjam, nem egyszerre tűntek el. És az, hogy mi nem láttuk őket két napja, nem azt jelenti, hogy más sem látta őket. De köszönjük Charlotte az okfejtésed, nagyon tanulságos volt. Igazán ügyes vagy, hogy minderre egyedül jöttél rá.
Will annyira feldühített ezzel a beszéddel, hogy csodálkoztam, hogyan tudok a helyemen maradni. Csak John karjai akadályoztak meg abban, hogy a fiú ne szólaljon meg többet. Először szórakozik velem, most meg úgy tüntet fel, mintha egy buta liba lennék. Ezt nem hiszem el. Annyira sajnáltam, hogy szemmel nem tudok ártani senkinek, a srác már régen kínok közt fetrengene, ha megehetném. Hihetetlenül dühös voltam rá, a szemébe néztem, hogy így közöljem vele, amint lesz rá alkalmam, ezt még megbánja, de amint találkozott a tekintetünk, megszűnt a világ. Csak a kékséget láttam, azt a ragyogó kékséget, és más nem számított. Biztonságban éreztem magam, azt gondoltam, ennél tökéletesebb helyen nem is lehetnék, boldog voltam. És ott ragyogott az a gyönyörű kék.
Amikor kinyitottam a szemem, nem láttam tisztán. Valami élénkvörös terítette be a látóterem. Egy arcot keretezett. Beletelt pár pillanatba, mire rájöttem, hogy John hajol fölém. Aggódó tekintettel fürkészett, és kezével végigsimított az arcomon. Kellemes volt az érintése, pont olyan, amilyen eddig is. Pislogtam párat, és próbáltam kitalálni, mi történt, de csak a ragyogó kékre tudtam visszaemlékezni. Újabb pár pillanatba került, mire rájöttem, hogy ismét Will szórakozott velem, csak tudnám, hogy csinálta. Épp csak arra kellett gondolnom, hogy fel akarok ülni, John már segített is. Még mindig ugyanott voltunk, a fa alatt, én pedig az ölében ültem. Körbenéztem. Bár az ég egy cseppet sem változott – amiből arra következtettem, hogy nem voltam eszméletlen sok ideig -, az emberek az udvaron körénk gyűltek, mintha én valami érdekesség lennék. Ez nem tetszett.
- Jól van! Vége a látnivalónak, már nincs semmi baja, oszoljatok! – kiabált rá a tömegre vörös angyalom, és hálás voltam, amiért újra megmentett.
- Mielőtt még megkérdeznéd, mi történt, elmondanám, hogy fogalmam sincs, de Willre gyanakszom – szólaltam meg, mikor már csak hárman maradtunk. Azt nem tudtam, hova tűnt Will és Andrew, mindenesetre örültem, hogy most nincsenek itt, legalábbis Will.
- Elküldtem őket – felelt a gondolataimra John. – Azt mondtam, hogy szóljanak egy tanárnak vagy valakinek, aki tudna segíteni. Jól vagy? – kérdezte még mindig aggódva, és csak akkor folytatta, amikor bólintottam. - Én is Willre gyanakszom, bár mikor elájultál, ő is legalább annyira meglepődött, mint mindenki más. Bár azért annyira talán mégsem, ő nem tud a vámpírokról. Legalábbis mindenki így tudja. Nem láttam a fejébe, ami nagyon különös, viszont a te fejedbe beleláttam. Érdekes volt mind a két szemszöget végignézni. Kívülről olyan volt, mintha álmodoznál, vagy elbambultál volna. Mintha valami elcsábított volna, aztán egyszerűen csak összeestél. Vagyis összeestél volna, ha nem tartalak meg. Willen viszont semmi érdekes nem látszott. Nem értem, hogy történhetett ez. Mindenesetre szerintem van valami, amit Will titkol, van egy képessége, vagy nem is tudom. De ki fogjuk deríteni. Fel tudsz állni?
- Fel – válaszoltam, és pár másodperc múlva már talpon is voltam. Nem éreztem már semmi különösebbet, olyan volt, akárcsak pár perccel ez előtt. John átkarolt, vigyázott rám. Ránézett Danára, az egyetlen személyre, aki itt maradt, majd vissza rám.
- Jó. Kiderítjük, ki ez a srác, és mit tud. Ehhez pedig előbb a múltját kell megvizsgálnunk. A könyvtárba kell mennünk.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Charlotte Bird
Írta és rendezte: Charlotte Bird
Reggel a kastélyon kívül
~Dana Wine~
Csak rohantam, rohantam a sűrűsödő fák között, rohantam a lassan kezdődő reggeli szürkületben a város felé, közben teljesen elnémítva a józan hangot a fejemben, mely folyamatosan azt visszhangozta, hogy forduljak vissza minél hamarabb. Valahol belül tudtam, hogy nem szabadna itt lennem, az erdő önmagában is veszélyes hely, ráadásul, ha nem tudok a napfelkeltét megelőzve eljutni George-hoz… nos, az se túl kellemes. De minden aggodalmam semminek tűnt, ha Charlotte-ra gondoltam. Sikerült gyorsan haladnom a sötét erdőben, és a sötétség ellenére el sem tévedtem (elvégre is éjjeli teremtmény vagyok, vagy mi), bár végig, míg futottam, valami furcsa, kellemetlen előérzetem volt. Nem figyeltem oda rá különösebben, az aggodalmam erősebbnek bizonyult, és elnyomta ezt a megfoghatatlan félelmet.
Nem tudom, mióta futhattam, az időérzékem teljesen elveszett, amint kiléptem a kastély kapuján, de egyszer csak mintha halványan derengő fényt láttam volna magam előtt. Nagyon halvány volt, de két dolgot is jelentett; először is, közeledem a városhoz, mindjárt kiérek az erdőből. Másodszor azt, hogy közeledik a hajnal, a sötétség halványodni kezdett. Ez félig jó, félig rossz hír volt nekem. Lassítottam kicsit, és észrevettem, milyen fáradt is vagyok, közben az a kérdés fogalmazódott meg a fejemben, hogy vajon oda tudok-e érni úti célomhoz, mielőtt a nap első sugarai megjelennek. Pár pillanatnyi gondolkozás után úgy döntöttem, egyértelmű, hogy meg kell próbálnom, valameddig el tudok jutni napkelte előtt, azután pedig tudok végig árnyékba húzódva menni.
Újra nekiindultam, gyorsabban futva, mint eddig, majdnem elértem az erdő szélét, kilépve ezzel a városba, amikor váratlanul a semmiből előttem termett egy sötét alak, meglepetésemben időm sem volt fékezni, egyenesen nekifutottam.
Mintha kőfalnak ütköztem volna, hátratántorodtam, és a földre estem, minden porcikám fájt, de a fájdalom semminek tűnt a félelemhez képest, amit éreztem, ahogy felnéztem az ismeretlenre. Magas volt, és nem sok látszott az arcából, de amennyit köpenye csuklya-része látni engedett belőle, az is épp elég ijesztő volt. Igazából a vérvörös szempár önmagában elég lett volna ahhoz, hogy halálra rémisszen bárkit. És egyenesen engem bámult gyilkos tekintettel. Nem tudtam felkelni a földről, nem a sajgó végtagjaimtól, egyszerűen csak lebénultam, nem tudtam megmozdulni, de gondolkodni sem. De akkor sem lett volna esélyem, ha fel tudok kelni, elfutni nem tudtam volna, ellenfelem jóval gyorsabb és erősebb nálam, ezért szembeszállni sem lett volna értelme vele. De mindezt végiggondolni sem tudtam abban a pillanatban, nem érzékeltem a külvilágot sem, csak az izzó, fenyegető vörös szempárt láttam.
Azután lassan tett egy lépést felém, már nem láttam a szemét sem, most már csak a sziluettjét tudtam kivenni a fák között átszűrődő hajnali fényben. Még egy lépést tett felém, és én egyre erősebben éreztem azt a furcsa, mágikus hatást, amit azóta éreztem, hogy beléptem a fák közé, csak kezdetben sokkal gyengébb volt. Nem tudom, pontosan mi lehet ez, de rám – fiatal vámpír lévén – feltehetőleg erősebben hatott, mint másokra. Könnyebb volt engem megölnie, mint másokat. Hurrá. Persze, könnyebben vettem volna észre is, ha odafigyeltem volna korábban, és nem csak ész nélkül rohanok. De pillanatnyilag ez utóbbi nem számított sokat. A vámpír még egy lépést tett felém, én pedig szépen lassan belezuhantam a sötétségbe.
Valami égette a bőröm, és csukott szemhéjaimon keresztül élénkpirosat láttam, ez térített magamhoz. Kinyitottam a szemem, és vakító napfény sütött az arcomba. Még hunyorogva felültem, és megfordultam, amíg a szemem hozzá nem szokik a fényhez. Ahogy megmozdultam, éreztem, hogy enyhén sajog mindenem, még mindig, és amint rendesen láttam, azt is megállapítottam, hogy az erdő legszélén vagyok, egy lépésnyire a várostól. Furcsa, hogy még nem találtak meg járókelők. Elgondolkodtam, mennyi idő lehet. A nap még nem járt nagyon magasan az égen, mindenképpen reggel volt, de már több óra eltelhetett napkelte óta.
Most már, hogy láttam, átmásztam árnyékba, addig is, míg kitalálom, hogy mi legyen. Emlékeztem, mi történt hajnalban, de nem értettem, hogy lehet, hogy nem haltam meg. Lehet, hogy a nap… Már pirkadt, mikor kiértem ide, talán a nap fénye közbeszólt, és vámpírunknak el kellett menekülnie. Talán már évszázadok óta nem érte napfény, és egy halvány sugár is komoly sérülést tudna okozni neki. Nyilván nem ért annyit a megölésem.
Mindenesetre innen el kellene tűnnöm minél hamarabb, ezt eldöntöttem. Csak nem tudtam biztosan, hova. De bele kellett törődnöm, hogy nem mehetek ki George-hoz, legközelebb csak szürkületkor. A kastélyba kellene visszajutnom további égési sérülések nélkül. Ha így folytatom, előbb-utóbb őrt állítanak a kapuba. És akkor nehezebb lenne megoldanom, hogy lássam George-ot. Végignéztem magamon. A karomon jobban látszott az égésnyom, mint múltkor, az arcomat nem tudtam megnézni, de feltételeztem, hogy az is hasonlóan néz ki.
Pár lépést tettem az erdő felé, hogy ne látszódjak az utcáról, ha valaki arra járna, majd – ami előzőleg nem jutott eszembe – átváltoztam madárrá, és így sokkal gyorsabban visszajutottam a kastélyhoz, és csak a bejárat melletti árnyékban változtam vissza.
Ahogy beléptem a kapun, kimerültnek éreztem magam, le akartam ülni a fal tövében a kapu mellett, és nézni a reggelt, de tudtam, hogy ez most inkább rosszat tenne nekem az égéseim miatt, ezért inkább összeszedtem magam, és elindultam befelé. Végig a szokásos folyosókon és csigalépcsőkön, egészen a szobánkig, aminek az ajtaja előtt megálltam kicsit, felkészülve rá, mit fogok kapni a kimaradásomért Charlotte-tól, de mikor beléptem az ajtón, meglepődve konstatáltam, hogy szobatársnőm nincs ott. Persze tudtam, hogy nem lehet olyan sok helyen éppenséggel. Úgy döntöttem, nem éri meg ezt nyomozni most, fáradtságom győzött, bemásztam az ágyamba, és el is aludtam rögtön.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Dana Wine
Írta és rendezte: Dana Wine
Titokzatos ereklye
~Scarlet Midnight~
Lefékeztem a folyosón, amint megpillantottam a fal tövébe roskadt és őszinte kárörömömre meglehetősen gyűrött, mosott rongy közeli állapotban lévő Angelique-et, aki meglehetősen mereven bámult maga elé. Nocsak, csak nem az utolsó morzsányi erejét szedi épp össze? Mintha mondtam volna olyasmit, hogy nem kellene elmennie, vagy csak gondoltam? Csak akartam volna mondani? Vagy, nem is akartam? Ilyen rosszindulatú lennék? Erre ugye nem kell válaszolnom? Ugyanis elég kiábrándító a válasz erre a minden bizonnyal költői kérdésre.
Meglepetésként ért viszont - igazi, kellemes meglepetésként -, hogy Vladimirt is itt találtam. Nem is tudtam, hogy néha hajlandó a kastélynak más részein is kószálni az irodájának használt helyiségen és a toronyszobáján kívül. Bár, ha jól tudom, a bálterembe – bár nem tudom, átépítették-e – ő sem tette be a lábát azóta az éjszaka óta, amikor először találkoztunk. Most, hogy köszönésképp rám mosolygott, valami furcsa, megmagyarázhatatlan nosztalgia vett rajtam erőt, és viszonoztam a mosolyát.
Persze csak addig, amíg Angelique kiasszony mocorogni nem kezdett. Ahogy rápillantottam, szinte azon nyomban megrohantak az érzései, és szemvillanás alatt újra a szívembe költözött a káröröm. Legközelebb talán majd hallgat egy tizenhét évesnek látszó, valójában kétszáz éves vámpírvadász ki nem mondott, de rendkívül bölcs tanácsaira. Magyarul: miután megcsapolt egy őserejű dög, ne nagyon mászkálj. Ha – most csak tegyük fel egy pillanatra - Vladimirnak az a képtelen ötlete támadna, hogy az én véremmel oltja a szomját (persze ennél ő azért kilométerekkel okosabb), akkor én is kénytelen lennék egy napig a hátsómon maradni. Persze, úgy látom a mélyen tisztelt kolléganőnek nem tanítottak meg ilyen alapdolgokat.
Újra Vladimirre néztem, aki viszont most nem is vett rólam tudomást. Kedves, udvarias és lovagias, ötszáz éves vámpírhoz illően felsegítette kedvenc tanerőmet a padlóról.
- Elnézést, hogy megtöröm a meghitt romantikát – mosolyodtam el. Valahogy ez egy olyan megjegyzés volt, ami kellett. Persze, nem a lelki békém meglétéhez volt elengedhetetlen, csak olyan… muszáj volt – csupán jelezni szeretném, hogy én is itt vagyok.
- Én is ugyanezt jelezném irányodban – csendült egy komor hang a fejemben, és egyből elszállt minden kárörömöm, de még a jó kedvem is. Nem kellett hátrafordulnom, tudtam, hogy Jeremi épp most érkezett meg, s hogy ezt testileg is tudatosítsa bennem, a vállamra helyezte a kezét. Legszívesebben… legszívesebben kiabáltam volna vele, hogy mégis mit képzel, és takarodjon. Hirtelen, valamiért… dühös lettem rá, szinte megmagyarázhatatlanul. Az érintésével együtt az érzelmei is körbeburkoltak, aggodalom, fáradtság, bűntudat. Egy elegy, amit meglehetősen utálok, főleg, ha kiadós adag elszántság is társul hozzá. Most mondjam azt, hogy éljen? Nem véletlenül kértem, hogy maradj az előcsarnokban? Nem, nem véletlenül. De visszafogtam magam, mert igazából, nem volt logikus okom arra, hogy mérges legyek. Sem arra, hogy úgy viselkedjek vele, mint egy hárpia. Mármint, egy menstruáló hárpia.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy leemeljem a kezét a vállamról, mert kissé bűntudatom támadt. Mostanság nagyon is szemét vagyok vele. Túlzottan. Néha, nem is értem, miért marad mellettem, miért nevez még mindig a barátjának. Igazából, nem érdemlem meg a törődését.
A gondolataimból Vladimir tépett ki, egy jól irányzott mondattal.
- Milyen kivételes élmény önt a társaságunkban tudni, kedves Scarlet. Épp a könyvtárba tartunk, és ha jól sejtem, ön is. Mehetnénk akár együtt is – Az arcán kedves, kérdő kifejezés ült. Aki nem ismeri, azt hiszi, ő egy rendkívül udvarias gavallér. Régi vágású, és ezért tűnik udvariasnak. A kérdése, a régi korok kódexei szerint inkább számított parancsnak, mint kérésnek, de ahogy elnéztem, ezt kettőnkön kívül senki sem érezte. Ami meglepett. Azt hittem, Angelique hallani fogja a szavak mögött megbújó merev tekintélyt. De nem.
Felmosolyogtam a szigorú igazgatóra, és utána indultam. Az igazat megvallva, szerettem volna vele néhány szót váltani szemközt, de valami azt súgta, ráérünk még azzal. Úgy éreztem, valami komoly mondanivalója van, mert kifejezetten gondterhelt arcot vágott, amíg el nem értünk a könyvtárig, ahol egy újabb kedves ismerősbe botlottunk.
Csak nem Monsieur Dirac személyesen? Nem is hittem volna, hogy ezek után itt találkozunk, hisz oly hevesen elrohant a lakásomról. Ó, micsoda véletlen! Komolyan mondom, egy komédia ez az egész. Már csak Will, Chafka, Dana és Andrew hiányzik… mint hátamra a púp, körülbelül.
Persze Iason se könnyítette volna meg a jelenlétét azzal, hogy nem dühös. Tehát immáron volt mellettem egy gondterhelt igazgató, egy elszánt hátvéd, egy dacosan sértődött Angyal, meg egy dühös tanársegéd. Legalább olyan ez nekem, mint egy érzelmi sakkjáték. Nem csak unalmas, de fárasztó is. Bár a tanáraim között lezajló hosszú, tartalmas beszélgetés (kutatni jöttünk) és a felőlük előkavargó érzelmek egyaránt azt sugallták, valami mélyebb dolog is húzódik közöttük. Valami komoly érzelmi szappanopera, egészen hasonló a közöttem és Jeremi között feszülőhöz.
Sosem hittem volna, hogy valaha is lesz közös vonásom Angelique-el, de úgy látom, végre ezt is kipipálhatom a listámon. Életem értelmet nyert. Ah. Micsoda sablonos frázis erre a katarzisra. Megtaláltam a lelki társam, a magam teljességét, elveszett felemet. Na jó, már csak az a kérdés: a gyomortartalmam vajh’ mikor hagyom el?
Hamarosan… - nyugtatott meg egy hang a fejemben.
Nagyszerű.
Most hogy meg volt a puszi-puszi-édesviszontlátás Vladimir előrelépett, és az ajtóval kezdett el babrálni, én meg tiszteletteljes tekintettel figyeltem a ténykedését. Ennyit megengedhetek magamnak, hiszen ezt az ajtót még majdnem két évszázaddal ezelőtt én magam zártam be, mégpedig nem kulccsal. Bár, mivel ő azóta itt lakik, valószínűleg volt ideje gyakorolni. Nem is kevés.
Belépve a terembe szinte meglepetten tapasztaltam, hogy semmi sem változott. Na jó, letörölték a polcokat. Ám a könyvek ugyanabban a sorrendben voltak, ugyanúgy kategorizálva. Még a szekrényeket, az asztalokat sem mozdították el jelentősebb mértékben. Csak amennyire a takarítás azt megkövetelte. Egy pillanatig csodálkozva meredtem az igazgatóra, ahogy méltóságteljes lépteivel elindult a polcok között, s végigsimított a könyvek gerincén. Vajon melyik könyvet keresi?
Végül megtudtam. A vaskos, ősrégi enciklopédia kinyitva landolt az én és francia kolleginám magasra tartott orra előtt. Nyitva, természetesen. Mert egy ötszáz éves vámpír vagy őrült, vagy végletekig kifinomult és elegáns. Ez a férfi pedig az utóbbi kategóriába tartozik.
A mellettem álló lila szemű isten te… csapásával szinte egyszerre indultunk el a könyv felé, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni azt a mosolyt Vladimir arcán. Ha az jár a fejében, hogy még egy hasonlóságpont, kénytelen leszek elválasztani az említett testrészét a nyakától. És akkor bajban lesz. Hacsak nem ő a hétfejű sárkányvámpír, akinek ezzel még maradna hat feje.
Mindazonáltal nem töprenghettem tovább a kérdésen, belepillantottam a könyvbe, és összerándult a gyomrom. Szembe találtam magam egy halomnyi vámpírral, azok közül is a jelentős családok leghírhedtebb tagjaival. Kénytelen voltam nyelni egyet. Mert ő is ott volt. Dmitrij Rurikov hihetetlenül kék tekintete nagyban hasonlított az Orlovokéra, de sokkal szürkésebb volt annál. A fiatal arc engem, pontosabban a portré rajzolóját figyelte. A múlt egy darabja. Ezt az enciklopédiát még Emily kezdte el, a legöregebb vámpírok képeit ő maga festette bele. Csodálatos, egyedi könyv volt ez. Gondolom, említeni sem kell, hogy nem egyedül hozta létre, hanem Dmitrij is aktívan közreműködött benne. A mai napig nem értem, miért került bele. Én az üköm helyében kihagytam volna innen. Talán csak viccnek szánták. És immáron évszázadok óta ott feketéllet a kereszt a neve mellett, és a zavaros kusza betűk mellette vérvörössel hirdették gyilkosának a nevét: Emily Midnight.
Igazándiból nem kellett több pillantást vetnem erre a két lapra, mert tudtam, hogy kinek a neve mellett nincs kereszt. Ha valamit naponta egyszer minimum fél óráig bámulsz, akkor beleég a retinádba, akár akarod, akár nem. Márpedig nem volt nap, hogy elmulasztottam volna megtekinteni ezeket az oldalakat.
Sergei Morozov, szintén öreg és orosz. Az összes koros, híres és gonosz vámpír orosz származású. Ez szabály. Vagy francia. Kivételes esetben román, magyar vagy bolgár. Gondoljunk csak Karózós Vladra, vagy Báthory Erzsébetre, bár az ő vámpíri mivoltát a mai napig vitatják. Nem csak az emberek, de a vámpírok is. Ugye, tudott valamit a csaj?
Bár Sergeiről sem volt sokkal több információ. Sőt, mondhatni semmi. Ettől a pár sortól nem lettünk okosabbak. Bár a valószínűleg kedves ősöm festette portréról világító szempár túlontúl maradandó volt, és elvonta a figyelmet a kép mellé skiccelt címerről, ami ismerős volt, de fogalmam sem volt, hogy honnan.
Tehát végül ő lesz az, akit meg fogok ölni. Már a közelgő vérontás eshetősége is izgatott örömmel töltött el. Vér. És akkor, hirtelen mintha… újra hatalmába kerített az az érzés, ami korábban a folyosón. Egyetlen pillanat alatt évszázados düh lobbant fel bennem, és hiába rángattam a gyeplőt. Arrébb toltam a drága könyvet, hogy ne legyen baja, és így Isaon is szemügyre vehette, én pedig elindultam előre.
Jeremi fogott le. A szorítása olyan erős volt, mint a legerősebb bilincs, amivel valaha is fogva tartottak. Átölelt és befogta a számat. Hiába haraptam, hiába akartam üvölteni, nem hagyott. A fejét megtámasztotta a vállamon és a fülembe suttogott. Le akartam rázni. Meg akartam tőle szabadulni, hirtelen az sem érdekelt, hogyan. De hiába rúgtam, martam, nem eresztett. Vergődhettem, de már biztonságban voltam a karjaiban, ahogy a környezetem is.
Vladimir egy pillanatig értetlenül, majd aggódóan pillantott rám. Nem tudta mire vélni. Őszintén szólva én sem. Jó, igaz, eredetileg is dühös voltam, nem is kicsit. Angelique-től és Iasontól elég nagy mocsokság volt, hogy visszatartották az információkat, és emiatt olyanok is meghaltak, akiket amúgy megmenthettünk volna. Ráadásul az én területem vadásznak, az én levesembe akarnak beleköpni. Abból meg nem esznek. Hogy őszinte legyek, őkisasszonysága a pofont is megérdemelte. De az élete így is csak Jeremin múlt. Ha ő nem lett volna, miszlikbe aprítom puszta kézzel, és még Vladimirnak sem hagytam volna, hogy megfékezzen. Erre egyedül ez a fiú képes itt mögöttem.
Az érzéseim lassan párologtak el, idegen utóízt hagyva maguk után, amelyekkel nem törődtem. Puhán megcsókoltam a számat befogó tenyeret, és hátrahajtottam a fejem. Csak enyhe jelzés volt, ám ő értette. Elengedte a számat, de nem szűnt meg ölelni.
A lila szemek meg úgy néztek rám, mintha most szálltam volna ki egy Mars-járóból, és hirtelen a földi radioaktivitástól három fülem nőtt volna az orrom közepére. Meg két új szemöldököm a szám helyére.
Végül mégis elfordította a fejét. Vladimirt bámulta, aki megint mosolygott, és megint énrám. Ezek szerint őt nem leptem meg. Vagy igen, de ez tetszik neki. Fantasztikus.
- Most, hogy végre-valahára Scarlet kisasszony is képes figyelni elmondanám, hogy mennyivel tudok jómagam többet a könyvben szereplő pár szónál – a hangja komor volt, és még én is meglepődtem rajta.
Hosszú, ám csöppet sem unalmas fejtágítás következett, amitől zsongani kezdett a fejem, még a szünetekkel együtt is zavaros volt az egész. Ez a gyémánt dolog… nos, enyhén hihetetlenül hangzott elsőre, de az a gond, hogyha valami köré ilyen legendák szövődnek, az nem véletlen. Még a tudatlanok is megéreznek olyan dolgokat, amelyekhez nem értenek. Ezt szerencsének, meg hatodik meg egyéb sorszámmal illetett érzéknek nevezik.
De egyben aláásta az amúgy is roskadozó lábakon álló agyműködésemet. Először is azért, mert az éjszaka eseményeit tekintve nekem kötelezően elő lenne írva az alvás. Másodszor, nappal van, és máskor nem tudok pihenni.
Hirtelen felkaptam a fejem, még a nyakam is reccsent belé. Gyémánt a családom birtokában? Kizárt. A tehetősebb rokonok túladtak volna rajta, mielőtt bárki más magáénak akarhatta volna. Nálam biztosan nincs, mert szándékosan nem tartottam meg semmi értékeset. Csak néhány családi kacatot, főleg olyanokat, melyekhez emlékek is kötődnek. A többi „tulajdonomat” közkinccsé tettem. A régi képek múzeumba kerültek, a kastélyból ugye vámpírsuli lett, a könyvtár meg… az is használható.
Mégis, ami komolyan, igazán és ténylegesen döbbentett, az Vladimir figyelmeztetése volt. Először vetett egy jelentőségteljes pillantást rám, majd Angelique-re, majd úgy mondta a mondatot, mintha figyelmeztetés lett volna. Pont mint, mint régen, de most… sokkal nyíltabban fogalmazott:
- Épp elég probléma a kettő példány birtoklása is ahhoz, hogy egyikük se próbáljon maga Sergei nyomába eredni. Amíg nem szerzi meg a másik kettőt, addig lehet esélyünk közösen megakadályozni a tervét… de később már nem. Ez pedig különösen fontos, ha azt vesszük, hogy Sergeit nem állítja meg se könyörgés, se kérés, és kifejezetten imád gyilkolni.
A szavait csönd követte. Óriási, visszavonhatatlan és üres. Szinte nyomasztó. Valakinek ezt meg kell törni, de ahogy végignéztem a többieken, valahogy egyikük sem úgy festett, mintha ekkora terhet magára bírna venni. Tehát nekem kell. Mily hősies, mártírhoz illő tett… oh. Csak hasra ne essek magamtól…
- Nekem lenne egy kérdésem – Egyenesen Vladimir szemeibe néztem. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni minden zavaró körülményt. Jeremit, aki még mindig átölelt, Angelique-et, aki arra vár, hogy őt okolva, kifakadva eláruljam a gyűrűt. És igen, jól sejtette, a kis titkáról akartam beszélni, de megkímélem az árulkodó óvodás hangnemtől. – A birtokomba jutott egy gyűrű, amely Sergei tulajdonát képzi, illetve képezte és, nos… meglehetősen erős mágia itatja át.
Vladimir felvonta a szemöldökét. Fordítok: „Ezt mégis honnan tudja?”
- Elkövettem azt a hibát, hogy puszta kézzel értem hozzá – immár nemcsak ő, de egy lila szempár is meglehetősen érdeklődően figyelt. Bár, lehet hogy inkább csak lesújtó volt. Csak a szemem sarkából láttam, de nem voltam rá kíváncsi. Nem kezdem el neki magyarázni, hogy milyen képességeket örököltem, mert akkor még holnap is itt állunk, de az igazgatónak nem kell magyaráznom. Sőt, magyar béznem sem kell neki.
- És? – Nahát, egy mondat…
- Én… tartok tőle, hogy… nagyon erős érzelmek fűzik hozzá, amelyek hatnak rám. Mármint, az iménti kirohanásom… – Nem, nem kérek bocsánatot. Nem, nem mentegetőzöm, tényeket közlök. De ezt most nem állok le részletezni, mert az már tényleg mentegetőzés lenne. – és korábban is, a folyosón.
- Itt van most az említett tárgy?
- Nálam van – mondta Jeremi, és már nyúlt is a zsebébe, hogy átadja. Nem túl diszkréten elhúzódtam. A düh akkor legyintett meg, amikor az a vacak a közelembe került, és nem kívánom másodjára is szilánkosra törni az öklöm.
Hála az égnek, semmi sem történt. A kis ereklye gond nélkül cserélt gazdát, így szembe találtam magam Miss Felhúzott Szemöldökkel. Vagy hülyének néz, vagy idiótának tart. Azt hiszem, nincs lényegi különbség…
Mr. Orlov gond nélkül zárta össze az ujjait fölötte. Semmi hatással nem volt rá az a kis vacak. Jeremire úgy szintén. Valószínűleg Iason és kedvenc tanárnőm keze ügyében is volt jó párszor azon időintervallumban, amíg náluk volt. Költői kérdés: Csak én vagyok ilyen szerencsétlen?
- Semmi különöset nem tapasztalok rajta – állapította meg az igazgató. Sóhajtottam. Gyengéden lefejtettem a vállamról Jeremi ujjait, és kinyújtottam a kezem. Ha az igazamról van szó, akkor semmi sem érdekel. Márpedig, be kell bizonyítanom, mert különben sérülne az önérzetem. Hurrá.
A kis fémkarika engedelmeskedett a gravitációnak, és én is vele együtt zuhantam a sötétség felé. A saját sikításom sem érhetett utol.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Scarlet Midnight
Írta és rendezte: Scarlet_Midnight
Az első darabok a kirakósból
~Angelique Blanche~
Összehúztam a szemöldököm arra, amit Vladimir mondott. Már épp nyitottam volna a számat, hogy közöljem vele, hogy ugyan miért kéne neki elmondanom, amikor úgyis tudom, hogy látta… de még a szusz is belém fagyott Scarlet láttán.
Amint megéreztem túlságosan is emberi illatát, újabb képek rohantak meg. Ilyenkor azért legszívesebben azt gondoltam volna, hogy bárcsak programozott lenne ez a képesség. Nem igaz, hogy hónapokig semmi, aztán egymás után kettő is. Ráadásul ez sokkal hevesebb, színesebb, és maradandóbb élmény volt…
A látomásban az első kép az volt, hogy veszekedtünk, és mintha magyaráztam volna neki valamit, talán hogy túl sok ez neki… de valami gyűrűt lóbált… óó, a gyűrű, majd elcsörtetett… itt egy szakadás következett, és a legközelebbi kép az volt, amint holtan fekszik az erdőben, mellette egy vörös folt, összezuhanva, gyásszal teli érzelmekkel. Ezúttal még csak a lehetősége sem volt meg, hogy úgy terüljek szét a földön, mint ahogy az imént történt volna. Hátamat a falnak támasztva voltam a földre roskadva, a hajam az arcomba lógott, és a sűrű, sötét hajszálak között egyenesen Vladimir szinte aggódó arcára pislogtam. Aggódik? Tényleg ennyire szörnyen festek?
Azt hiszem, sikerült észrevétlenül letörölnöm a szemeim sarkából az újabb könnyeket, mielőtt kisöpörtem volna az arcomból a hajam. Scarlet arcán ördögi vigyor terült szét, szinte hallottam, amint hangosan kacag gondolataiban, na de Vladimir láttán nem merte. Talán nem kacagna ennyire, ha látta volna, amit én láttam.
Mintha a gondolatomra kaptam volna választ, Vladimir szólalt meg…Valóban nem.
De úgy tűnt, hogy Scarlet mosolya egy másodpercet sem kopott… ő nem hallotta, pedig tudtommal olyan jó a hallása, mint a miénk. Zavart tekintettel pislogtam a még mindig előttem álló, és ezúttal a kezét nyújtó férfire, az meg csupán sejtelmesen mosolygott. Remek.
- Elnézést, hogy megtöröm a meghitt romantikát – szólalt meg a vámpírvadász, miközben és a két lábamra álltam, viszont látszott rajta, hogy nem gondolja komolyan – de szeretném jelezni, hogy én is itt volnék.
Csak megvontam a vállaim. Ekkor vettem észre, hogy Jeremi is itt van, de a legkevésbé sem érdekelt. Na jó, csak egy kicsit. Vladimirre néztem, és tudtam, hogy hallani fogja, amit gondolok: Menjünk.
Ám ezúttal mégis úgy tett, mintha süket lenne a gondolataimra.
- Milyen kivételes élmény önt a társaságunkban tudni, kedves Scarlet. Épp a könyvtárba tartunk, és ha jól sejtem, ön is. Mehetnénk akár együtt is – az arcán kérdő kifejezés. Mégis szigorú, hogy csinálja?
Scarlet meglepődött, nahát, sosem gondoltam volna, hogy ilyet is tud. De az ördögi vigyor nyomán most egy kedves, fiatal lány őszinte mosolya villant, és örömmel indult Vladimir után.
Akár meg is sértődhettem volna, de semmi értelme nem volt. Scarlet biztos ezt tette volna, de én nem vagyok Scarlet, így hát utánuk indultam… és ekkor eszembe jutott a gyűrű. Scarletnél van a gyűrű, de még nem tűnik biztosnak benne, hogy kié, csak sejti. Ó, milyen jól sejti. A könyvtárban meg fogja tudni, és akkor nem fogja majd visszatartani a dühét. Éktelenül mérges lesz. Hol van ilyenkor Iason?
A kérdésemre viszonylag hamar megkaptam a választ, amint a könyvtárhoz értünk: Iason ott állt az ajtó mellett, hátát a falnak vetve, karjait összefonva, és a földet bámulta. Nem láttam a szemét, vagy akár az arcát, a haja eltakarta, de tudtam, éreztem, hogy meglehetősen dühös. Nahát, egyből több közös tulajdonsága lett Scarlettel, mint ahogy azt valaha is sejtettük volna.
Mivel Vladimir haladt elöl, éppen úgy, ahogy azelőtt is, mielőtt Scarletbe botlottunk volna. Ezúttal nem kérdezte egyszer sem, hogy mit láttam – tudta jól. Emellett még hálás is volt, hogy Scarletet inkább az pukkasztotta, hogy meggyőződhessen az igazáról, és minél hamarabb nekem eshessen. Ráér később is megtudni.
Mindannyian megtorpantunk Iason láttán, mire ő felemelte a fejét, és ránk tekintett. Már láttam is a dühöt, és hallottam, hogy úgy gondolja: magára hagytam, veszélybe sodortam magam, és ráadásul nem volt ideje beszélni Scarlettel a gyűrű miatt – nem mintha akart volna.
De a haragja azonnal elpárolgott, ahogy meglátott engem, ugyanis észrevette, és kiolvasta a gondolataim közül, hogy mi történt, és azonnal átlépett aggódó nagytesóba. Még mielőtt közelebb léphetett volna, Vladimir elé léptem, aki szigorú tekintetet vetett rám, és legszívesebben leteremtett volna, de úgysem hagytam volna magam.
- Kutatni jöttünk – mondtam, és gondolatban hozzátettem: A vámpír. Azonnal megértette, néha szinte elcsodálkoztam rajta, milyen könnyen megy közöttünk a gondolatban kommunikálás.
Vladimir ismét átvette az irányítást, ellépett Iason mellett, az ajtóhoz hajolt… motyogott valamit, talán védelmi varázslatot? Mintha a kezei is mozogtak volna. Magam is kíváncsian pislogtam rá, de ami igazán meglepő volt, hogy Scarlet kifejezetten tiszteletteljes tekintettel méregette az igazgatót. Iasonra pillantottam, és szinte egyszerre vontunk vállat. Jeremi összefont karral állt mögöttünk, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva aggódva tekintett Scarlet felé. Na nehogy már ő is olvassa a gondolataim… jobb lenne, ha elmúlna ez a gyengeség.
Az ajtó feltárult, az igazgató hátra sem nézett, csak haladt előre a polcok között, mint aki tudja, mit keres. Kissé dacos képet vágtam, majd követtem, véletlen se akartam lemaradni Scarlet mögött. Arra számítottam kezdetben, hogy sok könyvet fogunk átkutatni, és csak sokára bukkanunk majd rá arra, amit keresünk. De Vladimir finoman végigfuttatta az ujjait egy polcnyi könyvön, közben mintha motyogott volna valamit… majd egy ponton megállt, akkor, amikor már azt hittem, hogy csak pótcselekvés az egész. Finoman kihúzta a mutatóujjával a könyvet, kinyitotta, egy szempillantás alatt átfutotta a megfelelő oldalt, felszisszent, majd az egyik, a polcok között elhelyezett asztalra dobta azt, ami nyitva landolt.
Scarlettel egyszerre mozdultunk a könyv irányába, eközben Vladimir arcán mintha egy villanásnyi mosoly futott volna át, de nem érdekelt. A könyv a legrégebbi vámpírcsaládok jelentősebb tagjait vette számba, szinte muzeális érték volt, és a legtöbb név mellett egy sötét kereszt szerepelt, jelezve, hogy az illető már jó ideje porrá hullott. Persze a keresztek mellett szerepeltek nevek is, az egyik oldalon vélhetően Scarlet egyik felmenőjének a neve… ugyanis mintha láttam volna, hogy elfátyolosodik a tekintete. Persze hamar eltűnt.
Az elénk tárt két oldalon egy név mellett nem szerepelt csak ilyen jel: Sergei Morozov neve mellett. A név mellett szereplő kicsinyített festményen nem látszott a tulajdonosa arca, azt maszk fedte, csak a szemei… és a tekintete… igen, kétségtelenül ő az. Vladimirre pillantottam, az arcán nyoma sem volt a korábbi mosolynak, és amint a pillantásunk találkozott, mintha nyúzottabbá vált volna az arca.
- Ez nem jó hír – hallottam a fejemben a hangját.
A könyv sajnos nem árult el sokat ennek a vámpírnak az életéről, csupán ennyi szerepelt a megsárgult lapon: „céltudatos, megállíthatatlan, a születés az 1200-as évek környékére teszik”
Emellett a festményen jól látható volt továbbá a családi címer is… a családi címer, ami a korábban megszerzett gyűrűn is látható, s ez a gyűrű Scarlet zsebében volt.
Talán a kishölgy nem érezte az olvasottak, de még inkább, a nem-leírtak súlyát, vagy nem látta Vladimir arcát, de éreztem, hogy az öröm keríti hatalmába: most végre letolhat minket, hogy nem informáltuk.
A könyvet odébb tolta, s Iasonre, majd rám pillantott, az arca vörös volt az izgalommal vegyes dühtől, és senki sem állíthatta meg, hogy pofon vágjon. Az egyetlen, aki megtehette volna, az én magam voltam, de annyira nem számítottam rá… az arcomhoz kaptam, és égő tekintettel meredtem rá, szinte sütött a fejemből a gondolat: Megőrültél???
Annyira nem hittem el, hogy tényleg ez a legnagyobb gondja. Már épp nyitotta volna a száját, hogy hangot is adjon a dühének, de Jeremi résen volt. Egyik kezével átkarolta, a másikkal befogta a száját, ha itt most elkezd kiabálni, az egész épület felébred, és nem fogjuk megköszönni, amit kapunk.
Mit sem törődve Scarlet lassú, és látványos lenyugvásával, én Vladimirre függesztettem a tekintetem, kivételesen nem azért, hogy felvegye az óvó bácsi szerepét, és rendet tegyen, hanem hogy szólaljon végre meg. Tudtam, hogy mondanivalója van.
- Most, hogy végre-valahára Scarlet kisasszony is képes figyelni – kezdte, és meg mernék esküdni rá, hogy valami megmagyarázhatatlan mosoly bujkált a szája szegletében, amint az említett hölgyet figyelte – elmondanám, hogy mennyivel tudok jómagam többet a könyvben szereplő pár szónál – a hangja komor lett, és mindenki megdermedt, ahogy hallgatta.
- Először is, száz évvel fiatalabb, mint ahogyan az le van írva, persze ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne ártalmas. Nagy átlagban az ő korabeli vámpírok vagy teljes mértékben megvadulnak a sok átélt évszázad után, vagy lenyugszanak, mint jómagam – egy egészen más helyzetben ezen mosolyogtam volna, de nem bírtam még csak pislogni sem – kivéve, ha valami olyan erősen hajtja őket, hogy rögeszmések és, valóban megállíthatatlanok lesznek.
Pár perc szünet következett, egyelőre olyan sejtelmes volt az egész.
- Sergeit is valami ilyesmi hajtja, a bosszúvágy. Meg akarja ölni a családját lemészárló, hasonló korú, vagy nála idősebb, ámde jó útra tért vámpírokat – mint jómagam is. Ismerem őt, hiszen egyszer már találkoztunk – itt egy rövid hatásszünet következett, Scarlet arcán láttam is a csodálkozást.
- Egészen pontosan 182 évvel ezelőtt, de akkor még nem tudta, hogy nem győzhet ellenem pusztán a bosszúvágy által vezérelve, és nálam csak erősebbek a többiek, akik elintézték, hogy a családja többi tagja se tudja szívni… a levegőt.
- Ezután eltűnt, és nem is hallottam felőle, hogy kísérletezett-e másokkal, vagy már rég az enyészeté lett? Egészen Angelique kisasszonnyal való közelebbi találkozásomig abban a hitben voltam, hogy már rég elkapták. Ám ahogy megtudtam, hogy ismét itt van, összeállt a kép pár korábbi történettel kapcsolatban is. Ez talán kissé hihetetlen lesz számotokra, hiszen erről nem írnak a történelemkönyvek… egyik világhoz tartozóak sem. Vannak a világon ékszerek, ugyanis, amelyekről azt tartja a hiedelem, hogy szerencsétlenséget, balsorsot hoznak a tulajdonosaikra. Vannak, amelyekről ez valóban csak babona, ám előfordulhat, hogy ezek igazak is. Ilyen ékszerekhez kapcsolódik az a vámpírvilág által egyértelműen elfogadott tény is, hogy egyesítve négy bizonyos ékszert, a tulajdonosuk olyan erőre tehet szert, amellyel… bárki elméje könnyen irányíthatóvá válik. A négy gyémánt közül kettő már eltűnt, a Hope gyémánt és a Cullinan gyémánt, amelyek csupán a nagyközönség számára tűntek úgy, mintha szem előtt lennének, valójában védelem alatt álltak.
Szintén egy szünet következett, talán, hogy megemésszük a hallottakat. De még mindig nem értettem, hogy mire akar kilyukadni.
- Az, hogy ezek Sergei Morozovnál vannak, magyarázná, hogy miért tudott olyan könnyedén túljutni Angelique-en és Jeremin – jelentőségteljesen ránk pillantott – ugyanakkor azt a tényt is megmagyarázná, hogy mit keres itt. Ugyanis a másik két gyémánt feltehetőleg a közelben van. Az egyik, az Orlov-gyémánt, amelyet a testvérem ajándékozott II. Katalin cárnőnek, az 1920-as években került vissza a családunkhoz, hátha így véget ér a kalandos útja. A másik, a Toscana nagyhercege néven emlegetett darab pedig, ha jól sejtem, épp Scarletéknél van, bár erről talán ők sem tudnak.
- Épp elég probléma a kettő példány birtoklása is ahhoz, hogy egyikük se próbáljon maga Sergei nyomába eredni – Scarletre és rám nézett, de tudtam, a látomásom miatt magát is beleérti… vagy legalábbis reméltem – amíg nem szerzi meg a másik kettőt, addig lehet esélyünk közösen megakadályozni a tervét… de később már nem. Ez pedig különösen fontos, ha azt vesszük, hogy Sergeit nem állítja meg se könyörgés, se kérés, és kifejezetten imád gyilkolni.
Ezek után senki nem tudott megszólalni, még Scarlet sem. Egy darabig.
Dobozkák: Mese-mese átka Megjelölve: Angelique Blanche
Írta és rendezte: Angelique_Blanche